Mily rongyos ma a holdfény, uram IV.

Végre eljött ez a pillanat is. 

Mert amúgy nem haltam meg, csak egy rettentően nehéz időszak áll a hátam mögött. Ennek itt is voltak nyomai, de jobb nem is emlékezni rájuk. 

De azért remélem, Lokiról és elárvult unokahúgáról még nem feledkeztetek meg. Mert most itt vannak, és lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé, ami a következő fejezetben érkezik. A jó régen publikált harmadik rész egy csúnya függővéggel ért véget, ideje kompenzálnom. A fejezet második fele kicsit eltérő szerkezetű, mint az eddigiek, mert hatalmas időközt ölel fel.

A nyelvezet változatlanul színpadias és nehéz olykor, főleg a párbeszédekben. 

(Hint: tele vagyok inspirációval. És durva dolgokra készülök. Reszkess, Loki, akarom mondani...)

♪ Wardruna - Wunjo

"Dolgavégeztével maga mellé ejti a karját; a jégtőr markolata langyossá vált enyhén remegő kezében. Még soha nem használt ehhez hasonló fegyvert, csak egyszer fordult elő, hogy édesanyja megengedte, hogy kipróbálja, hogy illik a kezébe Sif vérvonalának egyik legősibb öröksége, egy zafírkövekkel ékített markolatú, kétélű penge. Mindennek ellenére úgy érzi, mi több, biztos benne, hogy a tőrnek ott a helye, ahol most van.

– Asgardban jámbornak és gyengédnek neveltek – szólal meg szétszóródott, lemetélt tincseire meredve. – De a szívemben nincs helye gyengédségnek irántuk." 

negyedik rész

A hercegnő eszének még arra sincs érkezése, hogy sikoltásra ösztökélje, amikor egy érdes kéz durván megragadja finom ruháját, és irdatlan erővel a földre taszítja. Az orrába toluló hótól prüszkölve, remegve fordul a hátára, a szíve úgy püföli törékeny bordáit, mint kalapács a kovácsüllőt. A fölé emelkedő arc látványára eluralkodik rajta a páni rettegés: Týr nagyúr az, szüleinek egyik kivégzője, bozontos, barna-ősz szakálla fölött megvillannak sárga fogai. Roppant markában kegyetlen, fent pengét szorongat, amivel gondolkodás nélkül a kislány arca felé szúr, ám az elrántja a fejét, így a penge legyezőként szétterült hajának egy aranyló fürtjét kurtítja csak meg.

– Ne mozdulj többet, hugyos kis kölyök, vagy levágom a füled! – hörgi a férfi, sonkától és hagymától bűzlő szájából nyál fröccsen a ziháló lányka homlokára. Azonban amikor ismételten ölésre emeli tőrét, brutális állkapcsok csattannak össze kardforgató karja körül. – Mi a ménkű?! – ordít fel rémülten. – Ne! Ne! – Hiába minden kínlódó kiáltása és kétségbeesett ellenállása, Fenrir vérfagyasztóan morogva, irgalmat nem ismerve átharapja a ruháját, bőrét, kötött izmait s kipróbált inait, és hihetetlen erőt kifejtve lerángatja a halálra vált gyermekről. – Eressz, mocskos d… – A főúr mondatának vége már-már nem is emberi sikolyba fúl, mikor a farkas egy rántással leszakítja a jobb karját könyöktől lefelé. 
A fenevad ádázan parázsló szemekkel félreveti a letépett végtagot, pofájáról gőzölgő, forró vér csepeg alá. Nem támad újfent azonnal, fejét két mellső lába közé hajtva vicsorog a rángatózva vergődő merénylőre, készen arra, hogy a férfi egyetlen rossz mozdulatára a torkába mélyessze borotvaéles fogait. Týr, miután foszlányaiban visszanyeri józan eszét, menekülőre fogja; szűkölve, félig talpon, félig gurulva leküzdi magát egy lejtőn, mígnem teljesen eltűnik a farkas és Hlédís szemei elől, nyomában a hó foltokban lázvörösre színeződik.

A még sírni is képtelen, holtra vált hercegnő csak akkor mer megmoccanni, amikor Fenrir megszelídülve odaüget hozzá, és vértől ragadó orrával megböki a kézfejét. A farkas hátán rövid időn belül visszaér a palotához, ahol az egyik őr a karjába kapja, és a trónterembe rohan vele. A király nyomban dértitánok tucatjait trombitáltatja össze, és utasítja őket, hogy kövessék Fenrirt, aki remek szaglásának és a hátramaradt vérnyomoknak hála bizonyosan megleli majd az átjárót, melyen át a gyilkos odamerészkedett. A parancs egyszerű és világos: haladéktalanul omlasszák be az alagutat, vagy pusztítsák el bármily módon emberfej nagyságú kőkalapácsaikkal, vagy akár a puszta öklükkel.

– Azt a helyet, melyen át egykor bejárást biztosítottam a jötünöknek Asgardba, éjjel-nappal őriztetem – mondja Loki, miután a parancsot teljesítő csapat vezetője, Harwulf, az óriás, akinek Hlédís nemrégiben kikönyörögte a kegyelmet, jelenti neki, hogy véghezvitték akaratát. – Így hát lelniük kellett egy másikat.

– Miért nem a Bifrösztöt használták? – tárja szét a karjait Harwulf értetlenül.

– Azért, te ütődött, mert arra még a süket öreganyád is felfigyelt volna – horkan fel Fjölvar. Harwulf erre visszamorog valamit, ámde amikor egymást megunva a trónus felé pillantanak, királyuknak csak hűlt helyét találják.

ᚼ

– Hercegnő. – Grüsvid hangja óvatos és puhatolódzó. Hlédís érzi a hátán végigsimító hatalmas tenyér hűvösét, kissé meg is borzong belé, amint a lábait maga alá húzva, magába roskadva ücsörög az ágyán. Már vagy öt napja, hogy ki sem lép a palotából, csakis nagybátyjával közös mágiaóráikkor, máskülönben a szobájában gubbaszt.

A kútba esett merényletet követően Loki felkereste a lakosztályában, de egy szót sem váltottak. A kislány csak hozzábújt, fejét a férfi vállát fedő szőrmébe fúrta, és sírdogált, rázkódó vállal, mégis szinte hangtalanul. Nagybátyja fél órán át virrasztott vele, majd később forró fürdőt készíttetett neki, ám mire Hlédís visszatért onnan, Loki elhagyta a szobáját.

– Mi ez a lárma, Grüsvid? – tudakolja, fejével az ablaka felé bökve. Odakintről harsány kurjongatás és vad dobszó szűrődik be a helyiségbe.

