Üres helyek (I.-II.)

Eddigi magnum opus pszichothrillerem, az Üres helyek folyamatos frissítéssel immár elérhetővé vált a blogomon, Wattpadon és Merengőn. A regény pozitív lektorit kapott az Aranymosáson. 

Szendrődiné Veca egy nyári reggelen arra ébredt, hogy a férje nincs mellette. Egy év reménytelen gyász és várakozás után a fiatal tanárnő visszatér férje házába annak titokzatos eltűnése után, hogy kiderítse az igazságot. Azonban az Iringó-hegyi ház minden titkával, buja növényzetével és szivárványszínű penészével a már amúgy is törékeny pszichéjének legsötétebb mélységeibe vezetheti őt.

Vajon mit rejt a megközelíthetetlen padlás és a vakfeketén tátongó pince? Milyen elgyötört hangok suttognak Adorján anyjának réges-rég süket telefonjának túlvégén? 

 I.

37/481-691

 

Törökülésben gubbasztok a földön, az ablak tárva-nyitva. A közelgő vihar szele anyám másodkézről szerzett függönyeibe tép, úgy hullámzanak fölöttem, akár egy háborgó tenger.  

Harminchét. Négynyolcvanegy. Hatkilencvenegy.

Fejből ütöm be a telefonszámot, ehhez mindkét kezem kell, mert remegek, mint mindig, amikor ezt csinálom. A karnis csaknem leszakad, fel kellene állnom, hogy becsukjam az ablakot, de nem moccanok, minden idegszálammal arra összpontosítok, amit hallok. Egyelőre csend, leszámítva a saját szuszogásomat, rövidesen azonban felserceg a statikus zaj, egyre erősödik, és ekkor már történhetne bármi, ez az egyetlen, ami eljut a tudatomig.

Kicsöng.

Lehunyom a szemem, a szívem mintha a torkomban dobogna, ami lehetetlenség, nagyot is néznének a nyolcadikosaim, ha ilyesmit mondanék nekik. Ugyanakkor az, hogy mi lehetséges, és mi nem, egyre kevésbé elkülöníthető kategóriák számomra. A valóság önkényesebb, mint képzeltem.

Ez a vonal nem él. Akkor sem élt, amikor még ott laktam, ahol a túlvégen levő készülék porosodik. Tudom, mi következik, ami újabb cinikus húzás az állítólagos valóság részéről.

Valaki felveszi a telefont az üres iringó-hegyi házban.

Rostos virágindák a párkányokra fonódva. Málladozó deszkák a lábam alatt. Hideg eső csepeg alá a mennyezeten levő lyukon át.

– Halló? – Nincs válasz, csupán a roskatag épületen átsüvítő huzat. – Füli?

Ő az, tudom. Ha erősen koncentrálok, kihallom a zajok közül a lélegzetvételét.

A keze az enyémben.

Véres héjú nektarinok a kezemben.

A keze a számon, lefog.

Olyan erővel szorongatom a telefont, hogy az ujjaim belesajdulnak, és ekkor már nem merek megnyikkanni. Várom, hogy valami más legyen, mint eddig volt, de mindhiába. Bontom a vonalat, és amilyen gyorsan csak tudom, becsukom az ablakot, mintha a viharral együtt a rettegésemet is kizárhatnám.

– Épp erre akartalak megkérni – szól anya, kitárva a résnyire nyitva hagyott ajtót. – Jól vagy?

– Persze! – Sietve ledobom az alváshoz használt, Clint Eastwood-os pamutpólómat. Egy éve még feszült a mellemen, amitől Clint úgy nézett ki, mintha csúnyán félresikerült volna a botoxkezelése, de ma már csak lötyög rajtam. – Húsz perc múlva megy a vonatom.

– De hamar hazajössz, ugye? Mintha azt mondtad volna.

– Igen. – Becsatolom a korábbiakhoz képest két kosármérettel kisebb melltartómat, és bár anya nem mondja, tudom, hogy még mindig elborzasztja összeesett melleim látványa. A nadrágom sem szorít már a combomnál, aminek nem is olyan rég még örültem volna, tekintve, hogy ott mindig, minden gatya szűk volt rám, de a hirtelen súlyvesztéstől pusztán fonnyadt lettem, nem karcsú. – Csak megbeszélem az igazgatóval, amit még meg akar beszélni, utána rohanok vissza.

– Okés. Segítek majd elpakolni a maradék holmit. Vidd a fekete esernyőt, odaraktam az ajtó mellé.

Csak elővigyázatosságból vitte magával a boltba, és egyelőre én is csak azért fogom. A fekete az egyetlen vállalható esernyőnk, azon kívül csak egy kiskacsás és egy neonsárga van, mindkettő a függönyhöz hasonlóan olyasmi, ami másnak már nem kellett.

A vállamra kapom a táskámat, és lecsukom kilencven százalékban már bepakolt bőröndöm fedelét. Augusztus közepe van, ami azt jelenti, hogy még épp időben jeleztem az iskola vezetőségének, hogy felmondok, szűk kilenc hónap jogviszony után. Nem velük volt a baj, és főleg nem a gyerkőcökkel. Az ok a költözésem, melynek köszönhetően a holmim azon hányadát, amit egy éve hazahoztam a férjem házából, ismét össze kellett csomagolnom.

– Biztos nem várod meg Nikit?

– Nem lehet. Holnapután már jelenésem van az ottani iskola igazgatójánál, alá kell írnom a papírokat, ilyesmi. Az első értekezleten is ott kell lennem.

Niki, anya legjobb barátnőjének velem egykorú lánya önként ajánlkozott arra, hogy utánam hozza azokat a holmijaimat Réthavasra, amiket a bőröndömben nem tudnék elcipelni, például a nyomtatómat, ami nélkül tanárként eláshatnám magam. A debreceni iskolában is veszett ügy a benti nyomtatók használata, egy aprócska Heves megyei falucskától pláne nem merek ilyesmit remélni.

– Okés, kicsim.

Anya kitámasztja a konyhaajtót, nehogy az üvegbetét legyen a fölénk vonuló ciklon első áldozata. Most is az az agyonhordott, cicás házipapucs van rajta, amit hét éve kapott tőlem, copfba fogott haja sűrű és rézvörös, de festi, eredetileg éppolyan világosbarna, mint az enyém. Vékony, kimondottan szikár alkat, ami nem sokat segített abban, hogy megértsem ormótlannak tartott mellbőségem eredetét. Ő mindig azzal magyarázta, hogy a sosem ismert apai nagyanyámra ütöttem ebben.

Újfehértó egyik legcsendesebb zsákutcájában lakunk, ahol a legtöbb ember olyannyira kényelmes és békeszerető, hogy a szembeszomszédunk idestova negyedik éve ússza meg feljelentés nélkül, hogy műanyagflakonokat éget a hátsó kertjében. A kapunk előtt hatalmas a sár, az úttest mellett félig teli pocsolyameder tátong, amiben egy teknőc formáját vélem felfedezni. Mindig is bővelkedtem a különös asszociációkban, aminek nagy hasznát veszem a mindennapokban, mivel a névmemóriám katasztrofális. Az új boltosunk, Szúnyogh nevét is csak a Megfogtam egy szúnyogot című mondóka miatt tudtam megjegyezni.

Átlépem a teknőc páncélját, és útnak indulok.

 

***

 

37481691

Kimenő hívás 09:04

A telefonom naplójában ez is ugyanolyan tétel, mint az összes többi. Több hívást nem fogok indítani erre a számra, bár tulajdonképp eddig sem volt okom rá. Az iringó-hegyi ház lakatlan, amióta Fülinek nyoma veszett, én pedig visszamenekültem anyámhoz. Mindenesetre, nem emiatt hagyok fel ezzel a bizarr hobbival, hanem mert a holnap éjszakát már Réthavason fogom tölteni. A döntésem végleges, még ha olyan mély borzadással is tölt el a gondolat, amit senkinek, soha nem szabadna ismernie. Tudom, hogy a férjemet hallom, amikor felhívom ezt a számot, akkor is, ha teljes joggal kerülhetne a nevem elé az özvegy titulus.

Elveszetten nyomkodom a képernyőt, mint a jobb napokat is látott újfehértói vonatállomáson várakozók többsége. A beton forró a lábam alatt, érzem babakék balerinám vékony talpán át, a száraz szél vadul tépázza a vágányok mögött sorakozó örökzöldeket. Mikor öt perces késéssel befut a záhonyi vonat, mindnyájan az ajtók felé vesszük az irányt, a mellettem haladó fejhallgatós srác a földre dobja még füstölgő cigarettáját. Hirtelen elfog a vágy, hogy rágyújtsak, noha azóta nem tettem, hogy randizni kezdtem Fülivel.   

Kis híján megáll bennem az ütő, amikor megrezzen a mobilom, és nem a korábbiak miatt, hanem azért, mert látom, a sógornőm hív.

– Hallom, visszaköltözöl Réthavasra – tér a tárgyra, mielőtt én egyáltalán kinyithatnám a számat. – Igaz ez?

– Ühüm. – Ennél többet hirtelen nem tudok kipréselni magamból, amint kapaszkodó után kapkodok a tömött fülkék előtti kis folyosón.

– Tisztességes válaszra is telik?

– Bocsánat.

Nem bocsát meg, de nem ezért, hanem a vélt bűneimért. Ezer tanú, és talán maga a Jóisten sem győzhetné meg Szendrődi Lúciát arról, hogy nem én állok a bátyja eltűnésének hátterében. Ahogy hallom, éppen vezet, nyilván kihangosítóról beszél velem, ami esetében cseppet sem számít érdekességnek, mert az autója nagyjából csak pizzát sütni nem tud.

– Na jó, az egy dolog, hogy Adorján de facto halott, viszont de jure még kurvára nem az. Ami azt jelenti, hogy ahhoz a házhoz semmi közöd.

Ez az, amiről egyáltalán nincs kedvem beszélgetni, de Lúcia nem hagy választást.

– Oda vagyok bejelentve. – Erre nem felel, de valami pittyegést hallok, talán parkolójegyet vásárol. – Lúcia, honnan tudod, hogy visszamegyek? Regőtől?

– Szerintem, erre nem kötelességem válaszolni – feleli, és mókás, de amennyire fagyosak a szavai, annyira kellemes csengésű a hangja. Csak két évvel idősebb nálam, de ha azt nézzük, melyikünk hol tart az életben, ez két évtized is lehetne. – A kocsi hol van? Még mindig a garázsban?

– Igen. Nem tudok vezetni, nem is tudtam volna vele mit csinálni.

– Azóta megtanulhattál. – Persze. A súlyos beteg férjem eltűnése után rögvest beiratkoztam egy autóiskolába. Mindazonáltal sosem lenne merszem ezt szavakba is önteni. – Mindegy, szóval ott van? Mert ahhoz aztán tényleg nincs közöd.

– Ott van.  

– Helyes.

Leteszi, nem vesztegeti rám az idejét, és az igazat megvallva, ha azt gondolnám, amit ő, én sem volnék oda magamért. Természetesen nem tervezem megosztani vele a tapasztalataimat a telefonhívásokat illetően, ahogy mindazt sem, aminek az iringó-hegyi házban tanúja voltam. A sógornőm kétségkívül a legkevésbé sem nyitott a képlékeny valóság lehetőségére, és csak még inkább meggyűlölne emiatt.

