Trostlos



"– Milyen különös. – Mire feleszmélhetne, már a fülemet szorítom oda, ahol annak előtte a kezem volt, de nem zavar el, csak a hajamba fúrja azokat a finom, hosszú ujjait. Annyira jó érzés. – Olyan halk a szívverésed, akár a hóhullás."



Trostlos


Különös.
Mintha havat éreznék magam alatt, vékonyka, fagyos lepedőt egy kemény és sima felületen. Nem rajongok érte, én nyári gyerek vagyok, sokat is hallgattam, hogy ez meglátszik rajtam. Haja, mint az érett búza, szeme, mint a felhőtlen ég. Azt hiszem, akad egy hasonló mese Midgardon, csak ott a hős haja fekete, mint valami fekete fa, a bőre pedig fehér, mint…
… Mint a fivéremé. Ahogy mindig, tökéletes az időzítése, mert épp akkor lép oda hozzám, amikor ez a dolog a havas lányról eszembe jut. Megtámaszkodom a tenyereimen, és feltérdelek, a bőrömön seperc alatt szétolvadnak az apró jégkristályok, a ruhám foltokban átázik.
– Loki? – mormogom, de még nem tartok ott, hogy rendesen megnézzem magamnak, a saját testem nyomát bámulom a hóban, ami látni engedi, mi lapul a fehérség alatt. A zöld, a lila, a mélykék s Dagr déli napsugarainak aranya, mintha csak összekovácsolták volna őket, szilárd felszínt alkotnak, amin már megannyiszor végigvágtattam, ahogy azok is, akiket szerettem, de hiányzik valami, és tudom is mi, a vibrálás, a szemkápráztató fényjáték, és nem, nem a pótszemem csal. Megkövesedtek a színek.
– Részben – feleli.
– Mi ez a hely?
– Kétlem, hogy ne ismernéd meg. Bár nincs a legjobb formájában, az kétségtelen.
– Az nem lehet. – Hunyorogva forgolódom, de nem találom a tengert, mindössze száraz kövek, üres meder maradt a helyén, mint a jobb szememén. – Asgard elpusztult.
A kezét nyújtja, s bár magamtól is fel tudnék tápászkodni, elfogadom. Talpra emelkedem, ott, a kihunyt Bifrösztön egy behavazott, romos város előtt, ami egyszerre ismerős és idegen.
Emlékezzetek erre a helyre. Otthon.

Loki ugyanazt az öltözéket viseli, mint amiben meghalt, egy némileg visszafogottabb kiadását annak a zöld-arany-fekete hacukának, amit annyira szeretett. Azt hiszem, álmodom, bár soha, egyetlen álmom sem volt ennyire valóságos, ennyire kézzelfogható.
– Nem csak Asgard jutott erre a sorsra úgy, hogy ennek ellenére mégis itt van most előtted. Vagy én sem az lennék, aki? – kérdi egyenesen a szemembe nézve, én pedig nem tudok azonnal válaszolni. Az öcsém áll velem szemben, nem kérdés, nincs, amivel össze tudnám téveszteni az arcát, azt a mindig rendben tartott, koromszínű hajkoronát, ami ezt a sápadt, fegyelmezett fizimiskát keretezi, a sudár termetét és a hangját, amiről már azt hittem, elfelejtettem. Nehezen tudtam felidézni, és egy idő után már egyáltalán nem, szétforgácsolódott az emléke a fejemben, és ha most hallaná a gondolataimat, azt mondaná, ugyan mik között veszhetett el, amikor az én fejem műfajteremtően üres, de akkor én azt felelném neki, hogy ott volt az a neutroncsillag, aminek kiálltam az erejét (hogy miért? érted!), és a villámok az ereimben, amikkel végül semmire sem jutottam, mert amióta elmentél, semmi se sikerül.
– Akkor csak egy rossz álom volt? – puhatolózom. Nincs nálam a pöröly. Nincs nálam a Vihartörő. Védtelen vagyok, de a fivérem többé nem ellenség, épp elég baj, hogy valaha annak kellett tekintenem. – Legyőztük Helát? Asgard megmenekült, csak kicsit, hm, lelakott lett, én meg ki voltam ütve egy ideig? – Ez a gondolat olyan gyönyörű, hogy csaknem belebetegszem. Vigyorgok, mint azok a vicces, rajzolt kis fejek, amiket a midgardiak küldözgetnek egymásnak a ketyeréiken, és várom, hogy Loki megerősítse, ő aztán nem ölelkezett velem a Nagymester hajóján, hogy utána Thanos a szemem láttára eltörje a nyakát, és legyilkolja a fél népünket.
Ezúttal ő az, aki nem felel, csak felsóhajt, majd int, hogy kövessem.

