Mily rongyos ma a holdfény, uram V.

BEFEJEZŐ RÉSZ.

Hát ennek az útnak is a végére értünk, bátor hajósaim, így, hogy letudtam a regényem körüli ügyintézést (maga volt a horror), és húsz évet öregedtem KRESZ-fejtágításon. Utolsó alkalommal húzzuk fel a horgonyt a tél birodalmának jeges, kásás vizein, hogy megtudjuk, mi lesz felnőtt nővé cseperedett hercegnőnk és fenséges pótapja nagybátyja sorsa, birtokukba jut-e az áz trón, melyet a Darázskirály oly aljasul elbitorolt.

Ahogy a Lygavarirnál is, itt is szeretném megköszönni a türelmeteket, a biztatást, amit kaptam tőletek, a rendületlen visszajelzéseket. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a történetet! ♥

Hallgatmánynak lelkesen ajánlom a Passió ost-ját, amit rongyosra (haha) hallgattam az írás folyamán. 

"Igazán szívhez szóló, mint egy özvegyasszony, kit ura magára hagyott e világban. Megszürkültél, lelassultál, jégnek, hónak, farkasordításnak királya." 

ötödik rész

Jötünföld lakói zajos eltökéltséggel készülnek Asgard ostromára.

Az uralkodó parancsára a királyság minden szegletéből hosszú hetek óta érkeznek a háborúra érett férfiak és asszonyok, sátrakat emelve, hasadékokba bújva lepik el a fővárost övező hóréteket és sziklaemelkedőket, mintha kiéhezett farkasok zabolátlan falkája készülne a vadászatra, vért ontani azért, hogy helyreálljon az egyensúly. Loki személyesen felügyeli az érkezettek megfelelő felfegyverzését, méltóságteljes, fekete szőrmébe bújt jelenésként járja sorra az ideiglenes fegyverraktárakat, alacsonyságával, egyszersmind megkérdőjelezhetetlen fenségességével kitűnve a zsivajgó, felingerelt sokaságból. Jégkristály-diadémja vakítóan szikrázik a homlokán és hollófekete-ezüstősz hajában, ahogy a fehéren, ám erélytelenül ragyogó Nap világa ezernyi fénycsillanásra pattan rajta.

Hlédís a nyitott folyosó mellvédjén ülve figyeli a készülődést, merész méterek szédítő magasságában. Könnyű, sötétkékre pácolt bőrvértje alatt törpök által készített láncinget visel, nadrágját vastag, ám rugalmas gyapjúból varrták. Mézarany tincseit Grüsvid különös, rendkívül szoros fonatba rendezte, mely a feje búbjától egészen a háta közepéig nyújtózik, feszesen feltűzött hajszálai közt kétoldalt kivillan hófehér fejbőre. A tökéletességig felkészültnek érzi magát a csatára, melynek időpontját nagybátyja aznap délutánra tűzte ki, s önmaga elhatározottságát illetően egy sóhajillanásnyi kétség sem fogja el, ahogy a készülődőket nézi, tekintetével olykor el-elkapva a király semmivel sem összetéveszthető sziluettjét. Végtelen évek óta várja már ezt a napot, s bár időközben felnőtt, érett nővé gömbölyödött, bosszúvágya, a fogcsikorgató késztetés, hogy visszanyerje mindazt, amit cinkelt játszmában elragadtak tőle, jottányit sem csillapult. Ugyanakkor ezek az évek némileg megfakították az emlékeit az otthonáról: Asgard aranymíves kapuit, monumentális szobrait, kövér, lédús gyümölcsöket termő fáit és nyáron verejtéknyirkos kelmékbe bújt emberektől zsúfolt tereit egyre nehezebbé és nehezebbé válik maga elé idéznie, miközben nagybátyja birodalmában, a világban, amit kisleány kora óta az otthonának nevez, soha, egy cseppnyit sem enyhül a hideg, nem húzza vissza jégkarmait a könyörtelen fagy.

A szeme sarkából észleli, hogy valaki odainteget neki. Mosolyogva int vissza Bráminak, aki épp egy délnyugatról érkezett, lógó hasú óriásnak nyom terjedelmes mancsába egy jégtüskékkel kivert buzogányt. Hlédís szívét melengeti a gondolat, hogy gyermekkori pajtása, ez az életerőssé nőtt férfi az oldalán fog harcolni atyja trónjáért, mégis, nem tudja nem megkörnyékezni az aggodalom. Ismeri Brámi képességeit, természetesen, a lenyűgöző erőt, amivel a legutóbbi alkalommal is összezúzta gyakorlótisztje kőpörölyét, és a renyhe, önelégült kis mozdulatot sem felejtette el, amivel a fiú hátralökte a válláról vaskos varkocsát, miután kihirdették győzelmét. De ismeri Baldrnak és barátainak jóérzést nem ismerő aljasságát is.

– Nem a legbölcsebb dolog idefönt üldögélned. – Ismerős hang zendül föl mögötte, benne a szintén ismerős megrovó élccel. Gyermekként minduntalan összerezzent ettől, mint egy mókuskölyök, akit meglegyintett a közelgő tél lehelete, most azonban már csak mosolyog, szeretettel és tisztelettel, ahogy összehúzott szemöldökű gyámja felé fordul ültében. – Bár – folytatja az –, ez még mindig fejlődés ahhoz képest, hogy néhány éve fél lábon egyensúlyoztál a párkányon. Részegen.

– Puhára estem volna – pislog rá a lány könnyelmű derűvel. – Csontom nem törik, uram feje nem fáj.

– Ilyen magasból cseppet sem éreznéd puhának a havat, Thorsdóttir. – Ez a megszólítás mindent elmond. Thor leánya vagy, ízig-vérig. Másnak nem jutna eszébe ilyféle bolondság, akkor sem, ha a tűzrevaló barátai erre biztatják. – Biztos vagy benne, hogy velünk akarsz tartani? – tér rá másik témára elkomorulva.  

Hlédís fél kézzel megragadja az egyik agyarszerű jégcsapot, ami az ablak félkörívéből függ alá, és egy erőteljes mozdulattal letöri.

– Ez nem akarat kérdése, uram. Ha nem lennék ott eme sorsdöntő pillanatban, ugyan mely áz fogadna el jogos uralkodónőjének? Egy gyáva fruskát, aki az atyja nevén és a nagybátyja hadseregén élősködik? – Loki nevelése igen hangsúlyos nyomot hagyott a lányon, ezt maga a férfi érzékeli a leginkább. Hlédís is, éppúgy, mint ő, irigylésre méltó tehetséggel tudja lefegyverezni vitapartnerét, nem beszélve a fondorlatos tréfákról és heccelődésről. – Tán félsz, hogy leterítem az összes összeesküvőt, mire az elaggott csontjaiddal végigérsz a szivárványhídon? – Huncut mosoly virul a szája sarkában, az olvadásnak indult jégcsap sápadt jogarként tündököl fókabőr kesztyűs ujjai közt.

Loki lesújtó pillantást vet rá.

– Vigyázz a szádra.

– Az igazság a tiéd, uram, valóban a karomat kellene inkább munkára fognom. Gyakorlásra fordítani az utolsó perceket is a csata előtt. – Lecsusszan ülőhelyéről, és a csepegő jégcsapot visszakézből a párkánynak csapja; a jégtest nagy csattanással tucatnyi szilánkra hull. – Fél életemben erre készültem. Erre az összecsapásra.

– Tudom. És vissza is fogjuk hódítani a trónodat.

– Nem is igazán a trón a fontos. Hogy uralkodjak…

– Márpedig te fogsz uralkodni – szakítja félbe Loki ellentmondást nem tűrőn, megfeszített hévvel, amiből Hlédís könnyedén kiókumlálja, hogy nagybátyja részéről ez saját maga irányába is egyféle parancs. Tudja is, hogy miért, hogy régen, sok-sok holdszázaddal ezelőtt, amikor még fiatal volt és fékezhetetlen, megátalkodottan szomjazta hatalmat, ráadásként maga is ült azon a trónon, amit most Hlédís készül elfoglalni. A lány számára ez csak ez újabb okot ad arra, hogy még inkább tisztelje és megbecsülje gyámját, a képességét, hogy ha hosszú idő alatt és gyötrő fájdalmak árán is, de tanuljon a hibáiból.

