Dallamtörés

Szóval volt a Heroes In The Maze kihívás, amire jelentkeztem, és aminek ma lett vége ~ tehát szabad kezet kaptunk a történeteink publikálásában, és még észbe sem kaptam, már kaptam az ösztökélést, hogy töltsem fel, így hát meg is teszem. Ez egy irtó hosszú frostiron történet, ami egész pontosan merevangst, egyrészt mert hát mit is vártok tőlem, másrészt pedig az angst kategóriában indultam a kihíváson. A történet első helyezést ért el, amit kérem nem nagyon tudok sem elhinni sem felfogni, de az biztos, hogy kiugrok a bőrömből örömömben.

Kulcsaim: 

Elsődleges: “Van, amikor az elme akkora ütést kap, hogy elrejtőzik az őrületbe. Noha ez talán nem látszik üdvösnek, mégis az. Van, amikor a valóságban nincs más, egyedül csak a fájdalom. Hogy elmeneküljön a fájdalom elől, az elmének ki kell hagynia a valóságot.” ~ Patrick Rothfuss

Másodlagos:  hárfa: „Lebilincselően hazug nyelved hasztalan, ha tested nem képes játszani a szavak dallamát.”

Harmadlagos:  vérpatak

Játszódik a Bosszúállók után, figyelmen kívül hagyva a Vasember 3-at és a Thor 2-t.

Tartalom: A manhattani csata után Tony nem érzi magát ugyanannak az embernek, a látottak és tapasztaltak feldolgozása nehezebbnek bizonyul, mint hitte. Ámde, mikor Loki kezére felkerülnek a fémbilincsek, megcsillan annak reménye, hogy a földönkívüliekkel való harcoknak és a hősködésnek egy életre vége szakad. Loki távozása előtt figyelmezteti Tonyt, hogy a megpróbáltatásoknak még koránt sincs végük; újabb invázió közeleg (ezúttal az ő közreműködése nélkül), de ezúttal Tony lesz a célkeresztben, illetve az, akit a legjobban szeret, tekintettel arra, hogy az előző sereg pusztulása az ő érdeme volt elsősorban. A férfi természetesen nem hisz neki, csakhogy pár héttel később az asgardi szavai valósággá válnak, és Tony elveszíti Peppert. Tony ezt már végképp képtelen feldolgozni, konokul elzárkózik a valóság és a világ elől, ismerősei kezdenek lemondani róla. Kisvártatva azonban felbukkan a száműzött, tucatnyi sebből vérző, ám változatlanul dörzsölt Loki Laufeyson, egy rendkívül kecsegtető ajánlattal. Kottázatlan zenekompozíció gyászról, tagadásról, és az elszalasztott alkalmakról, tizennégyezer szóban.

Dallamtörés

A robbanás pillanatában süket voltál a világra. A zajok elhalkultak, magába szívta őket a sírszagú csend. Te visszafelé zuhantál, ernyedt tagokkal, a szíved egyhangú ütemet vert a bordáidon. Nem voltál eszméletednél, az elmédre kecsegtető csend borult; azt ígérte, véget vet a harcnak, a félelemnek, amely a fejedbe fészkelte magát, elhomályosította a látásod, és minden áron meghátrálásra akart késztetni, egészen addig, amíg nem volt már visszaút – onnantól nem számított semmi. Nem gondolkoztál. Nem éreztél semmit, az univerzum nem volt több egy szétszaggatott illúziónál.

Átzuhantál a megsebzett felhőkön, és egy pillanatra az egész világ elnémult.

A szétmálló csend helyét betölti az Andante, nyugodt dallam, a helyreállás, az egyensúly, a visszazökkenés. A hang hamis és hazug, mert te valahol már véglegesen félresiklottál.

Zakóban és farmerban, összefont karokkal dőlsz a páncélozott fémfalnak, napszemüveged a homlokod fölé tolva. Még mindig nehezen hiszed el, hogy életben maradtál: néha rutinszerűen végignézel magadon, a behegedt karcolások tömkelegén, a mellkasod közepén jégkék fénnyel világító reaktoron, és ilyenkor újból és újból ráébredsz, hogy talán már régen halottnak kellene lenned. Az élet már annyiszor megpróbált kijátszani, de te mindannyiszor csökönyösen kitartottál, akár tudatosan, akár nem, de nem voltál hajlandó meghalni.

Még mindig élsz, de ezt nem Lokinak köszönheted.

A fekete hajú jött, látott, és hatalmasat bukott, az általa keltett szörnyű káosz rendeződött, minden halad tovább az eredeti ütemben. Már csak egy dolog van hátra: elköszönni Lokitól, majd végignézni, ahogy eltakarodik Thor irányításával és szíves közreműködésével.

Az „elköszönés” lényegében annyit takar, hogy minden Bosszúálló kap tíz percet Loki társaságában – amit az isten természetesen egy törhetetlen acélbilincsben kénytelen végigülni ­–, és ez alatt bármit mondhatnak neki, az „ami a szíveden, az a szádon” elv szerint. Hősies, drámai búcsú a Földre rontó gonosztól, az erkölcsi fölény látványos lobogtatása, mintha egy gyerek a nyelvét öltögetné a másikra: mégis én nyertem, mégis én nyertem!

Átkozottul feleslegesnek érzed az egészet, szánalmas hercehurcának, amit csak az időd pocsékolására találtak ki.

− Bibibí – mormogod enerváltan. Máskor bizonyára nem lenne gondod ezzel az infantilis mellveréssel, de most semmi kedved hozzá, túl fáradt és túl kedvtelen vagy ahhoz, hogy örömöd leld benne, hogy egyáltalán tudomást végy róla.

 − Tessék? – néz feléd az egyik megtermett SHIELD őr, a névtábla szerint Mickey, akinek az arcán többhetes borosta van, az alkarján tetoválás: egy sárkány, amit valaki igen kevés szakértelemmel varrt a bőre alá.

Megrántod a vállad.

− Azon gondolkodtam, hogy akarok-e kávét venni, vagy sem. – Elrévedsz a folyosó végén árválkodó, modern automata felé. Egyáltalán mit keres a SHIELD szuperbiztos börtönfolyosóján egy kávégép?

− Ezt maga tudja.

− Mit tudok én már? – utalsz keresetlen közönnyel az elmúlt napok megpróbáltatásaira. – Istenek és űrlények Manhattanben… agyrém.

− És atombombák – teszi hozzá az őr.

− Olvadós hab a tortán - sóhajtasz fel sötét gúnnyal. Az őrnek nincs alkalma válaszolni, mert a tömör, áthatolhatatlan fémajtó kinyílik, és mögüle feltűnik az utolsó előttiként sorra került Bruce arca. Szokás szerint bágyadt, a szemei karikásak, aranysárga ingének gallérja félrecsúszott, ajkai kicserepesedtek a stressztől.

− Ez nem volt tíz perc. – Kezet fogsz a tudóssal, miközben vigyorra kanyarodik az ajkad. Pepper után ő az első, aki képes ezt előcsalni belőled a csata óta. – A zöld krapek ráunt a smúzolásra?

Bruce sovány mosolyt erőltet az arcára.

− Ühüm, valami ilyesmiről volt szó. Nem akartam kockáztatni. – Az ajtó felé int, mire a gyomrod rándul egyet. – Szabad az út.

− De jó nekem.

A fehér, dísztelen helyiségben a levegő hideg, mintha a langyos nyárból hirtelen átzuhantál volna a sarkvidék telébe. Megborzongsz, arcodra fintor ül ki, a majdhogynem steril tisztaság egy pillanatra teljesen elvakít. Loki a terem közepén ül, egy, feltehetőleg szándékoltan kényelmetlen széken, amiről hiányzik a kar-és háttámla. Csuklóit fémbéklyó szorítja egymáshoz, ami olyan vastag és széles, hogy te talán meg sem tudnál mozdulni benne. Eddig csak filmekben láttál ilyet, és nem igazán vidít fel a látványa – persze az mindenképp üdvös, hogy korlátozza az elmeroggyant mozgási lehetőségeit. Loki fekete, arany és zöld színei minden tekintetben kirívóvá teszik őt, a legkevésbé sem odaillő, és talán emiatt érzed furcsán félelmetesnek. Eddig csak egyszer láttad őt ilyennek, de akkor történetesen a torkodat markolta, és eszelős haragtól izzó szemekkel ráncigált, mintha puszta kézzel akarná elroppantani a gégéd. A döbbenetesen kecses, hosszú ujjak kőkemény szorítását bármikor képes lennél felidézni, de ez nem éppen a legszebb emlékeid iskolapéldája.

Mögötted bezárul a hermetikusan záródó ajtó, rajtad pedig úrrá lesz a klausztrofóbia, még ha hallod is az oxigénpumpák zúgását. Minek is jöttél el? Mi haszna van ennek az egésznek? És Loki miért néz ki úgy, mintha mulattatná a szituáció?

A hideg a bőröd alá furakszik, libabőr borít el, egy pillanatig az jár a fejedben, hogy két kézzel kezded verni az ajtót, hogy engedjenek ki. De nem tudod levenni a szemed Lokiról, aki kezeit az ölében pihentetve, ravasz mosollyal figyel, fixíroz lankadatlanul, és nyilvánvalóan a bizonytalanságodon szórakozik. Sebei miatt valahogy százszor fenyegetőbben fest, szemeinek kékje a Jeges tengert idézik, természetellenesen fehér fogain szikrázik a mesterséges fény.

Gyilkosan, alattomosan és dühítően gyönyörűnek látod.

− Stark. – A neved úgy illan le finom szabású, puha ajkáról, mint valami bók. – Azt hittem, te nem tisztelsz meg azzal, hogy búcsúzóul intézz hozzám pár kedves szót.

Minden önuralmadra szükséged van ahhoz, hogy ne taposs a vigyorgó arcba.

− Eljöttem, de nem számítottam arra, hogy be is kell jönnöm – feleled felszegett állal, a hangod nem árulja el aggályaid. – Abban reménykedtem, hogy Barton becsempész valamit, hogy az utolsó kínálkozó alkalmat megragadva kinyuvasszon.

− Ahogy észrevettem, a biztonsági rendszeretek ennél kiterjedtebb. – Lokit látszólag cseppet sem kavarja fel a saját meggyilkolásának emlegetése, a mosolya rendületlenül magabiztos, csaknem kérkedő; ez kimondhatatlanul bosszant, dühít, hogy játszik veled, hogy még a hátramaradt, Földön töltött perceit is arra akarja felhasználni, hogy téged kikészítsen, mintha nem lenne már átkozottul mindegy. – És itt amúgy sem lenne alkalma arra, hogy minden részletre kitérve halálra kínozzon. Márpedig nem valószínű, hogy ő beérné kevesebbel. – A tekintete jéghidegen kavarog, kiismerhetetlenül és kristálytisztán, élesen, mint az üveg: tudod, ha nem vigyázol, megvágod magad. Újra.

Megköszörülöd a torkod.

− Én emiatt nem aggódom, ha kell, megoldja ő sietősen is. SHIELD ügynök, meg egy salátavillával is képes ölni.