Szó szerint a nyomában lépkedem, ahogy bevezet a városba, a félhomály által porszürkére festett, mélabús épületek közé. Hiába nagyobb a lábam, az ő csizmája által vájt mélyedésekben közlekedem, magam sem tudom, miért. Jobb így. Szállingózik a hó, megül Loki haján, mint holmi apró gyémántok, palástját a fel-feltámadó szél olykor meglebbenti, mint egy távozni készülő hajó vitorláját.
– Hol van mindenki? – Megállok a főtér felágaskodó, szárnyas lovakat mintázó szökőkútja mellett, amiben egy csepp sem sok, annyi víz sem maradt, csak földes jég, ámde a lépcsőn mellette egy kékre festett, viharvert birkabőr labda hever. Felemelem; éppen elfér a jobb tenyeremben. Mosolyogva feldobom a levegőbe, majdhogynem a háztetőkig, és a balommal elkapom. – Milyen sokat játszottunk itt! Kiszöktünk a palotából, és itt pancsoltunk a legforróbb nyarakon.
A fivérem némán figyel, azokban a legendásan éles fényű, zöld szemeiben (bár tudnám valamihez hasonlítani a színüket) éppolyan tompa bánat ül, mint amit a város, s annak minden köve ont magából.
– Úgy érted, ti? Te és a rövid eszű barátaid?
– Te is velünk voltál.
– Akkor valami baj van az emlékezeteddel, bátyám.
– Kizárt – erősködöm, a labdát egyik kezemből a másikba dobom, amitől csupa víz és sár leszek. Loki először a játékszerre pillant, majd rám, fél szemöldökét felvonja. – Tudom, nem kellene ellopnom egy gyerektől. 
– Egy gyerektől…? – Hitetlenkedőn ingatja a fejét, a mozdulat félresodorja tincseit a nyakából. Csúf, vörös-lila foltok éktelenkednek rajta, oda nem illő, szörnyű stigmák, amik a legfájóbb sebeimet tépik fel, és én önkéntelenül is felé nyúlok a nedves-földes kezemmel, hogy megérintsem a sérüléseket. – Ez nem méltó hozzád.
– A sár?
– Az önámítás. – Fehér ujjait a csuklómra fonja, nem engedi, hogy hozzáérjek, de ez nem lep meg, mindig is irtózott a mocsoktól, s úgy általában a rangon aluli dolgoktól.
Ugye nem gondoltad, hogy tényleg lejövök ide? Ez a hely undorító!

– Na, elkapod? – Elhátrálok tőle, mintha nem hallottam volna semmit abból, amit mondott, és hátralendítem a karomat. – Próbálom nem bezúzni az orrod.
– Thor.
Tudom. Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy szerencsétlen, a Nyuszi is figyelmeztetett rá, és így belegondolva azt hiszem, remekül kijönnének Lokival. A földre ejtem a labdát, fáradtan pattan párat az érintetlen, egyre csak hízó hólepedőn, mint egy lapos kő a tó felszínen, majd megáll a pékség üres, korhadó kirakodó-polcai előtt.
Nem lesz partner abban, hogy úgy csináljunk, mint az ötévesek, és labdázzunk a szökőkút mellett, soha de soha, ám nem azért, mert túl büszke hozzá, hanem mert halott. Hónapok óta az, és én azóta álmodozom arról minden este lefekvés előtt, s minden egyes pillanatomban, amikor épp nem beszél hozzám valaki, vagy nem csinálok valamit, hogy az egész nem történt meg. Olyan tisztán látom magam előtt ilyenkor a napsütötte Asgardot, hogy szinte le tudnám rajzolni, és anyánkat a liget fái között csevegő kedvű szolgálólányai körében, atyánkat Sleipnir hátán, a nyüzsgő utcákat a polgárokkal, akik integetnek és ujjonganak, ha csak meglátnak, de elsősorban boldogok. És ott van Loki is. Tulajdonképpen, ő sohasem teszi kétszer ugyanazt ezekben az álomképekben – ritkamód békétlen, nyughatatlan és izgalmas természet volt mindig, aki sosem rest valami olyasmivel előállni, amire a legkevésbé sem számítanál. Olykor olvasni látom (azt imád, vagyis, imádott), miközben a függőfolyosó korlátján ül, és lelógatja az egyik lábát, vagy ahogy a haját fésülgeti a lakosztályában, mint egy kisasszony, és dühöng, amiért rárontottam, meg mert büdös vagyok. Néha gyerekként látom, amint felhajtott nadrágszárakkal ácsorog a tengerben, és felvág nekem azzal, hogy ő ezt nem is érzi hidegnek, holott tél közepe van. Ilyenkor mindig rajtakapom magam az ábrándozáson; ez túlságosan régen volt. Ha egyáltalán megtörtént.
Hát nem emlékszel minderre?