– Legyen úgy – mondja végül. – De gyakori vendég leszek itt… ha áldásod adod rá. – A mondat végén hangja kissé megfakul, tiszta tekintetét félrefordítja, Loki pedig, aki immáron jobban ismeri ifjú lelke minden rezzenését, mint bárki a birodalmakban, azonmód észreveszi kedélye megváltozását.

– Rossz előérzetek gyötörnek? Tán újabb álmod volt? – kérdi maga felé fordítva unokahúga arcát, amin tétova kifejezés ül, mintha nem találná a megfelelő szavakat mindannak kifejezésére, ami a lelkét nyomja. Loki sosem mulasztott el jelentőséget tulajdonítani az álmainak, és nem is véletlenül. Javarészük nem hordozott értelmet, szertelen elmeszülemény volt csupán, de a kevés kivétel indokolttá tette, hogy sose vegyék félvállról a látomásait.

– A magam hangját hallottam. A magam sikolyát. Majd a te hangodat, uram. Fjölvart említetted, és a sarját, Brámit. – Nagybátyja nem szól, megkövült arcizmokkal viszonozza a pillantását, a szemeiben ülő tavak háborítatlanok, víztükrük sima és néma. Hlédís igyekszik ezt nem aggályainak megerősítéseként értelmezni; nem engedheti, hogy holmi ostoba fantazmagória akadályt gördítsen elé, amikor oly közel a cél. – Arról nyilatkoztál, kire szálljon a jötün trón, szavaid azonban fúltak voltak és remegők.

– Különös. – Ez minden, amit a király hozzáfűz az elhangzottakhoz, hűs keze visszahull a teste mellé. Nem szólt még soha az öröklésről, ezt mindketten tudják; mind a nép, mind ő maga a jövő gyászos feladatának tekintette ezt. – Eredj – biccent az ablak felé –, menj le közéjük, és segédkezz a fegyverkezésben. Kora este, amikor a Nap már csaknem alázuhant, indulunk. – Ezzel sarkon fordul, szőrmeköpenye keskeny ívben lendül utána, a lány pedig legszívesebben két kézzel markolna a puha farkasszőr-gúnyába, hogy maradásra bírja, és a tudomására adja a teljes igazságot, azzal azonban még magának sem akaródzik igazán szembenéznie.  

Loki a palota kapujában várja meg Fjölvart, akit egy gyors lábú intézője seperc alatt elé vezet. A meglett korú óriásférfi fekete haja és szakálla az évek folyamán éppoly szürkébe fordult, mint a szemei, mégis csupa erő és tettrekészség, ahogy az uralkodó elé lép, és int az intézőnek, hogy távozhat.

– Hívattál, királyom. – Nem kérdezi, hiszen tudja. Loki alig egy kósza másodpercre tekint rá, mintegy nyugtázva a jelenlétét.

– Jó oka volt annak – feleli csendesen, mély, tekintélyt parancsoló hangja ezúttal közel bizonytalan, sebezhető, mint egy tavaszmelegben felpuhult jégpáncél. Az éghártyát párnázó, lomha felhők felszakadnak a fejük felett, pelyhes könnyeikkel még színe-vesztettebbé téve hosszú, sűrű tincseiket. – Úgy hiszem, Fjölvar, hogy a mai lesz a halálom napja.

ᚼ

Mind tudják, mit kell tenniük. Óriásoktól szokatlan fegyelemben sorakoznak fel az átjáró előtt, évszázadokkal ezelőtt még zűrzavaros, rendezetlen soraik most átláthatók, eltéveszthetetlenül tükrözve királyuk munkáját, holdfordulók óta folytatott fáradhatatlan erőfeszítéseit azért, hogy senkinek se támadjanak többé kétségei afelől, hogy Bergelmir nemzetsége nem ér kevesebbet sem az álfok tejfehér páncélos légióinál, sem Asgard gazdagabb polgárainak arannyal hímzett köpenyes társaságainál.

Hlédís szorosan nagybátyja mellett áll, talpa alatt rögös az előttük vesztegelők által letaposott hó. Fél arcát mélykék festékkel mázolta ki, hogy mindenki láthassa, ifjú s ragyogó lelkének egy része hová tartozik, hogy mely nemzet adta a világnak a férfit, aki otthont, oltalmat, s a maga módján, de szülői szeretetet nyújtott számára. Arcának másik oldala, ahol sosem gyógyuló, darázsfullánk-metszette hege is húzódik, piroslik a hidegtől és az ereiben zubogó izgalomtól, feszült várakozástól, a tudattól, hogy nem soká használnia kell az övén függő, hóvirág-markolatos kardot és a hátára erősített, kékre festett pajzsot. Loki mellette a komorság s eltökéltség szobra, oldalán hűséges társaikként várakoznak bőrből készült tokjaikban veszedelmes, éles tőrei, majdnem a háta közepéig nőtt haját meg-meglebbenti a hebrencs szél. Vértezetében egyszerre idéz áz és jötün harcost, míg Fjölvar és Brámi mögötte félmeztelenek, csupán a szíjak ölelik át felsőtestüket, melyek a fegyvereiket tartják fürge és gyakorlott kezeik ügyében.

– Ha ebből hazatérek – súgja Hlédís fülébe Brámi lehajolva. – Nidavellir összes vértüzes rubinjára, megkérem Islog kezét.

– Éppen ideje lenne már – mosolyog fel rá a leány. – Háromszoros áldomást fogok inni rátok a veszejtővel, szavam ne feledd.  

– S akkor még a mi Pöttömünk leszel-é, vagy már Asgard királynője?

– Mindkettő. – Hlédís nagybátyjára fordítja tündöklő, égszerű szemeit, és finoman megérinti a férfi könyökét. – Min töprengsz, uram?

Loki nem felel rögtön, előtte a magasba lendíti vértbe burkolt karját, ezzel jelt adva az elöl állóknak, hogy induljanak meg, s azok teljesítik is parancsát, megfontoltan kezdenek vonulni, figyelve az előttük haladókra, ahogy azt uralkodójuk értésükre adta.

– A Valhöllön – szól végül, futó pillantást vetve unokahúgára, akiben minden jól látható változása, harci festése, izzó elszántsága ellenére ugyanazt az óvásra szoruló, csöppnyi kis emberpalántát látja, aki még egy barátságtalan, soklábú jégrákban is megtalálta a tisztelnivaló nemességet. – A hagyományaink úgy tartják, azok léphetnek be dicső csarnokába, kik hősként estek el. Kard, fejsze, nyíl által, céljukért küzdvén. – Habozás nélkül lép előre, amikor rájuk kerül a sor, az őt hallgató Hlédís pedig ugyanígy tesz, szaporán verdeső szíve fémmel övezett torkába költözik. – De vajon igaz ez? Nem számít, miféle ember vagy, mit cselekszel mások ellen, mennyi keserűséget hozol ártatlanok fejére, ha megöleted magad egy csatában, szembekerülsz egy ellenféllel, aki kijátssza az éberséged, akkor mindez elfelejtődik? Ihatod a vén kecske tejét, falhatod a húst, míg van benned szusz, mert nem párnák közt ért a vég?

– Miért jutnak efféle gondolatok az eszedbe éppen most, uram?

Loki gondnyúzott arcán halvány mosoly virul.

– Mintha csak az apádat hallanám. „Loki, miért merengsz ilyesmiken? Mi végre tűnődsz ezen a kérdésen, tán gyorsabban megérik tőle a borszőlő?” – Hlédís nem szakítja félbe, nem is mond minderre semmit. Ő maga tudja, miért kérdi, és hogy miért töltik el szorongató aggállyal nagybátyja hirtelen érkezett gondolatai a halál utáni létről. – Talán nem is az a fontos, hogyan halunk meg. Talán az számít igazán, mikor eldöntetik, a Valhöll lakója leszel-e, vagy Hélheim néma birodalmának árnya, hogy miként éltél.

A lánynak nem nyílik alkalma választ adni; az őt mellbevágó meleg levegő és párás illat – burjánzó vízinövényeké, megbújt, emberszemmel aligha látható állatoké – szavát szegi. Az örök fagyból a koranyárba lépett, alig egy szempillantás alatt, s ettől egy másodpercre megszédül, álmélkodva tekint a feje fölé, kilátását azonban mélyszürke sziklák és mennydörögve alázúduló víztömegek fedik el.  

A híd alatt vagyunk, ébred rá. És a vízesés alatt.

