2020. február 5., szerda

Astrid X./1


Jelentem, múltkor elcsellóztam, nem a kilencedik, hanem a tizedik rész a cefet hosszú, szóval ehhez mérten ezt törtem félbe.
És megemberelve magam sietve hoztam.
A fejezetről röviden: Lovisa előkeríti édesapja kincset érő noteszét, amiben olyan információk lapulnak, melyek száznyolcvan fokos fordulatot hoznak az eleve is szerteágazó és izzasztó nyomozásba. Noak és Kerstin úgy döntenek, jobb alkalom nem is kínálkozhatna Astrid emberkerülő és rideg anyjának meglátogatására, aki talán sokkal többet tud annál, mint bárki is gondolná róla.

"– De hát akkor is… – fintorgott Ellinor szörnyülködve. – Hogy tehet ilyet egy nő egy másikkal?
Úgy néztem rá, mintha nem két, hanem két évtizedes korkülönbség lenne kettőnk közt.
– Nem a kromoszómakombinációtól függ, mennyi kegyetlenség lakozik valakiben."

10./1

Lovisa Sjöland két nap múlva betoppant a kapitányságra, kezében apjának kopott, patentos noteszével, és ezzel az események éles fordulatot vettek.
Első körben az elemzőkhöz küldtük a füzetet, hátha találnak rajta valami fizikai nyomot, bőrszemcséket vagy ujjlenyomatokat, amik nem Sjölandéi vagy a lányáéi, de alig három óra elteltével visszaküldték. Nem volt valószínű, hogy az öregen és a lányán kívül bárki is bajlódott volna vele. Lovisának mindeközben kiutaltak egy izmos kis csekket az információ-visszatartás és a késedelem miatt, amiért senki sem irigyelte. A nőt az elmúlt hetek támadásai és megrázkódtatásai nagyon megviselték, egyben meg is acélozták: már nem görnyedt össze, arca a procedúra alatt mindvégig fegyelmezett és hűvös volt, szinte már lesújtó, mintha minimum bocsánatkéréssel tartoznánk neki a vádjainkért. Meg tudtam érteni. Heteken át a tudattal élni, hogy az apám ellen elkövetett gyilkosság első számú gyanúsítottja vagyok, és ezzel a tévének hála a közvetlen környezetem is tisztában van, nem beszélve az internetes fórumokon lincselő felhasználótömegről, nem lehetett valami felemelő élmény.
Mikor a notesz végre a kezeink közé került, az egész nyomozócsoport körbeállta Frohlander felügyelő asztalát. Örültem, hogy terveimmel ellenben mégsem aznap látogattam el Tilda Jönssonhoz (amikor felhívtuk, azt mondta, rosszul érzi magát, ezért tegyük át szerdára az elbeszélgetést), mert erről nagy kár lett volna másodkézből értesülni.
Frohlander kinyitotta a füzetet, ami Lovisa Sjöland szerint a kerítők elérhetőségeinek feljegyzésére szolgált.
− Jens Breinholst – olvasta fel az első nevet.
Olle összecsapta a tenyereit.
  Ha kapok egy órát, utánakeresek mindnek, biztos volt már közük pár szaftosabb ügyhöz.
− Hát, Breinholstot ne keresd – szólt Björn. – A gazember két éve ül, mert csúnyán eltángált valakit egy kocsmai verekedésben. Emlékszem rá, mert majdnem úgy volt, hogy gyilkossági ügy lesz belőle. Ripityára törtek a fickó bordái. 
– Jézusom – motyogta Ellinor. 
− Remek – csettintettem elégedetten. – Így legalább nem kell hajkurásznunk még őt is.
A második név Örjan Rudbecké volt. Róla tudtam, ki, ahogy azt is, hogy ő is börtönben van, súlyos testi sértésért és jogtalan fegyverviselésért. Egy kuplerájhoz közel lőtt térden egy férfit, amit vagy’ egy tucat szemtanú igazolt. A bíróságon nem is próbálta különösebben mentegetni magát. Nem főtt a fejem miatta; csupán egy pitiáner strici volt, nem egy durva alak, ráadásul Astrid közeli barátja.
− De ha ezek a pasik évek óta ülnek, bizonyára nem mostanában írta fel a nevüket – mondta Ellinor. 
− Az elsőt évekkel ezelőtt írhatták – bólogatott Noak, közben diszkréten átkarolta a nő derekát. – Nézd, a tinta itt sokkal halványabb, mint az utolsó névnél. – Bár igyekeztem az említett névre (Rakel Moen) és a közvetlenül utána következőre (Gustaf Eliasson) koncentrálni, nem tudta elkerülni a figyelmemet az, hogy Ellinor ezúttal nem simult olyan készségesen Noak karjába, csak pont annyira, hogy ne tűnjön fel senkinek tartózkodása.
– Két fehércsokis tallért teszek rá, hogy mind szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. – Olle teketóriázás nélkül magához vette a noteszt, és elindult az ajtó felé. – Úgy egy óra kell.
Amíg az eredményekre vártunk, mindenki visszatért az asztalához, majd a szokásos déli áradatot követve elindult lefelé, hogy átvegye az ebédjét. Björn együtt szállt be a liftbe Ansgar Wallen főtörzsőrmesterrel, aki talán az egyetlen cimborája volt a kapitányságról. Ugyanolyan régi motoros volt, mint ő, és a modora sem volt sokkal vonzóbb, de annyi biztos, hogy mindketten értették a dolgukat.
Miután megbirkóztam mexikói ebédemmel, kinyitottam a hátam mögött levő ablakot, és elbámultam a Riddarfjärden felé. Sok minden nyomta a lelkemet, többek közt aggasztott az apám sorsa is, akit pénteken hívtak be, de az elbeszélgetés után nem adtak neki további instrukciókat. Nem mertem elkiabálni, hogy békén hagyják, de reménykedtem benne. Fel is hívtam a hétvégén, megtörve az elmúlt években tanúsított megrögzött ellenállásom, és nem bántam meg a döntésem; jó érzés volt beszélgetnem vele, vádaskodás és kesergés nélkül.
Az ő problémája mellett ott volt az a nagy rakás ember, akit ki kellett hallgassak, de ezt kevéssé bántam. Inkább a nyomok nagy száma miatt legyek megroppanva, mintsem azok hiányától. Az ügy egészen fellendült, és annak tudata határozottan jót tett az önbecsülésemnek, hogy ha nem jövök rá az Astriddal kapcsolatos összefüggésekre, valószínűleg nem lett volna a dologból semmi, vagy maximum a Lovisa-vonalat követve eljutottak volna a stricikig, de nem tudtak volna motivációval szolgálni nekik a vallomásra vonatkozóan. A bűnszervezetekben merev szabály, hogy nem beszélnek egymás ellen, a legtöbben mindenesetre. Nekem viszont ott volt az ütőkártya: Astrid Jönsson.
