Endümion

Igazából, nem tudok valami sokat mondani. Ez a történet valahonnan nagyon mélyről tört fel, és nem ajánlom olyanoknak, akik angst-ellenesek. (Bár azok jó eséllyel nem pont engem olvasgatnak). 

A fókusz úgy van Lokin, hogy nem rajta van, mert Loki nem Loki. Megfogjátok érteni, miről beszélek, ha belevágtok. Kegyetlennek érzem magam, de kellett. Ajánlva az én csodálatos Morgenemnek (pszt, remélem már meggyógyultál). ♥

♫ és ♫

A címről: Endümion a görög mitológiában Szeléné holdistennő örök időkig tartó álomba merült kedvese. Nem halott, ám sosem ébredhet fel.

Endümion

Anthony Stark már rengeteg sértő, bosszantó, vagy egyszerűen csak abszolút használhatatlan dolgot mondott életében, de kivételesen eltökélt szándéka nem így tenni.

– Tehát ártalmatlan? – Nem tudja, hogy a döbbenet, vagy a feszült koncentrálás okozta figyelmetlenség miatt dől-e meg a kezében a pohara, hozzávetőleg negyvenöt fokban, de legyen bárhogy, itala másodperceken belül a szőnyeg szálai közé veszik. Felszusszan. – Basszus, fogalmam sincs, mit mondjak. Mondd meg, mit akarsz hallani, és biz’ Isten, azt is fogod.

Thor hallgat, mint a sír; úgy érzi, sőt, biztos benne, hogy minutumok kérdése, és sírni is fog. A helyzetet tekintve a legkevésbé sem érezné megalázónak. Tony tétován meglapogatja a vállát, de közben rendkívül ostobán érzi magát, mint a világ leggyatrább szociális munkása.

– Megpróbálhatok segíteni.

– Ezen nem tudsz – sóhajtja Thor elkínzottan.

– Oké, de más dolgokban igen. Tudod, piszkos anyagiak. Szerzek tetőt a fejetek fölé. – Nem biztos abban, hogy ezeket a szavakat valóban ő mondta ki, de az irányítás percek óta nem a makacssága, hanem az embersége kezében van

és ez új.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – tajtékzik Clint összefont karokkal, aggasztóan közel ahhoz, hogy a falhoz vágjon valamit, vagy éppenséggel valakit.

Tony felhúzott szemöldökökkel fordul felé, a torkában feszültség-rög.

– Tényleg nem? – kérdezi fanyar iróniával. Egyszerre öt (és fél) tanácstalan, kérdésekkel teli szempár szegeződik rá, majd a Thor mellett üldögélő, sovány ember-foszlányra.

Clint nem felel. Kegyetlennek lenni nehéz.

~~

Ártalmatlan.

Igen.

Úgy lépked, mintha nem is a földön járna, minden mozdulatában árnyalatnyi bizonytalanság, néha meg-megakad, és mindenre – az ég szerelmére, tényleg mindenre! – rácsodálkozik. Az egymásba toluló felhőtömegekre, a káromkodó emberekre ugyanúgy, mint az ablakok üvegéről visszavillanó napfényre. Cipőfűzője már csak emlékeiben fehér – vagy tíz perce kicsomózódott, és azóta húzza maga után pocsolyákon, átkelőkön és kurta utcákon keresztül.

Thor mély levegőt vesz, s óvatosan, a gyengédebbnél is gyengédebben a felkarjára markol, hogy megállítsa.

– Várj – mondja halkan. Szőke haja szétzilálódott a közép-őszi szélfúvásban, az arca kipirult. – Orra fogsz bukni. – Lopva körbepillant, remélve, hogy nincsenek körülöttük túl sokan, de szerencséjére csak két, egymásba karoló, idős nő közlekedik még a kis elkerülő-utcában, festett hajukon masnis kalappal. Thor szó nélkül féltérdre ereszkedik, és amilyen gyorsan csak módjában áll, feszesre köti öccse cipőfűzőit. Végig magán érzi a tekintetét, a tekintetét, mely életlen, ragyogóan fényes, s mégis üres. – Jól van.

Nincs jól.

– Majd… majd megkérem Starkot, hogy szerezzen neked olyan zárótépős cipőt. – Elfordul, hogy a fiatalabb ne láthassa önkéntelen grimaszát. Sehol, egyszerűen sehol nem találtam felnőtt méretben.

Öccse nem felel; minden figyelmét egy félig eltaposott cigarettacsikknek szenteli.

Loki többnyire úgy gyalogol mellette, vagy mögötte (Thor türelmétől függően) mint valamilyen kóbor állat, mindkét kezét világoskék, kapucnis kardigánjának elülső zsebébe téve. Sokszor meg kell állnia, hogy bevárja, de igyekszik alkalmazkodni a tempójához – ó régen, bezzeg régen, úgy suhantál, hogy senki sem tudott lépést tartani veled.

Megközelítőleg három perc múlva aztán, az ötvenharmadik utca elején fivére hirtelen megáll, a frissiben felújított Brasserie előtt. Perceken át csak a saját, szegényesen visszatükröződő képét fürkészi az étterem üvegfalában, elmélyülten, kisimult vonásokkal, erre is rácsodálkozik.  Thor nem venne mérget rá, hogy egyáltalán felismeri önmagát

és ez borzalmas.

– Most nem mehetünk be. – Thor Loki mellé lép. Az üvegfal már kettőjükből űz csúfot, és a villámisten biztos benne, hogy hamarosan a bent levők is így fognak tenni, ahogy már volt is erre példa („mi van, meg kell sétáltatnod a kis retardáltat?”), és ahogy lesz is még (nem fér kétsége hozzá). Nem akarja látni a tükörképüket, ezt a szánandóan nevetséges karikatúrát, ahogy ő, mint valami viharvert iszákos, karikás szemekkel, túlgesztikulált nyájassággal próbálja magára terelni az öccse figyelmét, Lokiét, aki nem érti, hová sietnek, miért sietnek; aki van ugyan, de csak félig él. – Gyere.

~~

Metróval mennek a Central parkig. Az aluljáróban még a szokottnál is jobban kell ügyelnie, nehogy szem elől veszítse, minden pillanatban mellette kell lennie, a kezét fogja, vagy egyszerűen csak elkapja a csuklóját, mint egy kisgyermeknek. Már többször is elszakította a kék kardigán ujját, de minden alkalommal összevarrta a hasadást.

Loki szereti a Central parkot, a fákat, a sétányt, a frissen vágott fű illatát, legalábbis Thor így hiszi. Konkrét jelét még nem adta. Az óta szinte semminek sem adja jelét: lélegzik, eszik (ha szólnak neki, hogy kellene), csak jár és kel, mint egy elhagyott tollpihe, hagyja, hogy ide-oda sodorja a tömeg, a szél, hangja-szava régóta nincs, az a szemeiben parázsló fénnyel együtt illant el akkor, azon a napon.

Thor a földre teríti a halmintás plédjüket, a legcsúnyábbat, ami csak van, a lehető legtávolabb a frizbiző, futballozó gyerekektől, egy vén szilfa tövében. Loki könnyeden letelepszik rá, egyik térdét felhúzza és ráhajtja az állát, a szája sarkában mélázó, jelentőségtelen mosollyal. Thor tesz egy meddő kísérletet arra, hogy rákérdezzen, miért mosolyog, de a másik, ha meg is hallja, nem reflektál. Olyan békés, olyan halvány, ahogy ott üldögél mellette, a távolba révedve, mintha így és ide született volna, a nyughatatlan szél végigcirógatja a szempilláit, megkurtított, hollófekete tincseit, az egész lényét, és ő lehunyja a szemét.

Thor haza akar menni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A baj, a mindent megváltoztató csapás forrásai négy nagyszájú, fegyelmezetlen einherjar, egy sziklákra emelt börtönlépcső, és egy herceg konok, békíthetetlen büszkesége voltak.

Thor nem tudja pontosan, mi történt, és azt sem, hogy miért. Ő egyvalamit tett, a kötelességét: visszavitte Asgardba a bűnöst, és az utolsó pillanatig remélte, hogy sikerül a lehető legenyhébb, mégis hathatós büntetést kieszközölnie öccse számára. Nem rántott hályogot a szemére, nagyon jól tudta, hogy Loki vétkes, szörnyű dologra vetemedett, és a bűne ezúttal nem csak annyi, hogy valakinek kígyót tett a párnája alá, vagy igazságfőzetet csempészett az italába, ezzel tönkretéve néhány jegyességet vagy alakuló szövetséget. Mindazonáltal hiába neheztelt rá, a szeretetét iránta nem tudta egyszerűen csak félrecsapni a Mjölnirrel, vagy tövestől kitépni, mint valami gyomnövényt.

Odin, Mindenek Atyja börtönbüntetést szorgalmazott, és az ítélethozatal alatt mindenhová nézett, csak nevelt fiára nem. Thor egész végig úgy érezte magát, mintha elszorították volna a vérkeringését: szédült, a feje lüktetett, mintha Nidavellir törpjei kalapálnák belülről. Legszívesebben megütött volna valakit, akárkit, aki nem Loki. Gyűlölte az egész helyzetet, a vizslató tekinteteket, Loki dühösen összeszorított ajkának pengeívét és a saját helyrerakhatatlan érzéseit, ámde azt egy percig sem gondolta, hogy alig fél óra múlva az egész eddigi élete, a jövője és a meggyőződései összeomlanak, mint egy kiszáradó homokvár.

Ő talált rá a fivérére, a sziklák ormán, eszméletlenül, összeláncolt kezekkel és csukott szemekkel. Sápadt arca körül puha hajglória terült el, azon túl pedig frissen kiomlott, eleven-vörös vér, megszínesítve a nehéz, érzéketlen köveket. Egyik lába a mélybe lógott, a ruhájához tartozó fekete bőrszalagok felgyűrődtek és egymásba gabalyodtak.

– Ne…

Thor térdre hullt mellette, elakadó lélegzettel emelte a karjaiba, fejét a mellére hajtotta. Loki még lélegzett, elhalóan bár, szinte észrevehetetlenül, de még lélegzett, a szíve kimerült, szabálytalan ritmust vert, de vert, és ez jóval több volt annál, mint amit az idősebb remélni mert. Hirtelenjében elképzelése sem volt arról, mihez kezdjen, nem volt senki, aki tanácsot adjon, aki utat mutasson. Egymaga volt a viharos, fémszagú szélben, a véres-szikes sziklákon, összetört testvérével a karjaiban. Segítséget kellett találnia, de nem Asgardban, tudta, hogy ott senki sem akarná megmenteni Loki életét őszinte szívből, igazán, ő viszont semmit sem bízhatott a véletlenre.

Az álf gyógyító, akihez végül az útja vezetett, ősöreg volt és tiszta lelkű. Egy hegyderékba vésett házban élt, remeteként, olvadt ezüsthöz hasonlatos hajjal és szakállal, szemei pedig oly homályosak voltak, hogy egy avatatlan lélek vaknak hitte volna. Thor egy alfheimi hadjárat során találkozott vele először, hosszú évtizedekkel ezelőtt. Súlyos sérülést szenvedett a mindent eldöntő ütközetben, és Odin akkor ide hozta őt, felkapaszkodva a meredek, kopár hegyoldalon. Az öreg nem kért mást a szolgálataiért cserébe, csak egy réges-régi, szomorú dal eléneklését. Thor tökéletesen emlékezett édesapja ráspolyos hangjára, ahogy a vén gyógyító kérésének eleget téve nem is elénekelte, hanem inkább elszavalta a dalt, amit még az első álfok költhettek, és egy haldokló csillaghoz szólt.

Thor nem ismerte sem a szöveget, sem a dallamot, és semmi ereje sem volt énekelni. Amikor betámolygott a gyógyítóhoz, karján félholt öccsével, még csak megszólalni sem tudott, de a mágus nem is kérdezett semmit. Thor a hófehér helyiség legközepén elhelyezkedő, simára faragott kőasztalra fektette Lokit, majd újfent térdre esett, ezúttal esdeklőn.

– Segíts rajta, kérlek. Mentsd meg, ha tudod, és utána rendelkezz velem.

– Megteszem, ami a képességeimben áll, herceg – szólt, tenyerét Thor álla alá csúsztatta, és megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – De fiam, nem andalíthatom a szívedet holt reményekkel.

~~

Thor nem nyughatott, amíg, legalább csak vázlataiban, de meg nem tudta, mi érte az öccsét. Az einherjarok először azt vallották, Loki szökni próbált, és emiatt kényszerültek rátámadni. Odin természetesen átlátott ezen, tudta, hogy hazudnak, és a hazugságot sohasem tűrhette; a legifjabb einherjar nyelve eredt meg leghamarabb, miután a királyi végrehajtó korbácsa harmincadjára is végigkóstolta a hátát. Azt mondta, „bántottuk”. Odin magyarázatot követelt. „Gúnyt űztünk belőle, felségem, királyom.” A fiú sírt. „A lépcsőn fölfelé Ralfid nem bírta ki, igen, azt mondta, hogy Loki herceg jégóriások korcs fia, és a sorsa megérdemelt, és a többiek egyetértettek… ne, ne, kérem, beismerem, én is köztük voltam, kikacagtuk, felség, és még mondtunk neki dolgokat, nem szép dolgokat. Dühös lett, iszonyúan, és nekünk esett, kitépte magát a szorításunkból és megütött a láncaival, legurultam a lépcsőn, uram, a nyelvemet is elharaptam… visszatámadtak, és verekedtek, és Loki majdnem eltörte Dalrik nyakát, és az életemre mondom, felség, nem tudom, hogyan zuhant át a korláton!”

A fiú zokogott, mint egy csecsemő, és egy szempillantásra rá elájult.

Odin pár órával később szabadon engedte, a másik hármat száműzte. Thor számára kétségbevonhatatlan volt, hogy amiatt, mert hazudtak neki, s nem Loki miatt. Csak addig maradt, amíg a kihallgatás megtörtént, azután visszaindult, köszönés nélkül, minden feladatát, utána kiáltott kérdést maga mögött hagyva. Nem volt hajlandó elárulni, hová megy, és hogy mit tervez, mert nem is tervezett semmit.

Az, hogy melyik einherjar lökte át Lokit az oldalvéden, sohasem derült ki.

~~

Az aggastyán már a barlang-lak bejáratnál megállásra szólította fel. Háttal állt neki, meggörnyedve, félig eltakarva az asztalon heverő Lokit.

– Lassan közelíts, nagyon lassan.

Thor már ennyiből is tudta, hogy baj van, nem volt ostoba. Egy pillanatig biztos volt abban, hogy elkésett, vége, Lokinak vége; de aztán rájött, hogy nem, a sors még ennél is könyörtelenebb.

– Az ütés tette – lehelte a gyógyító tompa hangon. – Túl nagy volt, hercegem, túl erős. Nem tehettem semmit.

Az asgardi minden léptét gondosan kimérve megközelítette az asztalt, de elég volt egyetlenegyszer ránéznie az öccsére ahhoz, hogy megértse, miért oly szánakozó az álf. Loki szemei nyitva voltak, és a teste épnek tűnt, ám a mindeddig szenvedélyes fénnyel tündöklő zafírkék tekintetből kiveszett a megveszekedett izzás, kiveszett minden. A vén gyógyítónak sikerült összeforrasztania Loki törött és megrepedt csontjait, eltüntetni a sebeit, de a szellemét nem fércelhette össze.

Loki úgy nézett rá, mintha még sosem látta volna, mert nem tudott arról, hogy látta már

és ez felfoghatatlan

azóta is.  

 ~~

Thor az első perctől fogva tudta, hogy innentől minden meg fog változni, hogy innentől kezdve soha, sehol sem lesznek otthon. A helyzet… egyszerűen képtelen volt. Még magában sem volt képes kimondani a nyilvánvalót, a valóságot, félkegyelmű, nem, ennek a szónak hogyan is lehetne bármi köze Lokihoz? Hisz amíg ő a villámkarú, fivére a villámeszű, igen… az volt.

Hiába küzdött ellene, hiába tagadta, meg kellett értenie, tudomásul kellett vennie, hogy az a Loki, akit addig ismert, aki ellen harcolni kényszerült (és akit szeretett) örökre lehunyta a szemeit a sócsókolta sziklák fokán, és az, aki most birtokolja őket, hírből sem ugyanaz. Ez a fiú (inkább fiú, mint férfi, görnyedt tartásával és megszelídült vonásaival) szó szerint bambán néz rá.

Loki. Bamba.

Volstagg. Sovány.

Fandral. Cölibátus.

Abszurdum. 

Tisztában volt azzal, hogy Asgardban Lokira nem várna más, csak gúny és megvetés, ráadásul Odin semmiféle segítséget nem volt hajlandó nyújtani neki. Kijelentette, hogy ebben az állapotban a legjobb, amit Lokival tehet, ha otthagyja valahol, és Thornak ettől ordítani támadt kedve. Életének legelkeseredettebb döntései közé tartozott az, amikor felnyalábolta öccsét, és Midgardra menekült vele, oda, ahonnan nemrégiben elvitte, de ahol legalább törvényekbe ütköző volt bántani valakit, akivel ilyesmi történt. A többi világról még ez sem volt elmondható.

Mivel kizárólag a Fémemberről tudta, hogy hol keresse, így a Stark torony tetején landolt, villámok és szikrázó fények forgatagában, érkezésük nyomán a tetőbe kusza, vörösen izzó rúnák égtek. Loki úgy lógott a karjában, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, érdeklődő tekintettel bámult hol rá, hol az égre, kibillenthetetlen nyugalomban. Thor azt kívánta, bárcsak ő is ilyen békés lehetne, aztán amikor rájött, mit is kíván, borzongva száműzte a gondolatot.

~~

  

Tony kevés híján nekiesett, ahogy ez várható is volt.

– Na, idehallgass, Tarzan, lövésem sincs, mi járt a fejedben, amikor idehoztad, de azonnal takarítsd el innen ezt! – Trikóban volt és viseltes farmerban, az ujjain megszáradt gépolaj. Thor a nappali sarkában állt, Lokit következetesen eltakarva, és testvére nem is próbált elmoccanni mögüle. – Egyáltalán, mi a francot kerestek ti itt?!

– Stark, hallgass meg!

– Már meghallgattalak. Azt mondtad, segítsek nektek. Nem neked, nektek. Többes szám. És én ennek itt nem fogok segíteni szart sem, ezt most rögtön leszögezhetjük. – Szavait megerősítvén nemes egyszerűséggel hátat fordított nekik, és levetette magát a kedvenc, fekete bőrrel bevont kanapéjára, a lábait keresztbe vetette. – Okés, tehát elszámolok tízig, és ti nem vagytok itt. Légyszi, ne légy pipa, de ez nagyon nem fog menni.

Thor egy egész percig arra gondolt, hogy talán nagyobb dőreség volt ide cibálnia sérült öccsét, mintsem Asgardba, Vanaheimbe vagy Alfheimbe, ahol a hozzá hasonlóakat az esetek nagy részében élve eltemetik. Még az is átvillant az eszén, jóllehet alig egyetlen gondolat erejéig, hogy Loki jobban járt volna, ha hagyja meghalni.  Ez a gondolata azonban hamar tovaillant, elsöpörte a benne fellobbanó tehetetlen harag; túl sok volt neki az apja elutasítása, az egész helyzet túlontúl tébolyító, túlságosan elviselhetetlen volt számára.

Hirtelen karon fogta öccsét, és elfeledkezve mindenfajta gyengédségről-odafigyelésről Tony orra elé rángatta, Loki pedig úgy botladozott utána vérfoltos zöld-fekete-arany öltözékében, mintha ebben semmi különös nem lett volna.

– NÉZZ RÁ! – mennydörögte türelmét vesztve. Abban a pillanatban meglehetősen félelmetesen festett; Tony megriadva rezzent össze. – NÉZZ RÁ! Mondd, mit látsz?!

A feltaláló a maga részéről egy haragtól rázkódó, mégis lenyűgözően robosztus és fenséges istent látott, és mellette… Lokit, igen, azt a szemetet, legalábbis körvonalaiban. Azonnal látta, hogy valami nincs rendben. Nem mintha addig úgy vélte volna, hogy Lokival bármi is rendben lenne, de nem pont így gondolta. Bárhogy nézte, nyomát sem lelte a világára támadó pszichopatának, sem attitűdjében sem a gesztusaiban, ahogy amaz ábrándozva félrebillentette a fejét, és csak állt, mint egy nagy rakás…

– … szerencsétlenség – bukott ki Tonyból. Lassan talpra emelkedett, arcára értetlen fintor ült ki. – Ez valami vicc? Mert akkor rettentő ócska, csak szólok.

– Bármire megesküszöm neked, Anthony Stark, hogy nem tréfa. Én lennék a legboldogabb, ha… – Félbeharapta a mondatot. Ugyan mit mondhatott volna? Hogy boldog lenne, ha öccse most börtönben ülne, vagy ismét attól kellene tartania, hogy csatázni kényszerül vele? Semelyik alternatívát sem találta kecsegtetőnek.

– Akkor meg mégis mi a büdös élet történt vele?

Thor elengedte Loki kezét, és a tenyerébe temette verejtéktől nyirkos arcát. Világos volt előtte, hogy el kell majd magyaráznia a történteket azoknak, akiktől segítséget vár, de nem sok erőt érzett magában hozzá. Kedve támadt nevetni saját magán, amiért ilyen kínosan érzékeny és puhány, ahogy ezzel Loki gyakorta meg is vádolta annak idején, akkor, amikor még ezek a szavak mondtak neki valamit.

Összeszedetlen tőmondatokban vázolta fel a másik férfinak, hogy mit vallott a megkorbácsolt einherjar, elmondta neki azt is, hogyan menekítette el öccsét az álf mágushoz, és miként jutott arra a döntésre, hogy ide van a legtöbb értelme eljönniük. Tony ezalatt gyakorlatilag valamilyen testen kívüli élmény részese volt, nem akart hinni a füleinek – sokkal inkább szerette volna azt bemesélni magának, hogy csupáncsak oly mértékben betintázott, hogy ilyesmiket hallucinál, de szomorúan nyugtázta, hogy aznap még nem is ivott semmit.

– Ó, hogy az a… – Tony dolgát nem könnyítette meg, hogy beszélgetőpartnere úgy nézett rá, mintha az élete múlna minden szaván. Köhintett egyet, hogy időt nyerhessen. – Hadd legyek őszinte, Thor, nem tudom, mit mondjak. Én… nem. – Jobbnak látta nem bámulni Lokit, vagy azt, ami maradt belőle, de úgy vonzotta a tekintetét, mint egy átkozott mágnes. – Mennyire károsult az agya?

Thor bágyadtan ingatta a fejét.

– Úgy tűnik, semmire sem emlékszik. Fogalma sincs, ki ő, arról is csak halvány sejtései lehetnek, hogy én ki vagyok. Nem tudom, nem volt még időm rájönni. Nem volt… nem volt még időm semmire.

– Nem beszél?

– Egy hangot sem – suttogta. Loki eközben valamivel – és Tony szerint túl sokkal – közelebb lépett a milliárdoshoz, és mielőtt a két férfi közül bármelyik észbe kaphatott volna, két ujjával finoman megbökte a Tony mellkasában világító reaktort.

– Hozzá ne érj! – csattant fel a férfi, készen arra, hogy lekeverjen neki egy hatalmasat, elfeledkezve mindarról, amit Thor elmondott neki. – Ne merj még egysz–

A folytatás beléfagyott, akárcsak a gondolatai. Szeretett volna valami hangzatos fenyegetést mondani, de az elképedés útját állta, és a felismerés, hogy Thor minden szava igaz, hogy Loki tényleg nem akar ártani neki, mert azt sem tudja, milyen az

és ez nonszensz.

  

A fekete hajú, valaha-volt isten egyenesen úgy pislogott a kékesen fénylő szerkezetre, mint a világ legérdekesebb dolgára. Gyermekien tág szemekkel, ajkát enyhén elbiggyesztve húzta végig az ujját rajta, hosszasan elcsodálkozva a tényen, hogy ez a szép, fényes valami egy másik ember mellében van.

– Na, jó – szusszant fel Tony, miközben magát is meglepő, félszeg óvatossággal megragadta Loki csuklóját, és elhúzta a mellkasától a kezét, a béklyó láncszemei szigorúan csörrentek össze. Loki nem ellenkezett, a pillanat törtrészéig sem, ez pedig csak fokozta a milliárdos megrendültségét. – Ne piszkáld… nem játék. Na. – A hangja darabos volt, ő pedig úgy érezte magát, mint valami vadbarom. – Te jó ég.

Fogalma sem volt arról, mit kéne tennie, ahogy a többieknek sem, miután értesítette őket.

Amíg a megérkezésükre vártak, Thor a kanapéra ültette fivérét, és megkérte Tonyt, hogy adjon neki valamilyen hajvágásra alkalmas eszközt. Tony készséggel előkotort egy papírvágó ollót, egyúttal felhozott a műhelyből egy fémvágót, hogy megszabadítsa Lokit a láncaitól. Amikor a bilincs a földre csattant, Tony arcán átrohant a bizonytalanság tiszavirág életű árnyéka, de ezt Thor észre sem vette, jobban lekötötte, hogy ügyetlen kézzel, de gyors mozdulatokkal levagdossa Loki vállat seprő tincseit. Gúnynak érezte volna az állapotával szemben, ha meghagyja. A hosszú haj azt jelentette számára, hogy öccse vad, dicső, fékezhetetlen és erőteljes, és akkorra már nem pont ezekkel a szavakkal jellemezte volna.  Ennek ellenére nem nyírta teljesen rövidre, emlékezett rá, hogy gyerekkorukban Loki sohasem engedte, hogy olyanra vágják a haját, mint amilyenre a többi fiúét, s bár tudta, hogy Lokit mostanra valószínűleg egyáltalán nem foglalkoztatja a frizurája, a lelkiismerete nem engedte, hogy ne tartsa magát öccse megszokásaihoz. Mindemellett nem akarta azt sem, hogy könnyen felismerhető legyen, márpedig a földieknek Loki neve egy lobogó hajú, eszelősen vigyorgó, aranysisakos őrülttel jelentett egyet, nem egy bárgyúan nézelődő, vézna fiúval.

Miután végzett, lágyan végigsimított a megrövidített tincseken, majd sietve szétkócolta őket, hogy a fejbőrén húzódó hegek még véletlenül se látszódhassanak. Loki mindezt szótlanul tűrte, sőt, még hátra is hajtotta a fejét, hogy belesimulhasson az érintésébe, és ez annyira meglepte az idősebbet, hogy majdnem félrerántotta a kezét. Évekkel ifjabbnak tűnt így, más embernek, főleg azután, hogy Tony behozta a szekrény aljáról túrt ruhákat (az azóta kultikussá vált kék kardigánt és fekete nadrágot), és ő rásegítette őket. Akkor Thor már alig ismert rá.

A többi Bosszúálló első reakciója természetesen ahhoz hasonló volt, mint Tonyé. Kétkedés, düh, Clint esetében gyilkos indulat és őrjöngő szitkok. Ez a bolydult, kilátástalan állapot egészen addig tartott, amíg a gondolatgyorsan kiérkező Nick Furyval egyetemben meg nem állapították, hogy ebben nincsen semmi trükk, nem csalás, nem ámítás: Loki értelme helyrehozhatatlanul károsult, és mostanra már körülbelül annyira veszedelmes, mint egy tál spenót. Persze ezt elhinni, felfogni nem volt egyszerű feladat, főleg nem annak tudatában, hogy Loki pár nappal ezelőtt mekkora pusztítást végzett. Fury és Clint voltak a legkitartóbbak, elrángatták Lokit egy titkos SHIELD laborba, ahol a legfejlettebb intelligenciateszteket töltették ki vele. Thor öccse azonban mindegyiken megbukott, ezzel bizonyítva, hogy tartania senkinek sem kell semmitől, egyedül csak a villámistennek, mégpedig az idegösszeroppanástól.

– Ilyen helyzetre nem igazán van protokollunk – ismerte be Fury a homlokát ráncolva.

– Kénytelenek leszünk most összerakni egyet – felelte Natasha, a világ legjellegtelenebb arckifejezésével, bár a szája sarka megrándult. – Ötlet?   

Arra nincsen erkölcsi kódexünk, hogy mit tehetünk akkor, ha az illető, aki megtámadta a bolygónkat és ránk szabadított egy idegen lényekből álló sereget, elveszíti minden emlékét a történtekről, és egy néma kisgyerek szintjére visszazuhanva a segítségünk szükségeltetik számára. Egyik Bosszúálló sem mert nyilatkozni ezzel kapcsolatban, még Fury is hallgatott, mint egy faszent. Egyikük sem merte felvállalni a véleményét, és elsősorban nem Thor miatt. Senki sem akarta magára vállalni az érzéketlen, zéró-lelkű, kicsinyes tahó szerepét, aki gondolkodás nélkül képes elküldeni egy kiszolgáltatott gyengeelméjűt, még ha ilyesmi gondolatok jártak is a fejükben.

Végül Tony törte meg a csendet, és hozott mindenki nevében egy döntést. Azt mondta, kerít egy házat, „szerzek tetőt a fejetek fölé”, és szerzett is, Loki és Thor már aznap este beköltözhettek (ámbátor holmijuk nem igazán akadt). Fury annyit kért, kerüljék a feltűnést, és ha megoldható, minél előbb tűnjenek el, elsősorban a fekete hajú biztonságának érdekében (ezt viszont Thor nehezen hitte volna el). A félszemű azonnal távozott, amint ezt végigmondta, szorosan a kabátjába burkolózva, és a szőke biztos volt abban, hogy egész végig rémesen kényelmetlenül érezte magát, akárcsak Tony, aki a dolgozószobájából intézett el mindent, elkerülve, hogy újfent rá kelljen néznie Lokira, mintha valamilyen halálos kórt terjesztene. A morál, az emberség és a gyűlölet találkozása, ahogy ezt Thor megállapíthatta, egészen hihetetlen reakciókat eredményez.

Ezen meglátását csak megerősítette, hogy alig húsz perccel később egy, az arcizmait hibátlanul kontroll alatt tartó Steve Rogers kopogtatott be az ajtójukon, mindkét kezében egy-egy óriási bevásárlótáskával. Ruhákat hozott és némi ennivalót, de szólni szinte egy szót sem szólt, mindössze annyit mondott: „sok szerencsét”, és elsietett.  

Thor a legkevésbé sem érezte késznek magát a feladathoz, hogy magatehetetlen testvérét pesztrálja, és az események nem is cáfolták meg ebben. Az első öt nap volt a legszörnyűbb. Rá kellett jönnie, hogy ami történt, valóban visszafordíthatatlan, egy életre szól, és hogy az, akivel együtt él, soha többé nem lesz ugyanaz, mint akit elveszített. Ez az éteri lény a folyton csodálkozó pillantásával, önállótlan lézengésével és végtelen ártatlanságával idegen volt számára, de mégis a testvére volt, mégis ő volt, Ő.

~~

Nem bírom.

Az első teljes egészében Midgardon töltött nap után kikészült. Képtelen volt elviselni a ház fehér és napraforgósárga falait, a földig érő függönyt, a parketta nyikorgását, és Loki parttalan csendjét. Feldúltan a fürdőszobába rontott, és a falba öklözött, két kézzel vágott a csapra, ami ettől félig kiszakadt a falból, aztán a tükör következett. A tagjai remegtek, hasogatott a feje, a kézfejéből pedig folyt a vér, pergő skarlátszín cseppekben, hogy utána aláhullva feloldódjanak a járólapon összegyűlő tócsákban. A sebek fájtak, és Thor még ebben az állapotában is érezte, hogy valami nem stimmel. Normál esetben a mosdókagylónak egy ekkora sújtástól teljes egészében le kellett volna szakadnia, öklének pedig nyomot kellett volna hagynia a falon. 

Az erőm…

A csontjaiban űr zsongott, és zsibbadás zajgott az izmaiban; érezte, hogy valami megint nincs rendjén, nem jó, nem egész, hibás, ismét.

– ATYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁM! – ordította magánkívül, a fal mentén zuhant a földre, amit már bokáig víz borított, és zokogott, egy részint dühében, kétannyira kínjában. – MIÉRT?! MIÉRT BÜNTETSZ?! Nem hagyhattam sorsára, te is nagyon jól tudod! Ő AZ ÖCSÉM, AZ ÉG SZERELMÉRE!

Száműzöttebbnek és magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Nem volt senki és semmi, amibe kapaszkodhatott volna, akitől odaadó támogatást remélhetett volna, mert ugyan, pontosan tudta, hogy a szánalom, az iránta való szolidaritás sarkallta a bajtársait segélynyújtásra, annak ellenére, hogy legszívesebben kiadták volna Loki útját, és még ez is túlmutatott mindazon, amit elvárhatott volna.

– Miért büntetsz… – Fejét a térdei közé hajtotta. – Szükségem van az erőmre, hogy védjem meg anélkül? Miért... miért gyűlölöd ennyire? Miért?!

Halvány sejtelme sem volt arról, miként fog egyik percről a másikra felnőni a feladathoz, és miként fogja az ereje híján is megóvni a testvérét. Ez a katasztrófa a sziklákkal és a vérrel oly hatalmas erővel, oly váratlanul sújtott le rá, hogy még az első, két évvel ezelőtti száműzetése is eltörpült mellette. Még felocsúdni sem volt ideje, máris alkalmazkodnia kellett, cselekednie, megértenie és tudomásul vennie, hogy Loki, ő, akiről soha nem tudta volna elképzelni, hogy csak bármi ehhez hasonló megtörténik vele, véglegesen elveszítette elemeiben hozzá tartozó, tündökletes értelmét. S lám, most teljes mértékben rá van utalva, mi több, nélküle jóformán esélye sincs az életben maradásra 

 és ez őrület.

Ez szétzúzott benne mindent, amit  a világról hitt, kifordította az univerzumát a sarkaiból, ráébresztve, hogy semmi sem állandó, vagy örök időkre szóló. Legyen ő akár a villámok istene, akár Asgard hercege, majdnem ugyanolyan törékeny, mint azok, akiknek a védelmében pörölyt ragadott, és Loki is az volt, sebezhető, sérülékeny, akit a sors bármikor a markai közé zárhat, és semmivé sorvaszthat. Csont volt, hús és megtörhető szellem, csupán díszmázban. S egyszer csak, ím, egyetlen végzetes csapás a fejre, zuhanás, összefolyó másodpercek, és végül… semmi.

Thor vérző kézfejével törölte le a könnyeket az arcáról, miközben hörgő lélegzetet vett. Loki ezt a pillanatot választotta arra, hogy megálljon a küszöbnél, és változatlan, üres arckifejezéssel végigpillantson a tombolás után maradt káoszon, és a fal tövében ücsörgő, átázott ruhájú bátyján. Thor rá sem bírt nézni.

– Menj vissza szobádba – mormogta szinte hallhatatlanul. Nem akart durva lenni, nem akarta megbántani, de ott és akkor képtelen volt megválogatni a szavait, Loki azonban képtelen volt ezt durvaságként felfogni, egyáltalán felfogni.

Egy külső szemlélő talán azt mondta volna, kettejük közül Thor az, aki sajnálatra méltóbb; hiszen miért sajnálnánk valakit, aki nem is tudja, hogy baj van?

~~

Tony rendbe rakatta a fürdőszobát, két megbízható emberrel, ennek ellenére rövidesen el kellett költözniük, mert félő volt, hogy az eleve is gyanakvó szomszédok (pláne a hatalmas hangzavart követően) hamarosan tüzetesebben utánajárnak a két új lakó kilétének. A másik házban ezzel szemben a szomszédjaik túlnyomórészt öreg, szenilis emberek voltak, akikben (főleg a páncélok s palástok híján) fel sem merült, hogy a két híres-hírhedt istennel lehet dolguk. Süteménnyel és változatosan szánakozó megjegyzésekkel fogadták az új lakókat, azt a szegény, jóképű, fiatal férfit és az értelmileg visszamaradott öccsét, Thor pedig – komoly nehézségek árán – kikísérletezett egy elfogadhatóan megnyerő mosolyt a számukra, amit maszkként vetített magára, mind ahányszor beszélgetésbe kellett elegyednie valamelyikükkel.

– Vigyázok rád – mondta egy furcsán világos estén, miközben feltelepedett Loki új ágyára az új lakásban, alsónadrágban és pólóban, fáradt-sápadtan. Ujjait a fekete fürtök közé futatta, és kitapogatta azokat az alattomos, végzetes forradásokat, melyek ott lapultak, mélyen fivére bőrébe ivódva. Szinte perzselték az ujjbegyeit, de érezte Loki egyenletes vérkeringését is, ami némileg megnyugtatta. – Bárcsak letorkollnál – nyögött fel, és lehorgasztotta a fejét. Loki tétlenül feküdt tovább, a lábait lelógatta, nem mozdult, nem tiltakozott, a világon semmit sem csinált, a vékony függönyökön átszivárgó, félholt fény szürkére festette felhőfehér bőrét. – A fenébe is, Loki, üss már meg! Mondd azt, hogy egy érzelgős marha vagyok! Gyerünk! – A hóna alá karolt, és a mellére ölelte, erősen, a szemeit fájdalmas erővel szorította össze, ám Loki még mindig nem tett semmit, csupán értetlenül, szívbemarkolóan tudattalanul bambult maga elé. – Azt akarom, hogy gúnyolj, átkozz! Csináld már! Kérlek! Mondd, hogy gyűlölsz… mondd, hogy nincs szükséged rám… hogy… hogy–

  

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kivételesen sikerül elsőre eltalálnia, hogy a telefon melyik felébe kell beleszólnia. Pizsamanadrágban, meztelen, vízcseppektől csillámló felsőtesttel nyomja le a hívásfogadás gombját, és emeli a füléhez a Stark adományozta mobilt.

– Üdv, nagyfiú. – A telefon eredeti tulajdonosának hangja elárulja, hogy önmagát meghazudtolva, nyakát törve igyekszik a lehető legtapintatosabban hozzászólni. Thor nagyra értékeli az igyekezetét, de egyben kínosan is érzi magát miatta. – Mi a helyzet ott északon?

– Szervusz. – A konyhába pillant, ahol Lokit hagyta, mielőtt tusolni indult volna. Testvére ugyanazt az egy tál müzlit majszolja azóta is, az asztalon tejpocsolya, és a kanál sem ér mindig célt. – Nem sok minden változott. – Csend. – Öhm… délután elvittem abba a parkba.

– A Centralba?

– Azt hiszem.

– Kevésbé zsúfolt helyet nem találtál? Csak mert nektek igazából kerülnötök kellene a feltűnést, ha jól tudom. Nem kell a pánik.

– Az öcsém nem ártana senkinek.

– Ez pár napja még nem így volt. Ne mondd, hogy neked nem tűnt föl. – Thor nem szól. Annyira szeretné meg nem történtté tenni az elmúlt hetek eseményeit, hogy szinte belebolondul. – Nézd, Fury sajna nem mindenható, bár ezt neki ne mondd. A SHIELD nem véd titeket, mindössze csak nem kürtölik világgá, hogy itt vagytok.  És az egy dolog, hogy mi tudjuk, mi az ábra, de az emberek zabosak Lokira, azért ezt ne felejtsd el.

– Tudom! – fakad ki fojtottan. – De nem tudok mit tenni, nem zárhatom be ide!

Stark belefújtat a vonalba, miközben a háttérben vijjogni kezd valamilyen szirénára emlékeztető hangforrás.

– Bassza meg, megint túlmelegedett ez az ócskavas…! – Fémes csattanás. – Ehm, bocs. Na, szóval, oké, ezt aláírom. Nem csesztettek titeket?

– Most nem – feleli Thor, és úgy érzi, ennek örülnie kell. – De ez nem tudom, meddig mehet még így – folytatja leverten, és a másik nem válaszol semmit. – Tudom, hogy tovább kell állnunk egyszer, de nem tudom, mihez kezdenék vele másutt. Itt sem hagyhatom egyedül szinte egy percre sem.

– De ugye már nem próbál belenyúlkálni a kettőhúszba?

– Nem… – Szabad kezének két ujjával megmasszírozza az orrnyergét. – Ezt már sikerült megértetnem vele.

Valamivel később ő is letelepszik az asztalhoz, egyik kezében egy tányér étellel, a másikban törlőruhával, és sietősen letörli, vagy inkább lemaszatolja az asztalt. Az előre kikészített szalvétával körültekintően, gyengéden felitatja a tejet öccse álláról és arcáról, mialatt a Loki szemgödreiben világló kék tavak mindvégig kerekre nyílva, szelíden szegeződnek az arcára.

– Jól van… ennél még…? Nem? Biztosan?

Úgy érzi, felesleges lenne még többször megkérdeznie, így inkább maga elé húzza a tányérját, és enni kezd. Minden este így van ez, együtt vacsoráznak, utána néha leülnek a tévé elé, de az adásból Loki nem sokat ért, Thor pedig már kétszer tönkretette a távirányítót. Napok óta gondolkozik azon, hogy vajon milyen elfoglaltsággal tudná valamiképpen fejleszteni öccse kreativitását, felgerjeszteni az érdeklődését. Stark valami „origami” nevű dolgot ajánlott neki egy alkalommal, amit két napja megpróbált kivitelezni, csakhogy ő pillanatok alatt belezavarodott az egészbe. Mégis, mikor tíz percre bevonult a mosdóba, visszatértekor Loki egy pár helyen ujjfoltos, mégis szépen megszerkesztett papírdaruval várta. Ő homlokon csókolta örömében, és Loki felmosolygott rá.

Thor akkor egy percig igazán boldog volt

és ez különös.

~~

Félúton jár egy ceruzabab lenyelésében, amikor kecses, vékony ujjak vándorolnak izmos, erekkel átszőtt alkarjára. Loki félrebillentett fejjel, arcán azzal a jellegzetes, kérdő-értetlen kifejezéssel simít végig az ott éktelenkedő, fehérre fakult, már réges-rég begyógyult vágáson.

Thor félrerakja a villáját, és szórakozottan megdörzsöli a heget.

– Ezt Alfheimben szereztem. Egyike a kilenc világnak. Amikor gyerekek voltunk, mindig örültél, ha ellátogattunk oda. Odáig voltál a fehérfa erdőktől és a kék tulipános rétektől. – Loki csaknem issza a szavait, noha Thornak vannak kétségei azzal kapcsolatban, hogy sikerült tisztáznia, mi az az Alfheim. – Atyánk egyszer hadjáratot vezetett ott, és egy csata során megsérültem, talán a legutolsóban. Ott szereztem ezt. Te is velem harcoltál, a fortélyos kis trükkjeiddel mindenki eszén túljártál. Egyszer sem kerültél szorult helyzetbe. Még tréfálkoztunk is közben. Úgy tűnt, könnyű győzelem lesz, én szélsebesen csapkodtam le az ellent, te pedig olyan voltál, mintha a lábad nem is érné a földet. Az ellenfeleid még csak készültek arra, hogy lesújtsanak, de te már mögöttük voltál. Túlragyogtad a híres alfheimi napfelkeltét is. – Halványan elmosolyodik, a szemei előtt felsejlő emlékektől melegséggel kevert bánat önti el a mellkasát, mint az olvadt fém. – Aztán megláttam, hogy egy álf lovas hátulról vágtat feléd, hogy levágjon, eltiporjon, te viszont másik hárommal voltál elfoglalva. Odarohantam, hogy végezzek a lovassal, ami sikerült is, de így a hátam mögé engedtem az addigi ellenfelemet, az álf sereg legjobb harcosát. Felhasította az oldalamat és megvágta a karomat, a fejemet is lecsapta volna, ha atyánk nem ér oda időben, és döfi keresztül. Ahhoz a gyógyítóhoz vitt, aki neked is segített. - Olyannyira belemelegedett a visszaemlékezésbe, hogy arra el is felejtett figyelni, testvére vajon tudja-e követni.

Loki fekete szemöldökei között feltűnik az az apró, erőlködő kis ránc, ami általában akkor jelenik meg, amikor erejét megfeszítve igyekszik megérteni valamit, kérdéses sikereseséggel. Thor régen túlvan azon, hogy ezen csak egy kicsit is felbosszantsa magát, türelmét is sikerült már megedzenie, egyedül a keserűség az, aminek nem tudja útját állni, marni kezdi a torkát, mint az olcsó szesz, és ő nyeldekelve próbálja visszaszorítani.  

Loki ujjai váratlanul leválnak a felkarjáról, hogy áttérjenek a mellkasára, majd le a bal oldalán húzódó, már varosodott sebhelyre, amit még ő ejtett rajta a Stark torony tetején. Újfent felpillant, és elbiggyeszti az ajkát, ami Thor dekódolásában valami olyasmit jelent, hogy „és ez?”

Kiszárad a szája.

– Nos… azt nem ott szereztem.

Nagyon nem akaródzik neki elmondani az igazságot. Nem kétséges, hogy Loki nem reagálna jól rá, és az általános kedélyére sem lenne optimális hatással. A szíve belesajdul a gondolatba, hogy ezzel a váddal, ezzel az előző életben elkövetett bűnnel felkavarja ennek a tiszta, ártatlan teremtménynek a világát, de sosem volt jó hazudozó. Az igazság elferdítése, átszínezése vagy elhallgatása nem tartozik az erősségei közé.

Finoman, de határozottan félretereli fivére kezét, majd nagyot sóhajtva kiböki a választ.

– Ezt te ejtetted rajtam, Loki.

A mondat perceken át ül a levegőben, mint valami kegyetlen sértés. Loki vállai összeugranak, ajkai értetlen ’o’ formába rendeződnek, az apró ránc elmélyül a szemöldökei között, ahogy minden erejét megfeszítve próbálja megfejteni bátyja szavait, a szavakat, amikben semmi értelmet nem talál. Thor számára világos, hogy ennek a kijelentésnek öccse világában nincsen létjogosultsága, nem tudja hova tenni, kisilabizálni, annak gondolata számára elképzelhetetlen, hogy ő bármi rosszat tett ellene, őellene, aki vigyáz rá, aki reggelente suta kézzel megfésüli, aki mellette van, mindig.

Loki múltja és jelenje olyan dolgok, amiket Thor jobbnak lát minden ízében különválasztani. 

– Nem érdekes – jelenti ki, és a széket hátralökve felpattan. A nappaliba siet, ahol a pizsamapólója hever, egy gombóccá gyűrve. Gyorsan magára kapja, majd visszamegy a konyhába, és felrántja a kisszekrény fiókját. Némi kotorászás után meg is találja az origami készletet. – Szeretnél hajtogatni?

Loki aznap este egy gyűrött, törött szárnyú darut hajtogat, Thornak mégis nagyon tetszik.

~~

Másnap a felhők elsiratják Manhattant. A szakadó eső elől egy gyorsétterembe menekülnek be, ruháikon kövér vízfoltokkal. Különösen nyomott, szürkés-nedves keddi napjuk van, a város elázott, a padló csúszik az esővíztől. A karcos ablakokon ki sem lehet látni, a tetőről lezúduló víz amorf folttömeggé mossa a környező épületeket.

Thor gondolkodás nélkül leülteti Lokit a legelső padra, közvetlen az ajtó mellé, a lehető legtávolabb a bentebb étkező, telefonáló, hangosan csacsogó, zsír-és kölniszagú embertömegtől. Ahogy Tony is mondta, nem kell pánik, és ámbár számára irreális a gondolat, hogy ettől a „légynek sem” Lokitól bárki megrémüljön, tudja, hogy ez nem pontosan így van.

– Maradj itt, mindjárt jövök – kéri, és Loki bólint. Nem kérdéses számára, hogy fivérének eszébe sem jut majd másként tenni. Amit mond, az a szemében szent, és ha a körülmények nem lennének ilyen elszomorítóak, nevetne ezen.  

Kis idővel később két sajtburgerrel, sült krumplival és különféle szószokkal tér vissza, amiknek lerakása némi nehézségbe ütközik, ugyanis Loki a távolléte alatt a sótartó teljes tartalmát az asztalra borította, hogy mutatóujjával kicsiny ábrákat véssen beléjük. A látványukra Thor gyomra összerándul, majdhogynem elejti a tálcát. Rögvest az asztal túlvégére teszi terhét (kis gebeszkedés árán), és a helyére huppanva közelebb hajol a másikhoz.

– Tudod, mik ezek? – A hangja elfúl az örömtől. A fekete hajú fel sem néz, megszakítás nélkül rajzol tovább, ezúttal egy függőleges sávot húz a sóba, majd abból két kurtább vonalat. – Loki, ezek rúnák! Hát emlékszel rájuk? – Bármit megtenne azért, hogy bizonyságot kaphasson arra, hogy Lokinak akadnak emlékei a régi életéből. Ez mindent megváltoztatna, ez azt jelentené, hogy… hogy talán később… – Emlékszel rájuk? – ismétli meg a kérdést fellelkesülten. Loki egy másodpercre felnéz a rajzolásból, megint csak nem felel, de Thor úgy érzi, Loki tudja, hogy most boldog, hogy most elégedett. Hevesen dobogó szívvel szólal meg újra. – Amit most rajzoltál, az az Ansur. Azt jelenti, áz isten. Te és én. Anyánk és apánk. – A mosolya hosszú idő óta először őszinte. – És ez… – mutat rá a legelsőre, ami kissé girbegurbán szomorkodik a sóba kaparva, a piros asztal szélén -, ez a Dagr. A jelentése: Nap.

 És az én Napom te vagy. 

– Elnézést, uram!

Ez a szívdobbanásnyi idill is úgy foszlik semmivé, mint a szappanhab. Amikor Thor felnéz, egy sárga egyeninges, baseballsapkás férfit lát az asztaluk mellett, aki olyan képet vág, mintha parazsat kellene nyelnie. Az asgardi arcáról azon nyomban leolvad a mosoly. A sapkás alak tolakodóan közel férkőzik hozzá, és a fülébe suttog.

– Ez meglehetősen kellemetlen számomra, de… – Megköszörüli a torkát. A ruháinak odaégetett húspogácsa szaga van. – Meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak.

Thor arca egy szempillantás alatt olyan vörös lesz, mint az ing, amit az atlétája fölött visel. A gyorsétterem dolgozója a kezét tördeli, érezhetően nincs odáig attól, hogy egy skandináv istenséget kell kipaterolnia.

– Aztán miért…?!

– Uram, kérem, ne nehezítse meg a dolgomat. Az öccse sajnos nem kívánatos személy itt. És senki sem akar botrányt.

Thort a legkevésbé sem érdekli, ki akar botrányt és ki nem. Mérgében talpra szökken, és tesz egy lépést a férfi felé, aki ezt látva mészfehérre sápad.

– Itt voltam, hogy védjem a világotokat, és az a hála, hogy–

– Kérem, önt természetesen szívesen látjuk, mi több, megtiszteltetés számunkra az ittléte! – szabadkozik a dolgozó. A szőke vagy egy fejjel fölé tornyosul, és akkor már mindenki őket bámulja. – De az öccse sajnos egy perccel sem maradhat itt tovább, sajnáljuk.  

Thor egy egész, pattanásig feszülő percig mered a férfira, összeszorított fogakkal és villámló tekintettel. A fejében rengeteg válaszreakció merül fel, változó agressziótartalommal, de a két évvel ezelőtti lecke maradandó volt. Ha ez akkor történik meg, teketória nélkül áthajítja a férfit a csukott ablakon, de már egyáltalán nem azokat az időket élik

és ez sorsdöntő.

   

Reszkető kézzel Loki karja után nyúl, és felhúzza az ülőhelyéről, hogy utána kivonszolja maga után a kihalt utcára, a vadul zuhogó esőbe. Szinte azonnal bőrig áznak, ám Thor annyira dühös, hogy ezen még csak eszébe sem jut bosszankodni. Hosszú, gyors léptekkel próbál eljutni az egyik, tessék-lássék védelmet nyújtó kapualjig, ujjai közt a Loki kék kardigánjának átvizesedett, puha anyagával, észre sem véve, hogy ketten is követik őket.

Hirtelen rántást érez, és a ruhaanyag egy elhaló reccsenés kíséretében kicsúszik a markából. Hátrafordulva azt látja, hogy Lokit két alak rángatja durván, az pedig gyámoltalanul hagyja magát. Thor mindkét férfit látta odabent, a kajáldában: az egyik, a magas, sötét bőrű közvetlenül mögötte állt a sorban, a másik pedig a falat támasztotta a mosdóknál, nyilván a sorára várva.

– Te maradj ki ebből! – dörren rá a fekete, mintha ennek a kijelentésnek lenne bármi értelme.

– Ha most rögtön elengeditek, nem esik bántódásotok! – üvölti Thor, víztől összetapadó tincsei a szemébe csapódnak. Lehet, hogy nincs meg minden ereje, még így is képes lenne legyőzni mindkettőt. – De ha nem… – Jobbnak látja félbehagyni a mondatot.  

– Emiatt a kis szarrágó miatt halt meg a bátyám! – kiabálja a néger férfi. Kezében egy üres borosüveget szorongat, amit az egyik közeli kukából vehetett ki. A szemeiben elszánt láng ég, míg társa kissé elbátortalanodva markolja Loki kapucniját.   – Rendőr volt! Családos ember! Nem nyugszom, amíg ez a kis korcs meg nem bűnhődik!

– Semmire sem emlékszik! – kontráz a villámisten a karjait széttárva, a szíve nekifeszül a bordáinak, mintha szét akarná zúzni őket. – Nem fogja megérteni a bosszúdat, akárki is légy, midgardi! – Egyik kezével zavarodott arcú öccsére bök. – Hát nem látod? Nem tudja, mit akarsz tőle!

A férfi a fejét rázza, és a földre köp. Thornak valahol itt lesz elege a könyörgésből.

Előrecsörtet, és egyetlen kézmozdulatával akkorát taszít a Lokit fogságban tartó férfin, hogy az a mögötte levő falnak vágódik, és megszédülve összerogy. A fekete hajú a váratlanul megszűnő tartás híján hasra esik, a tenyerét felhorzsolja az egyenetlen beton. Mielőtt azonban Thor a másikat is ártalmatlanná tehetné, a fekete férfi meglendíti a borosüveget, ami Loki tarkóján törik ripityára.

Thor torkából vadállati üvöltés tör fel. Öccse arccal előre zuhan vissza az aszfaltra, lisztfehér nyakát esővíztől híg vér önti el. A keverék a ruhájára csorog, ő pedig tétován megérinti az ütés helyét, az ajkai megreszketnek. Támadója addigra már az utca végén jár, és Thor nem követi, helyette letérdel Loki mellé és megpróbálja lecsitítani, még ha ez lehetetlen feladatnak tűnik is.

– Csss, nyugalom! – Szinte rögtön világos lesz előtte, hogy felesleges próbálkoznia; Loki zaklatottan, sokkoltan szuszog, hatalmasra nyílt szemekkel, a nyakáról üvegszilánkok záporoznak a földre. A mellkasa veszettül hullámzik, bántották, és Thor tudja, hogy elképzelése sincs, miért tették. – Nyugalom, nyugalom! Hazamegyünk… most rögtön hazamegyünk, jó?

A gerincében is érzi azt a mindent elsöprő rettegést, ami amiatt lobban fel benne kíméletlen erővel és lélekfojtó intenzivitással, hogy az ütéstől vajon rosszabbodott-e fivére állapota. Azt már nem bírná ép ésszel elviselni, főleg az után nem, hogy az étteremben megmutatta: emlékszik a rúnákra, és hogy talán később valamivel többre is képes lesz. A kapucniját a fejére húzva, félig vonszolva támogatta haza, szerencséjükre egyik szomszéd sem látta meg őket a házban. Magukra zárja a lakás ajtaját, majd a kádba ülteti a sérültet, és mialatt egy csipesszel (amit kis híján széttör, olyan erővel szorítja) kiszedegeti a szilánkokat az üveg hagyta sebből, egyre-másra a megnyugtatására törekszik, ámde kudarcot vall: Loki önkívületben zihál a kád egyik karcolására meredve, sóbálványként, csaknem pislogás nélkül.

Mire végeznek, a kád alja csupa vér és vérfoltos üvegcserép.

~~

Thor a koszos ruhákat egyszerűen a mosógépbe gyömöszöli, nyomkod is rajta valamit, de hamar feladja, beletörődve, hogy jó eséllyel távolról sem a jó programot indította el. A szekrényből előrángat néhány tiszta ruhaneműt Lokinak, és egypár szárazat tenmagának. Habár Loki fel tud egyedül is öltözni, ezúttal nem bízza rá teljesen; végtelen óvatossággal rásegíti a környakú pólót, odafigyelve, nehogy lehántsa a nemrégiben felragasztott kötést.

Az ajtócsengő épp akkor szólal meg, amikor éppen a saját gatyáját igyekszik magára rángatni, még mindig enyhén remegő végtagokkal. A hangot hallva sebesen a csípőjére húzza a melegítőnadrágot, majd megbizonyosodva arról, hogy Loki biztos helyen van, történetesen a kedvenc puffján gubbasztva, az ajtóhoz lép.

– Ki az? – kérdi fennszóval. – Stark?  – Nem érkezik felelet. Thor ökölbe szorítja a kezét, felkészülve egy újabb balhéra. – Vagy maga az, Fury?

A látogató nem válaszol, az ajtó viszont magától kitárul, felfedve, ki áll mögötte, és ezzel elűzve Thor összes aggodalmát.

Frigga még szinte át sem lépte a küszöböt, de azonnal a karjába zárja nagyobbik fiát. Thor becsapja az ajtót édesanyja mögött, de közben fél karral már szorítja, erősen, a szemeibe könnyek tolulnak. Képtelen megszólalni, csak mélyen magába szívja anyja kapros szépítőszerének illatát, és végigsimít csuklyás köpenyegbe burkolt, filigrán hátán. Frigga ruhájának anyaga oly finom és könnyű, mintha ködből szőtték volna, szép kialakítású, kék szemei nedvesen csillannak meg, midőn meleg csókot nyom fia homlokára, s utána a nappali felé indul.

– Korábban kellett volna jönnöm – sóhajtja az asszony. A csuklyát hátrahúzza a fejéről, ezzel szabaddá téve sűrűn aláhulló, óarany hajzuhatagát. – De minden időmet arra fordítottam, hogy atyátokat jobb belátásra bírjam. – Mint egy kútba zuhanó vödör, térdre borul nevelt fia előtt, és két puha tenyere közé veszi az arcát. Nem sír, nem hagyja, hogy könnyei végigperegjenek az arcán, ahhoz túlontúl erős, de Thor biztos abban, hogy a poklok poklát járja meg éppen. Még nem szemrevételezhette Lokit azóta ilyen közelről, és azt látni, hogy az éles eszű, csínytevő fia kifejezéstelen arccal, semmitmondó tekintettel néz rá, kétségkívül iszonyatos számára. – Ó, Odin nevére… – Ujjainak külső felével végigsimít fia bal orcáján, de az nem reagál semmit, csak tanácstalanul ráncolja a homlokát, és segélykérően bátyjára pillant. – Drága kisfiam, hogy történhetett ez veled?

Thornak olyan érzése kerekedik, mintha egy lándzsát szúrtak volna a mellkasába. Ez a látvány már túl sok neki, ahogy édesanyja a zokogást visszaerőszakolva cirógatja lappadt elméjű öccse arcát, ez még az ő rettenthetetlennek hitt, hősi szívét is összefacsarja, és szinte használhatatlanná teszi

és ez kibírhatatlan.

Leveti magát a díványra, a karjait keresztbe fonja a mellkasán, mintha ezzel elhatárolhatná magát a valóságtól.

– Láttam, hogyan óvod, véded, és ügyelsz minden mozdulatára. – Frigga hangja megtépett selyem, egyszerre lágy és elhaló. – És azt is láttam, hogy ő milyen hálás neked ezért.

– Hálás…?

– Talán nem érti, ami körülötte történik – mondja a nő, miközben talpra emelkedik, és homlokát Lokiéhoz támasztja. – De érzi, hogy szereted, és most már semmi sem akadályozza abban, hogy… Semmi sem készteti arra, hogy tagadni próbálja, hogy ő is így érez. – Thor még soha nem látta édesanyját ilyen rendezetlennek és törődöttnek. Mindig tudta, mit akar mondani, a hangja csak ritkán bicsaklott meg, a tartása mindig királynéi volt, méltósága lenyűgöző és megkérdőjelezhetetlen. – Mindig úgy szerettem, mintha ő is a testemből fakadt volna – leheli. Ujjait Loki tincsei közé futtatja, és az ő homlokát is megcsókolja, hosszan, lehunyt szemekkel.

– Örülök, hogy eljöttél hozzánk, anyám – szól Thor csöndesen. – De nem tudom, meddig maradhatunk itt. Loki nincs biztonságban, ahogy egyik világban sem lenne. Mindenhol csak veszély, gyűlölet és fájdalom vár rá, és én, főleg az erőm hiányában, nem tudom megóvni. – Nem is próbálja titkolni, mennyire neheztel az apjára.

Frigga felszegi a tekintetét, és kiegyenesíti a hátát, ujjait összekulcsolja.

– Atyád azonnal visszaadja a hatalmad, mihelyt visszatérsz Asgardba. Néhány napon belül meg is teheted, és az öcsédet is magaddal hozhatod. Sikerült meggyőznöm őt, Thor. Belátta, hogy kicsinyes düh beszélt belőle, mikor megtagadta a segítséget tőled és Lokitól.

– Akkor most hol van? – fortyan fel a villámisten, körmeit a tenyerébe vájja dühében. – Semmi más nem érdekli, csak a szégyen, amit Loki Asgardra vont. Atyánk túlságosan jó uralkodó.

Frigga lassan megrázza a fejét, a tekintetében belátás.

– Tudod jól, hogy mindig is ilyen volt. Odin elsősorban király, és csak eztán apa, de fontos neki a boldogságod. Ahogy Loki is fontos neki. – Oldalpillantást vet megnémult gyermekére. – Két nap múlva, pontban délben Heimdall megnyitja a Bifrösztöt, és hazajöhettek. Atyátok mindent elrendezett, még csak két nap, és semmi akadálya sem lesz annak, hogy hazatérjetek. Vidékre mentek majd, messze a fővárostól, egy déli nemes kastélyába. Ígérem, hogy Loki távol lesz az ítélkező tekintetektől és a megvetéstől, megesküszöm neked. – Egy lépéssel közelebb araszol vér szerinti gyermekéhez. – Odin hajlandó a leghűségesebb inasát a szolgálatába állítani, hogy gondját viselje. Minden rendben lesz, kisfiam.

Thor feláll a kanapéról, és széttárja a karjait, hogy újra magához vonhassa az édesanyját, ezt a csodálatos teremtményt, és asszony át is adja magát az ölelésének, kicsiny fejét fia széles mellkasára hajtja.

– Ó, gyermekem, úgy ver a szíved, mintha fáklyákkal űznék…

~~

Tony sosem volt egy vendégszerető típus, de az utóbbi hetekben már sokadjára kell eltűrnie, hogy egy teljes szuperhős-ármádia tébláboljon a lakásában, abszolút harci díszben. Ő maga sportzakóban és fekete gyapjúnadrágban álldogál a bárpultjának dőlve, tőle nem messze Steve karba tett kezekkel toporog. Bruce-nak fogalma sincs, miért jött el újból (Tony okvetlenül számított a jelenlétére, már csak azért is, mert ő vállalta a legnagyobb részt az űrlény horda megritkításában) de nem tudja, mit mondhatna. Natasha és Clint egymástól alig negyed méternyi távolságban állnak a fenti mosdóhoz vezető lépcső az aljában, amin Thor éppen gyors léptekkel vágtat végig, öccsét pár lépéssel lehagyva.

– Sikerült kicserélni a kötést? – érdeklődik Bruce. Thor lagymatagon fordítja felé a fejét.

– Igen… mondhatom neki bármennyiszer, hogy ne piszkálja a sebét, mindig… Nem is számít. – Semmi kedve sincs kiselőadást tartani Loki defektes felfogásáról a volt bajtársainak; bár tudja, hogy ez balgaság, mégis úgy érzi, mintha megalázná ezzel.

– Mit akartál mondani nekünk, Thor? – kérdez rá Steve segítőkészen, látva, hogy az asgardi mennyire ódzkodik attól, hogy a testvéréről beszéljen.

– Ja, kíváncsian várjuk a fejleményeket – szúrja közbe Clint, a hangjában ellenszenv. Thor úgy tesz, mintha nem hallotta volna.

– Két napon belül elmegyünk. – A lépcső felé néz: Loki még csak félúton jár, vagyis igazából csak áll, a fal mintázott festését kémleli. – Anyánk meglátogatott bennünket tegnap, az… eset után.

– Asgard királynéja… – hümmögi Steve. 
Thor bólint.

– Atyánk jobb belátásra tért Lokit illetően. Megteremti a feltételeket ahhoz, hogy biztonságban élhessen, de szüksége van még egy napra. – Hallgatósága reakció nélkül hallgatja, az arcokon várakozás. Tony egy gumilabdát pattogtat, Clint a halántékát vakargatja, míg Bruce a szemöldökeit összevonva áll egyik lábáról a másikra. – Ez minden.

Natasha válaszol először.

– Átadjuk Furynak. – Kivételesen nem az egyenruhája van rajta, hanem egy magas derekú, sötétkék nadrág, rövid ujjú blúzinggel, arcán szolid smink.

– Nos… – fűzi hozzá Steve –, úgy vélem, mindnyájunk számára előnyös, hogy ez így alakult. – Megerősítést várva körbepillant, és a legtöbben bólogatnak.

– Az – helyesli Clint, miközben kioldja derekára erősített dzsekijének csomóját, és könnyedén magára kapja. – Nem fogok hazudni, tűkön ülve vártam, hogy bejelents valami ilyes–

Óriási csattanás szakítja félbe, ami mindnyájukat megugrasztja. Egy emberként kapják a fejüket a lépcső irányába, melynek aljában Loki hever, hason. Egyikük sem látta, pontosan hogyan botlott meg és esett le. Nem is próbál felkelni: egyik térdét felhúzza, de tovább nem jut. Ránézésre nem sérült meg, de egyszerűen nem képes összerakni a képet. Mozdulni, lépni, felállni, semmi, csak fekszik, mint egy leterített állat, mígnem, mindenki őszinte megrökönyödésére, Natasha odasuhan hozzá, megelőzve Thort, és két kézzel a férfi pulóverére markol, hogy talpra segítse.

Mikor a fekete hajú már a két lábán áll, kicsit ingatagon ugyan, felhajtott szárú nadrágjában, és nyúlánk, szikár valójában, Natasha nem engedi el rögtön. Analizáló tekintete végigszalad a férfin, majd megakad kába, álmatag szempárjánál, és a nő arcán most először mérsékelt, de valódi döbbenet tűnik fel.

– Megfenyegettél – suttogja. Loki érdeklődve fürkészi a Natasha arcát, de Thor ismeri ezt az arckifejezést: fülel és értelmet keres, erőlteti az agyát, általában értelmetlenül. – Néhány nappal ezelőtt még habozás nélkül elvágtam volna a torkod. – Natasha nem az a fajta nő, aki kicsipkézi a mondanivalóját. – De te most meg sem ismersz.

A kezei visszahullnak a teste mellé, és ő jobb híján zsebre teszi őket. Thor, habár ez még számára is elképesztő gondolat, úgy érzi, sajnálat rejtőzött Natasha hangjában, és olybá tűnik, ezt nem csak ő hallotta így. Mindenki, beleértve Clintet és Tonyt is, elképedt arccal bámulnak hol Lokira, hol a vörös hajú kémre.

– Oké. – Ismét csak Tony zavarja meg a csendet. – Akkor ezt megbeszéltük.

Stark azt mondta neki, várja meg itt, és ő nem látott okot az ellenkezésre. Amíg a feltaláló kikíséri az ügynököket, Steve-et és Bannert, Thor az embermagas üvegablak elé áll, bekötözött fejű testvérét szorosan maga mellett tartva. Elnyújtózó perceken át gyönyörködik az elé táruló, több helyütt romos, tatarozás alatt levő város látványában; az ég szeplőtlenül kék, csak repülők kondenzcsíkjai törik meg néhol, a viharfelhők elvonultak.

– Nem foglak magadra hagyni. – Átkarolja fivére vállát, és gyöngéden magához húzza. Még mindig nem szokta meg teljesen, hogy semmi ellenállást sem kell tapasztalnia, és nem tudja eldönteni, hogy ennek örüljön-e, vagy sem. Nem tudja értékelni annak tudatában, hogy milyen ára van ennek. Hirtelen bűntudat önti el, oly erővel, mint egy hasba öklözés: hisz annyi, de annyi alkalommal kívánta, hogy Loki legyen kezesebb, hányszor kívánta, hogy ne sértegesse, ne kiabáljon vele, és most… Nem, ilyesmikre nem akar gondolni. – Biztos megpróbálnak majd bántani. Lesznek, akik rohadt gyümölccsel a kezükben várnak majd Asgard kapujánál, de én majd elrejtelek.

– Sokan irigyelhetik Lokit, amiért ilyen tesója van. – Tony Stark ismerős hangja azonnal elkergeti a nyomasztó gondolatokat a fejéből. – Nem vagy semmi, be kell látnom. Megpróbált eltenni láb alól, és te mégsem fújsz rá egyáltalán. – A milliárdos megáll tőlük pár lépésnyire, jobbjában egy kicsiny, szürke tárgyat tart.

Thor megrázza a fejét.

– Miért haragudjak rá úgy, hogy azt sem tudja, mit tett? Mi értelme lenne neheztelést mutatnom felé, és azt éreztetnem, hogy elégedetlen vagyok vele, ha egyszer a nevemet is alig tudja felidézni? Ez csak megrémítené. 
Tony sötét szemeiben valami elismerésre hajazó fény gyúl.

– És akkor még azt hittem, hülye vagy, vagyis bocs, de tényleg…

– Sohasem voltam olyan okos, mint ő – feleli neheztelés nélkül. Elengedi Loki vállát, és teljes testtel Tony felé fordul. – Mit kívánsz?

– Azt most hagyjuk, nem gyerekfülnek való – üti félre a kérdést átlátszó kedélyességgel. – Csak ezt akartam odaadni. – Lendületesen Thor kezébe adja a kis eszközt. – Ez egy sokkoló. Távolról leszedhetsz vele valakit, ha még egyszer baszakodni támadna kedve a jónépnek. Komolyabb fegyvert nem adhatok, mert a SHIELD rituálisan kiherél, de a semminél ez is több.

A villámisten rövid mustra után zsebre teszi a fegyvert, és meghajtja a fejét.

– Köszönöm, Fémek Embere. Mindent, amit értünk tettél.

Tony elfintorodik, és égnek emeli a szemeit.

– Visszaszívom a hülyés megjegyzésem. Azt hittem, már megtanultad a nevemet.

– Megtanultam. – Thor elereszt egy csüggedt mosolyt, majd öccsére pillant, aki golyószemekkel nézegeti hol a padlót, hol a milliomos reaktorát, ami átüt megfakult pólóján. – Valamikor azt hittük, legyőzhetetlenek vagyunk. – Nem tudja, miért mondja ezt, a szavak kibuggyannak belőle, mint a vér egy bőrön ejtett vágásból. – Úgy hittük, felülkerekedhetünk a halálon, és az égbolt is behódol nekünk. – Nem várja, hogy Tony válaszoljon erre. Kézfogást kezdeményez, amit a másik el is fogad, majd kézen fogva öccsét a kijárat felé veszi az irányt.

~~

Tizenhárom óra, nyolc perc és ötvenkét másodperc választja el attól, hogy hazatérhessen, Lokival az oldalán, és ő hűen hiszi, hogy ez az óra el is fog jönni. Merev háttal fekszik Loki mellett, a holdfényben fürdő mennyezetet nézve, mialatt öccse veremmély álomban szuszog mellette, az oldalára fordulva. Nem sejti, hogy az árnyak nem alszanak, a bűnök nem fakulnak meg, hogy a gyászharag olthatatlan

és ez embertelen.  

Félálomban van, amikor az alakok a szobába rontanak. Nem hallotta, amikor felfeszítették a zárat, néma halálként lopakodtak be a világukba. Négy kar ragadja meg a vállát, és vonszolják ki az ágyból. Felordítani sincs ideje, valaki egy szíjat hurkol a csuklói köré, a padlóra lökik és a mellkasára nehezednek, hogy mozdulni se tudjon.

– Megvan! – morran fel az egyik, a hangja alkoholkarcos. Thor nem látja az arcát, fekete símaszkot visel, akárcsak a másik négy.

– Eressz el! – ordít fel, izmai megfeszülnek, rúgni próbál, ellenállni, de a szíjak szorosan tartják, a ránehezedő súly lenyomja. – Mit műveltek? Nem!

Lokit úgy rángatják ki az ágyból, mint egy rongybábút. Álmosságtól hunyorogva, megriadva hátrál meg tőlük, de a kérges tenyerek a padlóra kényszerítik, nem messze bátyjától. A legelöl álló térdre emeli, a hajánál fogva, farzsebéből egy pisztolyt ránt ki. Bosszút akarnak állni, képtelenek megbocsátani, hiába minden, Loki sosem lesz biztonságban, nem tudja megvédeni, hiába kapálózik és acsarkodik, betömik a száját.

– Várj, Troy, tuti ez az? – nyekken meg a mellkasán térdeplő. – Mármint, nem kéne valami ellenállást tanúsítania, érted?

– Mit tudom én. – Thor azonnal felismeri a hangot: a néger férfié, aki széttörte az üveget öccse fején. Tehetetlenségében és dühében még elszántabban kezd vergődni, a két férfi csak nagy erőlködés árán tudja a földön tartani.

– Haladnál, basszus?

Loki mozdulatlanul térdel az ágy mellett, a fölé magasodó alakot bámulva, értetlenül elnyíló ajkakkal, miközben a pisztoly csöve alig tíz centire van a homlokától. Nem Troy tartja a fegyvert, egy kövérkésebb, de hasonlóan feketébe öltözött férfié a tisztség, de habozni látszik.

– Mi baja van? – szólal meg végül a kijelölt merénylő. – Úgy néz rám, mint egy nyavalyás birka!

– Aztán mi van? Csináltál már ilyet, vagy nem? – rivall rá Troy. – A bátyja azt mondta, van valami baja, de én meg pont leszarom.

– Cseszd meg, én nem ölök foggyosokat!

– Akkor majd én! – Troy a mozdulataiban némi bizonytalansággal kirántja a pisztolyt a kövérebb kezéből, és megáll Loki előtt. Amilyen magabiztos volt a borosüveggel, olyan határozatlan a lőfegyverrel. – Ezt a bátyámért. Dewey, így hívták. Jegyezd meg jól a nevét, seggfej!

Thor egy vergődő medve üvöltését hallatja, a szíjak megreccsenek a csuklói körül, a homlokán verejték szánkázik végig. Vér serken a kezéből, miközben négyfelé szakítja béklyóit, de ezúttal nem érez fájdalmat; két kézzel markol a mellén posztoló férfi nyakára, és keresztülhajítja a szobán. Az nyögve csapódik a fiókos szekrénynek, és nem is kel fel többet. A másik fogvatartóját lefejeli, érzi, hogy roppan a csont, és a férfi felvonít.

Ezúttal lépéselőnyben van. Mielőtt Troy ráfoghatná a fegyvert, már ki is csavarta a kezéből, elkaszálja a lábait, és azonnal a földre küldi. A többire már nem is fordít figyelmet, eszét vesztve omlik a padlóra, és rántja magához tétlenül, ijedten ziháló fivérét. Szorosan fogja, érzi, ahogy az állcsontja a vállába nyomódik, átkarolja a karcsú testet, és szorítja, egyre csak szorítja. Torkaszakadtából üvölt, nem törődve a körülötte levő, menekülőfélben levő emberekkel. Nem hall semmit, nem érzékel semmit a külvilágból, csak a mellkasa mögött terjengő kíméletlen fájdalmat, amely szétbomlaszt mindent, amiben reménykedett (hogy megvédheti Lokit, hogy segíthet rajta, hogy szeretheti, büntetlenül), elege van a szánakozó szélből és a gúnyolódó üvegből, nem akar több vért és szétvert bútort, nem akar viharvert iszákos lenni, nem akar bűnös lenni. Semmi más nem létezik számára, csak Ő, magához fogja és soha el nem engedi, és Loki reszket a villámkarok között, ajkakon át kiillanó levegő hangja hallatszik, de bátyja nem hallja, érzéketlenné teszi a gyötrelem, és amikor a legutolsó, a kövér odaszól neki az ajtóból, hogy „hé, nem k–„ Thor még hangosabban kezd üvölteni, a férfi pedig elinal, ahogy csak a lábai bírják.

És Loki nem küzd,  villanásnyi jelét sem adja annak, hogy baj van, megbízik benne, csupán apró nyösszenések hagyják el a torkát, amit fivére nem hall; a szorítás erősödik és az ablakot párásra zokogja a hajnali köd.

Manhattan házai közé bekúszik az első napkéve, és Thor izmai elernyednek.

Már nem hallja Loki zihálását, nem érzi a szíve sorsüldözött dobbanásait. Áthűlt ujjakkal tolja el magától, hogy a szemébe nézhessen, és a félárbocra eresztett pillák mögött vak, élettelen ürességet lát, öccse arcán pedig megdermedt csodálkozást.

Thor ekkor sírva fakad, és Loki teste az övével együtt rázkódik. 

Végül sikerült megóvnia az élettől, az egyetlen módon és az egyetlen úton, és Thor tévedett, mert ez az egyetlen dolog megmásíthatatlan, örökérvényű; a test leállt, a lélek megtért, a szellem elcsendesült

és ez örökre szól.