Loki a kezét feltartva megállítja a menetelést, mielőtt túl sokan gyűlhetnének össze a széles sziklaperemen, a robajló víz áttetsző sátra alatt. A király és a hercegnő egyek az összezsúfolódott, fejét forgató titántömegből, ahogy ösztönös ámulatukban is osztoznak; noha mindketten itt élték ifjúságuk első évszázadait, mára mindkettejük számára szívbemarkolóan idegenné vált ez a termékeny, világszép vidék.

S ekkor meghallják az első nyílvesszők összetéveszthetetlen surrogását. A csöndes csodálat rögvest elfoszlik a fejekben, harca kész moraj zeng fel a tömegben, Hlédís pedig megkísérli maga elé képzelni az íjászok, az ellenük felsorakoztatott előőrs helyzetét az emlékeiből építkezve. A vízfolyás legszélén és a sziklákon állhatnak, gondolja. Ott, ahol enyhébb a sodrás.

Loki is erre gondol, tudja jól, hisz erre alapozta a tervét. A férfi átfurakszik a sokaságon, egyetlen szó nélkül, farkasfej-címeres pecsétgyűrűvel ékített kezét az egyik megtermett, repedezett sziklára simítja. Hlédís elnyíló ajkakkal figyeli, ahogy a kőtömböt borító vízköpeny egyszeriben síkos jéggé dermed, s a hidegség tovakúszik, akár egy vérző sebből szerteáradó kórság, átterjed a többi sziklára, áthívva a dermesztő telet az átjáró túloldaláról, a gyönyörű, gyönyörű Jötünföldről. A körülötte állók ugyanígy tesznek – hisz tudják, mit kell tenniük –, több tucat tenyér csattan az ázott köveken, Brámié, Fjölvaré, a tar fejű óriásasszonyé, Harwulfé, kinek hátán egy akkora kőbalta függ, mint Hlédís maga, és sokan másoké, akik közül nem egyet a leány arcról ismer. Oly sok ideje él már köztük, oly kimondhatatlanul a szívébe zárta őket, a meséiket, karcos dalaikat, a mesterkéletlenségüket, a súlyos lépteikkel járó hóropogást és jéghasadást.

Az óriások közösen kifejtett erejének hála lassanként a vízesés is megtorpan, dörgő vize kásássá válik, majd egészen megdermed, kristályos, tömör jéggé fagy, mely úgy omlik alá a sziklákon, amelyekre a főváros épült, akár egy hajadon ezüstszőke hajzuhataga. Hlédís átkozódást, majd kétségbeesett férfisikolyokat hall odafentről, ahogy a nedves sziklaormokon egyensúlyozó íjászok alól kicsúszik a fagyott talaj; számolni sem tudja az alázuhanó testeket, amint pörögve-forogva, íjaikat szorongatva elsuhannak a szeme előtt, tegezeikből kihullt, tollas nyilaik elhullt madarakként követik őket.

– Indulás – parancsolja nagybátyja nekiveselkedve a jégfalnak, az óriások pedig győzedelmes ordításokkal követik. Gyerekjáték lesz felmászniuk a hídig, tudják, még csak vésőkre sincs szükségük hozzá; a jég az ő legjobb barátjuk. Hlédís lehelete gomolygó felhőként lebeg az arca előtt, ahogy előrántja az övére erősített fémtüskéket, amiket úgy döf a megkövült vízesésbe, mintha az első szúrást vinné be atyja legfőbb gyilkosának szívébe, meglékelve azt az alighanem tejet és mérget pumpáló izomgócot.

Számtalanszor mászott már fel meredek hegyeken és jégmeredélyeken, mozdulatai gyakorlottak, ahogy döf és lép, fej-fej mellett nagybátyjával, akire olykor még egy cinkos mosolyt sem rest ragyogtatni, mintha már pusztán csak azért a zsebében érezné a győzelmet, mert a férfit az oldalán tudhatja, a tündökletes értelmét, sokszor feddő, ugyanakkor féltő tekintetét, fürge karjait és varázshatalmát, mellyel apját is számtalanszor diadalra segítette. Felpillantva már látja az ormot, oldalra nézve pedig az átjáróig húzódó szivárványhidat, amit aranyosan csillogó páncélú, nyüzsgő hangyákként lepnek el a visszatartásukra odaparancsolt katonák.

– Ezek nem einherjarok – állapítja meg Hlédís kirántva egyik vastüskéjét a könnyező jégből. – Valamely nemes magánseregéhez tartozhatnak. – Mikor újra a csúszós felületbe mélyesztené mászóeszközét, lába kibicsaklik alóla, egyensúlyának elvesztése éppoly sokkolón ragadja torkon, mint mikor gyermekkorában kis híján egy szakadékba rohant, de még mielőtt kiillanhatna elkerekedő ajkai közül jajkiáltása, egy kérges tenyér szorul a pajzsának s ezzel együtt a hátának, támasztékot biztosítva számára.

– Foglak, Pöttöm – hallja Brámi hőn szeretett hangját maga alól, mire megkönnyebbülten fellélegez, és késlekedés nélkül folytatja útját fölfelé, a sereg felé, amivel meg kell ütközniük.

A magánhadsereg áthatolhatatlan falat alkotva állja el a városba vezető kaput, szorosan egymás mellett állva tartják maguk elé egyforma pajzsaikat, mint valamiféle egyhangú mozaikkép. Némelyik, főleg zsenge korú férfi karja meg-megremeg a sziklán felözönlő hatalmas, barázdált bőrű alakok láttán, akik markaikban brutális fegyvereikkel, az ázok számára megdöbbentő rendben sorakoznak fel, szemben régebbi vad, ám gyakran a legkevésbé sem célravezető rohamstratégiájukkal. Az öregebbek csettintésre rájönnek, kinek tartozik ezért hálával a dér és kő népe; az alacsony, keskeny arcú, megveszekedett gyűlölettől izzó szemű királynak, aki egykor a hercegük volt, s kinek balján egy őszes hajú óriás ordít harciasan, elhatározottan, egy ütemben seregük többi tagjával, mindenkinek értésére adva a törhetetlen hűséget, melyet uralkodójuk iránt éreznek, és a vérszomjat, melyek az ázok sok ezer éves elnyomása oltott beléjük.

Az egyik katona halk nyüszítést hallat, melyet úrnőjük, Nótt istenasszony meg is hall. Szusszantva löki félre a fiatalembert, ahogy előrelép, sötét haját az idő máig sem volt képes átszőni pókhálóival, szemeit szénfekete festék vonja körül, bőrmellénye fölött viselt, éjszín fémből készült vértezetét kikeményített hollótollak cifrázzák. Az aranyló tömegből kilépve olyan Hlédís számára, akár egy asszonyra való adag a legfeketébb éjszakák eszenciájából, gonosz és hideg, valami, amit csak a legmagasabbra törő tüzek forróságával lehet elűzni. Látványára előrántja kardját annak hüvelyéből, talán neki is rontana, ha nagybátyja nem emelné elé a karját figyelmeztetőn.

– Hlédís – szólítja meg Nótt, amikor már csupán néhány lépés választja el őket egymástól, ujjai közt borotvaéles, kétélű acélpengét szorongat. – Te lennél az? Bár ostoba kérdés, a vak is láthatja, hogy te vagy. – A fejét félrebillentve végigméri a hercegnőt, feszes hajfonatától kapcsos csizmájáig, telt ajkára ferde félmosoly fut fel. – Drága hercegnőnk, öröm téged viszontlátnunk, de miért érkeztél ily félelmetes, barbár hordával? – Kardjával a morgó, öklüket ropogtató titánok felé mutat. – Nagybátyád tán valami rá jellemző, tisztességtelen ajánlattal óhajtja kiszúrni a szemünket?

– Egy szót se többet – sziszegi Hlédís félretolva Loki karját. – Hagyj, uram. Tudom, mit csinálok. – Jelentőségteljes pillantást vet a homlokát aggodalmasan ráncoló férfira, majd megperdülve Nótt elé lép, leplezetlen megvetéssel meredve a nőre, aki kétszer is belevágta a pengéjét apja gyengülő testébe. – Visszajöttem azért, hogy magaménak követeljem, ami a vér jogán engem illet.

– Áz vért ontanál az áz trónért? Rászabadítanád e csekély értelmű, ám annál könyörtelenebb népséget a tieidre, hagynád, hogy kezük által kisdedek fagyjanak halálra anyjuk keblein, hogy fosztogassanak, dúljanak vidékeinken? – A feltámadó szél Nótt mosolygó arcába sodorja szabadon lobogó tincseit. – Mindezt azért, hogy az intrikáiról híres, becsületet nem ismerő nagybátyád ülhessen atyád trónjára?

– Hagyd a mesebeszédet. Épp elég hazugságot zengtek az ajkaid az elmúlt évszázadokban, kórusban a tettestársaiddal. Rettegtetek ettől a naptól, hogy visszatérjek, s hangomat hallassam a népem előtt. – Kék szemeinek fénylő világa egy pillanatra a némán hallgatózó aranypáncélosokra rebben. – Mi lesz a következő hazugság, amit világra szül szád? Hogy uram megrontott engem, eltérített az igaz útról?

Távoli recsegés-ropogás hallatszik, ahogy az olvadó jég egy ponton megadja magát az utolsó érkezők lábai alatt. Nótt undorodva néz végig a mellette elhaladó jötün harcosokon, de nem támad, még nem, ahogy Hlédís sem.

– Alighanem így történt, s nem hibáztathatunk téged azért, mert az akkor még gyermeki eszedet elködösítette a sok álság, amit a füledbe suttogott. A világokban Ezüstnyelvűként emlegetik többek közt. Bizonyára te sem hiszed, hogy véletlenül, hercegnő.

– Tudod, Nótt – szólal meg hirtelen Loki is, mire a sötét hajú nő undora még inkább kiül annak arcára. – Ez a név még mindig sokkal tetszetősebb, mint a Véresszájú Szuka, ahogy a vánok nagyon is találóan neveznek téged.

– Mit érdekel engem, hogy nevez a söpredék, mely a te buzdításodra végzett a királyommal! – Újra a régi hazugság… te céda. – Hát nem átallsz egy ártatlan leányt, meggyilkolt fivéred gyermekét felhasználni ahhoz, hogy megkaparintsd, amire egész nyomorult életedben áhítoztál?

Hlédís ki nem mutatott elégedettséggel nyugtázza Nótt egyre szikrázóbbá váló dühét.

– Hát szemernyi szégyen sincs benned? – Szavait meglendülő pengéje kíséri, ami csendülve ütközik a vicsorgó éjistennőével. Könnyed lebukással kitér annak válaszul adott sújtása elől, majd előreugorva újra támad, apja vállból indított, széles karsuhintásával. – Legalább szüleim emlékét megtisztelhetnéd annyival, hogy most igazat szólsz! – Nótt kardcsapása feje fölé tartott pajzsán döng. Senki sem avatkozik bele, ez a kettejük párharca, és Hlédís biztos benne, hogy nagybátyja, bár legszívesebben mellé szegődne, pontosan tudja, hogy tervez valamit. – Őseim zokognának, ha látnák, mivé tettétek a királyságukat ostobaságotokban, nagyravágyásotokban! – Újabb sújtást véd ki, majd előredöf, centikkel kerülve csak el Nótt mellkasát.

– Ugyan, mit tudsz te?! – rikolt fel a nő őrjöngő dühvel, csörgedező verejtéke elkeni a szeme köré felvitt festést. – Minket becsmérelsz, akik megmentettük Asgardot?! – Hatalmas erővel meglendített pengéje elől Hlédís a földre lapulva tér ki, majd hirtelen a szivárványhíd vibráló testéhez koppintja fegyverének élét, mire öt, őrá a megszólalásig hasonló illúzióalak tűnik fel Nótt körül. Az döbbenetében egy meghatározó pillanatig félrenéz, ellenfele pedig az alkalmat megragadva hasba rúgja, ezzel a földre küldve őt.

– Megmentettétek? – kiáltja. – Tinta helyett vérrel írtátok bele a neveteket dicső történelmébe!

– Hazugság! – Nótt veszett szukakutyaként morog és vicsorog, miközben térden állva kivédi Hlédís soron következő szúrását. Hogy dicstelennek nevezték, s tetteit megvetendőnek, felzavarta büszkeségét, mely immáron egészen átvette az uralmat józan esze fölött. – Azzal, hogy megöltük a nagy álmokat dédelgető, féleszű apádat, a világéletében korlátolt anyádat és kettejük szánalmas védelmezőit, virágkort hoztunk birodalmunkra, ami azóta sínylődött, hogy a te semmirevaló nemzetséged birtokba vette a trónját! – Kardja a következő pillanatban a földön landol, csattanva szánkázik egészen a híd legszéléig. – Velük kellett volna buknod, az örökölt sületlenségeddel együtt, az ő vérük vagy csontod velejéig, le sem tagadhatnád! – Mire megérti, mi szaladt ki a száján, már túl késő. Arcán undok festékcsíkokkal, zihálva tekint hátra, elképedt seregére, akik minden szavát tökéletesen hallották; a provokáció hatására félezer ember előtt ismerte be maga és társai istentelen tettét. – Segítsetek! Segítsetek, egy-kettő! Kardot! – Parancsa pusztába kiáltott szó. Aranyszín pajzsok és kardok puffannak a hídon, fémes esőként, közel egyszerre az újra erőre kapó vízeséssel, egyesek zokszó nélkül sarkon fordulnak, hátrahagyva a sohanapján lezajló ütközet színhelyét.

– Végre igazat mondtál – szól Hlédís, mikor Nótt remegő ajkakkal visszafordítja felé a fejét. Az óriások mögötte elismerően kurjongatnak, míg Loki meg sem próbálja elrejteni büszke mosolyát. – Egyvalamiben tévedtél. Nem csak két ember szelleme lobog bennem. – Kardforgató kezével futólag megérinti kékre festett arcfelét. – Azt például a nagybátyámtól lestem el, hogy vegyek rá ostoba embereket arra, hogy azt tegyék, amit én akarok.

– Könyörülj – nyöszörög fel Nótt. A titánok eközben Loki jelére megindulnak, egységben masíroznak át a szabaddá tett úton, vér egy csepp sem serken. Mindnyájan tudják, hogy amennyiben az ázok megadóak, nem vehetnek el egyetlen életet sem oktalanul.

– Könyörüljek? – visszhangozza Hlédís. – Hogy aztán az első adandó alkalommal az életemre törj? Nem, Nótt, kislánykorom óta nem szánok neked kegyelmes sorsot. – Törpkezek által készített pengéje egyetlen suhintásával végzetes vérvízesést fakaszt az istenasszony torkán, de nem gyönyörködik kínjaiban, nem intéz hozzá egyetlen kárörvendő szót sem, csak átlép felette, és csatlakozik nagybátyjához, felzsongó szívvel ívva magába a kapu mögül elé táruló város képét, melynek földjét oly hosszú ideje nem taposhatta, holott nála több joga erre aligha lett volna bárkinek is. A zöldellő olaj-és cseresznyefák, míves oszlopokra feltekeredő folyondárok, a bőrét cirógató puha, langy szellő, a Titánok Útjának gigászi szobrai ennyi idő után olyanok számára, mint egy megelevenedett képeskönyv, szájtáti bámészkodása azonban nem húzódik sokáig, ujjai megfeszülnek fegyverének markolatán, amint tekintetét a királyi palota égbenyúló tornyai felé fordítja.

– Amelyiket csak lehet, élve fogjátok el! – kiáltja Loki. Végtelen elégedettségükre nem csak a titánok indulnak neki a feladatnak helyeslő üvöltéssel, Nótt úrasszonyukat megtagadott katonái közül is sokan újra kardot ragadnak, hogy kézre kerítsék az árulókat, igaz királyuk sötét szívű gyilkosait, és továbbvigyék a hírt a többi einherjarnak és közkatonának. A tereket és utcákat oly sok idő után végre az igazság szólamai töltik be: „A saját fülünkkel hallottuk, hogy kik ontották vérét Thornak és asszonyának! A hercegnő visszatért, nagybátyja támogatásával! Ki igaz és hű, értük fog fegyvert, halál az árulókra!”

– Njörd menekülőre fogta – jelenti a vadászattól fölélénkült Harwulf, lenyűgöző, robosztus méreteivel kimagaslik a zajgó tömegből. – De lelkemet rá, előkerítem azt a halszagú kurafit! – Kőbaltáját markolva magához int egy ázokból és jötünökből vegyesen összeverődött csoportot, akik példátlan egyetértésben kezdik meg a hajtóvadászatot vezénylete alatt.

– Merész húzás volt. És briliáns. – Loki fellép a főtéren csobogó szökőkút kávájára, hogy jobban belássa a zsúfolt utcákat, ahová egyre több és több lélek tódul ki, az elképedt áz polgárok némelyike felsikolt ijedelmében a diadalmasan vonuló dértitánokat látva, alighanem arra számítva, hogy a hódítók lemészárolják őket, s az utca kavargó porát az ő kiömlő vérükkel festik pirosra. Döbbenetük csak fokozódik, amikor a hatalmas alakok ártalom nélkül tovahaladnak, a hitszegőket hajszolva. – Ilyen kevés vérrel bevenni egy várost dalokba illő tett. – Mire észreveszi, hogy a szavait nem hallja senki, unokahúga fortyogó indulatát követvén átinal a téren tolongók közt, egyenesen az aranypalotába vezető széles lépcsősor felé tartva, farát verő hajfonata ide-oda libben, ahogy felkaptat a fokokon, és berúgja a félig nyitott ajtót, melyet posztjukról elmozdult őrei hagytak úgy. – Hlédís!

Hiába kiabál, szentségel, és villogtatja tőreit, hosszú percekbe telik átnyomakodnia a sokaságon, főként, hogy a Baldr személyéhez hű, breiðabliki fegyveresek éppen a lépcső előtt csapnak össze a hozzájuk képest sokszoros lélekszámú áz-jötün erőkkel. Loki ruhájának szőrmeszegélyére vér permetez, ahogy Brámi egyszerre két harcost nyársal dárdájára, és félre kell húzódnia egy sújtás elől, melyet egy áz katona szintúgy áz ellenfele leterítése végett intéz.

– Hiteszegett fattyú! – köpi a Baldr üdezöld címerével kivert vértet viselő harcos, pallosát a levegőbe emelve. – Fegyvert fogsz királyunk ellen, jötün korcsok oldalán szállsz harcba?!

– Nekem nem királyom az, ki az előzőt orv összeesküvésben a halálba küldte!  

Loki visszakézből tarkón szúr egy ellene induló zöldcímerest, térdeibe enyhe fájdalom nyilall, ahogy rálép az első magas lépcsőfokra. Sziszegve siet tovább, figyelme peremére száműzve a fájdalmat és a tényt, hogy közel olyan gyorsan sem fog menni számára a lépcsőzés, mint egykoron, a vízesésmászás némiképp megbosszulja magát. Sebtében magához rendeli azon néhány harcosát, akik épp nem viaskodnak, a megtermett alakok közt egy, a jötünökhöz képest alacsony, szőke fiatalembert is észrevesz, aki úgy igyekszik szolgálatára, mint világéletében őt nevezte volna királyának. Mikor jobban megnézi magának, egy minutum erejéig úgy hiszi, leomlott a Valhöll csarnoka, lakói pedig alászálltak, akár a Ragnarökről szóló baljós jövendölésekben.

Einar Fandralsson minden mozdulata az atyjáé, ahogy kackiásan meghajol a jötün uralkodó előtt, majd eleve is vért kóstolt kardját meglendítve az őrökre támad, akik megakadályozhatnák Lokit abban, hogy a hercegnő után rohanjon. Nem visel páncélt – gaz cselszövőnek bélyegzett apja miatt nem hogy einherjarrá nem válhatott, még olyannyira nincstelenné is tették, hogy pékinasnak kelljen állnia, ezt Loki gyorsan kikövetkezteti lisztfoltos ujjasából és az égésfoltokból napbarnított bőrén. Jó eséllyel a kardját is csak felkapta valahonnét a zűrzavarban, ami kicsalogatta az utcára.

Ennek azonban a mai nappal vége szakad.

Hlédís hét őrrel kerül szembe, amíg eljut édesapja egykori lakosztályáig, ahonnan idejét érzi kiirtani az élősködőket. A gondolat, hogy az a gyémánttündöklésű átokverés abban az ágyban hempergeti nyalka testét, amiben Thor is megpihent hosszúra nyúló mindennapjai végén, az ő koronaékszereiben tetszeleg, az ő serlegéből kiszürcsölt borral csillapítja szomját, oly iszonyatos dühre gerjeszti, hogy a hét őr közül azt a négyet, mely túlságosan retteg a Darázskirálytól ahhoz, hogy letegye a fegyvert, gondolkodás nélkül küldi a jobblétbe. Az ölés nem rettenti, ontott már vért Nidavellirben, amikor őt és Agvaldr herceget útonállók szorították sarokba egy ízben, és Jötümheimban is, mikoron ő, Brámi és az óriásfiú kedvese mulatozni mentek, és egy, a fogait nagy számban nélkülöző férfi megkísérelte meggyalázni a jégkristály-mosolyú Islogot. Az erőszakoskodó mind Hlédís képességeit, mind gyomrának erejét alábecsülte, ezt elárulta elhűlt tányérábrázata, miközben kivérzett az ágyékától a mellkasáig hasított vágáson át. A lány bármiben le merné fogadni, hogy Baldr éppúgy nem tekinti veszedelmes ellenfélnek, mint a jötün kocsmatöltelék. Nótt sem tette, s most holtan hever a Bifröszt színpompás hídján, acéllal metszett nyakékkel a nyakában. Hlédíst, bár nem adta jelét ennek ott és akkor, felkavarta ez a halál, de nem a tudat, hogy megfosztotta a nőt az életétől, hanem, hogy annyi száműzetésben eltöltött év után végre leszámolt azok egyikével, akik elvették tőle az addigi életét, Fandral bácsit, kinek nevét még ocsmányul be is mocskolták, Volstagg bácsit, az anyját, de mindenekelőtt a Papát. Az ő erős, törődő, jóra s szépre okító apját – az egyiket a kettő közül.   

Még felindultsága ellenére sem rúgja be a lakosztály ajtaját, éppoly óvatossággal tolja be, mint réges-rég, amikor kisleányként áttipegett édesapjához, hogy vigaszt leljen a karjai közt. Orrát erőteljes, buja virágillat csapja meg, majdhogynem beleszédül; a nemes, skarlátvörös szőnyeget letépkedett árvácskaszirmok hintik be, lecsupaszított töveik a király dolgozóasztalán szomorkodnak mintázott kerámiacserepeikben. Hlédíst a hányinger környékezi mind Baldr színpadias üdvözletétől, mind az erőszakos illattól, melyet a terjedelmes ágy két oldalán viruló, vajszín virágú növények, és az erkély előtt sorakozó oszlopokra felfuttatott hortenziák árasztanak. Tökéletes fészek egy vaddarázsnak. Nem kerüli el a figyelmét a Mjölnir sem, atyja legendás fegyvere, ami pontosan ugyanott pihen, az asztal lábánál, ahol Thor azelőtt hagyta, hogy Vanaheimba, és egyben a végzetébe indult volna. Hát sem Baldr nem tudta megmozdítani a pörölyt, sem csatlósainak bármelyike. Ennek gondolata, ha csak egy pillanatra is, de mosolyt görbít a leány ajkára.   

Baldr az oszlopok mögött, harcosai címerének zöldjében pompázó köpenyben könyököl a lakosztály erkélyének korlátjára, az évek során hosszúra nőtt, ezüstös szakálla meg-megrezzen a felerősödő szélfúvásban, ahogy az odalent dúló zavargást szemléli, a galádsággal megszerzett városnak utcáin trappoló óriásokat, a királyukat és annak bizalmasait megtagadott alattvalókat, akik egymás után citálják tettestársait a főtérre, gúzsba kötve. A mostanra már recsegő csontú, csonka karú, agg Týr, a délceg Njörd, a harsány Frey, valamennyien a szökőkút előtt térdelnek immár, gyűlölködő, köpködő tömegek gyűrűjében. Nótt halott, ezt már hírül vitték neki – tudja, hogy magára maradt. Bár ez talán nem is az elmúlt órákban történt, sokkal inkább akkor, amikor neje, Nanna és elsőszülött, egyben egyetlen fia, a rózsás arcú Forseti két egymást követő napon kiadták a lelküket, mikor az országon végigsöpört a himlő. Az ő tavasza sem menthette meg őket, nem űzte el a gyilkos kórt, talán mert a rügyre fakadó ágak és a virágzó mezőket belakó pillék ellenére szíve a legjegesebb télbe fagyott.

Akkor gyérült meg selyempuha haja, nyúltak meg szoborszépségű vonásai. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy megadásra bírja, hogy útját állja az ajkára szökő félmosolynak, amikor meghallja a várt léptek surrogását a háta mögött. Megfordulván szembetalálja magát az erkély túlvégén álló hercegnővel, aki némán, bosszúvágytól villámló tekintettel mered rá, kezében vérborította pengéjével. A fél arcát megszínesítő festék néhol felázott, a nyakára folyt, fakórózsaszín sebhelyének látványa ugyanakkor csak még tovább szélesíti a férfi olvatag mosolyát.

– Hazatértél, hóvirág. Bár már nem annyira találó a név… Erős áz nővé értél. – Még jobban beburkolózik köpenyébe, mintha hideglelés fogta volna el, ujjaival kitapintja rövid pengéjű kardját, melyet ugyanoly ravaszul rejtett el, mint rút győzelme napján a vánok földjén. – Igazán szép vagy, noha, meg kell mondjam, a kéznyomom nélkül – int baljával a saját orcája felé –, meglehetősen unalmas küllemed lenne. Búri házának szokott szőkesége, hosszú tagjai, mindennaposan kék szeme… Így viszont lesz értelme megfaragni téged a szobrászoknak, és teremnyi szőtteseken megörökíteni az arcod. – Lassan közelebb lép a fogát csikorgató lányhoz, készen arra, hogy az apja után küldje, ám az illúzió hirtelen megremeg, halk zümmögéssel oszlik el, hogy aztán a valódi Hlédís az egyik öles oszlop mögül előrontva ugyanolyan fájó, hosszú vágást ejtsen Baldr híresen csinos arcán, mint amit maga is kénytelen viselni.

A férfi felhördülve oldalaz arrébb, szabad kezét a sebre tapasztva, mely kis híján lágyan fénylő, nektársárga szemét is elérte. Meglepetten néz a pajzsát maga elé tartó lányra, fehér ujjai között átüt a sebéből előcsorduló vér.   

– Ezzel adósod voltam. – Hlédís a fogai közül préseli elő a szavakat.

– Igazat kell adnom – ismeri el a férfi, előrántva a fegyverét köpenye rejtekéből. – De a nornákra mondom, nem ez volt a célom.

– Csakugyan – csatlakozik egy újabb hang feszült szóváltásukba, mire mindketten az oszlopok irányába kapják a pillantásukat. Loki, kezeiben éles tőreivel úgy szegezi bőrénél is kékebb szemeit Baldrra, mintha csupán gyűlöletének heve elég lenne ahhoz, hogy miljom darabra tépje a férfit. – Te csupáncsak kardélre akartad hányni őt, egy kisleányt, miután a szeme láttára vérét vettétek mind az atyjának, mind az anyjának.

Baldr bazsalyogva törli le orcájáról a szakállát lassanként karmazsinosra festő vért, tekintete merő gúny s fölényesség, ahogy végigméri Jötünföld urának dühtől vibráló valóját, mintha fizetett komédián mulatna.

– Erről te is sokat tudnál regélni, Loki. Vannak még, akik emlékeznek, miként törtél egyaránt bátyád és Sif életére egykor, ó, réges-rég. És most itt vagy, hogy… mi végre is? Hogy bosszút állj, Hópehelykirály? – Apró kis kacaját hallva Hlédís béketűrése végére ér, felkiáltva tör rá, ám Baldr szaporán hárítja sújtását, és visszakényszeríti pajzsa mögé. – Nóatún minden vízcseppjére, hóvirág, mivel hitegetett téged? Hogy az apádért van itt? Hogy érted? – kérdi, állva a lány tekintetét, aki a maga elé emelt fa-védőfal mögül figyeli, izzadtságtól síkos tenyerében forró kardjának markolata.

– Elég a mézes-mérges károgásból!  – Ezúttal nagybáty és unokahúg egyszerre támadnak ellenfelükre, készen arra, hogy tőből lemetsszék a kart, mely az első döfést mérte Thorra, Loki szerelmére és Hlédís édesapjára, kihasítsák a nyelvét a szájából, mellyel megvezette Asgard népét, és a naphévben langyossá vált kőré ontsák agyának velejét, amivel kiötölte hatalomra törésének becs-és könyörtelen tervét. Úgy mozognak az áz király körül, akár két farkas, összehangoltan, ismerve egymás technikáját, bevett mozdulatait. Baldrnak egyszerre kell védekeznie két kígyófürgeséggel forgatott tőr és egy kardpenge lendületes, leginkább felülről érkező csapásai ellen – úgy záporoznak alá Hlédís markából, mint atyjának viharvillámai, vad őserővel, az égzengést hangos csatakiáltásai és alapzajjá váló zihálása pótolja.

– Több ésszel áldott meg a sors, mint atyádat – véli Baldr, miközben félkörívben meglendíti pengéjét, a hercegnő nyakát célba véve, ám az lebukik előle, az elsietett mozdulat viszont azzal jár, hogy súlyos pajzsa kisodródik nyirkos kezéből, és messzire elhányódik. – De nem eléggel. – Loki hátulról ront a férfira, de az résen van, ügyesen táncol félre a halál elől, és kardjának lapjával csontroppantó erejű ütést mér a jötün eleve is sajgó térdére, lilára zúzva azt. – Ejnye – dorombol cukros hárfahangján. – Utolértek az évek, hercegem? – Újra támad, kihasználva, hogy ellenfele kénytelen a korlátban megfogódzkodni, hogy ne rogyjanak össze alatta a lábai. – Igazán szívhez szóló, mint egy özvegyasszony, kit ura magára hagyott e világban. Megszürkültél, lelassultál, jégnek, hónak, farkasordításnak királya.

Loki csaknem vicsorogva néz fel rá, a gyémántos-illatos Baldrra, aki még megsebzett arccal, ziláltan, lihegve is eszményi szépséget sugároz magából, szemeiben azonban lélekfénynek nyoma sincs, nem több egyhangú aranyragyogásnál. Egyszeriben elkapja tekintetét Lokiról, észlelve, hogy Hlédís védtelenné vált hátát vette célba, pengéik fülsértő lármával csókolóznak össze. A hercegnő sivítva sújt le újra és újra, el-elhajolva a viszontszúrások elől, egészen az erkély legszéléig hajszolva ellenfelét, heves rohama azonban hamarost kiszipolyozza az erőt karjából, vállát gyötrő zsibbadás keríti hatalmába, s pillanatnyi lassulása épp elegendő ahhoz, hogy a Darázskirály éppúgy, mint Loki térdét, a leány csuklóját is megroppantsa kardjának életlen oldalával. Hlédís felsikkant fájdalmában, Agvaldr hercegtől kapott kardja csattanva hull a földre, s mielőtt utána vetődhetne, Baldr magához ragadja, és megperdítve a mellkasához vonja, bordái közé, épp a vértlapok találkozásánál, egy penge hegye ékelődik.

Az időközben feltápászkodott, fegyvereit szorongató Loki arcáról leolvad örökösen jelenlevő, közel szenvtelen maszkja, sebezhetetlen, határozott gőgje. Egyetlen mentsvára van csak, a remény, hogy Baldr ultimátumot ad, seregeik kivonulását követeli, azt, hogy a tőreit a tulajdon testébe vágja, vesse le magát az erkélyről, és a Valhöllre, megtenné. Kerekre nyíló szemekkel viszonozza unokahúga tekintetét, mely az ostrom kezdete óta most először rémült, s ez az iszony nem egy harcosé, ez egy gyermeké, aki önfeledt játszadozás közben rozsdás szögbe tenyerelt, és utána rettegve pillant fel gondviselőjére, mert azt a szöget márpedig ki kell húzni, a sebet ki kell égetni. Loki képtelen ezt elviselni; képtelen annak pánikszerű realizálását látni Hlédís szemében, hogy ez fájni fog, jaj, uram, fájni fog?  

Ha lenne kihez, imádkozna, hogy Einar és a többiek mielőbb átjussanak az őrökön, hogy a breiðabliki féreg kikösse, mit cselekedjen unokahúga életéért cserébe. De az alvadt vértől ragadó arcú, vereségével és örökre szóló magányával hiánytalanul tisztában levő Baldr nem szab feltételeket. A darázs fullánkja közel markolatig fúródik a hercegnő testébe, át is döfné, ha vértje nem állná útját. Bár arca megvonaglik az irgalmatlan kíntól, Hlédís nem sikolt fel, ahogy nagyanyja sem tette, mikor a svartalfheimi rém pengéje pontot tett élete végére. Baldr amilyen gyorsan belémélyesztette, oly sietve ki is tépi belőle a kardot, és kiengedi a kezéből, hagyva, hogy arccal előre a kőre zuhanjon, feldagadt, megzúzott kezét a sebére tapasztva.

Jötünheim királya nem jut levegőhöz, arckifejezése merő kétségbeesés, döbbenet, fájdalom. Ennek nem szabadna így történnie, nem ez volt a prófécia, ez nem helyénvaló. A nornák ezúttal tévedtek, dacolnia kell kicsorbult ollójukkal, meglágyult elméjükkel, a térdét uraló nyilallás megszűnik létezni számára, őrjöngve vetődik előre, szélsebesen perdül félre Baldr szúrásaitól, sikerül is felhasítania a vállát egy helyütt, mire ellenfele óriásit rúg a térdébe, ezzel fájdalmas kiáltást kicsalva belőle. Jobb lába nem bírja megtartani a súlyát, féltérdre roskad, egyik tőre kiesik a kezéből, ahogy lüktető tagjához kap, hangosan átkozva Baldrt, tenmagát, mindent s mindenkit, aki nem a tőle alig néhány méternyire nyöszörgő gyámoltja.  

Hlédís úgy érzi, teste egyetlen fehéren izzó fájdalomgóc, a forró nedvesség rémült szívdobbanásainak ütemére csorog át ujjai közt. A száján át kortyolja a levegőt elfúlón, ahogy nagybátyja felé néz, aki egyértelműen vesztésre áll a Darázskirállyal szemben, meg fogja ölni, őt is, itt, előtte, ez világosabb számára a Napnál, annál az átkosnál, mely a jötünöknek csak árt, s melynek kicsiny ikerfivérei Baldr szemgödreiben villognak alattomosan. Márpedig ezt nem engedheti – még egyszer soha.

Végső kétségbeesésében ép kezét a lakosztály felé nyújtja, a gyötrelemtől eltorzul az arca, könnyei és verejtéke elkeni festését, cseppekben olvasztja le róla, egyenesen a padlóra, ahol eggyé válik a sebéből ömlő vérrel. Kérlek. Kérlek…

Loki a másik tőrét is elveszti, immáron fegyvertelenül fogódzik fél karral a mellvédbe, s hiába hallja már a lakosztályhoz vezető folyosón végigdübörgő lábakat, tudja, hogy ez már nem számít. Baldr végez vele, mielőtt Brámi és Fjölvar betörhetnének, talán még élvezné is, hogy leghűbb alattvalói előtt hozhatná rá a halált, akárcsak unokahúgára. Utána már aligha érdekelné, mit tesznek vele, dárdára tűzik, karóba húzzák, tűzre vetik, hisz a maga elborult módján, de győzött.

De nem győz. Nincs érkezése bevinni a végzetes döfést a jötün uralkodó mellkasába, mert a háta mögött hirtelen fémes suhogás hangja harsan, és egy velőtrázó sikoly, teli gyűlölettel és fájdalommal. Hlédís utolsó erejével tartja talpon magát, összetört kezével a korlátba kapaszkodva néz farkasszemet a felé forduló, elképedt Baldrral, mielőtt meglendítené a baljában fogott Mjölnirt, mely készséges társként száguldott oda hozzá apja asztala mellől, és egy íves mozdulattal végzetes erejű ütést mér a gyémántos gyilkos koponyájára. Baldr fejének jobb fele közel ízzé-porrá zúzódik, eldeformálva mindig mosolyra kanyarodó ajkát, szétrobbantva az egyik ragyogó napszemet, ám az irtózatos látvány alig másodpercekig lebeg előttük; az ütés oly erővel bír, hogy a férfi átbucskázik a korláton, le, a mohón ásító mélységbe, mígnem hosszú zuhanás után puffanva landol a főtér kövén, kiterülve, némán.

Hlédís abban a pillanatban összecsuklik, amint lesújt, a pöröly súlya maga után rántja, homloka halkan koppan a korláton, hogy aztán elnyúljon a padlón, újra, ujjai leválnak apja fegyverének bőrrel bevont markolatáról. Brámi, Fjölvar és Einar kisvártatva megérkeznek, többedmagukkal, sebtében túlzsúfolttá téve az amúgy tágas lakosztályt, az erkélyhez érve azonban már csak annak látványa fogadja őket, ahogy Loki méltóságát levetkezve, két kezén és két lábán elhalón szuszogó unokahúgához vonszolja magát, hogy aztán a karjába emelje az elgyengült, karcsú testet, könyökének hajlatába támassza az egyre súlyosabbá váló szőke fejet. Einar azon nyomban sarkon fordul és felcserért kiált, Brámi kezéből kiesik fegyvere, a diadalmámor helyét csontvelőig hatoló megrendülés veszi át.

– Jaj, Pöttöm – bukik ki belőle, míg apja szólni sem bír.

A könnyező hercegnő egy röpke másodpercre egykori játszópajtása felé billenti a fejét, ajka sírós grimaszra konyul, de mondani nem mond semmit, minden erejét arra tartogatja, hogy nagybátyjához szólhasson.

– Bocsáss meg – zihálja, orrlyukain át két vékonyka vérpatak indul útnak, és Hlédís érzi, hogy lassacskán a száját is elönti a forró, fémízű folyam.

– Mégis miért bocsássak meg, te mulya kölyök? – Loki hangja csaknem hisztérikus a kétségbeeséstől, nem válogatja meg a szavait, nem fékezi meg a szeme sarkát ostromló könnyeket. Nem hiszi, hogy ezt képességében áll megélni, nem találja benne az értelmet, a rációt, az igazságot – azt főként nem.

– Mert hagytam, hogy… – Borzalmas hörgés szakad fel a fiatal leány torkából, ahogy levegőért kap. – Hogy tévedésben élj… hogy azt hidd… azt hidd, a jajsikoly, amiről az álmom szólt, gyászom sikolya… hogy azt hidd… a te halálod láttam, uram…

– Az lehetetlen! A te sorsod egységbe kovácsolni a birodalmakat, békét hozni! A legjobb részt hordozod magadban Thorból, Friggából… mindnyájunkból…

Idő előtt elcsuklik a hangja, így Hlédís reszketeg szavai nem hatnak közbevágásnak.

– Nem. – Noha ajkait vér pingálja természetellenesen vörösre, azok szerencsétlen, de mégis őszinte mosolyra futnak. – Nagyatyám is tudta, kinek a végzete lezárni a háborúskodást… L-o-k-i, ezt jelenti a neved… régen nem tudtam, de ma már igen. Ez… ez a te sorsod, uram.  Atyám pö… – Ép baljával megérinti a Mjölnir hideg, véres fejét. – Atyám pörölye áldásommal… legyen a tiéd.

– Eszemben sincs a kezembe venni! – Loki minden szavát kibírhatatlan keserűség teszi élessé és hevessé, de Hlédís fátyolos tekintete megtöri vadságát, a félelem, ártatlanság és esengés, ami azokból a kék szemekből tükröződik, közel fojtogatni kezdi.

– Ez házam utolsó öröksége. Nálad a helye. Uram… – Görcsösen felhúzott lábai elernyednek, a sós könnyek, kökényszínű festék és mélybíbor vér maszkja alatt arca egy rettegő kisleányé. Loki önkéntelenül is félrefordítja a fejét, ehhez nem elég erős, ő nem a fivére, hogy emelt fővel viselje a gyászt, ő indulat, hajtépés és üvöltés. – Tudom, miért beszéltél a Valhöllről… hogy ki léphet oda be, s ki nem… Tudni akartad, találkozol-e a Papával halálod után. A Papa… nem fegyverrel a kezében, nem dicsőn… nem dicsőn halt meg… de a Valhöllben kell lennie. Nem lehet másként, igaz? Ugye igaz? És ha én… és én… Én ugye találkozom vele?

Loki az ég felé pillant egy szemrebbenésre, érezvén, hogy könnyei végigcsorognak az álla ívén, hogy aztán újra a lányra nézve hüvelykjével megcirógassa a vörös és kék alatt oly aggasztóan sápadt, heges arcocskát.

– Persze – feleli, felhagyva az értelmetlen tagadással. Alattvalói alig karnyújtásnyira tőlük megrendülten szobroznak, tehetetlenül, hallgatagon. – Örvendve fogad majd a lándzsaoszlopok alatt, ivókürttel a kezében, és vigadni fogtok az idők végezetéig.

