A Kökényerdő boszorkánya II.

Itt is vagyunk a második résszel, amiben kiderül, mire is jut a mi kissé nyúlszívű ácsmesterünk a Kökényerdőben. 

A fejezet tizennyolc éven felülieknek ajánlott, több szempontból is explicit tartalom miatt.

Ajánlott hallgatmány: The Tower/Ravine

Igen, a Bessie-dal az én szerzeményem, ez meg is látszik rajta, de író vagyok, no, nem költő. 

Második

Bessie kikerics-koszorúja

Csend honol, és ez borzalmas.
Szörnyű és kétségbeejtő, mivel tudom, hogy nem vagyok biztonságban, ám ebben a parttalan csendességben fogalmam sincs, merről, honnan törhet ránk ártalom. Márpedig nem vagyunk biztonságban, ezt érzem a zsigereimben, minden porcikámban, ami fáj és reszket épp, nyögi a kordé hatalmas súlyát, amit puszta kézzel vonszolok magam után. A kerekek el-elakadnak a sárban, feltartóztatják őket a sűrűn nőtt gyomcsomók, és én a fogaimat összeszorítva, nyögve próbálom újra és újra mozgásba lendíteni a szerkezetet, tudván, hogy nem lenne értelme visszafordulnunk. Grace a faluhatárig sem húzná ki, ráadásul egy percig sem biztos, hogy az erdő elengedne. Ha Ivy nem akarja, hogy kijussunk innét, nem fogunk; de addig ránk támadni sem fog semmi, sem farkas, sem magától mozgó tüskés ág, amíg ő parancsba nem adja. 

Ő itt az úr, ez világosabb a napnál. A fölénk magasodó, feketébe öltözött fák, a bokrok, a surrogó falevelek, ragadozók és rovarok, mindenfajta élő és élettelen az ő akaratának eszköze, és valami azt súgja, önkéntes eszköze. Ivy nem elnyomó úrnő: az erdő egészséges és élettől pezsgő, de az Ő ellenségeit nem tűri meg. A némaság körülöttünk egy feszülten figyelő teremtményé, valamié, ami bánthat minket, ami megrémítette Patsyt, olyannyira, hogy magunkra hagyjon minket.

A lámpásom mohos fatörzseket, kidőlt, korhadó rönköket világít meg, a fény ide-oda táncol, ahogy egyenetlen tempóban küzdöm magunkat előre, nem tudván, merre kellene keresgélnem, hogy hol lehet az Ő lakhelye. Takaros kunyhót képzelek magam elé, melynek kéményéből éppolyan vidám fodrokban száll a füst a kék ég felé, mint az ivóéból, ablakában virágok nyílnak, amelyek télen sem hervadnak el, udvarában délceg körtefa virul.

Felzihálok, ahogy térdre bukom, megcsúszván a sárban, az előttem lebegő kép foszlányaira szakad, és kedvem lenne kinevetni magam. Mit is képzelek, mit is képzeltem? Gyengének érzem magam, akár egy szál nád, ahogy Barty fogalmazott, és távol mindenkitől, utánunk pedig senki sem indulna. Túl sokan lelték már halálukat itt, a merész kalandorok, akiket soha többé nem látott az anyjuk, és a dühödt falusiak, akik úgy hitték, erősebbek, vitézebbek, mint a többiek, hogy ők vannak olyan szerencsések, kiválóak, mint a népmesék hősei, hogy egymagukban lebírják a pokoli fúriát, a Boszorkányt, aki rontást szór, az Ördöggel paráználkodik, és a gyermekeik vérére feni a fogát.

Én nem vagyok vitéz, még csak merész sem, erőm pedig annyi sincs, úgy tűnik, hogy tovább húzzam a kordét. Átkínlódom magunkat egy cserjésen, az ágak panaszosan recsegnek-ropognak a csizmám talpa és a kordé kerekei alatt. Már-már imádkozom azért, hogy újra halljam a baglyok, a tücskök hangját, hogy legalább egy kicsit azt hihessem, egy átlagos erdőben járok, ám a csendesség nem szűnik; s akkor, hirtelen valami nedvességet érzek az arcomon.

Nem egy könnycsepp az – a folytonos zihálás és verejtékezés közepette a zokogás még nem ragadott torkon, de már küszöbön áll, ahogy a teljes reménytelenség lassanként hatalmába kerít. Nem eső, sűrűbb annál, és szinte égeti a bőröm, jóllehet a tapintása hűs, amikor az arcomhoz emelem a kezem, hogy megnézzem, mi hullt rám a fölöttem összekapaszkodott, a telihold fényét lyukacsosra szűrő falevelekről.

– Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy – motyogom holtra váltan, amikor a lámpás világában meglátom az ujjaimat.

Vér csepeg végig rajtuk.

Ez nem valódi, nem vér, nem lehet vér, kántálom magamban konokul, majd újra belekezdek a félbehagyott fohászba, hogy bátorságot adjon a továbbhaladáshoz. A levelek odafent megrezzennek a szélben, újabb kövér nedvességcseppek zuhognak rám, végigfolynak az arcomon, a kezem elkerülhetetlenül csúszóssá válik, a kordé rúdjai ki-kisiklanak az ujjaim közül. Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miként a Mennyben, úgy a Földön is.

Mondanám tovább is magamban, de képtelenné válok rá, az imádság kiillan a fejemből, és hiába kutatok utána, nyomát sem lelem. A Kökényerdő nem akarja, hogy emlékezzek, és nem akarja, hogy sikerrel járjak. A sloewickiek talán megsiratnak majd minket, miután rájönnek, mi történt, hogy letértem az útról, és elpusztultam itt; alighanem úgy hiszik majd, a lányom nélkül nem akartam folytatni az életemet, és az öngyilkosság szégyenletes cselekedete helyett bevettem magam ide, hogy Ivy elvégezze helyettem a piszkos munkát. Balladai történet.

A „ballada” szóról egy dalocska jut eszembe, költemény egy kisleányról, „Kicsi Bessie-ről”, aki a macskáját kergetvén messzire elcsatangolt az otthonától. Jól tudom, kitől hallottam egykor a dalt, ki dúdolgatta a szöveghez képest furcsán vidám dallamot söprögetés, vagy Grey Geoffrey karámjának kialjazása közben. Évek óta nem gondoltam rá, de most úgy cseng fel a fejemben, mintha tegnap hallottam volna utoljára, és rettegésemben, fájdalmamban én is mormogni kezdem, a Miatyánk helyett, remélve, hogy ha más nem is, ez erőt ad.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

orcáját rózsásra festi

az öröm, az öröm.

Hajában szalag, koszorú,

anyja fűzte, szende, karcsú

kikericsből, kikericsből.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

cirmos kandúrját kergeti,

erdőn át, erdőn át.

Rózsás arcát didergeti,

talpát meggémberíti,

a hideg, a hideg.

– Segíts – szólít meg valaki, amikor a harmadik versszakba kezdenék, és ijedtemben csaknem újfent elvágódom, rémülten kapok a lámpás után, hogy megvilágítsam a hang forrását, de bár ne tenném. A férfi a földön hever, egy öles tölgyfa emberkarnyi gyökerei közé gabalyodva, csak a felsőtestét látom, tíz körömmel mar az avarba, próbálván kiszabadulni, ám a fa gyökerei mintha akarattal tartanák őt fogva, pókkarokként fonják körül a lábait, hogy aztán szépen lassan bekebelezzék. – Segíts, nem akarom! SEGÍTS! – Velőtrázóan üvölt, beesett arca eltorzul a rettegéstől, bevérzett körmeivel felém kap, hogy a ruhámba csimpaszkodjon, mire én felkiáltva hátraugrom, sarat és leveleket rugdosok az arcába, hogy ne is lássam, mert tudom, ki ő, és tudom, hogy nem lehet itt, hogy nem hallhatom a hangját. Majd´tíz éve, hogy szerencsét próbált az erdőben, ami aztán ugyanúgy kiköpte őt magából, mint a többieket, s még a saját atyja is alig ismert rá; a teste szanaszét zúzódott, ép csontja sem maradt, és most már tökéletesen tudom, miért.

Azt hiszem, Willie-nek hívták.

– Fáj! – vonít fel újra, és én vele ordítok félelmemben, a hajamat nyirkossá tevő, vérszerű lé a szemembe csorog, én pedig hanyatt zuhanok, a kordé rúdjaiba kapaszkodom, de ezzel csak azt érem el, hogy a szerkezet megbillen, és megindul az előttünk ásító, hepehupás lejtő alja felé, és én hiába próbálok ellenállni, a súly magával ránt, maga előtt tol a süppedős talajon.

– Grace! – Kiáltásom elveszik a sötétségben, a lámpásom a nagy rázkódásban a kordénak csapódik és összetörik, mialatt én magam majdhogynem a kerekek alá kerülök. Nyögve puffanok a lejtő alján, egy szűkös tisztáson, ahová azonban, Istennek hála, beragyog a hold, széles, sápadt tányérképe ezüstösen izzik az égen. Látom a fényében a lányomat, ahogy mocskosan, remegő tagokkal felállok, hogy rápillantsak: az oldalán hever, a pokróc rajta egy merő vér, a törött lámpás fásultan ring ide-oda fölötte.

Az ő elhaló szuszogásán és a saját hörgésszerű lélegzetvételeimen túl csönd borul ránk, újra; Willie sikolyai elhalkultak, mintha elvágták volna őket, és ezen nem csodálkozom, hisz amit láttam és hallottam, káprázat volt, gyomorforgató és rémséges illúzió.

Az arcomat és a szemeimet törölgetve kémlelem körbe a holdsütéses tisztást, de minden irányban ugyanazt látom; a meredély fűvel benőtt göröngyeinek harmatos csillogását, fölöttük a rengeteg sötét sátorrá összeolvadó fáival és a veszedelmes, ám most mégis mozdulatlan, ártalmatlannak tetsző kökénybokrokkal. Nem tudom, merre menjek – minden lehetőség egyformán reménytelennek tűnik, minden lehetséges ösvény végén halált sejtek. Ivy sehol, és immár egészen kizártnak tartom, hogy rábukkanhatok, főleg azelőtt, hogy az én drága, kicsi Grace-em feladná a harcot.

Magamra maradtam, és a Kökényerdő részvétlen énirántam. Talán már a kordét sem lennék képes tovább húzni, mozgásra bírni a sárba süllyedt kerekeket, és most már zokogok. Leroskadok a csonka rudak mellé, és bömbölök, akár egy karon ülő csecsemő, a kudarc, a veszteség és a félelem letaglóz, és az ima még mindig nem akar eszembe jutni, mintha Isten is elfordította volna tőlem az orcáját.

– A macska fürgén járja, mögötte a gazdája, de Uram, Uram!– nyöszörgöm könnyektől bugyborékoló hangon, mert már mindössze ennyit képes felidézni az elmém. – Leszállt már az est, köd dereng… Bessie hajában elhervadt a kikerics, kikerics. 

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

hová csábítja, mily messzi,

a macska, a macska?

Jó intésnek az okos hisz,

Állj, Bessie, hisz…

Újra félbeszakítanak, a dalocska utolsó másfél sora előtt, de ezúttal nem földöntúli sikolyok teszik ezt. Paták kopogását hallom, és egy felém közelítő állat reszelős lélegzetvételeit. Belém szakad a szusz, ahogy leemelem a kezeimet könnyektől, sártól és a vérpiros anyagtól ragacsos arcom elől, a belém hasító öröm és pánik kettőse valószínűtlen egyveleget alkot.

Bárhol felismerném a bakkecskét, ami korát meghazudtoló könnyedséggel léptet le a lejtőn nem messze tőlem, világos szőrén csaknem szikrázik a hold fénye. Egy efféle állatnak már rég nem kellene életben lennie, de Grey Geoffrey ugyanúgy nem mindennapi jelenség, mint a gazdája; ezt ékesen bizonyította akkor, amikor tizenhét éve felöklelte a faketrecet, amibe Ivyt zárták Jerome kivégzésének idejére, szilánkosra törve a léceket, és szétzavarva a boszorkányüldözéstől és vérszomjtól zajgó falunépet. A reszkető, feldagadt és könnycsíkos arcú Ivy a bakkecske hátán menekült be a Kökényerdőbe, ami azóta mindkettejük otthona. Grey Geoffrey alkalmasint fel-felbukkan az erdő szélén, többen is beszámoltak már arról, hogy látták a „démoni bestiát”, és meggyőződésükké vált, hogy a szürke bakkecskével való találkozás komoly szerencsétlenségek előjele.

Világos számomra, hogy ha ő erre jár, Ivy sem lehet messze. Rettegésembe és óhatatlanul feltámadó reményeimbe kíváncsiság vegyül – hiába tudom, miket tett, és hogy miket tettek vele, hiába tudom, milyen volt, nehezemre esik elképzelni, milyen lehet most. Mindkettőnk fölött súlyos évek szálltak el, és már egyikünk sem ugyanaz.

Először csak egy fehér lábat, és vörös tincsek a sötét színek közt feltűnő lebbenését látom belőle, ahogy a bakkecske nyomában kilép a fák közül, halkan, ám olyan földöntúli méltósággal, amit egy király, Sloewick basáskodó plébánosa, vagy akár maga a pápa sohasem tudhatna a magáénak. A meredély széléről, a magasból tekint le rám, én pedig szájtátva, guvadt szemekkel bámulom, mintha nem a falu ácsmestere, hanem címeres bolondja lennék.

Ivy teljesen mezítelen, testét nem takarja más, csak derekáig omló, lángszínű fürtjei. Magasabb, mint ahogy emlékeztem rá, combjai formásak, csípője széles, dús mellein, hájtól rezgő hasán növekedési csíkok húzódnak. Sokat fogyott, de nem soványodott le, inkább megszikkadt, apja oltalmának, meleg tűzhelyének s a szeretetnek hiányában, lefelé ívelő szemöldökei alatt szigorú, erőteljes fénnyel világolnak mélyzöld szemei. Elemi erő sugárzik minden porcikájából, szinte vibrál körülötte a levegő; Ivy a Kökényerdő lüktető szíve, táplálja azt és táplálkozik belőle, s immáron görnyedtségének nyoma sincs, tartása büszke, elárulva, hogy már nem korlátozzák az emberi világ béklyói, és a tökéletességig tudatában van az erejének, amit többé nem szégyell senki előtt, ahogy a testét sem, melynek hiánytalan csupaszsága elborzasztó lenne minden vakon hívő szemében, akik a hús mutogatását csak a hitvesi hálószoba falai között tűrik meg, a nyilvánvalóan bűnterhes bordélyokat leszámítva.

Ő a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam, s egyben a legfélelmetesebb teremtmény is. Az oka ezeknek, úgy hiszem, egy és ugyanaz: félem azt, ami, ugyanakkor a belőle áradó őserő, semmihez sem fogható nőiesség messze túlhaladja mindazt a vonzerőt, amellyel bármely más nő rendelkezhetne, szembeötlő szépséghibái ellenére. Azt is, amivel Agnes bírt.

A Kökényerdő boszorkányához képest semmi és senki volt, Isten nyugosztalja.

– Ivy – lehelem, miközben nagy nehezen talpra emelkedem, akár egy öregember. Hangom hallatára feje megrezzen, bár eddig is engem figyelt, vonásai dermedtek. Grey Geoffrey szuszogása üvöltésszerűen hangosnak hat a síri csendességben. – Ivy, én… ezer és ezer dolgot szeretnék mondani neked, és biztosan tudod, hogy… hogy nagyrészt mit. – Lenézek eszméletlen, halálsápadt lányomra, kezemet aggasztóan hideg arcára simítom. Nem szabadna ilyennek lennie, a levegő egészen balzsamos, koranyárhoz illő. Istenem, Grace. – Van egy… lett egy… kislányom. Tizenöt éves. – Nem tudom, tudja-e mindezt, valószínűsítem, mindenesetre, egy szót sem szól, még csak nem is mozdul, csak néz le rám, és hallgat. Azt nem hozom szóba, hogy Grace Agnestől van, bizonyára tudja, és nem volna bölcs döntés azt a nőt emlegetnem előtte, aki a balsorsát okozta. – Letiporta egy ló. Meghal, ha… ha nem teszünk, ha nem teszel… valamit.

Soha ilyen nevetségesnek nem éreztem még magam, főleg, hogy fél kézzel a kordéba kapaszkodom, és olykor rá-rápillantok a bakkecskére, mintha azt várnám, mikor döf mellbe roppant szarvaival. Ivy egyetlen gondolatába, szavába kerülne a halálom.

– Megértem, ha nem akarsz segíteni nekem. De kérlek… könyörgöm… ő csak egy gyermek. Ártatlan gyermek. Bűntelen.

Ó, bár megszólalna! Bár felbukkanna valami az arcán, düh, megvetés, netán sajnálat, de mind megtagadja tőlem. Ehelyett meglendíti a karját, és lehajít nekem valamit, ami csattanva hull a sárba nem messze a lábamtól.

Egy könnyű bőrből készült nyeregre ismerek.

Azonnal megértem, miért jött le hozzánk Grey Geoffrey, ahogy azt is, hogy erre a kis szónoklatomra az égvilágon semmi szükség sem volt. Ivy jó eséllyel hallani sem akarja a hangomat; a lányom élete azonban nem közömbös számára.

Ami a szavakat illeti, egyetlenegyre sem méltat, csak vár türelmesen, amíg sietve felnyergelem, és a kordé elé fogom hatalmasra nőtt bakkecskéjét, aki jámboran tűri ténykedésemet. Nem szólít akkor sem, amikor felkínlódjuk a kordét az emelkedőn – Grey Geoffrey húzza, én tolom a fatákolmányt –, aztán megfordul, és elindul, intve, hogy kövessem, haja minden lépésénél végighullámzik a testén, pőre talpát nem sértik fel a kövek, ágak, amikre rátapos, úgy halad, akár egy királynő a kastélyában, ám az ő kastélya él és lélegzik.

Ivy otthonának semmi köze sincs ahhoz a kis kunyhóhoz, amit magam elé képzeltem korábban. Még csak nem is házban, hanem egy sziklahasadékban él. Magát a sziklát vastagon benőtte a moha, olyan, akár egy óriás lépcsőfok az erdő közepén. Ha felkapaszkodnék rá, folytathatnám utamat a Kökényerdőben, északi irányban, ha helyesen következtetek a sarkcsillag állásából, de nekem eszemben sincs bárhová is menni. Nem látok karámokat a lakhely körül, csak egy apró veteményeskertet különböző gyógy-és fűszernövényekkel teleültetve. A szikla tetején, egy apró lyukon át füst szivárog, ajtó gyanánt egy falap szolgál, ami egész egyszerűen odébb suhan Ivy útjából, amikor végre-valahára leveszem a nyerget hűséges jószágáról, és a karomba emelem Grace-t, hogy a nyomában haladva belépjek a Boszorkány tanyájára.

Szűkös hajlék, a falak egyenetlenek, mintha puszta kézzel alakították volna ki őket, és csupán egyetlen helyiség az egész. Odabent világosság van, a tűz nagy erővel lángol a sarokban, egy lobogó vízzel teli üst alatt, és ebből tudom, hogy Ivy egyenesen innen indult útnak, nyilván, amikor megérezte, hogy idegen lábak tapodják felségterületének földjét. Grey Geoffrey ide már nem követ bennünket, leheveredik a bejárat előtt, amit Ivy tárva-nyitva hagy, miért is ne tenné – neki nincs oka itt bármitől, vagy bárkitől is tartani. Ő az, akitől mindenki retteg.

Én már nem. Féltem, amikor megpillantottam, féltem egészen félútig, de szótlansága ellenére semmiféle fenyegető lépést nem tett irányomba, s még ha tett volna is, amíg Grace élet és halál között lebeg, az én jövőm épp csak egy gyertyavilágnyit tud érdekelni.

Intésére gyengéden lefektetem a lányomat a helyiségben levő fekhelyre, ami szintúgy kőből készült, és puha bőrök, szőrmék borítják. Könnyen el tudom képzelni, ahogy a mindig  dolgos, talpraesett Ivy elhullt állatokat nyúz meg, irhájukat megtisztítja, halcsont tűvel összevarrja, vánkost, paplant készítve belőlük. A tűzhely melletti falon szárított, kötegbe rendezett növények függnek, alattuk egy fából eszkábált bútoron edények, kanalak, éles vágóeszközök állnak, egy bödönben lisztet sejtek, egy kisebb hordóban pedig sózott vadhúst, vagy halat. Nem tudom, hogyan tehetett szert minderre, de nem csodálkozom; az ő hatalmával aligha van olyan, amit ne szerezhetne meg. Talán a szavára hallgató állatok lopták neki a sót, a késeket, üstöket – egy fürge kis nyest elragadja egy paraszt bicskáját, miközben az vacsorál, egy ércesen károgó varjú elcseni a sószacskót egy gazdaasszony ablakából, az erdő szélén látott, villogó szemű róka pedig a fogai közé veszi a száradni hagyott edények fülét, és visszainal vele az erdőbe, úrnője rezidenciájához. 

Semmi rendkívülit nem látok a lakhelyben, a meztelen nőt kivéve, aki egyik kezében egy élesre fent kést, míg a másikban egy, szárnyaival vadul csapkodó, olykor kétségbeesetten fel-felcsipogó szajkót tart, olyan természetességgel, mintha nekem sem illene megdöbbennem rajta. Sután csoszogok hátrébb, be is verem a fejemet a kőfalba, amint álmélkodva, a fülemben dobogó szívvel nézem Ivy természetfeletti munkálkodását, ami ezúttal már sokkal boszorkányszerűbbnek tűnik, mint a körteérlelgetés.

Egy mozdulattal szegi el a madár torkát, az aláömlő, forró vér beteríti Grace arcát, végigpereg a tincsein, bemocskolja csálén álló fityuláját, megül a vállgödreiben, mint holmi skarlátpiros kis tavak. Lekuporodom a fal tövébe, a lábaimat felhúzom, szinte félbehajtom magam, mintha itt sem lennék. Ivy félrerakja a kést, ujjait Grace szennyes ruhájának elejére futtatja. Megtorpan egy pillanatra, s bár arckifejezése, már amennyit ki tudok venni az arcába fröccsent szajkóvértől, amely megsokszorozta szeplőinek számát, változatlan, biztosra veszem, hogy felismeri a valaha kék ruhát, emlékszik, milyen kecsesen, tetszelgőn járt-kelt benne a csinos Agnes Miller, akire őhelyette esett a választásom.

Mégsem szaggatja le a posztót Grace-ről, csak higgadtan, de iparkodva kioldja, finoman kibújtatja belőle a lányom karjait, és lehúzza róla, majd utána az alsóingét is, én pedig félrefordítom a tekintetem, mert nem való egy atyának a lánya szemérmével szembesülnie, amikor az már közel felnőtt nő. Csak hallgatom, miként tör a Kökényerdő boszorkánya selymes porrá különféle füveket, kiszáradt rovarok tetemeit, amiket aztán Grace testére hint, ahogy a halott madarat is elhelyezi rajta, talán a mellén, nem tudom, hisz nem pillantok oda, s mindeközben a tűz egyre magasabbra és magasabbra csap, odakint pedig felvonít egy farkas, s a tücskök újra dalba fognak.

Eszembe jut, hogy talán Pokolra jutok ezért, de továbbra is szentül hiszem, akarom hinni, hogy Ivy jó, akárhány embert is veszejtett el, és akármilyen mélyen meg is vet. Utóbbira talán senki másnak nem lenne több oka nála.

A fejem le-lebukik, ahogy a falon csüggő növénykötegeket bámulom, ólmos fáradtság ül a tagjaimra, de igyekszem nem elbóbiskolni, tudni akarom, mire jut Ivy a lányommal, hogy járt-e bármi eredménnyel vakmerő vállalkozásom. Évszázadoknak tűnik az az idő, ami eltelik, míg egy, az események tükrében érthetetlenül tiszta kéz meg nem érinti összeragadt tincseimet. Amikor kimerültségtől kábultan felnézek Ivy nyugodt arcára, legszívesebben könyörgésbe fognék, hogy nyissa végre szóra telt ajkát, mondja el, mit végzett, de egy hang sem jön ki a torkomon. Négykézláb vonszolom magam az ágyhoz, amin az immáron tiszta, betakargatott Grace fekszik, hajbavalója, ruhája összehajtogatva hever a kövön. Haja szintúgy vértelenül, illatosan terül el az arca mellett, ami bár nyugtalan álomtól torz, de elevenebb annál a halotti maszknál, mint amivé az elmúlt órákban dermedt. Végre látom, végtelen gyönyörűségemre, ahogy valamivel szaporábban veszi a levegőt, ahogy meg-megrezzen pisze orra, szemhéjának halvány hártyája.

Idő kell még, amíg teljesen felépül, de már nem forog életveszélyben, jól lesz, jól lesz az én gyönyörű kislányom.

– Köszönöm – súgom, a szememben örömkönnyekkel. – Köszönöm.

Ivy nem felel, csak áll mellettem, és nézi, türelmesen, ahogy szúrós csókokkal halmozom el Grace arcát. Csak akkor észlelem, milyen visszataszítóan mocskos vagyok a két nőhöz képest, amikor vendéglátónk elém rak egy forrásvízzel teli edényt, hogy megmosdjam, és a víz tükrében megpillantom a többrétegnyi piszok alatt sápadt, megnyúlt ábrázatom. Ivyhoz képest bűzlöm is, nem is kicsit – ahogy elhalad mellettem, hogy felmarkoljon néhány tartalék szőrmét, melyekből hevenyészett fekhelyet készít nekem a padlón, nem érzem a más embereken már jól megszokott, áporodott test-füst- és húgyszagot. Illata egy ápolt nőé, érzéki,mégis könnyed. Ő bizonyára nap, mint nap tisztálkodik, amit a faluban ugyanolyan meghökkenten vennének tudomásul, mint a csupaszságát.

– Nem foglalhatom el azt a helyet. – A leterített szőrökre mutatok, minekutána nagyjából letisztítom magam, és az arcom újra felismerhetővé válik. – Jó nekem a kövön is, Ivy, az ágyat Grace-nek adtad.

Nem reagál igyekvésemre többel, mint egy sürgető biccentéssel, hogy tegyem, amint mond, és én nem merek ellenkezni vele, még ha eltökélt vágyam is őt kényelemben tudni mindezek után. Zsákként dőlök el a szőrmén, nem tudom, milyen állaté lehet, és nem is ma fogom kisilabizálni, az álmosság lassanként teljesen elnyom, de még látom, ahogy Ivy kisétál a hasadékból, ki tudja, miért, a sötétségbe és az ismét életre kelt erdőbe, s az ajtó becsukódik mögötte, hagyva, hadd pihenjünk, hadd álmodjunk.

*

Először nem is tudom, hol vagyok, amikor felébredek reggel, vidám madárcsivitelésre, és a lágy szellő cirógatására az arcomon. Riadtan ülök fel, újfent beverve a fejemet, sziszegve dörzsölgetem a halántékomat, miközben lassan rájövök, mit is keresek én ebben a sziklahasadékban, ami a nyitott ajtón beragyogó, aranyos napfényben közel barátságosnak hat, akárcsak az erdő, amire innen jól rálátok: a fák halkan susognak a szélben, Grey Geoffrey a közelben legelészik, egy rigópár épp a fészkükhöz igyekszik, csőrükben kövér földgiliszta lengedezik. Nehéz elképzelni, hogy az éjjel vérhez hasonlatos folyadék ült a fák levelein, és, hogy ha úgy tartja kedve, ez a rengeteg rég holt lelkeket idézhet vissza, és küldhet újabbakat a pusztulásba.

Ivy az ágya szélén ül, ölében ugyanazt a dézsát tartja, amiben előző éjjel megmostam az arcom, és amiben most valamiféle zavaros, fekete lé lötyög. Beáztatott kendőket emel ki belőle, amiket a már ébren levő Grace nyakára, vékony karjaira simít. Grace megzúzott felsőteste már takarásba került, így csendben odatelepszem melléjük, szomjazva a lányom hangjának csengését.

– Kankalinom – simítok végig a haján, mire a szemembe néz: gyenge még, de magánál van, orcáiba halványan bár, de visszatért az egészséges pír. – Hogy érzed magad?

– Fáj mindenem. – Mindig is szerettem egyszerű, határozott nyíltságát, amivel mások tudomására hozza a véleményét, ha tetszik, ha nem. – Jaj, bocsásson meg, apám, hogy úgy megrémítettem… – Mély sóhajt hallat, ahogy Ivy egy újabb kendőt teker rá, ezúttal a csuklója köré. – De az a büdös gebe rám támadott, pedig jól viseltem magam!

– Semmi baj, nem számít. – Nem ő tartozik magyarázattal nekem, hanem én neki, méghozzá amiatt, hogy mit keresünk a Boszorkány otthonában, akiről egész életében rémmeséket hallgatott, és akit állítólag, oldalamon az anyjával száműztem Sloewickből. Mindeddig nem jutott eszembe félni ettől a pillanattól, de most teljes súlyával nehezedik rám a rémület, hogy miként fogom vele megértetni a történteket, anélkül, hogy csalódást okozzak neki. – Grace, ő Ivy. Ivy Claimond. Az az Ivy Claimond. De ne félj tőle, ő…

– Tudom.

Megakadok, mintha falba ütköztem volna. Grace hangja elhaló, mégis határozott, és éppúgy nincs szüksége az én habogásomra, mint Ivynak az éjjel ott, a lejtőnél.

– Tudod?

– Igen. Tudom, hogy nem fog bántani, és hogy maga hozott ide, hogy megmentsen. Elmondta.

– Elmondta?  – Csak ismételgetem a szavait, mint egy ütődött, tekintetem Ivyra kapom, aki néma csöndben feláll az ágy széléről, a főzet maradékát a ház elé önti, majd a haját a válla mögé seperve a tűzhöz lép, ami fölött valami kellemes illatú kotyvalék, talán kása fő.

– Igen – feleli Grace félálomban, a fájdalom és a varázs, ami a gyógyulását segíti, menthetetlenül visszatereli az öntudatlanságba. – A fülembe súgta, hogy ne verje fel magát. – Ép kezével lomha mozdulatot tesz a füle irányába, de mielőtt felelhetnék, a visszatérő Ivy a homlokára simítja a kezét, és halkan csettint egyet, mire Grace rögvest elcsendesedik, izmai elernyednek, és már csak a szuszogását hallom.

*

Most már nincs kétségem afelől, hogy Ivy sohasem fog hozzám szólni, és bár rosszulesik, beletörődöm. Ezt mindenképpen megérdemlem, úgy hiszem. Ámde más módon nem büntet: minden reggel kásával, fűszeres kenyérrel kínál, ebédre húst, vagy zöldségragut készít. Nem egyedül szerzi be a hozzávalókat mindehhez: miután kiismerem magam a környéken, és vendéglátónk elvezet a tóhoz, ami a sziklától alig kőhajításnyira bujkál, egy szinte lehetetlenül sűrű susnyás mögött, halászni kezdek Ivy kötélhálójával, gumókat, erdei gyümölcsöket gyűjtögetek, amiket szinte gyermeki büszkeséggel adok a kezébe, vagy teszek le kicsiny asztalára. Ő ilyenkor csak végigpillant rajtam, keze épphogy érinti az enyémet, amikor átveszi tőlem a zsákmányt, vagy meztelen combja az én lábamat, ahogy elhalad mellettem, markában gyökérkefével, hogy letisztítsa Grey Geoffrey ezüstszürke szőrét.

Olykor csak nézem őt, miközben felsöpröm a padlót, vagy esetlenül zöldséget hámozok, ahogy Grace-t gyógyítgatja, főzetekkel, üvegcsékben tartott italokkal, amiket az ételébe csöppent, és a szavaival, amiket én nem hallhatok. Csak kora hajnalban suttog neki, vagy épp késő éjszaka, amikor én már elcsitulok az egész napos megfeszített munka után, amivel a kedvére igyekszem tenni. Mikor Grace már képessé válik talpra állni, magára ölteni a ruháját, amit magam sikáltam ki számára, hosszú sétákra viszi őt az erdőbe, nem ritkán a bokrok közé rejtőzött tóhoz, és én ezekből a közös, bensőséges pillanatokból egyiküknek sem hiányzom. Nem féltem Grace-t: úgy érzem, nagyobb biztonságban nem is lehetne, mint kezével Ivy puha kezében, aki úgy terelgeti, készít neki vacsorát, simogatja a haját nyugtalanabb éjszakáin, mintha az anyja lenne, én pedig azon kapom magam, hogy azt kívánom, bár így volna.

Nevetséges, természetesen, de jó okom van rá. Nem tudom, van-e férfi, aki ne akarna egy ilyen erős, okos, szépséges asszonyt, és felkavaró a gondolat, hogy ez az asszony valaha énrám vágyott, csak vak voltam és kiábrándítóan ostoba. Harmincnégy évesen ezt már képes vagyok belátni, most pedig a sors csúfosan az orrom alá dörgöli.

– Mit készít? – kérdezi Grace, aki épp halat pucol serényen; gyors mozdulattal felhasítja az állat bendőjét, és kitépi a belsőségeit, amik nedves loccsanással landolnak a térdén ülő tálkában. Én mellette üldögélek a kis padon, amit az elmúlt napokban készítettem, és ami kedvelt beszélgető-helyükké vált, kezemben Ivy egyik bicskája, amivel egy kisebb darab fát farigcsálok már egy ideje.

– Új nyelet Ivy nagy késének. A mostani már rohad.

– Jól teszi. – Lecsapja a hal fejét, majd farkát is. – Már majdnem egészen meggyógyultam. – Tekintete szelíd, ahogy rám néz, mégis, hiányzik a hangjából az a derűs csengés-bongás, mint ami mindig is jellemző volt rá, mintha mélyen gondolkodóba esett volna, kirántották volna alóla a talajt. Talán nem kellene meglepődnöm, hisz csaknem meghalt, és meg kellett tudnia, hogy a szülei sosem voltak hősök. Jobbnak látom nem szólni semmit, csak folytatom a munkát. – Nem értem.

– Mit, lelkem?

Félreteszi a tálkát, és a szoknyájára markolva felhúzza azt egészen a térdeiig, hogy a simogató napfény végigcsókolhassa a lábait.

– Leverer plébánost. Olyan kegyetlen, és mindenbe beleüti az orrát. A falubírót sem.

– Hughes-t?

– Őt! – A homlokát ráncolva fordítja felém az arcát, amit aranylón kereteznek szabadon hagyott tincsei, mint egy szentképet, amit a templomban mutogatnak ünnepnapokon. – Elítélt egy ártatlan embert. Az a férfi olyan volt, mint maga, egy lány jó apja, és mégis, megverték, kirángatták a falu szélére, és felkötötték, mint azt a gaz útonállót a télen, aki viselős asszonyokat sem átallt meggyilkolni!

Nem tudok mit mondani neki erre, csak szorongatom a készülő késnyelet, és közben fulladozom a gyomromban érzett, jól ismert, ázott rongydaraboktól. Hát mindent tud már, majdnem mindent. Tisztán látja Leverert, Hughes-t, Sloewick istenadta népét, talán az anyját és engem is. Kétlem, hogy Ivy engem megkímélt volna a beszámolóiban, mindazonáltal Grace egyelőre nem adja jelét annak, hogy énirántam is undor ébredt volna a szívében.

Aznap este Grace és Ivy összebújva alszanak az ágyon. A lányom az egyik párnás mellen pihenteti a fejét, mintha tényleg, istenigazából az édesanyja ölelésébe bújna. Ezt az érintést, ezt az érzést sohasem ismerte, hisz Isten csak engem hagyott meg neki, az ő „jó apját”. Bármi történt is, örömmel tölt el, hogy így gondolja.

Már csak én és Grey Geoffrey vagyunk ébren, aki odakünn ázik az esőben, ami hangosan kopog a sziklahajlék tetején, és becsepeg a lyuk-kéményen, pisszegésre bírva a fáradtan izzó parazsat. A bakkecske le-föl járkál odakint, hallom a patái döngését, ez az altatódalom, ahogy lassan magával ragad az álom.

Fújtatva húzom magam után viharvert kordénkat, miközben Grace hűségesen halad mellettem, könnyű léptei alatt alig-alig surrog az avar, mintha a lába nem is érintené a földet, mosolya, amit úgy hiányoltam az utóbbi hetekben, újra az arcán tündököl. Fityulája kikandikál a zsebéből, ezúttal sem tette fel, majd csak a faluhatárban fogja, azt mondta, mert Ivy is így hordja, és így sokkal kényelmesebb, sokkal szebb.

Már közel az erdő széle, látom a kökény-őröket, amik nem állnak az utunkba, moccanatlanul hagyják, hogy átkeljek köztük, és a lányom, ügyelve a szoknyája épségére követ, ám mikor átlépi az erdő határát, velőtrázó sikoly tör fel belőle.

– Apám! – Iszonyatos fájdalom árad a hangjából, ahogy kezeivel az arcához kap, ujjai közül bűzös füst száll föl, szőke haja szálanként feketedik meg. Kiejtem a kezemből a kordérudakat, halálra rémülten nyúlok Grace után, aki két kézzel kapaszkodik a ruhámba, ujjai mögül előbukkanó arca koromszínű és repedezett, vonásai közel teljesen eltűntek már, körmei a karomba vájnak, ahogy talpon próbálja tartani magát, de a lábai egyik pillanatról a másikra válnak foszló hamuvá. Térdre roskad előttem, én pedig kétségbeesetten próbálom magamhoz szorítani, egyben tartani, de a kislányom hamvai átfolynak az ujjaim közt. – APÁM, MIÉRT?!

Harmadjára is hatalmasat koppan a fejem a kövön, ahogy csatakosra izzadtan felülök szőrmeágyamon, a fájdalom elszédít, zihálva hullok vissza eredeti helyemre. Alig kapok levegőt, a szívem eszelősen kalapál, őrjítően melegem van, és félek. Nagyon félek, és ezt az elmém világosan az értésemre adta. Kínoz a gondolat, valahol az agyam egy szegletében, hogy ezzel nincs vége, hogy Ivy Claimond távolról sem csak a némaságával akar büntetni engem. Jó eséllyel csak a rossz lelkiismeretem sugdossa ezt a fülembe, de legyen bárhogy is, elviselhetetlen.

Nem veszem azonnal észre, hogy Ivy is ébren van, noha odakint még csak nem is hajnalodik, az eső pedig ömlik, mintha dézsából zúdítanánk ránk. Egy kézintésével kitárja az ajtót, hogy friss levegő szökhessen be, felszárítva arcomról a verejtéket, utána a polcához lépve szemügyre veszi az új késnyelet, amit ahhoz a pengéhez készítettem neki, amivel kivégezte a szajkót.

– Ivy. – A hangom erőtlen, mint a már majdnem kihunyt parázs, nyelvemet végigfuttatom kiszáradt ajkamon, hogy megnedvesítsem. – Tudom, hogy nem fogsz beszélni hozzám, és tudom, miért. De… de tudnod kell, hogy nem akartalak bántani, soha, se soha. – Épphogy suttogok, nem akarom felébreszteni Grace-t, aki, Istennek hála, ép és egészséges, csupasz lába kilóg a prém alól, és lecsüng az ágyról. Még álmában sem tud soha nyugton maradni. – Sosem hittem, hogy gonosz lennél, hogy az Ördöggel közösködnél. Én csak… féltem. Nagyon féltem. Biztosan tudod, milyen. Milyen nagyon, nagyon félni. – Ismételten felülök, amikor hirtelen felém fordul, és a kést letéve átszeli a kettőnk közt levő távolságot, hogy utána letérdeljen velem szemben, és a sarkára ülve hallgasson tovább, sűrű haja jótékony fátyolként fedi el kebleit és vörös pihékkel borított szemérmét. – Nem tőled féltem. Én mindig úgy hittem, hogy te jó vagy, abban sem értettem egyet senkivel, hogy te intézted volna úgy, hogy Agnes belehaljon a szülésbe. Egyszerűen csak… nem erre termett. És ezzel csak… csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Hogy remélem, megbocsátasz egy nap, mert… fontos lenne számomra.

Hallgatagon, de érdeklődőn függeszti rám a pillantását, várva, hogy mondjak még valamit, de elapadnak a szavaim. Kis csönd után felém nyújtja a kezét, ujjai külső felével lágyan megérinti az arcélem, majd még sajgó halántékom, mintha életében először látna embert, férfit. Borzongás fut végig rajtam az érintésére, a kimért mozdulatra, amint a hajamba szánt, mintha az most is tele lenne forgáccsal, de ez a jobbik fajta borzongás, olyasmi, amit utoljára talán sihederként éreztem, amikor Agnes rózsás kis ajka a nyakamhoz ért, mi több, ez jócskán erőteljesebb annál, komolyabb, tisztább. Amit érzek, nem egy süldő kerge heve, ez valódi tisztelet, csodálat, és vágy, igen, értelmetlenség lenne tagadni, mily nagyon elbűvölt, mindenfajta delej nélkül. Hatalmas megkönnyebbülést okoz, hogy öndöntéséből ér hozzám; elhinti bennem a remény magvait, hogy megbocsátást nyerek.

Elfúlón felnevetek, amikor Ivy elhúzza a kezét a fülemtől, és megmutatja szerzeményét, egy fényes pénzérmét.

– Egy penny – súgom, a gyomromban ülő ázott rongycsomók pedig varázsintésre zsongó pillerajjá válnak. Válasza egy halovány, kérészéletű kis mosoly, ami épp csak addig ül az arcán, amíg a levegőbe dobja, majd elkapja az érmét, ami azonban nem eredeti formájában csattan a tenyerében, hanem egy kerekded, lédús, aranyhéjú körteként. – Ezt sohasem tudnám elfelejteni. A csodáidat. Számomra ezek nem… boszorkánypraktikák voltak, olyanok inkább, mint Jézus csodái. A halszaporítás, meg a béna meggyógyítása. Olyasmit tettél te Grace-szel is. – Gyámoltalannak és összeszedetlennek érzem magam, de minden szavam komolyan gondolom, ő pedig türelmesen hallgat, miközben nagyot harap a körtéből, amit aztán felém nyújt. – Jézust senki sem nevezi boszorkánynak. Tehát te sem vagy az számomra, Ivy, inkább afféle… csodatévő. Jobban belegondolva, az is csoda, hogy valaha is akartál engem. – Leszegem a tekintetem, ahogy a kezembe veszem a gyümölcsöt, és én is eszem belőle egy falást, nem nézek az arcára, még ha ennyi idő után tudom is, hogy semmi változást sem fogok látni rajta.

Kiveszi a kezemből a körtét, és finoman, de ellenállhatatlan erővel hanyatt fektet, hogy aztán újból a hajamba simítva visszatereljen az álmok birodalmába, és ezúttal nem látok rémeket, csak őt, csak Őt.

*

Az elkövetkező néhány napban jobbára csak henyélek, amit otthon csak ritkán tehetek meg. Bőven elég élelmet gyűjtöttünk össze a közelmúltban, lakhelyünk rendezett. A ruháimat kitisztította a lányom, aki már egészen kicsattan az egészségtől, de ugyanoly szótlan, mint az elmúlt hetekben, kék szemében gondolatfolyamok árját látom, de nem merek rákérdezni, miken jár az esze.

A padon ülök, onnan nézem őt, ahogy a maga alá húzott lábakkal gubbaszt az avarban, ölében Grey Geoffrey szarvas fejével, szórakozottan cirógatva az állat homlokát. A hátát mutatja nekem, az erdőt csodálja, és oly odaillőnek látom, mintha ő is a része volna, éppúgy, mint Ivy, akihez mára már oly nagyon ragaszkodik, mint még soha senkihez rajtam kívül. Ezt nem bánom. Úgy hiszem, szebb és jobb dolgokra okíthatja őt, mint akárki Sloewickből, amit immáron egy másik világnak érzek, a házam kőfalait, a műhely gyantaillatát, a bűzt, a ricsajos vásárt, Leverer latin miséit, amikből egy kukkot sem értünk.

Lassan beesteledik, az ég elsötétedik, a bakkecske pedig feltápászkodik, hogy legeljen még egy keveset, mielőtt nyugovóra tér. Ivynak nyoma sincs, ami nem először fordul elő, így Grace készít egyszerű vacsorát számunkra, majd gyorsan elhadar egy imát az ágy mellett térdelve, mielőtt alsóruhára vetkőzve bebújna a szőrök alá.  

Nem tudom, miért, de nem akarok lefeküdni, amíg Ivy vissza nem tér. A tüzet piszkálgatom egy vastagabb bottal, mindig ki-kiemelve a lángok közül, mielőtt meggyulladna, a vége narancsvörösen izzik. Az ajtó nyitva, folyton azt figyelem, várva, hogy a vörös hajú asszony megjelenjen, és talán újra megérintsen, érezzem gyengédségét, ami mindenki másénál többet jelent számomra, méghozzá azért, mert neki nincs oka jóindulattal viseltetni irántam.

Rögtön talpra ugrom, amikor végül megérkezik, előbukkan az éjszakai erdő vakfeketeségéből, s formáit megvilágítja a lángok fénye. Hajának függönye mögött ringó melleiét, széles csípőjéét, nagy, gömbölyű fenekéét, amiről képtelen vagyok levenni a szemem, ahogy beteszi maga mögött az ajtót. Gyönyörű és termékeny, a Nő maga, és kétségem sincs immár afelől, hogy a férfiak, akik állításuk szerint látták egyszer-egyszer őt az erdő szélén, a jó hírüket próbálták csupán megőrizni, amikor azt állították, a Boszorkány rút, undok látvány. Őt megszépítette az idő, kivirágzó ereje, de ami engem illet… lesújtóan semmitmondónak érzem magam. A homlokomba vésődött halvány ráncok, a szakállam, amit már épp itt lenne az ideje rendbe tennem, kissé már megritkult hajam… ifjoncnak sem voltam épp fess legény, de most már főleg nem.

Eláll a lélegzetem, mikor a szemembe néz, de nem a zavartól, vagyis, nem egészen. Merevedésem van, természetesen, izzom lent, mint a husáng, amit piszkafának használtam, de nem ez az első alkalom, hogy is lehetne, hisz folyvást pőrén látom, és attól a perctől fogva, hogy már nem aggódtam a lányom életéért, megszállták az elmémet a komisz gondolatok. Leverer bűnnek nevezné ezt, de kétlem, hogy az lenne, és más férfi sem érezne másként a helyemben, legalábbis, nem sok.

Látja rajtam a vágyat, lassan közelít felém, mintha nem akarna megijeszteni. Nem tudom, mi járhat a fejében, semmit sem tudok kiolvasni a pillantásából, ahogy vállon ragad, és a földön levő fekhelyem felé terel, amin kerekre nyíló szemekkel dőlök el. Zihálok a vágytól és a döbbenettől, nem tudom, mire készül, csak azt, hogy ujjai érintése az arcomon, ajkamon, majd feszülő ágyékomon észveszejtő érzés. És akkor megcsókol, nagyon röviden és felszínesen, mintha épp csak meg akarta volna próbálni, milyen érzés ez, milyen íze lehet a számnak, aztán, mire észbe kaphatnék, átveti a lábát a csípőmön, és kioldja a nadrágomat.

– Iv… – A számra szorítja a kezét, nem hagyja, hogy végigmondjam, talán, mert felverném Grace-t, oly hangos vagyok az izgalomtól. Igaza van, ezt valóban nem kellene látnia.

Arca üres, nem látom rajta a magam vad sóvárgását, ahogy magába fogad, pedig forró és nedves odalent, mellbimbói ágaskodnak, és én nem tudom elszakítani a tekintetem kebleitől, amik ritmikusan meg-megrezdülnek Ivy egyre sűrűsödő mozdulataira. Nem szűz már, nem érzem annak, és nem is úgy viselkedik, de ostobaság is lett volna ezt feltételeznem. Mégis belém döf egy pillanatra a gondolat, bármilyen szánalmas is, hogy vajon ki érhetett hozzá, és féltékeny vagyok, ami még szánalmasabb.

Próbálom visszafogni a nyögéseimet, szerencsére a számra szoruló tenyere segít ebben. Évek óta nem voltam asszonnyal, rá pedig hetek óta vágyom, így kacagnivalóan hamar a csúcsra jutok, és Ivy erre azonnal megáll, nem próbál ő is gyönyört nyerni énbelőlem, csak néz le rám, ahogy megfeszülő csípővel beléengedem a magom. A semmihez sem hasonlítható kéj pár másodpercre elfelhőzi az agyamat, de amint továbbáll, rám zuhan a valóság, súlyként nehezedik rám a kiismerhetetlen tekintet, az édes forróság helyét gyötrő szégyen veszi át a bensőmben.

Nem is várt tőlem többet. Pontosan tudta, hogy ez lesz, mint annyi minden mást is.

Némán kötöm be a nadrágomat, miután leszáll rólam, és a fal felé fordulok.

Soha ilyen megalázottnak nem éreztem még magam.

*

Másnap indulunk haza Grace-szel, hosszú, érzékeny búcsút követően. A lányom kelletlenül válik el Ivytól, akit oly hosszan ölel magához, mintha száz éve ismerné, és megígéri, hogy rendszeresen visszajár majd hozzá. Én tanácstalan vagyok azt illetően, miképp köszönjek el tőle, főhajtással, vagy tán térdepeljek le elé, hogy megáldjon? De vajon nem volna sértő tett áldást kérnem egy boszorkánytól?

Végül egy, az arcára adott csókkal búcsúzom Ivytól, amit nem viszonoz, de nem is várom. Előző éjjel kellően világossá vált számomra, hogy ha nem is gyűlöl kénköves hévvel, szívéből megvet, és hogy annak ellenére, hogy a lelke egy szegletében él még az az énekelgető leány, aki szerelmes volt belém, nem tud megbocsátani nekem azért, mert részem volt abban, hogy a szeme láttára fellógassák a jó Jerome-mot, aki alól egyszerre két, egymásra pakolt sámlit billentettek ki a bitón, mert egy túl alacsony lett volna kurta termetéhez.

Grace nem mosolyog úgy, mint álmomban, csendben lépdel mellettem, olykor fel-felszökkenve egy kidőlt farönkre, kődarabra. Grey Geoffrey vezet minket az erdő széléhez, ahol akadály nélkül sikerül áthaladnom a nehéz, törött kordéval, amikor azonban a lányom a soros, fagyos rémület tölt el. Legszívesebben rákiáltanék, hogy csak lassan, megfontoltan mozogjon, de félek, hogy bolondot csinálnék magamból, úgyhogy csak figyelem, ugrásra készen, ahogy kilép a kökénybokrok közül a sík földútra.

Nem sikolt, foltos ruhája nem fog tüzet, tökéletesen épen sétál mellém, és int oda a bakkecskének, ami szusszantva dobbant egyet patás lábával, majd visszaüget a fák és cserjék rejtekébe, eltűnve a szemeink elől. Felsóhajtok megkönnyebbülésemben, de nem fedem fel előtte, miért. Ivy rendkívül fontossá vált számára, nem tartom túl jó ötletnek a tudomására hozni mindazt a bizonytalanságot, ami bennem honol Őt illetően.

Mindketten szótlanok maradunk, amikor Sloewick első tanyaházai felbukkannak a látóhatáron, csak akkor hallatjuk a hangunk, ha valaki ránk köszön, és csak addig, amíg én udvariasan el nem hárítom a falubeliek záporozó kérdéseit, azzal, hogy egyelőre túl fáradtak vagyunk mindketten, de hamarosan mindenről beszámolok majd. Nem bánják, mi több, egy földműves még a munkát is otthagyja, hogy segítsen elvonszolni a műhelyemig a kordét, amiért igazán hálás vagyok, mert szégyen, nem szégyen, már lóg a nyelvem.

Az apósomhoz hamarabb eljut érkezésünk híre, mint mi magunk, a házam előtt vár, kötényben, zilált hajjal és karikás szemekkel, ami elárulja, hogy sok álmatlan éjszakája volt miattunk, legfőképp az unokája miatt. Lettice sebtében hoz nekünk egy kis meleg ragut és kenyeret, felszítja a tüzet a konyhánkban, mialatt én elmesélem Joe-nak az alaposan kifundált mesét egy villámcsapásról, ami jó pár mérföldnyire innét sújtott le, és rongálta meg a kordémat, egyúttal vadította meg a lovamat, majd egy szent emberről, akibe Marburgh felé bandukolva botlottam, és aki imái és gyógyfüves vize erejével életet lehelt a leányomba. Olyasmit eszemben sincs állítani, hogy eljutottam a zárdáig, hisz Leverer ennek, ha akar, könnyedén utánajárhat – és ő, kis közösségünk mindent szemmel tartó ura, miért ne tenné?

Grace keveset szól a nagyapjához és annak nejéhez, látogatóink elől pedig szó szerint elzárkózik. Nem nehéz kimentenem őt azzal, hogy még megviselt a történtek miatt, de én magam jól tudom, hogy az egészsége a helyén van, és hogy befordultságának köze sincs a lovastanyán történtekhez. A Kökényerdőben töltött idő után idegennek érzi magát a faluban, és egy leheletnyit én is. Ivy birodalmában nem volt helye az alakoskodásnak, csak ember és természet csodás együttműködésének, édes csend volt és tiszta illatok, míg Sloewick bűzhödt, az ajtómban tolongó emberek hírre éhesek, a kocsma tornácán pedig két férfi fennhangon gyalázza egymást néhány rézpénz miatt.

Grace-nek nincs kedve elvegyülni mindebben, még nem, és ezt megértem. Én azonban túlságosan megszoktam már itt, és túlságosan fontos nekem ezeknek az embereknek a véleménye ahhoz, hogy hozzá hasonlóan begubózzam. Emellett felelősséggel is tartozom magunkért, észnél kell lennem, hisz senki, soha nem neszelheti meg, hol töltöttük az elmúlt több mint egy hónapot, és miként gyógyult meg a lányom.

Miután mindenki távozik, megetetem a csirkéket a ráérősen csöpögő esőben (ezt a feladatot az elmúlt hetekben Joe látta el helyettem, igen nagyvonalúan), aztán magamhoz véve az Isaac Hughes-nak félretett bagolyfigurát elgyalogolok a házáig, ami a törvény épületétől nem messze áll, magas kerítés övezi, tágas udvarán két lovat is látok, amint az abrakolónál vacsorálnak; az egyik a neje poroszkája, a másik az ő katonás ménje.

A szolga csaknem kérdés nélkül beenged, nemigen kérdés, hogy fogad-e az ura, aki kis híján hasra esik, oly hévvel pattan fel a vacsoraasztaltól, amikor bevezetnek. Nagyon örvend nekem, hát még a játékszernek, amit azonnal behelyeztet James fia bölcsőjébe, akit természetesen megmutatnak nekem, én pedig kötelességszerűen mosolygok, ahogy mindig.

– Restellem, hogy ennyit kellett várnia rá – szabadkozom, de Hughes csak legyint, majd közel félholtra etet zsenge, szaftos kacsahússal és puha süteménnyel, ugyanazzal, amit ő és családja fogyaszt. Másik két gyermeke, az ötesztendős Tobias és a fiúcskánál nagyjából két évvel idősebb, őzikeszemű Prudence jól nevelt csendben fülelnek, egész addig, amíg atyjuk fel nem küldi őket a szobájukba, hogy hozzák le a saját kis talizmánjaikat: egy tömzsi kis pónilovat és nárciszfaragványokkal ékített dobozkát, rajtuk a nevükkel.

– És azóta sem éri őket ártalom – zengi Hughes, tömött bajsza fölött orra piroslik a bortól. Hatalmas karjaival magához vonja a kicsiket, és cuppanó csókokat nyom a homlokukra. – Makkegészségesek, a csecsszopó meg elevenebb nem is lehetne, ébren tart mindahányunkat!

Sosem lenne bátorságom felvilágosítani arról, hogy ez egész bizonyosan nem az én érdemem.

És ezt már a lányom is tudja.

Kissé kavargó gyomorral térek be Joe ivójába, magam sem tudom, miért, de valami azt súgja, Grace pillanatnyilag némiképp nyomasztó jelenléte tart távol az otthonomtól. Kába vagyok, és borzongok, mintha hideg idő köszöntött volna be, pedig a zápor, ami alázúdult, percekig tartott csupán, a levegő fülledt. Folyton csak Ivy kifejezéstelen arca, töretlen némasága és a lányom komor tekintete jár a fejemben, és ezen az apósom söre, a trágár nótákat zengő ifjak hejehujázása és Barty Robins vállveregetése sem segít, aki, miután keresztet vet a szerencsémre, megint csak felveti, hogy valamikor benézhetnék hozzájuk, és ehetnék egy tál nyúllevest.

Egy pillanatban Leverer is feltűnik, pedig, és Isten bocsásson meg, amiért így vélem,  senkinek sem hiányzott. Fekete reverendájában és köpenyében, a nyakában függő kereszttel és szigorú arcával kirí a tömegből, még a legrészegebbek is arrébb botladoznak az útjából, a harsány dicsekvések különböző, nem épp jámbor tettekről elhalnak. Mindenki tudja, hogy okkal van itt: a plébános sosem alacsonyodna odáig, hogy a falu kocsmájában iddogáljon.

Nem kell lángelmének lennem, hogy tudjam, engem keres, aki valamiként élve visszahoztam a lányomat a faluba, dacára annak, hogy ő már megadta neki az utolsó kenetet. Talán csak érzékcsalódás, de úgy tűnik, mintha szó szerint a levegőbe szimatolna, ahogy végigfuttatja a tekintetét a kocsmanépen, és a jó kopó hamar rám is lel. Képtelen vagyok méregető szemeibe nézni, mikor Barty átadja neki a helyét, akkor sem, amikor neki is előadom ugyanazt a történetet, amit előtte másoknak is. Mindenesetre, nem úgy tetszik, mintha rosszindulattal érkezett volna, és kérdőre akarna vonni, pusztán kíváncsiságot érzek közbe-közbevetett kérdéseiben, a megrögzött vágyat, hogy ő mindenre hiánytalan rálátással rendelkezzen.    

– A Boszorkány – mondja végül, bennem pedig megáll az ütő. – Az próbált újra szomorúságot hozni magára, de az Úr megsegítette. Számára nem ellenfél egy bakkecskének duruzsoló, vörhenyes loboncú átokverés.

– Nem – felelem, de jómagam cseppet sem az Úrról beszélek. – Neki talán semmi sem az.

*

Napok, majd hetek telnek el fölöttünk, és bár igencsak érdekes történésként szolgáltunk a falu életében, az emberek lassanként ráunnak az ácsmester és lánya balsorsának, majd szerencséjének mendemondájára. Kisepri a fejükből a mindennapjaik nehézsége, a kemény munka, a megállapítás, hogy a kútvíz talán büdösebb, mint volt az egyre vérmesebb hőség miatt, hogy a juhász elvesztett két birkát a nyájból, és hogy Deers elöljáró fia hirtelen felbontotta a jegyességét, a ház építése pedig, amiben én is részt vállaltam, félbemaradt.

Nem esik nehezemre visszazökkenni a munkába, egyedül Patsy hiányát sínylem meg, de Holbrook nagylelkűen felajánlotta a visszaérkezésünk után, hogy áron alul elad nekem egy hátast. Az új ló nem olyan kezes, mint Patsy, egyelőre még keveset viszem ki, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jobban fogok boldogulni vele, amúgy is, az állat konoksága sokkal kevésbé aggaszt, mint a lányom viselkedése. Hiába peregnek a napok, kedélyváltozása nem áll tovább; rendben tartja a házat, főz, piacra jár, a karomba bújik, ahogy eddig, de a házam falain túl távolságtartó és szűkszavú. Albertával és Jane-nel egyáltalán nem hajlandó szóba állni, bárhova is hívják azok a jó leányok, Grace-nek sosem alkalmas, vagy épp a fejét, gyomrát fájlalja. Az anyja ruháit egyszer sem látom már rajta, csak azokat, amiket én vettem neki, az sem érdekli, hogy emiatt sokszor kényszerül ugyanazt a darabot viselni. Gyónása Leverernél alig két percig tart, pedig korábban buzgó hévvel mesélte a plébánosnak említésre sem méltó „bűneit”, mert hitte, hogy titkai jó kezekben lesznek nála. Gyakorta eltűnik otthonról, immár engedélykérés nélkül, s noha ez bosszant, nem teszem szóvá: az önálló és öntörvényű Ivy, Grace új anya-és példaképe mellett alighanem ragadt rá ezekből a tulajdonságokból valamennyi, ezen nem kellene meglepődnöm.

Jelenleg is távol van, jóllehet a nap már lemenőben, és elképzelésem sincs, merre kószálhat – úgy sejtem, Ivynál időzik, ahogy azt megígérte a nőnek –, de még jóval sötétedés után sincs sem híre, sem hamva, és ez a helyzet rémisztően ismerős számomra. Próbálok nyugodt maradni, mégis minduntalan ki-kilépek a ház elé, az utcát pásztázva, és Grace alakját kutatva, ha pedig épp nem kint meresztem a szemem, idegességtől ügyetlen kézzel kalapálom a faludoktor orvosságos szekrényének kijáró ajtaját, amit holnaputánra kell rendbe raknom.

Halkan surran be az ajtón, megugrom ijedtemben, amikor meghallom közeledő lépteit, és már nyitom is a szám, hogy megtudakoljam, hol volt, de a szavaim a torkomon akadnak. Úgy érzem, mintha megfagyna a lelkem a látványtól, majd ezer darabra hullna, és szétszabdalna belülről – nem, egyszerűen nem akarom, nem tudom elhinni.

A lányomat tetőtől-talpig vér borítja, mélyen átitatja ruhájának anyagát, alvadtan csillog az ujjain, hatalmas foltokban fedi el mosolygó arcát. Először azt hiszem, megsérült, hogy megint valami baleset érte, hogy valaki bántotta, de gyorsan felfogom, hogy erről szó sincs; az a vér nem az övé. A kezemből kiesik a nehéz fejű kalapács, csattanva landol a padlón, de zaját elnyomja a Grace torkából felbuzogó hangos kacaj.   

– Halottak – kuncog, szinte huncutul, mint egy csínyen kapott kisleány. A füle mögé simítja egy homokszőke tincsét, ujjairól újabb csíknyi mélyvörös vér kenődik az orcájára, és a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha zavarná. A szemei ragyognak, úgy, mint ahogy az utóbbi időben egyszer sem, felszabadult, csupa erő és vérfagyasztó derű.

– Mégis… Mégis kicsodák? – A hangom elvékonyul a döbbenettől, mint egy heréltnek, megkövülve ülök a székemen, fél lábammal még mindig az orvos szekrényében, hogy kitámasszam a rakoncátlan ajtót.

– A büdös gebék. Holbrook büdös gebéi.

– Tessék?

Újfent felnevet, mintha örülne, hogy elismételheti, amit mondott, mintha büszke volna rá. Felül a munkaasztalomra, félresodorva a szerszámaimat, és léhán dörzsölgetni kezd egy megszáradt vérfoltot a füle mögött.    

– Az a cifra ló minden ok nélkül bántott engem, és úgy döntöttem, nem hagyom annyiban. Besurrantam annak a maflának a birtokára, aztán az istállójába. Nem hittem, hogy sikerülhet… de sikerült! Csak belenéztem a gebe ostoba szemébe, és máris vérezni kezdett, tucatnyi sebből! Pusztán mert én így akartam. – Továbbra is kuncogva a föld, egyben a leejtett kalapács felé nyújtja a kezét, ami teljes elborzadásomra magától a tenyerébe reppen. – Persze a többi erre megkergült, nyihogtak esztelenül, így hát, hogy ne csípjenek fülön, elhallgattattam őket. El bizony. – Rákoppint a kalapáccsal az asztalra maga mellett, először csak egy aprót. – Egyszerre nyílt fel mindegyik torka. Egyszerre véreztek szárazra. Mert én így akartam. – Újabbat sújt a fára, és ebbe ezúttal beleremegek, mintha engem talált volna el.

Nem lehet. Ez nem történhet meg velem.   

Csak bámulok rá, nézem vérborította valóját és kacajra hasadó ajkát, és nem akarom elhinni, hogy ez igaz lehet.

Hogy boszorkány vált a lányomból.

harmadik rész