Fornum goðum

Feltétlenül le akartalak rohanni titeket valamivel Nyaralás No.3 előtt, hát ez lett belőle. Thorki, nem tudom eldönteni, hogy angst-e vagy hurt/comfort inkább, legyen angst. A Thor 2 el van felejtve, no.

Loki ebben valahogy így néz ki. 

Ajánlom vulp.-nak és Reyklaninak, a Nyaralások Leküzdőinek.

Szóval a történet: Ősi istenek. Nem halhatatlanok és időtlenek, felettük is eljár az idő. Loki évszázadok óta sínylődik egy asgardi cellában, minekutána Odin örök fogságra ítélte a Midgardon történtek után. Thor ezzel szemben  Asgard királya, családapa és szeretett uralkodó. De eljön az a nap is, amikor meg kell látogatnia Lokit, és ezzel együtt egy sorsfordító döntést hoznia: el kell döntenie, hogy Loki ezer év után vajon méltó-e a szabadságára.

Egy kis zene.

Fornum goðum

Emlékszem két fivérre. 

Emlékszem a nevükre. 

Emlékszem a fényükre.

Az alagsori cellákhoz pontosan tizenöt lépcsőfok vezet. Tizenöt makulátlanul megmunkált, míves kőtömb, melyek időtlenségükben több elkeseredett sikolyt, fenyegetést és könyörgést hallottak már, mint bárki a Kilenc Birodalomban. 

Thor kétezer egyszázhetvennégy nyarat élt már meg, és mindössze kétszer botlott meg rajtuk. 

Először akkor, amikor még aranyhajú és égszemű kisfiú volt, és alig ért fel atyja térdéig; akkor Odin a gyermek ügyetlen karjai alá nyúlva segítette fel, és érdes ujjait végigfutatta kócos tincsein. Thor akkor úgy érezte, évszázadok tudása és bölcsessége sugárzik át apja harctól és kézfogásoktól kérges tenyeréből az ő súlytalan elméjébe. A tudást úgy képzelte el, mint valami aranyos derengésű fényt, ami végigillan hajfürtjein, és végül eltűnik a bőre alatt, mélyen a tudatába ivódik és előgomolyog, mikor szüksége van rá. Nem tudhatta, hogy a bölcsesség nem adja magát senkinek sem ilyen olcsón, és legfőképp szenvedés nélkül nem. Már az is elképzelhetetlen gyötrelmekkel járt, hogy erre ráébredjen. 

Másodszor akkor bizonytalanodtak el a léptei ezeken a lépcsőkön, amikor ő volt Asgard legragyogóbb ifjúja, asszonyok ezreinek vágyálma, Odin leendő örököse,  és amikor még minden annyira magától értetődő és napsugaras volt. A martalócok, akikkel aznap megküzdöttek, és akiket végül a zárkákba csuktak, egy nem túl súlyos, de terebélyes vágást ejtettek az oldalán – a vérveszteségtől kibillent az egyensúlyából, miközben felfelé gyalogolt. Ekkor két fehér, vékony, ám erőteljes kar tartotta meg, amelyek a mellette némán haladó, ébenfekete hajú árnyhoz tartoztak; az ő árnyékához, az ő testvéréhez, az ő világmindenségéhez. 

− Legközelebb talán ne csapolj meg egyetlen hordót sem a csata előtt – mosolygott rá az árny, a mosolya úgy ragyogott, mint a véntéli hó a tavasz első napsugarának fényében. Nagyjából addig is maradt az arcán, mielőtt leolvadt volna. 
Loki, az eleven jégszobor, mindig felengedett Thor mosolyának meleg tündöklésében, s ilyenkor úgy érezte, vízzé, vággyá és haraggá cseppfolyósodik. 

Thor harmadjára is meg fog botlani ezeken a lépcsőkön, de ezt még nem tudja. 

Mikor leér a lépcsősor legaljára, int a háta mögött felsorakozott színes tömegnek – tanácsosoknak, einherjaroknak, szolganépnek, és egy írnoknak, aki örökké a nyomában lohol – hogy forduljanak vissza, mert ezt az utat egyedül szeretné megtenni. Egyedül kell megtennie. 

Szőke, néhány csíkban már barnába hajló haja sűrűn omlik le a hátára, fülei mellett két vékony fonatban fut, melyeket hátul egy ezüstkapocs egyesít. Lefelé ívelő szemöldökei alatt tekintete már nem az ég lágy kékjét idézi, immáron acélos fény világlik kristálytiszta szempárjában. Vállát nehéz brokátselyem köpönyeg fogja át, a csat rajta nyárutón nyíló rózsát formáz, bronzból, a legkevésbé hivalkodó fémből. Egy ehhez hasonló, valódi rózsát forgat jobb a jobb tenyerében, ujjbegyei a törékeny, púderszínű virágszirmok közé hatolnak, és addig szorítja őket, míg a virág el nem veszti eredeti formáját. A harmadik cella elé érve szándékosan kiejti a kezéből. A rózsa egy halomnyi lándzsa közé esik, egy szirom leválik róla, és bágyadtan a kőpadlóra hull. Thor egy mártírt lát a megnyomorított virágban. 

De emiatt a virág miatt van itt. 

Az Új Rózsák ünnepe minden király életében jelentős alkalom. Ekkor Asgard palotáját beborítják ezek az erős illatú, mégis sérülékeny virágok; a múlandóságra és az élet értékességére hivatottak emlékeztetni a jelenlegi uralkodót, és arra, hogy hatalma immáron véglegesen telj. Az Új Rózsák ünnepe ugyanis az előző uralkodó halálának ezredik évfordulójára esik. 

„És ekkoron válnak a holt király ítéletei semmissé

Ekkoron válik el, mi bölcsesség él a jelenkori király szívében

És ekkoron megmásíthatja mindazt, miről elődje szigorúan rendelkezett.”

Thor ezer éve király, ami asgardi mércével nézve is jelentős idő, de még ennél sokkal több vár rá. Ezer éve eresztette vízre édesatyját, nem sokkal anyja után, ezer éve viseli a koronát és irányítja méltósággal és megfontoltsággal a birodalmat, úgy, ahogy azt Odin mindig is remélte. Mielőtt végleg lehunyta volna a szemét, alig pár évvel Loki bebörtönzése után, még utoljára végigsimított fia haján, halvány mosolyra húzta ráncölelte ajkait, s azt mondta, soha nem volt rá még ily büszke. 

De Thor tudta és tudja, hogy Loki nélkül soha nem vált volna jó emberré. Ha öccse nem okoz neki annyi fájdalmat és egyben annyi örömet, ha a véletlenek másképp alakulnak, ő talán még mindig egy öntelt dúvad lenne, Loki pedig szabad. 

Ő szerény lett és mértékletes. Loki pedig rab. 

− A mai nap különleges, bátyám, nemde bár? 

A szőke férfi közelebb lép az üvegcellához, léptei tompán puffannak a kövezeten. Nehézkesnek érzi magát, mintha minden tagjára súlyokat kötöztek volna, és megfáradtnak, mintha már élete alkonyát élné, és nem delét. 

Loki a börtönágyán fekszik, egyik térdét felhúzva, öltözete csupán egy csizma, egy kopott, foltozott térdű nadrág és egy fekete, zekeszerű felső, amit megszáradt vérfoltok pettyeznek – Thor tudja, hogy az Loki tulajdon vére, ami az ujjaiból serken ki, amikor húsig rágja a körmét vagy éppen puszta kézzel próbálja lebontani a zárka falait. 

A rab a király felé fordítja a fejét, de Thor alig tudja kivenni a vonásait az arcába hulló, összetapadt, lenőtt, és gondozatlan fekete tincsektől. 

− Loki – biccent kurtán. A fekete hajú felvonja a fél szemöldökét, borostás, fakó arcán hitetlenkedő mosoly virul. Lendületesen felül az ágyban, lábait a padlóra teszi, majd talpra áll, és színpadiasan meghajol, miközben fél kezét oldalt tartja.

− Hatalmasságos Thor – duruzsolja gunyorosan, ezzel egy mogorva szusszanást előcsalva a másikból. – Vagy mondjam azt, hogy királyom? Azt mondom, hogy királyom, az jobban hangzik. Ó nagy királyom, te Világok Szebbé Tevője és Főnixek Meglovaglója. 

− Loki, hagyd abba!

Loki felpillant a haja alól, de nem egyenesedik fel. Arckifejezése ártatlan, mintha nem értené, mi rosszat mondott, mosolya negédes. 

− Talán valahol tévedtem? Nem így neveznek téged a Kilenc Birodalomban? Esetleg kihagytam valamit? – Az ajkára simítja a mutatóujját. – Á, a Söröshordók Rontóját kihagytam, csak ezt a nevet már nem viseled egy ideje, ha jól tudom. 

− Nem azért jöttem, hogy a gúnyolódásod hallgassam – szól Thor, mielőtt fivére folytathatná. Öccse végre kiegyenesíti a hátát, és néhány kimért lépéssel az üvegfalhoz közelít, de gondosan ügyel arra, hogy ne érjen hozzá. 

− Hm. 

Loki kissé félrebillenti a fejét. Hosszú nyakán a bőr betegesen sápadt, vállai csapottak, és soványabb, mint valaha, de íriszei a legélénkebb zöldben fénylenek; Thor úgy érzi, a bőre alá hatol fényük, és belérekesztik a szavait, melyeket ennek előtte olyan gondosan összeválogatott. Lokit viszontlátni intenzívebb és felkavaróbb élmény, mint ahogy azt el tudta volna képzelni. Látni a mosolyát, ami csak halvány emlékeiben bár, de régi énjét idézi, azt a fehér bőrű, éles eszű és csodálatos ifjút, aki volt, akiért bármit megtett volna; akit a mellére vont, amikor az reszketett a kudarcok okozta csalódástól és fájdalomtól, s akinek lehunyt szemeire csókot lehelt, mikor álmában összerezzent a mennydörgés hangjától. 

− Csoda, hogy egyáltalán jöttél – mondja Loki, a hangjából gondosan kiszűri a szemrehányást, de a tekintetéből nem tudja. – Mi vitt rá végül? Sif nyüstölt? Nem hinném, hiszen rendületlenül megvet engem. Ó! Talán…

− Loki, elég! – Thor hangja oly erővel zeng, hogy beléfojtja a szót. Loki ajka kerekre nyílik meglepetésében, arcára egy pillanat erejéig őszinte megrökönyödés ül ki. Thor hangja nem indulatos vagy türelmetlen, mint rég, hiszen ha így lenne, csak nevetne rajta. Thor hangja egy királyé: erőteljes, hűvös és ellentmondást nem tűrő. 

− Ez lenyűgöző – sóhajt fel a fiatalabb. – Igazi király lettél, bátyám.

Thor gúny után kutat a másik pillantásában, figyeli az arcát, a mosolyát, mely kimondottan szelíd. Sok időbe telik, míg tudatosul benne, hogy Loki kivételesen nem ironizált. És ez ezerszer rosszabb az előző verziónál, mert a lelkébe kérlelhetetlenül beletapos a bűntudat, a pőre és letagadhatatlan tény, hogy amíg ő a magasba emelkedett, családot alapított és aranykorba emelte Asgardot, addig öccse egy cellában sorvadozott. 

Jól emlékszik a kiáltásaira.

Loki elkeseredett és felőrült kiáltásaira, melyek az mélyből zengtek fel, miközben hátrahajtotta Sif fátylát, és a nyakába akasztotta hűsége zálogát, egy törpök által készített arany nyakéket; újból és újból elfúló üvöltéseire, mikor felavatta először egyik, majd másik gyermekét, anélkül, hogy a hagyományokhoz híven fivére áldását is kérte volna rájuk. 

Lokit kínozta Thor boldogsága. A sorsa az volt, hogy több láb mélyen kushadjon a bőrét metélve és porszemeket számolgatva, mialatt a bátyja naggyá lesz. Nélküle. 

S mindez önhibájából. 

− Az Új Rózsák ünnepe van ma – töri meg a csendet Thor jóval belátóbban. – Ezért vagyok itt. 

Loki maga alá húzza az egyik szakadt huzatú széket, és kényelembe helyezi magát rajta, egyik lábát átveti a másikon. Hátraigazítja a haját, hogy látsszék az arca. 

− Nagy alkalom ez. – Szántszándékkal nem teszi fel a kérdést, mert szinte biztos a válaszban. Tudja, hogy Thor felül fogja bírálni Odin döntését, és az alkalmat megragadva szabaddá teszi. Ennek így kell lennie, csak ki kell várnia. Thor ugyanúgy gyötrődik a bezártsága miatt, mint ő maga. Loki tudja ezt. – Mi mindent változtattál meg eddig, királyom? 

Thor égnek emeli a szemeit, de inkább nem teszi szóvá a cukkoló megszólítást. 

− Leromboltatom a régi ősök szobrait.

− Ó jaj, pedig azokhoz igazán ragaszkodott jó atyánk…

− Kórházak és iskolák épülnek a helyükre. A köveket téglává faragtatom. 

Nem néz Loki arcára, miközben beszél. Nem akarja látni a gúnyát, de az elismerését sem. Mindkettő kínozná. A gúny azért, mert mindig is fájó volt, ha fivére kifigurázta: olyankor úgy érezte, a legfőbb támasza teszi őt nevetség tárgyává, az, akire bármikor rábízná az életét, és ez a berögződés egy életen át kitart. Az elismerése pedig azért lenne bántó, mert semmi büszkeséget sem képes érezni a tettei felett úgy, hogy egy olyan embernek meséli el őket, aki egész életében irigyelte őt. Mintha egy éhezőnek büszkélkedne a frissen elejtett vadhússal. 

− Méltó vagy a nevedhez, bátyám – leheli Loki, a tekintete Thorét keresi, és mikor az acélkék belenéz a mélyzöldbe, mindketten elnevetik magukat. Egyikük sem tudja, min mulatnak, de nevetnek. A fekete hajú lehajtja a fejét és a tenyerében támasztja meg a homlokát, úgy kacag, míg Thor maga elé meredve röhögcsél. 

− Bár mindig ilyen lennél – bukik ki belőle, mikor nevetésük elhal, és ismét egymás szemébe néznek. Loki összeráncolja a homlokát. – Emlékszem arra a fiúra, aki voltál. 

− Én is emlékszem arra, aki te voltál. Nem volt félrőfnyi szakálla. Neked van. 

− Egy királynak legyen szakálla! – kontrázik Thor, mire újfent kirobban belőlük a kacagás. Lehetetlen és kínkeserves helyzetükben van valami groteszken mulatságos. Thor nevetése dörgő és mellkasból feltörő, Lokié darabos heherészés, melynek mégis van egy sóvárgóan és fojtogatóan édes dallama, aminek semmi köze ahhoz az éles és rideg vihogáshoz, amit Thor sohasem tudott megszokni tőle. 

− Eljárt felettünk az idő – állapítja meg Loki. – Megvénülünk. Csak amíg te a családod körében, én egymagam teszem. 

Thor mosolya egy csapásra köddé válik, és mikor szóra nyitja a száját, nem jön ki hang a torkán. 

Loki bántani akarja a szavaival, érzi, ahogy fémszilánkokként a húsába hatolnak, hegyüket a fekete hajú állhatatos tekintete préseli még mélyebben belé, mígnem csontot érnek. Bordákat. Csigolyákat. Thor ki akarja tépni őket, de ez meghaladja a képességeit, Loki szemrehányása eltörölhetetlen, a neheztelése örök. 

− Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy atyánk miért szabta ki rád ezt a sorsot. 

− Több mint ezer év, Thor – sziszegi Loki, hangjában nyoma sincs az előbbi felengedettségnek. Jéghideg és keserű, mint a méreg.

***

Az az ezer év nem volt hiánytalan. Thor, bár az önuralma rengeteget fejlődött, sosem tudott teljesen nemet mondani a szívének. Uralkodásának nyolcadik éve volt csupán, amikor Lokit először kihozta a cellából, hogy láthassa az eget, a napfényben fürdő várost, és beszívhassa a balzsamos, méz és gránátalma illatú levegőt. Sif ellenezte, oly hevesen ellenezte, a méhében növekvő magzatra hivatkozott (a gyermeked életével játszol, Thor!), de a férfi hinni akarta, hogy Loki becsülni fogja jóságát. 

Tévedett. 

Egyetlen pillanatra veszette szem elől, aminek három halott einherjar, egy ledőlt épület és két zokogó özvegy lett a végeredménye. Loki menekült, át akart törni a védőfalon, a rejtekútig, amit csak ő ismert. Átverte őt, egy pillanatig sem volt tekintettel őrá, és mikor Thor visszarendelte a cellájába, mindennek elhordta őt, miközben a cella berendezését ripityára törve őrjöngött, oly hangosan, hogy a többi rab kis híján lázadásba fogott. 

Háromszáz év után újra megpróbálkozott, mikor gyermekei már nagyobbak lettek és gondolataik önállóvá váltak. Azt akarta, hogy ismerjék meg a nagybátyjukat, de nem kívánta, hogy egy börtöncellában lássák először. 
Nem sült el jól. 
A fia, Magni, a kisgyermekek őszinteségével árulónak és bűnözőnek nevezte Lokit (Sif szavai voltak ezek, Sif dühe és gyűlölete). Ikertestvére, Hlédís azonban a lábához tipegett, és kicsiny kezét a sápadt, beesett arcú férfi felé nyújtotta. Megérintette a csuklóját körbefogó fekete láncot, majd pillantása letévedt Loki bokáira, amiket ennek testvérei zártak béklyóba. 

− Miért vagy megkötözve? – kérdezte mézesen csilingelő hangján, hamvasszőke hajcsigái puhán keretezték az arcát, szeplőtlen bőre fahéjillatot árasztott. 

− Hallottad anyánkat, Hlédís – mondta Magni, szorosan apja lábához húzódva. – A nagybátyánk veszedelmes. 

Thor a fia vállára tette a kezét. Nem akarta ezt hallani tőle, mert tudta, hogy nem téved, és az igazság gyötrőbb volt mindennél. 
Loki összeszorított ajkakkal mosolygott, szótlanul állt és várt. Megtiltották, hogy beszéljen, hogy egyetlen szót is szóljon a herceghez vagy a hercegnőhöz. Sif anyatigrisként állt Hlédís mögött, a haját feltűzte, földet seprő ruhája óarany színű volt, őt magát arany karpántok ékítették, a nyakában a Hűségnyakláncot viselte. 

− A nagybácsi? Ő a vérünk. – A teremben csendes zúgolódás támadt. – Sosem bántana engem! Ő atyánk fivére. És ha te atyánk fivére vagy, akkor biztos olyan jó is vagy, mint ő! – jelentette ki a kislány. Habozás nélkül Loki kezéért nyúlt, és vékonyka ujjaival körülfogta a férfi kis-gyűrűs- és középsőujját. A keze olyan apró volt, hogy a kézfejét aligha érhette volna körbe, érintése langyos volt és gyengéd. Életében először látta Lokit, mégis szeretetteljesen mosolygott fel rá, amivel minden jelenlevőt megdöbbentett, leginkább édesapját. 
Még nem értette meg a láncok jelentőségét. Nem értette meg a vérség hazug látszatát. 
Loki csak mosolygott tovább, mosolyát visszafojtott szavai feszítették az arcára, és miközben két ujjával megcirógatta a kislány rózsás orcáját, a szeme sarkából Thorra pillantott. Fivére hallotta a hangját a fejében. 

Szívesebben látnád a másik nőt a vonásaiban, igaz? A halandónak mostanra már a csontjai is porrá lettek. 

Thor elfordította a fejét. Loki nagyot sóhajtott, sóhaja visszhangzott a tágas teremben. 

Olyan gyönyörű lesz, mint anyánk volt. Ha megéri a felnőttkort. Meg kell óvnod. Képes leszel rá, Hatalmasságos Thor? 

***

Emlékszem egy édesapára. Két fia volt. De csak az egyik volt igazán az övé.

Emlékszem a csalódottságára.

Emlékszem a fiára, aki szintén apa lett.

Emlékszem a szeretetére. 

Emlékszem az őrlődésére. 

− Hogy van a kis Hlédís? – kérdezi Loki váratlanul, széthasítva a Thor fejében honoló zsibbadt hallgatást. – És az unokaöcsém, Magni? Illik rá a név. Sif kiköpött mása. Szegény gyermek. 

− Loki, nem tűröm, hogy sértegesd a feleségemet és a gyermekemet! – torkollja le keményen. – Bármit elviselek tőled. Bármit, tudod jól. De ezt nem. 

Loki megcsóválja a fejét, közben a térdére támaszkodva feláll, és körbesétál a zárkában. Ujjait végighúzza a polcon sorakozó, százszor elolvasott könyvek gyűrött gerincén, csizmája alatt összeroppan egy eleve is törött kristálypohár. 

− Igazán büszke lenne rád, ugye tudod? – Következetesen hátat fordít neki, amíg beszél, a kezeit összekulcsolja a háta mögött. 

Thor tudja, hogy Loki Friggára gondol. Mindig is világos volt előtte, hogy öccse különlegesen elmélyült viszonyban állt az anyjukkal; utólag értette csak meg, hogy Frigga volt az egyetlen, aki tudatosan és őszinte szívből fogadta el a fekete hajút olyannak és annak, ami volt. A halála alapjaiban rázta meg Lokit. Frigga halála hirtelenül és felkészületlenül érte őket. Kimondatlan maradt mindörökre, de szinte mindenki biztosra vette, hogy a Loki bebörtönzése miatt érzett bánat emésztette el az asszonyt. Mikor a temetés után Thor lement Lokihoz, attól rettegve, hogy az kárt tehet magában, ágyának roncsai közt talált rá, magzatpózba gömbölyödve. Soha máskor nem érzett olyan könyörtelenül erős késztetést arra, hogy betörje az üveget, felnyalábolja fivérét és magához szorítsa. 

De el kellett fogadnia, hogy azoknak az időknek vége.

Megváltoztak. 

− Csak remélni merem – válaszolja Thor. Loki visszalép az üveghez, felszegi az állát, és elvigyorodik, minden jókedvtől mentesen. 

− Hol van az én nagyhangú, fékezhetetlen, borvedelő bátyám? Gyerünk, hadd halljak egy harcüvöltést, mint amikor trollokat kaszaboltunk le Nyugaton, mert te eluntad magad. – Öklével a saját mellére csap. – „Előre, barátaim, vágjátok le őket! Egy se maradjon talpon, háhá!”

− Loki!

− Már nem állna neked jól a harcüvöltés – vonja meg a vállát a fiatalabbik beletörődve. – Öreg vagy hozzá. 

− De te kortalan vagy – riposztozik a király. – A te éles nyelved, büszkeséged és alattomosságod örök, csak időközben még kegyetlen is lettél. 

− Kegyetlen. – Loki végignyal az alsó ajkán, mintha a szót ízlelgetné. A tekintete elréved egy irányba, majd újfent Thorra villan. – Hlédís nem tart kegyetlennek. 

− Mert nem ismer. 

− Nem hagyod, hogy megismerjen – helyesbít.

− Valóban azt akarnád, hogy ismerjen? – tárja szét a karját a szőke. – Most ártatlannak mond téged. Nem akarja meghallani, amit Sif mond neki. Ha megismerne, megtudná, hogy neked ő nem jelent semmit. 

− Ezt miből gondolod? Már helyettem is gondolkozol, nagy király? Ne fáraszd ezzel magad, úgysem tudnád tartani az iramot. Csak tedd, amit tenni akarsz. – Lehalkítja a hangját, már szinte suttog. Az arca alig pár centire van a finoman fénylő üvegtől, pillantása éber és eltökélt. – Oly sok ideje vágysz már arra, hogy szabadon engedj. Most megteheted. – Minden porcikájából süt a magabiztosság. Évszázadokon keresztül ő volt a legelső és legfontosabb az idősebb számára; az bármit elnézett neki, bármit megtett volna a boldogságáért, és ő erre alapozott és támaszkodott egész életében. Thor szeretete időtlen és megmásíthatatlan a szemében, a leghasznosabb dolog a világegyetemben. Most is számít rá. 

Thor sosem mondta, hogy ez a szándéka. Azt sem, hogy nem. Azért jött, hogy eldöntse, megérné-e, hogy megérett-e már arra az idő, hogy Loki szabaddá váljon. A legnagyobb kérdés mégis az, hogy Loki megpróbálna-e ártani neki, ha visszaadná a szabadságát. 

A szőke állja a fiatalabb igéző szemeinek hevét, csak nézi, nézi a csontos, megviselt, borostás és mégis gyönyörű arcot, rendezetlen fekete hajat, és a bensőjében érzi Loki kiirthatatlan rosszindulatát. Talán meg tudna vele birkózni. Elviselné a támadásait mindaddig, amíg meg nem győzi arról, hogy van helye mellette. Talán helyrehozhatná a káoszt, amit okoz. Talán…

− Papa! 

Mindkét férfi a lépcsők irányába kapja a pillantását. Az idő ekkor megtorpan és mozdulatlanná dermed, mintha falnak ütközött volna.
Egy tíz évesnek tűnő kisleány áll a lépcsősor legtetején, bő, fehér ruhában, szőke haja a derekáig omlik. Hlédís mindig is értett ahhoz, hogy átsurranjon az őrök között, a lábaik mellett osont el, hangtalanul, akár egy macska. Ajkán a világok legszeretetreméltóbb mosolya ragyog. 
Thor abban a percben csak a lányát látja, a viruló őszirózsát Hlédís föle mögött, ölelésre táruló, kecses karjait és tiszta, pirospozsgás arcát. 

Ekkor válik véglegessé a döntése. 

Képtelen Loki szemébe nézni, még csak nem is fordul felé, miközben öles léptekkel elindul a lépcsők felé, a lánya felé. A lábai önmaguktól lendülnek előre, mintha valaki más irányítaná őt. 
Az nem érdekelné, hogy a saját épségét kockáztatná Loki szabadon engedésével. De már nem csak magáért felel. Loki nem csak benne tehetett kárt. 

− Thor… - Loki az elképedéstől megszólalni is alig tud. Kővé merevedve nézi bátyja távolodó hátát, légzése egyre szaporábbá válik, a döbbenet ezernyi tipró láb erejével ront rá. – Hová mész? Engedj ki! – Nekifeszül az üvegketrec falának, két kézzel veri a sima felületet, minden tagja vadul reszket. – Nem teheted ezt! Engedj szabadon! 

Thor nem néz vissza. 

Nem tehetem. Nem kockáztathatom a gyermekeim életét. Érted sem. 

− Engedj ki! Thor, nem hallod?! Engedj ki! – Hangjának hisztérikus árnyalata tőrként döf Thor mellkasába. – Könyörgöm… Thor, könyörgöm! NEM TARTHATSZ BEZÁRVA! 

A negyedik lépcsőfoknál elgyengülnek a villámisten térdei, botladozva kaptat fel a megmaradt fokokon. Két karja oltalmába kapja Hlédíst, ujjait végigfuttatja a szőke tincseken, és a kijárat felé indul. Könnyek gördülnek le az arcán, melyek a kislány selymes hajára peregnek. 
Pár lépés után rohanni kezd, karjaiban Hlédís puha, sérülékeny kis testével, és addig fut, amíg a távolba nem veszik fivére kétségbeesett és csalódott üvöltözése. A kiáltások rövidesen elhalnak, és Loki az üvegfalnak dőlve a földre roskad. A tekintete üres, az arca színtelen. 
A felismerés, a csalódás és a végleges elreménytelenedés mindennél mellbevágóbb. 

Réges-rég élt két fivér; együtt játszottak, mikor gyermekek voltak, együtt harcoltak, mikor felnőttkorba értek, bekötözték egymás sebeit, nevettek a hibáikon, olthatatlan irigységgel adóztak a másik csodálatosságának, kivételességének, és másságának. A nevük Thor és Loki volt. 

Emlékszel?