(a lovas mögött ül) a sötét gond II/I.

Hosszú idő után ismét nekifogtam egy nagylélegzetű novellának, amit terjedelméből fakadóan két részletben szállítok. 

Továbbra is a horror, a thriller és a misztikum vizein evezek, továbbá megvalósítottam egy sokáig fontolgatott tervem, miszerint bővítem a Láttalak odafent univerzumát, és a sorozat a Mételyfák címet kapta. Ez már önmagában sugalmazó, nem is spoilerezek. 

(Karakterek és történet terén semmiféle átfedés sincs, külön-külön is olvashatóak a sorozat elemei.) 

"Tudod, mit jelent a neved?"

Révész Fanni kezdettől fogva sokat jelentett Barna számára, ámde a sok az ő szemében nem mindig egyenlő azzal, hogy jó. Miután Fanni szülei tragikus hirtelenséggel elhunynak, az amúgy is labilis lány összeomlik, és öccse, Marci társaságában egy gyászfeldolgozó táborba indul az Őrség kapujába. Fanni már aznap eltűnik a szállásukról, Barna pedig azonnal a testvérpár után indul, a Tengersó Apartmanba érve azonban félelmetes látomások, megmagyarázhatatlan chat üzenetek kezdik kísérteni. A kétségbeeséstől és maga által is csak alig értett bűntudattól hajszolt Barna kénytelen maga nekivágni annak a beláthatatlan erdőkön és suttogó pusztákon át vezető ösvénynek, amerre utoljára látták Fannit, noha egy ponton megkérdőjeleződik, kit veszített el igazán, és ki lesz belőle, ha egyszer visszatér.

(a lovas mögött ül) a sötét gond 

Mételyfák II.

 

 

18:10-kor tudta meg, hogy Fanni eltűnt.

Nyugodtnak ígérkezett az az este, az egyetlennek a héten, amikor nem volt semmi dolga. Barna már rég eltervezte, mi mindent fog bepótolni, amire az elmúlt napok összetorlódott, változatosan macerás elintéznivalói közepette nem jutott ideje. Egy könyvajánló összeállítása a mosolygós új srácnak, akit kirendeltek mellé a terepszemlékre. Frissítések telepítése a telefonjára. Elegendő alvás.

Mehetett a kukába az egész.

Nem mintha lenne alkalmas időpontja a legjobb barátod eltűnésének. Barna nem lett volna sem ingerültebb, sem kevésbé megrökönyödött, ha épp előző nap 18:10-kor találja meg Fanni öccsének hívása, amikor a mobilszolgáltatójánál állt sorba duplikált számlázás miatt.

− Már hat órája vársz rá? Hova ment?

− Csak sétálni – mondta Marci azon a bizarrul mély hangján, amit mintha egy kút mélyének öblös zengésére hangolt volna közelmúltbeli mutálása. − Az erdőbe. De arról nem volt szó, hogy a hegynek is neki akarna vágni.

− Akkor szólj a rendőrségnek. – Előbb beszélt, mint hogy afféle sokszor hallott, de ritkán megjegyzett részletekre gondolt volna, mint a tény, hogy a rendőrség csak huszonnégy óra után kezd foglalkozni egy eltűnési üggyel. Huszonnégy óra; ennyit számolnak jöttment szeretőkre, lassú kijózanodásokra, a megbocsátásra és arra, hogy az ember talál egy helyet, ahol feltöltheti a telefonja akkumulátorát. 

Fanni jogilag még nem mehetett sehová, ahonnan ne térhetett volna vissza.

Barna le-föl járkált az albérlete amerikai stílusú konyhájában, a konyhasziget és a polcok között, mintha valaki eltorlaszolta volna a nappaliba vezető utat. Fehér zokniját összefogta az edzőcipője, ormótlan, hol halványabb, hol sötétebb foltok kúsztak fel rajta majdnem a bokájáig. A szövet nyirkos volt, a klimatizált szobában lassan ráhűlt a bőrére.

Biztosan felment a hegyre, gondolta kilépve erkélyre, ahová főleg csak lomokat járt kipakolni. Alatta, a forgalmas belvárosi utcában torlódás alakult ki, a piros-sárga fénypászmákat húzó autók és robogók végeláthatatlanul sorjáztak a város központját jelentő Széchenyi tér felől. Fáradt benzingőz és a közeli, filléres kínai büfé zsíros szójaolajszaga párállott körülötte, amitől felfordult a gyomra, a torkát epeízű neheztelés kaparta, de maga sem tudta, kinek szól ez. Fanni öccsének, annak a könnyelmű tizenkilenc éves kölyöknek? Vagy a fiúhoz képest bölcs aggastyán önmagának, amiért egy szót sem szólt, mikor Fanni tudatta vele, hogy mivel az állapota már olyan súlyossá vált, hogy az egyetemi féléve is teljesen elúszott, gyászfeldolgozó terápiára mennek Marcival. Nem kellett rákérdeznie, hová, Fanni rögtön megmondta. Az Őrségbe - valahová túlságosan messzire ahhoz, hogy ő utánanyúlhasson.

Becsukta maga után az erkélyajtót, és egy hosszú percig csak várt, mielőtt leült volna a nappali közepére tolt, agyagsárga kanapéra. Újra és újra tárcsázta Fanni számát, de minden alkalommal csak egy részvétlen automatahang felelt a lány helyett.

A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később.

