Trostlos

"– Milyen különös. – Mire feleszmélhetne, már a fülemet szorítom oda, ahol annak előtte a kezem volt, de nem zavar el, csak a hajamba fúrja azokat a finom, hosszú ujjait. Annyira jó érzés. – Olyan halk a szívverésed, akár a hóhullás."

♫

Trostlos

Különös.

Mintha havat éreznék magam alatt, vékonyka, fagyos lepedőt egy kemény és sima felületen. Nem rajongok érte, én nyári gyerek vagyok, sokat is hallgattam, hogy ez meglátszik rajtam. Haja, mint az érett búza, szeme, mint a felhőtlen ég. Azt hiszem, akad egy hasonló mese Midgardon, csak ott a hős haja fekete, mint valami fekete fa, a bőre pedig fehér, mint…

… Mint a fivéremé. Ahogy mindig, tökéletes az időzítése, mert épp akkor lép oda hozzám, amikor ez a dolog a havas lányról eszembe jut. Megtámaszkodom a tenyereimen, és feltérdelek, a bőrömön seperc alatt szétolvadnak az apró jégkristályok, a ruhám foltokban átázik.

– Loki? – mormogom, de még nem tartok ott, hogy rendesen megnézzem magamnak, a saját testem nyomát bámulom a hóban, ami látni engedi, mi lapul a fehérség alatt. A zöld, a lila, a mélykék s Dagr déli napsugarainak aranya, mintha csak összekovácsolták volna őket, szilárd felszínt alkotnak, amin már megannyiszor végigvágtattam, ahogy azok is, akiket szerettem, de hiányzik valami, és tudom is mi, a vibrálás, a szemkápráztató fényjáték, és nem, nem a pótszemem csal. Megkövesedtek a színek.

– Részben – feleli.

– Mi ez a hely?

– Kétlem, hogy ne ismernéd meg. Bár nincs a legjobb formájában, az kétségtelen.

– Az nem lehet. – Hunyorogva forgolódom, de nem találom a tengert, mindössze száraz kövek, üres meder maradt a helyén, mint a jobb szememén. – Asgard elpusztult.

A kezét nyújtja, s bár magamtól is fel tudnék tápászkodni, elfogadom. Talpra emelkedem, ott, a kihunyt Bifrösztön egy behavazott, romos város előtt, ami egyszerre ismerős és idegen.

Emlékezzetek erre a helyre. Otthon.

Loki ugyanazt az öltözéket viseli, mint amiben meghalt, egy némileg visszafogottabb kiadását annak a zöld-arany-fekete hacukának, amit annyira szeretett. Azt hiszem, álmodom, bár soha, egyetlen álmom sem volt ennyire valóságos, ennyire kézzelfogható.

– Nem csak Asgard jutott erre a sorsra úgy, hogy ennek ellenére mégis itt van most előtted. Vagy én sem az lennék, aki? – kérdi egyenesen a szemembe nézve, én pedig nem tudok azonnal válaszolni. Az öcsém áll velem szemben, nem kérdés, nincs, amivel össze tudnám téveszteni az arcát, azt a mindig rendben tartott, koromszínű hajkoronát, ami ezt a sápadt, fegyelmezett fizimiskát keretezi, a sudár termetét és a hangját, amiről már azt hittem, elfelejtettem. Nehezen tudtam felidézni, és egy idő után már egyáltalán nem, szétforgácsolódott az emléke a fejemben, és ha most hallaná a gondolataimat, azt mondaná, ugyan mik között veszhetett el, amikor az én fejem műfajteremtően üres, de akkor én azt felelném neki, hogy ott volt az a neutroncsillag, aminek kiálltam az erejét (hogy miért? érted!), és a villámok az ereimben, amikkel végül semmire sem jutottam, mert amióta elmentél, semmi se sikerül.

– Akkor csak egy rossz álom volt? – puhatolózom. Nincs nálam a pöröly. Nincs nálam a Vihartörő. Védtelen vagyok, de a fivérem többé nem ellenség, épp elég baj, hogy valaha annak kellett tekintenem. – Legyőztük Helát? Asgard megmenekült, csak kicsit, hm, lelakott lett, én meg ki voltam ütve egy ideig? – Ez a gondolat olyan gyönyörű, hogy csaknem belebetegszem. Vigyorgok, mint azok a vicces, rajzolt kis fejek, amiket a midgardiak küldözgetnek egymásnak a ketyeréiken, és várom, hogy Loki megerősítse, ő aztán nem ölelkezett velem a Nagymester hajóján, hogy utána Thanos a szemem láttára eltörje a nyakát, és legyilkolja a fél népünket.

Ezúttal ő az, aki nem felel, csak felsóhajt, majd int, hogy kövessem.

Szó szerint a nyomában lépkedem, ahogy bevezet a városba, a félhomály által porszürkére festett, mélabús épületek közé. Hiába nagyobb a lábam, az ő csizmája által vájt mélyedésekben közlekedem, magam sem tudom, miért. Jobb így. Szállingózik a hó, megül Loki haján, mint holmi apró gyémántok, palástját a fel-feltámadó szél olykor meglebbenti, mint egy távozni készülő hajó vitorláját.

– Hol van mindenki? – Megállok a főtér felágaskodó, szárnyas lovakat mintázó szökőkútja mellett, amiben egy csepp sem sok, annyi víz sem maradt, csak földes jég, ámde a lépcsőn mellette egy kékre festett, viharvert birkabőr labda hever. Felemelem; éppen elfér a jobb tenyeremben. Mosolyogva feldobom a levegőbe, majdhogynem a háztetőkig, és a balommal elkapom. – Milyen sokat játszottunk itt! Kiszöktünk a palotából, és itt pancsoltunk a legforróbb nyarakon.

A fivérem némán figyel, azokban a legendásan éles fényű, zöld szemeiben (bár tudnám valamihez hasonlítani a színüket) éppolyan tompa bánat ül, mint amit a város, s annak minden köve ont magából.

– Úgy érted, ti? Te és a rövid eszű barátaid?

– Te is velünk voltál.

– Akkor valami baj van az emlékezeteddel, bátyám.

– Kizárt – erősködöm, a labdát egyik kezemből a másikba dobom, amitől csupa víz és sár leszek. Loki először a játékszerre pillant, majd rám, fél szemöldökét felvonja. – Tudom, nem kellene ellopnom egy gyerektől. 

– Egy gyerektől…? – Hitetlenkedőn ingatja a fejét, a mozdulat félresodorja tincseit a nyakából. Csúf, vörös-lila foltok éktelenkednek rajta, oda nem illő, szörnyű stigmák, amik a legfájóbb sebeimet tépik fel, és én önkéntelenül is felé nyúlok a nedves-földes kezemmel, hogy megérintsem a sérüléseket. – Ez nem méltó hozzád.

– A sár?

– Az önámítás. – Fehér ujjait a csuklómra fonja, nem engedi, hogy hozzáérjek, de ez nem lep meg, mindig is irtózott a mocsoktól, s úgy általában a rangon aluli dolgoktól.

Ugye nem gondoltad, hogy tényleg lejövök ide? Ez a hely undorító!

– Na, elkapod? – Elhátrálok tőle, mintha nem hallottam volna semmit abból, amit mondott, és hátralendítem a karomat. – Próbálom nem bezúzni az orrod.

– Thor.

Tudom. Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy szerencsétlen, a Nyuszi is figyelmeztetett rá, és így belegondolva azt hiszem, remekül kijönnének Lokival. A földre ejtem a labdát, fáradtan pattan párat az érintetlen, egyre csak hízó hólepedőn, mint egy lapos kő a tó felszínen, majd megáll a pékség üres, korhadó kirakodó-polcai előtt.

Nem lesz partner abban, hogy úgy csináljunk, mint az ötévesek, és labdázzunk a szökőkút mellett, soha de soha, ám nem azért, mert túl büszke hozzá, hanem mert halott. Hónapok óta az, és én azóta álmodozom arról minden este lefekvés előtt, s minden egyes pillanatomban, amikor épp nem beszél hozzám valaki, vagy nem csinálok valamit, hogy az egész nem történt meg. Olyan tisztán látom magam előtt ilyenkor a napsütötte Asgardot, hogy szinte le tudnám rajzolni, és anyánkat a liget fái között csevegő kedvű szolgálólányai körében, atyánkat Sleipnir hátán, a nyüzsgő utcákat a polgárokkal, akik integetnek és ujjonganak, ha csak meglátnak, de elsősorban boldogok. És ott van Loki is. Tulajdonképpen, ő sohasem teszi kétszer ugyanazt ezekben az álomképekben – ritkamód békétlen, nyughatatlan és izgalmas természet volt mindig, aki sosem rest valami olyasmivel előállni, amire a legkevésbé sem számítanál. Olykor olvasni látom (azt imád, vagyis, imádott), miközben a függőfolyosó korlátján ül, és lelógatja az egyik lábát, vagy ahogy a haját fésülgeti a lakosztályában, mint egy kisasszony, és dühöng, amiért rárontottam, meg mert büdös vagyok. Néha gyerekként látom, amint felhajtott nadrágszárakkal ácsorog a tengerben, és felvág nekem azzal, hogy ő ezt nem is érzi hidegnek, holott tél közepe van. Ilyenkor mindig rajtakapom magam az ábrándozáson; ez túlságosan régen volt. Ha egyáltalán megtörtént.

Hát nem emlékszel minderre?

Ez most valami más. Ez nem az elmerengéseim egyike, amik aggasztják a midgardi barátaimat és a Nyuszit, mert szerintük lassan elveszítem önmagamat. Talán varázslat. Vagy talán meghaltam, noha nem emlékszem csatára.

– Miért vagyok itt? – Fej-fej mellett sétálunk a néma utcákon, végig az őseim gigászi aranyszobrai között, amiket immáron foltokban feketeség borít, mintha valamilyen betegségben szenvednének. Egyfajta borzasztó módon örülök, hogy Lokit nem kell úgy látnom, ahogy utoljára, fennakadt, vörösbe borult szemekkel, orrán-száján vérezve; akkor sokkal jobban kellene ügyelnem az arckifejezésemre, hogy ne bántsam meg.

– Mert nem akarsz elmenni – pillant rám egy kósza másodperc erejéig. – Úgy tűnik, mintha feladtad volna, és be akarnál zárkózni egy pillanatba, ami viszont nincs többé.

– Nem, nem adtam fel. Meg fogjuk találni Thanost. – Már a név említésére is ökölbe szorul a kezem, érzem, hogy a villámok életre kelnek bennem, szikrázás gyúl a bőröm alatt, az, amivel úgy lenyűgöztem az öcsémet arra a pár órára, amíg visszakaphattam.

– Meglehet. De ez nem változtat semmin akkor, ha te közben elveszel. Ha megcsúfolva az istenléted, gyötrődsz, iszol, és teljesen elfelejted azt a teremtményt, akit életem utolsó napján még volt alkalmam harcban látni a Bifrösztön. Ez nem méltó se atyánk nevéhez, se anyánkhoz, sem hozzám.

A szemem mindent lát; látja, hogy Hélbe vezetsz minket! Csak pusztítani tudsz, Odinson.

– Nem is vagyok méltó – mormogom a bajszom alatt, mire megtorpan, fél lábbal a következő, a palota kidőlt bejáratához vezető lépcsőfokon. Kérdést látok a tekintetében, pedig ritkán tudok benne olvasni, többnyire nem hagyja. – A halálba vezettelek titeket, mint a látomásomban. Ja, igen, te erről nem tudsz. Még Ultron idején volt, aki egy midgardi gaztevő volt, és az egyik segédje, aki mára a barátunk, és aki szintén meghalt… szóval, ő rám bocsátott egy víziót, amiben… erről volt szó. És megtörtént.

– Senki hibája sem volt, ami történt. – A szél végigsöpör a lépcsősoron, Loki haját felkavarja, de az enyémbe épp csak bágyadtan belekarmol. Amikor még hosszú volt, belefontam az övének egy tincsét; ez volt a gyászom örökre szóló jele. Láttalak meghalni. Megsirattalak. – És mégis mindenkié. 
A szemeim elé tartom a kezemet, úgy védem őket az arcomba csapódó hópihéktől, ahogy felkaptatok az öcsém mögött a lépcsőn, és bár várom, nem szól hozzám, csak amikor a félig beomlott mennyezetű trónterembe érünk. Itt akarta atyám átruházni rám a királyságot, de egek, micsoda bolond voltam akkor, pont olyan vak és meggondolatlan ökör, mint aminek Loki tartott, még ha néha túlzott is kicsit, mert arra hajlamos.

 Súlyosak a lélegzetvételeim, mintha sűrűbb volna a levegő, minden egyes szusszanással áttetsző, kérészéletű fellegek gomolyognak fel előttem. Valami elviselhetetlenül feszít belülről, amitől így érzem, szétszakadok, éppen én, én. Kőtörmelék és hó halmozódik a márványpadlón, a trónus csorba, mintha valaki puszta kézzel tépett volna ki belőle egy darabot.  

– Nem itt van a helyünk – hallom azt a mély, puha hangot, ami az öcsém sajátja, és ami még egy átkot is szívfájdítóan szép költeménnyé tud tenni. És én majd' elfeledtem! – Sem neked, sem nekem.

– Azt hiszem, egyikünk sincs ténylegesen itt.

– De a te fejedben igen. És ez nem helyénvaló.

Szembefordulok vele, és hirtelen mindennél jobban szeretném megérinteni. Az arca kifejezéstelen, nem teregeti ki az érzéseit, még ha bizton tudom is immár, hogy vannak neki, mindenesetre nem húzódik el, amikor a mellkasára tapasztom a kezem, a sötétzöld bőr hideg az ujjaim alatt.

– Milyen különös. – Mire feleszmélhetne, már a fülemet szorítom oda, ahol annak előtte a kezem volt, de nem zavar el, csak a hajamba fúrja azokat a puha, hosszú ujjait. Annyira jó érzés. – Olyan halk a szívverésed, akár a hóhullás.

Újra felsóhajt; ez a Thor-nem-ért-semmit sóhaja.

– Mert nem is hallhatsz ott semmit, bátyám.

– De hallom!

– Csak hiszed – cáfol rám. – De a te szíved még dobog, és a te történeted még nem ért véget.

Kiegyenesedem, jóllehet nem igazán akarok elhúzódni tőle, és ő is elenged, a keze kicsúszik a hajamból, és végigsúrolja a szakállamat. Elfog a vágy, hogy elkapjam a csuklóját, és megcsókoljam azt az ostoba kezét, amivel rászegezte azt az ostoba kést arra az átokverte titánra. És miért? Mert óvni akart engem. Az univerzumot. És mert elment az esze.

Loki, megőrültél?

Nem kizárt!

Nem maradunk a trónteremben, már egyikünknek sincs ott keresnivalója. Az erkély felé tartunk, oda, ahonnan látszanak a távoli erdők, ahol vadkanra és dámvadra lehet vadászni, és arra a furcsa madárra, aminek olyan cifra tolla van. Dermesztően huzatosak a palota folyosói, a megvetemedett ablakok nem állják útját a hidegnek, a fal tövében kopott vértek, sisakok és pajzsok hevernek szanaszét, einherjaroké, akik egytől egyig odavesztek. A kerti mulatságokat, történelmi eseményeket és a családunkat ábrázoló faliszőttesek málladoznak, a legnagyobból, amit Fandral apja ajándékozott a miénknek sok-sok nyárral ezelőtt, alig maradt valami, csupán az én mosolygó kölyökarcom néz vissza rám. Dicső apám, Odin, Mindenek Atyja, Grimnir, a Lándzsarontó (annyi neve van, sosem jutnék a felsorolás végére), belékaroló, szépséges anyám eltűntek, akárcsak a testvérem mellőlem. Mindenesetre én azért emlékszem, mennyire szerette az öcsém nézegetni ezeket a szőtteseket, sőt, kisgyerekként mindig felszegett állal bökött rá a figurákra, miközben ismertette a nevüket, hogy senkinek se maradjon kétsége afelől, ő tudja, ki kicsoda. Amikor idősebbek lettünk, azt mondta, a kedvence az, amin a jötün béketárgyalás látható: sok-sok robosztus, kék alak és atyánk, glóriával ősz feje fölött. Ünnepélyes, és egy rendkívüli jelentőségű eseménynek állít emléket, darálta egyre-másra, mintha csak bizonygatnia kellett volna.

Szerintem hazudott.

– Nem tudok nem erre gondolni. Ideig-óráig igen, de aztán újra… megtörténik. Talán ez túl sok már, míg én túl kevés vagyok – motyogom magam elé. Még mindig fáj a mellkasom, és egyszeriben az jut eszembe, hogy a trón egész olcsón megúszta. Csak egy részét szaggatták ki. Nekem a lényem másik felét.

– Nem az a gond, Thor, hogy gondolsz ránk. – Kecses, fürge lépteivel hamar az erkélyhez ér, meg sem áll a vastag, mívesre faragott korlátig, tenyereit ráfekteti, és a távolba réved; a komor felhők mögött épp hogy látni a napot. Akad némi esély rá, hogy kisüt, még ha csak egy pillanatra is, mert már lemenőben van. – Én is gondoltam rád, amikor egymagam voltam a Sakaaron. Ha hiszed, ha nem, bár bevallom, én hiszem el a legnehezebben magamnak. Többségében te jártál a fejemben és apánk utolsó szavai. De ha csak ránk, a múltadra koncentrálsz, a történeted, noha folytatódik, értelmetlenné válik.

Ott állunk, a romos város, és talán a világmindenség felett, de mindenekelőtt egymás mellett, hóborította palástban, ifjan, akár a leszálló est, és egy jobb, boldogabb világban hasonlóan nézett volna ki az, ahogy együtt uralkodunk. Vezetünk egy elégedett népet, ha nem is itt, hát egy másik otthonban, amit atyánk kijelölt számunkra. Amikor eljön az ideje, elhagyjuk ezt a világot, hogy aztán találkozzunk a Valhallában, nem túl nagy különbséggel. Csak annyival, amit még ki lehet bírni.

 – Tudom – sóhajtok fel, és megdörzsölöm az arcomat. – De még sohasem buktam el. Sohasem veszítettem ennyit. És te… éppen akkor vettek el tőlem, amikor végre újra mellettem voltál. Mi, ketten. Az Odinsonok. Egymás oldalán. Elválaszthatatlanul.

– Téged minden csapás csak megerősített. Ez lehet, hogy most próbára tesz, de fel kell állnod belőle. Nem a semmiért adtam oda Thanosnak a tér kövét.

Nem tűr ellentmondást a hangja, a legkevésbé sem érdekli, hogy én vagyok az idősebb, ahogy sohasem. Amíg a válaszon töprengek, egy ponton felszakadozik a felhőzet, átengedve a hanyatló nap utolsó sugarait; ragyogó, meleg fényű, akár a tűz anyánk kandallójában, ami elé egykor letelepedtünk, egy-egy kényelmes tollpárnára, hogy órahosszat hallgathassuk a történeteit. Mondjuk, párszor előfordult, hogy Lokival összeverekedtünk közben, és úgy tűnik, erre ő is emlékszik, mert elmosolyodik. Bár nem biztos, hogy ezen derül, hacsak ez a különös világ nem teszi lehetővé, hogy belelásson a fejembe.

– Látod – szól a messzeség felé intve. – Mondtam, hogy ránk ragyog még a nap, és ez csupán gyenge utánzat ahhoz képest, ami a Valhalla kapujánál tündököl. Türelmesnek kell lenned, de egy nap találkozni fogunk ott.

Világos, hogy igaza van, és hogy kivételesen nem ver át, tényleg várni fog és tényleg olyan káprázatos az ottani napfény. Meseszép az arca még ebben a másodrangú, narancspiros világlásban is, ő maga az, amint vékony ajkán mindentudó félmosollyal kémlel engem, hópelyhek által megkoronázottan. Engem inkább csak koraősszé tesznek.

– És most… el fogsz menni?

Bólint.

– Már elmentem, bátyám. – Tovaillan a mosoly az ajkáról, egyik megszáradt sártól mocskos kezemet a sajátjába veszi, és most cseppet sem törődik a kényességével. – Gyönyörű a történeted, Thor Odinson, ezt kénytelen vagyok elismerni. Ha könyv volna, szívesen olvasnám, tudom, rendkívül kíváncsi volnék minden egyes sorára. És… megtiszteltetés volt szerepet vállalnom benne. – Keresgélte a szavakat egy ideig, mire rálelt a leginkább odavalóra, és elszánta magát, hogy kimondja. Nem akarom hagyni, hogy a mondandója végére érjen, nem akarom elengedni, úgy szorongatom azt a finom kezét, hogy az már talán fájdalmas is neki, jó szememből patakzanak a könnyek. – Nem mintha szándékomban állt volna, de most már ez van, most már ez vagyok. És bármily jó is volna, többé nem lehetek a történeted része.

Könnyezem, mégis képes vagyok elmosolyodni, és ő ugyanígy tesz. Hajlamos vagyok azt hinni, talán ez is volt a baj: hogy nem búcsúzhattam el tőle, dacára annak, hogy annyi, de annyi megbeszélnivalónk volt még, ott és akkor, amikor végre eljutottam odáig, hogy megértsem őt, a gyötrelmeit és a félszavai mögött megbúvó kitekert jelentéseket, ő pedig megértett engem, és az én vele kapcsolatos legnagyobb igazságomat: hogy amióta csak él, szeretem, és sokkal több a szememben, mint egy javíthatatlan csínytevő.

– Értettem – felelem rekedten. A nap lassanként alábukik, a hófellegek ismét átveszik az uralmat az égbolt felett, a hófúvás felerősödik, olyannyira, hogy megint csak a szemem elé kell emelnem szabad kezemet. – Helyrejövök, megígérem. Méltón fejezem be azt a történetet. Elvégre, tudom, hogy nem szeretsz csalódni az olvasmányaidban.

Felnevet, olyan egészségesen és édesen, ahogy már nagyon rég hallottam kacagni. A hópelyhek vadul záporoznak alá, mint holmi áradat, belepik a kert kopasz fáit, maguk alá temetik a lépcsőt, elöntik a folyosót, rajtam kívül mindent, még Lokit is, és ettől belém hasít a rémület.

– Testvér…?

– Ne aggódj – csitít, s még látom egy villanásra az arcát, mielőtt teljesen elnyelné őt a hó, elsüllyesztené ezt a szomorú, mégis csodákkal teli helyet. – Tudod, hogy ez nekem nem is hideg.

Tudom. Valóban tudom, és ezért semmihez sem fogható nyugalommal engedem el végül a kezét.