Astrid XIV./2

 



Nem, a nyomozóink nem fagytak be teljesen, csak az élet őrült körülöttem továbbra is. De ímhol az igen terjengős fejezet második, és meglehetősen mozgalmas - mit meglehetősen, nagyon! - fele.

Enjoy ♥



14/2.


– Mit is mondott Olle a padlóról? – kérdezte Noak.

– Azt, hogy egy névtelen betelefonáló azt állította, érdemes lenne benézni alá… De aztán megállapították, hogy zagyvaság az egész.

– Ez egyre kevésbé tűnik valószínűnek.

– Nyissuk fel! – kértem, mire Noak készségesen megragadta a már felhajtott deszkákat, és óvatosan elkezdte felhúzni az ahhoz kapcsolódó parkettarészeket. Az orrunkat rémes bűz csapta meg.

Társam látta meg először, mit rejt a padló gyomra. Felkiáltott a rátörő undortól, a tekintetét félrekapta, arca borzadó fintorba torzult. Mikor izgalomtól fűtve közelebb merészkedtem, és a lyukba pillantottam, egy pillanatig biztos voltam abban, hogy el fogok ájulni, és nem az elviselhetetlen szagtól. Mintha egy markolóra való nedves föld zuhant volna rám, összegörnyedtem, önkéntelenül tántorodtam hátra, nekiütközve a polcos szekrénynek.

A gondosan egymás mellé rendezett, nejlonba csomagolt papírkötegek közé beékelődve egy csontváz hevert. A hústalan, lecsupaszított csontokat foszló, nagyrészt már elrothadt anyagdarabok takarták: egy fekete póló és bőrdzseki maradványai. A sárgás, sötét foltokkal pettyezett koponya szemgödrei üresen és feketén meredtek ránk.

Noak csak a csontváz derekáig nyitotta fel a padlót, mégis világosan látszott, mégis egyértelmű volt, hogy mire, hogy kire találtunk rá.

– Szent szar! – csattant fel Noak. – Ez… – Jótékonyan nyitva hagyta a mondatot, mert elég volt csupán egy pillantást vetnie az arcomra, hogy lássa, nem vagyok magamnál.

Az agyam nem volt több egy olvadozó jégtömbnél, hosszú perceken át. Mondani akartam valamit. Sikoltani akartam, de nem voltam rá képes.

– Hagyd csak, nem kell csinálnod semmit, majd én intézkedem. – Noak a döbbenettől ügyetlen ujjakkal elővette a mobilját, és teketória nélkül tárcsázta Frohlander számát. Én ezalatt, mint egy félkegyelmű, cselekvésképtelenül tátogtam, azt várva, hogy a következő pislogásom tovaűzze a látványt, a tényt, amivel szembesülnöm kellett, véglegesen, eltörölhetetlenül.

A francba is, hiszen tudtuk, hogy vége! Nem fért kétség hozzá… De tárgyi bizonyíték akkor sem volt rá. Az, hogy „eltűnt” nem egyenlő azzal, hogy „hulla”. A „nyomtalanul eltűnt” titulus sokkal szörnyűbb, mintha bizonyítottan halott lenne, mert magában hordozza a reményt, és a hozzátartozókba plántálja, kérlelhetetlenül. Én is magammal cipeltem, vonszoltam mindenhová, valahol a tudatom legmélyén.

Astrid mégsem volt több egy ölre való magányos csontnál és egy tucat reszketeg emlékképnél.

– Igen, uram, egy ép állapotban levő csontvázat találtunk. A ruhák maradványai emlékeztetnek azokra, amelyekben Astrid Jönssont utoljára látták. Pontosan. Igen, szinte teljesen biztos. Hogy…? Persze, nem gond. Rendben, köszönöm, körülbelül mennyi idő alatt érnek ide Uppsalából? Megvárjuk, persze, értesítjük az itteni őrsöt is, hogy küldjenek néhány járőrt a helyszín elkerítésére…

Kinyitottam a hátsó tornácra nyíló ajtót, és kiléptem rajta. Nekitámaszkodtam a lakkozott fakorlátnak, tekintetemet a meredek, sziklaköves domb lyukacsos hópaplanjára szegeztem, miközben sűrűn, már-már görcsösen nyeldekeltem, hogy megszűnjön a keserűség gyúrta gombóc a torkomban.

– Ránézésből nem tudom megállapítani, mi lehetett a halál oka. Nem látok roncsolódást a koponyán, de nem is szeretnék belenyúlni kesztyű nélkül – hallottam bentről. Hátrapillantva Noak félig eltakart, guggoló alakját láttam, ahogyan a lyuk körül matatott, a telefont a füle és a válla közé szorítva. – Tartaná egy kis ideig? Mintha lenne itt még valami. Nem tudom, mi, talán csak a fény miatt, de mintha világítana, vagy… nem is tudom, pislákolna itt valami.

 Még körülbelül tizenöt másodperc telt el, mialatt én nem létező lélekjelenlétemmel küszködtem, Noak pedig a csontváz körül észlelt furcsaságnak próbált a végére járni – aztán elszabadult a pokol.

Úgy pattant fel a padlóról, mintha kötelekkel rántották volna föl. Hanyatt-homlok rohant felém, arcára olyan elemi rémület ült ki, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni, de nem jutott időm arra, hogy megértsem, vagy, hogy bármit is kérdezzek.

– Kifelé! – üvöltötte. – KIFELÉ, GYORSAN!

Akkorát taszított rajtam, hogy a lendülettől hátratántorodtam, majd egyszerűen megragadott, és áthajított a korláton, le, az olvadó hóba. Nem álltam meg, a gravitáció még métereken át gurított lefelé. Egy nagyobbacska kő fékezett csak meg, az ütközés belém rekesztette a szuszt, csaknem elharaptam a nyelvem. Noaknak már nem volt ideje leugrani, csak fél lábbal volt a korláton a robbanás pillanatában, ami oly iszonyatos erővel repítette a levegőbe, mintha valamilyen óriás szörnyeteg ragadta volna meg, és csapta volna az egyik, az épülettől majd’ négy méterre álló fenyőnek.

Lángoló papírdarabok és üvegszemcsék hullottak alá, a hatalmas durranás okozta fülcsengés miatt szinte semmit sem hallottam. A fájdalom, mely a hátamba nyilallt kemény becsapódásom következményeként, semmivé törpült a rajtam eluralkodó döbbenet mellett.

Jönsson nyaralójának felém eső falából alig maradt valami. A ház felnyílt, akár egy tályog, megmutatva a belsejében rejlő romlottságot. A detonáció nem pusztította el az egész üdülőt, ám a dolgozószobát, legfőképp annak padlózatát a semmivel tette egyenlővé. A betonalap, amin a terasz állt, nagyrészt leomlott. Szerencsére rám nem jutott a záporozó kőgöröngyökből, ám az éles cserépszilánkokból és bútordarabokból akkora adag zúdult alá, hogy csak nagy nehézségek árán tudtam előásni magam közülük.

– Noak! – A hátam fájdalmasan ellenkezett, a szemeim bepárásodtak az izmaimba maró kíntól, ahogy talpra küzdve magam felkapaszkodtam az emelkedőn, szerencsétlenebbül járt társamat keresve. A felszálló portól vakon lépdeltem előre, köhögve és prüszkölve, sajgó háttal és sípoló füllel. Átbukdácsoltam a ház falának egy kiszakadt darabján, majdnem el is estem, meg kellett kapaszkodnom abban a fában, aminek társam nekivágódott, az ujjaimat tűlevelek szurkálták.

– Erre…! – érkezett a nehezen felöklendezett válasz valahonnan lentről. A sziklákkal foltozott kaptató nem könnyítette meg a dolgomat, legfőképp Noakét nem, aki a landolás után még métereket bucskázott alá, amíg egy fagyalbokor meg nem fékezte. Összegörnyedve hevert a hóban, kezét az oldalára szorítva. Pulóvere felhasadt, és terebélyes foltban sötétre színeződött patakzó vérétől.

Nagy nehezen leevickéltem hozzá, sikeresen elkerülve az esést. Egyik kezemmel a segélyszámot tárcsáztam, a másikkal a fejéhez nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát, hogy láthassam a szemeit. Öntudatánál volt, de fájdalmai voltak, az oldalán ejtett, kisebb-nagyobb vágások legmélyebbikéből agresszívan dőlt a vér. A látvány nem volt valami szép, de amennyire azt ránézésből meg tudtam ítélni, nem volt súlyos a sebe. Pillanatok alatt ledaráltam a jelentkező diszpécsernek, hogy hol vagyunk és mi történt, aztán zsebre vágtam a mobilt, és kicipzáraztam a kabátomat. Lerántottam magamról a kasmírpulóveremet, és Noak kezébe nyomtam a puha, nedvszívó anyagot.

– Hallasz? – Zihálva bólintott. – Szorítsd rá! – utasítottam, kizárva a hátamba nyilalló fájdalmat. A hideget nem is éreztem, pedig melltartóban voltam. – Érzed a lábaidat?

– Igen, igen, csak az oldalam, csak az… – Nagy levegőt vett, az ütéstől még mindig nehezen jutott oxigénhez. Szörnyű volt ilyen állapotban látnom őt, de az némileg enyhített riadalmamon, hogy nem vesztette el az eszméletét. – Ott volt, a csontváz mellett. Tudták, hogy itt vagyunk, hogy ide fogunk…

– Miért mondod ezt? – Eleve is felrázott gyomrom mélyrepülésbe fogott. – Talán láttál valakit, Noak? Volt itt va…

A hangom elcsuklott. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszavettem a kabátomat, és talpra emelkedtem. Nem volt szükség a feleletére, mert ha ő nem is, én észrevettem valakit: a lejtő alja felé, az autóút irányába egy ezüstszínű, kapucnis dzsekit viselő alak szaladt, magabiztosan sasszézva a fák és kövek között, könnyeden és szélsebesen, akár egy dámszarvas. Pontosan tudta, merre kell futnia, hogy a főúthoz jusson, ahol – nyilván – autóval várta valaki.

Rövid ideig mérlegeltem csak a helyzetet. Hamar felfogtam, hogy értelmetlen lenne most a nyomába erednem, és ezt ő is nagyon jól tudta. Túl nagy előnyre tett szert, a hepehupás meredélyen esélyem sem lett volna utolérni, és Noakot sem hagyhattam egyedül. Nem tettem hát semmit, csak megfeszülő állkapoccsal pillantottam a távolodó nőalak után, ahogy az kabátjának ezüstös csillanásaival kísérve egyre kivehetetlenebbé vált a farengetegben.

S aztán, még mielőtt véglegesen a távolba veszett volna, Rakel Moen megfordult. Egy sóhajnyi idő erejéig ugyan, de megállt, és felém nézett; a messzeség elmosta arcvonásait, platinaszőke haját kapucni takarta, de akkor és ott csakis mi ketten léteztünk.

 

A mentősök, a tűzoltók és a rendőrök alig három percen belül befutottak. Az első dolgom volt, hogy beszámoljak a rendőröknek a dombon látottakról, így azok rögvest elindultak a mondott irányba, két nagytestű, rendőrségi mellénybe bújtatott kutyával kiegészülve. Noakot ellepték a mentősök, hangosan kérdezgették, a megnyugtatására törekedtek, nálam valamivel eredményesebben. Társam nem akarta, hogy hordágyban vigyék az autóig, inkább a saját két lábán vánszorgott el odáig a megtermett ápolók gyűrűjében.

Mindkettőnket beültettek a mentőkocsiba, és fülsértő szirénázás közepette a tierpi kórházba vittek. Nekem csak egy fájdalomcsillapítóra és valami forróra volt szükségem, a nagyobb gond Noakkal volt. Hála az égnek csak egy csúnyább zúzódást szerzett és a vágásait, és kissé beverte a fejét, de súlyosabb baja nem lett. Gondosan kitisztították a sebeit, a legmélyebb vágást összevarrták, és leragasztották egy steril, fehér gézlappal.

– Hát, ez is végződhetett volna rosszabbul – mondta a röntgenről visszajövet.

Nem sokkal később két tierpi járőr kíméletesen bár, de kifaggatott minket a történtekről. Ezúttal én beszéltem, elmondtam nekik mindent töviről-hegyire, onnantól, hogy elindultunk a vendégháztól, egészen a hatóság riadóztatásáig és kiérkezéséig. Nem volt kérdéses, hogy követtek minket, ahogy az sem, hogy el akarták tüntetni Astrid csontjait, és vele együtt a bizonyára terhelő jellegű dokumentumokat Jönsson padlója alatt.

– A robbanás fészke a csontváznál volt – újságolta az idősebbik. – A jelek szerint semmi sem maradt belőle.

– Ahogy a mobilomnak is lőttek. – Noak szorosan a mellére szorította összevérzett pulóveremet, és enyhén hátradőlve hozzáférést biztosított az sebéhez egy nagyjából velem egykorú, lapátfogú orvosnőnek. – Nem volt időm felvenni a földről, amikor rájöttem, mi pislog ott. Pedig a gatyám is ráment.

A magam részéről már annak is örültem, hogy mi egyben maradtunk, de nem volt erőm nyilatkozni. Nem is lett volna rá alkalmam, mert a mobilom sürgető csengésbe fogott.

Még szinte fel sem vettem, Frohlander máris elbődült.

– Solberg, kérem, mondja, hogy jól vannak!

Megnyugtattam, hogy egyikünk sem szenvedett komoly sérüléseket, hála Noak lélekjelenlétének. Mindent elbeszéltem neki, akárcsak a járőröknek, miközben fel-alá sétáltam a kórház folyosóján, várva, hogy kiengedjék nyomozótársamat. Frohlander perceken át szavakat sem talált, amin nem csodálkoztam. Ha már az is felzaklatta, hogy meglőttek egy paintball puskával, nem meglepő, hogy kiborult azon, hogy jóformán alánk robbantottak.

– Követték magukat – habogta feldúltan. A háttérben csend volt, bizonyára az irodájából telefonált. – Egy hajszálon múlt, hogy nem hagyták ott a fogukat! Ezek a rohadt stricik egyenesen az életükre törtek!

– Hát, azért nem siették el. Már akkor robbanthattak volna, amikor bementünk, vagy azelőtt, hogy odaértünk, hisz a bombát már előre bekészítették a csontváz mellé. – A csontváz, aminek nincs neve. Éreztem, hogy a hangom elerőtlenedik egy kissé, de ennek sehogy sem állhattam útját. – Hányan tudtak arról, hogy a nyaralóhoz megyünk?

– Természetesen én, és a csoport többi tagja. A házzal kapcsolatos fejleményeket Mikkelsen adta át maguknak, vagy nem?

– De. – Mindketten tudtuk, hogy kezdünk a besúgó-kérdés felé elkanyarodni. Nekidőltem az émelyítően világoszöld falnak, a bokáimat keresztbe vetettem. – Wallen és Hall értesülhetett róla?

– Nem igazán tudom, mit kürtölnek világgá a nyomozóink a folyosón, az én határozott parancsom ellenére. Elég egy érdeklődő odavetés, és párak már mondják is a magukét.

Nem mondtam Frohlandernek, de a jellemzése alapján nekem azonnal Lysén ugrott be. Más helyzetben talán megosztottam volna vele a meglátásomat, de ezúttal inkább hallgattam, leginkább azért, mert Noak már félúton volt felém, összekoszolódott kabátjában és szakadt felsőjében, kissé ingó léptekkel. Marasztalni akarták volna aznap estére, de ő úgy határozott, hogy saját felelősségére elhagyja a kórházat. 

– Bárhogy is, valamilyen úton értesültek róla. Nem lehetett túl nehéz azok után, hogy betörtek Noakhoz, vagy, hogy meglőttek fényes nappal az utcán, és semmi nyomot sem hagytak maguk után.

Fantomok és besúgók…

– Túlságosan zavaros nekem ez az egész – jelentette ki Frohlander. – Amit tesznek, és ahogy teszik… teátrális. Meg akarják félemlíteni magukat, magát, Solberg, de… Valami megkavarja a rációt ebben az ügyben. Homokszem a gépezetben. Miért nem robbantották magukat is fel, vagy miért nem tudták le az egészet azelőtt, hogy odaértek volna?

– Meg kellett, hogy legyen az okuk rá. – Ellöktem magam a faltól, mikor társam odaért hozzám. – Így is megoldották, hogy felkopjon az állunk bizonyítékok terén. A járőrök szerint semmi sem maradt a padló alatt levő iratokból és a csontvázból, a bomba öt méteres körzetben mindent megsemmisített. A tűzszerész véleménye még nem érkezett meg hozzánk, de mindjárt visszamegyünk a helyszínre. Visszahívom, rendben?

– Várom.

 

Nagy örömünkre a kórház előtt nem nyüzsögtek sem zsurnaliszták, sem tévériporterek. Mindketten meglehetősen leharcoltan néztünk ki, de a napunknak messziről sem volt még vége: muszáj volt mindent megtudnunk azon melegében, amit csak megtudhattunk. A munkára kellett koncentrálnom, még úgy is, hogy legszívesebben bezárkóztam volna, elszigetelődve a jelentől és múlttól egyaránt. Annyiféleképpen jelent meg a fejemben Astrid halála, hogy az már egy acéllelkű ember idegeit is kikezdte volna, s bár magam sem voltam egy mimóza, a szemeim elé sodródó képek mindegyike barátnőm változatosan brutális meggyilkolását körvonalazta: Astrid, amint szánalmasan, reszketve hörög, miközben az Agnes Flygt vesztét okozókhoz hasonló, kesztyűs kezek fojtogatják; amint tarkón lövik (és nem csak festékgolyóval); vagy amint, akár az apját, tucatszor leszúrják, és a sikoltását nem hallja senki…

– Na, üljenek be gyorsan. – A fiatalabbik járőr hangja tépett ki a borzalmas gondolatok rengetegéből, amiért nagyon hálás voltam neki. A két férfi lovagiasan felajánlotta, hogy visszavisz minket a helyszínre, feltéve, hogy Noak elég erősnek érzi magát hozzá. Ő persze még csak el sem gondolkozott a dolgon.

– Nincs gond – bizonygatta, bár az arca megvonaglott, amikor bemászott mellém a hátsó ülésre. – Menjünk csak.

– Ugye adtak valami fájdalomcsillapítót? – nézett hátra az anyósülésről a fiatalember, aki maximum huszonöt éves lehetett, és az arca kísértetiesen emlékeztetett a néhai Heath Ledgerére. – Elég csúnya sebet szerzett.

– Adtak – feleltem Noak helyett. – És feltűnt neki.

Epés válaszomat mindhárom férfi hangos kacagással honorálta.

– Ejnye – heherészett Heath társa. – Asszem’, te ide nem vagy elég.

– Meglátjuk. – A srác hátrafordulva rám kacsintott, amivel elképesztő módon sikerült megnevettetnie.

– Én személy szerint a tűzszerészi véleményt szeretném mielőbb meglátni.

– Azt én is, de a legőszintébben megmondva, hölgyem, fogalmam sincs, mikorra fogunk végezni. És nem javaslom, hogy ebben a vaksötétben hazainduljanak. Egyikük sem néz ki túl bíztatóan, igazság szerint, pláne nem az úr. 

– A helyükben én megszállnék itt valahol – fűzte a szót az idősebbik. – Tudok egy jó kis panziót a városban, viszonylag olcsó, és egy barátom szerint a koszt is tűrhető.

Noakra néztem, aki az ajkát rágva tűnődött a mondottakon. Kétségtelen volt, hogy a két rendőrnek igaza van, ezt egyikünk sem vitatta.

– Szerintem, még éppen tudok állni egy éjszakát – mondta.

– Dettó. Bár valami ehetőt nem ártana venni. Majd kiraklak a háznál, és keresek egy boltot. – Noak nem ellenkezett. – Pihenned kell – tettem hozzá, mielőtt kinyitottam volna a lefékező kocsi ajtaját.

– Az még várat magára – állapította meg morózusan.

A valaha gyönyörű ingatlan helyén maradt romkupac körül egyenruhások nyüzsögtek. Az egész telket körülkerítették, a villogók éles fénye megtörte a környékre ereszkedett félhomályt. A tűzoltók még nem mentek el, készenlétben szobroztak hatalmas autójuk mellett, sisakjaikat a hónuk alatt szorongatva.

Kíséretünk előzékenyen átvezetett minket a kordonon. Egyenesen a tűzszerészhez navigáltak, aki már befejezte a terep felmérését. Mint kiderült, a bombánk nem időzített volt, hanem távvezérlésű, valószínűleg orosz vagy német gyártmány, ami nem egy kérdésemre választ adott.

Majdnem két óra hosszáig tébláboltunk ott, ami egyikünknek sem tett jót. Bosszúsan vettük tudomásul, hogy a kutyás rendőrök nem akadtak a menekülő Rakel Moen nyomára, az emelkedő aljánál húzódó kocsiút pedig forgalmas volt, így a keréknyomok sem jelentettek túl nagy támpontot. Rakel elillant, mint a gondolat, megszámlálhatatlan kérdést hagyva maga után. 