(vagy előbb)

22:01-kor még mindig ott ült, lábán az izzadtsághíg festéktől foltos zoknival. Amikor azonban félredobta volna a mobilját, az megrezzent, jelezve, hogy szöveges üzenete jött. Fanni nevét és profilképét meglátva az első gondolata az volt, ismét megpróbálja felhívni, hisz ha a lány képes volt üzenni neki, akkor talán végre beszélni is tud vele, ám ez a sóhajnyi megkönnyebbülés rögtön továbbállt, amint megnyitotta a chatet.

Tudod, mit jelent a neved?

Barna reménnyel eltelt szíve egy pillanat alatt ugrott át kiszáradt torkába. Gondolkodás nélkül zárta le a képernyőt, mintha obszcén tartalom nézésén kapták volna rajta. Vaklárma, gondolta, fenébe, hogy pont most. Fanni tizenöt órája volt utoljára elérhető, kizártnak tartotta, hogy ezt most írta volna neki, már csak amiatt is, mert a lány ezt évekkel ezelőtt kérdezte tőle, a megismerkedésük másnapján, és a kék szövegbuborék felett ott is állt az eredeti dátum: 2019.10.07.19:55.

Arra jutott, hogy a program átmeneti hibája okozhatta, egy rendszerzavar, ami újraküldte neki Fanni üzenetét, nem is egyszer, hanem aznap éjjel még kétszer, minden alkalommal egyre töredezettebben és értelmezhetetlenebben.

Tudod, mit jEleNt a nev3d?

TuDod, mit j a N3v

***

Révész Fannit három éve ismerte meg, mondhatni természetes élőhelyén, az ifjúsági házban szervezett slam poetry estek egyikén.

Az volt Barna egyik utolsó slam-estje, mielőtt teljesen kihátrált volna a csapongó lírába sűrített tinédzserkori depresszióból, újhullámos feminizmusból, tüzes haragból és epekedő szerelemből. Elkezdett szakállat növeszteni, fagyöngyökből fűzött karkötőit a fiókja mélyére süllyesztette, bőrkabátja helyett pedig mind gyakrabban hordott felöltőt, egy bézs színű Tommy Hilfiger hamisítványt. Aznap este is az volt rajta, de a szemét még kihúzta feketével, mint az azelőtti időkben.  

Kért két sört a büfében, magának aranyló, nehéz búzát, Szandinak, a lánynak, aki miatt ott volt, alkoholmenteset. Sok minden történt aznap Szandi miatt, aki az akkor aktuális laza kapcsolata volt, egy harsány humorú könyvtárinfó-hallgató, akivel rendre inkább testvéreknek nézték őket, mint párnak. Szandi bámulatosan széles ismeretségi körrel bírt; Barna bárhová ment vele, úgy vonzotta magához az ismerősöket, mint mágnes a vasreszeléket, és aznap este is egy fürtnyi ismeretlen lánnyal tért vissza a mosdóból.

Barna egyedül Fanni nevét jegyezte meg közülük, leginkább azért, mert a lány tenyere furcsán ragacsos volt, ahogy kezet fogott vele, mintha olvadt cukorka lett volna a farmerja zsebében, ahová rögtön visszabújtatta apró, párnás kézfejeit. Szandinál magasabb volt, de még így is alacsony, a válláig is alig érő haja piszkosszőke, rozsdavörös melírcsíkokkal, de Barnának nehezére esett volna eldönteni, melyik szín a festett és melyik az eredeti. Hegyes orrának és állának íve, csontos válla keskenysége éles kontrasztban állt széles csípőjének szelíd gömbölydedségével, mintha egy matrjoska baba egymáshoz nem illő darabjaiból ragasztották volna össze.

− Azt hiszem, láttalak már itt – szólt Fanni. – Felléptél, nem? Megmaradt a neved. Láng Barna. Kifricskáztad a benne rejlő kihagyott ziccert.

Zavarba jött az emléktől, főleg a gondolattól, hogy valaki a jelenlevők közül hallhatta azt a versét. Túl intim volt, indiszkrét, mintha részegen pucérra vetkőzött volna az utcán, és éppannyira is akart emlékezni rá. Szandinak újdonság volt a slam és az ifiház, emiatt teljesen biztonságos társaság számára, és a másik két lány sem volt ismerős neki, ami alighanem kölcsönös volt, mert mindkettőt jobban érdekelte a mobilja nála.

− Elég nevetséges. – Odaadta Szandinak a mentes sört, a magáéból pedig úgy döntött, megkínálja Fannit, mielőtt beleinna. – De így mégis találóbb. A vörös nem az én színem.

− Pedig nincs baj a vörössel – mondta a rozsdásszőke lány. A sört visszautasította, mondván, fellép aznap, és Barna ebből már tudta, mi lesz a következő kérdése. − Te kihagyod ma?

− Nem írok már.

− Ó. Miért?

− Mondjuk úgy, hogy kinőttem belőle, bár ez talán kissé arrogánsan hangzik – vonta meg a vállát. Érezte, hogy Szandi átöleli a derekát, de ezt nem viszonozta. Nehéz volt másra figyelnie, mint Fanni ragacsos kis kezére, amivel a nyakában lógó, tölgymakk alakú medált csavargatta. – Már nincs miről írnom.

