Ehhez a fejezethez nincs montázsom, vagyis van, csak gagyi (még akkor csinálgattam őket magamnak, amikor íródott a regény).
Egy kellemesebb hangvételű etapban visszatérünk a múltba, Adorján és Veca kapcsolatának alakulásához.
IV.
Á la Füli
Deák Áront végül nem
egy duplarandi keretében ismertem meg. Füli egy ízben vele jött ki értem a
szegedi vasútállomásra, mivel a saját autója meghibásodott, és éppenséggel Áron
műhelyében várt javításra. Késő februári, ennek ellenére verőfényes nap volt,
és Füli aznap csókolt meg engem először. Nem pont romantikus filmbe illő
körülmények között történt, de ez nem zárja ki, hogy ne illett volna egy
romantikus álomba, főleg az én álmaim közé, hiszen addigra vagy’ ezerszer
elképzeltem, milyen lesz majd éreznem az ajkait az enyémen, a szakállát, ahogy
dörzsöli a bőrömet, és fantáziáimban mindig szorosan magához vont. Így is
történt. Az, hogy mindez Áron autószerelő-műhelyében történt meg, miközben Áron
maga hangosan szentségelve sikált valamilyen számomra teljesen ismeretlen
alkatrészt a felcsapott motorháztető mögött, nem számított, ahogy az sem, hogy
a talpamat végig nyomta egy anyacsavar, ami valahogy a lábam alá került.
A férjem legjobb
barátjával való második találkozásomra akkor került sor, amikor már hivatalosan
is egy párt alkottunk, és a férfiak úgy döntöttek, elég jó idő van már ahhoz,
hogy birtokba vegyék a város egyik közhasználatú futball-és kosárlabdapályáját.
Amíg én és Áron kedvese, Hajna kirakodtunk a frissen levelet bontott fák
árnyékában álló sakktábla-asztalokra, párjaink és még öt férfi, akiknek a nevét
természetesen képtelen voltam megjegyezni, kamaszos hévvel rúgták a bőrt a
betonozott pályán.
– Mindig megbánom,
ha úgy főzök, hogy közben tudom, Adorján is fog – sóhajtott fel Hajna, elnézve a
finomságokat, amiket kipakoltam a szatyrainkból.
Ott voltam, amikor
Füli elkészítette a szokás szerint nagy sikert arató töltött fasírtot,
sajtkrokettet és rizssalátát. Mint mindig, öröm volt nézni, ahogy főz. A konyha
számára egy szent hely volt, amit mániákusan rendben is tartott. A kései nem
lehettek máshol, csak mágneses tartójukon, a tálak, edények katonás rendben
sorakoztak mahagóni polcain és szekrényeiben. A modern kor legkülönfélébb
vívmányai mellett, mint a késes aprító vagy merülő mixer, egy USB zenelejátszó
is a konyhája elengedhetetlen részét képezte, amiről főként egy norvég
alternatív együttest, vagy Gnarls Barkley Crazyjét
hallgatta. Akkor is az szólt, Gnarls arról dalolt, mitől tör rá lassan az
őrület, miközben én a pultra könyökölve figyeltem Fülit, ahogy precíz
mozdulattal kettévágott egy főtt tojást. A tojás rikítóan sárga, egészséges
belseje elvált a fehérjétől; miniatűr napocskák a szilikon vágódeszkán.
– Ő tisztességtelen
előnyből indul – biztosítottam Hajnát. – És a te főztöd is csodásan néz ki. –
Ezt megerősítve el is vettem egyet a sült csirkeszárnyak közül, amik alá a nő
helyes, piros kockás szalvétát gyűrt.
– Megeszlek
mindjárt, olyan cuki vagy!
Jól kijöttem
Hajnával, és Áronnal sem találtunk egymásban semmi kivetnivalót, sőt, szinte
piedesztálra emelt, amiért valamiképp rá tudtam venni Fülit, hogy kicsit a
szociális életével is törődjön a temérdek munka mellett.
– Hej, baszd meg! –
kiáltott fel Áron, mikor Füli egy rúgása telibe találta a derekát. – Mi egy
csapatban vagyunk!
– Azt hittem, veszed
a passzt.
– Ez nem passz volt,
hanem gyilkossági kísérlet, basszál meg!