Loki erre nem válaszol, helyette félrebillenti a fejét, gallérja alatt bőre szeplőtlen és krétafehér. Egy pillanatra felvetül a fejedben a gondolat, hogy vajon milyen lehet a tapintása – tényleg olyan puha, mint amilyennek tűnik, vagy éppen gránitkemény? Lenézel a tulajdon kezeidre: bőröd egészséges, napbarnított színű, ujjaidon hegek nyomai, az egyik körmöd berepedezett.

Ez a makulátlan fehérség kétségkívül összemocskolódna a te kezeidtől.

Aztán elhessegeted a gondolatot, és fejben pofán ütöd magad. Ez csak a kezdet.

− Nincs semmi mondanivalóm neked. – Lényegre törően, velősen fogalmazol, kerülöd a másik pillantását, mert úgy érzed, mintha a tekintete mérget csepegtetne a lelkedbe. – Alig várom, hogy eltűnj, és végre minden helyreálljon. Ennyi.

Loki erre hangosan felkuncog, a nevetése nyers és örömtelen. Beleborsódzik a hátad a lélek nélküli, üres vidámság hangjába, úgy érzed, mintha az egész a fejedben visszhangozna. 

− Hogy minden helyreálljon? Ó, ugyan már.

− Érdekelnie kellene, hogy miről vartyogsz?

A mosoly váratlanul leolvad az arcáról, a vonásai megmerevednek, mintha valami otromba viccet hallott volna. Az arcodon érzed égető, és mégis fagyos pillantását, szinte kényszerít, hogy viszonozd, és mikor megteszed, egy pillanatig úgy érzed, mintha újfent torkon ragadna.

− Ostoba halandó. – A következő másodpercek szétolvadnak, nem látod, hogy történik, és azt legfőképp nem, hogy miként, de Loki hirtelen csak negyed méternyire van tőled, hűvös lélegzete megcsap, és te meglepődésedben moccanni sem tudsz. – Valóban azt hiszed, ezzel vége? Hogy eltakarítottad az univerzum összes mocskát, Stark? Rengetegen vannak még ott, ahonnan a Chitauri jött. Másfajták, és ezerszer rosszabbak. – Tudod, hogy pillanatokon belül rátok törik az ajtót és félrerántják őt, mégis úrrá lesz rajtad a pánik. Nem tudod, hogy a mondanivalójától-e, vagy a közelségétől, ami legalább annyira vészjósló, mint a szavai. Üvegtekintete végighasít rajtad, és te verejtéket vérzel. – Azt hiszed talán, hogy én a saját akaratomból jöttem ide? Hogy Midgardra áhítoztam, ami egy porfészek Asgardhoz képest, ahol egykoron király voltam? Fogalmad sincs semmiről, csupán azt hiszed. – A tenyeredet a vállvértjének lököd, hogy eltaszítsd, de meg sem mozdul, az állkapcsa megfeszül. – A célpontjukká tetted magad – közli szárazon, teljes közönnyel. – Azt fogják keresni, aki megölte megannyi szövetségüket. El fogják venni tőled, ami a legfontosabb számodra. Erre nem árt, ha felkészülsz.

Nem mosolyog, a tekintetében semmi élvezet, akkor sem, amikor a betörő ügynökök és őrök lefogják, és egy sokkolót nyomnak a nyakához. A térde megrogy, halkan felnyög, de nem zuhan előre, csak kissé meginog, de többé már nem méltat arra, hogy a szemedbe nézzen.

Nem bánod. Anélkül is buzog benned a rémület és a feszültség, a bensődet rágja és felkúszik a torkodba, mint valami kórság. Nem tudod levenni a szemed az asgardiról, és a nyaka bal oldalán vöröslő foltoktól, amiket a sokkoló hagyott maga után.

− Baromság – mondod végül rekedten.

− Mit mondott magának? – Fury tolakodón és szigorúan magasodik föléd. A francba is, még a testtartása is irritálóan szabályszerű, szinte beleszédülsz a szögletességébe.

− Mi is van azokkal a csúcstechnológiás mikrofonokkal? – kérdezed. Nem ezt akarta hallani, fél szemöldöke a homloka irányába moccan.

− Megfenyegette?

Habozol, a zakód gombját babrálod, kis híján letéped. Nem akarsz megszólalni, nem akarod kimondani Loki szavait, mert úgy érzed, azzal valósággá tennéd őket – márpedig minden vágyad elfelejteni az egészet, és megőrizni azon meglátásod, miszerint az egész csak humbug, kitaláció, amivel egy utolsót oda akar neked szúrni, csontod velejéig megrettenteni, és még paranoiásabbá tenni, hogy mindenkit elidegeníts magadtól.

Jól tudod, milyen fondorlatos, és milyen jó emberismerő. Nem akarsz bedőlni neki.

− Nincs jelentősége – mondod végül. A büszkeséged, a félelmeid győzedelmeskednek. Loki bizonyára tudta, hogy így lesz. – Nem mondott semmi olyat, amitől maga ne tudná álomra hajtani a fejét.

− Stark, emlékeztetném arra, hogy… - kezdi az igazgató, de te félbeszakítod.

− Mire akar emlékeztetni Lokival kapcsolatban? Engem? – Célzó jelleggel, szándékosan feltűnően az órádra pillantasz. – Negyed egykor randevúm lesz a monogám párkapcsolatom másik felével, úgyhogy, ha lehet, bocsássuk útjukra a madárkáinkat. – Nem várod meg a férfi válaszát, az önként jelentkező Mickey vezetésével a lift felé veszed az irányt.    

Mikor Thor elfordítja a teleportálót, még utoljára elkapod Loki tekintetét; a szájpecek fölött a kék szempár jeges és érzelemmentes.

Semmi gúny.

Semmi fölényesség.

De nem lehet, hogy igaza legyen.

Nem.

*

A nyugalom csalóka délibábját hullámverésként bolygatja fel a Crescendo, fokozatosan erősödő ütem, egyre durvább és erősebb, és szétzilál MINDENT.  

A tested a hűs fém mögött csak egy erőtlen hústömeg, az idegeid percenként felmondják a szolgálatot, csak fekszel a kőtörmelékben, vérző vállad gyakorlatilag hasznavehetetlen. Por száll fel körülötted, szirénákat, segélykiáltásokat, lezúduló téglák zaját hallod, de nem mozdulsz. A tüdőd, akár a szivacs, az agyad szétforgácsolódó szappan. Felolvadsz a kétségbeesés csontfekete vizében.

Megparancsolod JARVIS-nak, hogy minden maradék energiát összpontosítson a csizmákba, és iszonyatos nehézségek árán a levegőbe emelkedsz. A fejed hasogat, a bemérő-rendszer megbolondult, mindenfelé halott földönkívülieket és felkoncolt embereket látsz.

Loki nem hazudott, nem csak riogatott, az űr fertője csakugyan rajtatok ütött, Manhattan fölött skarlátvörösre marták az éggömböt és előzúdultak, mint a vaddarazsak, senkit sem kímélve. Harcoltatok. Ismét győztetek – de borzalmas áron.

Te még nem tudod, mekkora árat fizettél a győzelemért.

− JARVIS – köhögöd húszméteres magasságban, a hangod vékony, a szemeid előtt összefolyik, majd kiélesedik a kép. A város körülötted szörnyek temetője lett. – JARV, hívd Peppert… most!

A képernyőn szemcsésen megjelenik a nő képe, de az áramhiány miatt elhalványul, mígnem kivehetetlen lesz, és közben a telefon kicsöng, kicsöng és kicsöng, és te a sípszóval együtt kiáltasz fel.

A Stark torony óvótermének ajtaját valami puszta kézzel zúzta be, csak csipkés szegélyű fémdarabok maradtak belőle. Szó szerint bezuhansz a helyiségbe, a vállad elviselhetetlenül sajog. Elveszted az egyensúlyod, meg kell kapaszkodnod a beépített hűtőszekrény fogantyújában, ami azzal a lendülettel a kezedben is marad. A fények sorban életre kelnek az egyszínű mennyezeten, megvilágítják megkopott, összetört páncélod, és még összetörtebb tekinteted.

Pepper testőrei nem többek egy vérfoltos kupacnál, néhány kicsavarodott végtagnál, arcuk a halálfélelem kifejezésébe kövülve, rajtuk Klein öltönyök megszaggatott emlékeivel. Pepper fejjel lefelé lóg, lábaira rozsdás láncot fűztek, amelyet a plafonra rögzítettek, barackszín bőrét felsebezték a láncszemek, skarlátszínű vérpatak csorog filigrán combjaira, ahol aztán megalvad, beszennyezve a tisztaságát. Fehér szoknyája megtépve, hosszított blúza az arcába omlik, akár egy halotti lepel.

Térdre zuhansz, egész testedben megvonaglasz, csúszva vonszolod el magad a véres, groteszk marionett bábuig, aki pár órával korábban még életed szerelme volt. Velőtrázó üvöltés tör fel a torkodból, mikor félresimítod a textilt, hosszú másodperceken keresztül képtelen vagy talpra állni. Már nem érdekel, hogy a társaid mit tesznek, hogy maradtak-e még élő szörnyetegek, csak Pepper halottsápadt arcát látod, a semmibe meredő rozmaringzöld szemeit, holtában is oly gyönyörű, végső meglepődést sugalló arcát. Ahogy a karodba veszed és leemeled a láncokról, topázszín haja átfolyik az ujjaid között.

Doloroso mázolódik a vonósok húrjaira, istentelen fájdalom, sikoltás és hajtépés; szűkölés a műhely lámpáinak neonos fényénél, keserű whiskykönnyek a konyha mozaikkövén. 

Nem beszélsz senkivel, napokra a műhelybe zárkózol, vedelsz, ordibálsz és átkozódsz, ha rád telefonálnak. Hallani sem akarsz a cégről, a fogadásokról, az ajánlatokról, de még azokat is jobban tűröd, mint a részvétnyilvánításokat – minden egyes szánakozót ördögök vasvilláira kívánod, gyűlölöd őket olyasmiért, amiről nem tehetnek, mert az nem lehet, hogy Pepper meghalt.

Nem lehet, hogy Loki figyelmeztetett, és te nem törődtél vele.

EGY-SZE-RŰ-EN N E M LE-HET

A vodkásüveget a falnak csapod, a gyomrod felfordul a tömény szeszszagtól, miközben arccal előre az asztalra dőlsz. Csavarhúzók és fogók hullnak a földre, tucatnyi koppanás, egyik zajosabb a másiknál, és mind azt juttatják eszedbe, ahogy térdre estél, és a páncélod fémje felsikkantott a padlón. Láttad a vért, láttad a nőt, akit reggel megcsókoltál, láttad fénytelen, fókusztalan szemeit, a testét, amelyből kiürült az élet, és láttad azt a szörnyűséges vágást, mely hátborzongató mosolyként húzódott Pepper egyik fülétől a másikig.

− Csak üres fenyegetés volt. Azt hittem, az volt – nyögöd a tervrajzaidnak, arcod maszatos a könnyektől. – Annak kellett volna lennie.