 

***

 

Nem vagyunk sokan az épületben, a tantestület egyelőre ugyanúgy próbálja tagadni a közelgő tanévkezdés tényét, mint a diákság. Az alsós tanítók közül páran a folyosó dekorációját cserélik, a VAKÁCIÓ! betűi és a színes papírnapernyők helyett őszi minták kerülnek fel a lambériára.

Morzsa, az igazgató, akit természetesen nem így hívnak, vizenyős tekintetében őszinte aggodalommal néz rám. Az inge, mint általában, most is csupa kekszmorzsa, asztalán bontott csomag, kakaós Győri Édes hever. Az irodája katlanforró, mindkettőnk arca ragacsos a verejtéktől.

– Semmiképp sem gondolnád meg magad? A téged váltó tanárral kapcsolatban még semmi sem biztos, megoldhatjuk.

– Köszönöm, de már felvettek a réthavasi iskolába. – Voltaképp ő intézte el nekem ezt, szóval nagyon jól tudja. Az országra jellemző általános pedagógushiány a malmomra hajtotta a vizet, a kis falu általános iskolájába azóta sem találtak állandó rajztanárt, és hogy biológiából és természetismeretből is tudtam órákat vállalni, különösen jól jött. – Másodjára már nem akarok segget csinálni a számból.

Csak azért merem trágárul kifejezni magam, mert tudom, Morzsa nem bánja, feltéve, hogy nincs diák a közelben. A jószándék szobra is lehetne, ami azt illeti. Regő, a magánnyomozó, akit Lúcia rám szabadított őt is megkereste tavaly decemberben, de az igazgató ahelyett, hogy kiselőadást tartott volna rólam, csak szofisztikáltan elküldte a fenébe.

– Tudom, de… Nyári tanárnő még sokáig GYED-en lesz. Sőt, arra sincs garancia, hogy visszajön. Szeretünk téged itt, Veca.

– Én is szívesen tanítottam itt, de mennem kell.

Morzsa feladja, de istenigazából nem a kezdő tanári kompetenciáim miatt szeretett volna marasztalni, jól tudom. Ismeri a történetemet, és nem akarja, hogy egymagam vágjak neki a Mátrának, egy gyászoló asszony önkéntes száműzetéseként.

– Kérlek, írd ezt alá. Csak annyi áll benne, hogy minden iskolai tulajdonú kiadványt leadtál a könyvtárban – csúsztat elém egy nyomtatványt. A betűk olyan aprók, hogy csak homályosan látom őket, így előveszem a táskámból a szemüvegemet, amit egy kis, fehér tokban hordok magammal. – Ezt még nem láttam rajtad.  

– Csak olvasáshoz kell olykor. Tudom, hogy rémesen áll nekem. – A látásom egy időben romlott meg a drasztikus fogyásommal, de anyukámnak erre is megvolt a magyarázata, mégpedig, hogy tőle örököltem az erre való hajlamot, még úgy is, hogy neki csak ötven felett kellett szemüveg. – A férjemé volt.

 

***

 

Szörnyi, anya elkényeztetett, pufók, szürke macskája a lábtörlőn heverészik. Megvakargatom a füle tövét, mielőtt bemegyek, és mivel a szél elcsendesült, eső pedig azóta sem esett, csak a szúnyoghálót csukom be magam mögött, hadd szellőzzön a ház. Anya nincs bent, látom őt az ablakból, ahogy a pár sor, hervatag paradicsomtövével bíbelődik. Minden évben ültet paradicsomot és nyolc-tíz fej salátát, gyakorlatilag ez az összes dísze kicsiny kertünknek, legelöl és leghátul nincs más, csupán göröngyös, fekete föld.

Megebédelek anya kissé vizes zöldborsófőzelékéből és dundi fasírtjaiból, utána beveszem magamat a szobámba, hogy folytassam a pakolást. A helyiség még annak ellenére is igen zsúfolt, hogy a fele holmim a bőröndömben, a másik fele Réthavason van. Anya mindig mindent hazahoz, amit valaki megunt, vagy lecserélt, legyen az fiókos szekrény, szék, egy hipófoltos szőnyeg vagy egy garnitúra bolyhos, ízléstelen díszpárna. „Így senki sem mondhatja, hogy üres és unalmas a házunk”, mondogatta gyakran gyerekkoromban, bár az, hogy ez az egész házunkra vonatkozott volna, merész kijelentés volt annak tükrében, hogy akkoriban szinte minden holmi az én szobámba került, mintha mindenképp meg akart volna óvni attól, hogy nincstelennek érezzem magunkat.

Az ágyamon kisebb kupac borítékot találok. A feladó Huszár Erika, egy leendő kollégám, akivel jó kapcsolatot ápolok rövid réthavasi pályafutásom óta. Ez az ottani postám, Era csak továbbküldte őket ide, mint egész évben eddig. Ugyan a legtöbb helyen el tudtam intézni, hogy Újfehértóra, mint tartózkodási címemre kézbesítsék a hivatalos leveleket, ez nem vonatkozott minden szervre, például az egri rendőr-főkapitányságra sem.

– Na, megtaláltad őket – lép be anya, és rögtön rendezkedni kezd a ruháim közt. – Mit írnak? – Egyértelműen a rendőrséget érti ezalatt, nem a Digit, ezért az előbbire szorítkozom.

– Újabb beidézés tanúvallomás felvételére. Szeptember huszonhetedikén.

– Megint? Az eszem megáll! Csinálnak ezek egyáltalán valamit?

– Életben tartják az illúziót.