Arra eszméltem, hogy egy meleg tenyér ér a hátamhoz. Noak megelőlegezett mosollyal lépett mellém, kitéve magát a bezúduló, fagyos levegőnek. Kirázta a hideg, göndörkés hajának pár tincse megrezzent, de hősiesen kiállta a próbát. A karjába kapaszkodó Ellinor már nem volt ilyen vitézi.
− Váratlan fagyhalál az egész kapitányságra – nevetett fel társam.
A széles víztükrön végigrobogó kompokat figyelve megrántottam a vállam.
− Túlélik. Svédek vagyunk, nem nyúlbélák. 
− Akkor én inkább nyúlbéla vagyok, de csukd be, kérlek – vacogott Ellinor. Minden önfegyelmemet latba vetve grimaszolás nélkül becsuktam az ablakot, és megfordultam, szembetalálva magam a szerelmespárral.
− Ez a notesz a nyomozás szent ereklyéje – vélte Noak, fekete zakójának kissé megkopott gombját piszkálgatva. – Mit mondtak, mennyi eltérés lehet a nevek felírása között?
− Breinholstot, Rudbecket és Moent korábban írták fel, mint Eliassont – válaszolta kolléganőm élelmesen, mielőtt egyáltalán eszembe juthatott volna megnyikkanni. − Sjöland tíz éve vált el, akkoriban jöhetett a képbe Breinholst, őt váltotta Rudbeck. Őt fél éve kasztnizták be, eztán léphetett a színre Rakel Moen. Eliassonról nem tudunk túl sokat.
− A nők körében is terjedőben van a strici-szakma?
– Nem hinném, hogy Moen egyedül csinálja. Valószínűleg inkább a lányok horogra akasztásával és felügyeletével foglalkozik, nem a kuncsaftokkal. Lehet bármilyen kemény csaj, a képéből ítélve nem fogadnék arra túl nagy tétben, hogy le tudna birkózni egy száztíz kilós, betépett állatot.
– Mivel nő, valószínűleg könnyebben elnyeri a lányok bizalmát – mondta Noak. – Egy nőről kevésbé feltételezik, hogy a farkasok elé vetné őket.
– Persze, hisz együttérzést várnak tőle. Ami bizonyos esetekben megszűnik létezni, például ha hatalmas pénzekről vab szó.
– De hát akkor is… – fintorgott Ellinor szörnyülködve. – Hogy tehet ilyet egy nő egy másikkal?
Úgy néztem rá, mintha nem két, hanem két évtizedes korkülönbség lenne kettőnk közt.
– Nem a kromoszómakombinációtól függ, mennyi kegyetlenség lakozik valakiben.

Amikor Olle bejelentette, hogy lefuttatta a kereséseket, az egész csapat ismét a felügyelő asztala köré gyűlt. Kollégánk az asztal közepére tette az eredményeket tartalmazó, szétnyitott dossziét; a frissen nyomtatott lapok festéktől szaglottak.
− Breinholst és Rudbeck ugyanabban a börtönben ülnek. Breinholst két hónap múlva szabadul, a másik viszont hosszabbítást kapott, mert egy verekedésben eltörte egy rab vállát.
Jól megnéztem magamnak a lap tetején elhelyezett rabosító fotót Rudbeckről. Vastag nyakú, negyvenes éveinek végén járó férfi volt, sörteszerű, fekete hajjal, kicsiny tokával és horgas orral.
− Ismerte Astridot. Nem gyakran találkoztam a… különleges barátaival. De erre az emberre emlékszem. Rudbeck a barátja volt. – Nem tudtam, mennyire helyénvaló kifejezés a barát szó. Astrid körül még éltében is rengeteg rejtély volt, nemhogy holtában. Soha nem volt világos számomra, ki iránt miként érez, a világát gondosan elzárta előlem, amit én annak tudtam be, hogy meg akar védeni. Astrid két világban élt, az N. H. Samuelsson sznob tinédzsereinek sűrűjében, és az éjszakai punkvilág köreiben. Én úgy hittem, ismerem őt, és szeretem is azt, akit ismerek, de a másik világa, énjének azon oldala, amit csak az Örjanhoz hasonlók ismertek, javarészt rejtve maradt előlem. Ennek érdekében Astrid minden követ megmozgatott. Kétségkívül attól tartott, hogy kiábrándulok belőle, ha kiderül, hogy gyakran részegedik le prostik társaságában.
Tévedett.
− Ez esetben még érdekesebb az egész katyvasz – mondta Björn széles állát dörzsölgetve.
− Merthogy?
Olle válaszolt Ohman helyett.
− Ezek közül az emberek közül három bizonyítottan a Hjärta[1] tagja. – Hüvelykujjával a dossziéban sorakozó adatlapok felé bökött. – Mindhárom ült már valamiért, vagy legalábbis bevitték őket. Breinholstot és Rudbecket tetten érték, közvetlen bizonyítékok voltak ellenük, a nőt viszont csak rabosították, aztán kiengedték.
A helyiségben egy csapásra felfokozódott az izgalom. A Hjärta… nem mintha annyira meglepő lenne…
− Gondolom, senki előtt sem titok, hogy a Hjärta egy leánykereskedelemre, kerítésre és drogterítésre specializálódott bűnszervezet – törte meg a csendet Frohlander, aki maga is mutatott némi életre utaló jelet a hír hallatán. – Az egyik legkiterjedtebb Európában. Együttműködnek számos ország embercsempészeivel, úgy adják-veszik egymást közt a lányokat, mint a marhákat. A nőverő keménylegények, gátlástalan drogkufárok és HIV fertőzött bevándorló lányok melegágya.
Mindez tökéletesen egybevágott a teóriámmal, amit Noakkal dolgoztam ki. Említett éppen Gustaf Eliasson papírját böngészte alig leplezett elégedettséggel, aki a kakukktojás volt a többiek között ránézésre büntetlen előéletével. 
– Ezekkel mindig is öröm volt foglalkozni – dohogott Ohman. A megszokott, kellemetlen modora visszatért, ugyanúgy a lenéző hangsúly is. A kedvességet csak otthonra tartogatta, a feleségének és a csecsemő kisfiának. – Olyanok, mint egy átokverte hidra. Ha lekapcsolsz közülük egyet, rögtön jön a helyére jobb esetben csak egy, rosszabb esetben még több.
− És benne lehetett a kezük Sjöland meggyilkolásában?