Fanni erre kétkedően összevonta a szemöldökét, majd a lépcső felé mutatva jelezte, hogy vissza kellene menniük a színpadhoz. Két lépéssel mögöttük haladt, illemtudó harmadik kerék módjára, és halkan motyogott magában, ugyanazt a két verssort, amit valószínűleg a legnehezebb volt megjegyeznie a saját költeményéből.

„Hazavittetek magatokkal a képernyőiteken,

ám így már, ha akarok, sem lehetek otthon idegen.”

Barna egészen hátul ült le. Nem akart a kelleténél több ismerősbe botlani, azt pedig pláne nem, hogy az itteni művészarcok bizonyos dolgok felől érdeklődjenek - olyan dolgok felől, amikről korábban verseket írt. Csak kortyolta a sörét, cirógatta biztonságos-Szandi sápatag, neccharisnyás combját és nézte a színpadot, várva, hogy legalább annyit megtudjon Révész Fanniról, mint amennyit a lány tudhatott őróla. Tarka dzsekik, virágmintás ingek és homályosan megcsillanó szemüvegek sokasága színezte meg az ifiház rendezvénytermének félhomályát, a járólapon sörös-és vizesüvegek koppantak. A cigizésből visszatérők magukkal hozták a dohány és az őszi zápor illatát a hajukon és ruhájukon; az egyik, már kissé becsípett kamasz fiú majdnem spárgába csúszott a vizes padlón, amit a közönség csettintéstapssal jutalmazott.

Fanni kereken 20:30-kor lépett színpadra, negyedikként. A reflektorfényben halovány volt, akár egy kísértet, mégis egy óriás a hanyagul beállított mikrofon mögött, kurta lábát megvetette a színpadon, akár egy makedón harcos Gaugaméla homokjában. Barna tudta, nem a lámpaláz miatt; a lány a lelkét próbálta lehorgonyozni, amint különös rímekben, kitekert allegóriákban, olykor fejfrekvenciára csúszó hangon mesélt az iskolai-és online zaklatásról, amiknek egykor „bohócsipkában megfeszített” áldozata volt. A téma önmagában nem számított egyedinek – ott semmiképp sem –, de Fanni nem csupán szavalt vagy kifakadt. Inkább úgy tetszett, mintha a lány mindkét kezében egy-egy lobogó fájdalommal teli, súlyos vasdézsa lenne, amikkel minden igyekezete ellenére sem tud egyensúlyban maradni, és kifröccsenő érzelmei beterítenének körülötte mindent, és így Barna arcát, ruháját is, belecsorognának a fülébe és megülnének a nyelvén.

Mindez aznap a második helyet hozta el Fanninak, de a díjak átadásakor kis híján elfelejtett felmenni a színpadra. Csak ült a helyén, egy sorral Barna és Szandi előtt, félig hátrafordulva, állán egy megrekedt könnycseppel, és Barna azon kapta magát, hogy az italosüvegtől nedves ujjával meg kell törölnie a szemét.

− Sokszor fogalmam sincs, Fanni miről ír – súgta a fülébe Szandi, akivel aznap éjjel kétszer is lefeküdtek, az azt követő egy hétben pedig még két alkalommal, mielőtt Barna szünetet kért volna. – „Olcsó freakshow, már fekete a nyelvem.” Ez megmaradt, de nem vágom.

Barna csak később vette észre, hogy a szemceruzája összekente a kezét. Fanni kint, a biciklitárolóknál adott neki egy mandulaillatú zsebkendőt, hogy ledörgölhesse a bőréről a fekete festéknyomokat. Szandi a barátnőitől búcsúzkodott, cigiztek és nevetgéltek, és sűrű oldalpillantásaikból Barna tudta, róla is szó esik, de nem érdekelte igazán.

− Egyszer kétujjnyit vágtak le a hajamból. Copfban volt, az a srác meg csak mögém lopózott, és ollóval lenyeste. Huss, ennyi. – Fanni a táskájába süllyesztette a verséért kapott könyvnyereményt, olcsó, semmitmondó kiadvány volt, mint általában. Barna utólag megtudta, az asztala alatt gyűjtötte őket egy kupacban, amit tanulás közben lábtámasznak használt. – Ellopták a cuccaimat, és „Reteknek” hívtak. A tanárok előtt is, és mindig jó hangosan el is magyarázták nekik, hogy miért.

− Állatok az ilyenek.

− Bennük volt a fenevad, és előjött a vérszagra. Csórók voltunk akkoriban, mármint, még ennél is jobban. Anyáéknak sosem volt könnyű. Ez látszott rajtam. Az is, hogy féltem tőlük.

Szemerkélni kezdett az eső, amit Fanni egy sóhajjal vett tudomásul, amiként a tényt is, hogy pacallá fog ázni. A fiatalok megszaporázott léptekkel iszkoltak át az út túloldalára, vagy loholtak a buszmegállóhoz, a bicajosok lámpafényei csillagösvényt varázsoltak a folyópartból.

− Ezért jöttél el onnan?

− Keszthelyről? – kérdezett vissza a lány. Barna bólintott. – Igen. A videókat még a mémeiket rólam felrakták mindenféle csoportokba. Még az Adok-veszek csoportba is. Letöröltették őket, persze, de tudod, hogy megy ez. Ezek onnantól már osztódnak, mint a bacilusok. – Kiemelte kissé kopott, női kerékpárját a vasrudak közül, és egy másik mandulás zsepivel felitatta a párát az ülésről. – De már más vagyok. Végre élni akarok, úgy igazán.