Egy bábelőadás az egész nyomozás, ezt én is tudom, a sógornőm is, ezért bérelte fel Regőt. Arról viszont senkinek sincs kétsége, hogy Füli meghalt. Az állapotát tekintve, amiben az eltűnésekor volt, valószínűtlen, hogy kezelés és felügyelet híján még életben lehet. Az ügyét rábízták egy Fejszés Eszter nevű nyomozónőre, aki a másik négy, folyamatban levő ügye mellett olykor felhív engem vagy Lúciát, és frissítteti a rendőrség által kiadott eltűnési bejelentést, aminek épp annyi értelme van, mint amennyi kihallik belőle.

– Minden okés? – Anya leül mellém, és a vállamra teszi a kezét. Kamillás folyékony szappan illata van.

– Igen.

A víz a kádban zöldesfekete mocsár.

Mezítláb, hálóruhában, magamon kívül sikoltozom a Szent János téren.

– Visszajöhetsz, amikor csak akarsz.

Puszit nyom oda, ahol a kezét pihentette az előbb. A támaszom akar lenni, amennyire csak lehet, ahogy eddig is az volt. Világos számára, hogy félek, hogy nem vagyok okés, noha ő mit sem tud arról, amit a házban láttam, és hogy valójában azért megyek vissza oda, mert meggyőződésem, hogy a férjem még ott van, valamilyen formában, valamilyen általam nem megmagyarázható módon és okból.

Kis ideig csak csendben pakolászunk. Felnézvén a felső évfolyamos rajztankönyveim bedobozolásából azt látom, hogy anya egy foltot fixíroz a falon, azt, amit egy éveken át ott lógó, nagyméretű festmény hiánya tett láthatóvá.

– Olyan furcsa enélkül a szobád. Bár kár lett volna hazacipelned, ha visszamész.

Mellé lépek, így már ketten bámuljuk a foltot. Minden más felületet a saját kézzel készített falfestéseim borítják, pontos látképet adva a művészi fejlődésemről. Főleg növények és állatok stilizált ábrái, kúszóvirágok, rókák, medvék és trópusi madarak, amik a biológia iránti rajongásomat jósolták meg.

– Mindig imádtam a rajzaidat! – mondja. – Olyan sokatmondóak, és persze szépek.

– Sokatmondóak?

– Igen. Mert olyan kis csendes vagy, ugye, gyerekként is az voltál, és az ember már hajlamos volt azt hinni, nincs is véleményed semmiről. Saját véleményed. De a rajzaid elárulják, hogy nagyon is van, csak többnyire megtartod magadnak.

Ha van ember az életemben, aki szándékosan sohasem bántott meg, az Füli mellett az anyám. Nem is szívesen hagyom őt egyedül, még ha tudom is, hogy boldogulni fog. Ilyen téren önmagammal szemben nagyobb kételyeim vannak.

 

***

 

Egymagamban üldögélek az ágyamon, és csak nézem a telefonom sötét képernyőjét. Az eső végre-valahára eleredt, ami egyszerre megkönnyebbülés és bosszúság. Hangosan kopog a függöny mögött, míg anya Szörnyit hajkurássza az udvaron, hogy behozza, mielőtt megfázik.

Belépek a galériába, ami nem sokkal jobb érzés annál, mintha sósavat nyelnék. Az esküvői képeink alig egy éve készültek, fölöttük tucatnyi fotó a nászutunkról és az azt megelőző próbálkozásainkról a frissiben megvett ingatlan felújítását illetően, ami Füli számára egyet jelentett az otthonnal. Közel húsz évet kellett várnia, mire visszavásárolhatta a házat, ahol felnőtt, de nem sokkal több idő jutott neki ott, mint a házasságunknak.

Elindítok egy videót, szabad kezemmel letörlöm az arcomon alattomosan végigfolyó könnyeket.

– Hölgyek, urak, íme, az én házi Fördős Zém! Vajon mi készül?

A hangom gondtalan, nevetéssel küzdök. Füli elmosolyodik a bajsza alatt, de nem pillant föl, feltűrt ingujjal szeleteli szabályos karikákra a grillezésre szánt cukkinit. A konyhát beragyogja a fény, glóriát vonva szőkésbarna haja köré, ami finom csigákba göndörödik a füle alatt, a méretes kés tökéletesen illik a markába, pontosan tudja, hogy fogja, minden mozdulatában sok éves gyakorlat.

– Szóval vagyok olyan jó, mint Fördős Zé? – kérdi, a kést félrerakja, és megtörli a kezét. Még a felvételen át is a lelkem mélyéig hatol kék szemének fénye, egyenesen a kamerába, rám néz, akkor is és most is.

– Jobb vagy. Ha nem így volna, Zé menyasszonya lennék.

– Ejnye! Kérem vissza azt a gyűrűt! – Megremeg a kamerakép, ahogy én, az operatőr megpróbálok elugrani előle, de Füli karon ragad, kiveszi a kezemből a mobilt, és így már ketten látszunk a felvételen. A vállába fúrom a fejem, az arcom piros, zavaromban össze-vissza vihorászom, mert kicsit sem vagyok kameraképes, de Füli láthatóan úgy van vele, egyem meg, amit főztem. – Úgy fest, a menyasszonyom, Veca eldöntötte, mi is gasztroblogot nyitunk, vagyis, vlogot. Nem is sejti, hogy a mai menü ő maga lesz, Szendrődi módra. Jó étvágyat!

Itt véget ér a felvétel, mert belenyúltam, kitakarva magunkat. Azt kívánom, bár ne tettem volna.

II.

