Lygavarir VI.

Indítsuk az újévet egy cefethosszú Lygavarir fejezettel, ami történetesen az utolsó előtti, és az egyik legsűrűbb cselekményszempontból. A fejezet első felében nagyon, nagyon sok a politika, szóval aki ezt szereti, azt pusszantom, mert én nagyon élveztem a megírását. A második felében meg, nos... kitennék ide csöndesen egy 18+ karikát, amit még sohasem tettem a blog történetében, nem mintha lenne bármi haszna, de na. Ennyi slow burn után úgy éreztem, belefér egy kis szégyentelenkedés. 

♪: Trevor Morris: Wicked eyes & wicked hearts

(Amúgy elnézegettem néhány screenshotot a Thorból, és hát jóisten. Asgard valami pusztítóan ronda! Giccsparádé, ráadásul nagyon nem értem én ezt a fejlett technika vs. kardok/pajzsok/középkor dolgot. Lehet be kellene jelölnöm a történetnél, hogy AU.)

Vers:

Kosztolányi: Szeptemberben 4-5.

VI.

„Forró az ágyam, künn az éj sötét,

az égen álmosan hunyorg a csillag

fénnyel hímezve borzongó ködét.

(…)

De én nem alszom, lázba küszködöm

s fönn látok két tüzes szemet,

mely tágra nyílva a sötét ködön

reám mered.”

Nóatún földjének só, nedves homok és szabadságillata van. Sifnek legalábbis ez a benyomása róla, amikor megállítja lovát az álló-és folyóvizekkel átszőtt uradalom legnagyobb tengerének, az Olvadt Égnek púderhomokos partján, és mélyen beszívja a levegőt. A tenger fölött szilajon zúgó szél nem olyan nehéz, vegyes aromáktól dús, mint a fővárosban, inkább tiszta és friss, mintha a tündöklően kék víz tükörpárjának, a felhőtlen égboltnak illatát hordozná.

Az Olvadt Ég partja mentén több tucatnyi, sósávokkal barázdált oldalú csónak sorakozik, uszadékfa cölöpökhöz rögzítve. Az egyikben egy bozontos szakállú öregember halászhálót fércel, kezében halcsont tűvel, ősz hajából már-már egészen kikopott a helyi füvekből kevert, jellegzetes, tengerkék festék, mellyel a nóatúniak jelentős része évszázadok óta színezi tincseit, hirdetvén származásukat és örök elköteleződésüket a tajtékos hullámokkal. Alig egy kőhajításnyira az elfoglaltságába mélyedt halásztól egy fiatalasszony üldögél a parton, két mezítelen, kisgyermekkorú lányát figyelve, amint azok egymást fröcskölik, a tengervíz derűs gyerekarcukra tapasztja festett fürtjeiket.

Njörd nagyúr otthona szó szerint a vízre épült – jobban mondva cölöpökre, amiket a tenger alján pihenő, morzsás üledékbe vertek. A csodás épületet csónakokban lehet megközelíteni, masszív kötélhágcsókon felkapaszkodva, amiket a palota fésűkagyló alakú ajtajánál posztoló, könnyű bőrmellényt és kavicsokból fűzött nyakékeket viselő őrök eresztenek alá, ha úgy ítélik, bebocsátást nyerhet az érkező.

Sifnek három napjába telt eljutni idáig. Az első nap egy vendégszerető földművescsaládnál ebédelt, majd egy másiknál éjszakázott, a pajtában, visszautasítva a gazda ágyát. Másnap, mikor egy kis kiterjedésű, ám sűrű erdőn kellett átvágnia, elejtett egy nyulat, és annak húsát falatozta egészen estig, amikor is egy Röskva nevű, töpörödött özvegyasszony kunyhójában kért szállást. Az idős nő szalmazsákokból készített neki fekhelyet, s közben számtalan kérdést tett fel neki, elsősorban a királyról, a sötét elfek elleni háborúról és Thorról, akinek említése változatlanul olyan érzéssel töltötte el a harcosnőt, mintha a Gungnirt döfték volna a mellébe.  

Most azonban nem gondol Thorra. Ha egyszer elkezd rajta töprengeni, azon, ami kettejük közt lehetett volna (de mégsem, mert a villámzabolázó egyszerűen képtelen volt benne egy lehetséges szerelmest látni), akkor megrogy minden lángoló elszántsága és lepattogzik róla az erélyes jelleg, márpedig úgy akar tárgyalni Njörddel, ahogy az egy sok csatát látott, köztiszteletben álló hadvezérhez illik.

Egy gyors mozdulattal leszáll hátasa nyergéből, és a hálójával ténykedő öregemberhez lép, csizmája mély nyomokat váj a fövenybe.

– Üdv – köszön rá. A halász hunyorogva pillant fel rá, miközben mellettük épp partot ér egy csónak, benne egy tar fejű, élete delén levő férfival és egy sihederrel, hálóikban temérdek, még ficánkoló hallal és nedves héjú osztrigával. – Njörd nagyúrnál szeretnék látogatást tenni. Megkérhetlek, hogy odavigyél?

Az öreg halász nem válaszol azonnal, némileg megilletődve pislog fel a mellénybe és őzbarna bőrnadrágba öltözött nőre, akinek általában jó szolgálatot tevő alkarvértjében kezd síkosra izzadni a bőre. Nóatúnban számottevően melegebb van, mint a fővárosban.

– Igen – feleli végül az öregember. – De a ló nem jöhet…

– Persze. – Sif szórakozottan megsimogatja fekete ménje fejét, aki legelnivaló híján a homokot kapálja jobb mellső lábával. – Akad itt valaki, akire rábízhatnám? – Nem meri lefogadni, hogy tekintélyt parancsoló külleme elég biztosíték arra, hogy ne merjék ellopni a lovát, de nincs más választása.

Szerencséjére a tar fejű halász felajánlja, hogy vigyáz a hátasra, néhány csilingelő tallér ellenében. A nő erre odadob pár érmét a férfi fiának, aki vigyorogva ráharap a pénzre, majd nyugtázva, hogy valódi, átveszi Sif lovának kantárszárát, és az egyik szalmafedelű kunyhóhoz vezeti, ami egy kisebb füves területen áll a parttól nem messze. 

Amíg az öreg halász a tengerből kimagasló épülethez evez vele, Sif leveszi feleslegesnek (és kínzóan forrónak) ítélt alkarvértjeit, és kutyafuttában megmossa az arcát. A több napos út után nem lesz épp a legelegánsabb a tengervidék ura előtt, de ez annyira nem borzasztja el, elvégre harcos, nem fedeztetésre szánt kanca.

– Hahó! – kiáltja a nyálkás, zöld algarétegtől csúszós cölöpökhöz érve. Az egyik őr rögtön ott terem az építmény peremén, a kezében számszeríjjal. – Sif vagyok, a királyi hadsereg alparancsnoka. Az uratokhoz érkeztem.

– Tudhat a jöttedről?

– Nem hinném.

– Akkor bejelentelek – harsogja a kék bajszú őr. – Ha fogad, bebocsátunk. 

A férfi néhány percen belül visszaér. Sif eközben átad az öreg halásznak egy marék tallért, és megkéri, hogy várja meg, hogy dolgavégeztével visszatérhessen a partra.

– Itt várok – bólint rá a halász, és a csónak másik végéből elővesz egy kenderkötelet, amivel a legközelebb eső cölöphöz rögzíti a ladikot.

Sifet a festett bajszú őr átkíséri egy gyönyörű termen, melynek korallkék kőből emelt falaiba sellőket és hatalmas halak hátán lovagló, ruhátlan férfiakat véstek. Njörd nagyúr csarnokába egy tucat lépcsőn fel, majd egy kétszárnyú ajtón át vezet az út; a nő meglepődve szemrevételezi, hogy még a lépcsőfokok is díszítettek: tengericsillagok sora ékíti a tömör kőtömböket.

Njörd csarnokában kétoldalt hosszú padok sorakoznak. A kinti fény egy szintén tengericsillag alakú, hatalmas ablakon át ömlik be a helyiségbe, hátulról világítva meg a tengervidék urát, aki, egyértelművé téve, hogy nem számított vendégekre, nem tűnik sokkal előkelőbbnek, mint az őrök odakint. Felül nem is visel semmit, csupán egy piros és gyöngyfehér kagylókból készült nyakláncot, kékre színezett haja dúsan omlik terebélyes vállaira. Magas és erőteljes, egyben nyilvánvaló, hogy nem tiszta vérű áz; bőre rezes színezetű, s a szemeinek formája is árulkodó. 

– Úrhölgy! – hajtja meg a fejét a nemes. – Üdvözöllek itt, az Olvadt Ég palotájában. Megvallom, kissé meglepett a látogatásod. Nem kaptam róla hírt.

– Saját döntésemből cselekedtem – mondja a nő, öklét tiszteletteljesen a szívére szorítva. Ami magát a tiszteletet illeti, még várat magára annak eldöntése, hogy komolyan gondolt-e. – Egy sürgető kérdésről szeretnék beszélni veled, aminek mibenléte nyilván világos számodra.

Njörd néhány másodpercig fürkészőn mered rá.

– Úgy sejtem, már tudsz mindenről. Megismerted a törekvéseinket.

– Éppen ez a probléma. Azt tudom, tőlem mit vártok. Loki világosan az értésemre adta. De mi végre? A te okaid érthetőek számomra, nagyúr – tárja szét a karjait, majd idegességében összefonja őket maga előtt. – Ezért vagyok most itt.

– Mert engem megértesz?