– Az a nő tényleg egy kibaszott fantom – fortyogott Noak, bevágódva a saját autójába, amit a rendőrök biztonságban tartottak az érkezésünkig. Természetesen én vezettem, őt a kormány közelébe sem engedtem. – Kurvára elegem van már belőle, és kurvára annyi a telefonomnak is.

Nem csodáltam, hogy felhúzta magát, de a belőle kitörő káromkodáshullámon azért meglepődtem. Ez nem volt jellemző rá, az én számon gyakrabban csúsztak ki csúnya szavak, az övén viszont csak a legvészesebb esetekben.

Útközben ígéretemhez híven visszahívtam Frohlandert, és beszámoltam az újonnan megtudottakról, többek közt arról, hogy a bomba profi szerkezet volt, nem valami házilag tákolt szerkentyű. Rövidre akartam zárni a tudósítást, mert már lüktetett a fejem főnökünk záporozó kérdéseitől, jóllehet ez nem az ő sara volt.

– Ennyit arról, hogy a hjärtások csak igénytelen trógerek. – A mobilomat átdobtam társam ölébe, hogy felhívhassa a szüleit és a nőjét. – Ahhoz képest elég profin követnek le minket.

Noak felprüszkölt, mint egy ingerült csődör.

– Kibillentettük őket a komfortzónájukból.

− Úgy lenne?

− Nyakon csíptük Gronhagot és Eliassont, tudjuk, ki volt Kask, és hogy üzleti kapcsolatban állt velük. Te mondtad jól, a markunkban vannak, és ezek után hótziher, hogy szét lesz rúgva a seggük!

Bármennyire is próbáltam, nem akaródzott komolyan vennem őt.

– Hm… Jobb lesz, ha veszek egy csomag instant kávét is. – A visszapillantóba nézve halvány mosollyal konstatáltam, hogy kedvenc járőreink még arra is vették a fáradságot, hogy elkísérjenek a szállásunkig. – Attól talán lenyugszol.

– Nem vagyok ideges…

– Jaj, hát végül is, sokat ért az a telefon. – Bármennyire is abszurd volt a helyzet, kuncognom kellett. – A bordáid amellett tiszta jelentéktelenek.

– Hé!

– Na, mi? Ha téged egyszer ki akar nyírni valaki, csak sorozatban tönkre kell tennie a mobiljaidat, és megvárnia, amíg agyvérzést kapsz. – Itt már ő is nevetett, én azonban egyik percről a másikra elkomorultam. – Azt akarták, hogy lássuk Astridot – suttogtam. Noakot bizonyára meglepetésként érte a hirtelen témaváltás, de nem adta jelét. – Cáfolj meg, ha nem így gondolod, de én biztosra veszem, hogy bevártak minket. Tudták, hogy oda tartunk. Nyilván azt is tudták, hol lehet felnyitni a padlót, berakták a ketyerét, aztán elrendezték a terepet. Megvárták, amíg megtaláljuk a csontvázat, azt akarták… Moen azt akarta, hogy lássam. Hirtelenül. Hogy… hogy felfogjam. – Olyan keményen markoltam a kormánykerékre, hogy belereccsentek az ujjaim. Viszkető, szurkáló érzés vette birtokba a szemem sarkát, de nem engedtem a könnyeknek. – Nem véletlenül alakult így, nem véletlenül követtek, és hidd el, nem véletlenül volt nyitva hagyva a gödör sem. Moen tudta, amit még én sem tudtam magamról. Tudta, hogy élve akarom megtalálni, hogy reménykedem… és ezzel akart biztosítani arról, hogy nincs értelme. Azzal, hogy megmutatta: halottak az ábrándjaim.

Bekapcsoltam az indexet, és lefordultam a szállásunkhoz vezető útra. A házig egyikünk sem szólalt meg.   

 

Találékonyan öt pár virslivel, két doboz citromos sörrel, tubusos mustárral és két kiflivel tudtam le az aznapi vacsorát. Nem volt kedvem túl sokáig a boltban lógni, és nem akartam a kártyámról sem levonatni, csakis kézpénzből gazdálkodtam. Természetesen eszem ágában sem volt visszakérni Noaktól a kajára kiadott összeget.

Heath és társa csak akkor mentek el, amikor én visszaértem. Egész addig azon tanakodtak, hogyan oldhatnák meg a védelmünket. Noaknak nem sikerült meggyőznie őket arról, hogy nincs szükség erre, csakis akkor álltak kötélnek, amikor én is megerősítettem ezt.

Ami azt illeti, nem éreztem veszélyben magunkat. Rakel nem akart megölni minket, ez világosabb volt számomra a Napnál is. Nagy szünet volt a pokolgép élesítése és kioldása között: csak azután robbantott, hogy Noak észrevette a bomba villogását, és kikerültünk a közvetlen hatótávolságából. A Hjärta tehát nem kívánta a halálunkat, csak a nyomozás megszüntetését és az én lelkesedésem számottevő leapadását.

Abból viszont nem esznek.

– Hogy vagy? – kérdeztem társamtól, miközben felpattintottam a sörömet, és aprót kortyoltam belőle.

Noak félretolta üres tányérját, és hátradőlt a székében. Kihasadt pulóverét laza, fekete pizsamapólóra cserélte, koszos farmerét pedig bő, kényelmes gyapjúnadrágra.

– Fájogat azért, de túlélem. – Óvatosan megérintette sebes oldalát. – Viszont apáék teljesen kiakadtak.

– Én nem is hívtam fel a szüleimet.

– Hát igen, talán jobb lett volna, ha az enyéim sem tudják meg azonnal… Folyton aggódnak. Ahogy egyszer mi is aggódni fogunk. – Fáradtan elmosolyodott. – Amúgy köszönöm a vacsit, nagyon jólesett. – Most rajta volt a heccelődés sora. – Csak rászolgálsz egy nap a konyhatündér címre!

Nem álltam messze attól, hogy rálocsoljam az italomat.

– Fú, de vicces.

– Kábé annyira, mint a telefonos poénok. Apropó, telefon… lehetek olyan pofátlan, hogy újra elkérjem a tiédet? Írnék Ellinornak egy SMS-t. – Nem mondtam semmit, csak bólintottam egyet. – Eléggé kikészült ő is, egy hívás alatt nem is nagyon sikerült megnyugtatnom. Sőt, mintha a falhoz beszéltem volna.

Az aggodalmas menyecske. A sörömet a két kezem közé vettem, perceken át csak azt bámultam, azon igyekezve, hogy lebeszéljem magamat arról, amit igazából tenni készültem, e törekvésem azonban menten csődöt mondott, amikor Noak újfent megszólalt.

– Azon merengek mostanában, hogy talán az okozza a konfliktusainkat, hogy szeretne már férjhez menni. Biológiai óra, meg ilyesmi. Én sem leszek már fiatalabb, és mindketten szeretnénk gyereket. – Dörmögtem valamit, ami az információ megértését volt hivatott a tudtára adni. Felálltam, és összeszedtem az üres tányérokat, következetes, passzív hallgatásban. – Szóval, arra gondoltam, hogy pár héten belül megkérem a kezét. Tulajdonképpen már itt lenne az ideje… Lehet, hogy azért mérges, mert azt hiszi, nem akarom elkötelezni magam, pedig ez nem igaz. 

A hangja a legkevésbé sem egy határozott férfié volt, aki száz százalékig biztos abban, hogy éppen élete legjobb döntését készül meghozni, mégis, elsősorban nem ez volt az, ami arra késztetett, hogy félredobjam a mosogatószivacsot, társam csodálkozó tekintetével a hátamban bemenjek a szobámba, és előkotorjam a zsebgépemet a táskám gyomrából. Nem, a miértem leginkább az volt, hogy végtelenül elegem volt már abból, hogy hagyom, hogy hülyét csináljanak belőle, méghozzá igencsak gerinctelen módon. Ahogy Noak egyre és egyre fontosabbá vált számomra, már nem tudtam félvállról venni a kérdést, olyannyira nem, hogy néha magamat sem értettem.

Nem magyarázkodtam. Gyors gombnyomásokkal kikerestem azt a két és fél perces videófájlt, amit másfél nappal korábban kimentettem a Hollens szerverén lelt anyagból, és egyszerűen a kezébe adtam a gépet. Az előszobájukban készült, infravörös felvételen kristálytisztán látszott, ahogy a nevető Ellinor hevesen, felajzottan beránt egy ismeretlen, húszas éveinek végén járó, szakállas férfit az ajtón, és forrón megcsókolja. Dülöngélni kezdtek álltukban, kis híján felborították a szobainast. A férfi kezei pillanatokon belül már Ellinor szoknyája alatt matattak, míg a nő annak hosszú haját túrta, és egyre beljebb rángatta, minden bizonnyal a háló felé. Társam mindezt megdermedve, tátott szájjal nézte végig. Meg sem próbálkoztam valami vigasztaló benyögéssel, tudtam, hogy csakis ordas nagy klisékre tellene tőlem, ezektől pedig jobbnak láttam megkímélni őt.

Miután lement a videó, hosszú ideig csak ült egyhelyben, kifejezéstelen arccal, a gondolataitól és az érzelmeitől túltelítetten. Én mindaddig a sörömet lötykölve ücsörögtem vele szemben – vártam, hogy rákérdezzen, honnan van a felvétel, hogy kifaggasson, mióta tudok erről, vagy, hogy egyáltalán mondjon valamit.

Több mint nyolc perc után szólalt csak meg, a hangja erélytelen volt.

– Hogy jutottál hozzá ehhez?

Jelzésértékűen az orra alá toltam az italát. Nem ivott bele, csak maga elé húzta a dobozt, pillantása várakozón függött az arcomon.

– Elmentem a biztonsági céghez, és megkértem egy technikust, hogy csatlakoztassa rá a gépemet a szerverre, hogy hozzám is eljussanak a felvételek. Tudtam, hogy bizonyítékra lesz szükségem, ha egyszer szembesíteni akarlak ezzel, így hát, gondoltam, biztosra megyek.

– De… de… – Elképedt nyökögése hangos sóhajba fúlt. Megütközve pislogott rám, mintha még sosem látott volna. 

– Sajnálom. De úgy éreztem, jogod van tudni. – Nem szándékoztam bő lére ereszteni a sajnálkozást, inkább a sörösdoboz pöckének lefeszegetésével kötöttem le magam, változatlanul kerülve a szemkontaktust.

Noaknak persze fogalma sem volt arról, mit mondjon ebben a képtelen helyzetben, ahogy erre számítani is lehetett. Valószínűsítettem, hogy nem fog üvöltözni és vagdalkozni, de nem is könnyezett vagy jajveszékelt csalódottságában, egyszerűen csak ült, és úgy nézett rám, mintha hatalmamban állna meg nem történté tenni azt, hogy Ellinor megcsalta őt.

– Honnan tudtad? – Úgy kellett előpasszíroznia magából a szavakat.

– Detektív vagyok. – A meggyötört pöcök egy apró kattanást követően az ujjaim között maradt. Félredobtam. – És érzékelhető volt, hogy máshogy viszonyul hozzád.

– De mióta?

– Nem olyan régóta.

Noak egy húzásra megitta az összes sörét, és nekiállt módszeresen szétlapítani az alumíniumdobozt.

– Én csak azt éreztem, hogy eltávolodott tőlem. Eszembe sem jutott, hogy talán szeretője van. És tudod, mi a szörnyű ebben?! – Az összelapított dobozt a fölhöz vágta, a fémes csattanástól összerezzentem. Karba tette a kezeit, és előrehajolva az asztalra könyökölt. Biztos voltam benne, hogy ez sérült oldalának szempontjából nem túl előnyös, de őt ez abban a percben cseppet sem érdekelte, a lelki fájdalom felülkerekedett a fizikain. Az a márciusi nap jó esélyekkel indulhatott volna a Legpocsékabb Napok Noak Lindholm Életében versenyen. – Az a borzasztó, hogy meg tudom érteni. Haragszom rá, de meg tudom érteni.

– Miért? – kérdeztem értetlenül.  Tényleg fogalmam sem volt, miért látja így.

– Mert én is elcsesztem. Nem foglalkoztam vele eleget, és bár… bár Isten lássa lelkemet, sosem állt szándékomban, de én is azt éreztettem vele, hogy buta. Mindenki ezt csinálja vele, és még a pasija is! Csoda, hogy ezek után összeszedett valakit? Mert szerintem nem.

Kissé bambán néztem rá, magamban a szavain rágódva. Én mindeddig meg voltam győződve arról, hogy a szerepek kimerülnek annyiban, hogy Ellinor egy telhetetlen liba, Noak pedig egy bárgyú, de aranyszívű hősszerelmes. Nem vártam, hogy majd hangzatosan leringyózza Ellinort, és kijelenti, hogy többé szóba sem fog állni vele, de azt sem, hogy magát is felelőssé tegye a dologért, márpedig, ha jól belegondoltam, igaza volt. Noak az Astrid-ügy kezdete óta nagyságrendekkel több időt töltött velem, mint az élettársával, és sokszor csak SMS-ben értesítette a tervváltozásokról, ami nem volt túl lovagias.

– Nem kellett volna szólnom?

– Dehogyisnem – mosolyodott el elgyötörten. – Elég csúfosan leszerepeltem volna, ha a lánykérés pillanatában derül ki, vagy ha Ellinor nem ismeri be, akkor a házasságkötés után. Belegondolni is kínos.

– Hát, elég rossz szájízzel lettem volna a tanúd.

– Ó, ebbe még csak belegondolni sem szeretnék, ha lehet…

– Látod, ettől is megkíméltük a világot.

– De mégis… mégis hogy vetted rá a Hollenst, hogy megcsinálják ezt neked? – firtatta tovább a témát.

– Nem a Hollenst, hanem Emilt – pontosítottam. – Szegény srác, gyanítom, régen volt ilyen közel két 75C-s mellhez, plusz kapott egy kis zsebpénzt is.

– Te jó ég…

– Ennyit megért. Csak egyetlen alkalmat kellett elcsípnem, és lementenem.

Talán el kellett volna szégyellnem magam, amiért ilyen szemérmetlenül belenyomultam a személyes terükbe, de nem éreztem bűntudatot emiatt, és ő sem vádlón kérdezte, amit kérdezett.

– És mindezt azért, hogy felnyisd a szememet?

– Igen, azért – feleltem. – És hogy meggyőződjek a feltevésemről.

Bólintott, de nem szólt semmit. Úgy éreztem, bőven elég volt neki ennyi, így felálltam, a székemet visszatoltam a helyére, ellenőriztem, hogy bezártuk-e az ajtót, majd visszavonultam a szobámba.

 

Órákon át egy szót sem váltottunk. Hagytam, hogy feldolgozza a látottakat és a hallottakat magában, mindenfajta külső ráhatás nélkül. Amikor este kilenc körül ránéztem, nem sok változást láttam. Se hús, se hal állapotban, üres arckifejezéssel pakolgatta a ruháit, és olykor fel-felszisszent az oldala miatt, amin fürdés után készült kötést cserélni. A klinikán adtak nekünk egy nagy tekercsnyi gézt és ragtapaszt, ollót pedig kértünk a tulajtól, így a dolog nem tűnt megoldhatatlannak.

Én ez idő alatt rendbe szedtem magam; letusoltam és pizsamára öltöztem, hogy utána az ágyamra telepedve sokáig elhúzódó, könnyek nélküli, de vigasztalan kesergésbe kezdjek. A kocsiban már kiadtam magamból, ami nyomasztott, de a korábbi fantáziaképeim Astrid elveszejtéséről nem tűntek el nyomtalanul, egyre-másra a felszínre törtek, hogy sokkoljanak.

És az a nő, az ezüstszínű dzsekiben… Olyan vad gyűlöletet éreztem Rakel Moen iránt, ami talán még a Hjulström iránt érzett utálatomat is túlszárnyalta. Ez a nő manipulálni akart, érzelmi gátat vetni a nyomozásom sikeressége elé, aljasul kihasználva a szeretetemet Astrid iránt, és ez oly mértékben kiborított, hogy legszívesebben puszta kézzel fojtottam volna meg. Sosem mertem volna ezzel a kijelentéssel Frohlander elé állni, de én biztosra vettem, hogy Rakel volt az egyik főkolompos annak idején Astrid kiiktatásában, Lennart Jönsson mellett, aki elrendelte a lánya lekapcsolását.

Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Képes arra, hogy elfogjon egy kétségbeesetten menekülő kamaszlányt, aki még a szüleiben sem bízhat, és kivégezni, mert a főnöke utasítást adott erre? Hogy lehetséges az, hogy csak Eliassonban éledt fel az emberség, mindenki más csak egy leölésre ítélt állatot látott Astridban? És mégis ki, vajon ki lehet az, aki a kapitányság falai mögül hajlandó segíteni ezeknek? Az volt a sejtésem, hogy olyasvalaki, akinek nincs gyereke, vagy pedig Jönssonhoz hasonlóan pszichopata, és nyomokban sincs benne együttérzés. 

Mély levegőt vettem, amit lassú, megfontolt kilégzés követett. Nem akartam sírni, nem akartam összeomlani. Ezt már eddig is megtehettem volna, és még közel sem oldottam meg az ügyet, mindössze arra találtam perdöntő bizonyítékokat, hogy Astrid meghalt. Ez eddig sem volt kétséges, tehát gyakorlatilag semmit sem haladtunk előre, számomra mégis óriási jelentősége volt, sőt, feltehetően nem csak számomra.

Az egész cirkusz miattam lett volna? Benzint is locsolhattak volna a padló alá, és felégethették volna a házat, akár jóval korábban is. Ehelyett távvezérlésű bombát szerváltak, és gondoskodtak róla, hogy láthassam a csontokat, mielőtt eltüntetik őket és Jönsson féltve őrzött papírjait, amikről mindeddig azt hihették, sosem kerülnek elő. Vajon mi állhatott bennük? Olyan nagyvállalatok és fontos személyek nevei, akiknek nem tenne jót egy esetleges csempész- vagy neadj’ Isten prostibotrány? Jönsson is egy ilyen egyén volt, talán a legfontosabb a szervezeten belül, és inkognitóját sikerült is megőriznie a legtöbb tag előtt, ennek ellenére mégis végeztek vele. Talán veszélyt jelentett ő is, mint a lánya? Kiszállni készült, vagy – bár erre nem sok esélyt láttam – kitálalni?

Valamivel később szemügyre vettem a napközben viselt nadrágomat, ami meglepő módon egész jól bírta a zuhanást és a domboldallal történt barátságtalan találkozást. Hirtelen belém döfött a felismerés, hogy még egy szóval sem utaltam társamnak arra, hogy hálás vagyok a hősiességéért, vagy, hogy egyáltalán eljutott az agyamig, mit tett. Ez a nemes lelkű tökkelütött engem óvott ahelyett, hogy magát mentve leugrott volna, márpedig ha így tett volna, akkor elkerülhette volna, hogy a löket egy fának taszítsa, és métereket guruljon az emelkedőn lefelé, nem beszélve a horzsolásokról, amiket bizonyára egy útjába kerülő, és erősebbnek bizonyuló kődarab ejtett rajta. Ha ő nem olyan önzetlen, akkor nekem nem csak annyi bajom lett volna, hogy egy kicsit fájdogál a hátam.

Egy pillanatra megrohamozott annak gondolata, hogy talán kicsit méltatlan viszonzás volt egyik percről a másikra felvilágosítanom őt a barátnője félrelépéséről, de nem éreztem megalapozottnak az aggályaimat. Ellinor megcsalta őt, ezen nincs mit szépíteni, és a házasulós terveinek fényében ez a lépés teljes mértékben ésszerű volt a részemről. Ha nem teszem meg – ahogy ezt Noak is megállapította –, csúfosan besül az egész nagyszabású elgondolás. Fordított esetben (amit nehezemre esett elképzelni) valószínűleg én is értékeltem volna a gesztust, legfeljebb egy kicsivel csípősebben reagáltam volna a magánszférám megsértésére.

Kicsivel később átkopogtattam Noak szobájába, hogy megérdeklődjem, sikerült-e átkötnie magát. Percekig nem válaszolt, ezért benyitottam, remélve, hogy nem rázom fel, de szerencsére még nagyon is ébren volt. Félmeztelenül üldögélt az ágya szélén, és azon igyekezett (meglehetősen bénán), hogy leszedje a háta közepére ragasztott ragtapaszcsíkokat.

– Szólhattál volna, hogy segítsek – forgattam meg a szemeimet. Meglepve pillantott fel rám, a tekintete feszült volt, ő maga pedig holtfáradt. – Mióta kínlódsz ezzel?

Bosszúsan az oldalára sandított, ahol, mintha csak gúnyolódni akarna rajta, peckesen feszített a kötése.

– Hát, hosszabb ideje, mint terveztem.

– Akkor hadd segítsek.

– Ugyan, hagyd csak, nem kell fáradnod… – Mintha meg sem hallottam volna gyenge szabadkozását, letelepedtem mellé, és felkaptam az ágyról az ollót, a szóban forgó tekerccsel együtt.

– Maradj veszteg! – szóltam rá, amikor ellenkezni akart. – Nagyon fáj?

Megrázta a fejét. Megkíséreltem egy megnyugtató mosolyt, és amilyen kíméletesen csak tudtam, lehúztam a hátáról a ragasztócsíkokat. A bőre sápadt volt, piciny anyajegyekkel és pár – feltehetőleg pigmenthiány miatt – világosabb folttal pettyezett. Kellemes érzés volt megérinteni őt, végigfuttatni az ujjaimat a lapockáján, a kitüremkedő csont szabályos vonalán; az ujjbegyeim szinte belebizseregtek. Éreztem, hogy Noak ellazul az érintésem alatt, izmai kiengedtek a zavart görcsből. Lassan, nagyon lassan végighúztam az ujjbegyeimet gerincének apró dombocskáin, mindegyiknek külön figyelmet szentelve, és ebbe beleborzongott.

– Még mindig hálás vagyok, amiért kitartasz mellettem. – Óvatosan leszedtem róla az orvosnő által felrakott kötést, és szemügyre vettem a sérüléseit. Nem voltak túl esztétikusak, de valami szentimentális oknál fogva még azok is tetszettek rajta abban a pillanatban. – De ezek után is…?

– Neked nem szokásod ilyen badarságokat kérdezni.

– Nem tarthatlak erőszakkal magam mellett.

– Szabad akaratomból cselekszem, ne félj. – Szavait megerősítvén szelíden megsimogatta az arcom. Belesimultam az érintésébe, ajkam a bőréhez ért, pupilláim azonnal éhesre híztak, ami neki is feltűnt. Ösztönösen megérezte rajtam az izgalmat, pillantása az arcomról szabadon levő, fedetlen combjaimra terelődött, aminek meg is lett a böjtje. Elfordult, mintha ráijesztettem volna, orcái megszínesedtek, orrcimpái kitágultak, ajka kissé lefelé biggyedt. Megkívánt, és ez egyszerre hozta zavarba és keltett benne szégyenérzetet, én viszont nem akartam, hogy ezek közül bármelyik is kínozza.

A lehető leggyorsabban felhelyeztem rá a kötést, ám még mielőtt bármit is tehettem volna, Noak felugrott az ágyról, és az azzal szemben levő íróasztalhoz lépett. Háttal állt nekem, de még így is láttam kezei remegését, ahogy az egyik, a vendégek számára kirakott ásványvíz kupakjával piszmogott. Minden áron el akarta terelni a figyelmét arról, hogy itt vagyok vele, méghozzá igencsak alulöltözve, én azonban egy szóval sem járultam hozzá ehhez.

– Köszönöm a segítséget. – A hangját alig lehetett hallani, olyannyira visszafogta a zavar.

Nem feleltem, a megnyikkanó ágyrugók válaszoltak helyettem. Csupasz talpam alatt felszisszentek a kopott szőnyeg szálai, mintegy figyelmeztetve Noakot a közeledtemre, s mikor ő ezt meghallva megfordult, nem haboztam, két tenyerem közé vettem borostás arcát, lehúztam magamhoz, és határozottan, elnyílt ajkakkal megcsókoltam.

Először meg sem mozdult, szívverése viszont olyan sebességre kapcsolt, mint egy hosszútávfutóé a legjobb időeredménye után. Megkövülve állt velem szemben, egészen addig, amíg egy arasznyira el nem távolodtam az ajkaitól, s kezeimet pőre hátára, majd onnan a fenekére nem simítottam, hogy utána mindenfajta szégyellőséget mellőzve, kívánkozón belemarkoljak.

– Nem fogok kertelni: kívánlak. – A következő csókom a nyakhajlatát érte, kicsivel kulcscsontjának íve fölött. Az izzó gyújtózsinór ezzel elért a célig; Noak ezen a ponton feladta az értelmetlen harcot a saját gerjedelmével, ami szembeötlőbb már nem is lehetett volna.

Tíz ujjal kapott a hajamba, a fejemet hátrahúzta, és a vártnál jóval vehemensebben lecsapott az ajkaimra. Kicsit meg is lepett heves rohama, amit azonban késedelem nélkül viszonoztam. Ellentámadást indítva finoman a nyelvére haraptam, kezemet gyapjúnadrágjának gumija alá csúsztattam. Alig pár másodpercen belül a földön tudtam az útban levő ruhadarabot, az alsójával együtt, ezzel teljesen lemeztelenítve őt. Az elém táruló látvány igazán megkapó volt; a széles vállai, a keskeny, mégis formás csípője, az ügyes zongoristakezei, és a…

− Mmm… − hümmögtem elismerőn, de Noak ezt már nemigen hallhatta, mert épp azon munkálkodott, hogy a Nine Inch Nails pólót minél gyorsabban áthúzza a fejemen. A hajam teljesen összekócolódott, a szám duzzadt volt kapkodó csókjainktól, az alsóneműmet pedig régen éreztem már annyira feleslegesnek.

Én magam rángattam le a bugyimat, ezzel elé tárva magam az utolsó porcikámig is. Nem hagytam, hogy rendesen végigszemléljen, a vállára markolva az ágyhoz húztam, és egyszerűen magamra rántottam őt. A hátamat szúrta az olcsó ágytakaró, a fekvőalkalmatosság elhalót nyekkent kettőnk súlya alatt, de sem a dörzsölés, sem a nyikorgás nem tudott érdekelni, csakis Noak teste foglalkoztatott, amivel kissé megleptem magam: korábban minden bizonnyal röhögtem volna azon, aki olyasmit feltételez, hogy köztünk valaha, bármikor is szóba kerül a szex. Valószínűleg társam is, még ha garantáltan el is képzelt már ruhátlanul.

Kikövetelt tőlem egy újabb felszínes csókot, keze a tarkóm alá csúszott. Nem tudtam, és nem is akartam visszafogni édes kín szülte nyösszenésemet, amikor a nyakamba temette az arcát, és megcsókolta a fülem mögötti érzékeny részt, majd valamivel erőteljesebben megszívta. Gyönyörömben ösztönösen végighúztam a körmeimet a hátán, nyomukban tünékeny, vöröslő csíkok maradtak. Felmordult, immáron felbátorodva emelte fel a fejét, hogy a számra hajolva a fogai közé vegye először a felső, majd az alsó ajkam. Keze mindeközben levándorolt kettőnk közé, én azonban határozottan megragadtam a csuklóját, és a következő mozdulatommal magam alá fordítottam.

Noak nagyot nyögött, mikor a háta a matrachoz ütődött. Minden bizonnyal meglepte az ő dominálásának nyílt elutasítása, de magában tartotta a gondolatait, főként, mivel ennél sokkal jobban érdekelte az a sötétkék, pillangó alakú tetoválás a szeméremtájékom közelében, amiről nemhogy ő, szinte senki más sem tudott az egyéjszakásaim és a háziorvosom kivételével. Nagy megelégedésemre nem kérdezett semmit, csak hüvelykjével simított végig rajta egyszer, lágyan, kíváncsian. Már ettől az aprócska érintéstől is úgy éreztem, lángra kapok. Előrehajoltam, hogy megcsókoljam, csaknem felfaltam, szabadjára engedve azt a mérhetetlen szexuális feszültséget, amit az utóbbi hetekben csiholt bennem. Forró csókunk közben két marokkal ragadta meg csupasz melleimet, amibe beleremegtem. Ennyi nekem már bőven elég volt az előjátékból; tenyereit a csípőmre tessékeltem, mire ő, értve a szóból, unszolón maga felé vont.

Onnantól kezdve átszakadtak a gátak. A torkunkból előbukó hangok egyre harsányabbakká váltak, mozdulataim határozottak és célirányosak voltak, nem volt igényem a finomkodó szünetekre. Kíméletlen következetességem elsöprő hatással volt partneremre; égrengető gyönyörünk hevében felült, két karral szorított magához, testének minden rezdülése hatással volt az enyémre is; mindeddig együtt nyomoztunk, együtt nevettünk és bánkódtunk, és most együtt ziháltunk, viharosan, kielégülten. 

– Szent egem – nyögte a melleim közé.

Az álla alá nyúlva megemeltem a fejét, hogy a beteljesedéstől még mindig kótyagos, barna szemeibe nézhessek. Hátragereblyéztem csatakos tincseit, és puha csókot nyomtam a homlokára, nem törődve azzal, hogy a bőre sós ízű és ragacsos. Ez részemről elég szokatlan megmozdulás volt, hisz az izzadtságtól való iszonyom miatt általában az első dolgom az volt, hogy eltávolítsam a közelemből az aktuális partnert, Noak esetében azonban ez egyáltalán nem zavart.

Kisvártatva lemásztam az öléből, magamra kapkodtam lerángatott ruháimat, és az ajtó felé indultam. Társam, aki anyaszült meztelenül, laposakat pislogva nézte végig ügyködésemet, távozásom előtt utánam szólt, ezzel világossá téve, hogy távolról sem ugyanazt jelentette kettőnknek az utóbbi húsz perc.

– Nem maradsz?

Ezúttal én ráztam meg a fejemet.

 

1997. 04. 15.

 

Kerstin lógó cipőfűzőkkel igyekezett lefelé a brännkyrkagatani társasház lépcsőjén, kezében egy színültig telt szemeteszacskóval. Legnagyobb elkeseredésére a lépcsőfokokon feltűnő lábnyomok maradtak utána, mivel a másodikon lakó, túlbuzgó Bockman asszony megint kora este kapott kedvet a lépcsőház felmosásához, s így a kövezetet addigra egybefüggő, felszáradóban levő szappanlepel borította. Kerstin őszintén remélte, hogy nem fut bele a házsártos nőbe: két óra történelemmagolás után semmi kedve sem volt végighallgatni még az ő feddését is. A földszinten azonban, a szűnni nem akaró cigaretta-és malterszagban nem Bockman asszonyba, hanem olyasvalakibe futott bele, akire egy pillanatig sem számított.

Astrid Jönssont a horpadt levélszekrényeknek dőlve, félálomban találta. A lány szemei alatt sötét árnyékok húzódtak, fekete szemceruzája elkenődött, amitől úgy nézett ki, mintha bemostak volna neki egyet. Mikor Kerstin kicsivel közelebb merészkedett, Astrid résnyire nyitotta a szemeit, és mélyet sóhajtott.

– Szia, kicsi szecska.

– Astrid, te… te azóta itt vagy? – Barátnője két és fél órával korábban, négy óra tájékán hozta haza őt motorral.

Astrid aggasztóan sápadt arcán kényszeredett mosoly suhant át.

– Majdnem – ásított. Végtelenül kimerültnek tűnt, ahogy ellökte magát a postaládáktól, és kelletlen, nehézkes léptekkel a kijárat felé indult, oldalán a szemeteszsákot markoló Kerstinnel. – Elmotoroztam Enskedéig… aztán vissza… aztán haza… és megint vissza. Visszajöttem, mert… nos, otthon volt egy kis nézeteltérésem apukámmal.

− Mi történt?

− Semmi olyan, ami újdonságnak számítana. Éppen csak arra mentem be azon a kurva ajtón, hogy apám lelotyózza az anyámat, mert előző este kicsit kirúgott a hámból. Képzeld, el merészelt menni néhány barátnőjével meginni valamit, és nem burkát vett fel, hah! Én meg egy kicsit elragadtattam magam… Előfordul, láthattad már párszor.

– Mit csináltál?

– Jaj, csak viszonoztam a szívességet!

– Úgy érted…

– Lefaszoztam – vonta meg a vállát. – Többek közt. Ő meg azt mondta, takarodjak a fenébe, mielőtt megöl… Ahahaha, megöl! – Elkuncogta magát, tenyerét a homlokára szorította, és nagyot szippantott a városillatú levegőből. – Amúgy nem vagyok részeg, ne félj.

– Öhm, nem gondoltam rá. – Kerstin felrántotta a ház előtt álló konténer tetejét, és belegyömöszölte a zsákot. Már tele volt, de csak hétfőnként ürítették. – Minden rendben? – Utólag rájött, hogy ez egy rémesen ostoba kérdés volt, hiszen hogy is lehetett volna minden rendben, ha Astrid inkább a lépcsőházukban fagyoskodott, semhogy hazamenjen? 

Barátnője hosszúra nyúló perceken át nem válaszolt, az útpadkán egyensúlyozva bámulta az utca túloldalát. Kerstin abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hallotta-e a kérdést, de nem bánta volna, ha így van, tekintettel annak szerencsétlen mivoltára.

– Nem akarok hazamenni, Kers. – Astrid olyan átszellemülten függesztette a pillantását az előttük elhúzó, néma mentőkocsira, mint a világ nyolcadik csodájára. A hangja törékeny volt, törékenyebb, mint pipaszár combjai, ívtelen, fiús csípője, vagy az önfegyelme. – Nem akarok innen sehová sem menni. Soha. – Nem hagyott időt a másiknak arra, hogy feleljen. Hirtelen megszívta az orrát, hátravette a fejét, majd megperdült a sarkán. – Mindegy! Beszélem itt a baromságokat, hát mi ez már. Mint valami elcseszett drámakirálynő! De egyvalamit azért elmondanék, még most: soha a büdös életben ne akarj semmit sem a pasiktól.

– Mármint… Hogy érted, hogy semmit?

– Úgy, ahogy mondom. Semmit se várj tőlük. Mind ugyanazt akarják, és mind ugyanabból az elbűvölő hazugságból állnak. Elcsavarják a fejed, elérik, hogy a szívedbe zárd őket, aztán: bamm! – Tenyerével egy nem túl erős, de annál váratlanabb ütést mért Kerstin mellkasára. A lány riadtan rezzent össze. – Kihasználnak és eldobnak, mint egy taknyos zsebkendőt. Vagy csak gyötörnek és gyötörnek, amíg véglegesen begolyózol! Nézd csak meg az apa-paródiáidat, nézd csak meg azt a lélektelen szemétládát, akit nekem az apámnak kéne neveznem… Kell ez neked? Kell ez bárkinek?!

Nem várt választ a kérdésre, csak elfintorodott, és a járdára köpött. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése