Két perc kétségbeesés

Megszegtem a saját törvényemet, mégis írtam valamit év vége előtt, méghozzá egy rövid novellát, ami kimeríti az érfelvágás fogalmát, pontosabban szólva... Thorki. Nem slash. Megpróbáltam megragadni a halálfélelmet, a maga teljes egészében, és Loki lett a bűntársam, egy rövidke írás erejéig. Ha valakit hibáztatni akartok, az a hetem legyen. Fogcsikorgatásból állt az egész. Na meg az, hogy nem szeretem húzni az ígéreteimet. 
A Dark Worldnek nem vettem figyelembe minden részletét, minek az. Előrebocsátom nagyon furcsa a szerkesztése, amolyan kísérleti jellegű. Loki POV.
Hálaajándék Raistlinnek, és nagyon sajnálom hogy nem tudtam ennél többet és jobbat alkotni neked, de benne van a szívem lelkem, legyen bármily furcsa is.
Ajánlott zene: Ólafur Arnalds - Out To Sea


Két perc kétségbeesés

A veszélynek nincs szaga, nincs arca, nincs szíve és nincs vesztenivalója. Alattomosan mögém lopakodik, és kijátssza az éberségemet.

Nem fogom fel, hogy valami nincs rendben, csak akkor, amikor Kurse megragadja a karjaimat, a ruhám anyagába tép és magához ránt, a mellkasából kiálló fémdárdára. Húshasadás, egy hangos kiáltás, ami talán az enyém, a mellkasomon groteszk vérvirág nyílik; a szövet átszakad a mellemen és a hátamon is, elhűlt sóhajom a torkomra fagy.

Hátralök, magatehetetlenül a földre hanyatlom, de az esést nem érzem, nem érzem a vér illatát, a kőtörmelék porát, ahogy megülepszik a légutaimban, nem érzek mást, csak hogy fáj,

annyira fáj

Kurse nem figyel fel az oldalára erősített megsemmisítőre, csak mikor már túl késő. A dac egy pillanatra elfátyolozza a kínt, ami egyre elevenebb és valódibb, szétfeszíti a mellkasomat, mint valami könyörtelen átok, ám egy szempillantás erejéig elfeledkezem róla, hogy a szörnyeteg szemébe nézzek, dögölj meg, kívánom acsarogva, előttem Frigga mosolygó arca, belém hasít a gyász, újult erővel és kérlelhetetlenül, s én újult erővel és kérlelhetetlenül követelem; dögölj meg!

A fájdalom szerteárad a testemben, elfoszlik a dacfátyol, erőteljesebben érzem, mint valaha, megmérgezi minden porcikámat, ellehetetleníti a légzést, a gondolkodást, zajgó kétségszilánkok és ábrándfoszlányok töltik meg az elmémet. A gyötrelem csak félelmet hagy és döbbenetet, és akkor meghallom a hangod, ó azt a nyughatatlan hangod…

− Loki, hol vagy?! – üvöltöd, pedig nem vagy messze, látom az ízléstelen palástod rikító vörösét, látom a hajad naparanyát, az aggodalmad arculcsapó megalapozottságát.

Ott, ahol a legnagyobb felfordulás van, nyilván, felelném, de képtelen vagyok megszólalni, a por, a vér, a rettegés megbénítják a hangszálaimat. A rémület belém fojtja a segélykiáltást, csak egy hörgésszerű nyögésre telik, de te meghallod, valamit kiabálsz, megtelsz kétségbeeséssel és térdre rogysz.

A karodba veszel, mint valami drága kedvest, és arra kárhoztatsz, hogy előtted, legádázabb ellenfelem előtt nyöszörögjek kínomban, szemeid gyöngykék tavából könnyvíz ömlik az arcodra, és én nem értem, miért, csak a kínt értem, számomra csak az létezik, ennyi a jussom.

− Loki, ne, ne aludj el! – bömbölöd, és akkor felfogom:

hiszen te elsiratsz engem…

s megértem, hogy haldoklom.

Hideg verejték lepi el kékesszürkére fakult arcomat, fél kezemet a sebemre tapasztom, a másikkal a hajadba markolok, kényszerítelek, hogy a szemembe nézz: tedd bizonyossá, visszavonhatatlanná, hogy meg fogok halni, csak lássak még egy könnycseppet, csak halljak még egy keserves szusszanást, csak csak

Nem akarok meghalni.

Minden tagom reszket, a tüdőm hasznavehetetlen, a szívem egy szétszaggatott rongycsomó. De ez nem történhet meg, nem halhatok meg, én nem, itt, ily módon, nem, ez nem volt a terv része; én nem akartalak megmenteni, a nődet sem, csak magamat. Itt akartalak hagyni, így terveztem, hogy köddé válok, mégis miért tértem el a tervtől?

− Semmi vész! Rendbe jössz! Semmi vész… - mantrázod, tehetetlenül nézel körbe, de reménytelen, tudod jól, hogy reménytelen. Mosolyogni szeretnék, amiért már megint miattam vagy kutyaszorítóban, azt akarom ordítani, hogy te idióta, de a lelkem igazabb része inkább azt súgná, könyörgöm, bocsáss meg

− Heimdall lát minket. Segíteni fognak. Ne félj, testvér, ne félj!

Csak önmagadat tudod ismételni, de alig hallak, úgy dübörög bennem a fájdalom és a félelem, mint egy sziklaomlás, űrsötéten, kozmoszmélyen, vadul zubog a vér

S lám, Thor, az öcséd halála az egyike lesz azoknak a dolgoknak, amiknek nem tudtad útját állni, azon kevés dolognak. Erőltesd meg magad és mondd a szemembe, hogy ezt érdemlem, vagy ha nem, akkor azt ismerd be, ne hagyj bizonytalanságban, azt kegyetlenül gyűlölöm. De nem vagyok képes kimondani ezeket a szavakat, a gondolataim életemben először rendezetlenek, csak azt ismételgetem elfúló hangon, hogy ostoba vagyok, bolond, bolond, hogy nem hagytalak sorsodra. Akkor beteljesíthettem volna a sorsom, én lehettem volna Loki, a túlélő, és nevettem volna és büszke lettem volna és szörnyeteg lettem volna és

Most itt vagy, szorítasz, a hajamat simogatod, miközben ostoba módon a segítséget várod – ugyan ki akarna megmenteni engem saját magamon kívül? A nőd a hátam alá nyúlva próbálja visszaszorítani a vérzést, mintha érdekelné, mi lesz velem. Üvölteni akarok, elküldeni téged, hogy ezt is egyedül csináljam végig, egyedül haljak meg egy kopár pusztaság közepén, de nem megy, mert fáj,

annyira fáj

Bár velem halnál.

Bár örökké élnél…

Levegőért kapkodom, kiszárad a torkom, a számat bugyborékolva önti el a vér, már közeledik, űrsötéten és kozmoszmélyen, be fog szippantani, el fog nyelni, de én nem akarok meghalni, testvér, félek

Végre belátod, hogy nincs remény, lehajtod a fejed és a nyakamba temeted az arcod, a kezeden vér, az én vérem, az én vérem mindenütt. Azt kortyolja a részvétlen kőmorzsalék, az zárja el a levegő útját, az folyt a te ereidben is, míg ki nem derült, hogy hazugság volt az egész, majdnem az egész.

− Ne add fel! – könyörögsz, hát persze, te nem adod fel. Harcolsz a semmiért, jobb neked úgy, mintha semmit sem tennél.

Én ezt nem akarom, nem így akarom, értem ne hullasd a könnyeidet, én nem szolgáltam rájuk; egy jötün vagyok, nincs lelkem, nincs szívem. Úgy tűnik, eszem sincs már, mert nem tudom összeszedni a gondolataimat, túlságosan félek a rám váró, véremre szomjazó haláltól. Soha nem gondoltam bele ebbe, sohasem volt a terveim eleme, sohasem tudtam elképzelni, rettegek az ismeretlentől, mi lesz velem, Thor, mondd, mi történik velem?

Mint egy rémült kölyök, átkozottul szánalmas, de most ez vagyok én, csupán ennyi; ne láss így, villámzabolázó, hagyj magamra, hagyj elmenni,

ne hagyj meghalni

* * *

Felébredek. Alattam nem kő, hanem puha ágynemű, a homlokomon egy borogatás jéghideg kendője, a mellkasomon vastag és súlyos kötés. Nem tudok megmoccanni, ég az arcom, a testem és az elmém, de élek, lélegzem, erőtlenül, de lélegzem. Te az ágyam mellett ülsz egy székben, a fejed oldalra billenve, mélyen alszol. Ki tudja, mióta gubbasztasz itt, mióta esdekelsz az életemért, ki tudja, mennyi támadást kellett ezért elviselj, hogy megmenthess.

Kivételesen igazad volt, késve bár, de segítettek rajtam. Érted, s nem értem, mert képtelen lettél volna elviselni az életed nélkülem, és ezért igazán szánlak, mert az álmod sohasem valósul meg, én nem változom.

Élek, és ez a legfontosabb. Már nem félek. Egymásnak köszönhetjük az életünket.

De kétségtelen, hogy mikor visszaszáll belém az erő, újfent kijátszalak majd, tengernyi keserűséget okozok, magamat követve pusztulást hozok a világodra, látni fogom még a szemeid víztükréből csorgó könnyeket, látni fogom, ahogy összeomlasz a káoszomban, tudom, hogy csalódni fogsz bennem, újból, és ez a gondolat egy pillanatig fáj

annyira fáj…