– Miért ne? Nem az lenne az első emberölési ügy velük kapcsolatosan. 
– De milyen indítékkal tették volna? Fizetésképtelenség, vagy talán zsarolás?
− A Hjärta professzionális. Ha magára haragította őket… – Noak nyitva hagyta a mondatot. – Ez is csak azt bizonyítja, számos más körülmény mellett, hogy számításba kell vennünk a szervezett bűnözést ebben az ügyben. Frohlander úr, ön olvasta a jelentésünket, tudja, hogy álnévre jegyezték be azt a fekete terepjárót. A bűnbandák szokása fantomneveken vásárolni, ráadásul okkal gyanítható, hogy… – Nem tudta végigmondani, mert egy tüsszentés félbeszakította.
− … Hogy Astrid apját is ezek használták tűpárnának – fejeztem be segítőkészen.
Frohlander hessegető mozdulatot tett a kezével.
− Igen, olvastam. De most nem Lennart Jönsson, meg a talán létező bérgyilkosok itt a kérdések, hanem ezek az emberek, legfőképp ez a nő – mutatott elsárgult ujjával Rakel Moenre, aki a legfurcsább jelenség volt a többi, cseppet sem fotogén alak között.
− Uram – szólt közbe Björn enyhe bosszúsággal –, megkérdezhetem, hogy mi Lysénnel miért nem tudunk semmit erről a terepjáró, álnév, meg Jönsson dologról?
− Mert még nem volt értekezlet. De ez a maguk szempontjából nem is volt számottevő. Nem akarom, hogy csak egy vonalra szűküljön a nyomozás, Ohman. Úgy véltem, és még most is úgy vagyok vele, hogy jobb, ha maga és Lysén másfelé keresgélnek, én a magam elképzeléseit követem, Mikkelsen pedig mindenhová besegít.
− Íme, a mindenes!
− Ne kommentálja, ha lehet! – Frohlander egy pillanatra lehunyta a szemeit. Szemhéjai szinte áttetszők voltak, tökéletesen fehér, vasalt gallérú inge kiemelte bőrének beteges színét. – Visszatérve az előző témára, Solberg és Lindholm elmélete helytállónak tűnik. Verner Sjöland, az örömlányok, az álnéven bejegyzett autó, mind egy irányba vezetnek. 
− A mostani állás szerint – tette hozzá Björn. – Felesleges elkiabálni. Ez az ügy napról-napra változik.
− Tizenöt év után végre nyomok kerülnek elő. Éppen ideje volt.
− Az egyszer biztos.
Megtörtént a csoda, Ohman egyetértett velem valamiben. Futó pillantást vetettem rá, amit nem viszonzott, jobban lekötötték a felettesünk asztalán felhalmozott iratok.
− Odaadnád Eliassont? – kértem Noakot, aki erre a kezembe adta a kérdéses aktát. Nem jutottam messzire Eliasson adatai közt, már az arcánál megakadtam. A felismerés úgy hatott rám, mint egy adrenalininjekció. – Ez az! A nadrágtartós ember! Őt írta le Ulrika Hedner.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Pontosan úgy néz ki, mint ahogy emlékszem rá.
− Kiváló! – örvendett Frohlander. – Akár be is hozathatjuk.
− Én mást javasolnék. – Visszanyújtottam Noaknak Eliasson papírját, aki azonnal továbbadta a kíváncsian kapálózó Ellinornak.
− Éspedig?
− Legelőször személyesen szeretnék beszélni vele, nem hivatalos körülmények közt.
− Miért?
− Ebben az ügyben alig volt még hivatalos kihallgatás – elégedetlenkedett Ellinor. – Miért autóznál el egészen… – Lopva belekukkantott Eliasson adataiba. – Egészen Östersundig, amikor probléma nélkül rábízhatnánk az ottaniakra?
Senki sem reagált a megszólalására.
− Mert így tartom célravezetőnek – feleltem, a hangom elhatározottan csengett.
– Az autóval rettentően hosszú út lenne – figyelmeztetett Olle. – Vagy repülni fogsz?
– Inkább a halál. Kocsival terveztem menni. 
− Felőlem aztán csinálhatja – mondta felettesünk egykedvűen. – Menjen Östersundba, vagy akár a világ végére is, ha úgy véli, ez eredményt hozhat. Megbízom magában, Solberg, eddig is kitűnő munkát végzett. Ez magára is vonatkozik, Lindholm – tette hozzá. Dicsérete spontán elismerés volt, nem egy kényelmetlenül hosszan ecsetelgetett magasztalás, éppen ezért különösen jólesett, pláne úgy, hogy tudtam, Ellinor tőlem pár lépésnyire megpusztul az irigységtől.
− De ha Eliasson ellenáll, nincs kérdés, be kell hozatni – jelentette ki Björn, mintha ezt nem tudtam volna magamtól is.
− Kösz a hasznos tanácsot.
− Nyilván nem egyedül megy – szólt Frohlander, ezzel megakadályozva, hogy Björn visszamorogjon valamit. – Lindholm, kísérje el Solberget! Eddig sem kellett csalódnunk a párosukban.
Noakkal egyszerre bólintottunk, bár én azt hittem, hogy társam eleinte húzni fogja a száját a majdnem hatórás kocsiút miatt, amit végül is nekem köszönhetett. Megspórolhattuk volna, de ő szokás szerint nem úgy cselekedett, mint egy normális ember.
− Amúgy van itt valami, ami még ennél is érdekesebb. – Olle az orrom alá dugta Rakel Moen aktáját. A fotóról egy platinaszőke, rövidre vágott hajú nő nézett rám. A haja nagy részét bal oldalra fésülte, szemmel láthatóan nem volt nagy gonddal iránta. A jobb orcáján egy nagyméretű anyajegy sötétlett, a szemeit vastagon kimázolta.
− Mi olyan érdekes rajta azon felül, hogy nő létére strici?
− Az, hogy a jegyzőkönyvek szerint 2005-ben lelőtték. – Rámutatott egy bejegyzésre Rakel adatlapjának végén. „2005. november 21-én több lövéssel meggyilkolták Ystadban. Ind.: leszámolás (Hjärtán belüli konfliktus) R. M. holtteste nem került elő, életben maradt társai valószínűleg magukkal vitték. A helyszínen elfogott orosz állampolgárságú Ruslan Evanoff és Oleg Pozniak beismerő vallomása csatolásra került.”
− Szóval már halott. – Nem sajnáltam, hogy hullik az emberiség szemete, de Moen hasznos lehetett volna.