− A legjobb helyen vagy – felelte Barna, de maga sem tudta, miért.

Fanni akkor nem ráncolta a szemöldökét, és ebből tudta, hogy hisz neki.

***

Akár meg is lepődhetett volna azon, hogy Marci egyből őt hívta, de nem tette. Éppen azért mentek el a nővérével abba a nádasdi alternatív gyászfeldolgozó körbe, mert senki másuk sem maradt a világon. Alig fél év alatt mindkét szülőjüket elvesztették: Révésznét egy gyors lefolyású hasnyálmirigy-daganat vitte el, a férje pedig nem sokkal később elesett biciklivel Keszthely egy külvárosi utcájában. Az orvosok nem vették észre a vérömlenyt, amit az esés útnak indított az ereiben, egészen addig, amíg az el nem zárta a tüdőartériáját. Mindkettejük halála gyors volt, alattomos, és egy végzetes csapás Fanni pszichéjének papírhártyájára.

Folyamatosan próbálta elérni a lányt, akárcsak előző este, ugyanolyan sikertelenül, és egy idő után fehéren izzó harag öntötte el minden alkalommal, mikor meghallotta a robotikus hangot, ami mintha egyre csak le akarta volna rázni. Barna csak remélni merte, hogy egyetlen traffipax sem keresztezte az útját, miközben alig két megállással átszelte majdhogynem az egész országot. Csak a közlekedési információkat hallgatta, minden idegszálával az útra koncentrált, ami végeláthatatlanul kanyargott a Győr-Moson-Sopron megyei kicsiny falvak között.

Magyarnádalja. Kemestaródfa.

Még gondolatban sem járt erre soha. Barna ott született, ahol felnőtt, az Alföld megnyugtató egyszínűségében, egy szemetesen hömpölygő folyó mellett. Az utat kísérő lankák és hegyek kiszámíthatatlansága jobban frusztrálta, mint amennyire lenyűgözte, a gyomra korgott, csak némi szénsavmentes ásványvíz lötyögött benne. Dél körül vásárolt ugyan egy benzinkutas hot dogot, amit sárgává és foszladozóvá áztatott a mustár, de elvette az étvágyát a felismerés, hogy előző nap 18:10 óta többször hívta fel Fannit, mint egy év alatt összesen.

− Ha már Iváncon vagy, hívj, és navigállak – dörmögte Marci a kihangosított telefonba. Furcsán monotonul beszélt, mintha félálomban lenne, vagy elnehezítette volna valamiféle gyógyszer, de Barna inkább egy gyerek bénult tanácstalanságát sejtette emögött.

Többek közt ezért is jelentett rögtön beteget, és pattant autóba másnap reggel, mert tudta, Marci egymagában képtelen lesz kezelni a helyzetet. Már pusztán a várakozást sem. Csupán egyszer találkozott vele, másfél éve, Fanni születésnapi összejövetelén, és egy toronymagas tinédzsert látott, acélosra edzett izomzattal és rövid ésszel. Marci előbb szerzett jogosítványt, mint a nővére, ekként került ő ide, elhozta Fannit a világ végére, hogy segítsenek rajta, és Barna biztos volt benne, hogy az a langaléta gyerek most meggörnyedve üldögél az apartmanjuk előtt, mint egy utcára tett állatkölyök, és a fülesével próbál menekülni Fanni hiányának csendje elől.

Igen, ez volt az egyik oka annak, hogy szinte hanyatt-homlok indult Fanni után, dacára annak, hogy régóta igyekezett elhatárolódni minden vörös dologtól. Azóta a slam poetry est óta csak így hívták ezeket Fannussal. Vörös dolog volt minden szélsőség, minden, amiről régen verseket írt.

A másik ok sokkal személyesebb volt.

Pervollal mostam ki a rúzsodat és a könnyeidet a pulóveremből.

Azt akartam, hogy elmenj. Menj, menj.

Hagyd abba a sírást.

***

− Na, mi az, nem kéred?

Fanni mosolyogva nyújtotta felé a fagyitölcséreket a pult túloldaláról, a karamellillatú, édes ostya redőin olvadt vanília-és pisztáciakrém csordult végig, rá Fanni kezére. A gömböknél csak apró mellei voltak domborúbbak a Le Violet fagylaltozó V-nyakú, ibolyalila egyenpólójában, amit viselt. Barna megbámulta, pedig tilos lett volna.

Fanni sohasem volt sem rövid, sem hosszútávú kapcsolat alapanyaga. Fanni nem is Fanni volt, hanem Fannus, nem egy nő, hanem valami megbízhatóan bájos és nemtelen, akár egy kisállat, aminél aligha lényeges, mi van a lába közt.

Azóta amúgy sem jöhetett szóba nála tartós kapcsolat; ha arra gondolt, milyen volna valakivel ismét úgy lenni, mint Patríciával, vérvörös fényt látott a szemhéja mögött, az „állj!” nemzetközi színét, a veszélyét és a súlyos hibákat jelző tollvonásokét. A gyárilag előre kevert Bloody Maryét, amivel Patrícia egyszer leöntötte a verseit, amikor feldühítette őt.

− Köszi. – Az egyik fagylaltot odaadta a szűkös, régimódi stílusú fagyizó előtt várakozó cimborájának, a sajátját sietve körbenyalta, hogy ne vesszen még több kárba belőle. – Ott leszünk a Nyugiban, ha végzel.

