Mily rongyos ma a holdfény, uram IV.


Végre eljött ez a pillanat is. 
Mert amúgy nem haltam meg, csak egy rettentően nehéz időszak áll a hátam mögött. Ennek itt is voltak nyomai, de jobb nem is emlékezni rájuk. 
De azért remélem, Lokiról és elárvult unokahúgáról még nem feledkeztetek meg. Mert most itt vannak, és lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé, ami a következő fejezetben érkezik. A jó régen publikált harmadik rész egy csúnya függővéggel ért véget, ideje kompenzálnom. A fejezet második fele kicsit eltérő szerkezetű, mint az eddigiek, mert hatalmas időközt ölel fel.
A nyelvezet változatlanul színpadias és nehéz olykor, főleg a párbeszédekben. 
(Hint: tele vagyok inspirációval. És durva dolgokra készülök. Reszkess, Loki, akarom mondani...)

"Dolgavégeztével maga mellé ejti a karját; a jégtőr markolata langyossá vált enyhén remegő kezében. Még soha nem használt ehhez hasonló fegyvert, csak egyszer fordult elő, hogy édesanyja megengedte, hogy kipróbálja, hogy illik a kezébe Sif vérvonalának egyik legősibb öröksége, egy zafírkövekkel ékített markolatú, kétélű penge. Mindennek ellenére úgy érzi, mi több, biztos benne, hogy a tőrnek ott a helye, ahol most van.
– Asgardban jámbornak és gyengédnek neveltek – szólal meg szétszóródott, lemetélt tincseire meredve. – De a szívemben nincs helye gyengédségnek irántuk."