– Igen, így van – vágja rá habozás nélkül. – Láttam, hogy bánnak az asgardiak a vánokkal. Nem hittem volna, ha nem a szemeim előtt játszódik le, de… Megtörtént.

– Felnyitották a szemeid.

– Fel. De ez még nem magyarázza meg, mit vár a többi főnemes ettől a… lázadástól. – Ódzkodik nevén nevezni a dolgot, ám nincs mit szépíteni a helyzeten: felkelés készülődik. Amiben neki kulcsszerepet szánnak a Kilenc Birodalom leghatalmasabbjai.

Njörd fél testtel a gigászi tengericsillag-ablak felé fordul, amin át tökéletes rálátása nyílik az egyre erősebbé váló széltől megvadult tengerre.    

– Az őseim zokognak a Boldogok csarnokában, ahol ünnepelniük kellene. Ünnepelniük utódaik diadalát, de csak a szenvedésüket látják. Muspelheim sárkányai láncon vergődnek, mert Odin, ahogy ő mondja, elővigyázatosságból vasra verte őket. Nem mintha ezek a lények bárhova máshová vágynának, mint az őket éltető tűz hona…

– Igen, és a törpökkel sem bánunk méltó módon, jól tudom – hadarja Sif türelmetlenül. – De nehezemre esik elhinni, hogy Bragi vagy Frey nagyurat valóban ez érdekli.

– Persze, hogy nem ez érdekli őket. Öldöklés nélküli puccsban reménykednek, abban, hogy Odin szigorától megszabadulva rátehetik a kezüket még több földre és címre – közli Njörd abszolút nyíltsággal, ami teljes bizonyosságot ad a nőnek arra, hogy jó helyre jött, és hogy a megérzései helyesek voltak vele kapcsolatban. – Titkon bizonyára az jár mindnek a fejében, hogy talán a koronát is megkaparinthatják.

Sif undorodó fintort vág

– Ez… ez… – Méltatlanság. Aljasság. Ellentéte mindannak a nemes eszménynek, amik az életét mindeddig átitatták. Nem sokkal korábban ezt hallva telezengte volna Njörd csarnokát a felháborodásával, azonban mostanra már megértette, hogy ebben voltaképp semmi különös nincs. A mohóság és az intrika olyasmi, ami örökké megcinkelte a világok politikai életét, ezek mozgatták a hatalmi elit jó részét, akiknek egyetlen szavára kardok ezrei álltak csatarendbe. És ez nem változott.

– Ez mind csak ürügy. Ürügy, hogy Loki megbosszulhassa a sérelmeit, hogy a nemesek még több hatalmat tudhassanak magukénak…

– Nem érdekesek a miértek – jelenti ki Njörd egy lépéssel közelebb lépve hozzá. – Ha Odin és az ebei eltűnnek, változások köszöntenek ránk. Őseim népére. Mind a Kilenc Birodalomra.

– És akkor talán az asgardiakat sem fogják többé egy rabszolgatartó nemzetnek tekinteni – csendül egy karakteres, határozott hang a bejárat felöl. Egy középmagas, karcsú nő tart feléjük, arcán ragyogó mosollyal. Szoros fonatba rendezett, égetett cukor színű haja van és ugyanolyan illata, a hátán tegez lóg, a kezében íj, míg baljában egy elejtett állat tetemét lóbálja. 

– Skaði úrnő. – Sif alázatos fejhajtást intéz a nemesasszony felé. Az mosolyogva odabiccent neki, majd felszökken a férjéhez vezető lépcsőkön, és íjastul-zsákmányostul a nyakába ugrik. A férfi szorosan magához öleli, miközben mélyen belélegzi felesége illatát. 

– Megvan a vacsorának való – nevet fel a nő két csók között. – Mondtam, hogy nem kell aggódnod!

– Engedtessék meg, hogy aggódjak. – Njörd egyik széles tenyerét Skaði hasára simítja. A pár összemosolyog, majd mindketten a kissé zavarban levő Sif felé tekintenek. – Ez volt az ok, ami miatt távoztam a tanács első ülése előtt. Azt a hírt kaptam, hogy a feleségem gyengélkedik, ám kiderült, hogy ez sokkal inkább örömhír, mintsem gond.

– Gyermeket vársz, úrnőm? – kérdezi Sif.  

– Igen – feleli Skaði. – Végre-valahára!

– Megöl minket a kíváncsiság, hogy milyen természete lesz: halász, vagy tán vadász? – jegyzi meg Njörd kedélyesen.

– Az attól függ, itt, a palotában, vagy a vadászházamban fogant-e.

Sif Njörddel együtt kacag fel. Rég látott már ilyen csodálatos összhangot, ilyen mesterkéletlen szeretetet két ember közt, és már majdnem el is merül az ölelkező férfi és nő látványában, amikor felvisszhangzik benne a mondat, amivel Njörd felesége bevonult a helyiségbe. „És akkor talán az asgardiakat sem fogják többé egy rabszolgatartó nemzetnek tekinteni…”

– Te is tudsz, úrnőm, a…

– Természetesen – válaszol az, mielőtt a harcosnő végigmondhatná. Fesztelenül férje kezébe nyomja a vadállat tetemét, és előrehúzza fonatát, hogy az azt összefogó bőrszalagot kioldva kiengedje a haját. – Nem vagyok én olyan cserfes természet, hogy titkolóznia kelljen előttem.

Sif egy pillanatig erős késztetést érez arra, hogy megtudakolja, Skaðinak mi a véleménye erről az egészről, de végül nem teszi, mert biztosra veszi, hogy a nő teljes mellszélességgel támogatja férje becsületharcát. Ami azt illeti, ebben nem is lát semmi kivetnivalót.

– Mi lenne – szól Njörd barátságosan –, ha a többi kérdésedet ebéd közben vitatnánk meg?

Sif elfogadja a meghívást, ami igazán jó döntésnek bizonyul. Miközben fűszeres szószban sült orsóhalat és párolt répát falatozik, választ kap minden felmerülő kérdésére, melynek hála lassanként szilárd elhatározásra jut. Olyan elhatározásra, ami megpecsételi a jövőjét, sőt, talán az egész királyságét.

– Ha valóban segíthetünk ezzel a vánokon – mondja felszegett fejjel, olyan méltóságteljesen, amennyire azt a torkában ülő gombóc engedi –, és ha ezzel enyhíthetünk minden ártatlan szenvedésén, mellétek állok. Ám én nem vagyok elég. – Njörd kérdő pillantást vet rá. – Nem én parancsolok a haderő túlnyomó részének. Sadrik a legfőbb katonai vezető, ha a flottát nem számoljuk.

– Ő is a hasznunkra válhat – bólogat a férfi belekortyolva a nóatúniak erős vörösborába. – De, ahogy ezt már bizonyosan említették is neked, te egy ikon vagy, úrhölgy. Sadrik nagy vezér, de sosem volt Thor hű bajtársa, ő nem…

– … Nem a Vasszűz, tudom – legyint a nő úgy, mintha valamiféle szégyenletes csúfnévről lenne szó. Még mindig kissé nehezére esik elhinni, hogy az ő személye elég ösztönzést jelenthet a katonáknak arra, hogy bizonyos esetben akár még Sadrik fővezér parancsát is megtagadják. De, főleg az elmúlt idők eseményeit szemlélve, semmi sem zárja ki ezt. Hisz ő segített Thornak kijutni Asgardból, nem Sadrik, őmiatta is sikerült áz kézre juttatni az Aethert, neki… hatalma van.

Ez a gondolat egy pillanat erejéig szinte megrészegíti.

– Visszamegyek a fővárosba – jelenti ki hátralökve a székét. Fürgén visszaveszi ezüst-vörös alkarvértjeit, majd, immáron teljesen őszinte tisztelettel fejet hajt a nemesi pár előtt. – Megmondom a főnemeseknek, hogy így döntöttem. Térj te is vissza, amint csak teheted, nagyúr.

– Rendben – feleli Njörd, miközben feláll, és a kezét nyújtja hitvesének, hogy talpra segítse.

Skaði összevont szemöldökökkel mosolyog fel a férfira.

– Férjuram, még kicsit korainak érzem az istápot – duruzsolja, de azért elfogadja a segítő kezet. Azzal a lendülettel el is siet, mivel, mint állítja, „becsületbeli kérdésnek” tartja, hogy maga etesse meg szeretett vadászkutyáit.

Njörd asszonya távozta után megkomolyodó arccal fordul vissza Sif felé, egyik kezét székének magas támláján pihentetve. A csuklóján nyakláncához illő kagylókarperecek függenek.

– Jól döntöttél.

– Szeretném ezt hinni – sóhajt fel a nő. Amikor az egyik ablaktábla hirtelen bevágódik a kint viharossá makrancosodott széltől, jobbjával még idejében megfékezi a faszerkezetet, mielőtt az leverhetné az asztalon álló gyertyatartót. – Viszont egyvalamit még tudnom kell. – Njörd int, jelezve, hogy nyitott bárminemű érdeklődésére. Sif, noha amikor elindult a palotából, még teljesen határozott volt azt illetően, hogyan fogja ezt a kérdést nekiszegezni a tengervidék urának, szembesülvén annak rokonszenves mivoltával megkísérel finomítani a mondandóján. – Néhány napja meg kellett akadályoznom egy merényletet.  

– Odin ellen irányult?

– Nem. Lokit próbálták eltenni láb alól, méghozzá egy bérgyilkos. – Njörd csak a homlokát ráncolja, de nem szól semmit. – Valószínűleg Odin bérence volt. Vagyis nagy rá az esély. Mert valóban van oka félnie Lokitól, aki nyíltan megveti, kevésbé nyíltan meg ellene szervezkedik. De…

– De neked kétségeid vannak – fejezi be a mondatát a főúr.

– Úgy van. Én sem vagyok teljesen bolond, még ha a nagyeszűek annak is tartanak. Ha híre ment volna annak, hogy az Ezüstnyelvűt lenyilazta egy orvgyilkos, egyből szárnyra kapott volna a szóbeszéd, hogy a király keze volt a dologban. Nem kell fondorlatos politikusnak lennem, hogy tudjam. Az egész ország tudja, hogy Odin neheztel Lokira. Sokan bizonyára azt is sejtik, hogy aggályai vannak vele kapcsolatban. Egy ilyen húzással prímán megágyazhattak volna a király elleni közutálatnak. Mivelhogy Lokit igen sokan a szívükbe zárták Svartalfheim óta…

– Te mit érzel iránta? – kérdez közbe a kék hajú férfi, mire Sifnek torkán akad a szó. Vagy tíz másodpercig néz meglehetősen ostobán Njördre, mire az pontosít. – Úgy értem, Mindenek Atyja iránt. Tiszteled még? Vagy féled?

– Ó… Nos, nem tudnám megmondani – válaszol őszintén, kifújva a levegőt, amit az elmúlt pillanatokban akaratán kívül is bent tartott. – Túl sok mindent gondolok róla egyszerre.

E politikusokhoz méltó diplomatikussággal megadott válasz után megköszöni a vendéglátást, majd az őt bekísérő őr iránymutatásával távozik. Mialatt lemászik az öreg halász csónakjába, és az visszaevez vele a homokos partra a zabolátlanul tajtékzó Olvadt Égen, végig az motoszkál a fejében, hogy vajon miért jött ennyire zavarba Njörd nagyúr előtt, amikor még azt hitte, hogy a férfi a Loki iránti érzéseire kíváncsi. Hiszen azoknak teljesen egyértelműeknek kellene lennie. Talán nem olyan kérlelhetetlen utálatnak, mint az elmúlt években, vagy lesajnáló közönynek, mint bohó ifjúságukban, de semmiképp sem valami… komplikáltnak.

Nem is olyan régi énje most minden bizonnyal fintorogva meredne rá. Összetett érzelmek a Bajcsináló iránt? Szándék, hogy biztonságban tudja, megértés, és bizonyos kérdésekben együttérzés?

A világ valóban a feje tetejére állt.

☼

Ahogy ott ácsorog az ispotály pincéjében, ami olyan sötét és áporodott szagú, hogy akár egy kocsmáé is lehetne, végigrohan rajta egy ismerős érzés: a tilosban járásé. Egy bizsergető, a gerincből lassan a torokba átkúszó, különös érzet, melyet az a tudat gerjeszt, hogy valami olyasmit művel, ami félremagyarázhatatlanul törvényszegés, és Odin szemében förtelmes vétek. Akkor is hasonlót érzett, amikor Fandrallal, Thorral és Volstaggal összeültek, hogy kiterveljék Loki megszöktetését és az Asgardból való kitörést, ám most még ezerszer rosszabb. Ezúttal nincs ott Thor mellette, igazolásként, hogy amit tesz, végső soron helyénvaló. Fandral sincs jelen, mert kerülnie kell a feltűnést, márpedig ha idehozta volna barátját, kiragadva őt az esti őrségből, az rögvest felkeltette volna a király figyelmét, Volstagg pedig még csak nem is tud az ő titkos üzelmeiről, ami miatt tagadhatatlanul buzog benne egy nyelésnyi bűntudat.

Most már nagyban játszik, ezen nincs mit tagadni. Főurak akarják szövetségesül, talán életek múlnak a döntésein, és ha rosszul lép, mindent elveszíthet.

– Tetszik? – szólal meg hirtelen a vele szemben álldogáló Loki, aki szinte egészen beleveszik a sötét pince árnyaiba, azonban mély, bársonyos hangja a félhomályban még a szokottnál is delejezőbb erővel bír.

– Micsoda?

– Hogy fontos vagy – búgja a férfi, mintha a gondolataiban olvasott volna. – De ne válaszolj, tudom, hogy tetszik. Csak a velejárói kellemetlenek. Erre vágytál egész életedben, de…

– Igen, nem tudtam, hogy minden irányból élezett pengék merednek majd rám, és hogy szinte minden vezető érdekember, megértettem, elégszer az orrom alá dörgölted már – vág közbe Sif ingerülten, kicsit feljebb emelve a kezében tartott fáklyát, ezzel megvilágítva Loki arcát, aki bujkáló mosollyal néz le rá. Azúrszemei élénken ragyognak, ugyanakkor talpig feketében van, ami illik a hely szelleméhez, ráadásul a folyosó végén beforduló Bragi és Sadrik fővezér sem öltöztek másként.

– Gyönyörű ez a gyermeknyári este – locsog Bragi, aki most sem felejtette el magára aggatni cicomáit, és szokás szerint olvatagon vigyorog. – És Sif úrhölgy, te is gyönyörű vagy, mint mindig! – Te sem láttál még nyakig lószarral keveredett híg sárban, fut át a nő agyán. – Úgy sejtem, nem kell bemutatnom Sadrik fővezért, aki most már ténylegesen is a szövetségesünk – lapogatja meg a költőűr a kecskeszakállas férfi vállát, aki a táncoló fáklyafényben egészen vénnek tűnik. – Röstellem, hogy nem szóltam a vele zajló tárgyalásaimról egyikőtöknek sem, de Sadrik érdekében meg kellett fékeznem dalos ajkaimat. Az az igazság, hogy már hetek óta tud erről az ügyről, csak éppúgy, ahogy te, úrhölgy, nem jutott elhatározásra. De végül mindketten jól döntöttetek.

Sif összeszaladó szemöldökökkel bámul a fővezérre. Nincs annyira elképedve, mint ahogy arra Bragi valószínűleg számított, hisz tapasztalta Sadrik meglehetősen furcsa hozzáállását bizonyos kérdésekhez, például Loki posztjának megnevezéséhez, ami bár apróságnak tűnhetne, valójában cseppet sem az. Hogy valakit elismernek-e a királyi család tagjának, egy ország életében sorsdöntő jelentőségű lehet.

Kisvártatva kitárul az ajtó, ami előtt Lokiék várakoztak eddig kettesben. Grid ráncszabdalta arca tűnik fel mögötte, aki szokásos, kék  köpenyében fogadja őket.

Sif a gyógyászasszonyt kereste fel először, amikor hazaért Nóatúnból, hogy közölje álláspontját és megkérje, hogy hívja össze a nemeseket. Lokinak szintúgy maga újságolta el a dolgot, mindenfajta körítés nélkül. Hol máshol, mint a könyvtárban talált rá, ahol tömören ismertette a tényeket, majd, mielőtt a fekete hajú akármit is mondhatott volna, otthagyta. Túl feszültnek érezte magát ahhoz, hogy elkezdje kivesézni a témát a férfi társaságában – a gyűlésig semmiképp sem akart szót ejteni erről.

És most itt van, úgy, hogy Lokival az előbbi kis eszmecseréjükön kívül még semmit sem beszélt a döntéséről, vagy a látogatásáról Njördnél (aki perceken belül betoppan, szurokszín ruhában, akárcsak a többiek, immáron az ékszerei nélkül). Nagy örömére, a férfi nem űzte őt ezzel a témával, a csókkal pedig pláne nem. Sif arra a megállapításra jut, hogy Lokinak igazán kedvelendő tulajdonsága az, hogy tudja, mikor kell hallgatni, illetve, hogy miről nincs mit beszélni. 

A helyiség, ahová lassanként minden összeesküvő megérkezik, egy pont kellő mértékben tágas, gyéren megvilágított, hűvös szoba, melynek közepén egy egyszerű, több helyütt is foltos asztal áll, olyan, amilyen majdnem minden parasztházban megtalálható. Néhány méhviasz gyertya világol rajta, körülötte szintén minden luxust mellőző székek sorakoznak. A sarokban zsákok hevernek egymás hegyén-hátán, valószínűleg szárított füvekkel és magvakkal tele; az egyiken egy riadt egér iszkol épp végig.

A nemesek úgy üdvözlik egymást, mintha régi cimborák lennének: egymás vállát veregetik, semmiségekre panaszkodnak, elhangzik pár Sif számára a legkevésbé sem mulatságos tréfa is, mígnem aztán végül mindenki leül. Grid Sif jobbján foglal helyet, ujjait gyengéden végighúzza a nő idegességtől jéghideg kézfején. Az érintés úgy égeti a bőrét, mintha Grid ujjai most is parázslón izzanának.

Sif önkéntelenül is a mellette ülő Lokira kapja a pillantását, az azonban Sadrikkal társalog elmerülten. A nő biztosra veszi, hogy Bragi minden fontoskodó szószaporítása ellenére a bukott herceg nagyon jól tudta, hogy a fővezér fél lábbal már benne van a konspirációban, nem kellett, hogy ezt külön közöljék vele.

– Te miért kötelezted el magad az ügy mellett? – fordul oda Gridhez, a hangját suttogássá halkítja.

– Pontosan azért, amiért te. – Az asszony beszéd közben a füle mögé igazítja füstősz hajának egy kósza tincsét. – Hosszú életem jelentős részében szenvedők kínjainak enyhítésén fáradoztam, de csak áz szenvedőkén. Nem szabad, hogy a törekvéseimből csupán ez a nép részesüljön. – Milyen kár, hogy sosem csinálnának belőled uralkodónőt, gondolja Sif, de egy hang sem hagyja el a száját, csupán halvány mosolyt erőltet az ajkára. – Mindenkinek megvannak a maga okai, úrhölgy. Ám te nem neveznéd mindenki indokait egyformán nemesnek.