Miért szólt róla? Miért figyelmeztetett? És miért voltál olyan gyáva, hogy ne merj szembenézni azzal, hogy igaz lehet? Nem érted, nem tudsz és nem is akarsz megérteni semmit. Nem akarod felfogni a valóságot, ami kínzóbb mindennél. Hinni akarod, hogy az egész nem történt meg, hogy Pepper másnap melletted ébred, megró, amiért a hatórás szerelgetések után pia és izzadtságszagú vagy, vagy mert netalán elfelejtettél egy fontos alkalmat. Amikor nagy nehezen ráveszed magad, hogy az ágyadba feküdj, iszonytató rémálmok kínoznak, és ezeket a reggel eljötte csak súlyosbítja, mert rájössz, hogy mind igaz volt.

Menekülsz.

Abban reménykedsz, hogy ha ignorálod az igazságot, az majd megváltozik.

Reggelente két adag ételt készítesz, tőled szokatlan odafigyeléssel feldíszíted a rántottákat, és még csak azt sem feleded el, hogy Pepper sósan szereti. Végül leülsz a két tányér társaságában, a fájóan kongó, néma házban, és az álmaid megvalósíthatatlanságára ismét bizonyosságot nyerve meggörnyedsz a kíntól.

Nélküle nem vagy hajlandó enni, kávén és whiskyn élsz, néha elrágcsálsz egynéhány zabos kekszet, amit a szekrény hátuljából bányásztál ki, de még csak nem is érzed az éhséget. Küzdesz, tíz bevérzett körömmel, önkínzó elszántsággal, az elfogadás és beletörődés számodra ismeretlen fogalom. Ha nagy ritkán kimerészkedsz a toronyból, minden elegáns körömcipő, minden csengettyűs női kacaj őt juttatja eszedbe; ha meglátsz egy lágyan libbenő vörös hajtincset, minden izmod görcsbe rándul, és a remény új életre kel benned.

Ujjaid a nő vállára kulcsolódnak, és ő meglepődve feléd perdül.

− Pep…?

− Segíthetek? – Valamelyik mosolyog, valamelyik fogszabályzót villant, egy közülük aranyfogas grimaszt.

− Nem. Bocs.

Mikor elvánszorogsz (általában ugyanúgy, zsebre dugott kezekkel és fátyolosan ködlő szemekkel), néha utánad kiáltanak. „Csak nem Tony Stark?” „Maga élőben sokkal dögösebb, szóljon, ha facér!”

Fojtogató haragot, bénító tehetetlenséget és őrületet érzel magadban, feltolulnak a légcsövedbe és elzárják az oxigén útját.

Ez állandó szokásoddá vált. Minden vörös hajú nő egy másodpercnyi bizakodás, amit könyörtelen csalódás követ, zsigerbe markoló kiábrándulás.

Mindez csak fokozódik, amikor megjelenik az első SHIELD ügynök, Natasha személyében, oldalán egy kopasz, hegyes orrú és hegyes mosolyú pszichiáterrel.

− Mi a f_

− Tony – szólal meg a nő (a haja vérvörös, esélytelen, hogy Pepper legyen az, ő amúgyis sokkal vékonyabb, sokkal törékenyebb, sokkal…). Már ennyiből tudod, hogy kellemetlen percek várnak rád: Romanoff életében nem szólított még téged Tonynak, és ez az életlen pillantás sem volt jellemző rá mindeddig. – Bemehetünk?

− Nem.

Natasha nem sóhajt fel, és nem forgatja meg a szemét. Merev, akár egy kőszobor.

− Segítségre van szükséged.

− Nem hinném, hogy a fickó ért a termokémiához – vetsz egy barátságtalan oldalpillantást a homlokát ráncoló férfira. – Márpedig nekem most az kéne. A viszont nem látásra!

Az ajtó óriásit csattan, és te a műhely felé tartva nem nézel vissza.

A SHIELD persze nem adja fel. Megpróbálkoznak Steve-vel is, aki némileg kitartóbb Natashánál, a lábával támasztja meg az ajtót, amikor rá akarod csukni, de vele sem jutsz közös nevezőre. Néhány sértő szó és egy fenyegetés elhangzása után ő is távozik, és te dühödben felrúgod az esernyőtartót. Négy újabb hiábavaló próbálkozással és Bruce betanított szövegének végighallgatásával később felhívod Furyt, majd alkoholízű hangon közlöd vele, hogy csessze meg a pszichiátereit. Pár nap múlva levelet kapsz, melyben leírják, hogy nem tartanak beszámíthatónak, és ha így folytatod, szanatóriumba utalnak. Azt azért hozzáfűzik, hogy „teljes mértékben érthetőek a problémái és a SHIELD egész szervezete részvétét fejezi ki.”

A kedvenc öngyújtód pont akkor fogy ki, amikor lángra lobbantod az üzenetet.

*

A hangok eltompulnak, mintha víz alól próbálnád kivenni a dallamot; minden összemosódik, mígnem felzúg a Feroce, hörögnek a csellók, a vér szétroppantja az artériákat, a szív összetöri a bordákat, vad ökölcsapásokként zengnek a hangok.

A soron következő ütés felrepeszti az ajkát, kibillen az egyensúlyából, és oldalra bukik. Két kezével támaszkodik meg a jeges hópépben, fekete haja elpalástolja a szemeit, tincsei összetapadtak és dér vonta körbe őket. A feje egy mozdulatával oldalra tessékeli fürtjeit, és halk, gunyoros kacaj közepette ütlegelője lába elé köp egy adag vért. A jutalma egy rúgás, ami az oldalán találja el, ám ezúttal nem tud megtámaszkodni, oldalvást elterül a hóban, amit lassanként hígvörösre fest a sebeiből szivárgó nedvesség.

− Nem sokáig fogsz már mosolyogni, fattyú – morran fel a jégkristály trónuson ülő Svatfi, Laufey utódja, a bőre páncélkemény, a fél orrát levágták egy csatában, fogai kékebbek, mint a teste. A többi óriás kurjongat, hahotázva veszik őt körbe, Loki felvigyázója, akinek még nem jegyezte meg a nevét, vaskos ujjait ropogtatja.

− Nem, ha a verőlegényed továbbra is úgy cirógat, mintha az anyám lenne, hamarosan vihogni fogok – felesel Loki megvillanó szemekkel, csuklóin összecsendülnek a láncszemek.

− Adj neki még, Trang! – ugat fel az egyik jégóriás a tömegből. Távolról csupán sziklatömbök, közelről szörnyetegek; Loki alig ér a mellkasukig, ülve a térdükig, felhőfehér, redőtlen bőrével és leomló, hollószín hajával semmiben sem emlékeztet rájuk. Közel mezítelen, egyetlen fémpántokkal összekapcsolt, ezüstszínű, ágyékkötőhöz hasonlító ruhaneműt adtak neki, ami megcsavarodott a combja körül.

− Légy még nagyobb barom, Trang – vigyorog rá a verőre a fekete hajú. – Csináld csak! Csináld! – Trang ütése visszaküldi őt az elszíneződött hópaplanra, és Loki alig hallhatóan felnyög. Vér önti el a száját, de ő kitartóan röhécsel tovább. 

Svatfi felemelkedik a trónusról, kékesfekete ajka féloldalas mosolyra görbül.

− A bukott herceg igazán szívós. Jó hasznát fogjuk venni, miután betörtük.

Loki kétkedő, eltökélt pillantást vet rá, vigyora megkínzott bár, de pimasz és dacos.

− Nem vagyok a rabszolgád.

Svatfi félmosolya torz vigyorrá szélesedik, ami olyan, akár egy nyílt, bűzlő seb.

− Az asgardiak száműztek téged, ide, eredeti honodba – mondja öblös hangon, miközben lesétál az emelvényről, ujjait Loki álla köré zárja, és megrántja, hogy a szemébe nézzen. – A bűneid kevesebbé tettek a szemükben, mint a fajtánkat. Ajándék vagy a részemre, fattyú, a béke záloga, amit Odin örömmel adott a kezembe. – Hüvelykujjával végigsimít a másik arcán. Loki arca nem árul el semmit, de a testét elönti az undor. – Méghozzá elragadó ajándék. – Hirtelen szorítása keménnyé válik, és az állánál fogva álló helyzetbe cibálja a férfit. Loki felhörög, a láncai összegabalyodnak. – Köveket fogsz a hátadon cipelni, és ha csak elbotlasz, Trang félholtra korbácsol. – A szemei úgy izzanak, mint a parázs, forró tűzpontok a jégarcban. – Esténként pedig a kedvére teszel azoknak, akik használni akarnak. Óriások ringyója leszel, és szégyenedet csak az összetörtséged múlja majd felül. Ezt érdemled, amiért tőrbe csaltad tulajdon apádat, az én fivéremet és véremet. – Visszalöki a földre, majd hátat fordít neki, hogy fogadja népe üdvrivalgását.

− Azt hiszed, megrémiszthetsz? – kiabál utána a fogoly. Svatfi unottan fordul vissza. Loki ujjai a hóba mélyednek, a gerince vonalán reszketés fut végig a félelemtől, de mindezt tagadja vérmocskos mosolya. – Tehetsz bármit, nem tudsz megtörni. Herceg vagyok és voltam, Odin fogadott fia és Laufey törvényes örököse! Egyikőtök sem érhet fel hozzám! És nekem itt nincs okom félni – jelenti ki, és megerősítésként a földre köp egy újabb adag véres nyálat.

Svatfi arckifejezése majdnem szánakozó. Visszalép a rabszolgához, keze az övén lógó pengéhez vándorol.

− Ó, Odin fogadott majd kivetett fia, kit akarsz átverni? – A gúnyos megszólítás lármás röhögést csal ki a hallgatóságból. - Lebilincselően hazug nyelved hasztalan, ha tested nem képes játszani a szavak dallamát. – Bal kezét Loki pőre vállára fekteti, ami remeg tenyere alatt, elárulva tulajdonosának félelmét. – Ebben a percben neked van a legnagyobb félnivalód az univerzumban. – Lokinak nincs ideje reagálni; Svatfi jobb keze előrelendül, pengéje hosszú, mély vágást ejt a férfi mellkasának jobb felén, kis híján lenyesi a mellbimbóját, élénkpiros folyadék hömpölyög elő a vágásból, és Loki felkiált, fakón, fojtottan, tenyerét a sebre nyomja. – Jötün penge – emeli az arca elé a beszennyezett tőrt Svatfi. – Visszahozza az eredeti bőrödet, fattyú. És az a legjobb benne, hogy ha esetleg szökésre adnád a fejed…

− Svatfi – vág közbe Loki. – Nem figyeltél rám. Én megmondtam, hogy nekem nincs okom félni itt. – A láncok úgy gördülnek le a csuklóiról, mint két túlméretezett karperec. Loki elhajítja a kulcsot, amit Trang övéről akasztott le, mikor sértésével kiprovokálta a pofont. Ezek a béklyók akadályozták mindeddig az erejét, Asgard legjobb mágusai készítették Odin parancsára. Svatfi még akkor is a hóba süllyedő bilincseket bámulja, mikor Loki első mágiakisülése lenyüvi a fél arcát.

