Briliáns VIII.

Ide is sikerült eljutnom a A Kökényerdő boszorkányának felvezetőjében felvázolt ezerféle gond és baj leküzdése után/közben. Egy rettenet ronda függővéggel hagytalak ott benneteket legutóbb, szóval most nem is szövegelnék túl sokat, jó olvasást kívánok a forrón gőzölgő, nyomokban rágós cinizmust és keserű csokoládét tartalmazó új részhez. (Amiben ezúttal erős nőuralom és mikroszkópikus mennyiségű Tony figyelhető meg.)

VIII.

Not gonna get us

Az évszázad fejfájására ébredni egy teljesen idegen helyen sosem szerepelt Loki „must do” listáján, különösen nem úgy, hogy emellett még pucéran is hever abban a bizonyos idegen ágyban, a levegő pedig valamiféle mesterséges illattól nehéz: virágok, rágógumi vagy netán tuttifrutti mű-Barbie aromája, és fanyar parfüm.

Női parfüm.

Megpróbál felülni, melynek végeredménye totális kudarc. Az oly sokra becsült feje helyére mintha egy bowling golyó került volna, nehéz és koordinálatlan, a torka sivatagszáraz, félvakon hadonászva próbál a keze ügyébe varázsolni valami ihatót, ami remélhetőleg víz, és kis híján felkurjant örömében, amikor végre sikerül megkaparintania az éjjeliszekrényére rakott poharat, de szomja miatt a kurjantás kifúj egy szerény „heh” hangeffektben. Mohón lehajtja a vizet, aminek egy része az orrában köt ki fekvő helyzete miatt, és ez sokkal kellemetlenebb, mint amilyennek lennie kellene.

– Mi a…

– Gratulálok – hallja, mire tetszhalott állapot ide, vagy oda, karjai segítségével kapkodva ülő helyzetbe tornázza magát. Most már világos előtte, honnan az unikornispajta-illat, a fürdőbombaszett eregeti, amit a szervezőktől kapott, és ami az ágyával szemben levő, aranyszín fogókkal felszerelt komódon díszeleg, közvetlen egy viktoriánus-replika karosszék mellett, amiben Natasha Romanoff üldögél lazán keresztbe dobott lábakkal, egy csónaknyakú, fekete kasmírpulóverben és csontfehér, laza szárú Heyhun nadrágban, pokolforró kávét kortyolgatva egy papírpohárból. – Egy helyiségben vagy egy perverz fickóval, aki másról sem álmodik, minthogy az ágyába cipeljen, élve vagy holtan, te meg erre ájulásig leiszod magad, és még be is kokózol. Igen, az piszkálta meg az orrnyálkahártyád, és meg is érdemled, Loki. – Szabad kezének matt-natúr stílusban manikűrözött ujjaival gunyorosan tapsol a pohár oldalán, tap, tap, tap.

– Már elnézést – szusszan fel az említett, miközben szemügyre veszi az aszpirintablettát, amit hívatlan vendége szintúgy kikészített a számára. Ártalmatlannak ítélve a gyógyszert azt is leküldi a víz mellé, és felhúzza a térdeit, hogy kicsit felpezsdítse ellustult vérkeringését. – De megtudhatnám, mit keres a szobámban a káprázatos Natasha Romanoff? – Életében, ha tíz mondatot beszélt a nővel, és Loki nem az a természet, aki készségesen fogad kritikát idegenektől (mondjuk, ismerősöktől sem), és pláne nem díjazza, ha a magánszférájába hatolnak az említett idegenek.

– Nem keresek semmit, bár tény, a pezsgőfürdős kádad első osztályú, a mi ügynökségünk nem volt ilyen előzékeny. És beleettem a chilis csokoládéba, amit megbontottál, aztán a bőröndkupacod tetejére hajítottad, finom.

– Ezt meg sem hallottam…

Natasha kiissza a kávéját, majd talpra emelkedve kidobja a poharat a szemetesbe.

– Szolidaritásból vagyok itt. Fél este azt néztem, hogyan csinálsz komplett hülyét magadból, ami alapvetően nem vall rád, te inkább a pimasz és elérhetetlen figurát szoktad hozni, igen jól. Látszott, hogy kevés választ el attól, hogy beleroppanj az idegességbe, azt pedig csak a legamatőrebbek nem tudják, hogy a Nagymester egy kéjenc mocsok. – Keresetlen nyugalommal ejti ki a szót, nincs benne indulat, épp csak egy árnyalatnyi, kimért megvetés. – Úgy méregetett téged, hogy még nekem is beleborsódzott a hátam, és mivel láttam, hogy te képtelen vagy a helyén kezelni a helyzetet, közbeléptem. Összekanalaztalak, és visszahoztalak ide, mielőtt valaki más csapott volna le rád.

– És honnan tudjam, hogy te nem használtad ki a helyzetet? – szól vissza Loki, de nem gondolja komolyan a kérdést, és Natasha is jót mosolyog rajta.

– Ne aggódj, semmi örömöt nem leltem abban, hogy leszedtem rólad az átizzadt szponzorcuccaid, és fogtam a hajadat, miközben rókáztál. – Loki ebből speciel semmire sem emlékszik, ezért eldönti, hogy a lelki békéje érdekében nem is hiszi el. Az ő logikája szerint ez teljesen működőképes. – Nem kell megköszönnöd, viszont egy-két kérdést azért feltennék.

– Muszáj? Lehet, nem látszik, de nem vagyok formában, és fogadni mernék, hogy…

– … Hogy Thanos hamarosan rád telefonál, hogy lehordjon, amiért elcsellóztad az egész heted, és némileg a PR-od is?

– Mi? – horkan fel, és máris a mobiljáért kap, ami azonban csutkáig lemerült. – Nagyszerű…

– A szervezők úgy látják, nem vagy megfelelő pszichikai állapotban ahhoz, hogy végigcsináld a hetet. – A szobáját egyszemélyes invázió alá helyező vörös szépség elhúzza a vastag, sivatagi napfényhez tervezett függönyöket, beengedve a kinti, természetes fényt, ami a hajnal hasadtával leváltotta az éjszaka színpompás neonorgiáját. A szobából kiváló kilátás nyílik a mini Szabadság-szoborra, amitől viszont Loki minimálisan sem érzi otthon magát. – Tőlünk hívtak a helyedre cserét, Bucky Barnest, te meg, ha minden igaz, még ma este hazarepülsz.

Loki pléhpofával mered a nőre, azon vacillálva, pontosan mit is gondoljon erről az egészről. A szakmai reputációjának ez nem tesz valami jót, tény, viszont pár napja az lett volna minden álma, hogy innen mielőbb elmenekülhessen, sőt, el se kelljen jönnie. Kristálytiszta ambivalencia. Rázva, nem keverve.

– Ez nem akkora tragédia. Úgyis kapok tíz percen belül valami más megbízást – mondja végül, sikeresen lenyelve sérült büszkeségét.

Natasha fél fenékkel az ágya szélére ül, kerek, édesvizű tavakat idézően zöld szemei szigorúan világolnak tökéletesre szedett szemöldökei alatt, valószínűleg az aranymetszés szabályai szerint megfaragott arca eltöprengő.

– Nem is ez aggaszt engem. Nem mindenki számára egyértelmű, de én tudom, hogy Thanos kiárusított téged a Nagymesternek. Ami nem lep, éppen eleget tudok róla, a mocskos kis titkairól mind a bizniszeiben, mind a magánéletében.

– Ezt egy kicsit… túldramatizálod.

– Azt kétlem, főleg, mert a netes megnyilvánulásaidat nézve, neked semmi nem elég drámai. És mielőtt ismét a szavamba vágnál, alapvetően nem rólad akarok beszélni, bármennyire is meglep ez, hanem Amoráról. – Csak ennyi, ez az egy név kell ahhoz, hogy újfent a magáénak tudhassa Loki teljes körű figyelmét. – Őt nem adja bérbe senkinek, és, ahogy észrevettem, nem is engedi el bárhová, miközben olyan megjegyzéseket fűz a képeihez és a bejegyzéseihez, amik az elegáns csomagolás ellenére is hátborzongatók.

– Talán valamiféle kém vagy? – Loki a szokott cinizmusával igyekszik elpalástolni feldúltságát, de Natasha Romanoffon ez nem fog.

– Voltam – feleli halvérűen. – Az előző helyemen mondhatni új szintekre emelték a modellszakmát. A legfelsőbb, és bizonyos értelemben legalsóbb körök voltak a szakterületeim, bár az, amit harmincéves skótwhiskynek neveztek, itt is, ott is kaucsukgumi ízű volt.

– Á – nyugtázza Loki. – Szóval kikéjelegtél egypár titkot… – Különösebben nem rökönyödik meg ezen; nyilván ez van akkor, ha valaki egyszerre szép és orosz.

– Talált, süllyedt. A főnöködről is ennek hála tudom, amit tudok, és ezzel helyben is vagyunk. Mondd, mégis miért nem tesztek valamit az ellen, amit veletek, de főként azzal a szerencsétlen lánnyal csinál?

Ez a „támadás” némiképp sokkolóan érinti Lokit a közelmúlt legkegyetlenebb másnaposságát nyögve, de mégis, mivel Cherryről van szó, arról, akiért a világon egyedüli módon bármit megtenne (na jó, talán még Thor is belefér ebbe a kategóriába), nem húzza a fejére a takarót, és parancsolja ki a megmentőjét a szobájából, amire mellesleg ráférne egy szellőztetés.

– Te mit tennél a helyemben?

– A sarkamra állnék, és megkeresném a módját annak, hogy egy életre elmenjen a kedve a disznólkodástól. Te sokkal rafináltabb vagy ennél. Hogy az legyen a válaszod arra, hogy felkínálnak valakinek, mint egy tábla chilis csokit, hogy szétcsapod magad, és próbálsz nem hogy felejteni, még azt is elkerülni, hogy emlékeid legyenek. Az ilyesmi nem túl briliáns. – E végszóval feláll, a füle mögé gereblyézi egyik félhosszú, pipacsvörös tincsét, magához veszi a táskáját, és az ajtóhoz lép, amit arcán híres-hírhedt mosolyával tár ki, ezzel nem kicsit ráijesztve az épp kopogni készülő Tonyra. – Üdv, Mr. Stark. Nem ígérem, hogy meleg fogadtatásban lesz része, nincs a legjobb passzban a drága.

Loki hallja, hogy Anthony (francba, ez tényleg ő!) kedélyesen előad valamit a turbulenciáról, ami már amúgy is kirázta belőle a lelket, így az ő állítólagos „hisztije” meg se fog kottyanni neki. Égnek emeli a szemét, és gondolva egyet valóban a fejére húzza a takarót. 
Becsukódik az ajtó, tehát Anthony bent, Natasha kint, és nem igaz, hogy nem tudják békén hagyni!

– Féltékenynek kellene lennem? – A milliárdos hangja pontosan a feje fölül zeng, ő azonban nem fűz hozzá a mondandójához semmit. Nem mintha nem értékelné, hogy itt van, utána jött, ami valami visszataszítóan romantikus, de Natasha még mindig az elméjében visszhangzó szavai ellehetetlenítik, hogy akár egy kicsit is pozitívan reflektáljon. – Kicsit fájt azt olvasnom, amíg idehozott a sofőröm, hogy egy nehézbombázóval léptél le a partiról tegnap éjjel. – Nem zavartatja magát, egyszerűen lehúzza a modell fejéről hevenyészett védőpajzsát, szembetalálva magát Loki ingerült tekintetével, ami egyértelművé teszi, hogy most a legkevésbé sem vevő a baromságaira. – Temérdek pia és narkó, Bimbócskám? El kell gondolkodnom azon, hogy kettőnk közül melyikünk is az, aki rossz hatást gyakorol a másikra.

– Megvan az a rész, amikor belevertem apám fejét egy kirakatba?

– Az egyszeri alkalom volt. És ő amúgy is megérdemelte.

– Hagyj békén, Anthony – morogja, és lerántja a telefonja mellől a zenelejátszóját (amit sokkal elegánsabbnak tart annál, minthogy a mobilján hallgasson zenét, mint a legtöbb földi halandó).

– Lehetne, hogy ezt most nem csinálod? – kérdi Tony jóval komolyabban. – Aggódtam. A N…

– Ki. Ne. Mondd! – szegezi rá az ujját Loki figyelmeztetően. Épp elég volt ezt a megmentőjétől végighallgatnia, és egy jottányit sem szeretné, ha még egy ember nekiállna az ő problémáin és azokból eredő szégyenén tipródni. – Neked ehhez semmi közöd, ne tégy úgy, mintha lenne. – Bedugja a füleseket, és kiválaszt egy számot, méghozzá a Tatu Not gonna get us című dalának witch house verzióját, ha már egyszer szép és orosz dolgokról volt szó.

„Hide our shadows

Behind the clouds

Behind the clouds

We won't be found

We won't be changed

They can't get

The stars with their hands”

A zene épp elég hangos ahhoz, hogy semmit se halljon Anthony monológjából, csak a férfi nyúzott, szakállas arcát látja, ami fokozatosan válik egyre kedveszegettebbé, majd közel dühössé. Ritka igazságtalan vele, tudja, ha már egyszer iderepült a balgája, ráadásul azért, mert aggódott érte, mert fontos neki, legalábbis erről árulkodik az, hogy magától abbahagyta a majomkodást, most pedig tehetetlenül fortyog az ő viselkedése miatt, ami a legdisztingváltabban is „seggfejségként” írható csak le. De kit érdekel? Őt biztosan nem, rég nem foglalkozik olyan nevetséges dolgokkal, mint mások érzései, abból úgyis csak a baj van, mindent összekuszál, és megszikkadt kölesgolyó-ízű, nyomorult élethez vezet.
Baszd meg, olvassa le a férfi ajkairól egy pillanatban, és túlságosan fáj a gondterhelt gondolatokkal teli feje ahhoz, hogy ezt elviselje, úgyhogy inkább a szemeit is lehunyja. 

– Beállítottam a hívóképednek az egyiket azok közül a Wendy-féle gyémántos-ezüstös-búvalbaszott fotók közül – lihegi Amora a feje fölé lendítve a karjait, ujjait összekulcsolja, úgy nyújtózkodik a mennyezetre szerelt, titánfehér fényű lámpák felé.

– Továbbra is Wandának hívják azt a lányt – emlékezteti a színpad lépcsőjén trónoló Loki, bár nem mondhatni, hogy szívügye volna kijavítani barátnőjét, aki idestova fél órája ugrabugrál odafönt. Zene nincs, Amora a leghatározottabban állította, hogy belepusztulna, ha megint végig kellene hallgatnia valamelyik dalt a Golden Nights-szelekcióból, így most csak a fejében szóló ritmust követi flamingórózsaszín tanktopjában és kikoptatott leggingsében, amin átüt zöld-fekete párducmintás bugyija. – Nem láttam még neonzöld párducot – cukkolja, amikor a nő épp neki háttal, négykézláb kapálózik egy képzeletbeli alak felé.  

– Ezek szerint egy bugyigyárosnak is több fantáziája van, mint neked, bébi. – Felugrik, jobb talpát a bal combjához tapasztja, így perdül körbe, meztelen talpra nedves foltot hagy a fekete, már amúgy is összejárt padlózaton. – Ez az, sikerült öt-hat-hétre megcsinálnom! Most, amikor csak te látod! Holnap, amikor az a kriptaszökevény is itt lesz, tuti nem fog! Karrier!  

– Csak én? Ez nem volt szép. – Loki minden szégyenérzet nélkül élvezi kényszerszabadságát, ami a Las Vegas-i divathétről való száműzetésével jár, ennek legszembeötlőbb jele, hogy egy hatalmas doboz belga bonbonból szemezget éppen, ami Amora vádjaival ellentétben nem, cseppet sem szakítás utáni jégkrémpótlék. Abban állapodott meg magával, hogy Anthony egyike számos, megoldásra váró problémájának, mint például a még mindig kissé irritált orrnyálkahártyája és a rejtélyes következő feladata, „amit ha el mer szúrni, kitapossák a belét”, Mr. Thanos szavaival élve. A cégvezető megdöbbentő módon nem csinált ennél nagyobb ügyet Vegasból, rövid indoklása szerint azért, mert „az önkontroll nélküli médiaprostiságára egyáltalán semmi ideje sincs másfél héttel a Golden Nights előtt”, illetve, mert ”neki az is kellően elég nagy büntetés, hogy a net nem a kellemesebbik módon csámcsog most rajta.” Azt nem tette hozzá, hogy látszólagos elnézősége annak is köszönhető, hogy a Nagymester nem ábrándult ki Lokiból az ingyen cirkusz ellenére, mi több, utána küldetett – a lehető legnyilvánosabb módon –, egy meghívót az egyik mallorcai ingatlanába, a karácsonyi magánpartijára, hozzátéve, hogy hozzon fürdőruhát is, ha jön.   

– Nem, értékelem, hogy a Mielőtt megismertelek vágatlan verziója helyett engem bámulsz csokimázas képpel.

– Nekem eszembe se jutna ilyesmit csinálni.

– Bébi, az előbbi bonbonra azt mondtad, olyan ízű, mint „Anthony legrosszabb csókja.”

– Ez egy objektív tény volt csupán – von vállat, közben kiválaszt egy újabb darabot, amit mérnöki precizitással harap ketté. Lila, tömör krémmel töltötték meg, kívül félig fekete, félig fehér, és egy csörgősipkás bohóc öntvényével dekorálták. – Ennek itt például olyan az íze, mint egy lelépett apuka megbánásának.

– Mintha azok csinálnának olyat – veti hanyatt magát a nő, ami elméletileg a tánc része, jóllehet ahhoz túl nagyot csattan.

– Nyilván ritka íz.

Amora felé fordítja szőke fejét, majd fókamászásban megközelíti, és befalja a bonbon másik felét.

– Találó – állapítja meg, és ezzel egy időben azt is, hogy Loki ugyan a legnagyobb titokban, de bőszen utálja magát, amiért zaklatottságában bunkó volt a pasijával, aki egy sor rimánkodás után otthagyta a hotelszobában, és azóta nem álltak szóba egymással. – Amúgy nem biztos, hogy dobni akar. Nem mondta.

A férfi nem felel, de csak mert előkívánkozó „engem nem dob soha senki, én dobok másokat!” felkiáltását maga is kicsit primadonnásnak ítéli. Csak gubbaszt tovább a lépcsőn a csőfarmerjében meg abban a térdig nyúló bakancsában, amit Anthony annyira imádott rajta, és rászámolással próbálja eldönteni, melyik édesség legyen a soros. Barátnője természetesen pontosan azt kapja ki a dobozból, és nyammogja el jóízűen, amire a választása esik.

– L’Oréal. Mert megérdemlem. – A levegőben keresztbe veti vékonyka bokáit; a talpa egy merő kosz. – Pláne azok után, hogy még gyakorlok is erre a live pornóra. Most gondolj bele, fél tucat feka hapsi és egy szöszke csajszi? Még csak nem is kreatív pornó.

– Ennek nem esztétikai okai vannak? Te vagy az arany, ők meg a bioháttér?

– Én nem tudom, nem vagyok én művész, csak dögös – mosolyog rá Amora. – Ennek az előbbinek pedig olyan íze volt, mint a sokadik felesnek, amit már nem is akarsz igazán meginni. És nem, ez nem egy művészi gondolat, csak tapasztalat.

Loki visszamosolyogna rá, ha az ital említésére nem jutna eszébe a Junglescraperben lezajlott eseménysorozat, a vérig sértett Anthony, de elsősorban Natasha Romanoff, aki csak egy vörös villanás volt az életében, mégis, úgy megragadtak a szavai a fejében, mintha évtizedes kapcsolatot ápolna vele.

– Natasha mondott nekem valamit másnap reggel – töri meg a kurta csendet barátnője szemébe nézve. Az nem akad fent hirtelen hangulatváltozásán, volt már alkalma hozzászokni ehhez Loki mellett, úgyhogy csak int, jelezve, hogy érdeklődve hallgatja. – Aggódik érted.

– Mi?

– Jól hallottad, bár engem is meglepett, amikor előállt ezzel. – Röviden felvázolja, amit az orosz modellcsillag elmondott neki kém-múltjáról és az aggályairól a Tha/Nost illetően, ezzel teljesen elvéve barátnője étvágyát. – Szerinte erélyesebben kellene fellépnünk, kifőznünk egy tervet, és ebben… van valami, bárhogy is nézem, márpedig amióta itthon vagyok, volt alkalmam eltűnődni rajta.

Amora felsóhajt, és elnéz a sötétségbe borult, üres nézőtér irányába; az egyetlen fényforrás arrafelé a félig nyitott teremajtón beragyogó folyosói lámpák világa.

– Erről sosem beszélünk – szól végül, állát a tenyerében megtámasztva. – Senkinek.

– Azzal nem is értek egyet, hogy ezen változtatnunk kellene. De a többi dolgon talán igen, vagy inkább… jobban kellene próbálkoznunk.

Másként csak bizsu vagyok, nem briliáns, olcsón adnak, olcsón vesznek.

– Mármint, nekem. – Szabad kezével kiemel egy rozézselés bonbont a foghíjas sorból, de nem kapja be azonnal. Loki kérdő pillantást vet rá. – Érted, mit mondok, tudom, hogy érted. Te ellen szoktál állni. Te megmondod a magadét, ha arról van szó, felvállalod a konfliktust, nem is olyan rég az orrom előtt kalapáltak el téged! Mondhatnám, persze, hogy azért, mert túl nagy egód ahhoz, hogy maradéktalanul behódolj, de inkább arról van szó, hogy én vagyok túl megalkuvó ahhoz, hogy ne vállaljak be minden szart, én félek túlságosan a csóróságtól, a megalázottságtól, de főleg Thanostól. És naná, hogy igaza van Natashának. Ő egy kőkemény istennő, ez messziről látszik rajta, de én nem vagyok az, ahogy művész se.

Loki személyes sértésnek érzi, hogy barátnője így leírja magát a jelenlétében.

– Micsoda badarság! Egy szót se többet, Cherry!

– Jaj, nehogy pont velem szemben légy elfogult! – csücsörít felé látszólagos jókedvvel, de a korallkék szemekben szomorúság ül. – Szegény csávódat hoppon hagytad, gondolkozás nélkül, pedig tiszta romi volt, engem meg ámítanál? Hé! Igenis így van, nyúl vagyok nyuszifülek nélkül, és akkor is majd bepisiltem, amikor Other tegnap kiszívta a vérem a Vogue interjú miatt. Nem aratott osztatlan sikert. – A szájába dobja a bonbont, de ennek nem írja le az ízét. – Nem is tudom, mire gondolt Natasha. Őszintén, mit tudnánk csinálni? Zsaroljuk meg? Bármit lemos magáról egy perc alatt, mi meg megyünk a levesbe… Vagy épp a tesóink – tódítja sötéten, mire a férfi elhúzza a száját.

– Mikor beszéltél utoljára Lorelei-jal? – kérdezi, noha sejti a választ.

– Hívtam, továbbra sem veszi fel a telefont. Ilyen szempontból kicsit irigyellek, a bátyádnak kábé fát lehetne vágni a hátán…

– Nem a bátyám.

– De ugyanúgy összeakasztottad vele a bajszod, mint én Lorelei-jal – mutat rá Amora. – Téged Thor meghívott az esküvőjére, megérti még azt is, hogy ki nem állhatod a kis mitugrászt, akit elvesz. Én pár hete küldtem egy üveg Starbloodot a nővéremnek, gyönyörű, gyártói csomagolásban, tényleg jól nézett ki, és úgy véltem, hozzá még passzolna is az illat. De csak annyit írt nekem Messengeren, hogy mennyivel tartozik érte.

Ekkor már Loki kedve is elmegy az édességevéstől, főleg, mert világos elképzelései vannak arról, hányféle módon kínozná meg Thort, ha az valaha is ilyen felháborítóan cinikus merne lenni vele szemben, az ilyesmi csak neki megengedett. Még akkor is, ha figyelembe veszi, hogy Lorelei Gilfoy csípős riposztja valahol jogos, tekintve, hogy Amora az összes megtakarított pénzét lenyúlta nem sokkal azelőtt, hogy beindult volna a modellkarrierje, hogy rendezze az adósságait, a süteményes dobozban pedig, ahol az összeg lapult addig, csupán egy kék post-it cetlit hagyott, rajta egy filccel rajzolt, szomorú szmájlival és hurkos szívecskével.

– Vissza akartad fizetni, amit elvettél – próbálkozik meg a megvigasztalásával, amiben legendásan rossz. – Innentől nincs oka panaszra, ő utasította vissza. Többször is.

Amora bájos manóarcán kérészéletű mosoly ömlik el, és puszit nyom a férfi magas homlokára.

– Milyen igaz! Alkalomadtán megmondom neki.

Loki persze tudja, hogy nem fogja. A nővére az egyetlen a felettesein kívül, akivel szemben Amora sosem mert nyíltan szemétládának lenni. Szerencsére neki nem akadnak efféle gátlásai, valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy két napja minden ok nélkül úgy kezelte az érte államokat is átrepülő Anthonyt, mint egy…

*

– … Darab szart – morogja a milliárdos, amikor Loki éjjel 0:11-kor rátelefonál, tudván, hogy úgysincs még ágyban. A modell egy kád forró vízben áztatja magát (napjában másodszor), és lábfejei közt az egyik fürdőbomba pezseg, csiklandozó mini-buborékokkal árasztván el a fürdővizét, és ő nagyon örül, hogy még sem kell próbálnia bűntudatos képet vágni. – Odamentem, pedig ha a normál, általános ügymenetemet követem, ami több mint huszonöt éve szolgál hűségesen, csak küldettem volna Jarvisszal valami, a templomos-kereszthez hasonló csecsebecsét, és felhívlak párszor a műhelyből vagy a kocsiból. De nem, én idióta idegbeteg vagyok miattad, mert láthatóan valami gáz van a munkahelyeden, és utánad rohanok, mert Pepper szerint jó ötlet az ilyesmi. Csúnya dolog volna most közhelyesen azt kiáltanom: nők? Hogy én tényleg mekkora idióta vagyok!   

– Nos…

– Ne, ne mondj semmit, még én mondok olyat, amit megbánok.

– Azt hiszed, elnémíthatsz?

Valami eltörik Tony oldalán, talán egy tányér.

– Király, neked hála a fánkomnak is annyi. És ugyan szép, hogy egyszer csak felhívsz, Uram bocsá’, azért, hogy bocsánatot kérj, amiért kábé levegőnek néztél valami ritka pöcsköszörű módon, de ez még pont nem hagyta el a szádat.

Loki oldalpillantást vet a pipereszappanjai közt heverő, kihangosított mobilra, majd egy mozdulattal kibontja ébenhaját a kontyból, amibe kötötte, csak hogy újrateremtse, kicsivel magasabban.

– Az nem is fogja – közli, bársonyos hangja behízelgő, akár egy simulékony kandúré. – Ám tudd meg, nem találtam olyan darabot egy teljes belga bonbonválogatásban, ami édesebb lett volna a legjobb csókunknál.

Tony hallgat pár másodpercig, és ez vigyort csal az arcára – az efféle búgásának nincs földi halandó, aki ellen tudna állni.

– Hozzávetőleg három csókot váltottunk eddig. Ebből te már kedvencet avattál?

– A három is valami. – Mézédesen dorombol, sürgető vágyat érez, hogy végre nevetni hallja a másik férfit, hogy megneszelje a bujaságot a hangjában, hogy visszaszerezze, amit egy csapnivaló pillanatában eltaszított magától. – És hidd el, értékeltem, hogy, ahogy állítottad, idiótaként utánam eredtél. Ha másként alakulnak a dolgok, nos, hm, minden éjjel Nifl{}Heim lett volna. – Jobbjával a nyakára fröcsköl némi vizet, hogy a milliárdosnak kétsége se lehessen afelől, hogy meztelen.

– Azzal, hogy felállítod a farkam, még semmit sem intézel el.

– Akkor gyere el értem holnap, és majd meglátod, hogy nagyon is. – Ez nem kimondottan felajánlás, inkább megkérdőjelezhetetlen programközlés, de Tony nem vitatkozik, amiből Loki azt a zavarba ejtően jóleső következtetést vonja le, hogy a visszaszerzési kívánsága kölcsönös. – Most viszont elbúcsúzom, Anthony. Neked sem ártana végre aludnod is, mivel ha karikás szemekkel, büdösen jelensz meg holnap, legfeljebb háromméteres távolságból leszek hajlandó kommunikálni veled.

Halk cserépzörgés szűrődik át a vonal túlsó végéről; Tony bizonyára megkísérelte felsöprögetni a tányérja földi maradványait, amik ragadnak a porcukortól.

– Te pedig mész vissza a modellhez, akivel épp megcsalsz? – motyogja.

– Nem éppen. Amora van nálam, és pillanatnyilag nagyobb szüksége van a társaságomra, mint neked, de ne aggódj, neked sem kell soká nélkülöznöd a nagyszerűségemet. – Tony előbb teszi le, mint ő, ez újdonság, de ezek szerint kezdi kapizsgálni, hogy hozzá hasonlóan ő sem rajong a hosszú búcsúzkodásért és negédeskedésért.

Mielőtt kilépne a kádból, átfut a fején a gondolat, hogy fel kéne találni egy bonbont, aminek olyan íze, akár a törődésnek.

9. rész >>>