Sue: Fyrir hana

Egészen különleges bejegyzéssel rukkolok most elő. Az alant levő történetet nem én írtam, hanem kedves olvasóm, Sue, akit megihletett az [egyik novellám], és meglepett egy fic a ficbennel. Mindketten úgy találtuk, hogy a blogom lenne a legmegfelelőbb hely a novella publikálására. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni neki, hogy ennyire lelkes a munkásságommal kapcsolatban, és itt is kijelenteni, hogy igazán megéri az írással foglalkoznia. Nektek pedig jó olvasást kívánok! (A történet az előzménynovella nélkül nehezen érthető, mivel Sue-t pont az a történetem ihlette meg, amiben mértéktelen mennyiségű az AU elem.)   

Fyrir hana

- Papa!

A hang lágy és csilingelő. Szinte aláfolyik a lépcsőkön, hogy végül megállapodjon a börtön hűs folyosóján álldogáló Thornál. A faragott kőfalak nem elnyelik ezt az egyetlen szót, hanem talán még édesebb csengést adnak neki. A szőke férfi szinte azonnal elszakítja a pillantását az üvegfalú cellától és annak lakójától, hogy a kislányra emelhesse a tekintetét. A rab hasonlóképp tesz, miközben a levegőben még ott reszket a nemrég elhangzott mondat: „Oly sok ideje vágysz már arra, hogy szabadon engedj. Most megteheted.” Mindketten csak nézik a törékeny kis teremtést, ahogy áll hófehér ruhájában a lépcső tetején, derekáig leomló szőke hajában egy őszirózsával, karjait ölelésre tárva. És mily hívogatóak azok a karok! És mily ismerősek! Az emlékek fájón buktak Loki elméjének felszínére. Hányszor nyújtotta anyjuk is így felé a kezét... Hányszor terült szét az arcán is ugyanez a kedves mosoly... De ezek a képek olyan gyorsan illantak tova, mint ahogyan jöttek, hogy helyüket átadják egy fájdalmasan szomorú tekintetnek, ami abból a keserű felismerésből táplálkozott, hogy az előre nyújtott jobb már nem talál viszonzásra. Thor azonban mindig engedelmes, jó és ragaszkodó volt. Ő soha nem utasította vissza Friggát és most sem képes ellenállni lánya hívásának. Öles léptekkel indul meg felé, Loki pedig megrökönyödötten és döbbenten bámul utána. Olyannyira közel hajol börtöne üvegéhez, hogy smaragdzöld szemére arany fénypöttyöket vet az azon pulzáló mágia, amitől aztán a fekete hajú tekintete olyanná válik, mintha a Thor iránt tanúsított irigysége tört volna ily látható módon felszínre. De fivére még csak rá se pillant, helyette egyre gyorsuló léptekkel közeledik a lépcsőhöz, melynek tetején Hlédis áll.

- Thor... - Loki kővé meredve néz a távolodó vörös köpeny borította hátra. A meglepettségtől elkerekedett szemeiben az arany pöttyök a varázs lüktetésének és egyre szaporább légzésének ritmusára őrült táncba kezdenek. - Hová mész? Engedj ki! - Öklei csattanva vágódnak börtöne átlátszó falának újra és újra, testét pedig vad reszketés rázza. - Nem teheted ezt! Engedj szabadon!

Thor azonban még csak vissza sem néz rá. Rendületlenül és megállíthatatlanul folytatja útját a lépcső felé és tekintete úgy csüng gyermekén, mintha a megváltás fehérbe öltözött angyala volna.

- Engedj ki! Thor, nem hallod?! Engedj ki! - A lassan alakot öltő felismerés hisztérikus magasságokba emeli Loki hangját. Még ebből a távolságból is jól látja, ahogy Thor finoman megrándul, azonban célját nem téveszti szem elől és kitartóan halad tovább. - Könyörgöm... Thor, könyörgöm! NEM TARTHATSZ BEZÁRVA!

A szőke férfi meginog miközben egyre feljebb és feljebb jut a lépcsőfokokon. Mozdulatai akadozók és tagoltak lesznek akárcsak egy póké, de amint elér Hlédishez, a karjaiba kapja a lányt és oly szorosan öleli magához, mintha csak attól rettegne, hogy elragadhatják tőle. Vállai alig észrevehetően rázkódnak, majd a következő pillanatban megugrik, mint egy űzött vad és futva menekül el a börtön félhomályából. Fivére tehetetlen dühből és kétségbeesésből fakadó üvöltése messzire elkíséri. Messzire, de nem hosszan. A kiáltások hamarosan elhalnak és Lokiba fagyos tőrként mélyed a felismerés. Arca halott sápadt, a tekintete akár egy mély, sötét és üres kút. Az üvegfalnak dől, majd annak tövébe roskad.

Hát Thor elhagyta őt. Elmenekült tőle. Többé nem számíthat, és nem alapozhat a szeretetére az iránta való ragaszkodásra. A helyet, amit gyerekkoruk óta ő töltött be bátyja lelkében, már más vette át. A bizalmatlansága és félelme erősebbnek bizonyult az iránta érzett szeretetnél. És emiatt önmagát kellett, hogy okolja. Csak és kizárólag önmagát. Ha nem játszotta volna ki annyiszor, ha nem élt volna vissza a bizalmával... Hogy lehetett oly ostoba, hogy ilyen vak reménnyel alapozott Thor érzéseire iránta. Azonban ezzel együtt tagadhatatlanul a gyűlölet is felütötte a fejét. A megcsalatottsága bosszúért kiáltott. De már mindegy volt. Az Új Rózsák ünnepe által kínált lehetőség oda. És többé nem jön el soha. És még ha lenne is oly átokkal sújtott, hogy elél addig amíg Magni hatalma is teljessé nem válik, ugyan mit remélhetne? A fiútól akibe Sif oly sikeresen plántálta el a gyűlölet magvát iránta? Kár is volt ezen gondolkodnia. Már minden teljesen fölösleges és értelmét vesztett lett. Számára nem maradt más, minthogy egyedül senyvedjen és haljon meg ebben a cellában. Akár meg is siettethetné a dolgot. Nincs mire és nincs miért várnia.

Az éj leereszkedik Asgardra. A hold és a csillagok ezüst fénybe vonják a palotát, az udvart és az ablakokon beszűrődve a folyosókat is. A márványoszlopok mentén egy apró árny suhan végig az éjszakai fényben. Oly ügyesen és gyorsan mozog, hogy a lépcső tetején strázsáló őrök egyike sem veszi észre. Átsuhan közöttük akár egy kísértet,és meg sem áll az egyik celláig. A látvány, ami fogadja, dermesztően hat rá. Loki a cella sarkában gubbaszt, összeroskadva akár egy zsák. Arca a legfehérebb márványnál is fehérebb, tekintete sivár és üres, és kezében egy nagyobb darab üvegszilánk reszket. Az alkarján egy hosszú vágás tátong és vére, mint valami rubint kígyó tekeredik körbe rajta, kitartóan kúszva a föld felé. Szeme az egyre terebélyesedő vörös tócsára szegeződik, de mintha nem is látná.

- Nagybácsi! – kiáltja Hlédis kétségbeesetten. A hangja akár a csengettyűk. A fogoly szeme megrebben, de már ahhoz sincs ereje, hogy látogatójára emelje. A kislány hangja mézédes és annyi aggódás csendül benne, hogy összeszorul a szíve. Nem kellene itt lennie, nem kellene látnia. Újra fájdalmat okoz valakinek, akinek valójában nem akart, de már nincs miért léteznie. Az ok, ami eddig életben tartotta, a remény, már elveszett.

Hlédis sietve forgatja körbe a fejét, majd végighúzza a kezét a cella zárszerkezetén. Amint az útját álló akadály eltűnik, beszalad és letérdel Loki mellé. Hófehér ruhája szétterül körülötte a földön éles kontrasztot alkotva a vérrel. Kecses kezei Loki karján nyugszanak, és ujjai közül ragyogó arany fény sugárzik elő. Tekintete a férfi arcán csüng, akinek pillái szép lassan lecsukódnak.

Melegséget érez. Nem is tudja miért. És valami súlyt is. Nehézkesen nyitja ki a szemét, majd fordítja a fejét oldalra. Alig akarja elhinni, amit lát. Hlédis a karját átölelve simul az oldalának. A vágás immáron már csak egy izzó seb. A lány haja aranyfolyamként ömlik a vállára és a hátára. Arca békés és boldog és úgy támaszkodik az istennek, mintha ez volna számára a legnagyobb öröm. Szétterülő békés mosolya mély álomról tanúskodik. Loki a lehető legóvatosabban kiszabadítja a karját, majd gyengéden az ágyába fekteti Hlédist. Mielőtt még elhagyná börtönét, vet rá egy utolsó pillantást.

Thor a sötét és üres csarnokban gubbaszt a trónján, arcát a kezébe temeti. Vállára hatalmas teher nehezedik. Ugyan meghozta döntését, de képtelen elszámolni a lelkiismeretével. Hiába ismételgeti magának, hogy mindezt a családjáért, a gyerekeiért tette, hogy Loki veszélyes, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, hisz többször is bizonyította ezt. De akkor is az öccse. Sokat köszönhet neki, még ha jelen pillanatban nem is akarja ezt elismerni, kétségbeesetten törekedve arra, hogy minden ilyet száműzzön az elméjéből. Még meggondolhatja magát. A nap még nem telt el. A lehetőség még a kezében van. Csak meg kell győznie magát, hogy fivére megérdemli a bizalmát és jóindulatát. A gyötrődésnél nincs kínzóbb. Bárhogy dönt, magát csalja vele. A keserűség úgy áradt szét benne, akár a méreg.

- Csak nem álmatlanság gyötör, bátyám? – csendül egy oly jól ismert hang a trónus előtt elterülő mély sötétségben. Thor úgy kapja fel a fejét, mintha egy villám csapott volna belé. Egy fekete hajú káprázat áll előtte, meggyötörten, kimerülten, de felszegett fejjel és kihívó tekintettel.

– Tán ily nehéz elszámolnod önmagaddal?

- Loki… - pattan fel ültéből. Elképzelni nem tudja, hogy állhat előtte, hisz Asgard börtöneiből képtelenség megszökni.

- Meglepettséged ugyancsak szórakoztat – jegyzi meg a fekete hajú csevegő hangon. – Hlédis veled ellentétben megbízott bennem annyira, hogy szabadon engedjen. Ez igazán kedves volt tőle…

- Mit műveltél vele? – hördül fel a villámisten, és keze ökölbe feszül. Hát ezért hozta meg a döntését. Loki arcán sötét és gúnyos mosoly terül szét.

- Elszámolni valóm van veled, bátyám.

Thor tekintetén harag cikázik át és arca elsötétül. Kezét kinyújtja és a Mjölnir késedelem nélkül röppen a markába.

- Nincs semmi elszámolni valónk. – Hangja végigmennydörög a csarnokon. – Nagyon jól tudod, hogy mivel érdemelted ki a büntetést. Tudod, hisz magadnak köszönheted. És tudnod kellene az én döntésem okát is.

- Hát ezer év sem volt elég? – csattan a fiatalabb hangja. – Ezer év sem volt elég, hogy elhidd, megfizettem a bűneim árát?

- Nem erről tettél tanúbizonyságot.

- Valóban? – a smaragdzöld szempár résnyire szűkül. – Ha így gondolod ugyan mi tartana vissza attól, hogy beváltsam jóslatodat? Vesztenivalóm nincs, de ugyanakkor hatalmas örömmel osztom meg veled a kínt, amiben ez eddig részem volt. Érezni fogod az árulásod súlyát, annak a súlyát, hogy megcsaltál, hogy elhagytál.

- Neked elment az eszed!

- Meglehet, fivérem, meglehet. – Arcán a mosoly sötét és őrületet árasztó. Keze körül zöldes és vakító fény izzik fel, mígnem egy tőrré alakul. Karja előre lendül.

- Nagybácsi… –hallatszik egy halk, de végtelen szomorúságot sugárzó hang. A kislány Thor előtt áll kitárt karokkal. Loki nem tudja mikor került oda, nem vette észre, a tőr azonban már süvítve szeli a levegőt. Abban a pillanatban, hogy észreveszi Hlédíst, az idő olyannyira lelassul, hogy szinte megfagy. Mintha a penge is megállna a levegőben. Egy valamit tud. A fegyver nem érhet célba. Azt nem tudná elviselni. Nem Thor miatt. Frigga miatt, akire oly kísértetiesen hasonlít az aranyhajú lány. Úgy áll atyja előtt, akár egy óvó angyal, szemeiben mélységes bánat. Nem büntetheti őt, hiszen lehet, hogy a döntés épp az ő biztonsága érdekében született. A szíve mélyén tudja ezt. Hagyja, hogy a mágiája körbeölelje és egy teljesen más helyre vezesse őt.

Thor számára mindez azonban csak egy pillanat. Eszmélni sincs ideje. Nem tud tenni semmit, nem tudja megóvni gyermekét öccse elsöprő és talán jogos haragjától. Hát még úgy is képes ellene fordulni a sors, hogy mindent megtett, amit szükségesnek lát? Keze félúton sem jár Hlédis felé, hogy elránthassa az útból, amikor fekete árny jelenik meg előttük. Loki ott áll ott és a tőr hegye előmered a mellkasából. A tekintete nem őrá, hanem a hercegnőre szegeződik. Ezek szerint Loki képes az igazmondásra? Tényleg nem bántaná Hlédist?

Loki arcán keserű és fájdalmas mosoly fut át, mintha csak hallotta volna a gondolatait, de tekintetét nem veszi le a kislányról. Ajka szegletéből vér buggyan elő, és indul meg feltartóztathatatlanul az álla felé.

- Nagybácsi, ne… - zokog fel kétségbeesetten Hlédis, mikor Loki meginog és elesik. – Én tudtam, hogy te jó vagy! Ne tedd ezt…! Nem halhatsz meg…! – odaszalad a férfihez, miközben könnyei, mint gyöngyharmatok, peregnek végig az arcán. A cseppeket Loki ruhája pont olyan mohón issza be, mint az előtörő vért. Bágyadt mosollyal felemeli a kezét és gyöngéden végigsimít a lány arcán, hogy a következő pillanatban minden fény kivesszen a tekintetéből.

Thor lehorgasztott fejjel, rázkódó vállal áll. Hatalmas árat fizetett azért, hogy megtagadta fivérétől a lehetőséget. Most már biztos volt benne, hogy képes lett volna kordában tartani, de immár minden hiába volt. Loki meghalt, és nincs az a hatalom, ami képes lenne őt visszahozni.