− Nem, épp ez a slusszpoén – rázta meg a fejét Olle. – 2011-ben egy drograzzia során ismét felmerült a neve, az elfogottak vallomásai alapján, akik váltig állították, hogy vele üzleteltek. Körözést adtak ki ellene. Nem sokkal később kiderült, hogy a vádlottak tényleg nem hazudnak. Egy bolti eladó felismerte a nőt, és bejelentette az esetet. A biztonsági kamera felvétele igazolta a gyanúját. – Lapozott párat az összetűzött papírok közt, míg meg nem találta a kérdéses vegyesbolt kamerájának kikockázott képeit. A szőke, karcsú nőalak tisztán kivehető volt, amint az egyik polcról konzerveket pakolgat a kosarába, látszólag nyugodtan. – Egész élőnek tűnik.
Egy ideig senki sem szólalt meg. Noha a rendőrségről alapvetően nem ez a kép él, azért akadtak pillanatok, amikor egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni a rendelkezésünkre álló információkkal.
− Nem lehet, hogy ez nem Moen? 
− Állítólag ő az. 
– Lehet, hogy valahogy sikerült megmenteniük – vetette fel Noak.
– Amennyi vért a helyszíni szemle szerint veszített, esélytelen – vétózta meg Olle. 
− Akkor talán egy hasonmás.
− Vagy nem – kontrázott Björn. – Az is lehet, hogy a hasonmást lőtték le. Sőt, az a valószínűbb, tekintve, hogy a nő nevét nemrégiben írta bele Sjöland a noteszébe.
− Ne menjünk bele különböző konspirációs elméletekbe – vetett véget az eszmecserének Frohlander. – Nem tökéletes a kép, nehéz megmondani, milyen fokú a hasonlóság Moen és a boltban levideózott nő között.
− Ikertestvérek. – Olle nem túl harsányan, de mély meggyőződéssel hangoztatta a véleményét. – Ikertestvérek, tutkó. Szabad szemmel nem lehet jól látni, de szinte teljesen egyformák. Egyforma hajszín, frizura, termet, az anyajegy…
– Mindkét nő festette volna a haját?
– Miért olyan biztos, hogy ez festett szőke? A sógornőmnek… vagyis a volt sógornőmnek pont ilyen színű haja van, és ő nem festi.
Olle felvetése érdekes volt, nagyon érdekes. Két nő a Hjärta szolgálatában, egy ikerpár… mindkettő sovány és szőke hajú, és az egyiket lelőtték, méghozzá azt, amelyiket korábban be is hoztak valami ostoba utcai balhéért. Eszembe villant apám leírása is az őt kikérdező, magát magánnyomozónak mondó illetőről, és a felismerés úgy hasított belém, mint egy késpenge. Ez a nő volt. Rakel Moen kereste fel az apámat akkoriban, hogy felmérje, mennyit tud, és hogy problémát jelent-e.
Amikor e felfedezésemet megosztottam a nyomozókkal, többen is kétkedésüket fejezték ki, legfőképp arra hivatkozva, hogy Rakel akkoriban még nagyon fiatal volt, én viszont biztos voltam abban, hogy ő volt az. Astrid ügye lenyűgözően komplex képet vetített elénk.
– Szeretnék fénymásolatot készíteni az aktákról. Este átnézném őket, ha nem gond.
− Rendben van – hagyta jóvá a felügyelő, majd intett, hogy mehetünk.
Frohlander aznapi engedékenysége kellemes meglepetésként ért. Amikor kisorjáztunk az irodájából, és magára csukta az ajtót, az üvegablakon át még egy mosolyt is eleresztettem a részére, amit megkésve viszonzott, pont, ahogy én is tettem volna.

*
 
Noakot reggel fél nyolcra vártam. A felkelést követő gyors mosakodásom után leborotváltam a lábamat, kifestettem a szememet, és a számat is kipingáltam, ahogy szoktam. Mindeközben folyamatosan kattogott az agyam: vajon mit akarhatott a Hjärta Astridtól? Meg kellett tudnia valamit, de mit? És hogyan? Ismerte Rudbecket, ez kapcsolatot jelent… Ő kotyoghatott el neki valamit? De mit tudhat egy egyszerű strici, akire a fejesek nem bíznak túl sokat? A Hjärta ennél kiforrottabb volt, a kapcsolatot máshol kellett keresnem. Ha Hjulström igazat mondott (és igazat kellett mondania azzal kapcsolatban, hogy nem ő rendelte meg Astrid halálát, hisz valószínűleg még a hatásköre sem volt meg rá), akkor a Hjärta egy vezető beosztású emberének kellett lennie. Mind Eliasson, mind Rakel Moen, mind a terepjárós ember parancsra cselekedtek, és még a futtatók sem engedelmeskednek bárkinek.
Mikor bezártam magam mögött a lakásajtót, és lesiettem a lépcsőn, összetalálkoztam Ekdahl biglijével. A kutya a lépcsőfordulóban szaglászott egy eldobált csokoládépapírt.
− Hess, Ulrik. – A lábammal félretoltam az ebet, és felszedtem a szemetet. Ulrik, aki sokkal kedvesebb volt a gazdájánál, barátságosan megnyalta a kezemet, és leült a lábamhoz.
− Az Isten verje meg a sok lépcsőt! – Maga Ekdahl is felbukkant a lépcsősor aljában, az orra csepegett, kockás sála elárvulva lógott a nyakában. – Jó reggelt.
− Magának is. – Taszítottam egy aprót Ulrik hátsóján. A kutya vette a lapot, rögtön lerohant a gazdájához, és szaladgálni kezdett Ekdahl bokája körül.
− Na, ez rendes volt magától – mormolta a házmester, és rácsatolta az eb nyakörvére a pórázt. A lefelé vezető utat már együtt tettük meg. Váltottunk pár szót a nyomozásról, rendkívül tapintatosan rákérdezett arra, hogy mikor tervezek beiktatni valami normális pasast az életembe, aztán elköszöntünk.
− Kit tisztelhetek a sálas úrban? – kérdezte Noak derűsen, mikor bemásztam mellé a kocsiba, és önhatalmúlag elcsendesítettem a rádióját.
− A házmestert. – Kinyitottam a táskámat, és átkotortam a tartalmát, ellenőrizve, hogy mindenem megvan-e, ami csak kellhet. – Általában pokróc, de ma reggel szerintem a jobbik lábával kelt fel. – Féloldalasan elmosolyodott. Profilból láttam, kicsit nyúzottnak tűnt, frissen borotvált arca sima volt. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy milyen érzés lenne megérinteni, de aztán érzéketlenül félrelöktem a késztetést. − Borostásan jobban tetszel. 
− Igen? Ezt jó tudni. – Oldalpillantást vetett rám. – Csinos vagy. Hordhatnád gyakrabban kibontva a hajad.
− Mi vagyok én, manöken?
− Nem tartanám furcsának, ha kifutókon látnálak. – Hirtelen ráfordult a Kocksgatanra, és kényelmesen leparkolt egy igénytelen, lényegében csak egy utcára nyíló ablakból álló büfé előtt, ami a kiírásból ítélve mát öt óta nyitva volt. A falra aggatott lista nem kecsegtetett túl sok étellel, de kávéból rengetegféle akadt. Ez nem jelentett túl sok örömöt egy kávéellenes számára.
− Én meg nem tartanám furcsának, ha továbbhajtanánk – morrantottam.
− Kicsit korán van még egy idős hölgyet zaklatni. Inkább együnk. – Nem várta meg a válaszomat, kirántotta a kulcsát a gyújtásból, és kiszállt a kocsiból. Lazán becsapta a járgány ajtaját, és intett, hogy kövessem, én pedig jobb híján utánamentem.
Végül nem bántam meg, hogy így tettem. Megettünk egy-egy kanelbullét[2], amit mindig is szerettem, elkortyoltam egy forró csokit (Noak málnaszörpöt ivott, télen…), és közben megbeszéltük az elgondolásaimat a Hjärta ügyében.
− Ystadnak kell, hogy legyen valamiféle jelentősége. – Összegyűrtem a süteményemhez adott papírzacskót, és a büfé mellett álló, csurig tömött szemetesbe dobtam. A büfés, egy húszas éveinek elején járó, pattanásokkal telezsúfolt arcú srác a pultra könyökölve, kíváncsian hallgatózott.
− Meglehet.
− Biztos érted, mire akarok kilyukadni. Egy pillanatig sem kizárt, hogy Astrid apját előre megfontolt szándékkal gyilkolták meg.
− Értelek, de technikailag nem utal erre semmi. Tény, hogy meglehetősen egybevágnak a dolgok, de arról gőzöm sincs, hogy miként függhet össze Rakel Moen állítólagos ikertestvérének, vagy hasonmásának lelövése Lennarttal. Világos, hogy miért állítod párhuzamba a kettőt… de hol kapcsolódhatnak össze? – Ujjai összefűzésével szemléltette a kérdést.
− Ezt akarjuk megtudni Tilda Jönssontól. Valamit tudnia kell, szinte biztos vagyok benne. A hallgatag feleségek mindig tudnak valamit.
− Én pillanatnyilag csak azt tudom, hogy a fekete-fehér csíkos tunika slankít – jelentette ki, miközben beült a kocsiba, és becsatolta a biztonsági övét.
− A micsoda?
− Arra vagy kíváncsi, hogy ezt most miért mondtam, vagy arra, hogy honnan tudom?
− Inkább maradj csöndben.
− Pedig ez egy érdekes sztori. Lényegében csak annyi, hogy Elli ma reggel extra korán felkelt, hogy összeállítson egy ruhaszettet az esti csajos kilengésre, mert délután nem lesz rá ideje a jógaórája miatt. Abszintozni mennek, azt mondta, de azt ne kérdezd, hogy tudja meginni azt a mérget, én már a szagától felfordulok.
Ó, szóval Lysén kirúg a hámból. Nem akartam olyan gonosz lenni, hogy rákérdezzek, Noak ismeri-e név szerint is ezeket a barátnőket, úgyis tudtam, hogy eszébe sem jutna faggatózni.
− És a csíkos tunikának mi köze van Astridhoz?
− Semmi, csak gondoltam, megpróbállak kirázni ebből a morcos hangulatból. Kábé tíz perc, amíg Stocksundba érünk, az alatt még sikerülhet. Bár ha elkanyarodom a Slussen felé, akkor kerülünk egyet, és nyerek pár percet.
− Az Óváros felé menj, és ne szórakozz! – förmedtem rá. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy eleget tesz a kérésnek, és nem hajt bele a zsilipnél levő totális forgalmi káoszba. – Amúgy meg, nem vagyok rossz kedvemben.
− De jóban sem – állapította meg, és elindított valami zenét, ami nem Red Hot Chili Peppers volt.
Elvesztettem a türelmemet.
– Bassza meg, csodálkozol?!
Ez egy kicsit erős volt. Őszintén megsajnáltam Noakot, amiért önmagam túlhajszolása következtében némelykor rajta csattant az ostor. Végtére is, ő volt az, aki minden pillanatban kitartott mellettem.
– Bocsánat – szabadkozott a durván letorkolt emberek jellegzetes megszeppentségével. Azonnal bűntudatom támadt, ami egyáltalán nem hiányzott.
– Felejtsd el. – Megpróbálkoztam egy, az előbbinél valamivel barátságosabb hangnem megütésével. – Hülye voltam. Csak… Folyamatosan jár az agyam. Keresem az összefüggéseket, régi emlékeket ások elő, amikre igazából nem is akarok emlékezni. Olyan emberek tolakszanak vissza az életembe, akiket megvetek. És közben megállás nélkül dolgozik bennem a vágy, hogy letisztázzam az ügyet. Bosszantó a tudat, hogy ha minden apró részletre emlékeznék… minden közös pillanatunkra, akkor lehet, hogy sokkal gyorsabban össze tudnám rakni a kirakóst. – Igen, minden jóval egyszerűbb lett volna, ha fel tudtam volna idézni Astrid akármely hozzám intézett szavát, minden gesztusát, árulkodó fintorát, a vadsága mögött megbúvó szomorúság összes elővillanását. A kitartását, a haragját, a kikezdhetetlen állhatatosságát, az iskola folyosóján elsuttogott félszavakat, az összes álmosító reggelt a hipószagú kémiateremben… 
 „A neve Ludvig. Ludvig Kask. Egy baromarc, apám tökéletes alteregója. Mindketten vérbeli seggfejek.”
− Hát persze! – kiáltottam fel, amivel sikerült halálra rémítenem Noakot, kis híján félrerántotta a kormányt.
− Mi?!
− A francos életbe! – Összeszorítottam az ajkaimat, már-már fájó erővel. Erős késztetést éreztem arra, hogy kiugorjak a mozgó kocsiból, és a világba üvöltsem a haragomat, a saját vakságom miatt érzett tehetetlen indulatot. – Az apja! Lennart Jönsson!
− Mi van vele? – faggatott Noak teljesen értetlenül.
− Basszus. – Megpróbáltam összegereblyézni a gondolataimat, hogy más ember számára is érthető módon szavakba önthessem őket. – Ystad. Rakel hasonmását, vagy ikertestvérét, vagy franc tudja, kicsodáját is ott lőtték le, emlékszel? Lennart Jönsson sem ok nélkül ment oda kétezerben. Ystad volt a bázis.
