Üres helyek (III.)

 

III.

Réthavasi gótika

 

Újabb három és fél óra zötykölődés a vonaton, az ülés kopott, az ablak nem zár jól, a gyomromban vasgolyó. Ahogy egyre távolabb és távolabb kerülök Újfehértótól, úgy kezd mind inkább tudatosulni bennem, mire is vállalkoztam, és hogy mennyire egyedül vagyok.

Karcagig egy idős asszonnyal osztozom a fülkén, aki érzékeny a huzatra, ezért az ablak csukva marad, még ha fülledt hőség is van. Nem bosszankodom rajta, már rég hozzászoktam a vonatozás minden hírhedt hátrányához. Az egyetem alatt kénytelen voltam így tenni, ha már mindenképp Debrecenben akartam tanulni a sokkal közelebb eső Nyíregyháza helyett. Jobban tetszett mind az egyetem épülete, mind a város, különösen a Virágkarnevál idején, ahová anya minden évben elvitt engem.

Budapestre tartok, ott fogok majd átszállni a buszra, ami elvisz a faluig. Nem a kedvencem a főváros, ahogy Fülié sem volt, hiába élt ott sokáig. A húgával szemben ő sosem szerette sem a nagyvárosi életet, sem a pénzt, amit ugyanakkor hosszú éveken át gyűjtögetett megszállottan, pusztán azért, hogy egy nap visszaköltözhessen a régi házukba. Korrekt volt velem a kérdésben: már a második randinkon felvilágosított arról, mik a hosszú távú tervei, és nekem nem volt ellenvetésem.

Ha te úgy szeretted, csak gyönyörű lehet, szívem.

Felsóhajtok, és kiveszem a táskámból az ételhordómat. Zabpelyhes süteményt rágcsálok, amit Niki anyja küldött, erősen morzsál, közel a harmada visszahull az edénybe. Karcagon az idős nő leszáll, helyét egy talpig feketébe öltözött, tizenhat év körüli lány veszi át. Kedvetlenül csattogtatja a nyelvét és fogínyét feketére festő rágóját, kezében Szabó Magda Abigélje, ami meglepő egy korabelitől. Alig egy perccel később tovább gyarapodunk három zenét bömböltető tinilánnyal, akik ránézésre a kamaszkori promiszkuitás élvonalában járnak, emellett ismerik Abigélt, akivel nincsenek jóban.

– Nincs egy kicsit meleg ehhez a sok feketéhez? Hé! – Az egyik megdobja egy összegyűrt fornettis zacskóval.

Nem kapnak választ, én pedig megadom magam, mert ezt a zabpelyhes süteményt csak kanállal lehet megenni.

– Hahó, süket vagy, nyuszifül?

Elpakolok, és lehúzom az ablakot. Abigél Szajolig felmentést kap, a tinidívákat jobban érdekli a pesti programjuk, mint ő. Videókat néznek valami rendezvényről, és a Google térképet böngészik, később azonban újra ráirányul a ragadozófigyelem.

– Hallod, a magyartanár attól még nem fog beléd szeretni, hogy ilyeneket olvasol! Olyan átlátszó vagy!

– Ja, inkább a kannáidat mutasd meg neki – javasolja az, aki a zenéért felelős.

– A mijeit? 

Abigél megpróbálja behajtogatni magát a könyve lapjai közé, vagy eggyé válni az üléshuzattal. Egyedül van, legalább annyira, mint én.

– Lányok – szólalok meg, bár a hangom nélkülöz minden erélyt. Ez máskor nem feltétlen van így, de nekik aligha jelent valamit, hogy amúgy tanár vagyok. Nem az övék, a szavaimnak innentől nincs súlya. – Ugyan már. Hagyjátok békén.

– Már bocs, de köze? – cicceg a korábban fornettis zacskóval dobálózó. – Valakije talán, vagy mi?

– Nem. – Abigél a fejét rázza a könyve mögött. Ezek szerint a feltételezés, hogy én hozzá tartozhatok, csak tovább rontja az esélyeit azt illetően, hogy valaha emberszámba vegyék.

– Tényleg nem, csak egyszerűen zavar, hogy bántjátok.

Ennek sincs túl sok foganatja. Annyi változás történik csupán, hogy Abigél kapkodva elrámol a táskájába, és kiviharzik a fülkéből. A lánybanda nem szól hozzám, de a Nyugatinál szó szerint fellöknek a vonat folyosóján, amint csordaként elvonulnak mellettem. Ez is olyan, mint a folt a szobám falán, furcsább és rosszabb dolgok is történtek már, így csak nyelek egyet, és lekászálódom a szerelvényről.

 

***

 

Réthavas nem egy romantikus falucska. Azok a városiak, akik azzal az álommal költöznek vidékre, hogy ott majd fonott kosaras nénikék kínálgatják nekik a tanyasi tojást, és a gyermekeik margarétával teli réteken fognak szaladgálni, többnyire pont az efféle helyeken koppannak nagyot. Réthavas környékén nincsenek mezők, csak szántóföldek és a falu fölé magasodó Iringó-hegy, amit a falu turizmusára nézve előnyös módon jó néhány népszerű túraútvonal magába foglal. Ami a néniket illeti, azok, akik egyáltalán tartanak tyúkot, legfeljebb csak a saját rokonaiknak adnak a tojásokból.

A busz a falu főutcáján, a Vereckei úton tesz le. Ez az egyetlen ki-és bevezető út, tulajdonképpen kettémetszi Réthavast, egy eleven és egy halott részre. Jobb felől található az összes intézmény, étterem, szebb épület, míg bal felől csak néhány csendes utca, az idősek otthona és a legvégén két nagy dűlő.

A vasgolyó a gyomromban kétszer olyan nehéznek tetszik, noha semmi fenyegető vagy félelmetes sincs Réthavasban. Az ég tiszta, meleg szél fúj, megrezegtetve az önkormányzat egyszintes, nemrég felújított épülete előtt álló jegenyefák leveleit és a homlokzatra kifüggesztett zászlót. A Pancetta Pizzéria teraszán egy háromgyermekes család azon vitatkozik, rendelhetnek-e a kicsik még egy adag fagylaltot, a patika folyton elromló, villogó zöld keresztjét éppen javítják.

Azok, akik velem együtt szálltak le, két irányba indulnak, vagy az egyik panzió felé a kettő közül, vagy a dohányboltot veszik célba. Csak én ácsorgok a viharvert pad mellett, mint aki nem mer megmoccanni. Azt várom, valaki felismer és megszólít, és nem minden ok nélkül. Szendrődi Adorján felesége és talán özvegye vagyok, egyben az, aki utoljára látta őt, és akiről Lúcia jóvoltából magánnyomozó kérdezősködik. Nem beszélve arról, hogy a többség nem könnyen felejt el egy eszelősen sikoltozó, alvótrikós nőt, aki képtelenségeket állít a férjéről. 

Réthavas ahhoz túl kicsi település, hogy komolyabb infrastruktúrája legyen, de ahhoz túl nagy, hogy mindenki ismerjen mindenkit. Éppen ezért megtippelni sem tudnám, ki lehet, vagy kinek a kije az a férfi, aki a vészvillogót bekapcsolva leparkolja sötétzöld kisteherautóját a dohánybolt előtt. Ő ezzel szemben tudja, ki vagyok, azonnal látom ezt rajta, amikor visszatér, kezében bontatlan doboz cigarettájával, és már nyúlok is a csomagjaimért, hogy mielőbb eltűnhessek innen, de túl lassú vagyok.

– Szia! – A mosolya barátságos, ahogy átszeli a kettőnk közt levő távolságot, és kezet nyújt. Elengedem a bőröndöm verejtéktől síkos fogantyúját, és megszorítom a férfi széles, forró markát. – Te Szendrődiné vagy, ugye? Még nem ismerjük egymást, de már láttalak itt, és mondták, ki vagy.

– Igen, az vagyok. – A szél és a bőrömön gyöngyöző nedvesség kellemetlenül a testemre tapasztja bő, csontfehér kánikularuhámat. „Terhesruha”, ahogy Timi nevezte annak idején. – Vagyis, Veronika. Veca.

– Kántor Dániel – mutatkozik be ő is, kezét hosszú szárú farmerja zsebébe dugja. Kék Adidas pólót visel, a haja gesztenyerőt, a szeme sötétbarna. A nyaka vaskos, a vállai szélesek, ajka fölött sűrű bajusz. Olyasféle férfinak tűnik, aki középiskolában és a húszas évei elején a lányok álma volt, aztán az élet és az alkohol közbeavatkozott. Ha jól megnézem magamnak, látom a megnyúlt, elterpeszkedett vonások mögött azt a jóvágású fiút. – Bocs, hogy így lerohantalak, de úgy festesz, mint aki segítségre szorul. Visszaköltözöl?

Naná, hogy ismeri a helyzetemet. Nem sokszor történt olyan a falu történetében, hogy egy csapat helyi önkéntes a rendőrökkel kiegészülve átfésülje az Iringó-hegyet és a szántóföldeket, egy eltűnt lakost keresve. Lehet, ő is köztük volt, olyasféle alkatnak tűnik. Legalább nem kell hosszasan ecsetelnem neki a dolgot.

– Igen.

– Véglegesen?

– Úgy tervezem.

– Szívesen elviszlek a hegyig – bök az állával a kisteherautó felé, melynek oldalán egy papíráru nagykereskedés neve áll. – Lerakom a kocsit a Csengettyű utcában, a garázsoknál, tudod, aztán segítek felvinni a holmit.

Beleegyezem, mert nincs szívem letörni a lelkesedését, és el is fáradtam már a bőröndjeim húrcibálásában. Nem sok időt töltök a kétüléses, KFC-csirke és dohányillatú járműben, hisz gyalog sem lett volna túl nagy táv innen a hegy lába. A Gárdonyi út egyenesen odavisz, ami rögtön az első elágazás jobbra. Áthaladunk a Szent János téri, begóniával és árvácskával teliültetett körforgalmon – mint mindig, ez a hely most is népes, mondhatni Réthavas éléskamrája. A falu templomával szemben zöldséges, mellette kisvállalkozói vegyesbolt, a Jutalom ABC, vagy „Juti”, ahogy itt a legtöbben nevezik. A művelődési ház falát plakátok borítják, közhírré téve, mik várhatóak, illetve, hogy mi volt a három évvel ezelőtti program, figyelembe véve a falragaszok cserélgetésének gyakoriságát. 

– Fura lehet újra itt – kezdeményez újabb beszélgetést Kántor Dani. – Főleg egyedül.

Nem válaszolok azonnal, mert túl nagy erővel öklöz a mellkasomba a fájdalom, attól is, amit mond (egyedül), és attól is, amit látok. Réthavas túlságosan is ugyanolyan, mint szűk egy éve, és talán akkor sem volt sokkal különb, amikor a férjem kisfiúként az utcán futballozott a többi gyerekkel. A házak olyanok, akár valamiféle mozaikkép: a modern családi házak remekül megférnek a századforduló körül épült, fehérre meszelt falú parasztlakokkal, némely udvarból napernyők és hintaágyak csiricsáré mintás vászna villan elő. Az utak java betonozott, kivéve a falu legszélén, a dűlőknél, noha a járdák egyszerű lapköveit sok helyütt feltúrta a gyom.

– Valahogy majdcsak megleszek – mondom végül, a lábam alatt zsírfoltos papírzacskó zörög. – A múltkor is úgy volt, hogy a Jókaiban fogok tanítani, de most sor is kerül rá végre.

Nem akarom, hogy úgy hangozzon, mintha neheztelnék a férjemre, amiért beteg lett. Remélem, hogy Dani nem ezt vette ki a szavaimból, de látszólag nem. Leparkol a hegy lábánál, az azzal párhuzamosan futó Csengettyű utcában, ahol nincsenek házak, csak egy elhanyagolt garázssor, amin Kádár óta egy ecsetvonás sem eshetett. Úgy nyolc-tíz garázs áll ott, a legtöbb használatban van. Néhányban a falusiak autói állnak, de főként azoknak készültek, akiknek a hegyen van a házuk, vagy a nyaralójuk.

 – A házzal lesznek gondjaid. Jártam ott, még előttetek. Az előző tulaj valami panziót akart belőle csinálni, de mivel ott nagyjából minden a szétrohadás szélén áll, a kábelezést is nyilván ki kellett cserélni. Azt még édesapám csinálta a bátyámmal. Kántor Tibornak hívták, tavaly halt meg. Ismerted? Minden reggel ott volt a Jutinál, imádta az ottani kávét.

Nem ismertem az apját, de részvétet nyilvánítok Daninak. Ránézésre jól viseli. Elmondja, hogy az apja az utolsó leheletéig dolgozott, és alig akarta hagyni, hogy elhordja kemoterápiára, erről viszont Füli jut eszébe.

– És a férjeddel akkor mi is van most?

A kérdése tolakodó, de cseppet sem rosszindulatú. Nem haragszom érte, még ha fáj is, főleg, ha már mindenáron fel akarja cipelni helyettem a csomagjaimat a hegyoldalba vájt lépcsőkön, amik amellett, hogy keskenyek, esős időben könnyen csúszóssá is válhatnak. Rögtön a lépcső mellett piros-sárga-kék postaládák sorakoznak, minden környékbeli házra egy. Az enyém a kettes számú, napszítta-vörös darab, rajta öntapadós cetli: Szendrődi Adorján, Szendrődiné Vályi Veronika.

– A státusza eltűnt. – Megállok a legelső lépcsőfokon, és egy pillanatig csak bámulom az összes többit magam előtt. Elburjánzott növényzet és egypár lámpaoszlop határolja a lépcsősort két oldalról, az utat néhol kósza csipkebogyóvesszők keresztezik. Az ötszázhuszonhét méter magas Iringó-hegy legnagyobb részét természetvédelmi területnek nyilvánított erdőség borítja, leszámítva az apró magánterület-cikkelyeket. – Ez nem változott, de még… nyomoznak.

Dani homlokráncolva néz rám, a bőröndjeim kerekei alatt sistereg a betont belepő morzsás kavics, ahogy elhúzza őket a lépcsőig.

– Csak úgy elment? Felkeltél, és nem volt sehol?

– Igen. Felkeltem, és nem volt sehol. – Másodpercre pontosan fel tudom idézni azt a kedd reggelt. Augusztus huszonegy, várható kánikula, és engem egyedül ért a reggel odafent a házban. – Tisztázatlan körülmények, így mondják. A sógornőm… engem gyanúsít.

– Az az égimeszelő nő a piros Forddal?

– Lúcia – bólintok. A magassága és a kocsija a legkirívóbb ismertetőjelei, de csak addig, amíg meg nem szólal. – Az az igazság, hogy sosem kedvelt, szóval nem nagyon várhattam tőle mást. – Elindulok fölfelé, lassan haladok, olykor hátra-hátrapillantva Danira és az egyre apróbbá váló falura. Minél feljebb érünk, annál több látszik belőle: innen már látom a játszóteret, a Jókai Mór Általános Iskola lapos tetőjét, a temető távoli formáit. – Mint a Kálvária-lépcső.

– Hm?

A csomagjaimmal és a lépcsővel tusakodó Dani nemigen tudja követni a gondolatmenetemet. Per pillanat magam sem tudnám.

– Csak emlékeztet ez egy kicsit a Kálvária-lépcsőre. Az Visegrádon van. De a stációk hiányoznak. – Szegény anya a tüdejét majd’ kiköpte, mire felmásztunk a Fellegvárig, és a Jézus szenvedéseit megörökítő táblák számolásával próbálta számon tartani, mennyi lehet még hátra. – De nem érdekes, bocsánat, kicsit olyan művészlélek-típus vagyok.

– Nem baj az. Errefelé amúgy is kevés az olyan. Viszont azt egyáltalán nem vágom, mi baja van veled a sógornődnek.

– Kételkedett a szándékaimban. Főleg, mert sokkal fiatalabb vagyok Adorjánnál. És csóróbb is.

– Ja, hogy…

– Ühüm. – Megállok, hogy félredobjak egy nagyobb kődarabot a soron következő lépcsőfokról. A kő a cserjék közé zuhan, hosszasan bucskázik alá az aljnövényzetben, míg végül nekiütközik valaminek. – „A pénzére és a farkára támaszkodva akarsz magadnak jövőt csinálni”, valami ilyesmit mondott, mikor bejelentettük az eljegyzésünket.

– Jézusom. – Kissé liheg már, jól jön neki a kis pihenő, amit beiktattam. Lerakja a bőröndöket, tenyerét a pólójába törli. – Mégis mit hisz? – Azért annyira nem érzéketlen, hogy ötletekkel álljon elő, amiért hálás vagyok. Lúciának úgyis van elég.

Mutatok egy képet Daninak kettőnkről Fülivel, a háttérképemet. Az első randinkon készült, mintegy megkoronázva a napot: összekarolva mosolygunk a kamerába sapkában, kabátban, hunyorogva az éles téli napsütésben, mögöttünk a kedvenc debreceni kávézóm bejárata.

– Elég stramm embernek tűnik. Ugyan mit csinálhattál volna vele?

– Nagyon beteg volt. Szóval, Lúcia szerint bármit.

 

***

 

A lépcső ott ér véget, ahol jobbra kell kanyarodnunk, hogy eljussunk a Szendrődi-házig. Onnan kitaposott gyalogút vezet tova, ami kirándulók kedvelt útvonala, jóllehet a többség csak akkor jön Réthavasra, ha már Mátrafüreden vagy Parádon beteltek a szálláshelyek.

A kétemeletes háznak nincs kertje, legalábbis, egyáltalán nem nevezném kertnek azt, ami körülveszi – a szó azt engedné feltételezni, hogy van valamilyen formája, hogy valaki ápolja. Régen valamikor lehetett, ezt elárulják a fűben heverő üres virágkaspók és szobormaradványok. Füli azt mondta, ő sem tervez a szükségesnél nagyobb energiát belefektetni, hisz minek is, ha mondhatni egy egész erdő a kertünk? Nem beszélve magáról a házról, ami valamikor bizonyára jól tükrözte a Szendrődi-család korábbi generációinak jómódját, és méretei most is elárulják.

 Három fő épületrészből áll, a meredek tetőt sötét színű cserép fedi. A házat meglehetősen gazdag formatervezés jellemzi, ez jól látszik a tetőcserepeken is, melyeknek egyedi formája a római légiósok pajzsát juttatja eszembe. A terasz fölött egy-két lépéshossznyi erkély, kőkorláttal és mögötte roppant ablaksorral, ami fejedelmi hangulatot áraszt még úgy is, hogy Dani szavaival élve, itt minden a szétrohadás szélén áll. A két oldalsó épületrésznek csak a felsőbb szinteken vannak ablakai, keskenyek, régimódi zsalukkal, amikből az eső az évek során kimosta a festéket, csíkokban feketére színezve a fehér falat. Olyanok, akár egy hatalmas, képzeletbeli lény szintúgy hatalmas, könnyező szemei.

A párkányokat és a falakat futónövények szövik be. Narancspiros, viaszos virágú trombitafolyondár, aranysárga-fehér loncfelhők, szerény vadrózsa, élénk színű feketeszem és dús labdacsokban illatozó orgona rámázza az ablakokat, befurakodva minden repedésbe és résbe. Sűrű bokrokba tömörülnek a ház lábánál és az eresz, illetve az ablakmélyedések azon részein, ahol már kellően meg tudtak telepedni, tucatnyi madárfészeknek otthont adva, a szirmokon egyensúlyozó, megszámlálhatatlan méh döngicsélése messzire elhallatszik. A mélyzöld repkény egy részen a tetőt is magáénak követelte, a jobb oldali épületrészt koronázza, füzérként csüggve alá a cserepek széléről, készen arra, hogy tovább növekedjen.

– Nem sok helyen látni ilyenkor ennyi virágot – hümmög Dani, aki már járt itt, de csak kora tavasszal, amikor mindez normális látványnak tűnt.

– Még én sem jöttem rá, mitől lehet ez – válaszolom, pedig, ha valakinek, nekem illene tudnom. Voltaképp nem is volt túl sok alkalmam tűnődni ezen.

– Talán jó itt a talaj.

– Az is lehet. – Ez nem igaz, de nem akarom most ilyesmivel untatni, sem őt, sem magamat. – Innentől már boldogulok, azt hiszem. Nagyon köszönöm, Dani.

– Szívesen, de máskor is örömmel segítek. Megadom a számomat, csak hívj.

Készséggel engedem, hogy beírja a mobilszámát a telefonomba, sőt, néminemű megkönnyebbüléssel is eltölt, hogy legalább egyvalaki már biztosan van itt Huszár Erán kívül, akire számíthatok, és aki nem tart sem bolondnak, sem férjgyilkosnak. Dani eztán elköszön, mert dolga van, és én nem marasztalom, mert amúgy sem tudnám megkínálni semmivel. Becsukom magam mögött a kaput, és felcipelem a csomagjaimat a teraszra vezető három lépcsőfokon. A tartóoszlopok ugyanolyan szikkadtak, mint a zsaluk falécei, rajtuk áramtalanított fényfüzérek, amik a futónövények bágyadt utánzóiként fogják körül a két gerendát.

A ház csendes, és mindenekelőtt óriási úgy, hogy csupán én vagyok odabent. Az előhelyiségből négyfelé vezet az út; bal felől a méretes ablakoknak köszönhetően fényárban úszó nappali nyílik, jobb oldalról a konyha, szemben velem az emeletre vezető lépcső, mögötte éléskamra. A nappaliból dísztelen ajtó nyílik az egykor cselédlakosztályként szolgáló helyiségekhez.

A bőröndjeimet egyelőre a lépcső mellett hagyom, és bepillantok először a nappaliba, majd a konyhába. Mivel az egész ház úszik a piszokban, nem veszem le a cipőmet. Ezzel még nagyon sok munkám lesz, ahogy a foltos, vagy épp lehámlott festéssel, a nappali kopott tapétájával, valamint a recsegő, elaggott padlódeszkákkal is. A konyha kövezete ugyanakkor kimondottan szép. Leguggolok, és az ujjbegyemmel letörlöm egy szakaszon a port róla, felfedve eredeti, kékesszürke színét és a valaha fehér virágberakásokat rajta.

A bútorok régiek, de pár dolgot volt alkalmunk kicserélni a beköltözésünk előtt, és az alatt a keserves egy hónap alatt, amit itt töltöttünk ketten. A tűzhely új, modern villanyműködtetésű, de a szekrények, kredencek a nyolcvanas évek hangulatát idézik. Viszonylag szolid helyiség, hisz amíg Füli apja adósságokba nem verte a családot, itt főleg csak a személyzet tartózkodott.

Nagy nehezen felcipelem a holmimat a lépcsőn, és végigvonszolom a széles folyosón, ahonnan az erkélyes ebédlő, a fürdőszoba, az egykori gyerekszoba és egy használaton kívüli helyiség nyílik. A mi hálószobánk a jobb oldali épületrészben volt, a konyha fölött, így az ahhoz vezető ajtó felé indulok, mégsem merem azonnal lenyomni a görbe rézkilincset. Tudom, mit fogok ott látni, de rettegek attól, hogy mégsem tudom.

Kicsöng, és te felveszed. Hallak téged.

Úgy érzem magam, mintha kívülről zuhanna rám a gyomromat megülő vasgolyó. Ellépek az ajtótól, és inkább a túloldalt célzom meg, ahol a könyvtárszoba van, az, amelyiknek a plafonján széles lyuk tátong. Kívülről is jól látszik, még úgy is, hogy miután a rendőrök elmentek, néhány helybéli szigetelőszalaggal és kimaradt lécekkel befedte nekem, amolyan ideiglenes megoldásként. Körülötte kikandikál a szigetelés, a festék ázott, az onnan kiinduló repedések pókfonálként hálózzák be a mennyezet többi részét. Maga a könyvtárszoba nem egy tágas helyiség, nem közelíti meg a nappalit vagy az ebédlőt, de egykor itt tárolták a család teljes könyvgyűjteményét, és akadt itt néhány fotel és szőnyeg is. A tető beszakadása után elvitték őket, fel, a padlásra, vagy le, a konyha mellől nyíló pincébe. Csak egy asztal maradt a visszhangos helyiségben, rajta törmelékszemcsékkel és egy régimódi, zöld burájú lámpával.

Lassan térek vissza a hálószobaajtóhoz, a lépteim zavaróan hangosnak hatnak. A folyosó falát derékmagasságig faborítás ékíti, végighúzom rajta a kezemet, akár egy unatkozó gyermek, pedig csak próbálom felfogni, hogy csakugyan visszatértem ide.

Mi lesz velem?

Az első dolog, amit meglátok a hálószobában, a festmény, amit egykor magammal hoztam Újfehértóról. Füli nem látott kivetnivalót abban, hogy az ágyunk fölé akasszam Waterhouse Shalotti lányát. A csokoládébarna képkeret jól illik az aranyos csillogású, dombornyomott tapétához és az antik ruhásszekrényhez, amivel groteszk, mégis kellemes összhatást eredményez Füli Szegedről elhozott íróasztala és párnázott széke, az általam beszerzett, svéd gyártású kis tároló-alkalmatosságok és a Lúciától nászajándékba kapott hatalmas tükör. Az ablak a ház másik oldalára néz: míg elölről a kilátást jelentősen korlátozzák a fák, addig hátul egy nem túl meredek lejtő vezet egy vadvirágokkal teli füves részhez, és azon túl is messzire ellátni.

Minden pontosan olyan, ahogy hagytam, leszámítva a port és a sarokban feketéllő, döglött bogarakat. Leülök az ágy szélére, Füli oldalára, és végigsimítok a párnáján, amin áthúztam a huzatot, mielőtt elmentem. Most már bánom. Ha tehetném, belefúrnám az arcom, remélve, hogy még őrzi az illatát, azt a semmivel sem összehasonlítható, összetört babér-és napfényes őszi reggel illatot.

Eldőlök az ágyon, lelógó jobbommal vakon matatok az ágy alatt, de ez is csak pótcselekvés, mint a folyosó lambériájának fogdosása. Ennek ellenére kitapintok valamit, valami keményet és csontszárazat. Mikor lepillantok, egy félbevágott kifliből készült szendvics szomorú múmiáját látom: kiszáradt és zöld a penésztől, ami összefogja a tenyeremet, de nem tud érdekelni, mert egyszeriben kitör belőlem a zokogás.

Én készítettem ezt a szendvicset Fülinek, sonkásat főtt tojással, emlékszem, mert csak ehhez volt elég hozzávaló itthon, és felhoztam neki, hogy végre-valahára belédiktáljak egy falat ételt. Azt hittem, megette, még dicsérte is, milyen finom volt, de az ágy alá rejtette, mert nem volt képes egy falatot sem leerőltetni a torkán. Eldugta a szendvicset, hogy megnyugodjak, és örüljek, amiért olyat készítettem számára, ami csodával határos módon jólesett neki.

Összegömbölyödöm az ágyon, koszos-penészes kezemmel átkarolom magam, és csak zokogok és zokogok.