Napégés és jégverés

Thorki, amit hirtelen felindulásból követtem el, és születésnapi ajándéknak szánom Heathernek, skizó társamnak és barátnőmnek. Nem slash, maximum nyomokban, viszont angst, őrület magasfokon; mert Loki jobban szereti Thort annál, mint amennyire ő maga el tudja képzelni. A történet a hercegek gyermekkorából idéz fel néhány percet, érzelmet, és végül van nekünk egy végünk, ami nem veszi figyelembe sem az Avengerst, se a Thor második részét, ahogy az első filmet sem minden tekintetben. A két testvér történetének abszolút alternatív verziója, OOC előfordulhat, mert én írtam. Ez figyelmeztetésnek is elmegy.

 ♫ Háttérzajnak: Black Lab - This night

Napégés és jégverés 

– Mondd, bátyám, te mit látsz, ha az égre nézel?

− Hát… csillagokat. Mást nem nagyon láthatnék, este van.

− És mit jelentenek neked a csillagok?

− Sok-sok szép, fénylő kis pontot. Ugyan, Loki, elálmosítasz a furcsa kérdéseiddel.

− Ó.

− De azért ne is hallgass olyan sokáig.

♦

Két kisfiú fekszik a paplan alatt, arccal egymás felé, vékony, fehér hálóruhájukon áttetszik a bőrük; az egyiké, mint a vaj, egészséges színű. Válla már így, nyolcévesen is nagyon széles, lassacskán új ruhára lenne szüksége, míg a másiké, aki lábait felhúzva pihen vele szemben, csapott és keskeny, csontjai törékenyek, bőre akár a holdvilág, megrebbenő szempillái pedig két, éberen csillanó, kék szemet fednek fel, melyek tiszták és kemények, akár a tükörjég. Ő még csak hatéves, de tekintete értelmes, hollófekete haja sima és egyenes, amíg bátyjáé kócos és aranyszőke, illata akár a szalmáé.

Ha egy szolgáló elhalad az ajtajuk mellett, elcsendesülnek, de amint a léptek eltávolodnak, újra suttogni kezdenek, két kis cinkos az éjszakában – vagy egy órája aludniuk kellene, de képtelenek rá.

− Idenézz – súgja Loki, és szétnyitja apró markát, mintha valami értékes kincset rejtegetne ott. Tenyerében apró fénypont világlik, se nem füst, sem nem anyag, sötétzölden fénylik.

Az idősebb lenyűgözötten felsóhajt, a szája kerekre nyílik, önkéntelenül is öccse keze felé kap, hogy a markába zárja a zöld fényt, azonban az eltűnik, mielőtt csak a közelébe is érthetne.

Csalódott nyösszenését Loki hamiskás mosollyal nyugtázza, a szemei ravaszul villannak meg. Thor lefelé konyuló szájának látványa mindig is eltöltötte némi diadalérzettel, aminek helyét azonban olyan gyorsan átvette a vágy, hogy újra nevetni lássa, mint ahogy az egyik másodperc leváltja a másikat.

Szorosan összezárja az ujjait, és mikor újra szétnyitja őket, tenyerén egy fényből és füstből bűvölt ló nyihog; ragyog, akár a smaragdkőből faragott apró szobrok, mikor a nap fénye megvilágítja őket a kertben csobogó szökőkút káváján. Elégedetten felszusszant, mikor meghallja a nagyobbik ámuldozó sóhaját, úgy érzi, nagy titkok tudója; éjszaka az ő csodái kápráztatják el Thort, nappal pedig a szőke ámítja el korához képest hihetetlen erejével és félelmetes elszántságával, aminek fényében Loki teljesen elveszik.

De az éj az övé.

− Nem lenne szabad – motyogja mégis Thor, bár ujjai mohón közelítenek a fényteremtmény felé. – Apánk azt mondta…

− De nem tud róla – kuncog a kisebb, és egy mozdulattal véget vet az igézetnek.

− Kópé vagy! Biztos sokat fog még fájni a feje miattad.

− Miattad többet fáj, mint a királyság összes gondja miatt, Thor – vág vissza, mire bátyja elvigyorodik.

Téged elbűvöltek a csodáim, ó, de még mennyire. Azt hitted, ez valami magától értetődő dolog – te az erődben hittél, ami oly nagy volt és oly feltartóztathatatlan, és úgy vélted, lehetetlenség, hogy az öcséd ne legyen valamiben hasonlóképp kiemelkedő. Szájtátva nézted, hogyan bájolok kis fénygömböket a fejünk fölé, melyek úgy fénylettek, akár a szentjánosbogarak, megbabonázva pislogtál rám, miközben elmotyogtam az igéket, aztán pedig hangosan kiáltoztál, mikor akaratlanul, ám sokkal gyakrabban akarattal púpot bűvöltem a hátadra, ősz szakállt az arcodra, amiket anyánk szelíd mosollyal tüntetett el rólad, utána pedig a barátaiddal végigkergettél az egész palotán. Nem voltam ideális űzött vad – ahhoz túl gyors voltam. Egykettőre elvesztettek szem elől.

De neked ez csak játék volt. Nem tudtad, hogy mi vagyok, egy kolonc, átok fertezte nyűg, nem több egy rossz befektetésnél, egy tévedésnél.

− Nem megmondtam, Frigga, hogy ne tanítsd Lokit mindenféle bűbájoskodásra? – Odin dühösen az asztalra csap, mire a szolgálók mind talpra ugranak, és kisietnek az étkezőhelyiségből. Thor fel sem néz, nagyot harap egy hússzeletből, és bár a délutáni edzés után megfürdették és átöltöztették, a szemei még mindig győzelemmámortól csillognak.

Frigga jámbor méltósággal leteszi villáját, és urára néz.

− Nem adtam tiltott könyveket a kezébe, nem tanítottam sötét varázsokra.

− Loki férfinak született – feleli Odin, fél szemét szigorúan a kisfiúra szegezve. – Az edzőtéren a helye, ahol férfiak tanítják fegyverrel harcolni, nyíltan és becsülettel, nem pedig alantas kuruzsló-módszerekkel. Mint a fivérét – int a nagyobbik fiú felé, aki mintha nem hallana és nem látna, békésen falatozik tovább.

Loki mozdulatlanul ül, nem néz apjára, az anyja tekintetét keresi, a tányérján érintetlen az étel. A háta szálfa-egyenes, vékony ajkai pengeéllé keskenyedve feszülnek egymáshoz.

− Ők ketten nem egyformák – szól az asszony. – Ki tilthatja meg, hogy ő különleges legyen?

− Én – válaszolja Odin szárazon, majd kiissza a serlegét, és néhány udvaroncát magához intve távozik.

Loki rezzenéstelen arccal néz utána, a szívére dérvirágok futnak fel, összekapaszkodnak, páncélt képezve teljesen ellepik, és a lelkében jégvihar tör ki.

♦

− Atyám nem szeret – jelenti ki Loki. Összekuporodva ül anyja mellett a nyoszolyán, az arca fakó.

− Ez nem igaz. – Frigga lágyan végigfuttatja gyengéd ujjait fia fekete haján, amivel eléri, hogy az ránézzen, mély és titokzatos szemeivel. Thor tekintetéből mindig is hiányzott a mélység, nyoma sem volt benne a titkoknak. Az ő pillantása mindig nyílt, és kék, akár az égbolt egy tavaszi reggelen. – Nagyon szeret téged.

− Dehogyis.

− Hát talán azt hiszed, becsaplak? – mosolyog a nő türelmesen. Meseszép, amikor mosolyog; szőke haja megannyi fonatba rendezve, feltűzve, a színe meleg és az illata édes, akár a méz. Óarany selyemruhája a földig omlik, tekintete jóságos és meleg, akárcsak az ölelése.

− Nem.

− Azt hiszed, a szíved üres. Pedig ez nem igaz.

− Atyám sivárnak tartja a lelkem – ingatja a fejét elkeseredve a fiú. – Nem szeret úgy, ahogy Thort.

− A te szíved és lelked az én virágoskertem – tárja szét a karját az asszony, szavai visszhangot vernek Loki fejében, és ezt a nő tudja is: kisebbik fia mindig is nyitott volt a szépre, a csodára. – És tele van megannyi szépséggel. Ki nevezné a te lelked sivárnak?

Loki ajka mosolyra kanyarodik, ám válaszra nem nyílik alkalma. Bátyja kopogás nélkül beront az ajtón, két szolgáló rohan mögötte, de messze lehagyta őket, az arca csupa piszok, ruhája kiszakadt, odalentről a lovászmester szentségelése hangzik fel.

− Rejts el! – rikkantja, és ráugrik fivérére, aki nyögve zuhan hanyatt a nyoszolyán.

Frigga mosolyogva megcsóválja a fejét, mialatt két fia birkózni kezd mellette; Loki minden erejével próbálja lelökni magáról az idősebbet, de az makacsul tartja magát. Tekintetük összetalálkozik, és Thorból kirobban a nevetés. Az arca kipirult, sugárzik a boldogságtól és megelégedettségtől.

Mindig boldoggá tett, ha büntetlenül kiszoríthattad belőlem a szuszt.

Túl későn ér oda Odin termébe; a bátyja megelőzte, és mire odaér, már csak azt látja, hogy testvére kényelmesen üldögél apjuk térdén, Odin pedig már bele is kezdett az álf csaták történetébe, fél karjával átöleli nagyobbik fia derekát, a pillantása büszke, ahogy ránéz, és Loki tudja, hogy őrá sosem fog így pillantani.

Lokinak csak apjuk csizmájánál jut hely, oda ül le, lábait maga alá húzva, túl nagyok már ahhoz, hogy mindketten elférjenek a térdén, és a mélyből kell felnéznie, a bátyjára és az apjára, akik annyira hasonlítanak egymásra, a nevetésük, fejük minden önérzetes mozdulata, szemük eltökélt villanása, minden a másikat idézi. Ő nem több egy idegennél.

Két órán keresztül egyikük sem néz le rá, jelenléte nyilvánvaló, ám érdemtelen, akárcsak a könyveken pihenő poré.

Anyám, a virágoskertedet utolérte a sorvadás, a kisebbik herceg körül pedig nemsokára összecsattan a végzet állkapcsa. Nincs remény, a szörnyfattyúnak sosincs reménye, csak több száz évnyi édeskés ámítás, fanyar árulás.

A két fiú szinte már egymagas; Loki tizennégy éves, Thor tizenhat, öccse alig negyed fejjel alacsonyabb nála, tartása délceg, fekete haja félhosszú, a szemei figyelmesen szegeződnek a másikra. Thor arcán már kipattogzott a borosta, aranyporként hinti be az állát, izmai megfeszülnek, ahogy játékosan egyik kezéből a másikba helyezi a pörölyt.

− Nos, mi lesz?

Csak ketten vannak az elkerített, homokos pályán. Kora reggel van, az égen lusta, bodros bárányfelhők úsznak, egy lélek sincs még ébren, csak Heimdall, aki egy percig sem szunnyad.   − Én is épp ezt akartam kérdezni – vágja rá végül egy sötét mosollyal.

− Látni akarom, mit tudsz! – mondja Thor. Gyakran kiszöknek a palotából hajnalok hajnalán, mert ilyenkor nem háborgatja őket senki, nem töri meg a testvéri viszály kiélezett varázsát Sif gúnyos horkantása, Volstagg röhögése, Fandral önajnározó locsogása.

− Valóban? – Loki kétkedve félrebillenti a fejét.

− Szórd rám a legerősebb varázsod. Én pedig megidézem a villámokat.

− Nem ajánlatos kísérletezni ezzel.

− Ne félj, vigyázok, hogy ne pörkölődj meg – legyint az idősebb.

− A helyedben magamért aggódnék. – Loki az oldalára akasztja a tőrét, és tenyereit egymáshoz érintve mágiakisülést kelt életre, ami egyre nagyobbra és nagyobbra dagad kezei közt.

Thor nem késlekedik, a pörölyt az ég felé lendíti: a villámok veszedelmes, ezüstfehér csápjai a pöröly köré fonódnak, és a villámisten meglendíti a karját. A fehér és a smaragdzöld fénycsóva egymáshoz ütközik, irtózatos robajjal, Loki válla meggörnyed a testén átáramló energiától. Sokkal nagyobb a villámok ereje a vártnál, és csak zúdul rá az ellenerő, mialatt ő minden izmát megfeszítve tartja a varázslatot; átjárja minden porcikáját, elszívja az erejét, az áram a bőrébe csíp, égett szagot érez, de ő csökönyösen ellenáll (nem engedheti, hogy győzzön, inkább égjen halálra, ó igen, minden sejtje ezt kívánja) ámde hirtelen vége szakad.

Thor kezéből kiesik a pöröly, ő pedig leereszti a kezeit, és féltérdre bukik. Arca verejtéktől nyirkos, kimerülten, kissé megperzselődve tekint fel apjukra, aki izzó szemmel vágtázik feléjük nyolclábú lován.

− Mégis mivel magyarázzátok a történteket?! – kiált fel. – Loki! Megmondtam, hogy az én gyakorlótereimen nem varázsolhat sem herceg, sem alattvaló! Meg is ölhettétek volna egymást! – Bár Loki jóval megviseltebben fest, a király Thorhoz üget lovával, tenyerét a fejére teszi, és aggódva végigpásztázza. – Elért a varázslat?

− Nem, apám.

− Helyes – veti oda, és a kantárszárat megrántva elvágtat.

Loki megsemmisülten néz utána; ruhája füstöl, az arca kormos, ám a lelke az, ami lángokban áll, és mégis elemészti a jégverés, amely elpusztította a virágoskertet.

Nem lehettem jó fia a fényességes Odinnak, hát lettem a csínytevő. Az utamat szitkozódás és sziszegés kísérte, naponta érkeztek panasszal atyámhoz, anyámhoz; előbbi mindig megfeddett, a másik csak csendesen rám pirított, majd homlokon csókolt, hogylétem felöl érdeklődött. De mit is ért anyám hű gondoskodása apám nemtörődömsége mellett, kemény és rideg tekintetével ellenben, elismerés nélkül, rosszallással övezve?

De te fivérem, nem törődtél a hírnevemmel, a csínytevéseimmel, te ugyanúgy vállon fogtál, magadhoz vontál, inni hívtál, és elhárítottad a barátaid gúnyos szavait, melyekkel engem akartak megszégyeníteni. Senkitől sem tűrted el, hogy engem lealacsonyítson, csak magadnak engedted ezt meg, hogy tudjam, hogy ne felejtsem el, te vagy a bátyám, az, akinek engedelmességgel tartozom, akit szeretnem kell. Minden nap ragyogtál, akár a Nap, és én megvakultam a fényedben, elsorvadtam és elégtem, a dühöm pedig megannyi rossz tréfában és aljasságban kristályosodott ki, noha a csillogásodba belekáprázott a szemem, és néha nem kívántam mást, csak hogy kizárólag nekem tündökölj.

♦

Három einherjar fogja erősen, de nem tudják talpon tartani, a térde megbicsaklik. Heimdall kihúzza a kardot a Bifröszt indítójából, Loki magán érzi lesújtó pillantását, de nem foglalkozik vele. Thor lélekszakadva rohan felé, félrelöki a legelöl álló einherjart, és a karjába kapja öccse ernyedt testét. A bőrét zúzódások borítják, a szeme alatt lila monokli, ajka felrepedt, testén karcolások tömkelege.

− Te féleszű! – dühöng Thor, de neheztelő szavai ellenére a mellére vonja a fiatalabbat. – Mégis mit akartál te Nidavellirben?!

− Csak egy kis szórakozást – von vállat Loki, ám a mozdulat olyan fájdalommal jár, hogy megrándul az arca.

− Az neked a szórakozás, hogy ellopod a törpkirály lányának legkedvesebb fejékét?

− Dehogy loptam. Magától adta. Remek meggyőzőkészségem van – vigyorodik el, az álla vértől vöröslik. Thor nagy nehezen talpra rántja, és súlyát magára terhelve végigtámogatja a szivárványhídon. Odin nem küldött felcsereket. Sosem teszi, ha Loki önhibájából keveredik valamiféle csávába, ám hiába reménykedik, a fájdalom nem öli ki belőle a kényszert, hogy felhívja magára a figyelmet.

− Mire mennél te nélkülem – morogja Thor. – Te és a nyavalyás rejtekútjaid…

− Irigykedsz, bátyám?

− Nem én. Mindig azzal zargatsz, hogy meggondolatlan vagyok, ám ilyenkor mit mondasz? – cukkolja. – Emlékszel, mit kérdeztél régen? – A sötét, éjszakai égre fordítja a pillantását, arcára nosztalgikus kifejezés költözik. – Na és most, így összeverve, édes öcsém, mit látsz, ha felnézel? A végtelenséget, mint állítod? A sors kifürkészhetetlenségét?

A válasz nem késik.

− Az ostoba képedet.

Thor a szemébe néz, nem tudja visszatartani a mosolyát, végül mindketten felnevetnek, de Loki nevetése nem olyan könnyed és olyan harsogósan egészséges, kitörő, mint a bátyjáé, csak valami rekedt vihorászás. A szemében keserűség villan, ám Thor szeme minderre vak, és füle süket a néma ordításokra, csak a látszatoknak él, az illúziónak, mely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: csak azt látja, hogy van egy öccse, aki az életét adná érte, és ő is ugyanúgy, hogy van egy királyság, aminek egy nap ő áll az élén, és a testvére ott lesz mellette, hogy támogassa.

A legcsodálatosabb hazugság volt.

Thor betölti a huszonharmadik életévét – tudvalevő, hogy hamarosan királlyá koronázzák.

Folyik a bor, a nép ujjong, ünneplik az örököst, az aranyhajú, aranyszívű, lángoló szenvedélyű, szilaj Thort, sok száz nő vágyálmát, a csodás ifjút, a legjobb fiút és legszeretőbb testvért, ahogy nevezni szokás.

Csak Loki nem örül velük. Vízköpőszerű mosollyal tapsol, készségesen beáll a táncolók közé, de nem cseveg senkivel, a poharából nem fogy a bor, a modora íztelen, tekintete kiszáradt tenger, melynek még a medrét is megsavanyítja a só.

Odin boldog, kedvtelve nézi idősebbik fiát, és senki sem sejti, hogy egy nap az idill semmivé foszlik, hogy egy nap a bölcs király elméje megbomlik, nem lesz több egy vénembernél, aki egész életében a tökéletességet hajszolta, a nemesség álcája alatt, amit megédesített a fennköltség máza. Senki sem tudhatja, még Loki sem, hogy egy nap maga veti a pusztulásba a fiát, pusztán csak azért, mert visszautasítja a trónt és más utat választ, mást, mint a neki kijelölt, megbontja a rendet, úgy, ahogy azt öccse mindig is tette.

Nem, ezt még a legsötétebb jóslatok sem sejtetik, és Thor, aki vidám mosollyal járja az asgardiak szélsebes táncát, karján a birodalom egyik leggyönyörűbb nőjével, egész biztosan nem gondol még csak hasonlóra sem. Ki gondolná erről a tündöklő hercegről, hogy bármi baj érheti? A sötét hajú, sápadt, kiismerhetetlen öccséről sokkal hamarabb el lehetne képzelni.

A mulatság késő éjszakáig tart, lassan elbúcsúznak a vendégek, Odin és Frigga is aludni tér, az udvaroncok öntudatlanul borulnak az asztalokra, borgőzös mámorukban fel-felhorkantanak, a zenészek nyugodtabb dallamra váltanak. Thor búcsút int a lánynak, aki megrészegülve támolyog ki az ajtón; azt nem tudni, hogy a mézbor vagy a férfi közelsége hozta-e ebbe az állapotba.

Thor azonban még cseppet sem fáradt, minden tagja élettel teli, az arcán letörölhetetlen mosoly. A trón ígérete olyan, akár az örök életé, minden hibátlannak és szimmetrikusnak tetszik, a kép egész, sehol egy csorba az ő szemében.

− Táncolni akarok! – jelenti ki, ám a teremben nincs senki, aki hallaná kérését. Az asszonyok mind elvonultak, az urak nagy része az asztalra dőlve horkol.

Egyvalaki van még ébren és jelen a teremben: Loki. Szemöldökét felvonva, kezeit keresztbe téve méregeti a bátyját, ajkán hamiskás mosoly, hamis jókedvet közvetítve. Thor maga is részeg, lába megbotlik, ahogy vigyorogva fivére felé indul; kezeit előrenyújtva vállon ragadja, és a tánctérre húzza.

− Te meg mit művelsz? – szisszen fel Loki, és elhúzódik tőle.

− Táncoljunk – mormogja Thor, kótyagos tekintete derűsen fürkészi a másik arcát, aki azonban méltatlankodva oldalra lép.

− Megbolondultál? Az öcséd vagyok!

− És?

− És? Ez még tőled is ostoba kérdésnek számít… - Még végig sem mondta, két kar kulcsolódik a derekára, és Thor ritmikusan dülöngélni kezd a zenészek által játszott könnyed ütemre, ide-oda rántva a fekete hajút. Az sóbálvánnyá merevedve követi a mozdulatait, közben hitetlenkedve bámul Thor arcába, aki ezek szerint magától értetődőnek tartja, hogy ilyen lehetetlen módon ölelje, nem tartja szégyennek, hogy szereti a közelségét, és a szemében megcsillanó öröm, mely átüt a borszeszes bódulaton, elárulja, hogy most sokkal boldogabb annál, mint amikor a csinos lányt tartotta a karjában.

A bolondos tánc végeztével Thor átöleli, olyan szorosan, hogy Loki alig kap levegőt, ám kivételesen nem dühös bátyjára, és még az is átfut a fején, hogy viszonozza, hadd örüljön a mamlasz, hadd örüljön ő maga is, ám végül nem teszi; mikor Thor kiengedi a karjából, fürge léptekkel kimasírozik, maga mögött hagyja a trónörököst, aki majd egy nap az ő ura is lesz.

Kibírhatatlan volt a gondolat, hogy be kelljen hódolnom neked. Te, mint király? Asgard pompás trónján, hajbókolók tengerében, akikről te még el is hiszed, hogy kizárólag a nemes személyed miatt bókolnak? Képtelen lettem volna elviselni a gondolatot, hogy térdet kell majd hajtsak előtted, alárendelnem magam a parancsaidnak, hogy az a férfi irányítson engem, akivel egy ágyban aludtam, akivel nap mint nap összemértem az erőm és alulmaradtam, akit gyűlölni akartam a jóságáért és kifogástalanságáért, de bárhogy is próbálkoztam, nem sikerült, ahogy annyi minden más sem.

♦

Thor nem lett király.

Hibát követett el, borzalmas hibát – Asgardra haragította Jötünheimet, ó, a véres-fagyos Jötünheimet, és Odin ezért Midgardra száműzte. Lokié lett a trón, a kezébe váratlanul óriási hatalom került, ő azonban összetörtebb volt, mint valaha.

Megtudta, miféle. Szörnyek sarja, kitaszított, és hirtelenjében a nyakába szakadt az igazság, a förtelmes igazság, hogy Odin valóban nem szerette úgy, ahogy Thort, nem is szerethette soha; hogy mindvégig egy eszköz volt, egy későbbi célokra félretett ereklye.

Thor viszont, minden találgatást keresztbehúzva, meglelte a boldogságot a halandók közt. Loki odafentről, a díszes trónusról nézte, hogy bátyja miként leli meg a szerelmet, miként hull le róla a kevélység és pökhendiség, miként lesz olyan jó ember, amilyen ő nem lesz soha. Ő időközben porrá zúzta Jötünheimet, a földdel tette egyenlővé, annak címén, hogy Asgardot óvja, csakhogy tette mögött legfőképp az volt, hogy nem akart többé a valódi származására gondolni.

De Odin, álmából felébredve nem tűrhette, hogy egy jégóriás üljön Asgard trónján, Laufey fattya, a fiú, akiről oly rosszul vélekedett Asgard, a világok legtöbbje; letaszította őt a trónról, és Thorért küldetett.

De a nagyreményű örökös addigra már nem létezett.

− Nem leszek király, atyám. – Thor térdre borulva, ám fejét felszegve beszél, a hangja el pillanatra sem bizonytalanodik el. Loki a sarokban ácsorog, a tekintete metsző, ámde kíváncsi: azt várta, hogy a bátyja győzedelmesen a trónjára ül majd, de mégsem tette, mitöbb, nyíltan megtagadta. Odin dühtől sápadtan, kifejezéstelen arccal mered fiára, a Gungnir megremeg a kezében. A téboly mérges köde egyre jobban a fejébe fészkeli magát, kiszorítja az igaz gondolatokat, csak a csalódottság és a harag marad, a gondolat, hogy mindkét fia hasznavehetetlen; az egyik szörny, pária, míg a másik tökéletes lenne, és az eszét mégis elvették a Midgardon töltött hónapok, és lelke oly jámborrá szelídült, hogy uralkodásnak még csak a gondolata is viszolygást kelt benne. – Szeretem Jane Fostert, és feleségül kértem. Boldog vagyok a halandók közt, oly boldog, ami a trónon ülve elképzelhetetlennek tűnik.

− Hogy… hogy helyezheted a vágyaidat a kötelességed elé? – emelkedik fel a trónjáról Odin.

Thor lassan felegyenesedik, a tekintete kérlelő és tiszta.

− Van egy másik fiad is, ki uralkodásban jóval tehetségesebb és csavarosabb eszű, mint én. Én bízom abban, hogy jó király lenne, az volt addig is, amíg te aludtál, s én Midgardon éltem száműzetésben.

Odin röpke pillantást vet Lokira, alig egy másodperc, de ennyi elég, hogy Loki meglássa a régen igézően elszánt tekintetben felizzó őrült haragot.

− Senki sem tarthat vissza Jane-től, atyám – fejezi be Thor, és Loki elámul bátorságán, őszinteségén, mely annyira de annyira ritka a trónteremben.

− Hát akkor menj, és ne gyere vissza soha! – üvölti Odin, és meglendíti a Gungnirt, ami aranysárga fénycsóvát lövell a villámistenre, körülvonja alakját, és a férfi felkiált. – Többé nem vagy sem a villámok ura, sem Odin fia. Asgard többé nem otthonod. Legyen, ahogy kívánod, trónom a fivéredre száll, mivelhogy nincs más nemzetségemben, ki megörökölhetné. Többé nem láthatod sem édesanyád, sem öcsédet, senkit a mi világunkból. Légy boldog a szerelmeddel, akiért mindent elvesztettél.

Lokinak egy szava sem lehet Thorhoz: az einherjarok karon fogják, és kicibálják a helyiségből. Ugyanabban a kinyúlt ingben és farmernadrágban van, amiben Midgardon is járt, mégis istennek tűnt Loki számára, és bár örülnie kellett volna győzelmének (mitöbb, táncra kellene volna perdülnie, hiszen övé a trón, övé a megbecsülés) ám ehelyett némán áll, és gyűlölködő szemekkel néz apjára, aki minden porcikájában remeg. Pillantásuk összeütközik, és Loki ezúttal nem hunyászkodik meg, mereven néz az öreg szemébe, értésére adva haragját, hogy sosem fog neki megbocsátani: sem az őt ért sértésekért, sem a bátyja szégyenéért, sem pedig Frigga fájdalmas sikolyáért, ami a terembe belépve elhagyja az ajkát.

Odin halála napjáig nem volt hajlandó átadni a trónt Lokinak, az azonban nem sürgette. Midgardi idő szerint ez hatvan évet tett ki: Asgardban ez az idő úgy elrepült, akárcsak néhány megzavart vadgalamb. Loki odafentről figyelte Thort, nézte, hogyan lesznek erős, gyönyörű gyermekei, hogyan szántanak az évek ráncokat széles homlokára, hogyan öregszik meg a szeretett nő oldalán. Miként áll be egy autószerelő műhelybe segédnek, és hogyan örökli meg az egész céget, minekutána a tulajdonos annyira megszerette őt, mintha a saját fia lenne. Thor boldognak tűnt, kiegészültnek, az élete teljesnek, de Loki számára rémisztően rövidnek, túl rövidnek ahhoz, hogy felfoghassa. Akárhányszor csak elment hozzá, hogy a közelében lehessen, Thor átnézett rajta, mint az üvegen. Nem láthatta, a varázs eltakarta őt a szeme elől, és a sokadik alkalommal Loki már üvöltött, tört és zúzott, de semmit sem ért.

Mindig is azt hitte, hogy a bátyja távolléte örömmel fogja eltölteni, ám hatalmasat tévedett; a gondolat, mely régen oly csábító volt: hogy Thor eltűnik Asgardból, és ő lesz az egyedüli herceg, az első és egyetlen, akit tisztelnek, most elviselhetetlen volt. Látta, hogyan vénül meg a fivére, miként lesz öreg és napról napra gyengébb, miként araszol egyre közelebb a halálhoz, mialatt ő Asgardban várakozik a trónra, fiatalon, az idő múlását csak lenőtt haja jelezte. Semmi más, miközben Thor haja megőszült, arcára szakáll nőtt, arca megrácosodott, izmaiból pedig lassacskán kiveszett az erő. Azonban minden este felpillantott az égre, és a csillagokat fürkészte, azokat a ködös fényű kis pontokat, a szemei megteltek vágyakozással, és a csillagokban öccse arcát látta visszatükröződni, ahogy az a tekintetében féktelen irigységgel, ám ajkán csintalan mosollyal visszanéz rá. Ha akkor Loki megkérdezte volna tőle, hogy mit lát az égre nézve, és bár megkérdezhette volna, Thor azt felelte volna: Téged.

Olyan volt ez, akár egy átok, a legszörnyűbb átok, amit testvérekre valaha mértek, és éreztem, hogy nemsokára beleroppanok az elkeseredett vágyba, hogy ismét összemérjem erőmet a tiéddel, veled, akit egykor időtlennek véltem; hogy ismét elgáncsolhassalak futás közben, és csibész átkokat szórjak rád. De ennek vége volt: nekünk végünk volt.

♦

Összeszorított fogakkal áll az ágy mellett, melyben bátyja élettelen teste fekszik, gondosan betakarva. Az arca békés, szakálla rendezett, azt, hogy halott, és nem alszik, csak bőrének porcelánfehérsége árulja el.

Loki korábban az hitte, ordítani fog, ha értesül Thor haláláról, de végül megnémult. Thor teljes, boldog életének vége szakadt; és Loki még nem tudja, hogy pár nappal később Odin is követi, így őt királlyá koronázzák, az idő tájt, hogy fivérét földbe teszik.

− Mindig jobb voltál nálam – suttogja. Sokkal könnyebb kimondania a szavakat így, hogy nincs senki, aki hallja őket. – És én gyűlöltelek érte. Tudtad, mennyire megvetlek egyes percekben, de félresöpörted az érzést, mert te rendíthetetlenül szerettél, te bolond, bárgyú mafla. Testvér.

Száraz a szeme, és üresnek érzi magát belülről, mintha az űr a lelkébe költözött volna. Keze egy finom mozdulatával színt varázsol Thor hajába, a szakállt visszaszívja a bőre, a ráncok kisimulnak. Elakadó lélegzettel néz a halottfehér Thorra, ami az illúziótól ifjan, ám holtan hever előtte, és neki azt kéne éreznie, hogy győzött, övé minden, amire áhítozott, de nem érez a világon semmit.  Csak azt, hogy mennie kell.

A varázslat megszűnik, Loki pedig köddé válik.

Odin halott! A korona Loki Laufeyson fejére került!

Loki Laufeyson üvölt kínjában.

Nem hallja a gratulációkat, melyeket hazug szájak kárálnak, nem akarja látni a gyászoló Sifet, Fandralt, Hogunt és Volstaggot, az összetört Friggát. Csak hologramját hagyja ott a palotanép előtt, ő a belső szobájába menekül, magára zárja az ajtót, a nyitott ablakokon át besüvítő őszi szél végigborzongatja. Egyik percben kacaj buggyan fel a torkából, vigyor görbül az ajkán, ami következő pillanatban beleveszik a gyötrelembe, és a hajába markolva a falhoz veri a fejét, hátha megszűnnek a hangok. Thor hangját hallja, amint inni hívja, érzi erős ujjait a vállán, érzi villámainak zabolátlan hevét a bőrén, látja maga előtt cinkos szemvillanását, ahogy éjszaka, az ágyban a tiltott igézetekben gyönyörködik.

Odin, Frigga, Thor, Loki: mindenkinek szerepe volt a tragédiában, a fájdalmas tragédiában, mely az egyik fivért a megelégedett halálba, míg a másikat az őrületbe hajszolta.

Loki a vállára teríti bátyja vérszín palástját, körbefordul vele, miközben lehunyja a szemét, mosolyogni próbál, de képtelen rá; a berendezés darabokban hever a földön, tenyeréből vér szivárog, a nép odakint a király figyelméért tüntet, ám ő nem hallja őket, hónapok óta nem. Egyszer majd biztos elér a füléig a sok elégedetlen hang: de most csak a gyásznak él, a tébolynak, mely olykor forró, akár a nap heve, és olykor hideg, akár a jég.

Látod, Thor, most én győztem. Legközelebb is felülkerekedem, ha nem vagy résen!, s aztán megvilágosodik, az eszelős mosoly lehervad az arcáról, a falnak dőlve a padlóra ereszkedik, állig a vörös palástba burkolózva. Nem, te már sosem leszel résen.

Loki, a kuruzslókirály, az őrült király, éljen soká!

Micsoda ostobaság, nincs okom aggódni. Percek kérdése, és megint megjelensz, valami győzelemmel kérkedve, nevetve, az elismerést magadba szívva, én pedig mehetek megint vicsorogva mosolyogni, a válladat veregetni, megjátszani, hogy veled örülök, megint nézhetem, ahogy leiszod magad és bolondot csinálsz magadból, újra játszhatjuk ezt a balga színjátékot, ami az évek során a lételememmé vált. Újra itt leszel, hogy a riválisom légy.

Bárcsak, de soha már.