Ez most valami más. Ez nem az elmerengéseim egyike, amik aggasztják a midgardi barátaimat és a Nyuszit, mert szerintük lassan elveszítem önmagamat. Talán varázslat. Vagy talán meghaltam, noha nem emlékszem csatára.
– Miért vagyok itt? – Fej-fej mellett sétálunk a néma utcákon, végig az őseim gigászi aranyszobrai között, amiket immáron foltokban feketeség borít, mintha valamilyen betegségben szenvednének. Egyfajta borzasztó módon örülök, hogy Lokit nem kell úgy látnom, ahogy utoljára, fennakadt, vörösbe borult szemekkel, orrán-száján vérezve; akkor sokkal jobban kellene ügyelnem az arckifejezésemre, hogy ne bántsam meg.
– Mert nem akarsz elmenni – pillant rám egy kósza másodperc erejéig. – Úgy tűnik, mintha feladtad volna, és be akarnál zárkózni egy pillanatba, ami viszont nincs többé.
– Nem, nem adtam fel. Meg fogjuk találni Thanost. – Már a név említésére is ökölbe szorul a kezem, érzem, hogy a villámok életre kelnek bennem, szikrázás gyúl a bőröm alatt, az, amivel úgy lenyűgöztem az öcsémet arra a pár órára, amíg visszakaphattam.
– Meglehet. De ez nem változtat semmin akkor, ha te közben elveszel. Ha megcsúfolva az istenléted, gyötrődsz, iszol, és teljesen elfelejted azt a teremtményt, akit életem utolsó napján még volt alkalmam harcban látni a Bifrösztön. Ez nem méltó se atyánk nevéhez, se anyánkhoz, sem hozzám.
A szemem mindent lát; látja, hogy Hélbe vezetsz minket! Csak pusztítani tudsz, Odinson.