– Épp ezért érkeztem – feleli a szolgálónő. Hlédís laposan pislogva fordul felé, kék szemei alatt a karikák majdnem olyan sötétek, mint a megfeketedett ég odakint. – Ma éjjel a Gamalltungl ünnepét üljük. Ez az Agg Hold éjszakája. Ma fogy el a Hold ebben a holdszázadban utoljára, s holnaptól újjászületve kél föl, hogy könnyeivel elárassza földjeinket. Ilyenkor sok százezer jötün gyűl ide Jötünheim minden szegletéből, hogy eljárják Gamalltungl szent táncait és részt vegyenek a húsosztáson.

– Húsosztás? – visszhangozza a gyermek felélénkülő kíváncsisággal.

– Jer velem, és elbeszélem, mi az.

Hlédís, engedve kíváncsiságának, nagy nehezen kievickél az ágyból. Harisnyát és gyéren hímzett ruhát ölt, vékony szálú haját Grüsvid csinos fonatba köti.

– A Gamalltungl napján kétszer száz jötün férfi vonul a Zord Tengerhez Bergelmir nyílvetőjével, ami máskor a király ereklyetermében pihen.

– Vadásznak tán vele?

– Igen – bólint az óriásasszony. A palotából kilépve hatalmas tömeg fogadja őket: ágyékkötős, hangosan üvöltöző, öblösen kacagó óriások és meztelen gyermekek, akik viháncolva futkosnak a felnőttek lábai körül. A világot a soványka Hold és a város főterén, egy csontokból készült emelvényen ragyogó Ezer Tél Szelencéje, az óriások fénye adja, melynek tündöklése ezen az estén sokszorosa az általánosnak, fénye szemkápráztatóan szakad ezernyi fénynyalábra a titánok házainak kúpszerű jégtetőin. – Bálnára.

– Ó! Arra Asgardban nem vadásznak, mert túl sokan haltak meg miatta. De a titánok…

– … A titánok közül is odavesznek legalább félszázan minden alkalommal – világosítja fel Grüsvid. Hlédís nem kérdezi meg, hogy akkor mégis miért tisztelegnek az ünnep szelleme előtt ily módon; tudja, hogy éppúgy, mint a gyermekek csupaszsága, ez is a hagyományaik sorát gyarapítja, melyektől semmi szín alatt sem válnának meg. 

Nem könnyű vállalkozás eljutniuk a királyig, akit száz és száz mulatozó óriás vesz körül, a maga húsadagjára várva, amit Loki egy jégtőrrel kanyarít ki számukra a mögötte heverő bálna óriási, nyálkás teteméből, az állat kiömlő vére sötétre festi a havat a lábaik alatt. A király ujjasa szintúgy súlyosra ázott a vörös nedvességben, pazar jégdiadémja szikrázik a szelence fényében.

Mikor megérkeznek, Grüsvid egy pillanatra elengedi a hercegnő kezét, és előrenyújtott karokkal a király elé járul.

– Királyom, adj nekem zsákmányunk húsából, s imígyen tedd az elkövetkező holdszázadot számomra bőségessé!

− Såværeþað! – mennydörgik a körülöttük várakozó titánok kórusban. Hlédís tátott szájjal nézi, ahogy nagybátyja puszta kézzel belemarkol a roppant állat nyers húsába, lemetsz egy darabot csupaszodóban levő bordákról, és a jötün asszony kezébe adja. Az azonnal beleharap a cafatba, a mozdulat kapkodó hevétől gubancos, szénfekete haja az arcába hull. Helyére rögvest öten igyekeznek befurakodni, hogy részesülhessenek a király kegyéből, Loki azonban unokahúgát invitálja maga elé helyettük, aki a hihetetlen ricsajban a saját gondolatait is épp, hogy csak hallja. 

– Neked is előlegezzünk még némi jólétet, hm? – Nem is várva, hogy a lányka válaszoljon, levág egy darab bálnahúst, és a penge hegyére tűzve Hlédís felé nyújtja. – Vidd. De ne próbáld meg elrágni.

A lányka kissé bizonytalanul lehúzza a síkos, hideg húst a tőrről, híján mindenfajta késztetésnek, ami arra unszolná, hogy tegyen vele egy próbát, ám némi habozás után mégiscsak nekiveselkedik. Fel-felnyekkenve küzd, hogy kiharapjon egy darabot a rágós bálnahúsból, küzdelme azonban mit sem ér, csak arca válik ragacsossá az állat hínárszagú vérétől. A közelben álló jégóriások, akik kínlódása alatt végig lelkesen biztatták és csapkodták vaskos combjaikat a dobok dörömbölését utánozva, hangosan felnevetnek, páran még azt is felajánlják, hogy tojómadarakként pépessé passzírozzák, és a szájába adják a húst. Mikor felpillant nagybátyjára, csodálkozva konstatálja, hogy a nemes, gyönyörű arcon lanyha félmosoly ül, annak ellenére, hogy megtagadta határozott és egyértelmű utasítását.

– Ha ezer gyermek állna előttem, akkor sem lenne kérdés számomra, hogy te vagy Thor porontya.

– Na, nesze, igyál rá, te kis hópihe! – kacag egy kövér óriásasszony, és egy jégből faragott kupát dug az orra alá, amitől azonmód elgémberednek a kislány vékonyka ujjacskái, mihelyst átveszi kínálójától. A kupában valamiféle sűrű, lilásfekete ital lötyög, melynek illata egyszerre édes és keserű, mint az asgardi gyógyítók némely főzete.

– Mi ez? – kérdi az orrát ráncolva.

– Azt kérdi, mi ez! – kurjantja az asszony, mire többen is a magasba lendítik a kupájukat, ezzel a maguk, vagy a többiek fejére loccsantva a szeszdús nedűt.

– A veszejtőbogyó bora! – válaszolja a tanács egyik tagja, az idősebb, zúzmaraszemöldökű titán, aki mostanra olyannyira lerészegedett, hogy csak ide-oda billenve bír talpon maradni. – Azért hívják így, mert mélyen terem, barlangokban, járatokban ahol meleg vizű erek csobognak… És azok, akik onnan ezt felhordják nekünk, jó hamar meg szoktak dögleni!

– Nem nekünk valók azok a katlanok – harsogja a kövér óriásasszonyság. – De a veszejtőért, látod, mégsem sokall senki némi áldozatot!

A figyelem kisvártatva elterelődik a veszejtőborral ismerkedő kislányról, mert egy nagy csapatra való óriás tűnik fel a tenger felöl vezető úton; valamennyien görnyedten lépdelnek, széles vállaikat csaknem felhasítják a fekete kötelek, amikkel az újabb elejtett prédát vontatják a csúszós havon. Bergelmir egyik, több mint három titán magasságát is kitevő fémnyila még mindig a bálna oldalába fúródva imbolyog.

A húsosztás folytatódik, Hlédíst pedig sietve odébb tereli bálnavérrel összekent fizimiskájú szolgálóasszonya.

– Épp, mintha csak ide születtél volna – nevet rá Grüsvid, meg sem próbálva letisztítani a gyermek szinte felismerhetetlenné vált ábrázatát. Az letekint a kezében tartott, csiszolt jégkupára, melynek sima felülete visszatükrözi az arcát és az azon húzódó sebhelyet, amit most szinte teljesen elfed a megszáradóban levő vér. Mondani akarna valamit, a szavak már ott egyensúlyoznak az ajkain, de nem engedi őket megszületni, száműzi őket oda, ahonnan érkeztek, miközben csöndesen letelepszik a hóba szolgálóasszonya oldalán, ahol összekuporodik, szerényen és aprón, akár egy hóvirág.

Hosszú idő után tér csak vissza a palotába, amikor már egészen megvénül az éjszaka, és átázik a ruhája. Mindaddig Grüsviddel és féltucat bódult jégóriással töltötte az idejét, akik mindenféle zavaros, tanulságos vagy épp megbotránkoztató történetet osztottak meg vele, mialatt sorra ürültek a veszejtőboros kupák. Grüsvid maga is erősen kapatossá vált az este végére, a lépcsőn már nem is bírta felkísérni a kislányt, az viszont nem is várta el tőle, már egymaga is képes meglelni a szobáját és eltenni magát másnapra. A palota jellegzetes, gyönyörű függőfolyosója most is oly világos, mintha nappali fényességben fürödne; a fehér falak és a megkeményedett hótenger sokszorosára erősítik a gyengélkedő Hold fényét, melynek csupán a boltíves ablakokon függeszkedő jégcsapok állják útját, árnyaik foltokat szaggatnak az ezüstfehér tündöklésbe.

Hlédís nincs egyedül: folyosó közepén egy férfi áll. A bőre kék, éjszín haja a vállára omlik, arcán könnyek folynak végig, melyeknek a halódó holdfény gyöngyházfényű ragyogást kölcsönöz. Nem zokog, a válla nem ráng, csak könnyezik, mintha mélyvízkék szemei túlcsordultak volna, kiáradt volna fájdalmának feneketlen, sós tava. Hlédís ismeri ezt a látványt, nagyon is jól, és ez a felismerés oly erővel vágja mellbe, hogy kis híján hangosan felnyösszen, kezeit hópéppel megtisztított arca elé kapja. Igen, ismeri ezt a látványt és ezt a hangot is, ezt a szívet tépő suttogást, ami a könnyező férfi szép metszésű ajkai közül surran ki, egyetlen név újra és újra, egy elátkozott, meghurcolt, ám soha ki nem hunyó szerelem siratóéneke.

A valóságba szivárgó álmok, gondolja a gyermek, lábai a földbe gyökereznek. Ó, Papa, bár csupán oktalan lidércnyomás lett volna…

– Uram – leheli, de a hangja nem több elgyötört nyekergésnél, mintha berekedt volna, felolvadt volna minden ereje a nagybátyja tekintetében lakozó, feneketlen bánat-tóban. – Uram… Megközelíthetlek?

Hang sem hallatszik. Loki szótlanul áll, a távolba réved, a hósipkás hegyek a felzavart Zord Tenger irányába, melynek partján, akár egy erdőre való vaskos farönk, hús-és bormámorba merült titánok heverésznek. Távol jár, valahol a messzi múltban s az emlékeiben.

„Elsiratott téged, atyám, elsiratott, és hiába szólongattam, kérdezgettem, nem felelt. Süket és vak volt, én pedig csupán kísértet mellette!”

– Uram… – Hlédís emlékszik, hogy kisgyermekként, amikor megálmodta ezt a percet, rettegett, borzadás töltötte el a világtól elszakadt, gyászba merült férfialak láttán, most azonban semmi ehhez hasonlót nem érez, csak szomorúságot, vállvetve a gyengédséggel, ami az utóbbi hetekben gyúlt piciny szívében rejtelmes természetű nagybátyja iránt. Lassan, nem is lépkedve, hanem inkább tipegve, akár egy ügyetlen kiscsibe, átszeli a kettejük közé ékelődött távolságot, és megáll mellette, pillantását ő is az éjszaka színeibe öltözött tájra szegezi. Épp vele szemben egy különösen testes jégcsap úgy ragyog a reá vetülő holdvilágban, akár egy felbecsülhetetlen értékű gyémántbriliáns, árnyéka sötétre mázolja a kislány arcának megsebzett felét. – Mint holmi tőrök – szólal meg oly halkan, mintha egy kripta szent nyugalmára ügyelne. – Éppúgy hasítanak bele ezek a jégcsapok dajkaasszonyunk fényébe. Beletépnek, mint dühödt zendülők uraik zászlajába, köpenybe rejtett penge a húsba… – Egyik kezével bizonytalanul megérinti a férfi alkarját, amit az a hóval befútt mellvéden pihentet. – S lám… Mily rongyos ma a holdfény, uram…

Loki nehézkesen, görcsös lassúsággal fordítja felé kásássá dermedt könnyekkel csíkozott arcát, mintha egy bájolással életre keltett szobor lenne.

– Bármilyen is a fénye… éles vagy megtépázott, akár az én becsületem vagy a te szépséged, a Hold mindig apádat juttatja eszembe. Pedig a Napra hasonlított jobban… fontoskodó, csupa arany, csupa hév. – Egy másodperc erejéig összeszorítja a száját, mintha belérúgtak volna, és ő fájdalmas nyögését igyekezne visszafojtani. – De nem, neki ez nem volt elég, ő a Holdat is le akarta tépni az égről, és felfalni. Sajtnak hitte a féleszű. Pedig a Hold az én barátom volt, az éjszaka őrszeme, az éjé, ami cinkosom és oltalmazóm volt. A Hold az én népem szentje, a Nap az ázoké. Számunkra a Nap veszedelem… túl közel merészkedni hozzá végzetes. Én voltam olyan ostoba, hogy így tegyek, közel engedjem magamhoz a Nap egyik fiát, s nézd… Jötünheim királyaként a népem egyik legnagyobb ünnepén utána jajongom egy kihalt folyosón, mint egy szánalmas, érzelgős bolond. Azt reméltem, hogy ma sikerülhet őt száműznöm a fejemből. Az erős ital, az örvendező nép, a húsosztás… épp elegek lettek volna ahhoz, hogy egyetlen napra szabadulást nyerjek. De te… – Mélyen beszívja a levegőt, amit Hlédís máskor feltámadó mérge jelének hinne, ám most ösztönösen tudja, hogy nem erről van szó. – Egyszerre szórakoztató és bosszantó, hogy mennyire hasonlítasz rá.

– Büszke vagyok arra a részre, ami bennem él atyámból – súgja a kislány, fejecskéjét álmatagon gyámja karjának döntve.

– Őt én tettem nagyszerűvé – jelenti ki Loki. Csaknem pislogás nélkül mered a közelségét kereső lányka szőke fejének búbjára, és egy pillanatig, mintha csak benne is felsejlett volna a jövendőmondás nyomasztó képessége, látja, amint ez az aprócska sarja Búri családfájának immáron felnőtt nőként, apja mennydörgő indulatával és égrepesztő erejével kifüstöli az asgardi palotába fészkelt vaddarazsakat, békés méhként döngicsélő királyukat pedig a saját fullánkjával nyársalja fel. A látomás egyszerre tölti el ifjúkorából ismerős bosszúvággyal és azzal az elnyomhatatlan nyugtalansággal, ami végigkísérte vakmerő bátyjával közös kalandozásait. – Azt pedig csak a nornák tudhatják, belőled mi válik majd, Thorsdóttir.

ᚼ

A Gammaltungl estéjét követően Hlédís játékos kedve lassanként elkezd visszatérni. Týr merényletkísérlete mindazonáltal örök nyomot hagyott lelkének egyelőre még gyermekien egyszerű világán, a tekintetébe költözött újszerű, árnyalatnyi komorság bárki számára észrevehetővé vált, aki tudja, milyen volt még a történtek előtt. Fenrirtől viszont azóta nemhogy nem tart, hanem egyenesen keresi a fenevad társaságát, amikor a palota körül sétálgat, vagy mókázik játszópajtásával, jelenléte megnyugtatja, még a varázslás is könnyebbé válik számára, amikor az állat a közelükben heverészik a hóban, lankadatlan figyelmességgel szemlélve gazdájának és annak csöppnyi pártfogoltjának erőfeszítéseit.

Asgard vérrel felkent, újdonsült királya és szövetségesei azonban továbbra sem nyugszanak, ellenére a ténynek, hogy nem támadhatják meg Jötünheimet, nem onthatják vérét a meggyilkolt uralkodó öccsének a koholt vádak ürügyével, és az óriások fényére sem tehetik rá a kezüket.

– Azt a hazugságot csepegtették az áz nép fülébe, hogy a hadúr abbéli igyekezetében vesztette el a karját, hogy kiszabadítsa a hercegnőjüket – ismerteti a kémek beszámolóját a többek közt ezért is felelő Fjölvar. A trónteremben valamennyi kitüntetett jégóriás jelen van, kivéve Harwulfot, akit a felségsértő cselekedet következteképp egy kopaszra borotvált fejű, dús ajkú óriásnőre váltottak le. Loki hátradőlve, hosszú lábait szétvetve ül pompázatos trónusán, összekulcsolt kezeit a combján pihenteti, megfeszülő izmai alatt a szokásosnál is élesebben rajzolódik ki markáns arccsontja. – És ez még nem minden.

– Ugyan mit hazudoztak még?! – kiált fel az egyik titán feldúltan. – Mind azt érdemelné, hogy a vadfarkasok eledelévé váljon, én azt mondom!

– Nem leszek olyan irgalmas – rázza meg a fejét Loki, a hangja halk, szinte suttogás, s éppen ezért dermesztő, akár egy, az ablaktáblák rései közt átsurranó téléji fuvallat. Tanácsosai harsány üvöltéssel, a mellüket verve helyeslik kinyilatkoztatását.

– Mit mondtak atyám népének? – hallatszik egy vékony, ugyanakkor határozottan csengő hang a trónterem bejárata felől. Valamennyien odakapják a tekintetüket: a küszöbön Hlédís áll, rá szabott szőrmeköpenyében és gyöngyszürke kesztyűjében, arckifejezése komoly, mintha soha nem mosolygott volna még életében.

Nagybátyja elmarasztaló pillantást vet a kislány mellett rostokoló őrre, ugyanarra, amelyik azon a végzetes napon társával bebocsátotta a jötün király palotájába Fandralt és az áz hercegnőt.

– Nem engedélyeztem, hogy bárkit is beengedjetek.

– De ő a…

– Nem kívánom, hogy hallja ezt! – torkolja le az uralkodó, felpattanva ülőhelyéről.

Hlédís éppúgy rázza meg a fejét, mint ő az imént, amikor a Baldrra és cinkosaira váró kíméletlen bánásmódról beszélt.

– Én nem félek az igazságtól, uram.

A titánok többsége fennhangon támogatja a kislány szavait, csakis Fjölvar és Loki maradnak némák; a titok tudója, és az, aki engedélyt adhat annak felfedésére.

– Hadd tudja meg! – A tar fejű óriásnő a levegőbe lendíti öklét, csuklóján összezörrennek jegesmedvefogakból fűzött karkötői. – Hadd tudja meg, milyen fából faragták az ellenségeit!

Loki nem szól vagy tesz semmit, egészen addig, amíg mindenki el nem csendesül. Amikor aztán az utolsó hangoskodó is elhallgat, egy apró biccentéssel jelzi Fjölvarnak, hogy közölheti, amit még tudniuk kell. 
A titán láthatóan kellemetlenül érzi magát, sötét szemöldökei egyetlen folytonos csíkká folynak össze széles homlokán.

– Azt állítják, királyom, hogy rémes, megbocsáthatatlan szándékaid vannak a lánygyerekkel – csóválja meg a fejét viszolyogva. – Hogy azzal, hogy itt tartod… testvérbátyád emlékét akarod megsérteni. Azzal, hogy amikor a lány nővé érik… megbecsteleníted. Vagy akár előtte.

Az elhangzottak egy pillanatra még a jégóriások harsány hangú népségébe is belefojtják a szavakat. A zúzmaraszemöldökű férfi elkerekedett szemekkel csikorgatja fogait, a korábban felszólaló nő elborzadva fintorog, míg Loki pengevékonnyá préselt ajkakkal, felizzó tekintettel szobrozik a trónhoz tartozó emelvényen.

– Baldr – sziszegi.

– Miféle torz elméjű alak ez?! – ordibálja az egyik tanácsos. – Adj parancsot rá, királyom, és maholnap kiontom a féreg belét!

– Belefojtom az aranyába!

– Úgy van, halál rá!

Kiáltásaik, legyenek bármily zengzetesek, nem jutnak el a király tudatáig. Unokahúgát figyeli, aki kitágult orrcimpákkal néz vissza rá, orcái azonban nem sápadnak mészfehérre a sokktól, ahogy korábban, helyette vérpiros dühvirágok nyílnak rajtuk. Egyszeriben a mellette ácsorgó őr oldalához kap (még épp, hogy felér odáig), és kirántja annak jégtőrét a helyéről. Szabad kezével megkeresi azt a fürtjét, amit Týr balvégzetű merényletekor megcsonkított, majd a saját hajába tépve az összes tincsét azzal egyforma hosszúságúra nyirbálja, a trónterem makulátlan, dérszín padlójára pehelykönnyű, aranysárga hajszálak záporoznak. Dühödt munkájának végére csaknem térdig leomló hajkoronájának helyén egy a válláig is épp hogy csak érő, zűrzavaros kóctenger marad, amit ugyanakkor sokkal inkább önmagához, megrongyolt szépségéhez valónak érez.

Dolgavégeztével maga mellé ejti a karját; a jégtőr markolata langyossá vált enyhén remegő kezében. Még soha nem használt ehhez hasonló fegyvert, csak egyszer fordult elő, hogy édesanyja megengedte, hogy kipróbálja, hogy illik a kezébe Sif vérvonalának egyik legősibb öröksége, egy zafírkövekkel ékített markolatú, kétélű penge. Mindennek ellenére úgy érzi, mi több, biztos benne, hogy a tőrnek ott a helye, ahol most van.

– Asgardban jámbornak és gyengédnek neveltek – szólal meg szétszóródott, lemetélt tincseire meredve. – De a szívemben már nincs helye gyengédségnek irántuk. – Még számára is hihetetlennek hangzik beszéde, azonban az utolsó szóig komolyan gondolja. – Frey. Nótt. Týr. Njörd. És az a… – Kicsiny teste, mintha csak a talaj rengett volna meg a talpa alatt, megrázkódik a dühtől. – Az a torz elméjű Baldr… – Hirtelen felszegi égragyogású tekintetét, és sietős léptekkel megközelíti az őt összehúzott szemekkel kémlelő nagybátyját. Féltérdre bukik előtte, összekuszált haja sebzett, haragtól eltorzult arcába rebben, amitől elvadultnak, már-már barbárnak tetszik. – Vissza akarok térni a szülőföldemre, amikor már felkészült leszek rá. Nagyatyám bölcsességével, atyám erejével, ajkamon anyám csatakiáltásával és szívemben a te kérlelhetetlen bosszúvágyaddal kívánok lesújtani rájuk. A halálukat akarom!

A dértitánok harciasan felordítanak a hercegnő szavaira, az őrök a padlóhoz csapkodják dárdáik végeit. A szilaj hangzavarba csakis az uralkodó és unokahúga nem csatlakoznak be; a férfi homlokráncolva pillant le a tőrt szorongató kislányra, s bár szívében éppúgy egyetért az új áz királyra és annak udvartartására kirótt halálos ítélettel, mint tanácsadói, jól tudja, hogy Hlédís nem is olyan rég még csak nem is gondolt volna soha erőszakkal és vérontással. Világos számára, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott.

Loki ajka halvány, ugyanakkor elégedett mosolyra görbül. Thor talán elhűlt volna ettől a változástól, ő azonban nem megboldogult fivére.

– Ha nem tévedek, a segítségemet óhajtod kérni ahhoz, hogy ezt véghezvihesd – szól, miközben visszaereszkedik a trónusára, lábait szétveti, karjait a királyi szék fenséges, farkasfej formájúra faragott karfáira fekteti.

– Ha eljön az ideje – bólint Hlédís. – Taníts meg, uram, arra, hogy miként ne legyek jámbor, amikor nem szabad annak lennem. Ne csak a varázslásra okíts, hanem a harc művészetére is.

– Éljen! – kiáltja a zúzmaraszemöldökű óriás. – Egy igazi uralkodó nem csak döglött tőkehalként bámul, míg harcosai vérüket hullatják!

– Legyen, ahogy a gyerek mondja, királyom! – rikolt fel a karpereceket viselő nő. – Amikor már megnőtt, és a magának követelheti az ázok trónját, ültessük őt rá! Ismeri már a titánok tisztességét, mi fogadtuk be, mi öltöztetjük, mi etetjük! Ő már nem fordulna ellenünk!

– Csendet! – szakítja félbe őket királyuk. – Annak a napja is el fog érkezni, amikor erről döntés születik, de az nem a mai lesz. – Két ujjával int, tudatva, hogy unokahúga felegyenesedhet a térdepelésből. – Legyen. Megtanítom, hogy kell tartanod a pengédet ahhoz, hogy vért onts vele… mert nem úgy, ahogy most teszed – mutat rá hangjában életlen gúnnyal, arckifejezése azonban a következő pillanatban elkomorodik. – A nagyapádat viszont ne emlegesd többé előttem. Soha.

A lányka csak egy újabb bólintással felel, a benne felmerülő kérdéseket azonban nem sokáig tartja magában.

ᚼ

– Tudom, hogy nagyaty… – Félúton elharapja a mondatot, amikor Loki megvillanó szemekkel felé fordítja a fejét, fekete hajában gyöngyszemekként csillámlanak a galambszürke felhőkből alászállingózó hópelyhek. Hlédís megköszörüli a torkát, a kezében tartott tőrt, aminek helyes fogását és forgását nagybátyja hosszú órák óta igyekszik a fejébe verni, az egyik embermagasságúra terebélyesedett jégtömbbe szúrja. – Tudom, hogy miért kérted azt tőlem a trónteremben a minap, uram.

– Nem kértem. Parancsoltam.

– Láttam, mi történt – próbálkozik Hlédís kitartóan. Már egyáltalán nem tart nagybátyjától, és noha tudja, hogy nála némiképp máshol helyezkednek el a határok és hogy sokkal szeszélyesebb természetű, mint apja, olthatatlan kíváncsisága nem hagyja nyugodni. – Tudom, hogy nem volt őszinte, de–

– Néhány zavaros képfoszlányból, amit az az átokverte barlang megosztott veled, még nem nyersz képet arról, mit művelt velem a nagyapád – szisszen fel a férfi metsző hangon, kirántva az edzett acélpengét onnan, ahová a kislány döfte, fekete csizmájára apróra zúzott jégdarabkák peregnek. – Mára elég volt. Úgy látom, a tőr nem a te fegyvered.

– Úgy hiszem, nem vagyok oly légies, mint te, uram, vagy mint Frigga királyné volt – biggyeszti le az ajkát a kislány eltöprengőn. Nagybátyjának nincs érkezése válaszolni, mert egyszeriben egy szélsebesen száguldó, kék folt csapódik a hercegnőnek, és gyűri le a hóba.

– Megvagy, Pöttöm! – visong Brámi. – Lejárt az id’d, már vagy miljom hópehely lehullt, mióta elkezdtétek! Most már az enyém vagy! Ugy’ az enyém? – néz fel a jötün királyra tágra nyílt, vidáman csillogó szemekkel.

– A tiéd – hagyja rá Loki, és a gyerekeknek hátat fordítva elindul vissza, a palota bejárata felé.

ᚼ                   ᚼ                    ᚼ

Az örök tél birodalmában holdszázadokban mérik az időt.

Hlédís több tucatnyit él meg a jégtitánok honában töltött ideje alatt; több tucatszor nézi végig elragadtatottan, hogyan vadásszák le ezeket a leírhatatlan méretű és erejű állatokat nagybátyja alattvalói, több tucatszor issza magát eleinte kissé kábára, majd később, az idők előrehaladtával harsányra és még vakmerőbbre, mint amilyennek attól kezdve bizonyul, hogy tincsei visszanyerik eredeti hosszúságukat, s csípője szélesebbé, mellkasa domborúbbá válik.

Ott-tartózkodása során, viszonylag hamar az óriások egy másik jelentős és igen sajátos ünnepét is megismeri: a termékenységünnepet. Minden lányt, akinek az adott holdszázadban vér fakadt a combjai között, és minden fiút, aki akkor elérte a titánoknál a férfilét küszöbének számító kort, összeterelnek a főváros közepén, ahol aztán apjaik és anyjaik átadják nekik az első ruhájukat, illetve kapcsos ágyékkötőjüket, miközben a felnőtt óriások vad, ösztöni mozdulatokból álló táncot járnak körülöttük. Hlédísnek – akinek megengedték, hogy ruhában vegyen részt a saját felavatásán – először meglehetősen nagy döbbenetet okozott a látvány, ahogy az óriásasszonyok kebleikre, míg a férfiak az ágyékukra markolva táncolták körül egymást, majd simultak össze fel-felmordulva. Egyes párok nem sokkal később egymásba is fonódtak, ott, a tömeg sűrűjében, s e cselekedetüket a körülöttük állók buzgón éltették.

Hlédís, aki mindaddig még sosem szembesült a nemiség mibenlétével, pislogva fogta a melléhez az egyszerű, dísztelen, durva anyagból készült ruhát, amit maga Loki adott át neki, közvetlenül Fjölvar után, aki büszkeségtől sugárzó arccal avatta férfivá egy szem kisfiát.

– Nagy vagyok! – sikított fel Brámi izgatottan, és magához ölelte játszópajtását. – De te kicsi maradtál, Pöttöm!

A kislány és Brámi idővel szinte elválaszthatatlanok lettek, és ez egyszerre jelentett könnyebbséget Loki számára afölött, hogy unokahúga nem magányos, és idejének azt a részét, amit nem vele vagy a szolgálónőjével tölti, kedvére való társaságban üti el, ugyanakkor alkalmasint igen nagy bosszúságot. Hamar világossá vált, hogy a kis hercegnő legalább annyira kalandvágyó, mint apja volt egykoron, ám ezt Asgard merev udvari szabályai között nemigen bontakoztathatta ki. Brámival az oldalán azonban, az óriások jóval kötetlenebb világában teret kaphatott féktelen kíváncsisága, ami a sokatmondó névvel bíró Gyilokárok meglátogatásától kezdve a Hlédís által bájosnak tartott jégrákok egy messzi hasadékban lakó ősanyjának felkutatásáig mindent magába foglalt. Ez utóbbi alkalmával egy erősen recsegő és kopott szánkón kényszerültek elmenekülni a sziklanyúlványokkal tarkított hegyen lejtmenetben, és még akkor is torkuk szakadtából sikítottak mindketten, amikor szánjuk egy hókupacnak vágódva sikeresen megérkezett a hegy lábához, ahol addigra már egy kisebb seregre való titán, a karba font kezű Fjölvar és maga a király várta őket.

– Nem ő volt! – jelentette ki az elöl ülő Brámi, akinek derekát meleg kelmékbe és szőrmékbe öltöztetett játszópajtása képtelen volt elengedni, mintha attól rettegett volna, hogy mégiscsak felfalta őket a gigászi jégrák, és ha lefejtené vékony, ám egyre erősebbé váló karjait barátjáról, Hélheimben találná magát. – Mindkett’n voltunk!

Hlédíst mindenesetre sosem ütötte meg a nagybátyja. Volt, hogy irgalmatlanul leteremtette, volt, hogy megtiltotta Grüsvidnek, hogy egy este vacsorát adjon neki, és arra is akadt példa, hogy tüntetőleges hallgatásával büntette, miközben a harcot és a mágiát, vagy a mágia segítségével való küzdelmet tanította neki, de kezet sohasem emelt rá.

ᚼ

Lokinak igaza volt: valóban nem a tőr bizonyult a kezébe leginkább illő fegyvernek. Kipróbáltatott vele fejszét, íjat és nyilat, ám végül kiderült, hogy a kard az, ami oly tökéletesen illeszkedik a hercegnő kezébe, mintha a karja meghosszabbítása lenne. Rövidesen híre is kelt, milyen eltökélten és eredményesen gyakorolja a kardforgatást, ennek köszönhetően történt, hogy amikor nagybátyja először magával vitte Nidavellirbe, a célból, hogy a törpök királya megismerhesse a hercegnőt, aki egy Asgardban szégyenletes árulónak kikiáltott férfinak hála menekült meg Baldr kelepcéjéből, az öreg uralkodó középső fia, Agvaldr egy meglepően könnyű, ám rendkívül éles kardot ajándékozott neki, melynek markolatát kétoldalt egy-egy vasból öntött, fejét lógató hóvirág díszítette.

– Jötünheim kicsi hóvirágjának – mondta a Hlédísnél alig egypár téllel idősebb, bronzszín hajú herceg elpirulva. – Akinél gyönyörűbb hajtása egyetlen sincs az Yggdrasilnak.

Hlédíst akkor szólította meg először valaki ilyfajta kedves, ismerkedő közeledéssel. Bár minden oka meglett volna, hogy orcái éppoly vörösre gyúljanak, mint Agvaldrnak, ez elmaradt, csupán egy hálás mosoly költözött mályvarózsaszín ajkára.

– Döfd egyenesen annak az aranyszemű pondrónak a szívébe – tanácsolta a trónszékében ülő, ősz, nagy hasú törpkirály. – Alig egy hete kétszáz vánt köveztetett halálra lázadásért, amikor két város is megtagadta a képtelen adóit.

Aznap este, immáron Jötünheimben Hlédís hamar befejezte a vacsorát. Nem adott magyarázatot arra gondos szolgálónőjének, miért távozik oly hamar, egyszerűen felállt az asztaltól, kezében egy tálnyi áfonyával, és kisietett a helyiségből, ahol általában elköltötte az estebédet, Grüsvid, Brámi, vagy olykor mindkettejük társaságában. Néhanapján nagybátyja megengedte neki, hogy együtt étkezzen vele, ez azonban nem egy ilyen este volt. A lány addigra már megtanulta, hogy ez nem a személye ellen irányuló vonakodás, Loki pusztán nem szeretett társaságban enni.

Grüsvid természetesen jelentette a királynak, hogy a hercegnő milyen különösen viselkedett. Loki a szobájában lelt rá Hlédísre, amint az a kandalló előtt kuporogott, térde mellett felfordítva szomorkodott a kerámiatál, amelyben a sötétkék bogyók voltak azelőtt, hogy a lány szétnyomkodta volna őket, majd jellegzetes színű levüket az arcára kente volna. Amikor nagybátyja közelebb lépett hozzá, felkapta a fejét; az arcát közvetlenül keretező tincsei összeragadtak a gyümölcslétől, patakzó könnyei árkokat vájtak bizarr maszkjába.

– Mit művelsz? – kérdezte Loki fél szemöldökét felvonva. Hlédís, habár sokat nőtt az elmúlt években, végtelenül kicsinek tűnt a lábai előtt gubbasztva, mintha valóban egy cseppnyi hóvirág lenne, amit a mezőn átcsörtető harcosok kitaposott csizmái könnyedén összeroppantanak.

A lány szóra nyitotta áfonyalétől ragacsossá vált ajkait, ám először csupán egy nedves szörcsenés szakadt ki belőle.

– Neh… Nem akarok áz lenni többé! – zokogott. – Nem akarom, hogy közülük valónak nevezzenek! A te néped része akarok lenni, uram… Jötün, dértitán, Bergelmir leszármazottja! – Arcát a tenyereibe temette, így a férfinak térdre kellett ereszkednie mellette, hogy hallja, mit habog. – Fjölvar elmondta… a vánok közt, akiket Baldr kivégeztetett, nálamnál nem idősebb, sőt, ifjabb fiúk is voltak… az atyjuk… – Mélyet kortyolt a szoba meleg levegőjéből, hogy ne fogja el ismét a görcsös sírás, csizmájának csatjairól élesen csillant vissza a kandallóban lobogó tűz narancsvörös fénye. – Az atyjaik nem akartak fizetni a koronának, és ezzel fenyítették meg őket. Nem őket ölte meg, hogy továbbra is megkopaszthassa őket… hanem a nevük majdani hordozóit… Neh… Nem vagyok áz! Többé nem!

– Figyelj rám – nyomta meg a szót Loki erélyesen, ezzel kizökkentve unokahúgát reménytelen kesergéséből. – Ez ostobaság, amit ki kell verned a fejedből. – Hideg ujjait Hlédís csuklóira fonta, és elhúzta a kezeit az arcáról, amelyről a könnyek már javarészt lemosták az áfonyából nyert festéket, felfedve bőrének eredeti, halványbarack színét. – Apád is áz volt, ha még emlékszel rá, ahogy a nagyanyád is.

– Igen… és anyám is – szepegett.

– Csakugyan – bólogatott a férfi, kényszerítve magát, hogy ne fintorodjon el. – Nem az dönti el, ki szörnyeteg, és ki jótét lélek, hogy mely nép soraiból való. – Szorítása még erősebbé vált Hlédís csuklóján, ezzel szavak nélkül is megparancsolván, hogy rá figyeljen. – Ezt nem szabad elfelejtened. Egy uralkodónak szabad ezt a legkevésbé elfelejtenie. Az ázok, a törpök, a vánok, az álfok, és a jötünök között is vannak akasztófáravaló gaztevők, ahogy jóravalók is. Ezt az asgardi nemesség, akik mindig is felsőbbrendűnek képzelték magukat, sokszor elfeledik számításba venni. Valóban, Baldr egy szörnyeteg… ahogy az én vér szerinti apám is az volt. – Elfordította a tekintetét a lányétól, talán azért, hogy az ne láthassa a kristálytisztaságú szemekben fellángoló gyűlöletet. – Világokat tartott rettegésben, ártatlanokat mészárolt halomra, a saját népét pedig nyomorba taszította, barbár, méltatlan életre kárhoztatta. Hagyta, hogy elszaporodjanak a vadfarkasok, miközben sorra erőszakolta a jötün asszonyokat. A te hőn szeretett szolgálóasszonyodon, Grüsviden is erőszakot tett, pedig szűzlány volt. – Mikor újra unokahúgára tekintett, annak arcán a legelemibb iszonyt látta, kezei megreszkettek nagybátyja acélos markában. – Valószínűleg én is erőszakból születtem, ezt már sohasem tudom meg, és nem is akarom. Sok időmbe telt, amíg elfogadtam magam annak, ami vagyok, amíg elfogadtam őket. – Fejével az ablak felé bök, egyértelművé téve, hogy a saját népéről beszél. – Nem szabad elfelejtened, honnan jöttél, Thorsdóttir. Vissza kell térned oda, és kiseperned őseid termeiből annak a breiðabliki csúszómászónak a mocskát. Fandralt, a megmentődet Asgardban árulónak bélyegezték – emlékeztette merően a szemébe nézve, a hangja szigorú volt, lényegre törő, mentes minden érzelgősségtől, de Hlédís előtt nem volt titok, hogy ezzel kizárólag az ő érdekét szolgálja. – A fiát és az asszonyát megfosztották minden címüktől és földjüktől. A fiú…

– Einar! – sikkantott fel a hercegnő újfent könnybe lábadó szemekkel. – Emlékszem rá, ó, igen! Einherjar szeretett volna lenni…

– Nos, soha nem lesz az, hacsak te vissza nem térsz, dicsőségesen és nagy feltűnéssel, ahogy azt egy született áz tenné – felelte Loki látszólagos szenvtelenséggel. – Egy áruló ivadékai nem lehetnek einherjarok. 

– Visszatérek – suttogta Hlédís csaknem magán kívül. – Áz vagyok, és visszatérek. – Szavait hallván Loki elengedte unokahúga csuklóit, ujjai helyén tünékeny, pirosló nyomok maradtak, mint holmi karperecek. Legnagyobb meglepődésére a leány, immáron jóval higgadtabban és összeszedettebben a férfi arca felé nyúlt, és finoman két meleg keze közé vette azt, mialatt pillantása nem eresztette az övét, mintha attól tartott volna, hogy elmenekül előle. – Totyogó gyermekként azt hittem, azért nem láthatlak és érinthetlek soha, mert félsz tőlem – nevetett fel reszketegen, majd térdre emelkedett, és puha csókot nyomott gyámja magas homlokára.

Tudta, hogy gesztusa nem fog viszonzásra lelni, ahogy azt is, hogy e tettével csontja velejéig s lelke legrejtettebb bugyraiig meghökkentette Lokit, de amikor elhúzódott tőle, és a sarkára ülve, maszatos arccal rámosolygott nehezen leplezett döbbenettől merev ábrázatú, mégis végtelen biztonságot árasztó nagybátyjára, boldogabbak érezte magát, mint az elmúlt időkben bármikor.

ᚼ

Ahogy Hlédís egyre idősebb lett, úgy vált egyre világosabbá előtte, mit jelent a szerelem, a házasság, az örökség. Látta, miként találnak párra Brámi fiúpajtásai, akikkel fókára vadászni járt, és barátja is bevallotta neki – némi nógatást követően – egy bűvöletesen tiszta egű napon, hogy akad a városban egy kerek keblű, „jégkristály-mosolyú” leány, aki felkeltette az érdeklődését.

– Jóképű legény vagy – lökte meg csizmás lábával Brámi pőre, hatalmas lábfejét. – Ne szégyenlősködj, mert kinevetlek!

– Jaj nekem, Pöttöm – heherészett Brámi, aki még apjánál is magasabbra nőtt, érdes tapintású, hollófekete haját egy, majdhogynem a derekáig érő varkocsban hordta, arcán sűrű szakáll fakadt. – Vagy inkább, jaj neked! – Felnőttkorára levetkezte gyermek-éne beszédhibáját, amit a hercegnő olykor szinte hiányolt, olyannyira a szívéhez nőtt.   

Hlédís serdülőévei boldogak voltak Jötünheim látszólag rideg vidékein és Nidavellir vadregényes bérceiben, ahol sokat kalandozott ottani pajtásával, Agvaldr herceggel. Loki fáradhatatlanul okította őt mindarra, amiben ő a legkiválóbb volt; az érzelmek szükségszerű elrejtésére, a machinációra, a mágiára, fondorlatra, és arra, amire ő maga is megkérte egykor: hogy miként ne legyen könyörületes, amikor csupán ártana vele. Nagybátyjával kapcsolatban a hó és jég királyságában eltöltött évei alatt számtalan más dolgot is megértett, amiket gyermekként aligha sikerült volna, hiába nem volt buta kisleány. Tökéletesen megértette atyját, miért szerette oly odaadó szenvedéllyel ezt a titokzatos, esetenként kiszámíthatatlan, ragyogó elméjű férfit, aki – és ez a tudat oly heves melegséggel töltötte el Hlédís bensőjét, mintha egy aprócska Nap tündökölt volna fel benne –, soha, senki mást nem fogadott sem a szívébe, sem az ágyába. Tudta, hogy ez egyszersmind azt is jelenti, hogy nagybátyja még annyira sem lesz képes soha elengedni Thort, mint ő, ezt látta olykor búskomoran el-elrévedő tekintetén és némelykor tagadhatatlanul elkínzottá váló arckifejezésén is, amikor azt figyelte, hogyan küzd az edzésére kirendelt, fakardokkal hadonászó dértitánokkal: fel-felüvöltve, féktelen lendülettel, széles és erőteljes mozdulatokkal, akárcsak édesapja tette.

A szerelem és érzékiség azonban Hlédís számára különösen nagy kihívást jelentettek.

– Mi bánt? – hallotta Loki kérdő hangját a háta mögül, miközben épp céltalanul kóborolt a palota környékén, nadrágja a térdéig csatakosra ázott az olvadt hótól.  Mikor megperdült a tengelye körül, kis híján beleütközött a királyba, aki földig omló palástban, a háta mögött összekulcsolt kezekkel ácsorgott mögötte. Néhány tincse már őszbe fordult, noha a kor változatlanul alig-alig volt képes elvenni a szépségéből, belülről fakadó fenségességével szemben az idő durva vésői tehetetlennek bizonyultak. Korának legárulkodóbb jelei némely szürkébe fordult hajszálán kívül a homlokán végigfutó, pókhálóvékony ráncok szövevénye volt, melyek most már akkor sem ivódtak bele a bőrébe, amikor nagy ritkán kisimultak vonásai.  

– Semmi, uram – válaszolta a lány, hosszú, kibontva hagyott hajába belekapott az egyre nagyobb erőre szert tevő szél. Fandral sírhalma felől ismerős alak közeledett: Fenrir gyors léptekkel ügetett feléjük, fogai közt egy bébifóka véres tetemével. Az állat Loki lábához tette zsákmányát, majd letelepedett, és recés nyelvével lustán megnyalta vékony, lilás ajkait.

– Semmi – ismételte nagybátyja cinikusan. – Kellemetlen semmiség lehet, ha hetek óta nem hagy nyugodni.

A hercegnő mélyet sóhajtott, karjait keresztbe fűzte a mellei alatt.

– Agvaldr.

– Olyat tett, amit nem akartál? – kérdezte a férfi fagyossá hűlt hangon. Fenrir fenyegetően felmordult a mellette, mintha lelkük egy és ugyanaz lett volna.

– Nem, lelkem, dehogy – rázta meg a fejét Hlédís. – Én csak… Nem értem ezt! Megcsókolt, és úgy véltem, ez rendjén való. Kedves, tisztaszívű férfi, törpnek meglepően nagynövésű, majdnem egymagas velem! A szemei igézőek, és amikor harcolunk, nem könnyű legyőznöm, és ez tetszik. De… amikor megcsókolta a számat… majd a nyakamat… és itt… – Kesztyűs kezét a torka és a keblei völgye között húzódó felületre simította. – Nem éreztem semmit, uram. Semmit, pedig Brámi azt mondta, a kedvese sóhajtozott, a szeme tágra nyílt a vágytól, amikor ezt csinálta vele, és… megváltozott… odalent… De én nem. Csak feküdtem, mint egy darab fa, mint az a dög, amiből Fenrir lakmározik! – mutatott rá a fókára, melynek porhanyós húsából a király farkasa éppen kitépett egy nagy darabot. – Mi a baj velem, uram? – nézett fel Loki tűnődő arcába kétségbeesetten. – Miért nem akarom sem őt, sem mást?

– Emiatt nem kellett volna ily nagyon megrémülnöd. – Bár gyámja hangja ezúttal is határozott volt, mint sok-sok éve, amikor áz-léte megtagadásáról beszéltek, ajka megnyugtató, cinkos mosolyra futott, ezzel elérve, hogy unokahúga zaklatottsága némileg alábbhagyjon. – Magad is tudod, hogy az efféle dolgok nem mindig… egyszerűek. Férfi szerethet és kívánhat nőt. Férfi szerethet és kívánhat férfit. Nő szerethet és kívánhat nőt. És van, amikor egy nő, vagy férfi sem asszonyt, sem férfiút nem kíván. Ugyanoly természetes mind.

Hlédís egy pillanatra beharapta kicserepesedett alsó ajkát, jobbjával zavartan túrt a szélfúvásban vadul hullámzó, mézszín fürtjei közé.

– Nincs hát baj velem? – lehelte.

– De, számtalan baj van veled. Apádhoz hasonlóan lobbanékony és meggondolatlan vagy, bár nem tagadom, talán sikerült egy szemernyi józan észt csepegtetnem beléd… Vagy mégsem – emelte égnek a szemét, amikor a lány kitárt karokkal nekirontott, és szorosan magához vonta, azonban ezúttal nem hagyta minden visszajelzés nélkül; fél kezével lágyan, s mégis kimérten végigsimított unokahúga haján, Thor haján, Frigga haján. 

5. >>

------------------------------------------------------

Loki "Thorsdóttirnak" nevezi Hlédíst, ami "Thor leányát" jelent. Az izlandi névadási szokások szerint a gyerekek az apjuk nevét viszik tovább, például: Odinsson, Svensdóttir.