A megkönnyebbülés, ami unokahúga vonásaiba vegyül, mintha karmos kezekkel tépné ki a szívét a helyéből.

– Megmondom neki… ahogy nemes nagyanyámnak és nagyatyámnak is… hogy milyen nagyszerű férfi s király vagy, uram.

– Az ég szerelmére...! Én nem vagyok az urad. Nem így kellene nevezned.

– Nem nevezhettelek nagybácsinak – súgja Hlédís, tagjai immáron moccanatlanok, csupán a szemei mozdulnak, ahogy még utoljára felnéz gyámjára, mielőtt fókusztalanná válnának, s a fény tovaillanna belőlük. – Te a… Te is… a Papám vagy.

Loki először fel sem fogja, hogy Hlédís halott. Nem, amíg a jelenlevők fel nem sírnak s kiáltanak, térdek koppannak a vérmaszatos kövön, ahogy alábuknak, s ekkor felordít, újból és újból a mellére ölelve a lány testét, a jötünheimi szirteken pedig egy deresszürke farkas füleit hátracsapva, orrát az ég felé emelve visszhangozza kínvonítását.

ᚼ

Loki a lábát húzva biceg le a palotához vezető lépcsőkön, mögötte Fjölvarral és Brámival, akiket Hlédís jövendölésének megfelelően Jötünheim trónjának jogos örököseiként jelölt meg. Asgard következő királya, az ő halálával Einar Fandralsson lesz, vagy valamelyik ivadéka. Ezt rövidesen írásba is foglalják, de még nem most. Még nem.

A hercegnő élettelen testét Brámi hordozza izmos karjaiban, gondosan alátámasztva a fejét. Az ázok egytől-egyig térdre hullnak a látványra, szörnyülködő sóhajok, szisszenések hangzanak fel, nem egy asszony könnyekre fakad a fájóan korán véget ért élet láttán. A jötünök javarésze még ahhoz is túl megütközött, hogy így tegyen; nem, nem lehet, hogy Jötünheim kicsi hóvirágját ily kíméletlenül kitépték volna. De aztán megértik, s ekkor üvöltésben törnek ki, sokukat úgy kell visszafogni, hogy ne rohanják meg Baldr hulláját, melyet a szökőkútnál térdeplő árulók mellé terítettek, és szaggassák darabokra.

Loki jobbjában a Mjölnirt markolja, ami csak fokozza népeinek hitetlenkedését. Ormótlannak érzi a pörölyt a markában, oda nem illőnek, tudja, nem is lesz ez több számára, mint státuszának szimbóluma, használni sosem fogja. Hlédís is kétségtelenül azért ruházta át rá, hogy az ázok lássák, ki a jelenlegi igaz uralkodójuk. Tudta, mit csinál. Mindig tudta. Majdnem mindig.

Arcára rászáradtak a könnyek, és immáron semmit sem lehet leolvasni róla a határt nem ismerő gyűlöleten kívül, melynek középpontjában az elfogottak állnak. Týr, akit vénséges térdei nem tudtak megtartani, időközben az oldalára dőlt, akár egy zsák, Frey összeszorított ajkakkal mereszti rá a szemét, míg Njörd reszket, akár egy megpendített húr, s mikor odaér hozzájuk, nyüszítésszerű könyörgésbe fog.

– Felség! Hallgass meg! – Loki úgy tekint le rá, akár egy eltaposnivaló csúszómászóra. – Nem önszántamból vittem véghez e rettenetes tettet, hidd el nékem! Nem szegülhettem szembe a gaztevőkkel, végeztek volna velem, családommal, barátaimmal!

– Fogd be a szád, te gyáva semmirekellő – mordul rá Frey megvetően. – Önnön hugyodban és könnyeidben akarsz meghalni?

Njörd rá sem hederít, kitartóan rimánkodik tovább, ha rokonszenvet nem is, hát szánalmat próbálván előcsikarni a gyászoló jötün királyból.

– A hercegnő kegyet gyakorolna. Oly kedves, oly édes gyermek volt, oly… – A mondatot nem tudja befejezni, mert egyszeriben egy jéghideg ököl csapódik az arcába, laposra zúzva horgas orrát. Mielőtt feleszmélhetne, Loki a földre veti a pörölyt, és két kézzel markol a nagyúr előkelő zekéjébe, úgy rántja fel félig álló helyzetbe.

– Soha nem fogom megtudni, hogyan cselekedett volna – sziszegi a szűkölő Njörd arcába őrült indulattal, majd félrelöki, mire a férfi hasmánt elterül a tér kövén. – Azt viszont tudom, én hogyan cselekszem – húzza ki magát. A hangjában nincs kaján élvezet, nincs bosszúöröm, amikor kihirdeti az ítéletet, csakis jeges, gyilkos düh. – Nagyurak, ez hát a sorsotok: felhevített késsel metszek a hátatok bőrébe, gerincetekről bordáitokat leválasztom, tüdőtöket kivonom még élő testetekből, a vállaitokra terítem őket… szárnyak gyanánt.

A tömeg elégedetten zúg fel, az óriások a mellüket verik, az einherjarok kardjaikat a pajzsuknak csapdossák. A törött orrú Njörd bugyborékolón felzokog, Frey szemei kitágulnak a félelemtől. Tudják, hogy esélyük sincs üvöltés nélkül kibírni mindezt – márpedig ez esetben a Valhöll kapuja örökké zárva marad előttük.

Loki, csakúgy, mint Hlédís, tudja, mit csinál – hisz ennek művészetére ő tanította meg egykor a lányt. A lányát.

ᚼ

Csupán a hóvirágos kard és egy befont hajtincs. Ennyit hozott magával Hlédísből Jötünheimbe, haza. Megmosdatott, tiszta ruhákba öltöztetett testét ugyanabba a sírba helyezték, ahová atyjáét és anyjáét, minden őséét ez idáig, amíg általa Búri nemzetsége végleg ki nem halt, beteljesítve vérviharos, arannyal tirádázott végzetét.

Jötünheimben szintúgy emeltek neki egy sírboltot, százak dolgoztak rajta napokon át, önként, köztük Brámi, Fjölvar és Harwulf is. Bergelmir ormainál temették el a kardot és a reá tekert fonatot, a legnagyobb hőseik nyughelyén, közel Fandral sírjához, amin zúzmarásra mart szirmú asgardi rózsák vöröslenek, melyeket a fia hozott, minekutána Loki engedélyezte számára, hogy akkor látogassa meg atyja sírhalmát, amikor csak óhajtja.

Immár későre jár Jötünheimben, a jégtetejű házakra csend borul, a palota ablakaiban csak elvétve pislákol fény. Loki szőrmeköpenyének szálait fel-felborzolja az éjszakai szél, akárcsak Fenrir bundáját, aki a lábánál kushad, fejét a mancsaira hajtva szemléli a hercegnő sírját, olykor laposakat pislogva. A férfi napokon át őrjöngött fájdalmában, tört és zúzott, akárcsak Thor elvesztésekor, homlokától a térdéig vérben úszott, mikor kivégezte az árulókat (s mind ordított közben), de mostanra már kínkeserve csöndes mélabúvá szelídült. Nem kell látónak lennie ahhoz, hogy maga előtt lássa unokahúgát, amint a Valhöll egyik roppant asztalánál összekoccintja ivókürtjét a bajszát pödörgető Fandrallal, amint kacagva hátraveti a fejét Volstagg valamely ifjú fülnek nem való tréfáján, és amint apja nyakát átkarolva annak vállgödrébe fúrja az arcát, miközben Frigga csókot lehel mindkettejük aranyló hajára.

Ha igaz az, amit gondol, egy nap talán ő is társaságuk tagjává válik majd, annak ellenére, hogy sosem osztozott e nagyszerű család vérségében. Mindenesetre, nem sietteti ennek napját. Türelmesnek nevelte gyámleányát, még ha nem is járt teljes sikerrel. Elvégre, hogy is másíthatta volna meg Thor vérének makacs izgágaságát!

Az ég fölötte kristálytiszta, a Hold lágy erővel tündököl, az az éltes nagyasszony, akit kedvese egykor két ujja zárjába próbált foglalni, még annak is előtte felfalni, mint érlelt sajtot. Hűségesen őrzi álmukat születésük óta, egészen halálukig, s amikor Loki a köpenyébe temetkezve visszaindul a palota felé, nyomában hű kísérőjével, mint figyelmes, gondos dajka, hazavezeti sápadt ezüstfényével.