− Mármint, az üzleti út… Úristen. – Nem tudott rám nézni vezetés közben, ami rettenetesen zavarta. – Tehát arra gyanakszol, hogy Lennart benne volt? Hogy Astrid apja a Hjärta tagja volt?
– Pontosan.
– De miért?
Nem feleltem azonnal. Minden sejtem vibrált az izgalomtól, a vágytól, hogy újabb és újabb dolgokat tárjak fel. A sejtéseim igaznak tűntek és megalapozottnak, de még kevesek voltak ahhoz, hogy felhozzam őket a kilátásba helyezett értekezleten. Szükségem volt Tildára, Astrid anyjára. Szükségem volt arra, hogy elmondjon mindent, amit tud, de még nem tudtam, miként bírhatom rá erre.
− Ludvig Kask – adtam meg a választ valamivel később.
– Kask? Miért? Lehet valami összefüggés kettejük között?
– Több, mint összefüggés.
– Üzleti kapcsolat?
– Nem. Szerintem Ludvig Kask és Lennart Jönsson egy és ugyanaz a személy. Azonosak. – Tudtam, hogy Noak következő kérdése az lenne, hogy „miért”, ezért rögtön ki is fejtettem a meglátásaim. – Erre az egyetlen alapom egy réges-régi emlék. Nyugodtan nézz hülyének miatta.
– Dehogy nézlek! – Keményen beletaposott a fékbe, elkerülve, hogy elgázoljunk egy valószínűleg késésben levő, kétségbeesetten loholó kisiskolást. – Mire emlékszel?
– Astrid a suliban elejtett egy megjegyzést egy pasasra – magyaráztam –, történetesen egy Ludvig Kask nevű pasasra, akit nem túl hízelgő szavakkal jellemzett. Azt mondta, olyan, mintha az apja alteregója lenne.
− Hát, ez…
– Eszelős, igen.
– Astrid ennyire… bonyolult lélek volt?
− A külsejét nézve nem hinnéd, igaz? De igen, valóban az volt. Azt viszont nem szerette, ha együtt próbáltak érezni vele. Az én próbálkozásaimat is félresöpörte, nem akarta, hogy aggódjak érte, hogy egyáltalán gondoljak rá.
– És az apjáról mennyit beszélt neked?
– Nem sokat, de ahhoz pont eleget, hogy tudjam, milyen visszataszító alak. Ha pedig igaz az, amit elmondtam, ha Lennart tényleg bűnöző volt… Akkor Astrid okkal beszélt rébuszokban. Őszinte akart velem lenni… – A felismeréstől mintha tüskés gombóc nőtt volna a torkomban. – De nem akarta, hogy bármi olyan jusson a tudomásomra, ami bajba keverhet.
Társam erre már nem mondott semmit. Elhajtottunk egy magányos, fekete-fehér foltos kóbormacska mellett, ami az egyik kerítés tövében gömbölyödött össze, és óvatosan kikerültünk egy, a jeges úton szerencsétlenül manőverező biciklist. A Vasavägen egyhangúan sorakozó, hófödte házait nézve elfogott a melankólia; minden annyira megszokott, csendes és nyugodt volt itt, hideg és zárkózott. Egy hely, ahol mindig titok titok marad, mert az ember inkább hallgat, mintsem szóra nyissa a száját, és ezzel utat nyisson a lesben álló télnek a szíve felé.
Rövidesen megérkeztünk Tilda Jönsson kúriája elé. A sötétszürke, míves kapu mögött murvával felszórt feljáró húzódott, amiről eltakarították a havat. A széles út egy impozáns, fehérre festett házhoz vezetett, tornácát hornyolt oszlopok tartották, előtte sziklakert állt örökzöld kövirózsákkal. A kertet is nagyrészt örökzöldekkel ültették tele, mintha a bent lakó nem tudott volna megbékülni a változás gondolatával.
Társam egy aprót döccenve parkolt le a cédrusfákkal szegélyezett kapu előtt. Megnyomtam a bronzfoglalatba süllyesztett kapucsengőt, magamban azon merengve, hogy vajon minek kell egy magányos öregasszonynak egy ekkora kóceráj.
Messziről is hallottuk a ház ajtajának nyikordulását. Egy fehér hosszúnadrágba és kámzsás nyakú pulóverbe öltözött nő lépett ki rajta, a kezében méretes kulcscsomóval. Hosszú, ruganyos léptekkel közeledett felénk, barna, kötött kardigánját épp hogy csak magára kapta. Sötétbarna haja spirálokba csavarodva keretezte tiszta, nyílt arcát, korban a negyven felé közeledhetett.
A nő megállt a kapu túloldalán, és alaposan végigmért minket.
− Szép napot – köszönt határozottan csengő hangon. – Önök rendőrök?
− Üdvözlöm, Noak Lindholm vagyok, a hölgy pedig a társam, Kerstin Solberg – válaszolta társam, és felmutatta a jelvényét. – Bűnügyi nyomozók vagyunk. Tilda Jönssont keressük. Értesítettük a látogatásunk esedékességéről.
− Igen, tudok róla. – A nő, aki az öltözékéből és lyukacsos klumpájából ítélve Tilda gondozónője lehetett, megforgatta az egyik kulcsot a kapu széles zárjában, és résnyire nyitotta azt, épp csak akkorára, hogy beférjünk. – De én nem önnel beszéltem.
− Valóban nem – bólintott Noak. – Mikkelsen úr az egyik kollégánk. – Sebtében kezet rázott a nővel, aki ezt követően hozzám fordult.
− Viveka Andersson – mutatkozott be immáron jóval szívélyesebben. – Jönsson asszony bentlakó gondozónője vagyok.
− Örülök. 
− Kövessenek! – Alig tudtunk lépést tartani vele, olyan fürgén mozgott. Jó kondiban volt, valószínűleg ő sem hagyta parlagon az edzőtermeket. – Jönsson asszony nemrég kelt fel, még reggelizik. Legyenek olyan kedvesek, és várjanak pár percet, addig leülhetnek a hallban.
– Rendben.
− Megkérdezhetem, hogy pontosan mi okból keresték fel Jönsson asszonyt?
− A férjéről szeretnénk feltenni néhány kérdést – felelte Noak.
Viveka csodálkozva pislogott ránk. Félretolta az útból a lépcső mellett zöldellő tiszafa egyik hosszúra nőtt ágát, mozdulata nyomán összeszáradt, előző évi bogyók tucatjai potyogtak az impozáns kőlépcsőre, és pattogtak le egészen a feljáróig. Valahol, a szomszédos kertek egyikében egy régimódi vashinta nyikorgott.
− De hisz a férje már régen elhunyt. – Bizalmaskodón lehalkította a hangját.
− Egy olyan ügy kapcsán merült fel a neve, ami nem mostanság történt. Bizonyára hallott már Astrid Jönssonról.
Viveka megrezzent, mintha valami ijesztőt mondtam volna. Ez nagy valószínűséggel tiltott témának számított a háznál.
− Azt mondják, meghalt. Iszonyú – csóválta meg a fejét borzongva, mikor megerősítettem az értesüléseit. – Ki ölhet meg egy ilyen fiatal lányt? Ez… ez természetellenes.
− Ebben egyetértünk – mondtam komoran.
Viveka nem kérdezett többet; a hatalmas előtéren keresztül bevezetett minket a nappaliba, kiemelve, hogy nem muszáj levennünk a cipőinket. A belmagasság igen nagy volt, a küszöböket akadálymentesítették. A falakat drága, domborra nyomott, kék-arany tapéta borította, az ablak előtt perzsakék, vastag anyagú függöny lógott. A dívány, amire levetettük magunkat, antiknak tűnt, a szőnyeget a lábunk alatt kézzel szőhették. Az apró dohányzóasztal, ami valamilyen korallrózsaszín kőből készült, alig ért a térdünkig, és teljesen beborították a különféle kozmetikai újságok. A társalgóba egy magas boltív vezetett, ülőhelyünkről egy csukott, kétszárnyú ajtóra láttunk rá, ami mögött a konyha rejtőzhetett. A levegő száraz volt, enyhe parfümillat terjengett benne, rózsa és csillagánizs pikáns keveréke.
Viveka pár percre magunkra hagyott bennünket. Noak mellettem a lábával dobolt, amit akkor sem hagyott abba, amikor a gondozónő megjelent az ajtóban, maga előtt tolva a ház úrasszonyát. Társam kissé feszengett, amin csodálkoztam, hisz neki mindig sokkal jobban ment a kapcsolatteremtés, mint nekem, kisvártatva azonban rájöttem, mi okozza az idegességét. Noak jól tudta, mennyire fontos számomra az egész eset, és Tilda Jönsson nem csupán egy tanú volt, nem egy semleges személy, mint Ulrika Hedner. Ez az asszony halottá nyilvánítatta a saját lányát, úgy, hogy előtte pár évvel rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy Astrid nyomtalanul eltűnt, mindörökre elnyelte egy hosszúra nyúló, vészterhes éjszaka vaksötétje.
A gondozónő bekormányozta Tilda tolószékét a társalgóba. Alig ismertem rá az asszonyra: az üléssel töltött évek során csúnyán elhízott, bőre ezernyi apró ráncba gyűrődött. Egykor szív alakú arca volt, mint a lányának, de vonásainak finom ívét elmosta a rárakódott háj. A szemei zöldek voltak és erőteljesen fénylők, a szemhéján elkenődött a szemfesték. A haja állig ért, szalmaszőkére festette, kicsiny száját élénkvörösre rúzsozta. Összességében köze sem volt ahhoz a vonzó nőhöz, aki egykor volt. Astrid elmesélte nekem a szülei egymásra találását: az anyja zongorista volt egy jazzbárban, ahová Lennart az üzletkötőivel tért be. A románc rögtön adott volt a csodaszép, zöld szemű, fekete hajú Tildy Lundin és a pénzes, lehengerlő modorú fiatalember között, csupáncsak Astrid nem volt betervezve, legalábbis Lennart részéről biztosan nem.
Mindketten bemutatkoztunk Tilda Jönssonnak, aki mormogva, kedvetlenül viszonozta üdvözlésünket. Végig engem fürkészett, Noakra egy pillantást sem pazarolt. Ismerős lehettem neki a tévéből; én is viszontláttam már magam egy alig pár másodperces, lassítva leadott felvételen, amin Frohlandert követve épp besietek a társasházba, ahol Sjöland lakott.
− Tudom, ki maga – szólalt meg, elhagyva a mormolást. Összeszűkítette a szemeit. – Azt állítja, ismerte a lányomat.
− Igen, ismertem. De most nem ezért vagyok itt.
− Ó, dehogynem. Ezért van itt. – Felékszerezett kezével intett a mögötte álldogáló Vivekának, hogy távozzon. – Azt hiszi, nem kerestek már meg a firkászok? Hogy nem akartak behurcolni mindenféle stúdiókba? A média jóízűen csámcsog ezen a lerágott csonton, mert… – A hangja elfúlt, párnás kezét a mellére szorította. – Mondja, miért háborgatják az ügyet? Miért nem hagynak nekem nyugtot?!
− Asszonyom, maga halottá nyilvánítatta a saját lányát, az első adandó alkalommal! És a jegyzőkönyv szerint az eltűnésekor megmagyarázhatatlanul érdektelenül viselkedett. Ez nyilván találgatásokra ad okot.
− Talán arra gyanakszanak, hogy én…
− Nem kimondottan. – Magamon éreztem Noak pillantását, de muszáj volt tartanom a szemkontaktust Tildával. Az asszony szemei élesre csiszolt smaragdok voltak, ellentétben Astridéval, akinek tekintete sokkal inkább mély volt és kifürkészhetetlen, mint egy édesvizű tó. – Hogy történt a balesete? – kérdeztem rá hirtelen megfontolásból.
Tilda hátradőlt a tolószékben, összekulcsolt kezeit mozdulatlan térdeire ejtette.
− Kilencvenkilencben történt, a férjem egyik barátjának házában. Partit adott, én meg kicsit túlzásba vittem az ivást. Felmentem a tetőteraszra a házigazda feleségével, aki szintén nem volt teljesen magánál… egész este portóit és whiskyt vedeltünk. Nem volt jó ötlet, gondolom, ezt sejti. Nagyon tetszett a kilátás odafent, annyira, hogy addig-addig nyújtózkodtam, mígnem átbucskáztam a korláton, és ráestem az egyik virágládára, ami az udvaron állt. Két emeletet zuhantam, ha egész pontos akarok lenni, egyenesen rá arra a betonkádra. Szerencsétlen baleset volt. – Szóval biztosan baleset volt, nyugtáztam magamban. – De mi köze ennek az ügyéhez?
– Csak meg akartam bizonyosodni valamiről. – Végre alkalmam nyílt összenézni Noakkal, aki értette a dolog lényegét. – Ami azt illeti, a férjéről szeretnénk kérdezni elsősorban.