Nektarin

 

Amennyiben egyetemista éveimet mindössze néhány relikvián keresztül kellene bemutatnom egy művészeti kiállítás keretében, az ujjfoltos üveglap alatt négy dolog heverne: EGY MÁV-bérlet, a sárga körömlakkom, amiről akkoriban azt hittem, jól mutat, egy csomag irattartó tasak és egy szalvétába bugyolált szendvics. Mivel már akkoriban sem illett volna sem anyára, sem rám a konyhatündér jelző, szinte mindig két szendviccsel vágtam neki a napoknak. Ritkán ettem étteremben, többnyire legfeljebb egy kis sült krumplit csipegettem el, miközben Körmendy Timi, jellegzetes egyetemi madárijesztő-barátnőm sorra pusztította a rántott csirkés tortillákat és almás pitéket.

Timi az a fajta barát volt, akivel kézről-kézre adtuk egymás jegyzeteit, és engedte, hogy csatlakozzak számos társasága valamelyikéhez egy-egy buliban, de hétvégén már nem hívhattam fel. Ő angol-biológia szakos volt, ami azt jelentette, hogy a rajzos óráimon többségében egyedül üldögéltem, és sokszor pedagógián és biológián is, ha Timinek épp nem akadt kedve bejönni. Általában az angolos évfolyam krémjével lógott, plusz velem, az utánfutóval, amely szerepemmel már akkor is tisztában voltam, de a kapcsolat érdekében lenyeltem ezt a békát.

– Akkor jössz pénteken? – kérdezte Timi a növényélettan vizsgánk után, ami az utolsó előtti félévünk sikeres végét jelentette. A hideg hónapokra üzemen kívül helyezett szökőkút előtt cövekeltünk le, ahol már szabadott dohányozni, és szokás szerint mindkettőnk cigijét én gyújtottam meg. Timinél tízből kilencszer csak bagó volt, tűz már nem.

– Ha nem baj, akkor igen.

– Dehogy az. Ünneplünk! Ha valaki, te tudod, mekkora szívás volt ez a vizsgaidőszak. – Már egy hete megszervezte a hétvégi programot, azaz, hogy leutazik Szegedre egy gyerekkori barátnőjéhez, és kirúgnak a hámból, mintegy jutalomként a szenvedéseikért. Valószínűleg látta a vágyódást a szememben, amikor megemlítette ezt nekem, elárulhattam magam, hogy mennyire szeretném, hogy elhívjon, és megesett rajtam a szíve. – Majd megírom a részleteket.

Körmendy Timi szerepe a jövőmet illetően apró, de egyetlen okból kifolyólag elvitathatatlan. Szegeden ismertem meg a férjemet, egy kiruccanáson, amire szánalomból hívtak meg.  

Akkor jártam először Szegeden, és akkor éjszakáztam először egy olyan embernél, akivel aznap ismerkedtem meg. Timi legjobb barátnője, Szeréna úgy kezelte a jelenlétemet, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna a világon. A programtervbe én egyáltalán nem szóltam bele, nem éreztem úgy, hogy jogot formálhatnék rá, ha már csak gyertyatartó voltam két régi barátnő közös hétvégéje során. Beiktattunk egy fél napos városnézést, kipróbáltunk valami új bárt, ahol nutellás lattét lehetett kapni, este pedig nincs-apelláta jelleggel beültünk a város egyik legdrágább éttermébe.

A szendvicsekből már kiderült, hogy az ilyesmi meglehetősen távol állt tőlem akkoriban, hát még a pénztárcámtól, de a lányok hallani sem akartak arról, hogy kimaradjak a programból. Hivatkozhattam bármire, akár az elegáns cipő hiányára, mindenre volt válaszuk, így ha akartam, ha nem, aznap este a Mézga Restaurant vendége voltam, ami egy Habsburg stílusú épület alsó szintjét tette ki. Egy háromszemélyes asztalnál kaptunk helyet, közvetlenül a folyóra néző ablakok mellett, és amíg én megrökönyödötten lapozgattam az étlapot, olyasmit keresve, ami négyezer forint alatt van, Timi és Szeréna célul tűzték ki, hogy megpróbálnak úgy tenni, mint akik rendszeresen járnak efféle helyekre. Nem sikerült, persze. Az olasz tészták és francia ételkülönlegességek neveit idegborzolóan rosszul ejtették ki, és Szeréna először csípőből fröccsöt kért, hozzátéve, hogy üresen nem szereti a bort.

– Jó, jó, na, akkor megpróbálom még egyszer: egy pármentiőt kérek! – Timi arca kipirult a nevetéstől és az alkoholtól. A pincér homlokráncolva meredt rá. – Akkor pármentő!

– Parmentier?

– Igen!

Nem akartam az az unalmas figura lenni, aki csak nézi őket, és nem iszik, ezért én is legurítottam pár pohár bort, és próbáltam eltekinteni attól, hogy borzasztóan nyomja a lábam a Szerénától kapott kölcsöntopán. Miután másodjára is koccintottunk a rémes vizsgaidőszak végére, Timi úgy találta, ideje kiteregetni a magánéletemet.

– Továbbra sem árulod el, mi volt a neve a srácnak?

– Ez egyáltalán nem olyan érdekes történet, mint aminek beállítja – néztem a kíváncsian fülelő Szerénára. – És régi is.

– Jó, de mi volt a neve, Veca? – Timi megbökdöste a térdemet az asztal alatt a bokacsizmája orrával. Nem feleltem. – Ez kész! – szusszantott fel, és felhörpintette a maradék rozéját. – Ezt játssza, hogy nem nevezi a nevükön az embereket. Különösen az exét. Nortonnak hívja.  

Ennek prózai oka volt: az exem nagyon hasonlított Edward Nortonra a Harcosok Klubja időszakból.

Ami megmentett, az a megérkező főételünk volt, valamint az idétlenkedés újabb felvonása, ezúttal a desszertekkel. A lányok addigra már finoman szólva is kapatosak voltak, és az első tervük az volt, hogy az összes édességből rendelnek, de erről sikerült lebeszélnem őket, így állapodtak meg végül a barackos kosárkánál. A sütemény kicsivel volt csak szélesebb, mint a tenyerem, omlós linzertészta, édes krém és mézsárga nektarinszeletek tökéletes fúziója, és bár az előzmények is illettek a Mézga hírnevéhez, ha megkérdeznének, milyen is a szerelem íze, azt mondanám, olyan, mint azé a barackos kosárkáé. Az elfogódottságom nem tagadom.

Nagyon lassan majszoltam el, falatról-falatra. Eljátszottam a gondolattal, hogy kérek még egyet, bármilyen borsos árú is, hogy ne érjen véget egyhamar az élmény. Talán nem csak a sütemény íze, hanem a ráfordított idő, az önkéntes lassított felvétel hozadéka is volt ez, de egyszeriben számtalan olyan dolog jutott eszembe, ami akkor jó és szép volt az életemben, akár az újabb letudott félév diadala, akár anya új, jóval kényelmesebb állása és a Szeged szecessziós épületeitől kapott ihletlöket.

Mint kiderült, az én arra vonatkozó ötletem, hogy vállalva a torkosság látszatát és a plusz kiadást rendelek még egy adagot, szolid elgondolás volt a lányokéhoz képest, akik úgy határoztak, kihívatják a szakácsot, azt, aki a süteményt készítette. Erre várnunk kellett közel háromnegyed órát, de ez Timiéket cseppet sem tartotta vissza, mivel aznap estére már nem terveztek mást.

Még itt, a Mézgában sem volt megszokott, hogy a vendégek beszélni akarjanak valamelyik szakáccsal, vagy épp a konyhafőnökkel. Ezt az „áldozat” arcáról is világosan le lehetett olvasni, ahogy a szakácskabátja ujját igazgatva elindult felénk. Tekintetek tucatjai tapadtak rá, mint valami rejtélyes létezőre, a dalokban megénekelt sárkányra, amit azonban még sohasem látott senki.

– Jó estét, hölgyek. Szendrődi Adorján vagyok, én készítettem a tatár beefsteaket és a barackos tartot a ma esti rendelésükből. Azt az információt kaptam, hogy beszélni szeretnének velem.

Ránézésre a harmincas évei közepén járt. Hosszú, erős tagjai, keskeny orrnyerge és magas homloka volt, amit korai, sekély ráncok barázdáltak. Rövid szakállára láthatóan nagy gonddal volt, de a szakmájában ez nyilván az alapvető elvárások közé tartozott. Modern eleganciát sugárzó, vékony, fekete keretes szemüveget viselt, szeme a háborítatlan tengerek kékjét idézte, és ez mind Szerénára, mind rám elsöprő hatással bírt. Rá azért, mert mint ahogy azt az este folyamán megtudtam, a gyengéi voltak a kék szemű férfiak, rám pedig, mert rögvest azon kezdtem gondolkozni, hogyan is keverhetnék ki ilyen kristálytiszta és mégis feneketlen mélységeket rejtő kéket.

– Üdv, Adorján! Nagyon köszönjük, hogy kifáradt. – Természetesen Timi volt az, aki elsőként kezet nyújtott, és aki minimálisan sem jött zavarba, mert egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy mindenki imádja. – El akartuk mondani, hogy mennyire, úristen, isteni volt a sütemény. És most kétszer mondtam, hogy isten. – Kuncogva megkocogtatta a poharát. – Elnézést, lehet, egy kicsit sok volt, de ünneplünk, tudja? 

Szerénának sem kellett több, máris bemutatkozott, és összehordott hetet-havat a süteményről és az előételről, hozzátéve, hogy sosem értette, hogy a tatár beefsteak miért éppen tatár. Legszívesebben azonnal mentegetőzni kezdtem volna mindnyájunk nevében, hisz láttam a férfin, hogy udvarias álcája mögött elég kellemetlenül érzi magát, de inkább csendben maradtam.

– Veca kicsit gátlásos, de amúgy simán megevett volna még egyet ebből. Ugye?

Köszi, Timi.

– Igen, nagyon finom volt a süti. Nagyon, öhm, selymes volt benne a krém, nem csapódtak ki a fehérjék, akarom mondani, a tojássárgája főzés közben, ez biztosan nehéz lehet. De ön értelemszerűen gyakorlott, szóval… – Ekkorra már olyan vörös voltam, hogy a terítőre löttyintett borfolt is megirigyelhette volna, de szakácsunk csak hallgatott. – Bocsánat, ittam. És sosem bírtam jól. És részben biológiát tanulok.

Kínos mosollyal a tenyerembe temettem az arcomat, úgy találva, jobb, ha tényleg nem szólalok meg többször, de nagy meglepődésemre Adorján nem nézett bolondnak.

– Köszönöm, enyém a megtiszteltetés, hogy ennyire meg voltak elégedve a desszerttel. Óhajtanak még valamit? A konyha ugyan perceken belül zár, de maga az étterem nyitva tart még egy óráig.

Timi erre felkacagott, és ráparancsolt, hogy ne kísértsen minket, mert már így is elvertük mindhármunk összes ösztöndíját. Mivel már lassan Atlantisznál is mélyebbre süllyedtem szégyenemben, sietve felálltam, azzal, hogy elszívnék egy cigit. Ez remek alkalmat biztosított arra, hogy elbosszankodjak magamban azon, hogy milyen nevetséges vagyok, hogy kapatosan a fehérjékről habogok, ráadásul még a körömlakk is lepattogzott a hüvelykemről, bár ez nem sokat rontott a besoroláson, amivel magamat illettem Szerénához és Timihez képest. Utóbbi többek közt iskolapéldája volt azoknak, akiket még az orrpiercing is csak nőiesebbé tett, nekem meg maradtak a hátfájást okozó melleim, amiken Norton is csak fennakadt annak idején, mint uszadékfa egy zsombékon.  

– Mit tanul még a biológia mellett?

Csodálkozva pillantottam magam mögé. Adorján lépett ki az étterem hátsó, személyzeti bejáratán, az ajtót megtartotta, hogy ne csapódjon be teljes lendülettel. Éppen csak magára terítette a dzsekijét, nem húzta be, és olyan melegen mosolygott rám, mintha az imént nem csináltam volna komplett majmot magamból.

– Tanárnak tanulok – nyögtem ki némi késéssel. – Rajz-biológia szakos vagyok. Általános iskola.

– Akkor a tanár részre jól tippeltem.

– Mondták már, hogy tanár nénis külsőm van. Öhm… Tényleg, elnézést a bentiért. Meg talán a mostaniért is. Még nem józanodtam ki teljesen.

– Semmi vész – rázta meg a fejét, és közelebb lépett. Nem gyújtott rá, pedig azt hittem, ő is azért ugrott ki. – Vendéglátásban dolgozom tíz éve, és láttam már a legrosszabbat. – Halkan felnevetett. – A barátnői felvilágosítottak, hogy szerintük nagyon hasonlítok Fördős Zére.

– Igen, Timi nagy Street Kitchen rajongó. Ne vegye sértésnek. És csak egy kicsit hasonlít. – Tétovázva felé nyújtottam a cigisdobozt. – Kér?

– Nem, köszönöm. Igazság szerint, még csak ki sem próbáltam soha.

Elfogott a vágy, hogy az egész dobozt kidobjam az első kukába. Vajon megveti a dohányos nőket? Szerencsére ezen nem rágódhattam túl sokat, mert mindkettőnk figyelmét elterelte egy idős férfi, aki indokolatlanul nagy gázadásokkal próbált kitolatni a parkolóhelyéről, illetve az ajtón kirontó Timi és Szeréna, akik épp betegre röhögték magukat valamin.

– Azt hiszem, lesz egy köröm velük arról, hogy a hátam mögött rendezték a számlámat…

– Nem merném lefogadni, hogy leesett nekik. Viszont a privát szférád védelmének érdekében gyorsan megkérdem: megadnád esetleg a telefonszámodat?

Az, hogy letegezett, a lehető legtermészetesebb dolognak érződött. A magázódás amúgy is nyögvenyelős volt számomra olyasvalakivel, aki a barackos kosárkájával szépségfolyamot fakasztott a lelkemben, és aki ezek szerint miattam jött ki ide. Ezt nem volt könnyű elhinnem, annyira nem, hogy fel sem tudnám idézni a pillanatot, amikor Adorjánnal elköszöntünk egymástól, sem pedig az út részleteit Szeréna albérletébe, ami az egykor olajmunkásoknak emelt Égő Arany házban volt.

– Na, keresett azóta? – kérdezte Timi, felülve a kanapé karfájára. A hazaút és a zuhany többé-kevésbé kijózanította, testhez simuló topja és cicanadrágja nem rejtette véka alá, milyen lapos mind elöl, mind hátul.

– Jaj, gondolhattam volna, hogy észrevetted – nevettem zavartan, és lepillantottam a telefonomra, amit jobb híján a földre tettem, hevenyészett ágyam mellé. – De én nem látok bele sokat.

– Ezt Szeri miatt mondod? Ó, ezért nem fog megutálni. Legyünk őszinték, úgy viselkedett, mint egy balfácán. Én is téged néztelek volna ki a csóka helyében.

Ez megnyugtató volt, de a kétségeimet nem hessegette el. Nem mertem reménykedni abban, hogy a szakácsunk fel fog keresni, hogy nem felejt el egyik napról a másikra. Talán nem is szingli, gondoltam. Miközben azonban hazafelé döcögtünk a vonaton, pittyent a telefonom, jelezve, hogy SMS-em érkezett, egy akkor még ismeretlen számról.

 

Szia! Én vagyok, a szakács a Mézgából, aki állítólag jól főzi a vaníliakrémet. Ezen a számon elérsz, de bejelöltelek a Facebookon is, megtaláltalak Tímeán keresztül. J - A.

 

Eszemben sem volt szólni Timinek erről. Egyrészt, mert akkor megint az én magánéletem lett volna a téma egészen Debrecenig, másrészt hirtelenjében ötletem sem volt, mit is takar az, hogy „A”. András? Adrián? Az este még megvolt, de talán az ital, talán a kimerültség miatt reggelre törlődött az információ. A vezetéknevét még elő tudtam kotorni a memóriámból (Szendrődi), de a keresztnevét akkor sem tudtam volna megmondani, ha agyonütnek.

Így hát Nektarin néven mentettem el, szégyen vagy sem, és alig győztem kivárni, hogy lerabolt mobilinternetem hiányában otthon megnézhessem a Facebookomat.

 

***

 

– Ez aranyosabb, mint gondolnád – mondta Adorján, lesöpörve a havat a Déri tér egyik padjáról. A randink második órájának vége felé jártunk, és már túlvoltunk egy-egy csésze forró kávén. – De ha nem kérdezek rá, el sem mondod. Szépen vagyunk.

– Ne mondd, hogy kicsit sem kínos. – Karba tett kezekkel néztem, ahogy ügyködik, minden pólusom, minden vérerem csordulásig töltődött azzal az egyszerre kellemes és utálatos fajta izgalommal, ami azt sem igen akarja hagyni, hogy megálljak a két lábamon, de izgága ide-oda lépkedésemet ráfoghattam arra, hogy fázom. – Mintha kizárólag a nevekre kiterjedő memóriazavarom lenne! És tanár vagyok!

– Nekem tetszik a Nektarin. – Éppolyan édesen mosolygott, mint amikor az étteremben fárasztottuk, és én még mindig nem akartam elhinni, hogy valóban ilyen gyengéd lélek. Bár ami azt illeti, minden okom meglett volna rá az eddigiek alapján. – Kicsit nőcis, de üsse kő.

Őzszín dzsekije hajának napcsókolta barnájával megnyugtatóan őszies jelleget kölcsönzött neki, hasított bőr, régimódi válltáskájával előbb néztem volna őt is tanárnak, mint egy rongyrázó étterem szakácsának. Adorján azonban szakács volt a csontja velejéig, a gasztronómia embere minden ízében. Mikor beszélgetni kezdtünk a neten, igen hamar az ételek váltak a központi témánkká, közvetlen azután, hogy tudattam vele, jómagam szabolcsi volnék, és kocsi híján meglehetősen körülményes volna visszamennem Szegedre egy randi erejéig. „Ismerjük meg egymást a kedvenc ételeinken keresztül, megbízhatóbb módszer szerintem nincs”, írta. Mikor szégyenkezve elküldtem neki a válaszomat, miszerint sonkás szendvics és gyorséttermi sült krumpli, közölte, hogy felülvizsgálatra szorul a módszer.

– Lehetsz Füli is – mosolyodtam el, és lehuppantam mellé a letisztított padra, fehér sapkám bojtja ide-oda lengedezett a fejem búbján. Felhúztam a lábamat, mert a talpunk alatt egyre nagyobb pocsolyákat képzett az olvadozó hó; amilyen gyorsan leesett, olyan gyorsan búcsút is kellett neki intenünk. A felhőtlen égen szemkápráztatóan ragyogott a nap, a tetőkről hangosan csobogva csorgott alá a hólé. Olcsó kis zuhatagos pagony a belváros közepén.

– Kicsinálom Áront…

– Jaj, ne! Még meg akarom ismerni.

A legjobb barátja, Áron tehetett arról, hogy megtudtam, Adorján második neve Fülöp. Ez azért alakulhatott így, mert Áron is előszeretettel köszörülte ezen a nyelvét, amely tényt a legutóbbi születésnapi bejegyzésében sem átallt a világ tudomására hozni. „Boldogot, Fülöp!”

– Én még nem mertelek megemlíteni neki. De amint megteszem, ez az érzés kölcsönös lesz. Hát még a barátnője részéről. Az én egyedülállóságom évek óta bosszantó akadálya a duplarandinak, amiről álmodik. – Az ölébe emelte a táskáját, és nagy meglepődésemre két, takaros ételhordót emelt ki belőle. – Szóval, nem akartam meghazudtolni magam azt illetően, hogy a kedvenc étel sokat jelenthet, legalábbis, rajtad kívül szinte mindenki esetében… – Elpirulva oldalba böktem, de ő csak nevetett. – Ezért készültem, hátha esetemben működik a módszer. És nem tagadom, kezdettől fogva főzni akartam neked. 

Nem találtam a szavakat egy nagyon hosszú percig, csak néztem Adorján arcát, és próbáltam rájönni, mégis mivel adhattam okot ilyen előzékenységre. Tudniillik, mikor még csak terveztük a találkozót, ő felvetette, hogy mehetnénk nyugodtan a lakására is, ahol főzne nekem, de erre nemet mondtam, és ezt megértette. Már azt is nagy szónak találtam, hogy eljött a kedvemért Debrecenig, de ez…

– Most hülyén érzem magam – ismertem be, elvéve egyet az első doboz tartalmából, azaz a helyes kis karikákra vágott, fűszeres-márványsajtos pirítósból. – Hogy miattam a hideg utcán kell megvalósítanod a terveidet.

– Ugyan, Veca. Ennyi rugalmasság legyen az emberben, ha már próbálkozik, nem?

Norton csak azt mondta volna, nyápic vagyok. Mint ahogy azt is elmondta minden másnap, hogy a világ csodája, hogy velem van, mert alapvetően a balerinalakatú szőkék az esetei.

– De, igen, igaz. De rám is. Szóval jövő hétvégén én megyek Szegedre, és… Hűha, ez nagyon finom! – Amilyen egyszerűek, olyan ízesek voltak a kis falatkák, kétség sem fért hozzá, a kenyeret is maga sütötte. – Ez valami mediterrán recept?

– Igazából a gyermekkorom egyik íze. – Ő is bekapott egyet, majd felpattintotta a második dobozt is, amiben egy emberes adag hortobágyi húsos palacsinta illatozott. – Csak hogy ne tarts sznobnak. Ez örök favorit.

Elcsépelt dolog volna azt mondanom, már akkor tudtam, ő lesz az én igazim. Nem tudtam, csak azt, hogy fantasztikusan érzem magam vele, hogy egyetlen szavával sem aláz meg, vagy hoz kényelmetlen helyzetbe, ugyanakkor azt sem hagyja, hogy örökös görcsösségem megölje a hangulatot. Rá tudott venni, hogy leegyem a húsos palacsintát a felém nyújtott műanyag villáról a nyílt utcán, miközben rázott a nevetés, és ahogy a szemébe néztem, a lelkemet elárasztó szépségfolyam szeretetgejzírré lényegült át, ami forrón és feltartóztathatatlanul járt át tetőtől-talpig.

Akkor még semmit sem tudtam Réthavasról.