– Nem is vagyok méltó – mormogom a bajszom alatt, mire megtorpan, fél lábbal a következő, a palota kidőlt bejáratához vezető lépcsőfokon. Kérdést látok a tekintetében, pedig ritkán tudok benne olvasni, többnyire nem hagyja. – A halálba vezettelek titeket, mint a látomásomban. Ja, igen, te erről nem tudsz. Még Ultron idején volt, aki egy midgardi gaztevő volt, és az egyik segédje, aki mára a barátunk, és aki szintén meghalt… szóval, ő rám bocsátott egy víziót, amiben… erről volt szó. És megtörtént.
– Senki hibája sem volt, ami történt. – A szél végigsöpör a lépcsősoron, Loki haját felkavarja, de az enyémbe épp csak bágyadtan belekarmol. Amikor még hosszú volt, belefontam az övének egy tincsét; ez volt a gyászom örökre szóló jele. Láttalak meghalni. Megsirattalak. – És mégis mindenkié. 
A szemeim elé tartom a kezemet, úgy védem őket az arcomba csapódó hópihéktől, ahogy felkaptatok az öcsém mögött a lépcsőn, és bár várom, nem szól hozzám, csak amikor a félig beomlott mennyezetű trónterembe érünk. Itt akarta atyám átruházni rám a királyságot, de egek, micsoda bolond voltam akkor, pont olyan vak és meggondolatlan ökör, mint aminek Loki tartott, még ha néha túlzott is kicsit, mert arra hajlamos.
 Súlyosak a lélegzetvételeim, mintha sűrűbb volna a levegő, minden egyes szusszanással áttetsző, kérészéletű fellegek gomolyognak fel előttem. Valami elviselhetetlenül feszít belülről, amitől így érzem, szétszakadok, éppen én, én. Kőtörmelék és hó halmozódik a márványpadlón, a trónus csorba, mintha valaki puszta kézzel tépett volna ki belőle egy darabot.  
– Nem itt van a helyünk – hallom azt a mély, puha hangot, ami az öcsém sajátja, és ami még egy átkot is szívfájdítóan szép költeménnyé tud tenni. És én majd' elfeledtem! – Sem neked, sem nekem.
– Azt hiszem, egyikünk sincs ténylegesen itt.
– De a te fejedben igen. És ez nem helyénvaló.
Szembefordulok vele, és hirtelen mindennél jobban szeretném megérinteni. Az arca kifejezéstelen, nem teregeti ki az érzéseit, még ha bizton tudom is immár, hogy vannak neki, mindenesetre nem húzódik el, amikor a mellkasára tapasztom a kezem, a sötétzöld bőr hideg az ujjaim alatt.
– Milyen különös. – Mire feleszmélhetne, már a fülemet szorítom oda, ahol annak előtte a kezem volt, de nem zavar el, csak a hajamba fúrja azokat a puha, hosszú ujjait. Annyira jó érzés. – Olyan halk a szívverésed, akár a hóhullás.
Újra felsóhajt; ez a Thor-nem-ért-semmit sóhaja.
– Mert nem is hallhatsz ott semmit, bátyám.
– De hallom!
– Csak hiszed – cáfol rám. – De a te szíved még dobog, és a te történeted még nem ért véget.
Kiegyenesedem, jóllehet nem igazán akarok elhúzódni tőle, és ő is elenged, a keze kicsúszik a hajamból, és végigsúrolja a szakállamat. Elfog a vágy, hogy elkapjam a csuklóját, és megcsókoljam azt az ostoba kezét, amivel rászegezte azt az ostoba kést arra az átokverte titánra. És miért? Mert óvni akart engem. Az univerzumot. És mert elment az esze.
Loki, megőrültél?
Nem kizárt!