Egyszerre kilencen rontanak rá, de felkészült. Felkapja Svatfi pengéjét, és villámgyorsan a felé rohanó gyomrába döfi. A háta mögül érkezőt varázslattal kábítja el, a harmadiknak szélsebesen átcsúszik a térdei közt, mély barázdát szántva a hóba. Elhajítja a pengét, ami jéghasadáshoz hasonló hang kíséretében beleáll az titán fejébe, s eztán menekülőre fogja.

A többihez képest kis termete miatt könnyedén átiszkol a sziklatömbök között, a sötétben és a vadul záporozó hóban kisvártatva szem elől tévesztik. A sebe kibírhatatlanul lüktet, mardos és ég, de nem áll meg. Kecsesen elrugaszkodik az egyik szikla ormán, majd rövid zuhanást követően végigcsúszik a friss hórétegen a kaptató legaljáig. A távolból hallja a felbőszült óriások üvöltését, de pontosan tudja, merre kell mennie. Több tucat rejtekutat ismer.      

Éppen, mikor a dértitánok az emelkedő aljához érnek, fegyvereiket és fogsorukat villogtatva, Loki átvetődik egy sziklahasadékon. A következő pillanatban betonnak ütközik a térde, ami durván lehorzsolja azt, körmei a tenyerébe mélyednek és lehunyja a szemét.

*

A Furioso sisteregve kel életre, dühödten, dörömbölve lángol fel, izzásig hevítve a fúvósokat, rettentő indulat repeszti meg a hektikás, másodpercnyi nyugalmat, öklök vágódnak az asztalnak, a pupilla félelmesen tág.

− Hogy mi van?! – mennydörgöd, ujjaid fájdalmasan szorosan feszülnek a mobiltelefon köré. – Értem, értem, nagyon sajnálja, mi is a neve…? Stoner? Na ide figyeljen, Stoner! Senkit sem veszek fel Miss Potts helyére!

A vonal másik végén a belenyugvásról és az elengedésről, a hidegfejű ügyintézésről papolnak neked. A fejed paprikapiros színben játszik, felugrasz az asztalodtól, ahol voltaképp azzal töltötted az időd, hogy széttúrtad az eléd pakolt irathalmokat, és beletaposol az irodaszékedbe, olyan hévvel, hogy kis híján hanyatt esel.

− Fogadjam el? Mégis mit?! Van fogalma… - A jelentkező nem adja fel, a referenciáit kezdi sorolni neked és a diplomáit, mire véglegesen besokallsz. – Ide hallgass, te kurvapecér, nincs munka! Ha még egyszer zaklatni próbálsz, meglátogat a haverom, és annyit elég, ha elmondok róla, hogy kibaszott nagy és zöld. – Lenyomod a „hívás vége” gombot, és a szoba másik felébe dobod a telefont. Szomorú koppanással landol a padlón, továbbcsúszik a parkettán, majd egy csupasz lábnak ütközve megáll.

A pillantásod megtalálja a láb gazdáját, és azon nyomban hátraugrasz, a belőled kitörő hörgés nem nevezhető emberi hangnak.

− Loki?!

Ő az.

A férfi nem közelít, nyilván tudja, hogy egy rossz mozdulat nagy balhét eredményezne. A magad részéről úgy véled, már a külseje is megfelel egy offenzívának. A mellkasa csurom vér, ami még mindig szivárog az ott éktelenkedő sebből, bőre a vágás mentén, egy keskeny vonalban sötét azuritkékben virít, ezüstös, hosszú ágyékkötőjét két kétsávos ezüstpánt tartja keskeny csípőjén. A haja víztől és izzadtságtól csatakos. A kezeit maga elé emeli, jelezve, hogy nem áll szándékában támadni. Az arca megszáradt vértől sötétlik, térdei lenyúzva, és mikor oldalt fordul, hogy elsétáljon két méretes virágváza között, korbácsütések nyomait fedezed fel a hátán. Arcát és oldalát zúzódások tömege csúfítja.

Egyszóval, elborzasztóan fest. Nem fenyegetően és fenségesen, mint mikor utoljára láttad, hanem úgy, mint egy megkínzott sorsüldözött.

− Ne gyere közelebb! – kiáltod figyelmeztetően, miközben kirántod az asztalod fiókját, és a csuklódra erősíted a karperecet, ami hozzád vonzza a páncélt szükség esetén.

Loki azonnal megáll. Meglepődsz a készségességén, de belegondolva ez nem is olyan logikátlan, tekintve elgyötört állapotát. Ennek ellenére eszed ágában sincs levenni a karperecet, hátha valami trükk van a dologban – Lokinál sosem lehet tudni. Percekig méregeted, azt várva, hogy eloszlassa az illúziót, és megpróbáljon kijátszani, esetleg belefojtani a saját véredbe.

− Hogy jutottál be?

− Az ajtón keresztül.

− De JARVIS…

− Kissé bántó, hogy azt hiszed, a röhejes masinád feltartóztathat.

− Mi a fészkes fene történt veled? – szegezed neki a kérdést. Mikor megpróbál megközelíteni, a közeledésével arányosan hátrálsz, a szemeid figyelmeztetően összehúzódnak. Ha csak hozzám ér, lerobbantom a fejét! – És mi a szart keresel itt?

− Egyszerre csak egy kérdésre tudok felelni – vonja fel a szemöldökét, noha lazasága csak színlelt, az arca fájdalmat tükröz. Élénk színű vér cseppen felhorzsolt térdéről a parkettára, a látvány Peppert juttatja eszedbe, és ettől kedved lenne összetörni valamit, a torkod elszorul. Minden idegszálad megfeszített drótként izzik, előrenyújtott kezed megrázkódik. Újabban gyakran tör rád indokolatlan remegés. – Te sem vagy túl jó bőrben – állapítja meg az isten.

− Te csak ne tegyél megjegyzéseket, válaszolj inkább! – torkollod le feldúltan. – Hogy lehet, hogy te itt vagy, és nem egy komfortos, pókhálós, nyálkás falú asgardi cellában? Tudtam, hogy hülyeség volt Thorra bízni! Ha csak rád néz, csillog a szeme és legszívesebben nekiállna muffint sütni veled, az az ostoba melák!  - Loki változatlan arckifejezését bámulva elfog a fejfájás. – Vagy már megint képzelődöm. Adja az ég, hogy képzelődjek!

Loki pillanatnyi figyelmetlenségedet kihasználva eléd lép, és megmarkolja a pólódat, a keze halványvörös lenyomatot hagy a fehér anyagon, kétségbeejtően közel az AC/DC logóhoz. Meglódul a szívverésed. A fekete hajú indulat és fájdalomszagot áraszt, fémes, jeges illat ez, megborzongsz tőle, és nem a jó értelemben.

− Odin éppenséggel pontosan tudja, hogy itt vagyok. – Elengedi a pólód, arca megrándul a gyötrelemtől. Felszakadt ajka nem könnyíti meg a beszédet számára. – Csak nem törődik vele, és okkal teszi.

− Ennyire tojik az emberiségre?!

− Ó, nagyon is tettre kész lenne, ha a magatehetetlen emberiség valóban bajban lenne – vág vissza, a hangja reszelős, kék szemei elsötétülnek, mintha viharfelhők borították volna el őket. – Legutóbb is küldött egy hordányi einherjart, nem emlékszel? Ők nyerték meg helyettetek a csatát.

− Az utolsó percben. – Az ütközet említése menthetetlenül elgyengít. A kezed a tested mellé hullik, úgy érzed magad, mint egy defektes kocsikerék. – Igen. Későn. Thor késett.

− Az nem Thor hibája volt, hogy te nem hallgattál rám.

A pumpa ismét a plafonig lövi fel magát benned, nem sok választ el attól, hogy a sérültre vesd magad.

− Marha jól tudtad, hogy nem foglak komolyan venni! Direkt csináltad! Direkt, te szemét! – Nem lépsz előre, nem teszel semmit, csak a homlokodhoz emeled a kezed, és lehorgasztod a fejed, mintha mázsás súlyok ereszkedtek volna rád. – Miattad…

− Nem miattam – szakít félbe, közben erejét vesztve felköhög. – Thor mindent elmesélt, tudom, mi történt. Az én hibámként rovod fel a saját élhetetlenséged. Ne tedd.

− Élhetetlenségem?! – Minden szavát kegyetlen sértésként értelmezed, a kezeid ökölbe feszülnek. – Mit akarsz itt, Loki? Takarodj innen! Attól még, hogy a drágalátos apukád nem talál veszedelmesnek, itt senkinek nem hiányoztál, és senkinek nem kellesz! – Eszedbe sem jut, hogy értesítsd a SHIELD-et, vagy bárkit. Csak azt akarod, hogy elhordja magát, és te egyedül maradhass feltépett sebeiddel. A SHIELD amúgy sem élvezi feltétlen jóindulatodat újabban.

Loki a saját mellkasára bök, ajka álvidám mosolyra húzódik.

− Úgy festek, mintha le akarnám igázni Midgardot? – Még te is elhűlsz nyugalmán, máskor valószínűleg már rég a torkodnak ugrott volna ilyen beszólásokért. Bár higgadtságára befolyással lehetnek a sebei is. – A segítséged és a támogatásod kell, Stark.

− Ezt tuti nem mondod komolyan – hördülsz fel. – Nem lehetsz olyan hülye, hogy azt várd…

− Nem, valóban nem vagyok hülye. – Könnyedén felveszi a közönséges szót, talán, hogy jobban megértsétek egymást. A késő délutáni, szűrt napfényben a teste annyira megviseltnek látszik, hogy csodálkozol, hogy még megáll a lábán. – Alkut ajánlok.

A hűlő hangszerek csak pár másodpercig pihennek, újra a dallamba kúszik a Crescendo, a döbbenet felkavarja az állóvizet, úgy fokozódik, akár a szívverés, a szemek kerekre nyílnak, az ajkak a hitetlenkedés körét formázzák, és a kétely tompa zúgássá erősödik.

− Előbb riadóztatom ide Furyt és hallgatom végig az „eszelős vagy, Stark” szöveget, mintsem veled alkudozzak – közlöd a fejedet ingatva. Loki csak azért nem von vállat, mert az igencsak fájdalmas lenne.

− Jól tudod, hogy azon nyomban felszívódnék, és a kiszálló ügynökök csak azt állapítanák meg, hogy elborultabb vagy, mint gondolták – feleli részvétlen kiszámítottsággal, amitől ismét leeresztesz. – És ezt az alkut semmi pénzért nem hagynád ki.           

Az arcába akarsz nevetni, meg akarod ütni, el akarsz rohanni, mert ezek lennének ésszerűek, evidensek, de te mégsem cselekszel. A kíváncsiság erősebb, erősebb a reaktorod mögött perzselő fájdalom is.

− Miről beszélsz? – puhatolózol.

És ekkor megteszi.

Behunyja a szemeit, a szemgödreiben világló, mély kékséget elzárja előled, bőrét smaragdzöld fény önti el. Magassága kurtább lesz, mellkasa domború, fekete haja rezes színt ölt, csupasz lábai még vékonyabbá és kecsesebbé válnak, bőre beszívja sérüléseit és egészséges színezetet vesz fel.

Felkiáltasz rémületedben és megdöbbenésedben, úgy lendülsz előre, mintha meglöktek volna, hogy elkaphasd, mielőtt a földre hanyatlana. Térdre ereszkedsz, úgy tartod a karodban, a szemeidből árulkodó nedvességcseppek gördülnek az arcodra, a szakálladban tűnnek el. Az arcod manapság könnyek sírkertje.

Pepper lélegzik a karodban, ujjai a csuklód köré fonódnak, ajka elnyílik. Alélt, de él. Tudod, hogy Loki van a bőre alatt, hogy ő az, aki valójában érint, és akiből kiszállt az erő a megerőltetéstől és kínzásoktól, s jól tudod, hogy szántszándékkal nem nyitja ki a szemét, hogy a zöldes szemekben, Pepper pillantásában ne az ő lekicsinylését lásd.

Meg akar győzni, és sikerül is neki.

− Úristen… ezt hogy… hogy csináltad?

− Szánalmasan keveset tudsz rólam, Tony – válaszolja Pepper hangja, a szemeit következetesen csukva tartja.

− Ezt ne csináld… ne gúnyolj az ő hangján, ne szólíts úgy, ahogy ő! – A hangod elfúl a mondat végére, beleütközöl a magad generálta falakba, a szemed nem tudod levenni az olyannyira szeretett, pirospozsgás arcról. – Ó, Pep…

A nő ajka tőle idegen, önelégült vigyorra kanyarodik, a szemei felnyílnak, de nem mersz beléjük nézni. Tudod, hogy Loki lesajnálását látnád, és azt képtelen lennél elviselni.

− Elfogadod az ajánlatom? – Mielőtt válaszolhatnál, egyik keze az álladra markol, manikűrözött körmök vájnak a húsodba. – Átváltozom, amikor erre kérsz. Képzeleghetsz arról, hogy a nőd még él, azt teheted, amihez értesz: menekülhetsz és hazudhatsz magadnak. Cserébe láss el, és szolgáltass nyugalmat addig, amíg fel nem készültem a távozásra. Megfelel?

És te, Anthony Stark, szembemenve minden realitással és szükségszerűséggel, igent mondasz, nyöszörgő, elesett, de minden ízében komolyan gondolt igent.

Pepper arcán újra felragyog az a hideg, elégedett mosoly. 

A kitisztított sebre újabb csík gézt erősítesz, ujjbegyeid jéghidegek az idegességtől. Loki merev háttal ül az ablakkal szemben álló fotelodban, jobb kezében egy pohár whiskyvel. Amikor megkért, vagy inkább utasított, hogy kínáld meg, azt mondtad, hogy az állapotához nem igazán illik a szesz, de ő ezen megállapításodról a legkisebb mértékig sem vett tudomást. További élcelődésekhez nem volt erőd, és még mindig nincs. Jó félórája csendben vagytok, te a sebeit kötözöd és ecseteled, és közben minden sejted azért vibrál, hogy ismét láthasd zöld fénybe borulni a testét, hogy az alku rá eső része teljesüljön.

− Mi történt veled? – tudakolod újra, valamivel emberibb hangon. Nem akarod, hogy megsértődjön, és távozzon. Nem bírnád ki azok után, amiket láttál. Ő az egyetlen reményed, az egyetlen lehetőséged, hogy láthasd Peppert, hogy azzal etesd magad, hogy nem történt semmi, mert a képzelet, a téboly megóv a valóságtól.

Lokinak nem kell felhívnia rá a figyelmed, tudod, hogy szánalmasan viselkedsz. De te ez vagy, és nem akarsz erős lenni. Loki mágiájába kapaszkodni, belécsimpaszkodni minden erőddel, milliószor könnyebb.

− Mire vagy kíváncsi? – kérdi, a poharat az ajkához emeli, és kimérten kortyol egyet. Felszisszen, ahogy az alkohol belemar sebzett bőrébe. Ott, a fotelban ülve, leharcoltan, ziláltan, a legkevésbé sem tűnik ugyanazon személynek, akit egy kanál vízbe is bele tudtál volna fojtani. Bármi is történt vele, nem lehetett egy leányálom, és bár nem érzel együtt vele (a saját gondjaid jobban lekötik a figyelmed), nem vagy biztos abban, hogy megérdemelte mindezt.

− Az asgardiak tették ezt veled? – mutatsz a mellén futó vágásra. Fáradtan megrázza a fejét, itala ide-oda lötyög a pohárban.

− Odin nem tett bennem kárt, amíg a Tanács a sorsomat vitatta. Addig egy cellában ültem. Thor rendszeresen lejárt hozzám, mintha bármit is segített volna azzal, hogy párásra szuszogta a cellám üvegét. – Orrcimpái kitágulnak, és te nem tudod, hogy az elkeseredéstől vagy a haragtól-e. Hát persze, gyűlölöd a nem-tesód, minek nézel te engem? – Az ítélet száműzetés volt. Megvonták az isteni hatalmamat, vasra vertek és átadtak a dértitánoknak. – Kérdő horkanásodra feléd fordítja a fejét. Szerencsére nem kell a szemébe nézned, a tekinteted a korbács hagyta, egyenetlen sebekre függeszted, az ujjaid közt tartott vattát fertőtlenítőbe mártod, a szaga szúrós. – Ők Jötunheimban élnek. A fagy és kő birodalmában. Én is onnan származom. Kivetett a vérszerinti apám, mert túl apró voltam. – Magadon érzed a pillantását, a reakciódat méri fel, szántszándékkal osztja meg ezeket a részleteket, kétségtelenül nyomós okkal. – Odin egy lerombolt szentély mellől hozott el engem, mint a béke jövőbeli kulcsát. Épp ezért jó, ha tudod, hogy változni fogok. – A pólódnál fogva maga elé húz, de ezúttal a mozdulatban nincs erőszak. Bábuként mozogsz ereje nyomán, bármit képes lennél megtenni a kedvéért, csak hogy újra láthasd a kedvesed, elevenen. Ezt ő is nagyon jól tudja, ezért is érkezett hozzád, ezért keresett meg téged, ezért kért tőled kosztot és kvártélyt. 

− Ezt hogy értsem?

− Nézd ezt. – Ujját végighúzza a kékes elszíneződésen a sebesülése mentén. Érdeklődve követed a tekinteteddel, de közben ő végig az arcodat figyeli. – Már elkezdődött. A penge, amivel megsebeztek, mágikus eredetű. Leolvasztja Odin varázslatát. Lassan visszanyerem az eredeti küllememet.

− Kék leszel?

− Kék. – A szája sarkában megbújik egy mosoly, ám a szemei örömtelenek. – A bőrömön kacskaringós kitüremkedések keletkeznek, a szemem pedig vörös lesz, mint a rubin.

Erre nem tudsz mit felelni. A mágia, az elmondottak irreálissága számodra túl sok, nem akarod megérteni őket, inkább figyelmen kívül hagyod az egészet, és nem kérdezel. Egy másik helyzetben, pár évvel korábban az érdeklődésed minden bizonnyal lohadhatatlan lett volna, de most már nem foglalkoztat. Pepper még évtizedekig melletted maradt volna, ha nincs ez az egész földönkívüli mizéria. A világegyetemnek zártnak és átjárhatatlannak kellene lennie, sem Lokinak, sem Thornak nem szabadna léteznie, akkor a te életedben minden rendben lenne.

− Jó. Meddig szándékozol maradni?

Próbálsz úgy csinálni, mintha nem számítana. Mintha neked mindegy lenne, és csak egy jelentéktelen, könnyen letudható dologról lenne szó, de Lokit nem tudod megvezetni. Nagyon jól tudja, hogy marasztalni akarod, még ha ambivalens érzésekkel is. Őt magát nem látod szívesen, de a varázserejét igen. Erre épít. Ismer téged, olyan vagy számára, akár egy nyitott könyv.

− Ameddig készen nem állok. De te, Stark – fúrja a pillantását a tiédbe, olyan mélyen, hogy csaknem megsebez -, sohasem állsz majd készen a távozásomra.

*

Loki jelenléte egy pillanatig sem tud megszokottá válni. Amikor nincs melletted, hanem a neki kijelölt szobában pihen, vagy gubbaszt magában (nem tudod, mivel üti el az idejét, hiszen sohasem kopogtattál még be hozzá) úgy érzed, mintha valami a bőröd alá férkőzött volna, amit feltétlen el kell távolíts. Félsz a jövőtől, nem tudod, mit tartogat a következő nap, de nem akarsz belegondolni, nem akarsz a valóságon tűnődni. Csak az számít, amikor Loki ott van, a közvetlen közeledben, és olykor kérésre, időnként kérés nélkül felveszi Pepper alakját. A nő ott áll, ül vagy fekszik, hús-vér valójában, megérintheted, megcsókolhatod, magadhoz vonhatod, és közben egy percig sem gondolsz arra, kit ölelsz át igazából.

− Jobban meg kellett volna becsüljelek – súgod a nyakába, miközben olyan erővel szorítod magadhoz, ami miatt az igazi Pepper már kényelmetlenül érezte volna magát. Loki azonban tűr derekasan, nem szól egy szót sem, és te nem fárasztod magad azzal, hogy arra gondolj, hogy vajon mik járnak a fejében, hogy mennyire lenézhet ezért. – Többet érdemeltél annál, amit adtam, kicsim.

− Tudod – szólal meg a „nő”, állát a válladon megtámasztva. – Ha nem lenne számomra annyira nagyon előnyös a nyomorod, megkérdezném, hogy miért kínzod magad.

− Hm?

− A fájdalmad így sosem fog enyhülni. – Loki szavainak éle áthasítja Pepper hangjának szaténsimaságát.

− Csss. – A vállánál fogva eltolod magadtól. – Ez nem része az alkunknak.

Félig leeresztett pillákkal, a vállát kissé sután tartva, és az ajkát csücsörítve néz rád.

Nem tudod, kit láss benne, Peppert vagy Lokit.

− Nem, valóban nem – hagyja rá, és visszahengeredik az öledbe. Nem kerüli el a figyelmed, hogy Loki egy percig sem tanúsít undort az érintésed iránt, valószínűbbnek tartod, hogy általános frusztráltsága inkább afelé irányul, hogy valójában nem neki szólnak a csókjaid, hanem valaki teljesen másnak, olyasvalakinek, akinek a haláláért részben őt okolod.

− Ennyire szeretethiányos vagy? – kérdezed. A jussod egy lesújtó szemvillanás, és egy kínzóan bizalmatlan kifejezés Pepper arcán.

− Még egy ilyen, Stark, és ígérem, nem lesz kedved többet kérdezősködni.

− Te is hobbiszerűen beledumálsz az életembe, hadd tegyem én is meg. – Egyszerre akarod, és nem akarod feszíteni azt a bizonyos húrt. – Jólesik, ha ezt csinálom? – Félretűröd a vörös hajtincseket, és puha csókot nyomsz a nyakhajlatába. Elismeréssel adózol Loki nagyszerű önuralmának, egy hang sem tör ki belőle, de Pepper testének kívánkozó feszüléséből mindent levonsz.

Elmosolyodsz. Vérszegény jókedvednek addig van létjogosultsága, amíg a méltóságában megsértett Loki Pepper csontos térdével alaposan meg nem tiszteli a lágyékrészeidet.      

Loki csaknem hozzád nő. Lassan gyógyul, a sebei még mindig feltűnőek és feltűnően szenved is miattuk, azonban egy pillanatot sem szalaszt el az életedből. Sokszor kapod azon, hogy a fejét félrebillentve bámul, miközben szerelsz, tervezel, vedeled a kávét és az első kezedbe kerülő italosüveg tartalmát. Még akkor is veled tart, ha nagy ritkán leveted magad a tévé elé. Mindig ott van, hol Pepper alakjában, hol a sajátjában, egyszer még azzal is rád ijeszt, hogy Steve alakját ölti magára (a humorát nem értékeled sokra).

Eltelik így másfél hét, miközben a jelenléte elkezd valahogy normálissá válni. Nem okoz sok örömöt azon túl, hogy láthatod Peppert, de nem is dühít. Csak úgy van. Mikor a tévé előtt ültök, és ő Pepper alakját kénytelen viselni, öntudatlanul is átkarolod, felidézve azokat az időket, amikor az igazi Pepperrel tettél ugyanígy. Ilyenkor mindig úgy érzed, mintha a szíved a kétszeresére dagadna, és a hozzád simuló test melege minden izmodat erővel töltené fel. Érzed a bőrén elvesztett kedvesed parfümjének illatát, de a bódító áfonyaillaton mindig átüt Loki saját illata, ami már letisztult a fémes vérszagtól, immáron édesebb minden illatnál, amit valaha éreztél – és ez furcsa.

Bár ne tudnád, hogy csak kihasznál.

Panaszosan zokog fel a fuvola, mikor a Flebile bekúszik a ritmusok folyton változó erdejébe, és kesergő könnyeket sajtol ki fémből, fából, összetört szívű férfiakból; azért van itt, hogy öt sápadt ujjával körbezárja a lelked és addig szorongassa, mígnem pergamenszárazzá nem sorvad.

Elcseszett romantika.

A tengerparton állsz, a hullámok a cipőd orrát nyaldossák. Pár napja átkínlódtad magatokat a malibui villába, mintha ott könnyebb lenne, de nem az. A naplemente ősz-színűre festi a vizet a látóhatár peremén, mögötted a sziklák ridegek és szürkék, mint amilyennek a világot érzed magad körül. Minden örömöd a szerelgetésben és Loki képességében van, és ez számodra meglehetősen nonszensz, ámde tudod, hogy igaz.

Meghasonlottnak és üresnek érzed magad, mintha egy ócska bárka lennél egy feneketlen tengeren. Láttad Pepper sírját. Ellátogattál oda, a temetés óta először, és a temérdek ember nélkül gyötrelmesen magányosnak tűnt a nő emlékére emelt márványtömb. Hófehér, gazdagon faragott, a betűk rajta fénylő aranyszínűek, mintha felérthetne azzal a szépséggel, amit Pepper képviselt…

A látogatásod a sírkertben olyan számodra, mint egy kéretlen megerősítés, só a sebre. Azt hitted, segít majd továbblépni, ad egy kis löketet, hogy elengedd, de nem így lett.

− Az, hogy ily eltökéltséggel sajnálod magad, nem fogja visszahozni a nőt. – Ezt a hangot most egyáltalán nem kívántad ide. Nem fordulsz meg, dermedt tagokkal tanulmányozod a tajtékzó tengert, karjaidat keresztbe fonod. Csak egy póló és farmer van rajtad, nem vitted túlzásba a kiöltözést, minek is tetted volna? A gigerliség sosem volt jellemző rád.

− Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna.

− Több közöm van a dologhoz annál, mint hogy megvárjam, amíg kikéred a véleményem – válaszolja Loki. A hangja pökhendi és vontatott, oly mértékben bosszant, hogy toporzékolni támad kedved. Alig pár lépésre áll tőled, abban a fekete ingben és csőnadrágban, amit te szereztél neki pár napja, a lábain fekete Converse-ek (órákba telt rávenni, hogy egyáltalán rájuk nézzen). – Megkeseríted a saját életed, miközben egy olyan nő után keseregsz, aki pótolható.

Hallható hanggal csikordulnak meg a fogaid, a halántékodon baljósan kirajzolódik egy ér, az ajkaid egymáshoz préselődnek.

− Fogd be a szád – mordulsz fel. Veszed a fáradságot, és felé fordulsz, bár nem nagy kedvvel. Észreveszed, hogy a nyakának bal felére már magasan felkúszott a kékség, majdnem az arcéléig. Kézfeje a bütykeiig hasonló színű. Nem titok előtted, hogy rühelli az egészet, és utál tükörbe nézni, de ez nem menti fel a szemedben. – Nem is ismerted őt. Fogalmad sincs arról, milyen szeretni valakit, igaz-e? Nincs jobb dolgod, mint rajtam köszörülni a nyelved? Vonszold vissza a nagyra becsült kis seggedet a házba, és kékülj tovább magadban.

Látod megfeszülő arcizmait. Tudod, hogy a következő mondatával elvágja a zsinórt.

− Olyan szánalmas vagy, Stark – mosolyodik el a fejét csóválva, pillantása rajtad függ. Kristálytiszta és üvegszerű, látod benne saját magad, ahogy az öklöd előrelendül. A hang, ami a becsapódást kíséri, émelyítő, fokozza dühöd.

Az ütés az arcát éri, a járomcsontja vonalát. Oldalra tántorodik, de te nem kíméled, ráveted magad, és ledöntöd a homokba. Újra megütöd, a ruhájának anyagába markolva a földhöz csapod, és közben fröcsögő nyállal ordítozol.

− Rohadj meg! Ha te nem vagy, nincs ez az egész, nincs! – Az ajka megint felszakad, vér fröccsen az arcodra, ahogy ismételten a földhöz vágod a felsőtestét. – És még van pofád kioktatni! Miközben a házamban nyalogatod a sebeidet! Te önimádó, érzéketlen, megalomániás f­…

Ebben a pillanatban szőrén-szárán eltűnik, és te egyedül maradsz, könyékig homokosan. A föveny alattad egy karcsú test vonalait formázza. Úgy öt másodpercig pislogsz értetlenül, mielőtt két kemény kéz a válladba nem markol, és fel nem ránt, a sápadt ujjak a ruhán keresztül kis híján feltépik a bőröd. Egyenesen a vízbe lök, hanyatt zuhansz, a hűvös víztükör összezárul fölötted, és mikor fel akarsz ülni, Loki a torkodnál fogva visszanyom, miközben ő maga melletted térdel. Nem enged fel, hiába kapálózol, levegőbuborékok szállnak a felszín felé, a tengersó égeti a szemeid.

− Azt hiszed talán, hogy csak téged ért veszteség? Hogy csak te tudod, milyen örökre búcsút venni valakitől? – A fejedben zeng dallamos, most iszonyú dühtől égő hangja, felháborodott, sértett, engesztelhetetlen. A szorítása nem enged, izmaid kezdenek elernyedni a levegőhiánytól. – A nőd azért halt meg, mert te képtelen voltál istenigazából önzőnek lenni. Muszáj volt játszanod a hőst, úgy, ahogy azt a világod elvárta tőled. Ha lett volna benned egy kis ész, nem bízod a nőt néhány szerencsétlenre, hanem magad védelmezed, és hagyod a társaidat. Te mégis engem hibáztatsz, mert sokkal kellemesebb valaki mást bűnbaknak kijelölni, mintsem szembenézz a saját hibáiddal. Nevetséges!

Nem sokkal azelőtt ereszti el a nyakadat, hogy elájulnál, köhögve, prüszkölve ülsz fel, csuromvizesen, az ijedtségtől kidüllednek a szemeid, egyik kezeddel a reaktorodat tapogatod. Sértetlen.

Loki felegyenesedik, ő maga is vizes, a megvetés szobra. Csaknem ledöf a tekintetével, mielőtt visszaindulna a villa felé.

A ritmus megdermed, az akkordoktól csak egy halk nyögés telik, botladozva, nehezen lépdel előre a melódia, s valahol, a mélyben, éles sikkantással elpattan egy zongorahúr.

Óriási csattanással jár, ahogy a bőröndödet a csomagtérbe veted, a gyűjteményed legkevésbé szembetűnő darabja, egy szürke Toyota, belereng a mozdulat erejébe. Lecsapod a csomagtartó fedelét, a hajadat kisöpröd karikás szemeidből, atlétád, amit a kigombolt, kék ing alatt viselsz, mosatlanság és gépolajszagot áraszt.  Megkerülöd a kocsit, és bemászol a vezetőülésre, ujjaid a rádió gombjait keresik. Mikor meghallod a tolóajtó súrlódását, felkapod a fejed.

Loki áll veled szemben, vállán az egyik sporttáskáddal. Zokszó nélkül bedobja a pakkot a hátsó ülésre, és bemászik melléd, a haja szétterül a vállán, zöld pólója nem fedi el a kulcscsontjára felkígyózó kék színezetet.

− Azt hittem, te alszol – sóhajtasz fel.

− A látszatok mestere vagyok. – A hanghordozása negédes, mint a legtöbbször. – Mégis mit terveztél? Hogy itt hagysz a házadban, te meg eltűnsz? Kissé sutának érzem ezt az elgondolást.

− Még nem sikerült döntenem arról, hogy mit akarok kezdeni veled.

− Talán már nem akarod látni a nőt?

Visszafojtod lehangolt horkanásodat. Felnézel a borús égre, terhes esőfelhők gyűlnek fölétek, a levegő állott, nyirkos és nehéz, a tengeren ködpára. Minden mozdulatlan, akárcsak a melletted ülő alak.

− Induljunk – szólalsz meg jó három perc után. – De előre szólok, nem lesz kényelmes. Napokig fogunk kocsikázni, lepukkant motelekben fogunk aludni, és­_

Mutatóujját az ajkaira nyomja, jelezve, hogy nem ártana elnémulnod. Újra felsóhajtasz, és elfordítod a slusszkulcsot.  

    

A ritmustalan, kehes zsivajgást felváltja a Calmato, homályos, elerőtlenedett, egykedvű, akár a gomolygó köd, gitár zizzen és hegedű dúdol, rezignált nyugovás teszi kásássá a vért.

− Bűzlesz – közli.

− Szakmai ártalom.

Kihalt, forgalommentes úton hajtotok, az ablakok letekerve, szúrós esőcseppek csapódnak be odakintről, megülnek az arcotokon. Nem kerülsz tőlük szentimentális hangulatba.

Vagy három órája mentek egyfolytában, de Loki egy árva megjegyzést sem tett eddig, csak ücsörög, hátradőlve, leginkább az arcodat mustrálva, olykor elbámulva az országút mellett elhúzó jáde-kék-arany masszára, amivé a szántóföldek és erdők olvadnak.

