Melpomené rézkönnyei



Megmondtam, hogy fandomot akarok tágítani. Hát folytatom az akciót. X-men, Erik/Charles,  slash, hurt/comfort, angst, és ne haragudjatok, még elég kezdő vagyok ebben a fandomban. A történetről: Erik először találkozik Charles-szal az Elsőkben történt baleset óta. Rövid kis izé, de hozzá kell tenni, egypercesnek szántam... ne akarjak én egypercest írni, mindig túlszaladok a korlátokon.
(Lehet, hogy félreértelmeztem, de nekem a filmből nem jött le egyértelműen, hogy Erik felfogta-e, mi is történt Charles-szal, szóval eszerint írtam meg ezt).



Melpomené rézkönnyei


- Miért jöttél, Erik?

Ez a kérdés, mely a te szádból nem hangozhat el önmagában, előzmény nélkül, üresen és szárazon, megelőzöd egy jólnevelt köszönéssel, „szervusz”, mondod előtte, udvariasan, kimérten. Nem tudom, hogy vagy rá képes, mi visz rá arra, hogy ne a szitkaid fogadjanak. Talán így lenne helyes, így lenne normális; engedni, hogy szanaszét hulljon lelkedből fakadó nyájasságod, és a szilánkjait az arcomba vágd, vakulásig, süketségig, némaságig ostorozz, de az nem te volnál.

Ez a kérdés, melyre Eriknek nincs válasza. 
Először azt akarja mondani, hogy „mert te itt vagy”, de a torkán akadnak a szavak. Ha ezt mondaná, megsebezné saját magát, elhinné egy pillanatra, hogy ők ketten összetartoznak, és az ittléte helyénvaló. Ócska és idomtalan hazugság lenne.
Aztán mondhatná, hogy „miattad”, de ez túl bensőséges – a vas nem könnyezik. Mondhatná azt is, hogy „érted”, de az kétértelmű: Charles tán azt hinné, hogy elvinné innen, kiemelné a nap fényében izzóan ezüstfehér tolószékből, és elvinné, egy helyre, amit csak ő ismer, ami csak a kettejüké lehetne, ahová még nem szivárogtak be az ideológiák és a vágyálmok, sem a félelem, sem a vak indulat, sem a kötelesség.
Ilyen hely nem létezik.

− Csak jöttem – érkezik végül a velős felelet.
− Nagy kockázatot vállalsz.
Erik megrázza a fejét, s merőn Charles szemeibe néz. Kékek, mint a téli égbolt; egykoron nyárkék fénnyel tündököltek, Charles maga volt a nyár, a forróság, a bőrének biztonság-béke- és baracknektár illata volt.
Tíz hónap telt el azóta, hogy utoljára a szemébe nézhetett, és érezhette, ahogy a másik tekintete lehatol egészen a lelkéig, az a jóakaratú, mély tekintet, Erik megfulladni is hajlandó lenne benne. Egy pillanatig úgy érzi, mintha még mindig a víz alatt lenne (mikor először találkoztak, és Charles a karjaiba zárta, légbuborékok reppentek fel körülöttük; a tüdeje szorított, Charles karja szorított, és Erik hallotta a hangját, élesen. El kell engedned!)
Téged is el kellene engedjelek.

De amikor legutoljára a szemébe nézhetett, Charles a karjában feküdt, és percekig úgy pillantott fel rá, mintha sírni készülne, apró rózsaajkait összeszorította, és Erik látta a bánatot, a csalódottságot és a fájdalmat a telepata szemeiben – kínzóbb volt ezernyi késszúrásnál, gyomorszájon-rúgásnál és ütlegelő ökölnél. Pedig Charles nem akart fájdalmat okozni neki, ő soha, senkinek sem akart fájdalmat okozni.
Még mindig nem.  
− Ebben nincs kockázat – szólal meg Erik, kezeit nadrágjának zsebébe csúsztatja. Látja a távolban domborodó antennát, fenyegető, nehéz, tömör fém; neki csupán gyerekjáték, egy kézintés, és az antenna már ott sincs. Akinek ezt köszönheti, ülve alig ér a mellkasáig, de Charles tekintete nem árul el semmit, nyoma sincs benne neheztelésnek vagy dühnek, csak vár, vár türelmesen.  
− Köröznek téged. Ha egy diákom meglát…
− Még szerencse, hogy minden diákod húsvéti szünetre ment.
Charles ekkor elmosolyodik, gyönyörűbb, mint ahogy Erik emlékezett rá. Mosolya vakítóan ragyog tiszta és ifjú arcában, a homlokán húzódó gondterhelt ráncokat beissza lisztfehér bőre.
− Hát… nem változtál – állapítja meg.
− Te sem.
− Ahhoz képest, hogy most látsz először tolószékben, meghökkentően magától értetődően kezeled. Köszönöm neked – sóhajt fel Charles, és némivel közelebb gurul hozzá. A masszív fémkerekek alatt csikorog a murva, a zöldellő sövény metszett leveleit megrezegteti a kora tavaszi szél. – Már annyi ismerősömet láttam elszörnyülködni, hogy a te kivételességed üdítő változatosság.

Erik mosolya keserű grimasz.

Nem vagyok kivételes, Charles. Mikor először megláttalak a tolószékben, ordítani akartam; azt hittem, a bénulásod pletyka, csak valami humbug, rosszindulat, ami az én lelkiismeretemet célozza meg. De a méltóságod, amivel ezt a sorscsapást viselted, példátlan volt. Szenvedtél, de nem hagytad, hogy úrrá legyen rajtad – volt egy célod, kitűzted magad elé, mint egy lobogót, nem hagytad magad visszafogni, nem zuhantál bele önmagad vermébe. De azt elképzelni sem tudod, hányszor látogattalak már meg. Nem tudhatod, hiszen elvből nem nézel a fejembe, most is inkább a kertet nézed, mintsem engem pásztázz, és véletlen elcsípd valamely gondolatomat, és olyasmivel szembesülj, amit nem akarsz tudni, nem akarsz sejteni rólam. Ki tudná megmondani, hányszor kelt arra a Nap, hogy én az ablakod mellett lebegtem, és téged néztelek, ahogy jobbra-balra csavarodik a vállad álmodban; ha a lábaid képesek lennének a mozgásra, bizonyára dobáltad volna magad, de csak a felsőtested rángott, ujjaid a paplanba markoltak, láttam a kékes ereket a bőröd alatt, láttam a gyötrelmedet, és kínoztam magam a látványával. De nem menekültem el, mert kínjaid közben az én nevemet hörögted, morogtad, és nyögted, hol bánattal, hol kéjjel, és a hangodat úgy kortyoltam, mint a mézzel erjesztett bort.

Csend telepszik közéjük. Erik nem tudja, mit mondhatna, pedig istentelenül sok ideje tervezgette ezt a látogatást. Valahogy nem illene ide az, hogy „hogy vagy mostanság, barátom?”, hiszen nem barátok. Azon már túl vannak. És az sem hangzana valami jól, hogy „átkozottul sajnálom”. De az a legkevésbé, hogy „hiányoztál”. Tudja, hogy Charles nem várja tőle, hogy érzelmes legyen, hogy a szavaival beszéljen, hogy a bocsánatáért esedezzen, hogy a kellemes időre és Charles ördöngös szépségére való tekintettel ünnepélyesen feladja a konfesszióját és beköltözzön az iskolába. Nem. Az nem Erik lenne, és Charles-nak Erik Lensherre van szüksége.   
Egy másodpercre lehunyja a szemét, és azt képzeli, tíz hónappal korábban járnak, a nap magasan az égen, a hőségtől verejtékfolt dereng pulóverének elején, és Charles egyenes háttal áll mellette, a kezében egy pisztollyal, amit képtelen elsütni Erik homlokának közelében. Nézik az akkor még kihívásnak számító antennát és keresnek, kutatnak, keresik a szikrát, a katalizátort, ami erőt adhat Eriknek, ami előhozhatja belőle Magnetót. Charles arca eltöprengő, komoly, pillantása nyitott, őszinte; Erik érzi őt a fejében, de nem betolakodóként, hanem csendes, diszkrét látogatóként, érzi, ahogy lágyan, gyengéden bebarangolja az elméjét, leporolja az emlékeit, a keserű múltdarabkáknál szótlanul továbbillan, gyógyító csókot lehel a régen szerzett sebekre, keres és talál, keres és…
− Miben segíthetnék, Erik? – töri meg a csendet Charles, miközben eligazítja könnyű, tavaszi kabátját, hogy ne akadhasson össze székének kerekeivel. Erik ösztönösen felé hajol, hogy segítsen, de azonnal visszahúzódik, izmai megmerevednek; hiszen Charles nem magatehetetlen. Nem teljesen. Nem.

Erik felegyenesedik és karba teszi a kezeit. Mennie kellene, érzi, tudja, de nem képes rá. Nem fog bocsánatot kérni. Nem fog szerelmet vallani – nem fog semmi olyat tenni, ami valami konkrétumot vonna magával, ami igaz lenne. Ezt Charles is tudja.
Amikor a fövenyen a karjában tartotta, Charles azt mondta, ő tette ezt vele, és így is gondolta. De fájdalma és csalódottsága nem a balesetből táplálkozott, hanem a miértjéből; Erik megtagadta az irgalmat, a toleranciát, mindazt, amiben Charles hitt, ezáltal megtagadta őt. Arroganciája, gőgje, önfejűsége és haragja erre kárhoztatta őket: megfosztotta a fél életétől azt az embert, az egyetlen embert, akinek soha, semmilyen módon nem akart ártani.
És mindkettejüknek együtt kell élni ezzel.  
− Éppenséggel segíthetsz – mondja Erik. Megpróbál könnyeden viselkedni, ha már eljött, legyen értelme. Tétlenségből még sosem született semmi nagyarányú. Charles felvonja a fél szemöldökét. – Mostanában túl sokat gondolok egy emlékre. Csak pár hónapja jutott az eszembe, de most már nem tudom kiverni a fejemből, és nem értem, miért. 
Charles belemegy a játékba. Ő is tudja, hogy értelmetlenség a semmire várni.
− Megnézhetem?
Erik bólint. Charles a halántékára simítja két ujját, tekinteteik összekapcsolódnak, tíz hónap után először, most nem állja a kapcsolat útját sem a sisak, sem más. Erik ismét saját akaratából engedi be őt a fejébe, de nem ad neki szabad teret; egyvalamire koncentrál, az emlékre, ami valóban hónapok óta motoszkál a fejében, csak éppen pontosan tudja, miért.

Egy keserűségtől fuldokló Lengyelország, egy láger, egy priccs.

Az oldalamon feküdtem, emlékszem a bűzre és a rongyos kabátra, amit magamra terítettem a hideg ellen. Eső kopogott a tetőn, a nedvesség átszűrődött a falakon, fantomvízként tapadt a alvó emberek hajára, bőrére, ruháira. A levegőben keveredett a félelem, az ázott ruhák és az elvakart sebek szaga. A gyomrom nyilallt a hányingertől. A velem szemben függő priccsen egy férfi forgolódott, hol az egyik, hol a másik oldalára vetette magát, láz hője áradt a testéből, viaszsárgára fakította a bőrét a betegség. Álmában motyogott, furcsán érthetően, jól hallottam még a másik fekvőhelyről is. Valami művészféle lehetett, mert Melpomenéről motyogott, aki, mint utólag megtudtam, a tragédiák múzsája volt; azt mondogatta, Melpomené rézkönnyeket sír, halványpiros fémet, olyan pirosat, mint a híg vér. Olyan meggyőződéssel állította ezt lázas gyötrelmében, mintha ébren lenne, és én gyerekfejjel egy pillanatra el is hittem. Vártam, hogy ez a Melpomené belépjen a barakk ajtaján, hamvas arcán végiggördüljenek fémkönnyei, és én hosszú hónapok óta először lássak valami igazán csodásat. 
Másnap a művészt agyonlőtték a barakkok mellett. Többé nem motyogott Melpomenéről. Többé egy percig sem hittem a mesékben.

Charles az ölébe ejti a kezét, a szemei kérdőn szegeződnek a másikra. Érzi az utalást az emlékben, de Erik gondosan elzárja előle a megoldást. Egy idő után már nem is próbálkozik.
− Melpomené – súgja Charles. – A tragédiaírók múzsája.
Nekik is kijutott a tragédiából. Erik úgy érzi, neve egyet jelent a tragédiával, a veszteséggel; bármit is tett, mindig azok szenvedtek, az a végtelenül kevés ember, akiket szeretett. Az édesanyja. Charles.
Charles a sóvárgás, a neheztelés és a tehetetlenség lázában tengődve motyogta a nevét, pont úgy, ahogy a zsidó művész Melpomenéét. Mindketten tragédiáról és fémről meséltek álmukban.  
− Rézkönnyek. Mintha tudta volna. – Kinyújtóztatja karjait, a kabátja alá beszökik a hűs szellő.
− Kár, hogy nem írhatta meg ezt a verset. Igazán szép lehetett volna.
− Lehet. Na és miért sír Melpomené rézkönnyeket? Te érted? Mert én nem. 
− Talán hogy te nyílhegyekké formáld őket, és minden utadban állót elsöpörj. – Erik szemrehányást hall ki Charles hangjából, némi élccel. Mosolyogni akar, de nem képes rá, valami visszatartja; a gyomra ismét nyilallni kezd, mint régen, de most nem a hányingertől. Charles hirtelen felnevet, szomorkás jókedvvel, felsőteste belerázkódik. – Sosem hittem volna, hogy az lesz életem egyik legbüszkébb pillanata, amikor valaki elforgat egy hatalmas antennát. – A nevetés utómosolyával az arcán elnéz a fémmonstrum felé, a hajába belekap a lég.
− Nem valaki, hanem én.
Vele együtt mosolyog. Lehetetlenség mosoly nélkül nézni, ahogy Charles nevetgél, puha hangon, összehúzott szemekkel. Úgy tesz, mintha még mindig csak az a két jó barát lennének, mintha Erik azóta és azelőtt nem teperte volna többször is kérlelhetetlenül le, mintha nem szerették volna egymást olyan kétségbeesett és újszerű szenvedéllyel, ami mindkettejüket elcsodálkoztatta.  
− Ideje mennem – szólal meg. Charles bólint.
− Ideje.
Feltűri a kabátujját, és felemeli a kezét. Erik határozottan a kézfeje köré fonja hosszú ujjait, és kezet ráznak, a mozdulatsor színpadra illő.
− Ég veled, barátom – leheli Charles, és Eriknek ekkor elege lesz.
− Francokat. – Lehajol és előredől, bal kezét Charles tarkójának feszíti, de jobbját nem ereszti. Megcsókolja először az arcát, majd félig elnyílt ajkát, a homlokát az övének dönti, csupán egyetlen pillanatra, és Charles egyetlen pillanatig sem ellenkezik.
Erik újra lehunyja a szemét, érzi Charles lélegzetét az arcán. Mennie kell. Menni is fog. Kell. Muszáj. Ha nem lenne muszáj, akkor is menne.
Egyszer el kell engednie Charles kezét, de még nem, még egy kicsit nem.

16 megjegyzés:

  1. Mit? Haragudni? Ezért a zseniális műért? Francokat. ;)
    Jól esett olvasni, és nagyon hamara betolta magát a kedvenceim közé az elmémben lévő könyvtár polcára. És Charles/Erik. Cherik. *-* Karakter hű vagy. Én meg boldog, hogy egyre több fic van velük magyarul is, legalább nem kell egy szótárral egybekötve olvasgatnom a ficeket. (Sajnos még hiányos a szókincsem angolból, de dolgozom rajta. A bizonyíték a falam az íróasztalom felett, amit kezdenek beborítani a jegyzetek meg a különböző angol és francia szavak.)
    Köszi az élményt! :)
    (A legújabb X-Ment láttad már? :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó jáj, nagyon köszönöm a kommentet és az hogy tetszett a lehető legjobb hír, amit kaphatok ^3^
      Én is nagyban keresgélek utánuk, örülök, hogy azért akad magyar fic is.
      Láttam, de az Elsők jobban megihlettek. Nemtommiért. :)