Egyik játékostársuk
odaszólt, hogy vagy folytatják a meccset, vagy ők a maguk részéről jönnek enni.
– Jöhetnétek is,
mert minden ki fog hűlni – mondta Hajna.
– És játszhatnátok
finomabban – vetettem fel, de ezt én sem gondoltam komolyan. A focipályán még
az én mindig békés kedvesemből is előbújt az ősember. Gyerekkora óta rajongott
ezért a sportért, a középiskola évei alatt még az iskolája csapatában is
játszott a környező gimik ellen. Amikor először nála aludtam, pont úgy sikerült
az időzítés, hogy meg kellett néznünk együtt a hónap meccsét, viszont az azt
követő pezsdítő szex mindenért kárpótolt.
– Nem tudnak finoman
játszani. – Hajna átkarolta Áron nyakát, amikor az csatakosra izzadtan kisétált
a pályáról, és csókot nyomott az ajkára. – Vályúhoz, ha már Adorjánnal lefőztük
Gordon Ramsayt is!
Alapvetően pozitív
csalódás volt a társaság, mert senki sem kezelt úgy, mint valami buta kislányt,
még ha számoltam is a lehetőséggel. Ennek hátterében alighanem az állt, hogy
erősen hiányzott belőlem a legtöbb tulajdonság, ami egy egyetemista kiscsajt
egyetemista kiscsajjá tesz. Nem voltam sem könnyed, sem beszédes, és még Hajna is
százszorta dögösebben öltözött fel nálam, pedig nem tűnt úgy, hogy szándékában
állt volna.
Norton egyszer azt
mondta nekem, én az a fajta lány vagyok, akit a férfiak feleségül vesznek,
miután megunják a csajozást.
Ami az exemet
illette, beletelt némi időbe, amíg egyáltalán megemlítettem őt Fülinek.
Eredetileg nem állt szándékomban, mert nem volt egy örömteli emlék, csak egy
programozó-informatikus hallgató, megcsontosodott nárcizmussal. Amiért
mégiscsak szóba került, az épp, hogy a szex volt. Az első időszakban is jó volt Fülivel, de mindketten erősen
arra hagyatkoztunk, amit az exeink szerettek, főként azért, mert ő több mint
három évig szingli volt az utolsó barátnője óta, nekem pedig Norton volt
mindeddig az egyetlen, és ő leginkább azt preferálta, ha nagyjából semmit sem
csináltam, csak hagytam, hogy tegye, amihez kedve van. Kellett egy kis idő,
amíg elengedtem annyira magam Füli mellett, hogy felülkerekedjek a számára -
bár nem mondta -, de kétségkívül kissé lelombozó döglött-hal módin.
Roppantmód türelmes
volt velem, és nem csak ebben a kérdésben. Sosem csinált ügyet abból, ha közös
program helyett tanulnom vagy rajzolnom kellett, anyával pedig teljesen
odavoltak egymásért.
– Hát nem
hihetetlen? Megint valami büdöset éget! – méltatlankodott anya a szembeszomszéd
portája felé mutogatva. Füli nálunk töltötte a hétvégét, éppen a teraszon
ejtőztünk hármasban egy-egy kiszolgált, fehér műanyag széken. – De komolyan
mondom, egy nap átmegyek, és elküldöm a fenébe. – Ezt én közel félmillió
alkalommal hallottam már életem során, de még egyszer sem ment át, ezért ki is
tört belőlem a nevetés, miközben az ölemben trónoló Szörnyit simogattam.
– Szólok neki
szívesen, ha zavarja a szag – ajánlotta fel Füli, mire Szörnyi rákapta a
pillantását, és egy minutumon belül az ölében termett. – Feltéve, hogy macska
úr megengedi…
– Ó, nem! – intett
anya. – Én fogom elküldeni a fenébe. Szörnyikét pedig szerintem egy darabig nem
fogod levakarni magadról, úgyhogy hozok ki még egy kis sört neked. Alkoholmenteset
megint, Adorjánom..? Okés.
Júniusban, a nyári
vizsgaidőszak letudtával döntöttem úgy, hogy Szegedre költözöm, engedve Füli kitartó
unszolásának. Nem mintha kifogása lett volna Újfehértó ellen, de az ide-oda utazgatást
nemigen engedhette meg magának a maga munkamorálja mellett. Nem volt olyan
helyettesítés, ünnepnap vagy túlóra, amit ne vállalt volna el egy árva szó
nélkül, így gyakorta megesett, hogy épp nekem kellett türelmesnek lennem ővele.
A születésnapom megünneplése is emiatt csúszott el egy teljes héttel, az első
Valentinünket pedig úgy, ahogy volt, elfelejtette, főleg, mivel az az ő
szótárában nem is volt ünnep, kiváltképp nem olyan, amire rá kellene áldoznia
egy munkanapját.
A szülőházának
visszaszerzése olyan cél volt, amitől semmi sem tántoríthatta vissza, és már
hosszú évek óta dolgozott érte. Az ingatlant már évek óta hirdették, és Füli
legalább háromhavonta megérdeklődte, továbbra is elérhető-e. Lúcia
megkönnyítette a dolgát némiképp, mert annak idején teljes egészében lemondott
az apjuk hagyatékáról. Füli szert tett egy kis tőkére, miután rendezte
Szendrődi István tartozásait, aki egykor gazdasági igazgató volt egy azóta
megszűnt tejüzemben. Ezt a kocsiban osztotta meg velem, miután elköszöntünk
Lúciától és a kedvesétől, Dzsenitől, akik meghívtak minket a budapesti Dunacorso
étterembe, hogy megismerhessenek engem. Füli húga két mondatnál többet nem
intézett hozzám, és ha épp nem a levegő alkotórészének nézett, úgy meredt rám,
mint aki menten eltöri a nyakamat.
– Szóval ő is ember
– próbálta menteni a menthetőt Füli. – De nagyjából tizenkét éves kora óta
tartja magát az elméletéhez, hogy én egy galamblelkű tökfej vagyok, akit neki
kell megvédenie.
– Semmi baj.
Nem árultam el neki,
mennyire fájt is valójában Lúcia viselkedése, mert nem akaródzott fejfájást okoznom
neki emiatt. Igyekeztem inkább arra összpontosítani, hogy imádom azt a kék
inget, amit aznap este viselt, főleg, ha feltűrte az ujját, márpedig vezetéshez
feltűrte, és körülbelül Kecskeméttől már csak az járt az eszemben, hogy ha egy
szerencsém van, kezdeményez majd, ha hazaértünk.
– Azt hiszem, megint
lesz egy köröm Áronnál a kocsival. – Leparkolt a Sajka utcai társasház belső
udvarában, ahol az immár közös albérletünk volt, óvatosan, nehogy meghúzza a
szomszéd vadiúj Kiáját. – Nem mindig örül a gépezet, amikor váltani akarok.
– És ismét meggyőz
majd, hogy véletlenül se cseréld le?
– Pontosan. Mert ez
„egy jó gép” – kuncogott, és megdörzsölte a műszerfalat, ami lassan elsötétült,
ahogy kihúzta a gyújtásból a kocsikulcsot. Használtan vette Árontól régebbi
típusú, fekete Toyota Yarisát, és már réges-rég le kellett volna cserélnie, de
mindig hagyta, hogy barátja rábeszélje a megtartására, mert nem akart új autóra
költeni.
– A sofőrje
mindenesetre nagyon jó. – A kezemet az övére simítottam, és rámosolyogtam a
gyér fényben, amennyit a felettünk világító utcalámpa biztosítani tudott
nekünk. Nem láttam a szemét, csak a szemüvegéről visszacsillanó lámpavilágot,
hosszú ujjait összefűzte az enyémekkel, és mire észbe kaptam, már csókolt is.
***
Szeged hamar a
szívemhez nőtt, még ha tudtam is, hogy kár lenne igazán berendezkednem ott.
2017 decemberére már csaknem betonbiztos volt, hogy Füli nyélbe fogja ütni a
réthavasi üzletet. Komoly összegű foglalót tett a házra, amit az akkori tulaj
nagy lelkesedéssel fogadott, hisz már úgy hitte, sosem fog megszabadulni az
ingatlantól, és hozzájutni a benne álló pénzhez.