Nem maradunk a trónteremben, már egyikünknek sincs ott keresnivalója. Az erkély felé tartunk, oda, ahonnan látszanak a távoli erdők, ahol vadkanra és dámvadra lehet vadászni, és arra a furcsa madárra, aminek olyan cifra tolla van. Dermesztően huzatosak a palota folyosói, a megvetemedett ablakok nem állják útját a hidegnek, a fal tövében kopott vértek, sisakok és pajzsok hevernek szanaszét, einherjaroké, akik egytől egyig odavesztek. A kerti mulatságokat, történelmi eseményeket és a családunkat ábrázoló faliszőttesek málladoznak, a legnagyobból, amit Fandral apja ajándékozott a miénknek sok-sok nyárral ezelőtt, alig maradt valami, csupán az én mosolygó kölyökarcom néz vissza rám. Dicső apám, Odin, Mindenek Atyja, Grimnir, a Lándzsarontó (annyi neve van, sosem jutnék a felsorolás végére), belékaroló, szépséges anyám eltűntek, akárcsak a testvérem mellőlem. Mindenesetre én azért emlékszem, mennyire szerette az öcsém nézegetni ezeket a szőtteseket, sőt, kisgyerekként mindig felszegett állal bökött rá a figurákra, miközben ismertette a nevüket, hogy senkinek se maradjon kétsége afelől, ő tudja, ki kicsoda. Amikor idősebbek lettünk, azt mondta, a kedvence az, amin a jötün béketárgyalás látható: sok-sok robosztus, kék alak és atyánk, glóriával ősz feje fölött. Ünnepélyes, és egy rendkívüli jelentőségű eseménynek állít emléket, darálta egyre-másra, mintha csak bizonygatnia kellett volna.
Szerintem hazudott.
– Nem tudok nem erre gondolni. Ideig-óráig igen, de aztán újra… megtörténik. Talán ez túl sok már, míg én túl kevés vagyok – motyogom magam elé. Még mindig fáj a mellkasom, és egyszeriben az jut eszembe, hogy a trón egész olcsón megúszta. Csak egy részét szaggatták ki. Nekem a lényem másik felét.
– Nem az a gond, Thor, hogy gondolsz ránk. – Kecses, fürge lépteivel hamar az erkélyhez ér, meg sem áll a vastag, mívesre faragott korlátig, tenyereit ráfekteti, és a távolba réved; a komor felhők mögött épp hogy látni a napot. Akad némi esély rá, hogy kisüt, még ha csak egy pillanatra is, mert már lemenőben van. – Én is gondoltam rád, amikor egymagam voltam a Sakaaron. Ha hiszed, ha nem, bár bevallom, én hiszem el a legnehezebben magamnak. Többségében te jártál a fejemben és apánk utolsó szavai. De ha csak ránk, a múltadra koncentrálsz, a történeted, noha folytatódik, értelmetlenné válik.
Ott állunk, a romos város, és talán a világmindenség felett, de mindenekelőtt egymás mellett, hóborította palástban, ifjan, akár a leszálló est, és egy jobb, boldogabb világban hasonlóan nézett volna ki az, ahogy együtt uralkodunk. Vezetünk egy elégedett népet, ha nem is itt, hát egy másik otthonban, amit atyánk kijelölt számunkra. Amikor eljön az ideje, elhagyjuk ezt a világot, hogy aztán találkozzunk a Valhallában, nem túl nagy különbséggel. Csak annyival, amit még ki lehet bírni.
 – Tudom – sóhajtok fel, és megdörzsölöm az arcomat. – De még sohasem buktam el. Sohasem veszítettem ennyit. És te… éppen akkor vettek el tőlem, amikor végre újra mellettem voltál. Mi, ketten. Az Odinsonok. Egymás oldalán. Elválaszthatatlanul.
– Téged minden csapás csak megerősített. Ez lehet, hogy most próbára tesz, de fel kell állnod belőle. Nem a semmiért adtam oda Thanosnak a tér kövét.
Nem tűr ellentmondást a hangja, a legkevésbé sem érdekli, hogy én vagyok az idősebb, ahogy sohasem. Amíg a válaszon töprengek, egy ponton felszakadozik a felhőzet, átengedve a hanyatló nap utolsó sugarait; ragyogó, meleg fényű, akár a tűz anyánk kandallójában, ami elé egykor letelepedtünk, egy-egy kényelmes tollpárnára, hogy órahosszat hallgathassuk a történeteit. Mondjuk, párszor előfordult, hogy Lokival összeverekedtünk közben, és úgy tűnik, erre ő is emlékszik, mert elmosolyodik. Bár nem biztos, hogy ezen derül, hacsak ez a különös világ nem teszi lehetővé, hogy belelásson a fejembe.
– Látod – szól a messzeség felé intve. – Mondtam, hogy ránk ragyog még a nap, és ez csupán gyenge utánzat ahhoz képest, ami a Valhalla kapujánál tündököl. Türelmesnek kell lenned, de egy nap találkozni fogunk ott.
Világos, hogy igaza van, és hogy kivételesen nem ver át, tényleg várni fog és tényleg olyan káprázatos az ottani napfény. Meseszép az arca még ebben a másodrangú, narancspiros világlásban is, ő maga az, amint vékony ajkán mindentudó félmosollyal kémlel engem, hópelyhek által megkoronázottan. Engem inkább csak koraősszé tesznek.
– És most… el fogsz menni?
Bólint.
– Már elmentem, bátyám. – Tovaillan a mosoly az ajkáról, egyik megszáradt sártól mocskos kezemet a sajátjába veszi, és most cseppet sem törődik a kényességével. – Gyönyörű a történeted, Thor Odinson, ezt kénytelen vagyok elismerni. Ha könyv volna, szívesen olvasnám, tudom, rendkívül kíváncsi volnék minden egyes sorára. És… megtiszteltetés volt szerepet vállalnom benne. – Keresgélte a szavakat egy ideig, mire rálelt a leginkább odavalóra, és elszánta magát, hogy kimondja. Nem akarom hagyni, hogy a mondandója végére érjen, nem akarom elengedni, úgy szorongatom azt a finom kezét, hogy az már talán fájdalmas is neki, jó szememből patakzanak a könnyek. – Nem mintha szándékomban állt volna, de most már ez van, most már ez vagyok. És bármily jó is volna, többé nem lehetek a történeted része.

Könnyezem, mégis képes vagyok elmosolyodni, és ő ugyanígy tesz. Hajlamos vagyok azt hinni, talán ez is volt a baj: hogy nem búcsúzhattam el tőle, dacára annak, hogy annyi, de annyi megbeszélnivalónk volt még, ott és akkor, amikor végre eljutottam odáig, hogy megértsem őt, a gyötrelmeit és a félszavai mögött megbúvó kitekert jelentéseket, ő pedig megértett engem, és az én vele kapcsolatos legnagyobb igazságomat: hogy amióta csak él, szeretem, és sokkal több a szememben, mint egy javíthatatlan csínytevő.
– Értettem – felelem rekedten. A nap lassanként alábukik, a hófellegek ismét átveszik az uralmat az égbolt felett, a hófúvás felerősödik, olyannyira, hogy megint csak a szemem elé kell emelnem szabad kezemet. – Helyrejövök, megígérem. Méltón fejezem be azt a történetet. Elvégre, tudom, hogy nem szeretsz csalódni az olvasmányaidban.
Felnevet, olyan egészségesen és édesen, ahogy már nagyon rég hallottam kacagni. A hópelyhek vadul záporoznak alá, mint holmi áradat, belepik a kert kopasz fáit, maguk alá temetik a lépcsőt, elöntik a folyosót, rajtam kívül mindent, még Lokit is, és ettől belém hasít a rémület.
– Testvér…?
– Ne aggódj – csitít, s még látom egy villanásra az arcát, mielőtt teljesen elnyelné őt a hó, elsüllyesztené ezt a szomorú, mégis csodákkal teli helyet. – Tudod, hogy ez nekem nem is hideg.
Tudom. Valóban tudom, és ezért semmihez sem fogható nyugalommal engedem el végül a kezét.  

14 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hű... Most... Tényleg keresgélnem kell a szavakat.
    Talán csak még mindig nem hevertem ki az Endgamet, de többször azon kaptam magam olvasás közben, hogy pityergek. Mondjuk ez az elmúlt hétben nem új fenomenom - változó gyakorisággal megtörténik.
    De akkor térjünk a lényegre. Jó volt megint egy kis "oldschool Gwent" olvasni, ahogy talán az fb posztban írtad. Azt hiszem, már régen leírtam, de leírom megint; hiszen imádom a gyönyörű képeket, amiket festesz, a míves, megmunkált mondatokat - a te irományaid mindig úgy élnek a fejemben, mint mesterművek. Mint da Vinchinek a Mona Lisa.
    Megrázott, borzalmasan, de attól még gyönyörű volt. Azt hiszem, csak tovább mélyítette bennem az egész Endgame köré csoportosuló érzéshalmazt.
    Maga az üzenet és a történet is kifejezetten szívemhez szólt... Bár még pislákol a remény... De én is kezdem egyre inkább úgy gondolni, hogy már csak a remény pislákol... Más nem.
    Köszönöm, hogy olvashattam ezt a gyönyörűséges, csodálatos novellát. Mindig csodálatos élmény, ezúttal pedig még inkább a szívemhez szólt, mint eddig bármikor.
    Ha értelmetlen az egész, kérlek, tudd be az Endgame utáni PTSD-mnek, mert komolyan kezdem azt érezni, hogy már azom van.
    Puszi: Lea ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lea, te isteni csoda, te ♥
      Nem tudom elégszer megköszönni a kifejtett és csodálatos hozzászólásaidat, egyszerűen kimondhatatlanul lekötelezel velük. Ne aggódj, én is hasonló PTSD-tüneteket produkálok, még mindig alig fogtam fel, azt hiszem a gyász "tagadás" fázisában járok. Én és a mestermű szó? Hát megeszlek helyben, még ha túlzol is, nagyon köszönöm ♥ Pedig itt kevés feszesen megkomponált mondat volt, mert a post-Ragnarök Thor E/1-e ezt nem igazán tette lehetővé (és még így is csak remélem, átjött valamennyire).
      Még egyszer nagyon köszönöm ♥ No spoiler intended, de kíváncsi vagyok, mikor olvashatunk tőled egy I ♥ you 3000, illetve hasonló című csodát?

      Törlés
  2. Átvez. Merengő2019. május 4. 15:28

    "Szia!
    Nagyon tetszett a történeted. Az Endgame utalások is nagyon finomak voltak, habár én láttam a filmet, és egy-kettőn jót derültem. Szép levezetése volt a gyásznak, innentől fogva Thor jó irányba indulhat el a gyógyulás felé. Köszönöm, hogy olvashattam. =)"
    - bunny91

    VálaszTörlés
  3. Átvez. Merengő2019. május 10. 19:36

    "Szia, Gwen!
    Oké, akkor most hiperventillálok egy sort, aztán folytatom az írást...
    Szóval! Tudom, hogy le vagyok maradva egy epizóddal a Briliánsban, Merin is nagyon hektikusan voltam mostanában (az utóbbi két hónapban meg leginkább sehogy), de az Endgame-mel kapcsolatos hallgatás feloldása visszacsalt Merire és... nekem ez nagyon kellet. Még akkor is, ha összetört, még akkor is, ha fájt, még akkor is, ha majdnem elbőgtem magam miatta melóban. De az, ahogy Thorral (és amúgy Lokival) bánt az a film, akkora brutális feketelyukakat hagyott a mellkasomban, amik jóllakni ugyan sosem fognak, de ez az írás, úgy érzem, gyógyított rajtuk valamennyit. Adott a két testvér kapcsolatából egy olyan érzelemcsomagot, amit a film valahoyg kispórolt magából, és azzal a méltósággal kezelte Thort és a tragédiáját, amire Russóék valahogy nem voltak képesek. Én éreztem megalázva magamat, ahogy Thor sörhasán röhögcsélt a közönség, miközben én szinte vártam a HIMYMől és hasonló sitcomokból ismert gépi műröhögést, aminem nagyon de nagyon nem volt pedig helye vagy ideje szerintem egy ilyen karakter ilyen szintű tragédiája kapcsán.
    Nagyon-nagyon köszönöm neked, hogy enyhítetted ezeket a fájdalmaimat, még olyan áron is, hogy másfajta (sokkal igazibb, méltóbb) fájdalom vette át a helyét ezáltal. Még mindig a padlón vagyok attól, ahogy írni tudsz.
    (és IGEEEN! Loki és a "Nyuszi" nagyon jóban lettek volna. Imádtam azt a gondolatfoszlányt)
    Elképesztően köszönöm, hogy olvashattam!"
    - Laufreya

    VálaszTörlés
  4. Wow! Hát ez a történet valami csodálatos volt. Amikor azt írtad, hogy naturalisztikus vagy,
    igazad volt, kedves Gwen. A kedvenc részem a "Loki, a hópelyhek által megkoronázott ".
    Tetszett, hogy Thor megértette Loki kínlódásait. Én is nemrég néztem meg a Végjátékot, és már dolgozom egy reakcióficen!... A napokban fogtam neki a bloggerkedésnek, és elég kíváncsi vagyok. Te ösztönöztél , hogy vágjak bele, mert imádom ahogy fogalmazol, gyönyörűek a képek amiket választasz, és még egy egyszerű bejegyzésnek is nagy műgonddal választasz címet. Remélem,még sokan felfigyelnek rád, mert szerintem csodálatra méltó, hogy egy egyetemista lánynak, a tanulás mellett még ilyesmire is van ideje! (Amúgy az oldalam neve tollacskablogja.blogspot.com, és hamarosan felteszem az első ficet. Ha van kedved, olvasd el bátran! )
    Rajongó olvasód:
    PENy♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága PENy! Hát elmondani sem tudom, mekkora örömet okoztál a soraiddal! ;u; Köszönöm a külön kiemelést, és hát igen, a naturalizmus szerves része a munkásságomnak, ez megosztó dolog, valaki imádja, valaki menekül előle, de nekem számtalan okom van preferálni :D
      Igen, igen, írj reakcióficet! *-* Köszönöm a kedves szavaid, azt pedig pláne, hogy megosztottad velem, hogy én (is) motiváltalak abban, hogy csatlakozz a blogger-közösséghez, és megmutasd magad. Egy olvasód már tuti van! Ha szeretnéd, akár egy linkcserét is megejthetnénk ♥
      Apropó, hatalmasak a reményeim benned! Látom, Loki/OC-vel fogsz dolgozni, ami nem könnyű feladat, és már a lelkemet is eladnám egy jó darabért ebben a kategóriában (még úgy is, hogy szerintem Loki meleg). A legtöbb, amibe bármilyen nyelven belebotlik az ember, egyszerűen sikítóan borzalmas, jót még nagyon keveset olvastam. Kíváncsi vagyok, hogy oldod majd meg; elepedek egy realisztikus főhősnőért és egy karakterhű Lokiért. (A sok erőszakos, nyálgép vagy épp "nőcsábász" Loki (nem is tudom, ez hogy juthat bárki eszébe az MCU Lokijával kapcsolatban, aki amellett, hogy vér insecure, na meg sznob, FRIGGA! sosem bánna így egy nővel) megfeküdte a gyomromat.) Unalmas, hogy sokan a tiniregények vagy nagyipornók férfikaraktereinek jegyeit akarják ráhúzni. Tervezel szót ejteni a biszexualitásáról? Vagy nálad teljesen heteró lesz? :)
      Nagyon drukkolok, és köszönöm még egyszer, hogy írtál nekem, bocsi, ha terjengős voltam, de nagyon fellelkesültem! :D ♥
      Puszi: Gwen

      Törlés
    2. Nincs gond, egyáltalán nem voltál terjengős! Kösz a bíztatást, írtó jól esik.
      Válaszom : Nem, nem tervezek belemenni a meleg - témába, de igyekszem szívből - lélekből írni. Jó, hogy a saját eszméiden kívül másokra is nyitott vagy! :-)
      A linkcserét hogy érted? Gondolkozom rajta, hogy csinálok egy olyasféle kérdéssort, amit te, vagy akár más blogger is kitölthet. ( Hm?...)
      Adios!
      ♥♥♥

      Törlés
    3. Nem feledkeztem ám el rólad, csak ezerrel tombol a vizsgaidőszak, de amúgy olvaslak ám, és érkezni is fog egy átfogó vélemény, tanácsokkal ♥
      Nanáhogy! Nagyon sokféleképpen lehet egy karaktert szemlélni, és hitelesen megírni az adott szerepkörben, csak akarni kell. Mivel imádom Loki figuráját, elég magas nálam a léc, hogy olyasmit "elhiggyek", ami alapvetően távol áll attól, amilyennek obszerválom, de a szexualitása pont az a kérdés, ami teljesen rugalmas (naná, hogy a kánonban bi :D). Olyasmikre nem vagyok csak egyáltalán nyitott, amikor Christian Grey, meg gimis nagymenő karakter archetípusokat csinálnak belőle. Azt még ha jól megírja az ember sem illik Lokihoz, akkor másik karakterben kell gondolkodni.
      A linkcsere egyfajta promóciós eszköz, nekem bal oldalt láthatsz egy hosszú bloglistát azokkal, akikkel cseréltem. Kölcsönösen kirakjuk egymás blogjait ezekbe a sávokba, így ajánlva, reklámozva egymást :)
      A kérdéssorokat a "díj! névvel illetjük, éppen most készül nálam egy, számíthatsz a megjelölésre :D ♥

      Törlés
  5. Szia!
    Hálás vagyok, hogy elolvashattam ezeket a soraidat :)
    Ahogy előző kommentelők én is még benne vagyok a Végjáték utáni sokkban és ezzel a történettel sokat segítettél az elfogadásban és a tovább lépésben, hogy igen, egyik kedvenc istenem már nem a testvérével, hanem a Valhalla kapuin belül folytatja napjait.
    Imádom, ahogy a szavakkal bánsz, ahogy mondatokká fonod össze őket és azt hiszem szert tettél egy új olvasóra is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ♥
      Én vagyok hálás, hogy elolvastad, és véleményezted is, ez elmondhatatlanul sokat jelent nekem, ez járatja a motort, és adja egy részt a motivációt, hogy billentyűzetet ragadjak :D Nagyon örülök, hogy segíthettem a feldolgozásban, elkél mindnyájunknak a csoportterápia.
      Nagyon megtisztelő, ha folytonos olvasómnak tudhatlak, várlak vissza! ♥

      Törlés
    2. Próbálok majd minél több vissza jelzést küldeni, eddig nem igazán volt rám jellemző a véleményezés, de ha ezzel több a motivációd, akkor szívesen rá szokok :)
      A csoport terápiával teljesen igazad van, ha nem tudjuk kiadni magunkból sosem jutunk előrébb

      Törlés
    3. Ez hihetetlenül kedves tőled, és minden író nevében mondhatom, ezért mind hálásak vagyunk ♥ Rengeteg plusz motivációt jelent, hiszen magunktól nem tudjuk megítélni, jó, minőségi, élvezetes-e a történet, amit alkottunk, elengedhetetlen az olvasói megerősítés, és persze kritika :)
      Nekem igen sok előremutató ötletem van kedvenc Lokinkkal, szóval ide még biztos jó ideig lehet gyülekezni gyógyulni (akár sokkterápiával, nálam az se ritka :D)

      Törlés