A kocsma nevére Fanni a szomjúságtól kissé kicserepesedett ajka felfelé görbült.

− Ha el is jöttél a bölcsészkarról, azért látom, van, ami nem változik.

− A többiek kívánsága – hárított Barna. – Hiába sorolom a jobbnál jobb helyeket, mindig ott kötünk ki.

− Ennek lehet, hogy oka van. – Fanni lemosta a fagyiskanalat forró vízzel, és kilépett a pult mögül, kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet. A makkos nyaklánca, mint mindig, ott zörgött a dekoltázsában, de most egy másik medál is lengedezett mellette, valami sokkal sematikusabb és Barna számára érthetetlenebb.

Persze, ismerte annyira a lányt, hogy ne hökkenjen meg a húzásain. Ami aznap Krisztus a kereszten, az másnap viking rúna is lehetett, bármi, amitől Fanni pillanatnyi megnyugvást remélt, a búskék szemében rezonáló folytonos nyugtalanság átcsatornázását valahová máshová, a transzcendensbe, vagy csak egy másokkal együtt elmondott imába.

− Nincs mindennek értelmes oka.

− Értelmes talán tényleg nincs. − Kiléptek a keskeny, kitámasztott ajtón, és a lány nekivetette a hátát a repedezett ablakpárkánynak, mindig kimerültnek és nyúzottnak tűnő arcát jólesően süttette a langyos áprilisi napfényben. – Azért még mindig kár, hogy otthagytad a magyart. Szerintem.

− Ha a kilátástalanságnak nevet kellene adni, az a magyar szak lenne, Fannus. – Barna rövid szakállát összekente a vaníliafagyi, ahogy újabb mentőnyalásba fogott, a Hilfiger felöltő ujjával törölgette le az arcát, és úgy érezte magát, mint egy nagycsoportos óvodás. – Már bocsánat, tudom, gondolkozol az átjelentkezésen.

Fanni csak egy álmatag félmosollyal reagált, ami bőven elég kifejező volt. A tervei olyanok voltak, mint a vallási elköteleződései, merő kapaszkodók a káoszban, ami minden percben ott zajgott benne, miközben színes tollal jegyzeteket körmölt az egyetemen, a napi bevásárlásáról mesélt vagy épp egy járókelő után rohant annak elejtett irattartójával. Építőköveket keresett önmaga újraírásához, mögötte az ollók és telefonvakuk kísértő emlékével, és rogyadozva napról-napra sorvadó anyjának éppannyira kísértő jelene alatt.

− Tehát a baptisták? – kérdezte Barna a Nyugiból hazafelé tartva. Fej-fej mellett tekertek a kihalt sugárút tojássárgán megvilágított bicikliútján valamivel éjfél előtt, Fanni a kollégiumba, Barna az attól kőhajításnyira levő tízemeletesbe, ahol egy cipősdoboz méretű szobát bérelt akkoriban.

− Aha. Láttam egy bemerítkezést. Érdekes volt.

− Te is be fogsz?

Nem érkezett válasz, a lányt jobban lekötötte, hogy ne hajtson bele egy aknányi kátyúba. Félrerántotta a kormányát, esetlenül imbolyogtak szilikonos lámpácskáinak fényei, amíg vissza nem nyerte a magabiztosságát. Végül annyit mondott, meglátja még, és rákérdezett, mik Barna tervei. Ő akkor említette meg először, hogy kárbecslői tanfolyamot kezdett.

− Nem találtam volna ki. Az a versed, amit anno hallottam tőled, nem is tudom… nem Láng Barnabás, a kárszakértő verse volt.

− Azt inkább felejtsük is el.

− Nem fog menni, ne haragudj! De… azt a verset nem a volt barátnődről írtad még.

− Nem, azt az apámról és az új feleségéről. Valahol ki kellett adnom, de már nem releváns.

Fanninak – ismét csak -, nem kellett mondania semmit, a tekintetébe volt írva minden gondolata, és Barna tökéletesen tudott belőle olvasni. Nem releváns? Mintha egy jogi papírt pecsételnél le! Hogy rakhatnánk a múltunkat egy dohos irattárba, életem?

Ebben a pillanatban egy idős férfi vágott közéjük elektromos kerékpárján, lesújtó megjegyzést téve a mai fiatalok közlekedési kultúrájára.

− Menj az anyádba – foglalta össze a véleményét Barna, mire Fanni felnevetett, hosszan és szívből.

Akkor jutott először az eszébe, hogy Fanni talán szerelmes belé.

***

Parázsló karmazsinfényt vetett a féklámpája a faluszéli luxusapartman kőlépcsőjén gubbasztó fiú megnyúlt ábrázatára, ahogy betolatott a már ott parkoló kupé mellé, és leállította a motort. Szüksége volt Marci navigációjára, a GPS már nem igazodott el a falu szélén girbegurbán húzódó mellékutcákban, amik mintha Ivánc utolsó, ritka szálai lettek volna, legombolyítva a félhomályos erdő kapujában.

Barna belebújt bézs felöltőjébe, mielőtt kiszállt volna. Sokkal alacsonyabb volt a hőmérséklet arrafelé, libabőrös is lett kissé, ahogy becsapta használtan vett Fiatja ajtaját. Marci nem mozdult, csak meredt rá ültéből, mintha valóban egy otthon hagyott háziállat lett volna, mögötte vakító fénnyel villant fel a Tengersó Apartman mozgásérzékelős lámpája. Csak késő délután felé járt az idő, a hegyek fölött torlódó lyukacsos, porszürke felhőtömeg miatt azonban minden szín vesztett az éléből. A közeli, korszerű szigetelésű, színes díszvakolatú házak és apartmanok felől egy pisszenés sem hallatszott, Barna csak a távolból, valamely, a központhoz közelebb eső utca felől hallott fojtott gyerekzsivajt.

− Marci – lépett oda a fiúhoz. – Hogy vagy?

− Nem tudom… Megijedtem. Sosem szokott ilyet csinálni.

A fiú felállt, majdnem egy egész fejjel Barna fölé magasodott, pedig maga sem volt kis növésű. Fekete csőnadrágot viselt és egy agyonhordott kapucnis felsőt, rajta Rob Zombie málladozóban levő arcmásával. Egyáltalán nem illett az apartman összképébe; úgy vezette be Barnát az épületbe, hogy közben semmihez sem ért hozzá, sem a mahagóni falburkolathoz, sem a számos élethű művirág-csokor bármelyikéhez, sem a hálószobákhoz vezető lépcső üveggel határolt korlátjához.

Barna nem emlékezett, hogy valaha is megszállt volna egy ehhez hasonló helyen. Ha máskor nem, talán akkor megtörténhetett, mikor ő még karon ülő bébi volt, és az anyja velük élt. Amikor még ismerte azt a svéd iparmérnököt, akivel két nappal az után kötötte össze az életét, hogy Barna elfújta a négyes számot formázó gyertyát a szülinapi tortáján. Előtte nap postán kapott egy csomagot svéd bélyeggel, benne egy tapsi hapsis pizsamával. Csakis az anyja miatt kezdte el nézni azt a rajzfilmet, minden délután odakapcsoltatta a tévét az apjával, és azt képzelte, anya vele együtt nézi ott messze, csak ő azon a furcsa, „ö” betűvel teli nyelven.

− Szóltál már a rendőrségnek? – kérdezte, igyekezvén betölteni a szerepet, amiért odament. A tágas nappaliban a tévé lenémítva ment, a királykék ülőgarnitúrán szétszórva hevert Marci ránézésre összes holmija és egy bolti szalámis szendvics kilapított doboza. – Marci?

− Nem – rázta meg a fejét a fiú. A hátsó kertbe vezető tolóajtó előtt ácsorgott, idegesen birizgálva a fülhallgatóját. – Téged vártalak. Nem tudtam volna, mit mondjak.

Barna csípőre tett kézzel lépett az embermagas ablakokhoz, mintha a függőágyas teraszon túl húzódó, oázisszerű díszkert válaszokkal szolgálhatott volna. A terasszal szemben alacsony, dús lombú véralmafát rázott a szél, érettvörös gyümölcsei rikító színpontok voltak a korai szürkületben.

− Kizárt, hogy csak szórakozzon. Az nem ő.

Nem tudta, miért habozik megtenni azt, amit Marcitól elvárt volna. Alighanem a szégyentől való félelem lehetett, legalábbis, erre tudta fogni, ahogy belegondolt, milyen kellemetlen lenne, ha jelenetet rendezne, holott Fanni talán csak besokallt. Talán csak magányra vágyik.

Ismét megrezzent a telefonja, mire a torka rögtön elszorult, mintha kukacos kenyeret raktak volna elé. Fanni profilképe a közelmúltban készült, a Dóm lépcsőjén ült rajta, kezét zavartan összekulcsolva pihentette az ölében, és bár hunyorgott a napsütésben, nem volt nála napszemüveg, még a hajába tolva sem, tornacipős lábait keresztbe vetette. Barna máskor szívesen nézett rá erre a képre, bár Fanninak sosem mondta, hogy tetszik neki. Most azonban egyáltalán nem akarta látni.

átmehetek most? Viszek gint

− Mi az? – kérdezte Marci, mire Barna rögtön visszadugta a mobilját acélkék hosszúnadrágjának zsebébe. – Fanni írt?

− Nem. – Vagyis, nem most. Hanem két nappal anyátok halála előtt. 2022.04.08., 21:10. – Miért… öhm, miért jöttetek egy ennyire puccos helyre? 

− Én foglaltam. Nem nagyon tudtam, milyen lenne jó. Vagyis, az volt a lényeg, hogy Fanninak oké legyen. Ez jól nézett ki.

Marci cipőben állt a süppedős, vajszín szőnyegen, Barna látta az ablaküveg visszatükröződésében. Sápadt volt, kócos haja világos, akárcsak a nővérének, vonásaiban volt valami eltúlzott egyszerűség, mintha egy lapát hátsó lapjába vésték volna őket. Ugyanazon a vontatott hangon szólt, és ha Barna megrezzent, vele együtt mozdult, mintha vele sem akart volna semmiképp sem érintkezni. Kirázta tőle a hideg, és nem értette, miért.

Egy gyerek. Egy rémült gyerek.

Te vagy a felnőtt, gondolkozz!

Megpróbálta kizárni Fanni üzeneteit, amit hónapok, évek távlatából dörgölt az orra alá az üzenetküldő program, és tárcsázta a rendőrség számát. Lényegre törő és összeszedett próbált lenni, de Fanni öccse végig őt nézte a lépcső mellől, ugyanazzal a furcsa egzaltáltsággal, ami egyre-másra kizökkentette a mondanivalójából. Végül megegyezett a diszpécserrel, hogy odaküldik a két legközelebb tartózkodó járőrt. Szinte látta maga előtt a két férfit (a fejében azok voltak), amint dohogva elnyomkodják félig elszívott cigijeiket, és elindulnak Iváncra, ahol hirtelen kedve támadt eltűnni egy magányosan túrázgató, labilis csitrinek.  

− Hívni fogják a hegyimentőket is.

Marci egy lassú bólintással vette ezt tudomásul. Barnának eszébe jutott még néhány gyakorlatias gondolat, úgymint beszélni annak a bizonyos „Utóélet” tábornak a vezetőségével, de úgy találta, ezt a rendőrség biztos meg fogja tenni. Meg kellett őriznie a hidegvérét.

Fellépcsőzött az emeletre, ahol a ház második fürdőszobája és két háló volt, utóbbiak pazar, modern eleganciával berendezett helyiségek fémkeretes franciaágyakkal. Az egyiken ott találta Fanni cipzáras oldaltáskáját, benne a lány összes holmijával a telefonján kívül; az igazolványai, egy kulacs víz, birs és-mézillatú parfümje, kívülről is összefirkált, keménykötéses jegyzetfüzete. Barnát egy pillanatra elfogta a kényszer, hogy kinyissa, de már így is épp eléggé szorongott. Nem kellett tennie azért, hogy szembesüljön Fanni legbensőbb gondolataival, úgy tűnt, azok üldözik őt.

Levegőváltozás kellett, egy tiszta lap, de erre a tiszta lapra téged rajzoltalak fel

Nem muszáj válaszolnod erre

Tudod milyen vagyok

TUDo mily3n v@gy--

Átment a fürdőszobába. Az elefántcsontfehér, kristálytiszta csap mellett Fanni viseltes hajkeféje pihent, parfümillatú hajcsomókkal tele. A kezébe vette, végigsimított rajta, egy vörösre festett tincs a bütyke köré tekeredett. Ismerte már az érzést, és villámcsapásként rémlett fel benne annak a párameleg estének az emléke, amikor Fanni felhívta, „nenenene, apa, ne”, bömbölte, a hangja, mint egy szűkölő, fiatal kutyáé, mint a parazsat ért bőr, híján a vesszőknek és a hangsúlyoknak. Amikor már Barna lakásán volt, a szavak is feloldódtak könnyekkel és forró váladékkal teli szájában, csak zokogott és rángott, félig az ölébe dőlve az agyagsárga kanapén. Barna átfogta a vállát, nem túl erősen, csak hogy még épp ne hulljon szét, és visszatekintve úgy érezte, valami azt súgta, szorosabban kellett volna fognia, vagy csak mondani valamit, de Fanni vasdézsáiból aznap este olyan sűrű kín ömlött az ölébe és az arcába, amitől nem akart mást, csak menekülni.

Könnypacák és vöröses rúzsfoltok maradtak a pulóverén, mikor Fanni végül a teljes kimerültségig őrjöngte magát a karjában, és ő kimászott alóla, betakarta egy fekete pokróccal, és elindított egy mosást.

− Barna!

Marci szólította lentről, és ő rögtön elindult lefelé, azt gondolván, megérkeztek a járőrök, azonban senkit sem talált a nappaliban. A tévé továbbra is ment, valami régi kalandfilmet játszottak, a képernyőn fényes ajkú nők beszélgettek lóháton egy kövecses sivatagban. A kertbe vezető tolóajtó nyitva volt, de Barna nem látta Marcit az ablakokon át.

− Igen?

Nyomasztó érzése támadt, mint egy, az akváriumában egyedül úszkáló halnak, és akként is téblábolt a konyhában, mielőtt kilépett volna a teraszra. Biztos volt benne, hogy csak a helyzet abszurditása okozza ezt, mellékhatás, járulékos kár benne és a realitáshoz való hozzáállásában; nem engedhetett neki. Az almafát figyelte a függőágy mellől, a nappaliból kiáramló fény mindent csak félig, hanyagul világított meg a szürke délutánban.

− Marci, kint vagy? – szólt, de nem tudta eldönteni, mennyire kellene hangosnak lennie. A fiú nem lehetett túl messze.

Rezgés a zsebében. Már inkább nem is nyúlt a telefonjáért. Elég lesz, bassza meg.

Rezeg.

Rezeg.

Még vagy ötször megrezzent a mobilja, és a szíve szinkronban dobbant minden egyes alkalommal, mintha összeköttetésben állt volna a kettő. Kopp. Kopp. Először egy, majd két, majd egyszerre tucatnyi véralma hullt le a dülöngélő fáról, laposan pattanva gurultak szét a fűben, oldalukat sötétre színezte az ütés. Barna hátrált egy lépést, de a feje koppanásokkal, dobbanásokkal és rezgésekkel volt tele, nem hallotta a saját léptének hangját.

 A következő pillanatban a fa összes vérszín gyümölcse egyszerre szakadt le az ágakról. Vörös meteoreső szórta meg az apartman pázsitját, egypár egész közel gördült a teraszhoz, megütődött, felhasadt héjjal és féregrágta, üszkös foltokkal. És ott volt Fanni is, a rogyott lombú fa alatt, jóllehet egy lélegzetvételnyi idővel ezelőtt még színe sem volt, szürke farmersortot viselt, bokazoknit egy kopott orrú tornacipővel, elölgombos haspólója ugyanolyan opálos rózsaszín volt, mint Patrícia kedvenc púdere.

