Melpomené rézkönnyei

Megmondtam, hogy fandomot akarok tágítani. Hát folytatom az akciót. X-men, Erik/Charles,  slash, hurt/comfort, angst, és ne haragudjatok, még elég kezdő vagyok ebben a fandomban. A történetről: Erik először találkozik Charles-szal az Elsőkben történt baleset óta. Rövid kis izé, de hozzá kell tenni, egypercesnek szántam... ne akarjak én egypercest írni, mindig túlszaladok a korlátokon.

(Lehet, hogy félreértelmeztem, de nekem a filmből nem jött le egyértelműen, hogy Erik felfogta-e, mi is történt Charles-szal, szóval eszerint írtam meg ezt).

Melpomené rézkönnyei

- Miért jöttél, Erik?

Ez a kérdés, mely a te szádból nem hangozhat el önmagában, előzmény nélkül, üresen és szárazon, megelőzöd egy jólnevelt köszönéssel, „szervusz”, mondod előtte, udvariasan, kimérten. Nem tudom, hogy vagy rá képes, mi visz rá arra, hogy ne a szitkaid fogadjanak. Talán így lenne helyes, így lenne normális; engedni, hogy szanaszét hulljon lelkedből fakadó nyájasságod, és a szilánkjait az arcomba vágd, vakulásig, süketségig, némaságig ostorozz, de az nem te volnál.

Ez a kérdés, melyre Eriknek nincs válasza. 

Először azt akarja mondani, hogy „mert te itt vagy”, de a torkán akadnak a szavak. Ha ezt mondaná, megsebezné saját magát, elhinné egy pillanatra, hogy ők ketten összetartoznak, és az ittléte helyénvaló. Ócska és idomtalan hazugság lenne.

Aztán mondhatná, hogy „miattad”, de ez túl bensőséges – a vas nem könnyezik. Mondhatná azt is, hogy „érted”, de az kétértelmű: Charles tán azt hinné, hogy elvinné innen, kiemelné a nap fényében izzóan ezüstfehér tolószékből, és elvinné, egy helyre, amit csak ő ismer, ami csak a kettejüké lehetne, ahová még nem szivárogtak be az ideológiák és a vágyálmok, sem a félelem, sem a vak indulat, sem a kötelesség.

Ilyen hely nem létezik.

− Csak jöttem – érkezik végül a velős felelet.

− Nagy kockázatot vállalsz.

Erik megrázza a fejét, s merőn Charles szemeibe néz. Kékek, mint a téli égbolt; egykoron nyárkék fénnyel tündököltek, Charles maga volt a nyár, a forróság, a bőrének biztonság-béke- és baracknektár illata volt.

Tíz hónap telt el azóta, hogy utoljára a szemébe nézhetett, és érezhette, ahogy a másik tekintete lehatol egészen a lelkéig, az a jóakaratú, mély tekintet, Erik megfulladni is hajlandó lenne benne. Egy pillanatig úgy érzi, mintha még mindig a víz alatt lenne (mikor először találkoztak, és Charles a karjaiba zárta, légbuborékok reppentek fel körülöttük; a tüdeje szorított, Charles karja szorított, és Erik hallotta a hangját, élesen. El kell engedned!)

Téged is el kellene engedjelek.

De amikor legutoljára a szemébe nézhetett, Charles a karjában feküdt, és percekig úgy pillantott fel rá, mintha sírni készülne, apró rózsaajkait összeszorította, és Erik látta a bánatot, a csalódottságot és a fájdalmat a telepata szemeiben – kínzóbb volt ezernyi késszúrásnál, gyomorszájon-rúgásnál és ütlegelő ökölnél. Pedig Charles nem akart fájdalmat okozni neki, ő soha, senkinek sem akart fájdalmat okozni.

Még mindig nem.  

− Ebben nincs kockázat – szólal meg Erik, kezeit nadrágjának zsebébe csúsztatja. Látja a távolban domborodó antennát, fenyegető, nehéz, tömör fém; neki csupán gyerekjáték, egy kézintés, és az antenna már ott sincs. Akinek ezt köszönheti, ülve alig ér a mellkasáig, de Charles tekintete nem árul el semmit, nyoma sincs benne neheztelésnek vagy dühnek, csak vár, vár türelmesen.  

− Köröznek téged. Ha egy diákom meglát…

− Még szerencse, hogy minden diákod húsvéti szünetre ment.

Charles ekkor elmosolyodik, gyönyörűbb, mint ahogy Erik emlékezett rá. Mosolya vakítóan ragyog tiszta és ifjú arcában, a homlokán húzódó gondterhelt ráncokat beissza lisztfehér bőre.

− Hát… nem változtál – állapítja meg.

− Te sem.

− Ahhoz képest, hogy most látsz először tolószékben, meghökkentően magától értetődően kezeled. Köszönöm neked – sóhajt fel Charles, és némivel közelebb gurul hozzá. A masszív fémkerekek alatt csikorog a murva, a zöldellő sövény metszett leveleit megrezegteti a kora tavaszi szél. – Már annyi ismerősömet láttam elszörnyülködni, hogy a te kivételességed üdítő változatosság.

Erik mosolya keserű grimasz.

Nem vagyok kivételes, Charles. Mikor először megláttalak a tolószékben, ordítani akartam; azt hittem, a bénulásod pletyka, csak valami humbug, rosszindulat, ami az én lelkiismeretemet célozza meg. De a méltóságod, amivel ezt a sorscsapást viselted, példátlan volt. Szenvedtél, de nem hagytad, hogy úrrá legyen rajtad – volt egy célod, kitűzted magad elé, mint egy lobogót, nem hagytad magad visszafogni, nem zuhantál bele önmagad vermébe. De azt elképzelni sem tudod, hányszor látogattalak már meg. Nem tudhatod, hiszen elvből nem nézel a fejembe, most is inkább a kertet nézed, mintsem engem pásztázz, és véletlen elcsípd valamely gondolatomat, és olyasmivel szembesülj, amit nem akarsz tudni, nem akarsz sejteni rólam. Ki tudná megmondani, hányszor kelt arra a Nap, hogy én az ablakod mellett lebegtem, és téged néztelek, ahogy jobbra-balra csavarodik a vállad álmodban; ha a lábaid képesek lennének a mozgásra, bizonyára dobáltad volna magad, de csak a felsőtested rángott, ujjaid a paplanba markoltak, láttam a kékes ereket a bőröd alatt, láttam a gyötrelmedet, és kínoztam magam a látványával. De nem menekültem el, mert kínjaid közben az én nevemet hörögted, morogtad, és nyögted, hol bánattal, hol kéjjel, és a hangodat úgy kortyoltam, mint a mézzel erjesztett bort.

Csend telepszik közéjük. Erik nem tudja, mit mondhatna, pedig istentelenül sok ideje tervezgette ezt a látogatást. Valahogy nem illene ide az, hogy „hogy vagy mostanság, barátom?”, hiszen nem barátok. Azon már túl vannak. És az sem hangzana valami jól, hogy „átkozottul sajnálom”. De az a legkevésbé, hogy „hiányoztál”. Tudja, hogy Charles nem várja tőle, hogy érzelmes legyen, hogy a szavaival beszéljen, hogy a bocsánatáért esedezzen, hogy a kellemes időre és Charles ördöngös szépségére való tekintettel ünnepélyesen feladja a konfesszióját és beköltözzön az iskolába. Nem. Az nem Erik lenne, és Charles-nak Erik Lensherre van szüksége.   

Egy másodpercre lehunyja a szemét, és azt képzeli, tíz hónappal korábban járnak, a nap magasan az égen, a hőségtől verejtékfolt dereng pulóverének elején, és Charles egyenes háttal áll mellette, a kezében egy pisztollyal, amit képtelen elsütni Erik homlokának közelében. Nézik az akkor még kihívásnak számító antennát és keresnek, kutatnak, keresik a szikrát, a katalizátort, ami erőt adhat Eriknek, ami előhozhatja belőle Magnetót. Charles arca eltöprengő, komoly, pillantása nyitott, őszinte; Erik érzi őt a fejében, de nem betolakodóként, hanem csendes, diszkrét látogatóként, érzi, ahogy lágyan, gyengéden bebarangolja az elméjét, leporolja az emlékeit, a keserű múltdarabkáknál szótlanul továbbillan, gyógyító csókot lehel a régen szerzett sebekre, keres és talál, keres és…

− Miben segíthetnék, Erik? – töri meg a csendet Charles, miközben eligazítja könnyű, tavaszi kabátját, hogy ne akadhasson össze székének kerekeivel. Erik ösztönösen felé hajol, hogy segítsen, de azonnal visszahúzódik, izmai megmerevednek; hiszen Charles nem magatehetetlen. Nem teljesen. Nem.

Erik felegyenesedik és karba teszi a kezeit. Mennie kellene, érzi, tudja, de nem képes rá. Nem fog bocsánatot kérni. Nem fog szerelmet vallani – nem fog semmi olyat tenni, ami valami konkrétumot vonna magával, ami igaz lenne. Ezt Charles is tudja.

Amikor a fövenyen a karjában tartotta, Charles azt mondta, ő tette ezt vele, és így is gondolta. De fájdalma és csalódottsága nem a balesetből táplálkozott, hanem a miértjéből; Erik megtagadta az irgalmat, a toleranciát, mindazt, amiben Charles hitt, ezáltal megtagadta őt. Arroganciája, gőgje, önfejűsége és haragja erre kárhoztatta őket: megfosztotta a fél életétől azt az embert, az egyetlen embert, akinek soha, semmilyen módon nem akart ártani.

És mindkettejüknek együtt kell élni ezzel.  

− Éppenséggel segíthetsz – mondja Erik. Megpróbál könnyeden viselkedni, ha már eljött, legyen értelme. Tétlenségből még sosem született semmi nagyarányú. Charles felvonja a fél szemöldökét. – Mostanában túl sokat gondolok egy emlékre. Csak pár hónapja jutott az eszembe, de most már nem tudom kiverni a fejemből, és nem értem, miért. 

Charles belemegy a játékba. Ő is tudja, hogy értelmetlenség a semmire várni.

− Megnézhetem?

Erik bólint. Charles a halántékára simítja két ujját, tekinteteik összekapcsolódnak, tíz hónap után először, most nem állja a kapcsolat útját sem a sisak, sem más. Erik ismét saját akaratából engedi be őt a fejébe, de nem ad neki szabad teret; egyvalamire koncentrál, az emlékre, ami valóban hónapok óta motoszkál a fejében, csak éppen pontosan tudja, miért.

Egy keserűségtől fuldokló Lengyelország, egy láger, egy priccs.

Az oldalamon feküdtem, emlékszem a bűzre és a rongyos kabátra, amit magamra terítettem a hideg ellen. Eső kopogott a tetőn, a nedvesség átszűrődött a falakon, fantomvízként tapadt a alvó emberek hajára, bőrére, ruháira. A levegőben keveredett a félelem, az ázott ruhák és az elvakart sebek szaga. A gyomrom nyilallt a hányingertől. A velem szemben függő priccsen egy férfi forgolódott, hol az egyik, hol a másik oldalára vetette magát, láz hője áradt a testéből, viaszsárgára fakította a bőrét a betegség. Álmában motyogott, furcsán érthetően, jól hallottam még a másik fekvőhelyről is. Valami művészféle lehetett, mert Melpomenéről motyogott, aki, mint utólag megtudtam, a tragédiák múzsája volt; azt mondogatta, Melpomené rézkönnyeket sír, halványpiros fémet, olyan pirosat, mint a híg vér. Olyan meggyőződéssel állította ezt lázas gyötrelmében, mintha ébren lenne, és én gyerekfejjel egy pillanatra el is hittem. Vártam, hogy ez a Melpomené belépjen a barakk ajtaján, hamvas arcán végiggördüljenek fémkönnyei, és én hosszú hónapok óta először lássak valami igazán csodásat. 

Másnap a művészt agyonlőtték a barakkok mellett. Többé nem motyogott Melpomenéről. Többé egy percig sem hittem a mesékben.

Charles az ölébe ejti a kezét, a szemei kérdőn szegeződnek a másikra. Érzi az utalást az emlékben, de Erik gondosan elzárja előle a megoldást. Egy idő után már nem is próbálkozik.

− Melpomené – súgja Charles. – A tragédiaírók múzsája.

Nekik is kijutott a tragédiából. Erik úgy érzi, neve egyet jelent a tragédiával, a veszteséggel; bármit is tett, mindig azok szenvedtek, az a végtelenül kevés ember, akiket szeretett. Az édesanyja. Charles.

Charles a sóvárgás, a neheztelés és a tehetetlenség lázában tengődve motyogta a nevét, pont úgy, ahogy a zsidó művész Melpomenéét. Mindketten tragédiáról és fémről meséltek álmukban.  

− Rézkönnyek. Mintha tudta volna. – Kinyújtóztatja karjait, a kabátja alá beszökik a hűs szellő.

− Kár, hogy nem írhatta meg ezt a verset. Igazán szép lehetett volna.

− Lehet. Na és miért sír Melpomené rézkönnyeket? Te érted? Mert én nem. 

− Talán hogy te nyílhegyekké formáld őket, és minden utadban állót elsöpörj. – Erik szemrehányást hall ki Charles hangjából, némi élccel. Mosolyogni akar, de nem képes rá, valami visszatartja; a gyomra ismét nyilallni kezd, mint régen, de most nem a hányingertől. Charles hirtelen felnevet, szomorkás jókedvvel, felsőteste belerázkódik. – Sosem hittem volna, hogy az lesz életem egyik legbüszkébb pillanata, amikor valaki elforgat egy hatalmas antennát. – A nevetés utómosolyával az arcán elnéz a fémmonstrum felé, a hajába belekap a lég.

− Nem valaki, hanem én.

Vele együtt mosolyog. Lehetetlenség mosoly nélkül nézni, ahogy Charles nevetgél, puha hangon, összehúzott szemekkel. Úgy tesz, mintha még mindig csak az a két jó barát lennének, mintha Erik azóta és azelőtt nem teperte volna többször is kérlelhetetlenül le, mintha nem szerették volna egymást olyan kétségbeesett és újszerű szenvedéllyel, ami mindkettejüket elcsodálkoztatta.  

− Ideje mennem – szólal meg. Charles bólint.

− Ideje.

Feltűri a kabátujját, és felemeli a kezét. Erik határozottan a kézfeje köré fonja hosszú ujjait, és kezet ráznak, a mozdulatsor színpadra illő.

− Ég veled, barátom – leheli Charles, és Eriknek ekkor elege lesz.

− Francokat. – Lehajol és előredől, bal kezét Charles tarkójának feszíti, de jobbját nem ereszti. Megcsókolja először az arcát, majd félig elnyílt ajkát, a homlokát az övének dönti, csupán egyetlen pillanatra, és Charles egyetlen pillanatig sem ellenkezik.

Erik újra lehunyja a szemét, érzi Charles lélegzetét az arcán. Mennie kell. Menni is fog. Kell. Muszáj. Ha nem lenne muszáj, akkor is menne.

Egyszer el kell engednie Charles kezét, de még nem, még egy kicsit nem.