Tilda a tőlünk balra eső falon függő, nagyméretű, bekeretezett fényképre pillantott, ami Lennartot ábrázolta, körülbelül negyvenéves korában. Az ódivatú, elválasztott frizura magáért beszélt, ugyanúgy a szigorú, csontos arc és szénfekete szmoking. Arcszőrzete olyan erős volt, hogy borotváltsága ellenére is ott játszott a szakáll árnyéka az arcán. Astrid az apjától örökölte szikárságát, ahogy kerek orrát is.   
− A férjem halott – közölte az asszony szűkszavúan. Hihetetlenül emberkerülő volt, és a legkevésbé sem közlékeny. Ki tudja, talán szégyellte a nemtörődömségét, a közönyét, amit az egy szem lánya felé tanúsított annak idején, akit nagy eséllyel brutálisan meggyilkoltak tizenhét évesen. Vagy pedig titkolt valamit.
− Úgy tűnik, ez a tény nem viseli meg különösebben.
− Nem. Ott van, ahová való. – Szavai nyomán megdermedt a levegő a szobában, mintha Jönsson kísértete megszállta volna a bútorokat.
− Nem állt jó viszonyban a férjével, igaz?
− Ha valaki, akkor ezt maga igazán jól tudja. – Az ablak felé fordította a fejét. Nem láthatta a kint sorakozó fákat, mégis úgy tűnt, mintha átnézne a függönyön. – Astrid biztosan mesélt magának a házasságunkról.
− Igazából, megkímélt a részletektől.
Tilda rikítóra rúzsozott ajkának sarka felfelé kanyarodott, jóllehet a gesztusból határtalan fájdalom áradt.
− Szóval mégiscsak elörökölt tőlem egy s mást.
Újabb fulladt csönd állt be, amit csak Noak lábának ütemes dobogása tört meg. Ideges volt, nyilván feleslegesnek érezte magát, hiszen a jelenlevők közül egyedül ő nem ismerte Astridot, csak ő nem érthette meg az egész ügy tragédiáját, miközben vele egy helyiségben ott ült az áldozat kiüresedett, deréktól lefelé béna édesanyja és a barátnője, aki majd’ két évtizede gyászolta őt.
− Miért gyűlölte a férjét? – kérdeztem.
− Jól sejtem, hogy ez nem egy hivatalos kihallgatás?
− Nem az.
− Akkor akár kettesben is folytathatnánk – vetette fel Jönsson asszony, arra célozva nem túl körmönfontan, hogy Noakot zavaró tényezőnek véli. Nyomozótársam erre abbahagyta a lábával való dobogást, és keresztbe fonta a karjait, mint egy durcás gyerek.
− Már megbocsásson, asszonyom, de az itt elhangzottakat nagy valószínűséggel a kapitányságon is el kell mondania. Az, hogy én itt vagyok, nem oszt és nem szoroz.
Tilda megvonta a vállát, pont úgy, ahogy Astrid is tette olyankor, amikor abszolút hidegen hagyták a körülmények.
− Csakugyan, mit számít?
− Kérem, Tilda, figyeljen rám. – Nem titkoltam, hogy egyáltalán nem érdekel kettejük párharca. – Árulja el, hogy miért nyilvánítatta halottá a lányát!
Nem volt hajlandó a szemembe nézni. A füléhez nyúlt, és megigazgatta juharlevelet mintázó aranyfülbevalóját, szemeit mereven a függönyre szegezte. Vajon csak ennyi maradt neki? A háza, a gondozónője, a tolószéke és a mérhetetlen magány? Ez az asszony elvesztette a lányát, akit nyilvánvalóan hiányolt, és a járóképességét is. Lett volna okom sajnálni, de egyelőre még képtelen voltam rá. 
− Úgysem értené meg – lehelte, beletörődve abba, hogy válaszolnia kell a kérdéseimre. Noak mondani akart valamit, de én inkább szelíden csendre intettem, mivel Tilda szemmel láthatóan csak engem vett emberszámba kettőnk közül.
Most még nem értem. Magyarázza el! – kértem higgadtan, egyszersmind célratörően. Úgy tapasztaltam, hogy a Tilda-féle, nehezen megnyilvánuló, elzárkózó emberekhez a határozottság a legbiztosabb út. Nem akartam, hogy azt higgye, a bizalmába akarok férkőzni, vagy manipulálni próbálom. Lennart Jönsson felesége volt évtizedeken át, átlátott a hazugságokon, és a manipulációnak sem dőlt be egykönnyen.
− Nem önszántamból. – Végre elfordult az ablaktól, és benyúlt az asztal alá, ahonnan egy üveg Malört és egy dísztelen snapszos pohár került elő. Minket nem kínált meg, nyilván, mivel tudta, hogy szolgálatban vagyunk. – Voltak, akik nem akarták, hogy tovább keressék Astridot.
− Nem tudom, mennyire látott bele a nyomozásba, de nem is igazán keresték.
Tilda egy húzásra felhajtotta a röviditalt. Zsírpárnás arcát megszínesítette az alkohol, az igazi pír átütött a pirosítón.
− Tudom. Astrid nem az a fajta lány volt, aki érdekel bárkit is.
− Engem érdekel. Kjell Utnét is érdekelte, csak túl korán megadta magát a tömeg nyomásának. Én nem fogom. Megígértem. De ehhez kell a maga segítsége is, el kell mondania mindent, amit tud. Nincs vesztenivalója, Tilda.
− Már nincs…
Egy pillanatra megakadtam; nem tudtam, hogy hagyjak-e neki egy kis időt, vagy inkább taszigáljam át ezen a holtponton. Végül az utóbbi mellett döntöttem, elsősorban azért, mert nem akartam elveszíteni a saját lendületemet, fent akartam tartani a beszélgetés dinamikáját, és kizárni a saját elfogultságomat. Nem tehettem másként. Az, hogy ismertem Astridot, nagyon sokat jelentett, de hátráltató tényező is lehetett volna, ha hagyom, hogy a múlt teljes mértékben a jelenre telepedjen.
− Ki kényszerítette? Hiszünk magának – szögeztem le, nehogy azt higgye, hogy megkérdőjelezzük az igazmondását, most, mikor végre kierőszakolt magából pár szót.
− Miért? – Tilda kíváncsian pásztázta az arcomat. Tudni akarta, hogy mennyire vagyok nyomozó, és mennyire Astrid barátnője, ugyanis ez sok mindenre kihatott. – Talán, mert rájöttek végre, hogy előre kitervelt gyilkosságról volt szó?






[1] Szív.
[2] Fahéjas-kardamomos csiga, svéd csemege, a legtöbb büfében és benzinkúton kapható.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése