A Kökényerdő boszorkánya I.

Istentelen idők után egy saját történettel (is) jelentkezem, körülbelül ötrészes lesz. 

A tizenötödik századi Anglia egy kis, rigorózusan vallásos falucskáját, Sloewicket immáron tizenhét esztendeje rettegésben tartja a közeli Kökényerdőben élő, veszedelmes boszorkány, aki egykor maga is közéjük tartozott. Richard Brandon, a falu ácsmestere egyike volt azoknak, akik leleplezték az akkor még alig tizenhat éves lányt, aki a szomszédja és egyben legközelebbi barátja volt, és e tettéért köztiszteletnek örvend a sloewickiek körében. Arról azonban senkinek sincs tudomása, hogy Richardot azóta is gyötrő bűntudat emészti, mivelhogy világos számára: Ivy Claimond ártatlan volt, képességeit csak jóra használta. A korán megözvegyült férfi lányával, a tizenöt éves Grace-szel él békességben, mígnem egy nap Grace-t legázolja egy megbokrosodott ló, a kétségbeesett Richard pedig baljós lépésre szánja el magát: behatol a Kökényerdőbe, annak reményében, hogy Ivyban, aki annak idején gyengéd érzelmeket táplált iránta, maradt annyi jóindulat, hogy megmentse az ártatlan lányt. Annak azonban csak Isten a megmondhatója, ki és mi várja őt egy régi és régen elárult barátnak, a Kökényerdő boszorkányának birodalmában. 

 16+, dráma, horror, a klasszikus boszorkánylegendákra épülő, szóval helyenként igen naturalisztikus. 

Első

Amire senki más nem képes

A hatalmas tenyérben szinte elveszik a hosszú órák munkájával kifaragott, apró, kerek szemű bagolyfigura. Csak ezen a héten harmadjára jön el körülnézni, egyesével szemléli végig a műhely két oldalán magasodó polcokra kihelyezett, fenyőből és kőrisfából készült játékbabákat, edényeket, egyedi merőkanalakat, szobadíszeket. Mindháromszor ennél a kis szárnyasnál állapodott meg, s én tizenhét év kereskedői tapasztalatával nagyon jól tudom, hogy végül erre fog esni Hughes falubíró választása.

– Bájos kis jószág – teszi át a másik markába, mintha a súlyát vizsgálná. – Megveszem. – Lerakja a pultomra a kis faragványt, bolyhosodó, levélmintás hímzéssel ékített zekéjének zsebéből egy összecsavart cédulát vesz elő. – Jamesnek fogják hívni a fiunkat. Ott van a papiroson, felírtam magának. Megtenné, hogy rákarcolja a bábura? A biztonság kedvéért, tudja. – Hughes minden gyermeke születése után két héttel, miután bizonyossá válik, hogy életben maradnak, és ezen felbátorodva elnevezik őket a nejével, vásárol tőlem egy kis csecsebecsét, amibe a kérésére belevésem a kisded nevét, gondosan lemásolva a papírra írt vonalakat. Sloewickben, ebben a kicsiny, angol falucskában csak a papok, az orvos, a falubíró és az elöljáró ért az olvasáshoz és a betűvetéshez, más nemigen.

Szívélyes mosollyal bólintok, hogyne tenném, miközben borotvaéles vésőmmel újfent és utoljára mélyítek egyet a hornyokon, amiket azokba gondosan méretre metszett akácdeszkákba fúrtam, amiket rövidesen puha bőrbe csomagolok, és felpakolok a kordémra, hogy aztán a paplakba szállítsam őket.

A falubíró kifizeti a figura árát, és megállapodunk a másnapi átvételben. Megkönnyebbültnek és gondtalannak, szinte pihekönnyűnek hat ez a hordóhasú, medveerejű ember, ahogy kilép a műhelyem s boltom ajtaján Sloewick főutcájára, szórakozott biccentésekkel viszonozva a szamarakat és ökröket terelő, szekereken döcögő, vizeskannákat és vásárfiákat cipelő falusiak köszönéseit. Tudom, mi végre ez a derű. Hughes és vele együtt csaknem az egész falu hűen hiszi, hogy a tőlem vásárolt bútordarabok, játékok, akárcsak egy késmarkolat is, csodatévő erővel bír, mindenekelőtt megóvja őket a gonosztól, a gyermekeket pedig a korán ölő betegségektől és a himlőtől, ami utoljára tizenhét éve vette be magát ide, és zárta le megannyi sloewicki szemét, többek közt apámét is. Tőle örököltem meg az ácsműhelyt, itt, a falu ivójának tőszomszédságában, a környék legnagyobb kútja köré kialakított főtér közelében.

Én mindennek egy fia hitelt sem adok, csupán nem hangoztatom ezt, hisz ez a babonás hiedelem csak jót tesz az üzletnek, megteremti számomra annak lehetőségét, hogy néhanapján új ruhákat készíttessek a lányomnak, sose járjak lyukas csizmában, a pantallómon ne fújjon át a szél a tél derekán, hetente többször is húst ehessünk, s a lakószobáink odafent mindig melegek és otthonosak legyenek. Idebent kellemesebb a levegő, mint odakint, a zsalukat mégis minden reggel kitárom, beengedve az utca poshadó víz- és ürülékszagát, hisz lélegeznem mégiscsak kell, még ha a fagyanta illata jólesőbb is.

Lesöpröm a térdemről a helyiségben mindenhol megtelepedett forgácsot, ami bárhová ülünk, bárhová is tesszük a kezünk, mindig a ruhánkra, a bőrünkre tapad, dacára annak, hogy Grace lányom minden nap lelkiismeretesen felsöpör. Elpakolom Leverer plébános új ágyának darabjait, majd a nehéz rakományt a vállamra emelve kilépek a hátsó ajtón, ami szűkös udvarunkhoz vezet, ahol már vár rám a ruhákkal és szalmával bélelt kordé, elé befogva pedig jól táplált pejlovunk, Patsy, éppúgy, ahogy kértem. Melegségbe borul a szívem, ahogy Grace-re gondolok; angyali teremtés, csak a legritkább esetben feledkezik meg arról, amit mondok neki, vagy a házkörüli feladatairól, ellentétben a legtöbb korabelivel. Most nincs itthon, csendes a ház, nem hallom sürgölődő, könnyű kis lépteit, fiatal verebeket idéző csivitelését, a vesszőseprű surrogását. A barátaival van, tudom, kikérte az engedélyem. Előszeretettel időzik a sírásó két leányával, Albertával és Jane-nel, de rajtuk kívül még tucatnyi ifjú lányka keresi a társaságát, kísérik a kúthoz, a vásárba, segítenek neki hazacipelni, amit vett, a vasárnapi mise után pedig kisebb tumultus szokott kialakulni körülöttünk – a felnőttek engem kérdezgetnek, többnyire olyasmiről, ami valójában nem is érdekli őket, az ifjak és gyermekek pedig Grace társaságáért versengenek.

Feszítő súlyt érzek a gyomromban, amikor erre gondolok, mintha lenyeltem volna egy rongycsomót, amit előtte vízbe áztattak. Igyekszem nem figyelni rá, csak arra, hogy minden szerszámom a helyén van-e, ami majd a plébános ágyának összeszereléséhez kell, de majdnem két évtized alatt sem sikerült kiirtanom ezt az érzést magamból. Azt hiszem, nem is akarom. Emlékeztetnie kell a valóságra, arra, hogy ez a sok tisztelet, a Brandon-műhely köré épült babona nem az én érdemem, mi több, ez nem is érdem, ez egy hiba, óriási hiba, amire viszont még gondolnom sem akaródzik.

„Ne mondd el senkinek”, hallom a hangját a fejemben, fakón, visszhangzón, mintha egy verem mélyéről szólna. „Ez csak a mi titkunk és apámé. Ők nem értenék.”

Elhessentek egy, a lábamnál csipegető tyúkot, a szárnyát megrezzentve inal odébb, csatlakozva azon társaihoz, melyek szintén előbújtak kicsinyke óljukból. Nagyobbat nem tarthatunk fent, Patsynek szüksége van a helyre, az abrakolóját már így is túlontúl keskenynek tartom, de nincs mit tenni. Megjegyzem magamnak, hogy ne feledjem el összeszedni mind a baromfik, mind a lovunk piszkát, mielőtt a szomszédos kocsma tulajdonosa, egyszersmind nagytiszteletű apósom, Joe Miller megdorgál a szag miatt, nem mintha a garatra felöntött földművesek és erejüket fitogtató ifjak ne gondoskodnának napról napra az elviselhetetlen bűzről.

Lassan léptetek végig a főutcán, Patsy patája alatt tocsog a nedves talaj. Lóg az eső lába, mint szinte mindig az évnek ebben a szakában, a tavasz és a nyár találkozópontjánál, a rongyos felhők odafönt foltokban fedik el a napot. Kedélyesen visszaintek azoknak, akik előre köszönnek, másokat én üdvözlök, sógoromnak pedig szokásomhoz híven megilletődve hálálkodom sohasem elmaradó, heti ajándékáért, egy méretes vekni kenyérért, amit fél kézzel suvaszt a kordém rakományának tetejére.

– A paplakba tartasz? – kérdi, vöröslő, égésnyomoktól érdes kezeit a kötényébe törli. A pékségnél nagy a forgalom, mint mindig, nem pusztán azért, mert ez az egyetlen a környéken, hanem mert Millerék áruja híres-nevesen jóízű és laktató. Nem egy módosabb paraszt választja a sógorom keze munkáját a felesége lapos, száraz házikenyere helyett, a kézművesek és iparosemberek hitvesei pedig csak nagy ritkán fognak dagasztóteknőt a kezükbe. – Csak neked mondom, Richard, nem járja ez így. – Osbert, jobblétre szenderült feleségem negyvenöt éves bátyja elcsigázottan dörzsöli meg szőkéből lassanként őszbe forduló szemöldökét. – Majdnem kétszer annyit kértek azok a málészájú hebbingiek a tűzifáért, mint tavaly! Kétszer! Kihasználják a nyomorúságunkat! – Megpaskolgatja a türelmesen várakozó Patsy nyakát, mintha a lovamat is éppúgy bosszantaná a közeli Hebbing falucska arcátlansága, mint Osbertet.

– Mindig ezt tették – felelem. Sloewick lakóinak kisebb érvágással ért fel annak idején, hogy az összes környező település vezetője kijelentette, külön járandóságot kérnek a jogért, hogy az erdeikből hozhassunk magunknak fát. A mi elöljárónk, mi több, Leverer plébános is igyekezett előterjeszteni az ügyet Shrewsbury grófjának, de a kérelmük süket fülekre talált, még a püspök sem mozdította meg értünk a felékszerezett kisujját sem.

Nálam, a falu ácsmesterénél jobban senki sem tudja, milyen dühítő, hogy annak ellenére, hogy épp itt, Sloewick mellett terül el a vidék legdúsabb rengetege, a Kökényerdő, nem nyerhetünk onnan fát, ahogy vadat és gyümölcsöt sem, mert csupán a határát átlépni is elég ahhoz, hogy a balga próbálkozót utolérje a végzet, a Boszorkány átka. Így emlegetik csak, a Boszorkány, mintha elfelejtették volna a nevét, mi több, soha nem is tudták volna. A sógorom is csak így utal rá, két ujjával keresztet formázva, mintha hallhatná őt onnan, a Kökényerdő mélyéről. Talán így is van.

*

Tízéves voltam, nyakigláb, sápadt kölyök, a hajam színe, mint a vadcseresznyefa deszkáké, amik oly gyönyörű formákat öltöttek atyám dolgos kezei alatt.

– Köszöntsd illően az új szomszédokat, Richard – parancsolta föl sem nézve a munkából, könyökével kis híján lelökte kulacsát, ahogy éles szekercéjével kisebb-nagyobb darabokat hasogatott le a bútornak való fából. – Hátha meghívja apádat olykor egy ingyen sörre, ha megtetszünk neki.

Néhol málladozó kőkerítésünkre felkapaszkodva lestem az ivó új tulajdonosát, akinek akkor még nem tudtam a nevét. Alacsony, sötét hajú férfi volt meleg fényű szemekkel és oly széles mosollyal, hogy az már közel természetellenes számba ment; ha ajkai felfelé görbültek, a fél arca eltűnt a mosolya mögött. Walesből érkezett, és nem egyedül: egy velem egyidős leány igyekezett mögötte, kötélen vezetve egy nagytestű, horgas szarvú, dérszürke bakkecskét.

– Gyere, Grey Geoffrey, gyere, gyere – noszogatta az állatot szelíden. Gyerekeszem első megállapítása az volt, hogy nem valami szép. Alakja ormótlannak tetszett sötétbarna gyapjúruhájában, mozdulataiból hiányzott a kecsesség. Nem sok elhízott embert láttam addigi életem során, hisz errefelé, a nélkülöző falvakban minden falat étel kincsnek számított. Sötétvörös haját szalaggal fogta össze, szeplős arcán verejték csillogott.

Nem kötötte le túl sokáig a figyelmemet, sem ő, sem jókedélyű atyja. A kerítés feléjük eső oldalán zöldellő körtefát csodáltam, kiváltképp a rajta csüngő érett, aranyló héjú gyümölcsöket, amelyekből viszont nem szakíthattam, az lopásnak számított volna, amit meg kellett volna gyónnom a szigorú plébánosnak. Ehhez nem fűlött a fogam.

Csaknem lepottyantam a kerítésről, amikor a szomszéd és a lánya elém léptek, immáron bakkecskéjük, egyetlen jószáguk nélkül, ami már le is heveredett a karámjában, ősz szakállán zümmögő legyek telepedtek meg.

– Körtét ennél? – Sloewick új kocsmárosa rám ragyogtatta hatalmas mosolyát, miközben letépett egyet az áhított körték közül, és felém nyújtotta. – Vedd csak el, szomszéd. Annyit szakítasz, amennyi beléd fér. – Félénk gyerekként csak motyorásztam, két kézzel markolva szerzeményemet. Nyekergésemből szerencsére a férfi kiértette a nevemet. – Én Jerome Claimond vagyok – viszonozta a bemutatkozásom, átkarolva  leánya húsos vállait. – Remélem, mielőbb megismerhetem apádat is. Derék férfi lehet. Minden mesterember az, és minden tiszteletem az övék. De korsótöltögetőkre is szükség van, nem igaz?

– De, igen – bólogattam, és nagyot haraptam a körtémből. Mézédes volt, rögtön eloltotta az éhem.

Jerome kisvártatva kettesben hagyott engem a lányával, aki úgy csodált, mintha bármi különös lett volna egy folyton éhes fiúgyerekben. Nem éreztem kényelmetlenül magamat a társaságában: furcsa volt a külleme, a csöndje, a repkényzöld szemében világló koravén bölcsesség, mégsem fogott el nyugtalanság. Valahogy egyértelmű volt, hogy ő jó.

– A nevem Ivy – szólalt meg végül. A bakkecskéje és én egyszerre kaptuk fel a fejünket a hangjára. – Forgács ült a hajadba. – Kuncogva lépett fel a kerítés egy kiálló kövére, és borzolt a hajamba, kiseperve göndör tincseim közül a famorzsát, és attól fogva Ivy Claimond a barátom volt.

*

A paplakban, ahová egy saras lejtőn kell felkapaszkodnunk Patsyvel, Leverer káplánja fogad, egy madárcsontú férfi, akire túlságosan nagy a reverendája, és nyakló nélkül fecseg. Közvetlenül a templom mellé építették egyszerű, dísztelen szálláshelyüket, fehérre meszelt, kúptetős épület, melynek ablakaiból csodás kilátás nyílik az alant elterülő falu vályog-és kőházaira.

Nem nézek a templomkertre, ahol az eltávozott sloewickiek fejfái sorakoznak rendszertelenül. Sosem teszem, mise után sem, ha pedig mégis odacitálnak a falubeliek, hogy kikérjék a véleményem valamiről, például a jószágok közös legeltetéséről, rettentő feszengés kínoz. Agnest, néhai nejemet sem látogatom meg elégszer, tudom, de túlságosan nyomaszt a csend, a düledező fakeresztek, az érzés, hogy ezen a megszentelt földarabon meztelen vagyok, hiába a lyukak nélküli csizma és pantalló. Az vigasztal, hogy Grace helyettem is kijár ide, annak ellenére, hogy sohasem ismerte az édesanyját.

A káplán egészen a plébános szobájának ajtajáig ontja magából a szót, főként olyasmikről, amikről a leghalványabb elképzelésem sincsen, de csak mosolygok és bólogatok, mint általában. Tudom, miért locsog ennyit, mindig ezt teszi, ha lehetősége nyílik rá – a férfi, akit szolgál, nem a legkellemesebb beszélgetőtárs.

Leverer plébános már vagy húsz éve ötven éves, legalábbis egy perccel sem tűnik öregebbnek. Olyan ott, aprócska szobájának sarkába húzódva, az asztala mögött, mint egy sovány vadászeb, csontos ujjai alatt megzizzennek az előtte heverő papirosok. Az egyhangúan fehér falon egy feszület függ, ezen kívül mindössze egyetlen hívságot engedett még meg magának a szoba lakója: egy méretes faliszőttest az újszülöttjét dédelgető Szűzanyáról, ami a fekhelye melletti falat ékíti.

– Kitűnő munka, kitűnő. – Semmi melegség nincs a dicséretében, de őszinte. Sohasem mondaná, ha nem így vélné. Elnézve rövidre nyírt, ősz haját, beesett arcát és acélos pillantását sokkal inkább tudnám keresztes lovagnak elképzelni, mintsem falusi papnak, a kezében karddal, amint Isten nevében, irgalmat nem ismerve kardélre hány minden hitetlent. Leverer rendkívül komolyan veszi a feladatát, szívén viseli erényeinket; nem egyszer fordult már elő, hogy a mise közepén felelősségre vont valakit, akiről botrányos pletykák keringtek, és büntetni sem volt rest. „Igaz-e, Anne Wotton, hogy paráználkodtál a jegyeseddel, holott még nem léptetek frigyre? Gyónj meg, és megmenekül a lelked.”

Anne lelke megmenekült, de az arca az apja ütlegétől nem. Ahogy az a kelekótya parasztlegény sem attól, hogy deresre húzzák, amiért kockázott az Úr napján.

Hamar elkészülök az ággyal, még a káplán által becipelt matracot is elhelyezem rajta, megkoronázva az elmúlt hetek munkáját.

– Maga érti a dolgát, Brandon. – Leverer érménként számolja nekem le a pénzt, egy fillérrel sem ad sem többet, sem kevesebbet, de közben fél szemmel továbbra is a sűrűn teleírt, lepecsételt iratokat böngészi. Észreveszi, hogy figyelem; rövid szakálla keretében fintorra rándulnak vértelen ajkai. – Újabb kalandorok írtak nekem, városi oktondiak. Valódi veszedelemmel még sohasem találkoztak, csak lidércnyomásosokkal, talán egy-egy megszállottal. – Kopp, kopp, kopp, egyre magasabbra válik előtte az érmerakás, fintora pedig még savanyúbbá. – Nem ilyen bolondokra lenne szükségünk, ezt már számolatlan alkalommal megírtam a püspöknek, de szóra sem méltat. A birkák odakint pedig zúgolódnak, ünnepelve fogadják ezeket a magas városfalak mögül jött eszementeket, mert Hebbing megkétszerezte a fizetendőjüket. Ezzel csak a sírásónak adnak munkát! – Egy utolsó koppanással elém rakja a teljes összeget, és az ablak felé fordítja az arcát. Innen rálát a Kökényerdő szélének egy kis darabjára, és le merném fogadni, hogy esténként órákon át fürkészi ezt a távolról csak félarasznyi szakaszt, egy őrült ember vérbe borult szemű elhivatottságával. De megértem, miért teszi. Kettőnk két kezén sem lehetne megszámolni, hány falubéli és távolról érkezett szerencselovag vesztett már rajta az erdőben, a nevét adó, tüskés kökénybokrok sűrűjében; valamennyiüket a rengeteg szélén találták meg, mintha az kivetette volna őket magából, mint egy felkavart gyomor, torzan, meggyötörten, félig megemésztve. Volt, aki szemmel láthatóan a saját gyilkosává vált, önön körmeivel vájta ki a szemeit, saját fogaival harapta fel a csuklóját, míg másokat farkasok téptek szét, vagy a kökénybokrok ágai fonódtak természetfeletti módon a nyakuk köré.

Olyan nehéz elhinnem, hogy mindezt Ő tette.

– Persze visszautasítom őket – folytatja, nem várván választ. – Nem célunk szórakoztatni a Boszorkányt.

– Helyesen teszi – mondom, a pénzt az erszényembe seprem, az immáron üres, összetekert bőrt a hónom alá csapom. Nem akarok a Boszorkányról társalogni a plébánossal, főként, mert magamban nem így hívom őt. Nem ez a neve. – Látta… Őt?

– Kit?

– Hát őt. – Tudom, hogy csak próbára tesz, látom ezt kőszemeinek méricskélő rezdüléseiből. – Ivyt.

– Ne nevezze így. Nem méltó arra, hogy tisztes keresztény ember a szájára vegye. Az egy boszorkány, és ezen igazságot nem fogjuk elfátyolozni, hallania kell minden élőnek, ahogy az Úrnak is a Mennyekben és az Ördögnek is a Pokolban, akinek hű szolgálója.

– De hisz így hívják. – Nincs értelme beszélnem, jól tudom, többet nem is fogok. Tizenhét éve egyetlen leánygyermeket sem kereszteltek Ivynak Sloewickben.

– Így hívja az Ördög – vágja rá Leverer. – Ezt a nevet írta a könyvébe, amikor a szolgálatába állt. Ne pocsékolja rá a gondolatait, Brandon, inkább élvezze a szeretetet, amit megérdemel. Élete legjobb döntése volt, amikor Agnes Millerrel feladták őt.

*

Több mint négy éve voltunk már szomszédok és barátok a walesi Ivy Claimonddal, amikor összeszedte a bátorságát, hogy felfedje előttem a titkát. Időközben ő bizonyos helyeken még gömbölyűbbé vált, míg én csak nyúltam és nyúltam, mintha Joe Miller, aki akkor még a pékséget vezette, nem az ivót, engem is a sodrófája alá vont volna. Államon gyönge kis pihék fakadtak, éppoly vörösesbarnák, mint a hajam, az érdeklődésem pedig minden eddiginél erősebbé vált a leányok iránt, leginkább Joe lánya, a gyönyörű Agnes iránt, aki karcsú volt és törékeny, akár egy rezedaszál, derékig omló fürtjei sárgák, mint a tiszta, pergő homok.

Róla ábrándoztam akkor is, amikor Ivy megérintette a vállam, ezzel magára terelve a figyelmem. A körtefa egyik göcsörtös ágába kapaszkodva hajolt át a kerítésen, orcáin pír égett.

– Rád bízhatok egy titkot, Richard? – suttogta, tekintetéből mintha éltető napfény ragyogott volna rám, ahogy ott gubbasztottam a farakás mögött, kerülve a munkát és a munkával fenyegetőző apámat. Le sem tagadhatta volna, mennyire ragaszkodik hozzám, ahogy én is ragaszkodtam hozzá. Amikor nem dolgoztunk, azaz ő nem a kocsmában segédkezett, én pedig a műhelyben, javarészt egymással töltöttük az időnket, a kerítésen üldögélve, vagy valamelyikünk apjának a kertjében, nyaranta körtét habzsoltunk, kővel dobtunk célba, kergetőztünk, az esővizes hordóból langyosodó vizet fröcsköltünk egymásra, télen pedig behúzódtunk az ivó kandallója mellé, elszigetelődve a mulatozó vendégektől, és beszélgettünk, hosszú órákon át. Ivy elragadóan okos volt, ugyanakkor szerény, szavai bátorságot öntöttek belém, tenyere meleg és puha volt a bőrömön, amikor megérintette a sebeimet, amiket az ácsszerszámok, vagy olykor türelmét vesztő apám ejtettek rajtam, s a fájdalom mindig azonnal enyhült. Én voltam az egyetlen pajtása. Senki sem utálta, nehéz is lett volna, főként, hogy az apja maga volt az atyafiságosság, ámde idegen volt itt, különc, aki nem tudott úgy csacsogni a korabeli leányokkal, hogy ne váljon egyértelművé, mennyivel vénebb a lelke.

Jerome ezért is becsülte igen nagyra a barátságomat a lányával. Elmondta nekem, többször is, hogy az ő Ivyja túl sokat szenvedett már tizennégy esztendős létére, és hogy az én megértésem a legnagyobb kincs számukra, amiben csak részesülhettek. Hogy milyen bántalmak érték Ivyt, nem derült ki a szavaiból – apa és lánya között oly erős kötelék élt, oly sok csak kettejük közt maradó titok, ami nem csupán nekem, számos sloewickinek is feltűnt.

– Hogyisne bízhatnál – emelkedtem talpra, és felhágtam a kerítésre, hogy leülhessek mellé, a szemerkélő eső első cseppjei a fejem búbján koppantak. – No? Mi az?

Rám mosolygott, mintha mulattatta volna türelmetlenségem, párnás ujjai közt a nyakában lógó medált szorongatta, amit én faragtam neki, kimaradt fából, hosszú napok munkájával. Egy kis nyúl volt, életem egyik első műve, nagy fogakkal, égnek meredő fülecskékkel. Ivy minden tulajdonánál jobban szerette, hiába akadt még egy csipkével kivert gallérú ruhája és egy bronzöve is, amit még az apja vásárolt neki Walesben; de akkor még nem értettem, miért, hogy miként érhet többet a szemétfa a drága fémnél.

– Képes vagyok olyan dolgokra… amikre mások nem. – A fejünk fölé nyúlva letépett egy még éretlen körtét, szétnyitott ujjai közt bágyadtan hevert a keserű, halványzöld gumó. Az erőre kapó eső lepergett viaszos héjáról, miközben Ivy vörös tincsei a fejére tapadtak, a félig teli hordóban pedig emelkedni kezdett a vízszint. – Nézd – lehelte, és én nyomban éreztem, hogy valami történik, még ha nem is tudtam volna megmondani, hogy mi, egészen addig, amíg a töpörödött kis körte lédússá nem dagadt, napszínűvé nem ért a markában, már-már úgy tűnt, felszakad a bőre a benne duzzadó élettől, mintha hetek forogtak le volna abban a néhány minutumban.

Nem rémültem meg, hisz tudtam, hogy Ivy jó. A zsigereimben éreztem, hogy ez nem rossz dolog, így ijedelem helyett arra kértem, mutasson még mást is. Pénzérméket bájolt elő a fülem mögül, a tenyerébe mert esővízből aprócska örvényt kavart, és kiengedte Grey Geoffreyt, hogy aztán a fülébe sugdosson – táncolj, ugorj, énekelj! – és az állat teljesítette minden óhaját.

Addig mókáztunk odakint, amíg mindhárman, én, Ivy és a közel emberi értelemmel bíró Grey Geoffrey is bőrig áztunk, a zsebem pedig megtelt halkan csilingelő pennykkel.

*

A plébános téved: életem legrosszabb döntése volt elárulni Ivy Claimondot, de Isten lássa lelkemet, sosem törtem a vesztére. Ő egykor azért fedte fel előttem a képességeit, mert le akart nyűgözni, és ezt csak tizenhat évesen értettem meg, nem sokkal végzetes ballépésem előtt – a sors kegyetlen játéka, hogy én is azért árultam el az Ő titkát, mert le akartam venni valakit a lábáról. Az én cserfes, szemrevaló Agnesemet.

Tetszettem neki már azelőtt is, de inkább csak „tetszegettem”, ahogy édesanyám fogalmazott. Elfogadta mezei virágokból kötött csokraimat, a bókjaimat, engedte, hogy vigyem a kosarát, amikor húst és tejet vett a piacon, de nem én voltam az egyedüli. Hiába voltam az ácsmester fia, eltörpültem olyan kérők mellett, mint az akkor már felnőtt, jóvágású kovács, vagy Holbrook, a lovasgazda, akinek paripáit az egész falu csodálta, széles vállait és lapockáját seprő aranyhaját pedig Sloewick egész asszonynépe. Hozzájuk képest én, egy cingár siheder az üstökében örökké faforgáccsal, nem lehettem igazán érdekes a drága, élettel teli, és az udvarlást a szép lányokra jellemző hiúsággal fogadó Agnesnek.

Amikor viszont egy nap az erdő szélén sétálgatva megsúgtam neki, milyen barátom van nekem, hogy a pajtásom bakkecskével táncol, énekel az esőnek, jövendőt mond, és olyan dolgokat tud, amiket senki és semmi rajta kívül, egy csapásra különbbé váltam a szemében mind a kovácsnál, mind Holbrooknál. Agnes, nyugodjék békében, megőrizte Ivy titkát, neki is csak egyszer említette, hogy tud róla, és hogy látni akarja, mire képes, azonban amikor a himlő lecsapott Slowickre, és tizedelni kezdte a lakosságot, elvéve többek közt az apámat és Agnes fiatalabbik bátyját is, és Leverer kijelentette, hogy ez bizony Isten büntetése, a jegyesem megtalálta a falu bűnbakját. 

Hazaérvén megszabadítom Patsyt a nyeregtől, majd átsétálok az ivóba, ahol, mint mindig, most is összegyűlt Sloewick színe-java. Egyetlen jövedelmezőbb üzlet sincsen sem közel, sem távol, mint ez a kocsma itt a falu szívében, ez már évtizedek óta így van, vagy talán évszázadok óta, amióta ez a kis település kinőtt a földből itt, a Kökényerdő mellett. Az apósom állja a sarat, hiába éltes kora, sorra tölti a korsókat feltűrt ingujjban, megritkult, galambősz haja csapzott, ajka fölött ráncos bibircsók éktelenkedik, még markánsabbá téve amúgy is kemény jellemet sugalló vonásait. Barátságban állunk Joe-val, de az a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy a munkabírásánál csak a haszonvágya a nagyobb; nem volt, aki nála rosszabb szemmel nézte volna, hogy egy jöttment walesi veszi birtokba ezt a borgőzös kis fellegvárat, miközben neki már évek óta fájt rá a foga. Claimondék perbe fogásával az ölébe hullt a lehetőség, hogy lecsapjon rá – pontosabban szólva, a lánya az ölébe hullajtotta. Akkor vette át Osbert a pékséget, és lett az apósom az italkimérés királya, amely rang nem sokkal marad el a falubíróé mögött a falusiak szemében.

– Üdv, Richard – üdvözöl odaintve a feleségének, aki immáron a második a sorban, és éppen negyedannyi idős, főkötője alól előrebben egypár göndör, barna tincs, amint le-föl lohol a sűrűn elhelyezett asztalok közt. – Lettice, egy sört a vejemnek!

Csendesen, szégyellősen hálálkodom, mintha ez nem játszódna le majdnem minden este, és leülök az egyik szabadon álló asztalhoz, éppen a mennyezetről alálógó, hatalmas gyertyatartó alatt, amit vastagon belep a pókháló. A kandallóban vígan pattog a tűz, hús sül fölötte, valaki a lábbelijét is mellé tette, hadd szívja ki belőle a pocsolyák levét. A vendégek – földes körmű, görnyedt hátú parasztok, életük tavaszán járó legények, kitikkadt mesteremberek –, lármásan mulatnak, miljomféle hang keveredik egybe, megalkotván az oly jól ismert kocsmazajt: a kockák koppanása, kártyák surrogása, mámoros kurjantások, hencegve elmesélt történetek, a sarokban flótázó és dudán játszó zenészek muzsikája,  félrelökött poharak csattanása, a padlóra csorgó ital loccsanása, szitkok, netán egy arccsonthoz puffanó ököl hangja.

Jerome idejében is éppilyen vidám volt ez a hely, de ő már nincsen sehol, Leverer plébános pedig azóta megszentelte ezt a helyet, ezt a földet, megtisztítva a bűntől és aljasságoktól, amiket Claimondék nevével kötöttek össze.

– Az Ördög vigye é’ Hebbinget! – fakad ki az egyik földműves, a szeme már keresztbe áll, csizmája orrán csimbókokban csügg a sár. – Kétszer annyi píz’! Mi lelte ezeket!

Joe, akinek mindenről megvan a véleménye, mindenki helyett válaszol neki, miközben letör egy darab kenyeret a vekniből, amit bizonyára a fia sütött, és a szájába tömi.

– Így torolják meg rajtunk, hogy miénk a vásártartó jog. Régóta forgathatják már ezt a fejükben.

– Megforgatom én a sarlómat a fejükben! – morog egy másik parasztember, a szakálla a mellét veri.

– Mindennek az az átkozott banya az oka! – Mindenki egyetért a felszólaló ifjúval, akinek Lettice bizonyára már sokadjára tölt, az erős sör majdhogynem túlcsordul a korsó peremén. – Rá köllene gyújtani az erdőt!

Tudatlan kölyök, fut át az agyamon, mialatt magam elé húzom az italom, és belekortyolok. Ez volt az első dolog, amivel a plébános megpróbálkozott.

Csakhogy az erdő nem kapott lángra, még a legnagyobb aszályban sem, és akkor sem, amikor több hordóra való olajat locsoltak a kökénybokrokra. Ehelyett a gyújtogatók alatt lobbant fel a tűz, megperzselve a csizmájukat, egyikük ruhájára fel is kapaszkodtak az égővörös lángnyelvek, ami kis híján a férfi életébe került.

Régen Ivynak eszébe sem jutott ilyesmi, bárki haja szálát is meggörbíteni. Mostanra már egyértelmű, hogy képességeinek pusztán töredékét használta, azt is csak félve, lopva, ártalmatlan és jó szándékú igézeteket művelt, tudtuk nélkül segített a falubeliek ügyes-bajos gondjain; szüléseket könnyített meg, távol tartotta az erdő farkasait a nyájtól, gondoskodott róla, hogy az apja készletei sose fogyjanak ki, és körtét érlelt nekem a tenyerében.

Sloewick mégis egykettőre ellene fordult, amikor Agnes elmondta Leverernek, zokogva és halálra rémülten, mire képes a kocsmáros lánya, és hogy kétségtelen: miatta ritkulnak soraink. Két törvényszolga rögvest lefogta Ivyt és Jerome-ot, hogy aztán a falubíróság épületének dohos, sötét pincéjébe rángassák őket, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük. Úgy tudni, Jerome egy szót sem szólt, bármit is tettek vele, hiába nyomták víz alá a fejét, verték véresre vasdorongokkal, nem tudták rávenni, hogy a lánya ellen beszéljen, megerősítse, hogy varázstudással bír. Ivy szintúgy néma maradt, nem csak maga miatt – jól tudta, hogy ha beismeri, mire képes, azzal aláírja az apja halálos ítéletét is.

Ezt a három koronatanú tette meg helyette. A feleségem, Barty Robins, a sírásó, aki épp e pillanatban húzza ki a velem szemben levő széket, és én.

– Brandon – biccent Barty, félig teli korsóját az enyém mellé rakja. – Kész lett az ágy? – Hetente többször is összetalálkozunk itt, ami nem csoda, hisz munka után ő többnyire vagy ide, vagy a Sloewickből kivezető út mentén működő bordélyba szokott elcammogni, hogy kielégítse „férfiúi szükségleteit”, ahogy mondani szokta. Megtermett ember, koromfekete, zsíros haja a homlokába hull, hatalmas tenyerei kérgesek az ásónyéltől, arcvonásai elnagyoltak, mintha a rosszabbik vésőim egyikével faragták volna ki őket.

– Még szép – válaszolom. – Ma vittem el a plébánosnak, ínyére volt.

– Na és tollas, vagy szalmás?

Értetlenül hunyorgok rá, miközben Lettice az én korsómba is löttyint egy újabb adagot az olcsó sörből.

– A micsoda?

– Hát a derékalja – mondja úgy, mintha törvényszerűen tudnom kellett volna, mire céloz. – Isten szolgájának tudtommal szerényen kell élnie, de azért a fejemet rá, hogy tollas a derékalja, mint a grófnéé.

– Az, igen. – Koccintunk, és iszunk mindketten, a bensőm már egészen forró az italtól. Barty felajánlja, hogy állja a következőt, de visszautasítom, ma nem áll szándékomban lerészegedni. Mindenesetre, jólesik a kedvessége, hogy a barátomnak tudhatom, még ha egészen más természetű emberek vagyunk is. Akkor zárt a szívébe, amikor tanúskodtam Claimondék ellen az oldalán, ez pedig csak mélyült, amikor elveszítettem a feleségem, éppúgy, mint ő.

„Feketeség rágja a sírásónét odabent”, mondta Ivy Lizzie Robins halála előtt éppen egy héttel, a szentesti mise után, a szállingózó hópelyhek vékony leplet borítottak a templomunk harangtornyára. Barty és Lizzie egymásba karolva haladtak előttünk; az asszony szabad karjában hordozta a kis, ruhákba bugyolált Jane-t, nagyobbik lányuk a lábuk mellett totyogott, át-átugorva a befagyott pocsolyákat. „Szörnyű, de látom, hogy maholnap az arcát vér, és férje arcát könnyek festik meg.”

Lizzie Robins volt Barty életének értelme, a maguk idejében a legszebb párnak számítottak itt a faluban, ám a tüdővész idő előtt végzett az asszonnyal. Barty a hálószobájukban talált a feleségére, arccal a vánkosukban (ezt a történetet legalább kéttucatszor elsírta már nekem részeg keserűségében), és a vánkos felköhögött, néhol darabos vérben ázott.

Voltam olyan bolond egykor, hogy megosszam Agnesszel, mit jövendölt Ivy, ezzel akaratomon kívül gondoskodva róla, hogy a hír Barty fülébe jusson, ő pedig a fejébe vegye, hogy szerencsétlen pajtásom nem csak megjósolója volt Lizzie keserves halálának, hanem okozója is.

– Sovány vagy, mint egy szál nád, Brandon! – Nem sokan ragaszkodnak ily nagyon ahhoz, hogy a családnevükön szólítsák a cimboráikat, de Barty igen. Visszafelé viszont nem várja el. – Nézz be hozzánk valamikor, Alberta nyúllevesétől isten úgyse, hogy erőre kapsz. – Vékony vagyok, valóban, de magas, nem tűnök kimondottan gyengének, ezen túlnőttem, mikor felnőttkorba értem. Nem az egészségem miatti aggodalmában hív magukhoz, ez világos előttem, hónapok óta csábítgat, hogy töltsek az otthonában több időt, mégpedig eladósorban levő leánya miatt, aki alig pár évvel idősebb Grace-nél.

– Nem hagynám ki.

A levest talán nem, de az ajánlatot igen. Nem mintha Alberta Robins ne lenne vonzó; tömör a teste, mint az apjáé, formás, de szívós, fekete haját mindig két, vaskos fonatban hordja. A lányom tőle tanult főzni. Nincs férfi, aki ne lelne tökéletes társra benne, de én Bartyhoz hasonlóan nem szándékozom újranősülni. Magam számára sem egészen világos, miért veszett ki belőlem minden erre irányuló vágy – szeretném azt hinni, hogy a nejem iránti olthatatlan szerelmem miatt, akivel alig két évig lehettünk együtt, de alkalmasint, amikor megkísérlek őszinte lenni magamhoz, tudom, hogy nem így van. Ez a szerelemért felrótt, talán túlságosan nagy ár miatt van, amit még csak nem is én fizettem meg istenigazából.

Egyszer Ivy megjelent álmomban, tízesztendős kislányként, ahogy megismertem, és könnyezve kérte, hogy áruljam el, miért tettem. Miért jelentettem ki az emelvényen összegyűltek, azaz a fekete reverendás, a nyakában vastag fakeresztet viselő Leverer, a komor és kövér Isaac Hughes és a néhai Ashbourne elöljáró előtt, hogy Ivy Claimond boszorkányságot űz, és az apja támogatja ebben, hogy varázslatokat hajtott végre a szemem láttára, és hogy ördögi bakkecskéjükkel, akibe alighanem maga a Sátán költözik bizonyos alkalmakkor, szoros cimboraságban állnak.

Nem mertem felelni neki, inkább elbujdokoltam, a felébredésbe menekültem, zihálva meredtem a mennyezetre, míg Agnes közös gyermekünktől gömbölyűen szuszogott mellettem, a kintről beszökő vénőszi fuvallat végigborzongatta hálóruhás testemet. Nem mondhattam meg neki az igazat, hogy azért tettem, mert oly sokan szegezték rám a tekintetüket várakozón, köztük a jegyesemmel, gyászfátyolos anyámmal és Bartyval, és rettegtem a kiközösítésüktől, a csalódásuktól, hogy Sloewick kivet magából, akárcsak Jerome és Ivy Claimondot, a drága Ivyt, akinek háttal kellett állnia a bíráinak, hogy ne verhesse szemmel őket, kerek arcát kék és zöld zúzódások borították. Azt pedig még inkább szégyelltem, hogy nem akartam elveszíteni Agnest, hogy én akartam lenni az a férfi, aki a magáénak mondhatja, akinek az oldalán belép a templomba, aki előtt leveti a ruháit. 

„Rád bízhatok egy titkot, Richard?”

*

Másnap egy vihart megsínylett tető javításához készülődöm, a szerszámaim közt válogatok, melyek közül egypár kissé már öreg, hamarosan látogatást kell tennem a kovácsmesternél. Odakint verőfényesen ragyog a nap, a nyitva álló zsalukon át melengeti a hátamat, némely falubéli olykor be-bekiált, szép és áldott jó reggelt kívánva.

Jókedvű és kipihent vagyok, Grace kellően jóllakatott, ízes sonkát pirított, és megszegte Osbert kenyerét is. Most is fent tesz-vesz, majd egyszeriben lesiet a műhelyembe vezető lépcsőn, utcára öltözve, arcán széles mosollyal. Fogai éppoly fehérek, mint szőke, vékony szálú haját befedő fityulája, Agnes egyik régi, kifakult, vízkék ruhája tökéletesen illik rá. Nemrégiben kezdte el hordani az anyja ruháit, aki nem sokkal élt tovább, mint amennyi idős most ő. A könyökhajlatában fonott kosár billeg, az, amelyikkel a piacra szokott járni, kitaposott cipője alatt megnyekkennek a padlódeszkák, ahogy odalibben hozzám, és csókot nyom szőrös arcomra.

– Megvetettem az ágyakat, apám – csicsergi. Az én kék szemeimet és a nagyanyja telt ajkait örökölte, talán még Agnesnél is gyönyörűbb. Nem csoda hát, hogy a faluban nem egy legény rivalizál a kegyeiért, már csak azért is, mert a mi lányunk, Brandonéké, akik leleplezték a Boszorkányt. Ismét érzem azt a fojtó, nedves-rongy-a-gyomorban érzést, de igyekszem félreűzni, mint a csirkét az udvarban. – Találkozhatok Albertával és Jane-nel? A pincéjükben van alma, őszi alma, már fonnyadt, de kitaláltunk egy játékot. Elenged, apám?

– Játékot? – ismétlem, legnagyobb fűrészem élességét egy megmunkálatlan farönkön ellenőrzöm. – Mifélét?

Orcája kipirul, mintha rajtakaptam volna valamin, mosolyába huncut árnyalat vegyül.

– Jövendölőst. Mindhárman elkezdünk hámozni egy almát, és ahány darabban sikerül lehántanunk a héját, annyi év, míg férjhez megyünk.

Halkan felnevetek e bolondos, női praktika hallatán.

– Alberta ebben aligha bízhat – vélem. – Neki már egyetlen év is sok lenne.

– Ne rontsa el a mókát! – csíp bele játékosan a felkaromba, és az ajtóhoz lép. – Délre itthon leszek, már beáztattam a babot az ebédhez, a csirkéket megetettem, ahogy Patsyt is.

– Nem kell annyira rohannod. A munkaadóim biztosan megvendégelnek majd. – Követem a házból kifelé, az ajtót bezárom magunk mögött. – Mulassatok csak, valahogy túléltem akkor is, amikor csak akkora voltál, mint egy darab aprófa. – Haláláig anyám tartotta rendben a házat, utána én próbálkoztam vele, csúfos kudarcot vallva. Küszködéseim alól néhány falubéli asszony oldozott fel, akik ételt hordtak nekünk, és havonta egyszer kitakarítottak.

Grace izgatottan toporog, mint Patsy szokott, amikor megindulok felé a friss takarmánnyal.

– Akkor, ha nem bánja, elmegyünk Holbrookhoz is. Most vásárolt egy új lovat a ludlowi piacon, állítólag a szőre olyan, mint az aranygombok az elöljáró öltözékén, tündököl a napfényben!

– Bizony olyan – szól oda Lettice, aki épp az ivó küszöbét sepregeti, míg Joe odabent pöröl valakivel, talán egy dúlásba kezdett vendéggel. – A minap sétáltam arra, a szavam is elállott!

Egyedül nem szívesen engedném a lányomat egy felnőtt férfi házába, de Barty ivadékainak társaságában nem látok benne kivetnivalót.

– Legyen – egyezem bele, ezzel kiérdemelve egy újabb csókot az arcomra.

Grace büszkén, kihúzott háttal sétál végig a főutcán, a szoknyája lágyan ring a lábai körül, maga az ifjúság és életerő, mint Agnes volt. Ő a szemem fénye, a mindenem, épp, mint Jerome Claimondnak volt Ivy. Csakhogy Jerome sohasem hazudott a lányának, míglen én nap, mint nap azt teszem, minden alkalommal, amikor nem ismerem be Grace-nek, hogy amit rólam és az anyjáról hisz, amit a sloewickiektől hall, hogy megmentettük a falut, közel szentek vagyunk a vitézségünkért, Isten kedvencei, félig sem igazak. Agnes rettegett és gyászolt, és bennem a szóbeszéd ellenében nem a bátorság győzedelmeskedett, hanem a gyávaság. De ezt csak a holtak tudják, Leverer plébániájánál, a templom mögött, a fűvel benőtt sírhalmok alatt, és Ivy odabent a Kökényerdőben, ahol tán nem csak a hangunkat, minden szívdobbanásunkat is jól hallja. 

*

Előbb érek haza, mint a lányom, a nap már alábukóban, a szúnyogok ébredeznek, miközben a tyúkok elvonuláshoz készülődnek. Nem érzek magamban fáradtságot, szekercét ragadok, és méretre kezdem alakítani a tölgyfatömböt, amiből rövid időn belül tetőgerenda lesz. Deers elöljáró legidősebb fia készül nősülni, nekik épül egy takaros kőház a templom közelében. Munka közben el-elmajszolok egyet a szamócák közül, amiket hazafelé jövet vettem egy parasztasszonytól, mozdulataim gyorsak és gyakorlottak, ahogy kisebb-nagyobb darabokat pattintok le a borsos árú fából, ami a mostanság oly sokat szidalmazott Hebbing erdejéből származik.

– Richard!

Mintha édesded álmomból riasztanának fel, úgy kapom fel a fejem, szekercémet a sarokban álló tönkbe vágom. Egyszerre hárman szólítanak a nevemen, és nyomakodnak be az ajtómon, karjaikban hurcolva valamit, ami első pillantásra nem tűnik elevenebbnek a készülő gerendánál.

– Hová fektessük, Brandon? – kérdi a legelöl haladó Barty Robins, és akkor utolér a felismerés. A véres emberhalom, amit cipelnek, az az összetört agyagbábu, az én Grace-em.

Törékeny jéggé dermednek a tagjaim, a szívem elvéti a ritmust, képtelen vagyok felfogni  a látványt, ahogy feleletem és jobb híján az asztalra fektetik a lányomat, lesöpörve onnan a szerszámaimat és a faforgácsot, az egyik férfi még az ujjasát is leveszi, azt teszik a feje alá hevenyészett vánkosként.

– Az Istenre mondom – szólal meg a félmeztelen alak, akiben a változatlanul jó kiállású, de már ritkuló hajú Holbrookra ismerek. – Nem én tehetek róla! Én megmondtam, hogy ne menjen a közelébe… – Nem folytatja, úgysem lenne értelme, hisz én már alig hallok, látok valamit, elfehéredve hajolok holtsápadt gyermekem fölé, aki szinte fürdőzik a vérben, karja borzalmas, kifacsarodott szögben hever mellette, füléből vér csepeg az asztallapra, míg orrából az ajkára, a szemei lehunyva, bár lélegzik, az Úrnak és minden angyalának hála, harmatgyengén, de emelkedik s süllyed a mellkasa, ami Agnes összemocskolt ruhája alatt több helyütt is megzúzódott, akárcsak a csípője, mintha…

– Az új ló – morog az egyik segítő, egy földműves, akinek a bérleménye közvetlenül Holbrook lovastanyája mellett húzódik. – Az az átkozott bestia. Én mondtam, hogy ilyen cifra jószág csak bajt hoz.

Reszkető kezemet a lányom portól és verejtéktől maszatos, hideg homlokára simítom, bénult vagyok a kétségbeeséstől, mintha valaki lefegyverzett volna, s most az életemre törne. Bármit kész lennék megtenni azért, hogy ez csak egy lidérces álom legyen, amiből a kakasszó kimenekít, ám a valóság, vagy talán az Ördög, netán Isten az arcomba kacag.

– Apósuram! – kiáltok fel az ajtó felé fordulva, mint egy sebet kapott katona. A szomszédból átrohant Joe és felesége feszülten figyelnek, sarkukat csaknem letapossák a sápítozó sloewickiek, köztük Grace barátnéi, akik apjukhoz bújva keresnek vigaszt. – Hívja az orvost!

– Szegénykémnek nem kell orvos. – Nem akarom meghallani az előbb méltatlankodó földműves szavait, de senki sem kínál fel választást. – Legázolta az a tetűrágta ló.

– Még nincs betörve – mentegetőzik Holbrook, mintha az aranyszőrű paripa forogna életveszélyben, nem a leányom. – Az ilyet nem szabad ingerelni.

– Csak meg akarta nézni! – zokogja Jane Robins ,sírástól vörös ábrázatát apró tenyerébe rejti.

Próbálom nem hallani őket, az apósom és az orvos érkezését várom, miközben Grace arcát, nyakát simogatom, félre-félreseperve egy homokszín hajtincset, ami kiszabadult a fityulája alatt kötött kontyból, de a feldúlt, szánakozó suttogások egy-egy foszlánya így is eljut hozzám, szerencsétlenségemre.

– Ó, szegény ember.

– Hát most mondja! Istenfélő, szerény, és most a lányát is a felesége mellé temetheti…

– Engömet ez nem lep meg. Üldözi őtet a Boszorkány rosszindulata. – Oda sem kell néznem, tudom, hogy mindenki keresztet vet, jómagam is, de én azért, mert épp imába fogok, könyörgésbe, hogy megmaradjon az egyetlen gyermekem élete.

Joe egy végtelennek tűnő félóra után érkezik vissza fiatal faluorvosunkkal, akinek sokan még a nevét sem jegyeztük meg. Valahonnan Kentből jött, akcentusa ízes, a tekintete éles, épp, mint a táskájában hordozott eszközei. A hozzáértése azonban most mit sem ér. Lemondó és bánatos az arca, ahogy végigtapogatja Grace elkínzott testét, meghallgatja a szívét, hosszú ujjaival megnyomkodja a mellkasát, s minderre a lányom meg sem rezzen, csak hever ott, mint egy darab fa.

– Richard. – Furcsán elnyeli a nevem „a”-ját, mintha tüsszentés környékezné, nekem pedig sejtelmem sincs, miért veszem ezt észre, hogy miért nem vagyok képes összeszedni a gondolataimat. – Nem tehetek többek, mint bárki itt. Az állat összeroncsolta belül, felfakadtak a szervei, eltelíti a vér. A plébánost hívja, az minden, amivel megsegíthetjük.

Csak állok, mellettem megizzadt apósommal, mialatt valaki, talán a pityergő Jane, elsiet Levererért. De én nem akarom látni, nem, nem, nem akarok búcsúzkodni, szívem szerint belekapaszkodnék az orvos ruhájába, kötelezve, hogy tegyen valamit, mert nem engedheti, hogy meghaljon a lányom, sem ő, sem Isten, de különösen én nem.

Hagyom Leverernek, aki sajnos túl sokat jár hozzám, hogy feladja az utolsó kenetet Grace-nek, de csak, mert muszáj. Mit gondolnának rólam, milyen apa az, aki megkockáztatja, hogy a lánya lelke Pokolra jusson? Amikor távozik, ugyanabban a szánakozó csendben, mint amiben az orvos, a műhelyem előtt felgyűlt tömeg szétrebben előtte, tekintélye megkérdőjelezhetetlen, akár egy királyé. Ő Isten szószólója a sloewickiek szemében, egyben ostora is, ami azonnal lecsap rájuk, amint egy nemkívánatos mozdulatot tesznek, vagy rossz irányba terelődik a tekintetük. Ez a falu nem szereti az istenteleneket.

– Virrasztok veled, Richard – ajánlja fel Joe, én azonban gyengéden bár, de nemet mondok, ahogy Bartynak és a leányainak is. Egyedül kell maradnom a gondolataimmal és a haldokló lányommal ahhoz, hogy képes legyek meghozni a döntést, ami az utolsó reményünket jelenti.

Csendes a házam, most még a szomszéd kocsmában is némaság van, az alkony lassan szürkületbe fordul, fakóvá és rideggé téve a színeket a műhelyemben, mintha kiszáradt volna a bútorok fája. Könnyek szurkálják a szemeimet, csak ülök ott az asztal mellett, az ájult Grace kezét fogva, és közben rettegek, nem csak attól, hogy elveszítem őt, hanem, hogy nem lesz bátorságom megtenni azt, amit kell.

Jaj, kicsi kankalinom. Jaj, miért nem bírtál soha a kíváncsiságoddal, a vakmerőségeddel!

Nincs túl sok időm töprengeni; még pár óra, és elszáll minden reményem. Ha elbóbiskolnék, a mellemre bukna a fejem egy kis időre, mire felriadnék, talán már csak a porhüvelyét találnám itt, hűlésnek indultan, és nekem végig kellene néznem, amint lepedőbe csavarják, és Leverer latinul elzengedezett imái után Barty nedves sárgöröngyöket hány reá. Belepusztulnék.

A kenti, tejfelesszájú orvos és a plébános nem segíthetnek, ahogy senki a faluban. A fohászaikkal, jókívánságaikkal, szánalmukkal semmire sem megyek, tudom, hiába vagyok magam is keresztény ember, még ha nem is olyan vakbuzgó, mint a legtöbben itt. Egyetlen ember van ezen az egész földkerekségen, aki megmentheti Grace-t, olyasvalaki, aki, őt idézve, megtehet olyasmit, amire senki más nem képes. Aki a puszta akaratával fordítja a boszorkányvadászok ellen a saját kegyetlenségüket, akivel szemben hasztalannak bizonyultak mind Leverer prédikációi, mind az erőszak, a tűz és a vas. Akinek a neve majdhogynem húsz éve egyenlő az itteniek szemében egy átokkal, mert tudják, a teljességig kiszolgáltatottak kényének s kedvének. Akit sokan, köztük Barty és Joe is a nejem gyilkosának tartanak, amivel én soha, egy másodpercig sem értettem egyet.

Óvatosan nyalábolom fel a lányomat, mintha újszülött lenne, a feje úgy inog a könyökhajlatomban, mint ahogy a kosár az övében a reggel. Épp, hogy lélegzik, orrcimpái meg-megrezzennek, s noha az orra és a füle nem vérzik már, mellsebeiből szívveréseinek elhaló ütemére buggyan elő újra és újra a baljós vörösség. Gyors, s mégis bizonytalan léptekkel viszem ki a hátsó ajtón, hogy aztán a bélelt kordéra fektessem, még egy lópokrócot is ráterítek, hogy melegen tartsa. Elővezetem Patsyt, akit kissé túlontúl heves mozdulatokkal nyergelek fel, a szíj egy erős rántására szemrehányón felnyihog, mire én szinte bocsánatkérően végigsimítok az orrán.

– Ne haragudj – súgom, a hangom rekedt, mintha fulladoznék. Az alacsony kapu fölött kitekintve látom, hogy többen is meg-megállnak a házam előtt, rápillantanak a szemben levő épületekből, mintha azt várnák, mikor harsan fel gyászos zokogásom, mikor érkezik meg Grace-ért a szálkás fájú, fekete kocsi, amire a halottakat vetik. De nincs időm foglalkozni velük; sietnem kell.

Amikor felülök a nyeregbe, a tekintetem megtalálja a magányos facsonkot a kerítés túloldalán. Halott és repedezett, a kérge már javarészt lehámlott, de olykor még a számban érzem a gyümölcse édesét, elfog a vágy, hogy az árnyékába húzódjak a nyári nap heve elöl, pedig sok éve már, hogy az apósom kivágatta. Ivy biztosan emlékszik még rá, ahogy arra is, mily nagyon sóvárogtam az érett körte után, amikor megismerkedtünk, hogy a hajam akkor is csupa faforgács volt, és Jerome mosolyára is, ami az arcán ült, amikor végtelen szeretettel átkarolta őt.

Elképzelésem sincs, mennyi esélye lehet annak, hogy nem öl meg rögtön, amint átlépem a Kökényerdő határát. Megteheti, akármit művelhet velem, tüskés gallyakkal fojtogathat, ahogy egyesesekkel tette, vagy, ha bármi is igaz a félelmetes boszorkánylegendákból, kifeszíthet, hogy megfőzött béka tetemét préselje le a torkomon, és felmetssze a mellkasom, hogy véremet a testére kenve még nagyobb hatalomra, örök fiatalságra tegyen szert. Ez viszont nem tart vissza, hiába kalapál a torkomban a szívem, amikor kiügetek a kapun Patsy hátán, a kordémon hurcolva a leányomat.

– Hová mégy, Richard? – kiált oda Osbert, aki az apósom társaságában ácsorog az ivó tornácán, arcuk színtelen, markukban egy-egy korsó füle. – Ugye nem…?

– Nem – rázom meg a fejem, de ekkorra már elhagyom őket. – Grace él. A marburghi zárdába viszem. – Hihető mesével kell előállnom, és ez az egyetlen, ami eszembe jut. A zárda nincs túl messze, se túl közel, és Leverer nemigen látogat oda, mi több, valójában a faluból is ritkán teszi ki a lábát. Ez a felségterülete, itt él a nyája, a népe, vagy inkább az alattvalói. – Hátha a nővérek meg tudják gyógyítani, ismernek olyan imákat, áldott gyógymódokat, amik segíthetnek.

Nem jósolnak túl sok esélyt a vállalkozás sikerének, de nem mondják, ahogy egyetlen sloewicki sem. Éppen azt a kétségbeesett, könnyeivel küszködő apát látják bennem, aki vagyok, aki mindent elkövetne, hogy megmentse a sarját. Az azonban aligha merül fel bennük, hogy én igazán bármire képes vagyok ezért, még arra is, hogy vegyem a bátorságot reménykedni, hogy Ivy Claimond szívében nyugszik még annyi jóindulat énirántam, a fiú iránt, akit – mint ahogy most már tisztán látom –, oly odaadón szeretett, hogy segítsen Grace-en. Hogy a szülők és a falu bűnei miatt nem hagy elpusztulni egy ártatlan lánykát.

Merész és talán esztelen ábránd ez, mégis az egyetlen mentsváram. A feltámadó szél langymeleg ujjai a hajamba karmolnak, a fejünk fölött kirajzolódik a szerény fényű csillagok hada, a kordé vasalt kerekei alatt be-besüpped az egyenetlen, földművesek által kitaposott út, ami a búza-és lucernatáblák közt kígyózik, és a legkisebb forgalmú kijárat Sloewickből. Síri csöndesség honol körülöttem a ló szuszogását leszámítva, a tücskök még nem ciripelnek, csak néhány szúnyog döng a fülem mellett. Innen már látom az erdőt, de nem itt fogok behatolni, itt még fennáll a veszélye annak, hogy meglát egy parasztember, aki épp a madárijesztőit ellenőrzi, vagy épp egy enyelgő pár, márpedig azt semmiképp sem tudnám kimagyarázni.

„Mindenkinek halál a jussa, ki hasznot húz a boszorkányságból, még ha maga nem is űzi.” A falubíró szavait harsány helyeslés fogadta a törvény épületében összegyűlt falunép részéről, míg a vasra vert Jerome Claimond lehunyt szemekkel állt, a feje a padló felé horgadt. „Ki banyát rejteget, támogat, engedi, hogy ördögi üzérkedéseit folytassa, ugyanúgy kárhozatot érdemel.”

A Kökényerdő mentén haladunk, olykor hátra-hátranézek, várva, hogy Sloewick eltűnjön a horizontról, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy Grace még nem hagyott itt. Lélegzik és vérzik, továbbra is, a lópokróc már kezd átnedvesedni, a lányom teste alatta tehetetlenül rázkódik meg, ahányszor csak áthajtunk egy nagyobb bukkanón vagy kődarabon. Azt kívánom, bár a karomba vonhatnám, vigyázhatnék, hogy ne érje még több ártalom, de erre az útra magányosan kellett elindulnom, és nem kizárt, hogy egyikünk sem tér vissza belőle.   

– Hó, hó – rántom meg a kantárszárat, amikor már kellően messze járunk, és az erdő irányába fordítom Patsyt.

Apró világot csiholva meggyújtom a kordémon himbálódzó lámpást, megtörve a ránk boruló sötétséget. Ösztökélésemre a ló engedelmesen elindul, óvatosan kerülgetjük a védőőrségként sorakozó kökénybokrokat, miközben fülelek, minden izmom görcsben, készen arra, hogy bármely percben védekezésre emeljem a karjaimat, vagy a földre vessem magam a rám támadó veszedelem elől. Feketeség övez minden oldalról, csak a lámpásom fénye ad némi megnyugvást, ami ugyanakkor csak a következő néhány lépést világítja meg, azt már nem, ami utána következik. Az erdő mindazonáltal végtelenül nyugodt, első ránézésre olyan, mintha az égadta világon semmi különös nem lenne benne; a kökényágak nem mozdulnak, nem vonítanak vérszomjas farkasok, nem rikolt fel a fejem fölött egyetlen, az elhulltak húsára áhítozó varjú sem, csak egypár felriadó bagoly huhogását hallom, tücskök békés zenéjét, az avar alatt motozó erdei egerek zaját, s körülnézve csak magasra nőtt fákat, életerős cserjéket látok, és a bokrok közt talán egy róka szemeinek figyelmes villanását.

S akkor egyik percről a másikra, Patsy megtorpan, a tücskök elhallgatnak, mintha megsértődtek volna, a róka elillan. Egy tapodtat sem haladunk tovább, hiába nógatom a lovat, tiltakozva prüszköl, patkolt lábai ingerülten kapálják a talajt. Nagyot döccenünk, ahogy a kanca hátrálni próbál, de a kordé feltartja, csaknem levet a hátáról, amint minden áron szabadulni igyekszik.

– Patsy, nyugalom! Nyugalom!

A szavaim mit sem érnek, Patsy egészen megbokrosodik a félelemtől, ami villámcsapásként rohanta meg. Felágaskodik, hangosan nyihogva, és én lezuhanok róla, hatalmasat puffanva landolok a tavaly lehullt levelek ágyán, onnan nézem, levegő után kapkodva, mely csak nehézkesen furakszik be összelapult tüdőmbe, ahogy a lovam a lámpás imbolygó fényében kitépi magát kötelékéből, eltörve a kordé egyik rúdját. Megvadulva nyargal el, kifelé az erdőből, belegázolva a tüskés bokrokba, és a sorsunkra hagyva bennünket.

Üvölteni akarok, sírni és átkozódni, de nem tudok haragudni rá. Bizonyára más sem tenne másként, sem ember, sem állat. Csak én vagyok olyan kétségbeesett, hogy mindennek ellenére talpra kecmeregjek, kezemmel megállítsam az ingó lámpást, majd halkan zihálva beálljak a kordé megrongált rúdjai közé, akár egy igásló, és megragadva őket kínkeserves erőfeszítéssel meginduljak, tovább, a Kökényerdő szíve és boszorkánya felé. 

második rész