Gyakorlati
helyszínnek egy szegedi általános iskolát kértem, és nagy örömömre jóváhagyták
a kérelmemet. Egyik este épp a mentortanárom javításait tekintettem át az óratervemben,
a konyhaablakot nyitva hagytam, hogy a Tisza felől érkező, hűs szél
felfrissítse a lakás levegőjét. Füli későn ért haza, mint oly gyakran, de
rendkívül felvillanyozottnak tűnt.
– Van egy jó hírem!
– Hogy végre
hazaértél? – Sietve nyomtam egy mentést a laptopomon, amit tőle kaptam a
születésnapomra, és felágaskodtam, hogy megcsókolhassam. Elnevette magát, majd
leült mellém a konyhaasztalhoz, és kis keresgélés után előhívott pár fényképet
a telefonján. Valamennyi az iringó-hegyi házról készült, a tulajdonos küldte
neki őket.
– Így néz ki most.
Remélem, nem riaszt el.
Mitagadás, kissé
elborzasztott az elhanyagolt épület látványa, de közel sem annyira, hogy ez
bármiben is befolyásolja a döntésemet. Füli említette már korábban, hogy nincs
éppen a legfényesebb állapotban, és hogy sok dolgunk lesz vele, de lakható
volt. Még Szendrődiék ottléte alatt kiépítették a szabályozható gázfűtést, és
rendelkezésünkre állt a berendezés azon hányada, amit egykor hátrahagytak, és
még nem került kidobásra.
– Sajnos elég
lóhalálában kellett beköltöznünk apám pesti lakásába, és nem sok dolgot vittünk
magunkkal. A mostani tulaj két éve örökölte meg a házat, ő csináltatott rajta
néhány felújítást. Először azért, hogy hasznosítsa, de utána csak hogy
könnyebben elmenjen. Azelőtt hozzá se nyúltak, mindig halogatták. Csak pár
dolgot adtak el, vagy hajítottak ki a régi holmik közül.
− Hogyhogy?
− A lépcső miatt.
Kocsival csak a hegy lábáig lehet felmenni, szóval minden efféle változtatás
sok macerával jár. – Továbblapozott a következő képre, amin az egykori
cselédlakosztály volt, egy takarosan berendezett szoba, különálló, apró
fürdőhelyiséggel. – Szégyenletes összegért, áron alul kelt el, de apámnak nem
volt választása abban a helyzetben, amibe sodorta magát.
– A lényeg, hogy
most már a tiéd lesz. Mi a jó hír, amit be akartál jelenteni?
– Meglesz az állás,
Veca. Alig várják, hogy találkozhassanak veled.
Ez valóban
csodálatos hír volt, hisz ez biztosította a boldogulásomat egy Réthavashoz
hasonló félreeső helyen. Füli azért, hogy megkönnyítse a dolgomat, írt egy
e-mailt régi általános iskolája titkárságára, mint öregdiák, és az a bizonyos Szendrődi-fiú, akinek már
az apja is oda járt, hogy megérdeklődje, akadna-e álláslehetőség az ő hamarosan
lediplomázó kedvesének.
Ezzel már
mindkettőnknek megvolt a majdani munkája, esetemben reménybeli, Füliében fix. A
réthavasi Madár Nevű Ló vendéglő el sem akarta hinni, hogy egy
Michelin-csillagról épp hogy csak lecsúszó étterem egyik szakácsa épp náluk
szeretne dolgozni, ám Fülit látszólag egyáltalán nem zavarta a tény, hogy egy
ilyen helyen előreláthatólag gyakrabban fog morzsás húst sütni, mint
borjúszüzet. Féktelen munkamániája egyedül a pénzszerzéshez kapcsolódott, és
nem ambícióhoz, aminek írmagja sem volt benne.
– Milyen furcsa –
jegyeztem meg, mikor egy olyan képet mutatott, ami kicsit távolabbi állásból
készült a házról. – Ezek a növények nem örökzöldek, legalábbis ránézésre. –
Hunyorogva próbáltam kivenni, miféle bokrok és futónövények övezik-ölelik
leendő otthonunkat, de csak kevésre ismertem rá. A háttérben látszott az erdő
fái közül néhány, de azok mind egy szálig kopaszok voltak, az évszakhoz illően.
– Ha ott leszünk,
lesz alkalmad kinyomozni ennek okát. – Puha csókot nyomott kibontott hajamba. –
Én kis zsenim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése