Casual ramble a K.A.S. fedélzetén, avagy Loki színváltós szemei

Ezúttal egy cikkel állítok be, mert már régen volt, sőt, azt hiszem, valamirevaló még sosem fordult elő.

A dolog apropója, hogy a blogocska lassan öt éve aktív, hivatalos szünet nélkül, és mivel ez idő alatt annyi ficet dobáltam össze kedvenc skandináv szépségünk főszereplésével, amennyi gombócból is sok, azt hiszem, ideje egy kicsit személyesebb hangvételű posztban megszemlélnünk, milyen fejlődésen ment keresztül a K.A.S., címszereplő Lokink, és a mögötte álló klimpírozó, avagy én. 

Aki sok ideje követi a blogom, és naprakész abból a pár darab (idestova 2000 oldalnyi) történetből, ami rendelkezésetekre áll, talán élvezetét leli ebben a kis körtúrában. 

2013-ban indult a Kísértsük a sorsot!, és azóta is folyamatosan működik. Mondanám, hogy nagy változásokon esett át, és számtalan izgalmas dolog történt ez idő alatt, de... ez nem lenne igaz. Én alapvetően a megszokások embere vagyok, és bizonyos szempontokból igen egyszerű. 

Nem voltak látványos dizájnváltások, egymást váltó fandomok, drámai bejelentések, eltűnések, visszatérések, egyedül a hogylétemről adtam/adok olykor helyzetjelentést, ha épp feltűnően sok ideig nem volt/nincs érkezésem frissíteni. Aki régóta követ, tudja, hogy volt egy időszak a blog életében, amikor hónapok teltek el egy-egy fejezet között, ez természetesen annak is betudható, hogy a Briliánsig az általános tendencia az volt, hogy egy-egy fejezet 5-6-7-8000 szavas volt, tehát mások olykor komplett történeteinek hosszát képviselték. 

Nekem ilyen az írói stílusom, hosszú, dagályos történetmesélés, végigírt, kifejtett jelenetek, pepecselős hangulatfestés. A Briliáns afféle ízlelgetése a rövid fejezetekben való feltöltögetésnek, de eddig pozitívak a tapasztalataim; van időtök egyszerre elolvasni a fejezeteket, amik kb. 2000-2500 szavasak, míg egy 8000 szavas Mily rongyos ma a holdfény, uram V.-höz azért biztosan kellett idő. 

Ha nem is másfél hónap, amíg megírni tart egy ilyet. :D 

A fandomokról

Ha asszociációs játékot játszanánk azt illetően, kinek mi jut először az eszébe a K.A.S.-ról, valószínűleg az "úristenmindenkimeghal"-után Loki neve következne. Nem is véletlen, hisz a blogon nagyon kevés (kettő) kivétellel minden egyes történet Avengers/Thor fandomot képvisel, és 99,9 százalékban Loki áll a sztorik középpontjában. Hogy lehet ez? Hogy nem unok rá, ennyi idő, leütött karakter után sem? 
Egyáltalán, rá lehet unni erre a palira?

Okay, persze, tudom, bármire rá lehet. Mint a nagy, lángoló szerelem, tart ideig-óráig, aztán mindenki elmegy az ellenkező irányba. Számtalan ilyen íróba futottam az elmúlt években, akik rövidesen búcsút intettek ennek a gyönyörű hisztigépnek.
Ennek okai, szerintem: 

1, Nem minden szerelem tart sírig, mint mondottam volt.

2, Egyetlen jó ötletet tudtak a drágához társítani.

3, Igazából csak Loki formás segge és csinos pofija fogta meg őket, és jólesett elképzelni, amint hentereg egyet Tonyval, mondjuk, vetkőzős póker után. (Szarkasztikus hangnemem ellenére ezzel semmi gond nincs). 

4, Loki az életük egy korszakában tudta megszólítani őket. Mert, lássuk be: Loki azért gyűjtött maga köré ilyen sok embert, nem csak fiatalokat, mert aki volt már mellőzött gyerek, akit különböztettek meg negatívan a testvérétől, közösítettek, gúnyoltak ki a mássága (érdeklődése, kinézete, életstílusa, nemi identitása, etc.) miatt, megtalálta az analógiát vele. A családok fekete bárányai, a "fura alakok", csöndes könyvmolyok, álmodozók, a sérelmeiket magukba fojtó, akár némi agressziót is magukban hordozó, önpusztító, szuicid, depressziós emberek. De a legtöbben, jobb esetben, túllépünk a mélyponton, a rossz korszakokon, kiszakadunk a mérgező környezetből, és akkor Loks már elveszti kabala-jellegét, felváltják mások. 

5, Az írást sem gondolja olyan vérkomolyan mindenki.

Na de akkor mi a fene van Gwennel? 

Gwen sosem árult zsákbamacskát azt illetően, hogy krónikus depresszióval küzdött évekig, aminek tetőzése kb. 2014 körül volt. (A blog legaktívabb évében, btw.) Nehéz is lett volna árulni azt a bizonyos zsákba dugott macskát, mert bárki könnyen rájöhetett a történeteim hangulatából, a megfogalmazásmódból, a narratívámból, hogy some serious shit is going on. 
Igen, a Lokival való kapcsolatomat a fentebb vázolt problémák alkották meg; ő vált a szócsövemmé, a totememmé. Nagy különbségek vannak közte és köztem, de annál is nagyobb hasonlóságok. Ő, és az őt megformáló emberbőrbe bújt angyal, Tom Hiddleston a lelki fejlődésemnek rendkívül fontos figurái voltak, és azok a mai napig. 
Loki módot adott arra, hogy kifejezzem magam, kitombolja magát a rosszabbik énem, Tom pedig megmutatta nekem, milyen akarjak lenni. Miként szülessek újjá abból a romhalmazból, amit a körülményeim csináltak belőlem. 

"Nem csendesül a vihar. Loki hevesebben gyűlöl, mint egész eddigi életében bármikor. A kezében ecset, előtte érintetlen vászon; alig egy óra alatt felskicceli Jane arcát, pontatlanul, de ez egyáltalán nem érdekli. Félredobja a festéket és az ecsetét, és hatalmasat öklöz a festett arcba, addig püföli, amíg a barna hajat és csinos arcot halványvörösre festi még mindig szivárgó vére. Eztán a konyha kövére veti a képet, és remegő kézzel alá gyújt. Miután a vászon elporlad, még meg is tiporja, parázsló anyagdarabok szóródnak szanaszét.

Loki is olyan, akár a parázs: széthullott, de izzó, és bármit felperzsel, ami csak a közelébe kerül."

2014 egyik első története, a háromrészes Színfoltok talán az egyik legékesebb példája a szétesettségem nektárcseppjeinek. Nem a legjobb történetem, helyenként eléggé OOC, kaotikus, dühöngőn drámai, amilyen én is voltam akkor. És itt is vagyunk: Loki színváltós szemeinél és rugalmas jelleménél. 

Kék, zöld, zöldeskék? 

Tegye fel a kezét, aki észrevette, hogy a történetek nem egységesek azt illetően, Loks zöld, vagy kék szemű! Senki? Valaki...? Te se, Laci?
Oké, viccelek, nyilván többetek kiszúrta a dolgot.
Nem véletlen.

Loki egy fantasztikusan sokrétű és színes jellem, akit számtalan módon lehet hitelesen ábrázolni, új színt, megvilágítást adni neki, rengeteg AU-ban, szerepben működik perfektül. Aki rendszeresen olvas, tudja, hogy imádok kísérletezni vele, olyan szitukba helyezni, amikbe nem gyakran szokták (értsd: lebetegíteni, és Tony/Thor/mindegy gondoskodására bízni afféle fandomtoposz, de mondjuk értelmi sérültet csinálni belőle már ritkább.)   

Ó, igen, az Endümion. Megértem, ha sosem bocsátjátok meg.

"Stark valami „origami” nevű dolgot ajánlott neki egy alkalommal, amit két napja megpróbált kivitelezni, csakhogy ő pillanatok alatt belezavarodott az egészbe. Mégis, mikor tíz percre bevonult a mosdóba, visszatértekor Loki egy pár helyen ujjfoltos, mégis szépen megszerkesztett papírdaruval várta. Ő homlokon csókolta örömében, és Loki felmosolygott rá.

Thor akkor egy percig igazán boldog volt

és ez különös."

Ebben a történetben Loki kék szemű, míg a Színfoltok megveszekedetten rosszindulatú, keserű, teátrális, vadul őrült festőművésze mérgezően zöld szemű. A Dallamtörés melankolikus, cinikus, betegeskedő Lokija megint csak kék szemű, szemben a Holdningsendring mélyzöld tekintetű, egyben manipulatív, hazug, utolsó tetűládájával.
Egyszóval, azokban a történetekben, ahol Loki áldozat, vagy a rosszindulata kevéssé domináns, kék szemekkel jár-kel (pl: Dallamtörés, Gridastadur, mindkettőben gyenge, kiszolgáltatott, lásd fentebb említett toposz). Ahol viszont veszélyes (Fornum Godum), maga a villain (Holdningsendring, Az ember gyermeke), vagy egy teljesen kattant, gyűlölködő figura (Idegen a tükörben), zöld szemű. 

Közösen bejárt utunk

Loki sok mindenné átalakult a kezem alatt, miközben folyamatosan fejlődtem, megtaláltam a saját írói hangomat (eleinte mások stílusával próbálkoztam, kísérletezgettem). Rengeteg csodás emberrel ismerkedtem meg, és teszem a mai napig, többek közületek remek barátaim lettetek. És megszületett a headcanon, hogy Loki velem él, itt csövezik, és zabálja a Nutellát, ami irtó cuki. 
(Pszt, ez igaz).
De nézzük csak, miből is indult a mi csínyistenünk, és mi vált belőle? A Színfoltok eszelősétől hogy jutott el a Mily rongyos ma a holdfény, uram enigmatikus apafigurájáig? (Úgy, hogy rádobtam még plusz húsz évet, cssss.) Hogy vált az Idegen a tükörben őrjöngő halálraítéltjéből a Lygavarir huncut, csábító, de mégis sebezhető machinátorává? A Lamentáció, halálos dózisban bűntudat-sújtotta gyilkosából a Briliáns elnyomás ellen lázadozó hősévé? 

"– Mint Frigga királyné, uram? – A kislány megint csak állja nagybátyja tekintetét, arca megszeppent, de már nem retteg tőle. Megvédett. A vérének nevezett.
– Igen. Ő is tisztelt minden élőt, gyengéd volt azokhoz, akik soha nem szolgáltak rá, és oktalan irgalmat tanúsított a legförtelmesebb söpredék iránt is. – Célzó pillantást vet a Hlédís ölében forgolódó rákszerű lényre. – Ezeket a cselédek bunkókkal szokták agyoncsapni.
– Pedig bájosak… szerintem.
Loki ajka halvány félmosolyra rezzen.
– Ameddig ki nem fosztják az éléstárat. "

(Mily rongyos ma a holdfény, uram II.)

A Lygavarir és a Mily rongyos..., párhuzamosan íródott, mindkettő királydráma, ugyanakkor mind hangulatban, mind az uralkodó évszakban merően eltértek. Ide-oda ingázni az áz nyár és a jötün fagy között nagy muri volt.

Mint ahogy a kis listából kitűnik, Loki sokkal összeszedettebb karakterré vált az elmúlt egypár évben. Maradt a gonoszkás szarkazmusa, hátulról-mellbe ügyeskedése, arroganciája, de határozottan heroikus figura született belőle (ahogy végre a filmekben is). Valaki, aki egy kicsit képes túllépni önmaga árnyékán, szélesebb látókörrel gondolkozni. Ennek pedig egyetlen egyszerű oka van: gyógyultam. (Nem gyógyultam meg, mert ebből, azt hiszem, sosem lehet, de már sokkal jobban vagyok). Tapasztaltam és értem. 
Én nem elhagytam Lokit a személyiségfejlődésemmel, hanem magammal együtt formáltam. És mivel a kánonban is hasonló történt, boldogan mondhatom, hogy többé-kevésbé IC-n, mutatva, hogy nem véletlen tekintem lélekállatomnak. 

Hangulatok, depiendek

Hogy is volt ez az asszociációs játékkal? Loki és a rohadjmegGwen! 
Igen, nem a vidám befejezéseimről vagyok híres, és ez nemigen fog változni. Az tény, hogy újabban nem célom mindenáron megnyuvasztani Lokit, de ennek egyetlen egyszerű oka van: fejlődtem cselekményépítés terén, jobban tudom mérlegelni, milyen befejezés illik az adott történethez. 
Hozzá kell tenni, mindig is igyekeztem nem a véghez írni a történetet, hanem fordítva. Szívügyem a mai napig, hogy a történeteim szóljanak valamiről, azon felül, hogy Lokiról, meg arról, hogy olykor néha kicsit homokos. (Megint csak, semmi sértő szándék nincs részemről a könnyed fluffok íróinak irányába). Lehet, sokkal több olvasóm lenne, ha többet jópofáskodnék, esküvők lennének, virágfüzérek, nászutak, vetkőzős póker. Ez mind szép és jó, csak ez nem én vagyok. Nem én, mint író.
Én, azt hiszem, az Endümion Thorjának kitartása, az Idegen a tükörben Lokijának üvegtörő dühe, a Hlédís mögött felsorakozott jötün sereg harcüvöltése, Az ember gyermeke Télfiújának misztikus félelmetessége és könyörtelensége, a Gridastadur Lokijának fáradt mélabúja és a Briliáns Tonyjának szarkazmusa vagyok. Többek között. 
Szeretek politikáról, családról, bonyolult érzelmekről, nehéz döntésekről, érzékeny témákról írni, és többnyire nem átallok nyíltan erőszakot, vagy más csúnya dolgokat ábrázolni. Se mást. (Nem tudom, hogy tudtam rávenni Lokit arra a Lygavarirban, hogy megdugjon egy nőt). 

Hangulat terén nagy eltérések vannak. A Briliáns modern, olykor vicces, könnyed, neonfényes, de ugyanakkor fincheri szemétségeket rejtegető világa párhuzamba állítható talán a Szárnyaszegett gengszterrománcával, de annál jóval durvább. Ott van nekünk a blogon kakukktojásnak számító, és meglepően nagy ovációt kiváltó történet, az Instinktus, egy Hannibal/Avengers crossover, amit nem tudom, hogy volt merszem bevállalni, már csak azért is, mert ilyen nyomasztó sztorit nem sokat írtam még; a lassú, párbeszédes settinget anarchiába átcsapó vég zárja. 
Életem egyik legnagyobb bókja volt, amikor azt mondták, megidézte egy Hannibal epizód mellesleg megidézhetetlen atmoszféráját. 

"Még csak nem is fordul felé, és ez által még színpadra illőbb az egész; a pszichiáter csak mosolyog a háta mögött, mint egy apa, miközben a fia elismerésre méltó teljesítményről tesz tanúbizonyságot. Lokinak bámulatos tehetsége van ahhoz, hogy feszültséget generáljon és egymásnak ugrassza az embereket. Lenyűgöző.

− Komfortérzést nyújt biztosnak lenni abban, hogy a pártfogóink mindegyike ténylegesen a javunkat akarja. – Ezzel eléri, hogy a másik ránézzen, félig eltakart szemeivel, és kíváncsi, kisimult arcával. Loki már nem akar mindenáron szabadulni. Izgalmat lelt a terápiában. – Jobb abban hinni, hogy az ügyünk segítői jóindulattal viseltetnek irántunk, mintsem hogy mindenkiben a gonoszt keressük."

Vannak a Sírósok (érfelvágósok), olyan mint például Lamentáció halálos dózisban, Napégés és jégverés, Endümion, Dallamtörés, és még sorolhatnám, ezekből van a legtöbb.
A Holdningsendring kategorizálhatatlan, raknám Briliánsékhoz, de Loki akkora rohadék benne, hogy így no. Körülbelül Az ember gyermekével szerepeltethető egy lapon: mindkettő thriller, és Loki mindkettőben húsbavágóan kegyetlen, de utóbbiban jóval könnyebb azonosulni az indítékaival, míg a Holdningsendringben csúnyán átvágja a fejünket. 
A Királydrámák mély patetikussága, egyben dagályossága a Lygavarirban és a Mily rongyosban... zengedez. Ebben a két történetben kedélyesen kigyomláltam a nekem nem tetsző, túlzó, vagy túl sci-fis elemeket a filmekből, és a Lygavarir kereteiben egy reneszánsz udvart csináltam Asgardból annak minden áskálódásával, a Mily rongyos... esetében pedig fabrikáltam egy K.A.S.-féle Jötünheimot egy alternatív jövőben. 

Zárás

Nagyjából ez lenne, amit össze akartam nektek szedni, elmondani, leleplezni, időtöket pocsékolni. Futok is vissza írni, nem soká frissítenem kell, addig is, jó olvasgatást, ajánlott zenéim nem-meghallgatását, és boldog, boldog mindennapokat, hajósaim! ♥ 

(Esetleg azt megsúghatjátok, van-e kedvenc történetetek, esetleg Loki-verziótok a blogról, és hogy miért. Gwen nem harap, csak Lokiékat, de őket marcangolja, hrr.)