Hjälte

Infinity war reakciófic, alapvetően.

KEGYETLENÜL SZPOJLERES. WARNING, VIGYÁZAT, MINDEN.

Tőlem ez relatíve várható volt. 

Ez a fic a zaklatott hangvétel és a Loki iránt érzett szerelmem őskáosza.

Nem tudok felelősséget vállalni érte.

A cím jelentése: hős.

♫

"jaj, testvérem, látom a szemedben, abban az egyetlenben, hogy legszívesebben rám üvöltenél, hogy ne tegyem ezt, de mi lesz a napsugárral, amit megígértem neked, ha nem lesz már, akire ráragyogjon?"

Hjälte

Heimdall Mindenek Atyjához imádkozott, hogy adjon neki erőt élete utolsó nagy tettének végrehajtásához.

Loki Friggához.

Soha egy mosolya sem volt oly álságos, mint amikor előbukkant a hajójuk, a menedékük összezúzott berendezésének romjai közül, ruganyos légiességgel, jelét sem adva a megerőltetett izmaiba nyilalló fájdalomnak, szétzilálódott, máskor mindig rendben tartott, ébenfekete haját egy könnyed fejmozdulattal hátraparancsolta az arcából, hogy szembenézhessen az Őrült Titánnal, aki immáron két Végtelen Kő birtokosa volt. Két leírhatatlan hatalommal bíró energiagócé, melyekkel, ha lehetőséget kap távozni innen, már önmagukban is döbbenetes rémtetteket vihet véghez, nem beszélve arról, ha a többit is megkaparintja.

Ez volt az egyik alapja a döntésének, a döntésének, amit nem gondolt végig eléggé, és valójában direkt nem tette. Tudta, hogy ha ezt töviről-hegyire végigpörgeti zajgó elméjében, összeméri a siker esélyét a kudarcéval, talán inába száll a bátorsága, akkor viszont képtelen lett volna tükörbe, Thor megmaradt, egyetlen égszemébe nézni, viszontlátni benne önmagát, bátyja apadhatatlan szeretetének glóriafoglalatában. Mindig te leszel a csínytevés istene, mondta neki egyszer, érzései szerint eónokkal ezelőtt, pedig csak napokkal korábban történt, miközben az elektromosság gyötrően zsongott az ereiben, mintha fivére egy viharvilláma csócsálta volna a testét. De ennél sokkal több is lehetnél.  

nem szolgáltam rá, de te rászolgáltál, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha igazad lenne

– Én, Loki, Asgard hercege – szólt fennkölten, magabiztos léptekkel közeledve Thanoshoz, rá sem pillantva a fegyvereiket szorongató Gyermekekre, akiknek már a puszta látványától görcsbe rándult a gyomra. Mind, ahányan voltak, vittek már be ütést, szúrást a testébe, amikor először keresztezte Thanos útját, azon a végzetes napon, amikor nem sikerült végeznie magával. Utóbbi tényt már nem bánta (hisz testvér, ó testvér, eljön még a mi időnk, ránk ragyog még a nap!), de az emlékei azóta sem koptak meg. A lassú és irtózatos folyamat emléke, melynek során a legrosszabbik énje átvette fölötte az irányítást. Örömmel elhitetné magával, hogy Thanos az oka mindennek, amit elkövetett, ő volt az, aki miatt félig romba dőlt az a midgardi város, aki miatt Thor vérzett és üvöltött fájdalmában, aki miatt a sötét elfek gonosz teremtménye megtalálta a helyes utat, aki miatt Odint korábban elérte a végzet, mint az szükségszerű lett volna, de ennyire még ő sem volt jó hazudozó. Már nem. – … Odin fia… – folytatta egy pillanatra lesütve a szemét, majd Thorra pillantott, tekintetében éppoly meleg, törékeny szeretetfénnyel, mint amivel Friggára nézett, akkor, amikor utoljára látta. Mindenkivel szemben kritikus vagy, csupán önmagaddal szemben nem.

jaj, testvérem, látom a szemedben, abban az egyetlenben, hogy legszívesebben rám üvöltenél, hogy ne tegyem ezt, de mi lesz a napsugárral, amit megígértem neked, ha nem lesz már, akire ráragyogjon?

– Jötünheim trónjának törvényes örököse és a Csínytevés istene, esküszöm, hogy hűséggel szolgállak, mindhalálig. – Herceg, fiú, fivér, király, isten. Fel kellett nőnie mindehhez, minden felelősséghez, amit e rangok ráróttak. Egy király legyen bölcs, ne csak fenséges, egy isten legyen nagylelkű, ne csak hatalmas. Egy öcs mindig is féltékeny lesz a bátyjára, de ne feledje, mi az igazán fontos.

Thor, akit a testével védett, amikor Hulk betört. Thor, az egyetlen, aki megmaradt neki, aki gyermekkorukban átszökött az ő ágyába, hogy a sötétben gyönyörködhessen a varázslataiban, a színpompás formákban, amiket alabástrom ujjaival a feketeségbe idézett. Akit kígyóvá lényegülve tréfált meg, akit békává változtatott, ami olyan nagyszerű csíny volt, hogy ha nem lenne kínosan gyerekes húzás ez a részéről, legszívesebben megismételné. Thor, akinek nem okozhat még egyszer csalódást. Talán nem is vagy olyan rossz ember, Loki.

nem vagyok

A markában jéghideg volt tőrének markolata. Máséban forró lett volna, verejtéktől síkos, de nem az övében, nem egy jégóriáséban. Már ez sem számított. Nem, amióta Odin ráemelte megfáradt tekintetét, és azt mondta, azt formálták azok a vértelen ajkak, „Szeretlek titeket, fiaim.” Amióta Thor megkérte, hogy fedje fel a valódi alakját előtte, és ő vonakodva megtette, hogy aztán elnyíló ajkakkal, megfeszülő testtel észlelje a csodálatot bátyja szemében, érezze barázdált, mélykék bőrén érdes érintését. Aznap éjjel ismét együtt aludtak, mint kisgyermekkorukban, elnyomta őket az álom a sok-sok év és érzés átbeszélésében, ízléses és ízléstelen tréfálkozásban, s amikor reggel Loki felébredt, még mindig jötün formájában, egyszerre érezte a bőrén a Nagymester hajójának ablakán át beáramló kozmoszfény melegségét és Thor izmos karjának oltalmazó ölelését. Nem félt álomba szenderülni mellette. Nem félt szeretni őt.

nem, nem csupán egy szörnyeteg vagyok, amivel a szülők éjjelente a gyerekeiket riogatják

nem, nem vagyok 

az öcséd 

az ellenséged

Bátyja villámainak sebességével vetekedett a mozdulat fürgesége, amivel meglendítette pengéjét, ám döfésének áthatolhatatlan erő állta útját, mely úgy fonta körül a csuklóját, akár valamiféle ragacsos, sűrű anyag, megkötött szurok. Bénító zsibbadás cikázott fel a karján, gerince ívén remegés száguldott végig, ahogy összeszorított fogakkal meredt a sötét tekintetű titánra, a szörnyetegre, aki megkínozta a bátyját, és legyilkolta a népét, az egyiket. Hogy vele mit tett, már mit sem számít. Erőnek-erejével próbálta megmozdítani a kezét, abba az undok, lila nyakba mélyeszteni pengéjét, ám mágiája csupán tehetetlenül pislákolt benne, elhalón szikrázott ujjainak hegyén, mint a hajó felsebzett falából kikandikáló vezetékek; félig sem értette, amit Thanos mondott neki, csak a fájdalmat, a rémületet, a kétségbeesést értette, ami eluralkodott rajta, amikor a titán az övéhez képest aprócska csuklójára fonta hatalmas ujjait, és kicsavarta belőle fegyverét, majd pedig fémkesztyűs kezével a torkára markolt.

Vadul rúgkapált, körmeivel végigszántotta az érzéketlen fémet, mely sápadt nyakára feszült, ám mindhiába, a lélegzet elszökött belőle, szemei egyszerre gyúltak haragosvörösre a bennük elpattanó erektől és színre törő, igaz formájától. Kár szembeszállni a biztossal, többnyire ezt vallotta, ifjan, amikor ő volt az közüle és Thor közül, aki ódzkodott a vérontástól. Most megtette, mert vakmerően hitte, hogy sikerülhet. Vakmerően hitte, hogy Thorral az oldalán, vagy ővele Thor oldalán, mindent túlélhetnek. Sötét elfeket. Helát. Őt magát.

De Thanost nem.

Sokkolóan gyorsan rájött, hogy innen nincs menekvés, nincs az a trükk, felhörgött félszó, ami megmenthetné az életét. Csak azt bánta, hogy képtelen volt Thor felé fordítani a fejét, és egy utolsó pillantást vetni rá, azt mondani, minden rendben lesz, s ezáltal utoljára hazudni neki. De jobb híján mást mondott, szavai úgy törtek fel elszorított torkából, mint valami átok.

– Te… sosem leszel… isten. – A rettegés, küszködés letűnt az arcáról, s ugyanakkor a szorítás erősödött. Thanos lesajnáló mosolyának kellett volna, logikusan, az utolsó dolognak lennie, amit látott, de mégsem az volt; villámfény fehére táncolt a szemei előtt, csontjainak roppanása mennydörgésként zengett a fejében.

sirass meg még egy utolsó alkalommal, testvér

és ne feledj nem feledni engem

mert mindaddig

Itt vagyok.