– Nem. De Sadrik…

– Derék ember. Harcos, mint te, és a katonaerkölcshöz mérten él. Aszerint, amit Bragi nagyúr elmondott nekem, a fővezér megelégelte, hogy Odin vele végezteti a piszkos munkát. Neki kell ellenőriznie a törpbányákban folyó munkát, őt vezénylik Vanaheimba, ha véget kell vetni egy lázadásnak…

– Ahogy Svartalfheimba is őt küldték! – zengi Týr, aki ezek szerint meghallotta a gyógyászasszony szavait. A nyakában lógó pazar medál közepén egy fekete ónixba foglalt farkasfog ül. – Késve!

– Késve – ismétli Sadrik fővezér komoran, tölgybarna szemeit a mézszín fénnyel égő gyertyákra szegezve. – Ám akkor lélekszakadva, mert a tervei nem úgy alakultak, ahogy kívánta. Nem az a herceg vesztett rajta, akinek a halálát szorgalmazta.   

Frey, Týr, Bragi és Njörd ezt hallva egybehangzó fújolásba kezdenek.

– Nincs szükségünk egy ilyen királyra – jelenti ki Frey. – Ami engem illet, ötszáz fegyveres áll a rendelkezésemre, és így a tiétekre.

– Nem lesz rájuk szükség – szól Sadrik fővezér, miközben előrehajolva Sifre pillant. – Habár az én parancsomat talán semmissé tenné Sif karizmája, ő velünk van, így legfeljebb Odin személyes őrsége állhat az utunkba.

– Az einherjarokat jobb lesz békén hagyni, amíg a szükség azt nem kívánja. Nyíltan fogjuk felszólítani a királyt a megadásra.

– És mily meggyőző lenne, ha ezt egy sereg bevonulása kísérné! – fuvolázza Bragi egy maníros kézmozdulattal megtoldva szavait.

– Én három nap alatt idehozhatom a katonáimat – ajánlja fel Njörd. – De kell valaki, aki beengedi őket.

Erre mindenki kiszemel magának valakit; Bragi Sadrikra mered, Grid és Njörd Sifet nézi, míg a többiek Lokit.

– Engem az őrök a kapu közelébe sem engednek. Fogoly vagyok.

– Fandral gyakran őrködik a kapunál. Ha tájékoztatom az itt elhangzottakról, segíteni fog. – Sif nem sokat beszélt erről barátjával a vásárbéli találkozásuk óta, de tudja, hogy a szőke férfi a segítségére lesz, ha azt kéri, főként, mert ő maga egyedül képtelen lenne döntést hozni ez ügyben. Letaglózta, amit Odinról megtudott, ez evidens, ahogy az is, hogy a becsület nevében ő is megtenne bármit, akárcsak Sif.

– Az a kéjelgő kurafi? – morogja Týr fagyosan. – Megbízol benne? Nem kellene eljárnia a szájának.

– Ne sértegesd a kéjelgő kurafikat – vigyorog Frey, akinek csodás, sötét hajkoronája most egyetlen copfba fogva ömlik végig a hátán. Szavaira többen is felkacagnak.

– Jobban megbízom benne, mint itt bárkiben – közli a mosolytalanul ülő Sif, mire Bragi idegesítő, negédes kis kuncogást hallat, Frey pedig rákacsint, ahogy a tanács ülésén is tette. A harcosnőnek szeme sem rebben.

– Nos, ezt a kérdést megvitattuk. – Grid vet véget a nemesurak szórakozásának. Összekulcsolt kezeit az asztalra fekteti, és szigorú pillantást vet a férfiakra, akik, bár szemmel láthatóan nemigen veszik komolyan, elcsendesülnek. – Ha már minden világos a számotokra, urak, akkor visszatérnék a termeimbe, mielőtt feltűnik a hiányom.   

– Még nem tárgyaltunk meg mindent. – Loki a saját státusza megállapításán kívül mást még nem fűzött hozzá a diskurzushoz, ezért mindenki úgy fordítja felé a tekintetét, mintha megfeledkeztek volna a jelenlétéről. Hátradőlve, karba tett kezekkel ül, kényelmesen, mintha a saját szobájában lenne. – Meddig kívánjátok még kerülgetni a témát, Asgard fényességes nemesei?

– Parancsolsz? – kérdez vissza Bragi némileg kevéssé mézesmázosan.

Loki ajkán egy pimasz félmosoly kezdeményével néz végig a nagyurakon. Sif, bár rettentően kényelmetlenül érzi magát, heves késztetést érez arra, hogy elvigyorodjon a férfi szemtelenkedésén, holott ezt korábban egyáltalán nem kedvelte benne.

– Ha Odint letaszítjuk a trónról, kelleni fog egy új uralkodó. Még egyikőtök sem jelentette be az igényét a trónra.

A válasz majdnem egy teljes percig nyúló, kínos csend, amit végül Týr tör meg.

– Úgy sejtem, te – bök felé még meglevő baljával –, örömmel lennél király.

– Ha ő nem, én igazán szívesen – szól közbe Sadrik fővezér, a jelenlevők nagy döbbenetére. – Az én lakrészemen átfúj a szél. A király szobája sokkal lakályosabb.

A megszólaláson Týren kívül mindenki nevet, Frey még rá is csap az asztalra egy nagyot.

– Ki gondolta volna, hogy neked van humorérzéked, Sadrik!

– Nos, mindeddig nem kerestétek a társaságomat.

– Nagy hiba volt! – hahotázik Frey, miközben Týr mellette néma szempárbajt vív Lokival.

– Mit válaszolsz? Király akarsz lenni, Loki? – szegezi neki a kérdést. Sif valamilyen a férfira jellemző, cikornyás és fensőbbséges feleletet vár, így meglehetősen nagy meglepetésként éri, amikor Loki csak ennyit felel:

– Még szép.

Le kell hajtania a fejét, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló, hogy épp ádáz tusakodásban áll az arcizmaival, azonban a főurak (Njörd kivételével) majd’ felrepednek a nevetéstől. Mindazonáltal, ahogy ez pillanatokon belül kiderül, nem ugyanazt tartották mókásnak a dologban, mint Sif.

– Elképzeltek egy jégóriást a trónon – suttogja a fülébe Loki, meleg lélegzete az arcát cirógatja. – Sejtettem, hogy ez lesz a reakciójuk, de egy próbát megért.

Sif felpillant rá. Noha ezt sem az arca, sem a hangja nem árulja el, a nő biztos abban, hogy rosszul érinti, ami történik.

– Tudod, én sem akarnálak a trónon látni, de a legkevésbé sem azért, ami vagy. Inkább azért, amilyen vagy – szusszant fel, mire a férfi elvigyorodik, és Sif ezúttal örül ennek. – Mert alamuszi vagy, és egy köpönyegforgató!

– Ezt mintha már hallottam volna.

– Fogod is.

– Persze, mivel nem vagy olyan találékony, hogy más szidalmat agyalj ki nekem. – A nő nem kap alkalmat a riposztozásra, mert Loki egyszeriben visszahelyezkedik előző helyzetébe, és ismét magához ragadja a szót. – Rendben, tehát más jelöltet vártok, én pedig szolgálhatok eggyel.

A hallgatóság reakciója változatos: Frey szkeptikusan ráncolja a homlokát, Bragi mosoly mögé rejti a gondolatait, Njörd várakozón néz rá, míg Sif értetlen grimaszt vág. Lenne olyan a nemesek közt, akit méltónak tart a koronára? Vagy Sadrikot fogja javasolni, amiért az a tények ellenében is elismerte hercegének?

– Egy asgardit akartok – folytatja Loki. – A népnek pedig olyasvalaki kell, akit vezérüknek nevezhetnek, akit tisztelhetnek. Én azt mondom, Asgard megérett arra, hogy egy keménykezű királynő foglalja el a trónját. – Kijelentését megkoronázván Sif felé int.

A nő tátott szájjal pislog a férfira, akinek hangjában – óriási elképedésére – egy csöppnyi gúny sem bujkált, amikor kimondta ezeket a szavakat. Ez viszont nem tartja vissza Bragit, Freyt és Týrt attól, hogy újfent mennydörgő röhögésben törjenek ki. Njörd, bár nem nevet, kék tincsekkel keretezett arcán olyan kifejezés ül, mintha nem igazán értette volna meg, amit hallott.

– Hát ez óriási! – vihog Bragi, a szemei kacajcsikarta könnyektől csillognak. – Mint egy dal, barátaim! Egy asszony és egy dértitán a trónon!

– Valami mulatságosat mondtam volna? – billenti félre a fejét Loki kérdően.

Frey két nyerítés közt megpróbál lélegzethez jutni.

– A humorodra sosem lehetett panasz, Loki. No persze, ne értsetek félre, mindketten… – tárja szét a karjait Sifre és a fekete hajú férfira nézve, mintha át akarná ölelni őket az asztalon túlról –, … nagyszerű emberek vagytok…

– Sif, kiváló harcos vagy – veszi át a szót Týr. – De nő vagy, és nem helyezhetünk ekkora terhet egy nő törékeny vállaira.

Sif alig-alig hallja a főúr szavait, mintha a hangja csupán távoli visszhang lenne. Még mindig Lokit bámulja elhűlten, aki az asztalra könyökölve viszonozza a pillantását. A nőnek fogalma sincs, mit mondhatna, vagy, hogy mit kellene gondolnia – hálás legyen vagy épp dühös, hogy vajon ez érte történt-e, vagy ellene…     

– Erre még lesz alkalmunk visszatérni. – Njörd az, aki átható hangját megemelve elvágja a kényes szituációt. – Majd ha sikerre vittük törekvéseinket, és Asgard többi nemese kihúzta a fejét a hóna alól, megvitatjuk a kérdést.

☼

A hátsó kijáraton át távoznak, úgy, ahogy érkeztek, csendesen, feltűnés nélkül, több csoportra oszolva. Az ispotály kertjéből nyíló kapu egy többszintes, gazdag polgárok házaival övezett utcára vezet, ahol a kései időpontra való tekintettel már igen kevesen járnak-kelnek. Mindössze két félrészeg, valószínűleg mulatozni induló ifjú halad el a csuklyák alá rejtőzött Sif és Loki mellett, amikor azok kilépnek a kapun, legutolsóként.

Loki szórakozottan felpillant a kristálytiszta, csillagoktól zsúfolt égre.

– Milyen kellemes este ez egy randevúhoz.

– Na, most fogd be – szisszen fel Sif, bár tény és való, hogy ezzel az indokkal vitte ki Lokit a palotából. Az udvar újdonsült, reménybeli párocskájaként tálcán kínálta magát az ürügy, mi több, az einherjar, aki kiengedte őket, még egy sokatmondó vigyort is villantott rájuk. – Vagy ha beszélni akarsz, beszélj értelmes dolgokról. Esetleg elmagyarázhatnád, mi volt ez az előbb!

– Hm. – A férfi nem zavartatja magát, megáll az egyik kirakat előtt, és megszemléli az üveglap mögött felsorakoztatott, díszesen hímzett párnákat.

– Mi lenne, ha nem vánkosokat nézegetnél, amikor hozzád beszélek?

– Nem tudok mit mondani, hisz ott voltál. Tettem egy javaslatot, amit kikacagtak.

– És nem zavar, hogy az állítólagos szövetségeseid ennyire lekezelnek? – Többek közt ez is erőst undorítja a politikában. A harctéren az ellenségek, vagy az ideiglenesen békét kötöttek legalább nem próbálnak úgy tenni, mintha nem vetnék meg egymást.

– Téged talán zavar, hogy lekezelnek engem? – incselkedik Loki, mire a nő égnek emeli a szemét. – Mellesleg, én is lenézem őket.  

– Bah.

– Nem egymás társaságáért fogtunk össze. – Végre továbbhalad a párnás kirakattól, miközben egy, az egyik ház emeleti ablakán kihajoló, részeg férfi pajzán ajánlatokat kezd ordibálni feléjük, de nem tudni, melyiküknek címezve.

– És miközben ilyen bájosan bolondnak nézitek egymást, mi lesz a szenvedők érdekeivel? Mi szavatolja, hogy aki a trónra ül majd Odin… bukása után, bevégzi azt, amiért én itt vagyok most?

– Még mindig bizonytalan vagy, igaz? – Loki nem várja meg, hogy válaszoljon, helyette odalép egy alacsony épülethez, melynek nyitott ablakában egy középkorú, bozontos szemöldökű nő áll. A hely egy kocsma, Sif ismeri is, párszor már járt itt Thorral és a Három Harcossal.

– Most akarsz italozni?

– Nem árt, ha máshol is látnak minket – susogja a férfi, majd széles mosolyt varázsol az arcára, ami azonban cseppet sem bűvöli el a kocsmárosnét.

– Mi kéne? – horkantja.

Loki képére látványosan rádermed a mosolya, Sif legnagyobb megelégedésére.   

Sif és Loki két kupa borral gazdagodva folytatja útját az asgardi utcákon, amiket a nő fizetett, tekintve, hogy a férfinak fogolyként nincs semmiféle vagyona.

– Bárki is kerül a trónra, változtatnia kell a vanaheimi helyzeten, ahogy a többin is – mondja Loki, beleszagolva a borába. – A tömegek előtt ez fogja legitimálni a puccsot.  Nem lesz választása.

Sif erre nem mond semmit, de megelégszik a férfi válaszával. Egy húzásra megissza italát, az ócska fakupát félredobja. Szíve szerint még rákérdezne egy-két dologra, főleg azzal kapcsolatban, amit Loki az ő lehetséges uralkodóvá választásáról mondott. Még mindig alig hisz a fülének, pedig kétségkívül elhangzott a dolog. S noha kíméletlenül kinevették az ötletet, Sif nem tud parancsolni a képzelőerejének, ami, mintha valaki szántszándékkal az elméjébe csempészné ezeket a képeket, minduntalan felvázolja előtte önmagát, amint magasabbra tör, mint ahogy azt valaha el merte volna képzelni…

Nem, nem szabad ilyesmikről képzelegnem! Felnyög, mintha fájdalmai lennének, a kezeit a fejére szorítja. Ennél alávalóbb árulás nincsen!

– Sif?

A harcosnő hátat fordít az értetlenül vesztegelő férfinak, továbbra is a fejét fogva. Árulás… De hisz már árulóvá váltam. És Grid szerint nem utoljára…

Mielőtt teljesen összezavarodna egymással viaskodó gondolatai között hánykolódva, a fekete hajú megragadja a vállait, és határozottan maga felé fordítja.

– Ránk vonod a figyelmet – korholja Loki fojtott hangon, ajkai szinte el sem távolodnak egymástól.

Sif kihátrál a szorításából.

– Hagyj békén – mormolja. A férfi kijózanító szavai meghunyászkodásra bírták a gondolatait, ám tudja, hogy lesz még dolga velük. A figyelmét mindenesetre átmenetileg eltereli az a hat megpakolt szekér, ami az orruk előtt döcög végig a sötét utcán, egyenesen a palota felé tartva. Az orrukat hal és friss zöldségek nyers illata csapja meg.

– Ó, látom, nem lazsálnak a gazdák – húzza el a száját Loki. – Mi lenne a nagybecsű vendégsereggel párolt kelbimbó nélkül?

– A király születésnapja – leheli a nő, nem értve, hogy mehetett ki ez a fejéből.

– A koronahercege nélkül ez már nem lesz igazán ünnep – vélekedik a férfi, majd a köpenyét lesimítva továbbindul, Sif pedig hallgatásba burkolózva követi.  

☼

Odin születésének évfordulója mindig is jeles alkalom volt Sif számára. Thor születésnapja mellett ez volt az egyetlen esemény, amire hajlandó volt nemeshölgyekre jellemző ruhákba bújni és gondosan kicsinosítani magát.

Ami azt illeti, nincs túl sok elegáns ruhája. Azt eszében sincs felvenni, amiben a Loki „tiszteletére” rendezett gyászebéden megjelent, amikor az egész királyság halottnak hitte. Jó ideig ácsorog tanácstalanul a szekrénye előtt, teljesen pucéran, míg végül egy régi láncinge alól kirángat egy lenge ujjú darabot, melynek színe a nóatúni tengerre emlékezteti. Felsóhajtva eltartja magától a ruhát, és megrázza, remélve, hogy nem megbocsáthatatlanul gyűrött.

Lokival az előző esti séta óta nem beszélt, sőt, gyakorlatilag ki sem tette a lábát a szobájából. Még véletlenül sem akart összetalálkozni semelyik összeesküvővel sem, mivel önmagával is épp elég gondja akadt. Nagy megkönnyebbülésére a királynő-kérdést sikerült letisztáznia magával: egyértelmű, hogy szóba sem kerülhet ilyesmi a jövőben, és nem csak a nemesek ellenállása miatt. Sosem ülne rá arra a trónra, amit Thornak kellett volna elfoglalnia.  

Ugyanakkor az még mindig döbbenetes számára, hogy Loki tényleg előterjesztette ezt a javaslatot. Órákig törte a fejét azon, vajon miért tette, de be kellett látnia: képtelenség számára kiigazodni a férfi észjárásán. 

Eligazgatja a combjain az alsószoknyát, majd lassan ráereszti a vastagabb anyagból varrt felső részt, a derekára sodrott, könnyű övet köt. Remekül illik a hajdíszéhez, ami olyan hatást kelt, mintha fonatokból összeállított kontyából napszín növény fakadt volna, mely leveles ágaival körbeszövi a fejét. Más ékszert nem tesz fel, mert nincs odáig értük, és nem is bír túl sokkal.

A trónterem felé tartva (ahová ilyenkor mindig hatalmas padokat és asztalokat cipelnek be) már hallani véli a vendégek keltette hangzavart. A helyiséghez érve nem lép be azonnal, csak beles, ismerős – és remélhetőleg szimpatikus – arcokat keresve. Njördöt azonnal kiszúrja jellegzetes színű üstöke miatt: a férfi az egyik udvari intézővel cseveg egy nagy kancsó sör társaságában. A vacsorát még nem szolgálták fel, ahogy a király sem nyitotta még meg a táncot; ez csak akkor fog megtörténni, amikor már minden fontos vendég megérkezett. Odin maga a trónusán ül, a kezében egy ivókürttel, szemfedőjéről élesen csillan vissza a parázstartókban lobogó tüzek fénye. Meggyvörös batisztból készült felsőöltözetét aranysújtás ékíti, trónja körül Alfheimből hozatott, aranyló szirmú rózsák hevernek ízlésesen elrendezve, éppen annyi, ahányadik évét betöltötte ma az uralkodó, bódító illatuk belengi a termet.

A királyné trónszéke szívbemarkolóan üres.

Az egykettőre feltűnik Sifnek, hogy Lokinak nyoma sincs. Nem kell sokáig töprenkednie azon, miért: nyilván nem hívták meg őt, ahogy a lugasbeli fogadásra sem. Őfelsége születésnapi ünnepségéről ez évben mindkét herceg hiányzik: az egyik azért, mert elesett egy borzalmas háborúban, míg a másik azért, mert megszűnt Odin fiának lenni.

– Úrhölgy! – Frey mindkét karján egy-egy felcicomázott hölggyel jelenik meg. Az egyik a felesége, a másik pedig a szeretője, akit minden szégyen nélkül tart maga mellett. – Elkeserítő látnom, hogy nincs kísérőd.

– Fandral szolgálatban van – veti oda Sif szárazon. – De ne aggódj, nagyuram, seperc alatt kerítek én magamnak kísérőt.

Ezúttal áldásos tényként fogja fel, hogy Loki mindig is kényes volt a külsejére, mert így nem kell fél napot várnia a szobája előtt (ami immáron a cselédsoron található), amíg az szalonképes állapotba hozza magát.

– Engem nem látnak szívesen – emlékezteti a férfi, noha az arcán végigfutó mosoly elárulja, hogy ez őt magát sem kavarja fel különösebben.

– Az lehet, de ha egy tiszt kísérője vagy, nem dobhatnak ki. – Sif a szoknyáját megemelve kocog a férfi oldalán a trónterem felé, magában százszor elátkozva a ruhaneműt. Nem véletlen nem hord ilyen alkalmatlanságokat. – Remélem, nem késünk el.

– Egy vén gonosztevő születésnapi öntömjénezéséről? Milyen kár lenne…

– Csönd!

Az időközben megszaporodott vendégsereg feldong, amikor Sif besétál a trónterembe, karjával Loki könyökhajlatában. A férfi fekete-zöld-arany, bőrből és fémből készült ruhájában feszít, a tekintetét előreszegezi. Öntudatos attitűdjéből akkor sem veszít, amikor a király elé vonulnak, és az illemet követve meghajolnak.

Amikor Sif felegyenesedik a meghajlásból, és felnéz Odinra, az égvilágon semmit sem lát az öregember arcán. Arckifejezése érdektelen, mintha semmi különös sem lenne bennük, mellékes figurák lennének a zsivajgó tömegből. Egyedül a szemében észlel valamiféle megfejthetetlen, nyugtalanító fényt, amitől kiszárad a szája.

„Vannak kétségeid, Sif úrhölgy? Gyötörnek aggályok?”

Úgy inal el a király szeme elől Lokit is maga után vonszolva, akár a megrémisztett egér az ispotály pincéjében. Az egyik asztalhoz vezeti a férfit, ahol az ott lebzselő népes köznemesi társaság menten lecsap a fekete hajúra, hogy különféle változatosan indiszkrét kérdéseket tegyenek fel neki. Egy püffedt arcú nő még a származásával is előhozakodik, amiért Sifnek kedve támad rálocsolni azt a kupa mézsört, amit magához vett az egyik arra járó cseléd tálcájáról. Nem mintha annyira a szívén viselné Loki lelkivilágát, de ezt a témát firtatni képtelenül nagy tapintatlanságnak találja.

Odin nem sokkal később feláll, és a helyiségre csend telepszik. A királynak szóló tiszteletbeszéd elmondását (ami mindeddig Frigga királyné kiváltsága volt) az a borvirágos orrú, kövér férfi bonyolítja le, aki a tanács ülésén megpróbált gúnyt űzni Sifből. A formaság és az azt követő kilencszeres éljenzés letudása után Odin hivatalosan is megnyitja az ünnepélyt, és a szolgálók elkezdik behordani az ínycsiklandozó fogásokat, a vendégek fülsértő kurjongatása közepette.

Sifnek nincs étvágya. Csak a sörét kortyolgatja, mialatt a vele szemben ülő hatalmas darab udvaronc felfal majdnem egy fél, hagymával sült disznót. Amikor félórával később Lokira sandít, aki ez idő alatt nagy nehezen megszabadult az ostoba kérdéseket szajkózó csoporttól, sem poharat, sem tányért nem lát előtte.

– Egyél – húz a férfi elé egy sült fácánszárnyakkal és vajas zöldségekkel teli tálat. – Gondolom, a cselédkonyhán nem ilyen jó a koszt.   

– Valóban – bólint, de nem nyúl az ételhez, a nő arcát pásztázza, a szemei élénken csillognak, mintha apró kis szikrák táncolnának bennük; a derű fénycseppjei tekintetének mélykékjébe olvadva, a már az ölében érzett siker örömzsongása. Hisz megnyerte őt magának, nem igaz? Elérte, amit akart. Odin bukása szinte már-már megkérdőjelezhetetlen. – Épp a ránk váró nagy események előtt fogsz nagyivóvá válni? – heherészik, látva, hogy Sif a fejében dühöngő gondolatok hatására villámgyorsan kiüríti a kupáját. A válasz csak egy lesújtó ciccenés. – Mm… Mondtam már, hogy elragadóan festesz?

– Ne udvarolj – bök felé a mutatóujjával figyelmeztetőn. – Inkább próbálj meg némi húst pakolni a csontjaidra.

– Nekem jobb ötletem van.

Azt nem mondja ki, mi is lenne ez a remek ötlet, inkább tettekkel teszi egyértelművé: feláll a padról, és meghajtva magát a kezét nyújtja Sifnek. Az meglepően kevés ideig néz csak rá úgy, mint egy elmebajosra. Egy táncot még talán túlél, és a dolog jóval üdvösebb elfoglaltságnak tűnik, mit leinni magát a tagbaszakadt, kitartóan habzsoló udvaroncot bámulva.

A következő dal kezdetére már ők is az egymással szemben felsorakozott párok közt állnak, ami bizalmas összehajlásokra bírja az asztaloknál ülő társaságokat.

– Miért hívtál engem ide? – kérdi Loki, amikor a dallamot követve megközelítik egymást, és összeérintik tenyereiket.

– Nem mindenkinek lételeme a számítás, Ezüstnyelvű. – Loki felkuncog hírhedt gúnyneve hallatán. – De ha már itt tartunk… Miért mondtad azt a gyűlésen? – Hiába rendezte már le magában a kérdést, ez még mindig nem hagyja nyugodni. – Komolyan gondoltad egyáltalán? 

– Hogyne.

– Igazán?

Nem kap azonnal választ, a táncnak köszönhetően: a férfiak szólója következik, mikor is azok a láncosbotok ritmikus csörgésére, tapsolva körbekerülik a partnerüket. Sifnek kijut egy széles mosoly is Bragi részéről, aki épp dundi, pirosló arcú asszonyát táncolja körül.

– Miért ne tettem volna? – vonja fel a fél szemöldökét Loki, amikor tenyereik ismét összetalálkoznak, és a táncolókat követve sebesen balra lendülnek. – Mielőtt az jutna abba a fantasztikusan éles eszedbe, hogy nevetségessé akartalak tenni, nincs így.

– Feltétlen sértegetned kell? – morogja a nő. Bár egy-két pillanatig komolyan fontolgatja, de végül is letesz arról, hogy belerúgjon a férfiba, ezzel elrontva a táncot.

– Nem, de így sokkal szórakoztatóbb – vigyorog Loki, közben megmarkolja Sif derekát, az pedig ezzel egy időben az ő vállát. – Ha az okaimra vagy kíváncsi, te vagy a legméltóbb a trónra abból a társaságból. Nem kell a birodalomnak sem egy olyan háborúéhes dúvad, mint Týr, sem egy olyan önimádó félnótás, mint Bragi, és főleg nem egy Frey, aki nagy élvetegségében olykor azt sem tudja, melyik évszakban járunk. Grid pedig sosem fogadná el a koronát.

– Én sem tenném – suttogja Sif merően a férfi szemébe nézve. Hagyja, hogy az egészen közel húzza magához, kezei levándorolnak Loki vállairól, egészen a derekáig.

– Mint kiderült, ez semmit sem számít.

A zene fokozatosan lelassul; a vonósok, két tökéletesen egyforma, szőke fiatalember hosszasan elnyújtják az utolsó hangot édes hangú rebekjeiken, miközben a párok meghajolnak egymás előtt. Sif és Loki nem tesznek így – továbbra is egymás derekát fogva ringnak álltukban, mintha a külvilág teljes mértékben jelentéktelen tényezővé alacsonyodott volna számukra. A felzúgó tapsba sem csatlakoznak be, még akkor sem, amikor a király is felemelkedik székéből, hogy kifejezze tetszését. Nem, Sif ehelyett Loki vállára hajtja a fejét, és szorosan magához öleli.

Hihetetlen, de ő az egyetlen ebben a teremben Fandral és Volstagg híján (aki, mint kiderült, elutazott a családjához egy időre, és Sif nagyon utálja magát, amiért nem köszönt el tőle), akinek a társaságát élvezetesnek találja, akivel megérti magát. A gigantikus, rózsaillatú, mustráló tekintetekkel telezsúfolt, zajos trónteremben csakis ez a két sápadt kar nyújt neki menedéket, ez a sudár test jelenti minden békéjét, és belépésük óta most először érzi jól magát.

Újabb dal kezdődik, egy nyugodalmas, flótákkal és sámándobokkal előadott darab, amire a már kissé borgőzös párok nevetgélve forgolódnak össze-vissza a teremben. Sif továbbra is Loki vállán pihenteti a fejét, aki szótlanul ringatja magukat a zene ritmusára. Egy félfordulat következtében a nő tekintete ütközik a még mindig az asztalnál üldögélő Njördével (Skaðin kívül, olybá tűnik, nem hajlandó mással táncolni), akinek helyzetüket látván visszafogott mosoly fut végig az arcán. Bizonyára szerelmesnek hisz bennünket. Milyen bájos. Nyilván magából indul ki…

A halovány jókedv azonban, ami a tengervidék urának és úrnőjének szerelmére gondolva elönti, alig egy szívdobbanásnyi ideig tart, ugyanis a következő lépés Odint sodorja a látóterébe, aki továbbra is ugyanazzal a baljós pillantással mered rájuk. S bár talán ez nem jelent semmit, mi több, meglehet, hogy az uralkodó nem is őket figyeli, hanem csak elnémíthatatlan, a koponyája hátsó felében zümmögő lelkiismeret-furdalása láttatja ezt vele, Sif mellkasára, mintha csak valaki csizmás lábbal rátaposott volna, fájdalmas súly nehezedik.

– Elvonulok. – Még ezt az egy szót is nehézkesen préseli ki magából, amint kibontakozik az ölelésből, és egy elszabadult hajfürtjét a füle mögé tessékelve, következetesen a földet tüntetve ki figyelmével, elviharzik. Nagy örömére az élet nem áll meg körülötte, folytatódik a tánc, a hangos csevej; ha foglalkoztatja is a jelenlévőket, miért távozott ily hirtelen, senki sem fejezi ki hangosan kíváncsiságát.

Sif a szobája felé menet nem fut össze senki ismerőssel, csak egy-két kifulladtan loholó cseléd keresztezi az útját. A négyszögletű függőfolyosónál, ahol nemrégiben Odint megtévesztette egy bajba jutott varjú keserves károgása, egy egymásba feledkezett párocskára figyel fel: Frey egyik fia csókolja épp ki a szuszt egy rézvörös hajú, szeplős leányból.

– Sif úrhölgy! – rikkant oda neki a fiú. – Csatlakozol?

– Egyszer még nagyon csúnyán megruházlak – ígéri a harcosnő, majd otthagyva őket egészen a szobájáig rohan.

☼

Nagyon jól tudja, hogy ostobán viselkedett. Dühében kitépi a hajából a leveles-ágas fejdíszt és a sarokba hajítja, a ruháját csaknem leszaggatja magáról. Hosszú ujjú, bő hálóingét felkapva az ágyába vackol, és szétkotorja szénfekete tincseit. Egyértelmű, hogy gyakorolnia kell még az olyan helyzetek kezelését, amikor az embernek vastagnak kell, hogy legyen a bőr a képén, különösképp, ha politikai babérokra fáj a foga. De mégis hogy maradhatott volna ott? Együtt mosolyogva és tapsolva a többi alattvalóval, miközben napokon belül arra fogja felszólítani a katonaságot, hogy tagadják meg a királyukat?

Persze ez a kétszínűsködés senkinek sem esik nehezére rajta kívül. Nem mintha olyan sokat számítana. Annyi biztos, hogy Sif bensőjében még mindig ott gomolyog az a kellemetlen és nyomasztó érzet, amit Odin vélt vagy valós vizslatása idézett benne, és ami a lábujjai hegyétől a hajtöveiig áthűti a testét.

Mielőtt azonban teljesen belemerülhetne a kételyek és félelmek szörcsögő mocsarába, csiklandozó érintésre lesz figyelmes a bal vállán, melyet szabadon hagy laza hálóingének félrebukott kivágása. Egy ismerős, bíborpiros szárnyú pille rebegteti ott a szárnyait picinyke lábain egyensúlyozva, és nincs egyedül: csakhamar három másik társa reppen oda a semmiből, hogy utána megtelepedjenek a nő kézfején, a takaró alól kikandikáló bokáján, a mutatóujja hegyén. Bár a helyzet több, mint különös, Sif ajka mosolyra kanyarodik a gyönyörű tüneményeket csodálva, amelyekről tökéletesen tudja, ki idézte és küldte őket, hogy az ő kedvét napsugarasabbá tegyék.

Egy kósza sejtelmet követve kimászik az ágyából (mozdulataira a pillangók rögvest semmivé fejlenek) és kitárja a szobája ajtaját. Ahogy számított rá, Loki ott támasztja a falat az ajtóval szemben, összefont karokkal és az arcán számító kis vigyorral.

– Azt hittem, már sosem jössz ki – súgja a folyosó félsötétjébe.

– Talán nem is kellett volna.

– Ó, dehogyisnem. – Behozván a kettejük közt feszülő távolságot megérinti az arcát, majd ujjának külső felével lágyan végigsimít a nyakán. – Másképp hogy mondtam volna el, milyen nagy hatást gyakorolt rám a fejed a vállamon?

– Nagy hatást, mi? – Nem képes tagadni, mennyire jó érzéssel tölti el a férfi ismerkedő, finom érintése; a fejét félrebillenti, és az orrán át mély levegőt vesz. – Máris az ágyamban érezted magad?

Loki vigyora tovább szélesedik.

– Nem, a bizalmadban, ami szintén elég kecsegtető. De az ágyad sem lehet rossz hely.

– Mostanság nem túl jó – rázza meg a fejét Sif. – Rémálmok, álmatlan éjszakák, miegymás. – Egyszeriben megvillannak fekete szemei, és két kézzel a férfi ruhájára markol. – De megpróbálhatnád kellemes hellyé tenni. – Ezzel berántja a szobájába, az ajtót a lábával löki be mögötte.  

Ezúttal mindenfajta óvatoskodás nélkül csókolja meg, mélyen és céltudatosan, szorosan a vastag faajtóhoz passzírozva a fekete hajút. Az hasonló hévvel viszonozza a csókját, nyelve olyan boszorkányos technikával ingerli a nőét, amihez annak még nemigen volt szerencséje, és pillanatokon belül látszatja is lesz: mellbimbói megkeményednek, combjainak öble pedig gyötrőn, forrón felbizsereg. Nem is bírja tovább elviselni magán a ruháját; sietve kibújik a hálóingből, majd a haját hátravetve az ajtó mellett álló fiókos szekrényhez nyúl, ahonnan egy kerámiából készült fiolát vesz elő. A fogával kihúzza a dugót, és aprót kortyol az üvegcsében lötyögő sűrű főzetből, mialatt Loki az ajkát harapdálva bámulja pőre alakját.

– Hát nem alapítunk családot, kedvesem? – nevetgél, amikor Sif újra ráveti magát, és vadul elkezdi lerángatni róla a felsőjét.

– Fialjon neked az Őstehén – vágja rá a nő, majd elmosolyodva ismét megcsókolja, altestét vágyódón dörgöli az ágyékához, ezzel mindkettejükből egy hangos sóhajt előcsalva. Partnere válaszul a markába veszi a melleit, és gyengéden masszírozni kezdi őket. Sif a szájába nyög, ujjai a férfi keskeny csípőjét körbefogó övre zárulnak. Annál fogva húzza egészen az ágyig, amire szétterpesztett lábakkal huppan le, és habozás nélkül elkezdi kioldani Loki övcsatját. Kitáguló orrcimpákkal szívja be a férfi krétafehér bőréből kipárolgó, tiszta illatot, ami csak még megveszekedettebbé teszi a lábai közt dúló nedves lüktetést.

Mohón hámozza le róla a fekete nadrágot, így szembekerülve merev vesszejével. Mindenfajta zavartól mentesen veszi a kezébe, és simít végig rajta izgatón, ezzel elérve, hogy a férfi mindig sápadt bőre rózsaszínes színezetet kapjon. Még tovább is kényeztetné, ám Loki hirtelenjében átveszi az irányítást: a hóna alá kap, és célratörően a felfekteti az ágyra.

– Nem is rossz – duruzsolja Sif hátracsukló fejjel, mikor a férfi fölé mászik, és az ajkai közé veszi egyik mellbimbóját. Az nem felel, csak kéjesen felbúg, szájával még mindig érzékeny pontján, melynek hatására a nő a hátát homorítva szisszen fel.

Loki levándorol egészen a lábai közé, ahonnan sokatmondó vigyorral pillant fel rá. Sifre már a puszta látvány is meglehetősen felvillanyozóan hat, ahogy a férfi most kissé zilált, éjszín fürtökkel borított feje eltűnik a combjai közt, hát még amikor megérzi fürge, forró nyelvét a nőiességén, amit Loki, miután kicsivel szélesebbé kényszeríti terpeszét, olyan képtelen ügyességgel kezd kényeztetni, hogy Sif perceken belül a gyönyör határára sodródik. Loki azonban nem juttatja a csúcsra – otthagyja őt lángolva s teljesen megnyílva, és visszatér az arcához, hogy most először ő kezdeményezzen csókot. Sif egy fuldokló sóvárságával csókol vissza, egyszersmind megragadja a csípőjét, és maga alá fordítja. Kívánkozón ráharap a férfi ajkára, majd az arcát végigcsókolva a fülcimpájára, kettejük közé csúsztatott jobbjával folyamatosan ingerelve közben.

Amikor aztán elhajol az arcától, szabad kezével megtámaszkodik a mellkasán, és engedve izzó vágyának magába vezeti. A benne felfakadó kéj intenzívebb, mint amire számított, jól bizonyítja ezt a torkából kiszakadó elégedett nyögés. Hónapok óta nem volt férfival, ez tény. Hogy most épp a bukott herceg az, aki felfrissíti az emlékezetét a bujálkodás szépségeiről, igencsak hihetetlen, de… Sifnek eszében sincs ezen gondolkozni. Ahhoz túlságosan édes az érzés, ami a fekete hajú csípőjén ringva eltölti. Ám még mielőtt felvehetne egy stabil ritmust, Loki a hasára teszi a kezét.

– Fordulj meg – kéri élvezettől ráspolyos hangon, kipirult arcában éhesen ragyognak a szemei. Sif azonnal teljesíti kívánságát, majd felszűkölve a lepedőbe tép, ahogy az új helyzetben a férfi erőteljesen magára rántja. Loki önkéntelenül is felhúzza az egyik térdét, hogy a nő még közelebb préselhesse magát hozzá, míg az elragadtatásában az ágyneműt és a saját, izzadtságtól nyirkos kebleit markolássza. Sebesen, kéjhajszoló tempóban lovagolja meg, egészen megrészegülve a Lokiból előtörő élvteljes hangoktól, amik mentesek mindenfajta manírtól és álságosságtól; nyersek és ösztöniek, akárcsak a követelőző mozdulat, amivel az ágyékára vonja az eksztázis szélén levő Sifet. A nő kisvártatva gyönyöre csúcspontjára hág; mintha villámcsapás száguldana végig rajta a combközétől a feje búbjáig, megfeszül az egész teste, és harsányan felkiált. Szédülten igyekszik levegőhöz jutni, hogy bevégezze együttlétüket, miközben partnere a hátára tapadt, fekete tincseit szántogatja enyhén remegő ujjaival.

Sif hamarosan újra mozogni kezd, keményen és gyorsan, amivel másodperceken belül célt ér. Meglepi a hangerő, amivel a férfi átadja magát az élvezetnek, ugyanakkor imponál is neki: tetszik neki, amikor így kivetkőzik magából. Ilyenkor érzi igazán közel önmagához.

Sóhajtva hanyatt veti magát az ágyán, és a kézfejével letörli a verejtéket a homlokáról. Úgy érzi, mintha az egész teste pezsegne, mintha minden egyes porcikája becsiccsentett volna. Loki mellette joviális arckifejezéssel nézegeti a mennyezetet, orcáin még mindig azzal az egészséges, orgonarózsaszín pírral.

– Ez üdítő volt – állapítja meg Sif, renyhe pillantást vetve az ajtóban lehajított hálóingére.

– Nem volt rossz. Ezt vehetem a szövetségünk megpecsételésének?

– Az üzekedés még nem azt jelenti, hogy megbízhatsz valakiben – feleli a nő, mire Loki felnevet. – De igen, a szövetségesed vagyok.

Ami azt jelenti, hogy áruló, villan a fejébe a gondolat és ezzel együtt az összes frusztráció, ami azelőtt kínozta, hogy az élénk színű lepkék felbukkantak volna a szobájában. Nem akarja átadni magát nekik, hagyni, hogy kimossák a gyönyör okozta jóleső zsibbadtságot belőle, de nincs könnyű dolga, pláne, mivel az ágyán anyaszült meztelenül heverésző férfi látványa is egyre-másra ezt juttatja eszébe.

Bebújik a takarója alá, a fennmaradó részt Lokira dobja. Nem tudja, mik a tervei, de az bizonyos, hogy ő nem fog hozzábújni és bókokat sugdosni a fülébe, inkább aludni szándékozik, remélve, hogy legalább álmában megszabadul a lelkifurdalástól. Persze vagy százszor felriad, idegesítően éberen dobálja magát a puha, megürült ágyban (Loki nem maradt a szükségesnél tovább), fejében a nyughatatlanul zengedező aggodalmakkal. Ugyan, honnan tudhatná, hogy jól döntött? Mert Loki azt mondta? Ez soha nem is volt, és nem is lesz biztosíték, nevetések és csókok ide, vagy oda. Nem beszélve arról, hogy semmi sem zárja ki, hogy őt magát is becsapták.

Idegességében a párnájába öklöz. Mi van, hogy ha tényleg ez a helyzet? Loki nagyon eszes, de nem tévedhetetlen és nem átverhetetlen, márpedig most, legyen bármily veszedelmes, meglehetősen sebezhetővé teszi a végtelen bosszúszomja. A főnemesekről pedig sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lennének dörzsöltek. S talán az egyikük még a többieknél is fondorlatosabb, talán valami zajlik a háttérben…

Sif felsóhajt, a torkát csontszáraznak érzi. Nem tudja, hogy új keletű üldözési mániája-e az oka ezeknek a rémképeknek, vagy valóban van oka nyugtalankodni. Mindenesetre, nem egyszerű nem aggódni úgy, hogy az ember pontosan tudja, a szövetségesei megbízhatatlanok, a király pedig, akihez változatlanul eskü köti, kegyetlen és kizsákmányoló. Mert hiszen az…

Összegömbölyödik fektében. Jobb sors köszönt a puccs által az áz fennhatóság alatt levő világokra? Loki akár tévedhet is. A szava aligha ér valamit ebben az összeesküvésben, még ha kivételesen nem is hazudik… Sif gyomrába görcs nyillal, olyan erős, hogy át kell karolnia magát, a gerince mentén borzongás rohan végig. Odin embertelen dolgokat művel, igen, de mióta áll jogomban megkérdőjelezni őt? Honnan tudhatom, hogy létezik-e más lehetőség, honnan tudhatom, hogy épp nem óriási baklövést követek-e el?

A gondolattól megfordul vele a szoba. A legszörnyűbb rémálma válna valóra, ha arra kellene rádöbbennie, hogy rászedték, és egy sokkal sötétebb idő kezdetét hozta el a döntésével, melynek következteképp tettei és személye nem dicsőséges részeivé válnának az ország történelmének, hanem szégyenfoltjaivá, amikről hallva a tűz köré gyűlt ifjak a lángok közé köpnek.

Képtelen tovább az ágyában maradni. Kipattan a takaró alól, és magára rángat egy nadrágot és egy alsóinget. A szíve valahol a fejében kalapál, ott, ahol az agya épp felemészti önmagát. Nem csinálhatnak bolondot belőlem. Nem…

– … Nem válhatok árulóvá – mormogja, miközben kinyitja a szobája ajtaját. – Nem tehetem ezt az apáddal, Thor. – A hangja elcsuklik, mintha sírt volna.

Csöndesen puffanó léptekkel siet végig a fáklyákkal megvilágított, síri némaságba merült folyosón. Se közel, se távol nem hallani egy pisszenést sem: a mulatság véget ért, a palotanép és a vendégsereg nyugovóra tért. A függőfolyosó irányából hűs szellő szökik be, megtáncoltatva a fényeket és hátraseperve a nő elfeküdt haját.

Fogalma sincs, mi történik, ha véghezviszi, amit elhatározott ezen az álmatlan, zaklatott éjszakán. Elképzelése sincs, Odin mit fog tenni, amikor elé áll, és beismeri neki, hogy részévé vált a konspirációnak, ami a hatalma megdöntésére kovácsolódott össze. Egyvalamit azonban tud: a védelmébe fogja venni Lokit. El fogja mondani a királynak, hogy Loki nem olyan rossz, mint aminek tűnik, és hogy ha találnának módot a megbékéltetésére, még lehetne hasznos tagja az udvarnak. Ha ezt a gondolatot az uralkodó elveti, akkor azt fogja kérni, küldje el vidékre vagy egy másik világba, valahová, ahol semmiképp sem kerülhet hatalom közelébe, de ne törjön az életére.

Ez a terve. A végleges döntése. Nem hagyja káoszba zuhanni a birodalmat, nem engedi, hogy megalázzák Thor atyját, a királyt, akitől a posztját kapta, akihez a becsülete köti, még ha nem is az a tündökletes gyémánt, aminek egész életben hitte. De egy ilyen kígyóveremben, hogy is lehetne az? Nincs az a drágakő, amit színezne el ennyi méreg.

A varjúkísértette, nyitott folyosóhoz érve megtorpan. Ősz hajú férfi sziluettjét veszi ki a fentről beszüremlő ezüstös holdfényben, amint a könyöklőre nehezedve mered maga elé tűzszínű, brokátselyemből varrt köntösében. Odin leszegett fejjel áll, mintha mázsás súlyok húznák le a királyi főt, tömzsi ujjait összekulcsolja. Nem látszik többnek ott, a nyári éjszakában virrasztva, mint egy vérző szívű öregember, aki mindenkit elvesztett, aki kedves volt neki.

A koronád legalább a tiéd marad, gondolja a nő, miközben megáll az uralkodó mellett, és fejet hajt.

Odin épp csak egy másodpercre pillant felé.

– Újabb év telt el fölöttem. Még soha, egyetlen évet sem éreztem ilyen súlyosnak.

– Fájdalmas és veszteségekkel teli év volt.

– És a következő talán még sötétebb lesz – hümmög, arcát az égen fénylő, kövér telihold felé fordítva.

A harcosnő bátortalanul megérinti az uralkodó felkarját, ezzel magára terelve a figyelmét.

– Felség, tudnod kell, hogy az ellenségeid csapást készülnek mérni rád. – Nyelnie kell egy nagyot, hogy lebírja a nyelvére csomót kötő bűntudatot, amikor eszébe jut Grid szelíd arca, Skaði úrnő önfeledt mosolya és Loki selyemsimaságú érintése. – Napokon belül puccsot fognak megkísérelni. Egy sereg készül bevonulni a főkapun, hogy megadásra kényszerítsen téged és a személyedhez hű őrséget. – Odin nem mond semmit, vérhűtő hallgatagságban méregeti fél szemével, arcizmai rezzenetlenek. Egy hang sem hallatszik, csupán a szél surrogása a függőfolyosón burjánzó növények kókadt levelei között. – Felség, muszáj tudatnom, hogy… – szólal meg újra, ám a szemébe villanó smaragdzöld fény belérekeszti a soron következő lélegzetvételt. 

folyt. köv. >> (itt)