− Hogy sikerült megszöknöd? – Ezt a kérdést nem tartod annyira tolakodónak, hogy a fekete hajúnak kedve legyen kilökni a kocsiból miatta. Ámbátor Loki esetében semmi sincs kőbe vésve.

− Elárulom, ha cserébe te felvilágosítasz arról, hogy hová tartunk.

− Mi az, ezt nem tudtad kivarázsolni a fejemből? – mondod rosszmájúan, de a gúnyolódásodban nincs erő.

Leereszkedő szusszanást hallat.

− Nem vagyok gondolatolvasó, Stark.

− Végre valami, ami nem vagy. – Egyik kezeddel letörlöd az arcodról az esővizet. – Egy nemzeti parkba megyünk. Egyszer elvittem oda Peppert kirándulni, és… - Nem bánsz kifejezetten jól a szavakkal, nem tudod, hogyan lennél képes érthetően leírni Lokinak, miért fontos ez számodra, és az iránta táplált bizalmatlanság sem segít sokat rajtad. – Életem legboldogabb délutánját töltöttem ott, és arra gondolok, hogy hátha segít, ha újra elmegyek oda. Jobban nem tudom elmagyarázni. – Mellesleg nem tartod valószínűnek, hogy a másikat érdeklik az érzelmeid.

Loki biccent, nem kommentálja a dolgot, amit nagyra értékelsz. Eztán belekezd száműzetésének és szökésének történetébe, megosztja veled, miként tervezte el az egészet, még azt is közli, hogy a torony előcsarnokában álló, egészalakos gyászfotóról másolta le Pepper alakját. A rejtekutakról is mesél neked, és arról, hogy a mágiája nem halt ki belőle, mert az nem egyetemes isteni adottság.

Te sem reagálsz az ő előadására, bár ő talán elvárná tőled. Az azonban világos számodra, hogy Loki elképesztő, minden szempontból: kivételesen eszes, merész, talpraesett, és, ahogy a SHIELD székházában is láttad, gyönyörű. Kékség ide vagy oda, roppantmód ízlésesen fest határozott arccsontja, sovány, mégis jó formájú teste, nem beszélve veszedelmesen éber szempárjáról.

Nyelsz egyet, a pillantásod mereven előreszeged, a porszürke, egyenletes betonútra. Nem találhatod kívánatosnak Lokit, ellenkezne minden normalitással; és ellenkezne mindazzal, amiről az életed az utóbbi időben szól. 

Leparkolsz a motel mellett, ami nyilván látott már szebb napokat is, mellette benzinkút áll, kitartóan köpködve az üzemanyagot az utazók zsongó motorú autóiba. Cseréptető, sárga, poros falak, hervadozó virágok a gondozatlan ágyásban, és egy algás csobogó. Loki látványosan fintorog. A kényelmeskedő, igényes énje csak váratott magára, és ezen akarva-akaratlanul elkuncogod magad.

− Ennél többre nem tellett? – fordul feléd hitetlenkedve.

Megrántod a vállad.

− Kerülni akarom a feltűnést. – Ezt elhanyagolt külsőd is alátámasztja: viseltes ruháidban, baseballsapkával a fejeden, túrabakancsban és kissé elburjánzott arcszőrzettel nem sok esélye van annak, hogy a recepciós a milliárdost és a playboyt fogja benned látni. – És pillanatnyilag azon gondolkozom, hogy mi a bánatot csináljak veled.

Összeráncolja a homlokát.

− Parancsolsz?

− Nem gondolod, hogy a népség odabent kicsit kiakadna, ha beszambáznál?

Loki égnek emeli a szemeit.

− Nehéz elhinnem rólad, hogy a midgardiak zseninek tartanak. – Teketóriázás nélkül kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll belőle. Becsukja az ajtót, majd kibányássza a sporttáskáját is, amit rögvest rád sóz, amint kikászálódsz. A parkolóban cigiző és eszegető emberek felfigyelnek az ajtócsapódásokra, és te már készülsz az összesúgásokra és rémült visongásra, azonban az égvilágon semmi sem történik. Aztán meghallod az első férfifüttyöt.

− Ejha, kisanyám! – Két kigyúrt fickó integet oda Lokinak, akik egy-egy meghökkentő méretű Harley Davidson büszke tulajdonosai.

Loki rájuk sem hederít, felsétál a bejárathoz vezető lépcsőkön, te pedig tátogva követed. Semmit sem értesz, egész addig, amíg észre nem veszed a tükörképeteket az ablakok üvegében: a saját lompos valódat látod, és melletted egy hosszú combú, sötétzöld kánikularuhát viselő, ezüstszőke bombázót. Most te forgatod meg a szemeidet, és később nem is felejted el Loki szemére vetni, hogy ne várja el tőled, hogy földönkívüli-fejjel gondolkozz.

− Felesleges tőled bármit is elvárnom, Stark – feleli erre, miközben a szűkös motelszobában kibújik a pólójából, hogy újrakötözhesd a hátát csúfító sebeket. A mellén húzódó már behegedt, de a kék szín is onnan ered, és egyre nagyobb területet hódít el Loki fehér bőréből. – Mellesleg a nő, akinek az alakját felvettem, asgardi. Becsüld meg magad.

Amikor Pepperrel utaztál, országon belüli repülővel mentetek, de utólag sem bánod, hogy most nem így döntöttél. Valahogy sokkal helyénvalóbb úgy eljutni arra a helyre, hogy előtte több időd van arra, hogy meggondold magad, ráadásul most Loki is veled tart, ami bár nagyon fura, egyben érthetetlenül megnyugtató érzés is. Átalakul, ha kéred, jóllehet egyre nehezebben sikerül elfelejtened, kit is halmozol el a rajongásoddal ilyenkor. Egyszerre frusztrálnak, és valamiért izgatnak ezek a pillanatok, amikor a Pepper okozta delej eloszlik, és te szembesülsz azzal, hogy igazából mit is csinálsz. Azt a férfit tartod a karodban, akit gyűlölnöd kell. Akit gyűlöltél. Aki kihasználja a sebezhetőséged. Akinek szemében a megvetés apránként szánakozássá szelídül. 

És nem akarod ellökni magadtól.

Reggel feltankolod az autót, jobbodban a töltőpisztolyt fogod, a balodban egy vaníliakrémes fánkot, amíg alig négy harapással tüntetsz el. Loki a motorháztetőnek dőlve várakozik, a keleten felszálló napot nézi elmerülten, kezei karba téve.

− Lövésem sincs, mit keresek itt veled – bököd ki, miközben visszaakasztod a töltőt a helyére, és a helyére csavarod a tanksapkát.

− Pedig nem olyan nehéz kérdés – válaszolja rád sem nézve. – Bizonytalan időtartamú szimbiózisban élünk.

− Aha…

− Te ápolod a sebeimet és gondoskodsz a fizikális szükségleteimről. – Zavartan köhintesz egyet, de nem törődik vele. – Én_

− Nem kell felvilágosítanod arról, hogy mi mit csinálunk egymással – mondod, mielőtt folytathatná. – Csak… nos, lerohantad a Földet nem is olyan régen. Közellenség vagy itt, és én mégis…

− És te mégis csókolgatsz, és a melledre ölelsz, miközben a halott szeretőd bőre van rajtam – sziszegi, szinte szemrehányón, mintha akaratán kívül történne ez az egész, és te kényszert alkalmaznál, mintha nem ő lenne az, aki kitalálta ezt a kezdetek kezdetén. – Ez a te észjárásod, Stark. Én nem lepődök meg semmin.

− Álljon meg a menet! – Elé lépsz, a kezeid méltatlankodva tárod szét. – Elárulnád, mi a bajod?

Nem hajlandó válaszolni. Az anyósülés felöli ajtóhoz gyalogol (az ablak ugyanazt a csinos szőkeséget tükrözi, ezúttal franciakontyba fogott hajjal, lila ingblúzban és rövid szoknyában), és egy hang nélkül beül. Fásultan megdörzsölöd az orrnyerged, majd elvonulsz kifizetni a benzint. 

Aznap este a vágás Loki mellkasán magától kinyílik, abnormális módon kezd ömleni belőle a vér, csak komoly nehézségek árán tudod elállítani, útitársad pedig annyira elgyengül, hogy órákig csak feküdni képes, a homloka verejtéktől ragacsos, láz kínozza, amitől úgy reszket, hogy mozdulni is alig tud. Meghosszabbítod a foglalást az aktuális motelban, ami nem messze áll egy kisvárostól, és magadban hálát adsz az égnek, hogy magaddal hoztad a bankkártyádat. Nem sok mindenre figyelsz oda manapság.

Két nappal hosszabbodik meg a közös utazás, és ez sok mindenre sorsfordító erővel hat.  

Pepper hullámtalan folyamként aláomló hajjal, könnyű, fehér köntösben ül veled szemben az ágyon, egyik tenyered az arcán, a légzését hallgatod. Olykor megszakadozik, de valódi. Vagy egy órája ültök így, és nem teszel semmit, csak nézed. A mellkasodban feszítő érzés, mintha ki akarna törni valami onnan. Talán Lokinak igaza van, kínzod magad ezzel, és nem segítesz, de mint egy káros szenvedélyről, erről is szinte lehetetlenség letenni. Az illúzió szebb mindennél. A valóságnál legalábbis feltétlenül.

De abban biztos vagy, hogy Loki számára más lett ez az egész, hogy valami nincs rendben vele; érzed ezt minden mozdulatában, ez az érzet serceg az elmédben minden pillanatban, amikor megkéred, hogy változzon át, és egy másodperc erejéig látod felvillanni a tündöklő kék szemekben a neheztelést.

Nem vagy képes megérteni. 

Mikor előrehajolsz, hogy megcsókold az arcát, öntudatlanul is irányt változtatsz, csókod végül a nő pirosló ajkát éri. Máskor is volt már erre példa, és mindig is bűntudatod volt utána, úgy érezted magad, mint valami hitvány vén kujon, aki egy ifjú lányt nyalogat. Loki nem is állta útját ennek, mindeddig szoborként ült az idegen bőrben, és hagyta, hogy csinálj, amit akarsz, most azonban az ajkai elválnak egymástól, és az eltelt kínkeserves hetek óta először megérzed az olyannyira hiányolt csók zamatát. Hasonlóan részegítő, mégis nagyon más: ugyanúgy, ahogy Pepper illatába, csókjának ízébe is beszivárog Loki lénye.

Az agyadnak nincs érkezése reagálni. Megérzed az arcodon a másik érintését, de nem a nő meleg, gyengéd kis ujjait, bőrödhöz hosszú, határozott ujjak simulnak, a mellkasodhoz szoruló test szálkás és lapos, és az ajkak, melyek a te ajkaidat falják, sokkalta szenvedélyesebbek, mint amilyen Pepper valaha volt.

Elrántod a fejed, a légzésed szapora és töredezett. Aki veled szemben térdel az egyszemélyes ágyon, nem Pepper többé, Loki az, a maga fekete hajú, sápadt bőrű, ötven százalékban kék valójában, a szemei vágytól ködösek.