      Törlés
  2. Óóóó, hát ez valami gyönyörű lett. *-* Igaz, hogy még nem láttam egy X-Men filmet sem, de ha friss van, hát friss van és olvasni kell. :D
    Gyönyörűen megfogtad kettejük kapcsolatát, még én is átéreztem kettejük szenvedését és a karakterek mélységét, és a szerkesztés meg a szóhasználat megmegmeg szégyelld el magad, hogy ilyen szépeket írsz. (A szomorú happy end pedig gonosz húzás volt, remélem, tudod.)
    Köszönöm szépen, hogy olvashattam, ezek után már tényleg muszáj lesz belekóstolnom ebbe a fandomba is. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te cukorangyal, te, hát hogy gondolod hogy ilyen édes kommentet írsz én meg szétolvadok? :3
      Nagyon rendes tőled, hogy a fandom ismerete nélkül belevetetted magad, és hogy tetszett, hát az elemi boldogsággal tölt el, köszönöm ♥
      Pedig most tök kíméletes voltam, pf, nektek semmi se jó? :p Nem halt meg senki, no.
      Ideje bizony, mert ez a két vágyódó szívem csücske (Loki után, nye) nagyon nagy vonzóhatást produkálnak.

      Törlés
  3. Hey, Sweet!:D Hol is kezdjem ... Kicsit meg vagyok lőve, hogy senki nem halt meg, és nem tudom egy kis vádaskodással elindítani a komit :/ Félre ne érts, annyira örültem, hogy senkit nem nyírtál ki, hogy az nem igaz! *-* :D Túllendülve ezen: IMÁDTAM! Ketten olyan jól kiegészítik egymást, Erik a macsó, Charles a megtestesült cukiság. Mindkettőért majd meg őrültem. A szívem szakadt meg a nevezetes jelenetnél a filmben, és te felszaggattad az egynapos (se) sebeket. :'( De üdítő volt róluk olvasni, a filmben is úgy vártam, hogy összejönnek xD Remélem, sokszor kapsz még el az ihlet, és hallok még felőlük rajtad keresztül. Lehetőleg bimbózó románcukat boncolgatva. ;) Xoxo: Rika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia édes!
      Képzeld el, hazaértem és végre sikerült eljutnom odáig, hogy válaszoljak neked és angyal-kollegáidnak :3
      Először is naaagyon örülök, hogy tetszett, pláne, hogy ennyire, és hogy ismerős vagy a fandomban - sosem hagysz cserben :)
      Ugye, hogy imádnivalók együtt? *-*
      Össze kellett volna jönniük. Na nem baj, mi ficírók megoldjuk a gikszert.
      Vigyázz mit kívánsz ;D ♥

      Törlés
  4. Nah, végre! Megnézetem újra a filmet, mert addig nem akartam elolvasni. Karakter hű, egyszerűen imádtam minden egyes szót. Szomorú volt, ahogy ezt már tőled megszoktam, de tökéletes :) Még több törit ezzel a párossal. Köszi, hogy megírtad és, hogy elolvashattam. Ügyes vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Miattam újranézted? Hát drága vagy <3 Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, és hogy írtál nekem, számíthatsz rám mostantól, bár még biztos el fogok tűnni egy hétre (nyaralás megint, plusz három nap kiruccanás Cserkeszőlőre).

      Törlés
  5. Jaj, ezek ketten... ó istenem. Csodálatos volt! Az elején azt hittem, elsírom magam (az Elsők végén vagy negyed óráig bömböltem), és hát meg is könnyeztem, be kell valljam... A cím nagyon tetszik, és az is, ahogy ez a történetben megjelenik. Hivatalosan is CHERIK (csak szerintem borzasztó ez a shipnév? nemtetszik) rajongó lettem *-*
    A vége pedig asdfghjk miért kínzol nembírom ezt a stresszt leave me alone sírni akarok.
    De azért lelkesen csatlakozom az előttem szólókhoz: még többet velük! :3 Azt kell mondjam, a fandomtágítási projekted fantasztikusan halad. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága! Itt is vagyok végre, hogy a nyakadba ugorjak ezért az édes véleményért, és... nem találok szavakat, annyira örülök, hogy ennyire szeretitek ezt a kis szösszöt ♥
      Cherik, na, hát a shipnév necces, de maga a ship, aaaaz :L
      Köszönöm :D Most visszatérek Lokiékhoz egy időre, de még lesznek kilengések, minden bizonnyal. :D

      Törlés
  6. Nna. Mielőtt nyugovóra hajtom a fejem, csak eljutok ide én is. * szenvelegve simogatja az állát *
    Amúgy szia jaaj, teljesen elhagyom már a jó modorom is a szép ficed miatt. Amúgy már olyan régóta el szerettem volna olvasni ezt a történetet, csak napokkal ezelőtt belenéztem és már az első pár bekezdés hatására utáltalak és kellemetlen önérzettel törölgettem a szemüvegem a szoknyám aljába. Ezt vedd dicséretnek. Miért írok én ilyen későn még ambivalens kommenteket. Miééért.
    Na mindegy, ha mér leültem akkor befejezem. Nagyon tetszett, szépségesen visszaadtad azt a tompa mellkasi fájdalommal kísért zsibbadt vágyódást, ami, hát ők, dat magyar nyelvtan. Így első nekifutásra gyanúsan IC-re sikeredett taníts mester, a stílusod pedig lágy és érzékeny, ami ilyen formán tökéletesen összhangban állt a tartalommal. És imádom a művészettörténeti utalásokat, ha a klasszikusokat nem is. <3 * modern art geek *
    Köszönöm, hogy olvashattam. :3 Amúgy a First Class a kedvenc filmem, szóval ilyen témában bármikor, bármit befogadok. Öööm.
    Oké most már hivatalosan is aludnom kell.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa <3
      Először is üdv itt, a Sorskísértés és kesergő végek világában, remélem, gyakori vendég leszel :)
      Drága, ez a komment abszolút tökéletes, több annál, amit érdemlek ♥
      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett, és hogy IC-nek látod, és és és OwO Zsibbadt vágyódás, pontosan tudom, miről beszélsz, ezek ketten hogy lehetnének boldogok vajon hogy? ._.
      Nekem is az egyik :D A kedvenc filmjeimmel kapcsolatban sajna nehéz lenne ficet írni. Öhm.. Only Lovers Left Alive? Azt hova? Pedig akarnék...

      Törlés
  7. Sziamia! :)

    Most tévedtem a blogodra, azt hagyjuk, milyen elérési útvonalon, mert már én sem tudom követni, és közben a Firefox is úgy döntött, hogy harmincadszorra is lefagy. (Aztán összeomlik, aztán kiborul, aztán meg nem indul el. Szerintem nem itt van a baj.)
    Na szóval, indítókritikának tökéletes. Kritikának, hehe, persze. Egyszerűen csak annyi negatívumot tudnék kiemelni, hogy kevés. Mármint... rövid, vagyis úgyértem, Cherikből nem lehet eleget kapni, és szinte zabálom a ficeket, korlátlan mennyiségben, többnyire bármilyen nyelven. (Na jó, angolul, meg németül, szigorúan fordító társaságában.)
    Ez is annyira... gyönyörűen szomorú volt, és elhasználtam bár egy pár zsepit, mire a végére értem, de tökéletesen visszaadtad a hangulatot, arról meg már nem is beszélve, hogy Erikkel, mint karakterrel nagyon nehéz bánni, és rengeteg helyen látom, hogy ha hozzányúlnak, akkor vagy túl rideg, vagy túl szentimentális lesz. Nos, te megtaláltad az arany középutat, és nagyon-nagyon összehoztad. Jaj, de nagyon szerettem. (Emmeg olyan összeszedetlen kritika lett, hogy megyek, és leugrok valahonnan a sötétbe, vagy egy hídról, de juj.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, szia, életem, és üdvözöllek itt! Elnézést a kései válaszért, nyaraltam, legalábbis nevezzük úgy.
      Az én Chrome-om is pont ilyen, pacsi♥
      Tényleg rövid lett, általában rém hosszan szoktam szövegelni, de ők.. valahogy határt szabtak nekem. Erik karakterhű, juuj, köszönöm, rajta voltam a témán! Szerintem vele még könnyebb bánni mint Charles-szal, amúgy. Én legalábbis úgy érzem.
      Elképesztően aranyos vagy, és úúúgy örülök, hogy egy újabb lelkes Cherik rajongóval találkozhatok, és remélem látlak még erre. Köszönöm a kritikát, nagyon-nagyon!♥

      Törlés
  8. Minden egyes alkalommal ugyan úgy üt. T^T
    Fantasztikus vagy.

    VálaszTörlés