− Fannus?

Barna hinni akart a szemének, hinni akarta, hogy ez az, aminek látszik. Hogy Fanni visszaérkezett, amíg ő odafönt volt, hogy nincs semmi baj. Mégis, a szorongása nemhogy enyhült, fokozódott, a zsigereiből eredt, jelezve, hogy valami nincs rendben, hogy Fanni a lehullt almák közt nem azért jelent meg, hogy megváltsa. A lány felé nyújtotta a karjait, a nyakában ragyogott, szinte szikrázott a makkos medál, arca megvonaglott, piros ajka torz, bugyborékoló sikolyra nyílt, amit Barna túl jól ismert, hallotta anélkül is, hogy Fanni torkából egyetlen hang is kiszökött volna. A lány ujjain sűrű, gyöngyházfehér, ragacsos folyadék csorgott végig, le a csuklóján, egészen könyöke csupasz hajlatáig, és mielőtt Barna egyetlen lépést is tehetett volna felé, a nappaliban valaki lekapcsolta a lámpát, és ezzel egyidejűleg Fanni is tovatűnt.

Csak Barna maradt, és a dobogás hiányában támadt csend.

Visszasietett a nappaliba, Marcit keresve, újra és újra a fiú nevét kiáltotta, várta, hogy az a bizarrul öblös gyerekhang majd visszajelez, és ezzel együtt visszatereli a valóságba – hisz képtelenség, hogy ami odakint történt, az ne csak holmi morbid agyszülemény lett volna.

A Tengersó Apartman némán kongott, akár egy elsüllyedt luxushajó, és Barna egyedül maradt a víz alatt.

Mikor kitárta a bejárati ajtót, még látta Marcit egy villanásra, pusztán csak annyira. Fanni öccse fekete kapucniját szőkés fürtjeire vonva, futólépésben haladt az utca felé, amin elmondása szerint a nővére elindult, és úgy tűnt, éppoly süketté lett, mint Barna alig pár másodperccel ezelőtt az udvaron, ahol az a valami történt, a valami, melynek borzalmassága fokozatosan kúszott vissza belé, vagy talán tovább sem állt soha.  

Fanni ragacsos kezei, a lábai körül szerteszét guruló almák és a nyaklánca, amiről pár hete azt mondta, különleges. Barna hallotta magát a fejében, ahogy megkérdezi tőle, miért, és Fannit is, amint azt feleli: „Odajöttek segíteni a leesett biciklilánccal. Rajtuk is hasonló volt. Csak rámutattak, és mondták. Hogy ez egy különleges fa különleges termése, hogy okkal az enyém, és nem kell keresnem, megtalálom majd anélkül is.”

Hóbort volt ez is. A tölgyfa-vallás, a legeszelősebb dolog, amit Barna valaha hallott tőle, de addigra már immúnis volt rá, olyannyira, hogy az már-már tán érdektelenségbe hajlott. Majd jön egy újabb, vélte, de tévedett, mert nem jött semmi, helyette Fanni ment el, és most az öccse is, Barna pedig nem tudott mást, mint utána eredni.

− Marci, állj meg!

Tárva-nyitva maradt mögötte az ajtó, de vissza sem nézett. A rendőrökre gondolt, akiknek már úton kellett lenniük, hogy mit fognak szólni az elárvult apartmanhoz, hogy mennyi lesz ebből az ő felelőssége, hogy mégis mi lesz ennek a rémálomnak a vége. Bárhogy is rohant azonban az egyszintes, régi-új téglaházak között a falu széle felé, képtelen volt utolérni a hosszúléptű fiút, aki mind távolabb és távolabb került tőle, mígnem teljesen eltűnt egy bozótos ösvény kanyarjában. Barna cipője belesüllyedt a fűcsomóktól darabos sárba, a csipke-és málnabokrok alatt tócsák gyűltek össze egy közelmúltbeli zápor emlékét mutatva, és a mind sötétebbé váló ég újabbat ígért.

Látta Marci csónaknyi lábnyomait, mélyek voltak és egyenletesek, megtorpanás nélküli, elszánt lendületről árulkodva. Barna lenézett; a sajátjai kuszák voltak, szinte csámpásak, és máris leizzadt a Hilfiger dzsekiben. Vissza kellett volna fordulnia. Megint, mint amikor nem ért rá Fannira és a ginjére, mert akkor rendet kellett volna raknia a lakásban. Hányingere támadt, már az autópálya óta hurcolta magában, de visszanyelte, a kényszerrel együtt, hogy hátraarcot vegyen.

A lábnyomait nézve észrevett valamit a Marci és a saját lába által felkapált sárban: kicsi volt, sokkal inkább vörös, mint barna, félig levált kupaccsal, és rögtön szétesett a tenyerében, ahogy felvette. Néhány méterrel bentebb az ösvényen egy másik makk hevert; így, hogy kereste a szemével, nem volt nehéz felfigyelni rá.

Tölgyfának nyoma sem volt belátható távon belül. Barna érezte, ugyanott, a zsigereiben, ahonnan nehezen értelmezhető iszonya is eredt, hogy kár is volna keresnie. Azt mindenesetre már biztosan tudta, merre kell mennie tovább.