− Mi… - nyögsz fel. – Mi volt ez?

− Én voltam. – Az arca olyan savanyú, mintha citromba harapott volna, a méltatlankodás hívatlan vendégként költözik a tekintetébe. – Eddig is én voltam.

Ellenkezőn rázod meg a fejed, akaratlanul is fokozva csalódottságát, melyet azonban minden erejével titkol, több-kevesebb sikerrel.

− De eddig nem változtál vissza, és legfőképp nem csókoltál meg!

− Te csókoltál meg engem.

− Igen, de…

− Mi de?! – kiabál rád, mire te megrökönyödve összerándulsz. Fogalmad sincs, mi törhetett rá, pillantása üvegszilánkként fúródik beléd. – Eddig nem egy félig kék szörnyeteget láttál, különös vonalakkal a testén, ugyebár? Eddig nem engem láttál.

− Loki…

− Tartsd meg magadnak az együttérzésedet, Stark – veti oda, és a köntöst összehúzva kimasírozik a helyiségből, az ajtót nagy döndüléssel csapja rád.

Nem tudod, mit várhat tőled, és nem érted, miért izgat téged, hogy lelombozza annak ténye, hogy te kizárólag Pepper miatt törődsz vele. Nem kellene, hogy érdekelje. Hiszen te semmit sem jelentesz neki, csak kihasznál. Majdnem két hete együtt laktok, minden percetek közös, kis túlzással, de miért kezdene ragaszkodni hozzád? Apakomplexus? Vagy szeretethiány, ahogy azt te elmésen megállapítottad?

Lehetséges, hogy azt akarja, hogy azok az epedő, szeretetteljes pillantások, melyeket az ál-Pepper felé intézel, tényleg neki szóljanak, nem csak felvett külsejének? De hát hogy várhatja ezt el tőled? Hogyan szerethetnéd?  

Kopogsz. Vársz. Kopogsz. Vársz. Replay 4x. Ennyi kell ahhoz, hogy a fürdőszoba ajtaja kinyíljon, és Loki úgy suhanjon el melletted, mintha nem is látna. Követed az ágyáig, ami a tieddel szemben van, a kezed a vállára teszed, mire rögtön félretaszít. Olyan lendülettel ül le az ágyra, hogy a faszerkezet belenyekken, pedig a súlya nem valami nagy. 

− Kérdezni akarok valamit – mondod halkan. Mogorván néz fel rád ültéből. Félmeztelen, egy nemrég vásárolt, szürke melegítőnadrág van rajta, pizsama gyanánt. Sokkal civilizáltabb a te lemajonézezett Adidas pólódnál.

− Ha a lelki egészségem nyugtalanít…

− Nem öngyilkos akarok lenni – vágsz közbe. – Vagyis, köze van a lelkedhez… de nem az előbbihez. 

− Nekem nincs lelkem.

− Ez paradox.

− Elnémulnál végre? – fortyan fel.

− Nem – feleled vakmerően. Leguggolsz elé, így a fejetek egy magasságba kerül, és ő gyanakvóan hátrahúzódik. – Milyen veszteségről beszéltél? Tudod, amikor lenyomtál a víz alá. Nagyon felhúztuk egymást, de… úgy festettél, mint aki eléggé komolyan gondolja, amit gondol.

− Azt hiszed, a mi veszteségeinket össze lehet hasonlítani? Én isten vagyok…

− Voltál…

A hajadba markolva folytatja, olyan erővel szorongat, hogy egynéhány hajszáladtól bizonyára búcsút kell venned.

− Körülöttem minden nagyobb arányban van jelen, mint a te életedben, és emiatt a veszteségeim is súlyosabbak. Én nem mindössze egy ágymelegítőt veszt_

Nem hagyod végigmondani, lobbanékonyságod ismét felülkerekedik. Leszorítod az ágyra, és a példáját követve te is beletépsz az ő hajába, mintha két kamaszlány lennétek, akik egymás frizurájában tudják a legnagyobb kárt tenni.

− Ha csak még egyszer semmiségnek mered nevezni Peppert… - fújtatsz dühödten, a lábaid összegabalyodnak az övéivel. Talán zavarba ejtőnek éreznéd a helyzetet, ha nem lennél iszonyúan felpaprikázott. Mégis, a látvány, ahogy Loki ott zihál alattad, kicsit sem rossz. – Én…

− Frigga – mondja, mielőtt befejezhetnéd a fenyegetést. Értetlenül húzod össze a szemöldökeid. – Odin hitvese – segít ki türelmetlenül. – A fogadott anyám.  

− Talán ő is… - suttogod a tőled telhető legnagyobb megértéssel, de Loki tiltakozó grimaszt vág. – Szóval nem.

− Nem, nem halt meg. – A hangja és szemei arról árulkodnak, hogy ő ezért szokott hálát adni kallódó pillanataiban. Most, hogy az anyja került szóba, példátlanul emberinek látod, az ádáz tekintet mögött egy fiatal férfit fedezel fel, akit sosem szerettek önmagáért. Ekkor ráeszmélsz arra, hogy miért borult ki fél órával ezelőtt, de nem adod jelét. – De én meghaltam volna, ha ő nincs. Odin csakis az ő kedvéért hívta össze a Tanácsot. Jómaga azonnal a halálomat követelte. – Ő elfelejti tépni a te hajad, te elfelejted az övét. – Frigga a lábaihoz vetette magát, és könnyek közt kérlelte, hogy kegyelmezzen meg, válasszon más módot a megbüntetésemre. A száműzetésem azonban még jobban összetörte. Zokogva ölelt át, a mellembe fúrta a fejét, és azt várta, hogy viszonozzam a gesztust. Hogy adjam jelét annak, hogy… - Oldalra fordítja a fejét, hogy ne láthasd az arcát. Elhallgat egy kis időre.

− Nem tetted meg? – kérded, de tudod a választ; ha megtette volna, nem lenne párás a szeme a bűntudattól. – Ó, hát ez… nem túl jó.

− Remek meglátás – veti oda kedélytelenül. Embert még nem láttál ennyire magára hagyottnak, otthontalannak és törődöttnek. Már kicsit sem furcsa számodra, hogy a szereteted, még ha nem is neki szólt, meggyökereztette benne az az iránti vágyat, hogy valaki odafigyeljen rá. Bármennyire is megátalkodott, szeszélyes és összeférhetetlen, benne is ugyanúgy ösztönös szimpátiát keltett a gondoskodás, mint egy egyszerű emberben. Te pedig az utóbbi napokban gyógyszerért rohangáltál, kötést cseréltél, és nem egyszer megtudakoltad, hogy érzi magát – valószínűleg többet törődtél vele, mint eddigi élete során bárki. Kivéve talán a nevelőanyját, akit szemmel láthatóan hiányol. – Leszállnám rólam, Stark? – Nem várja meg a válaszodat, nemes egyszerűséggel lerúg magáról. Hangosat puffanva érkezel a padlóra, a padlószőnyeg nem fogja fel az esésed. Meglepődésedben és bosszúságodban a szavad is elakad, másodpercekig csak fekszel a földön, kiterülve, mialatt Loki elrendezi a párnáit, a válláig felhúzza a takarót, és a fal felé fordulva lehunyja a szemét.

Felmerül benned, hogy még mielőtt álomba merülne, még mondasz valami barátságosat és megpaskolod a felkarját, mindössze azért, hogy éreztesd, te nem fogod bántani (nem mintha tudnád, páncél nélkül, és sérülések ide vagy oda, jelentős varázserővel bír) és, hogy itt biztonságban van. De erről a gondolatodról hamarost leteszel, egyrészt azért, mert Loki valószínűleg azonnal eltörné a csuklód, másrészt nem vagy óvodapedagógus, hogy szomorú kisfiúkat pátyolgass.

A Sonoro úgy hasítja szét a nyugalom légkönnyű burkát, akár egy acélkard; a dobok gyomrából vadállati morgás tör fel, minden végtag remeg, és az elme harsog, akár a gongok.

Aznap éjjel Loki kiabálására ébredsz. Azonnal lámpát kapcsolsz, a szemeid fátyolosak az álomtól, koordinálatlan mozgással evickélsz ki az ágyból. Loki nem is kiabál, szó szerint sikoltozik, láthatóan nincs magánál. Kizuhan az ágyából, a szőnyegen forgolódik görcsösen, a testéből kisugárzó mágia derékban kettétöri a fekvőalkalmatosságot. Magadat is megleped a bátorságoddal, mikor karjaiddal a a vállai alá nyúlsz, és nagy nehezen álló helyzetbe emeled. A teste olyan hideg, mint a jég, fázni kezdesz a közelségétől, ellenben úgy rázkódik és izzad, mintha a legtüzesebb láz tört volna ki rajta. Kék szemei vakon merednek egy irányba, és miközben a fürdő felé kezded vonszolni, megállás nélkül ordít.

− Ezek az átkozott csúszómászók! Szétfeszítik a bőrömet, itt vannak, itt vannak… - Betuszkolod a zuhany alá. Képtelen ellenkezni, körmeivel a saját bőrét marja haragosvörösre. – A francba is, irgalmatlanul fáj… nem bírom kiszedni őket… nem bírom… - A mondat vége nyöszörgésbe fúl. Langyosra állítod a víz hőmérsékletét, a spriccelő vizet a testére irányítod, fél karoddal a csempefalnak szorítod, nehogy ripityára törje a hevenyészett fürdőszoba berendezését is. Nincs tisztában azzal, hogy hol van, és mit csinál, a haja nedvesen tapad a vállára és az arcára, a teste csupa libabőr. Oly mértékben kétségbeesettnek tűnik, hogy eluralkodik rajtad a vegytiszta szánalom, félretéve minden emlékedet Manhattannel kapcsolatban. Lehetetlen, hogy ez a férfi rohanta le a várost… hogy is lehetne? Aki a szarvas sisakban parádézott, rettenthetetlen volt, gőgös, színpadias, de akit most látsz, az csak egy beteg ember, akinek egyáltalán nincs hova mennie, és pár hétig tartó nyugalmát is rendszeres bazári majomkodásért cserébe vásárolta meg. – THOR! – Újból megüti a füled a sikolya; mély hangja nem vékonyul el és nem szökik fel, mégis csak sikolyként tudod hallani, annyira fájdalmas. Könyörtelenül rossz és lelombozó érzés azt látni, hogy Loki, a világ egyik legbüszkébb és legerősebb tartással rendelkező egyéne sikoltozik kínjában. – THOR, SZEDD KI ŐKET! SZ E DD K I Ő K E T!

Loki nincs tudatán, kifakadását, ha akarta volna, se tudta volna megakadályozni. Úgy érzed magad, mintha egy hétpecsétes titokról szóló beszélgetést hallgattál volna ki, és olyan információ birtokába kerültél volna, amit nem lenne jogod tudni.

Addig folyatod rá a vizet, amíg meg nem nyugszik, s izmai teljesen elernyednek. Elengeded, így már maga veti a hátát a dísztelen, vajszínű csempének, lassan kitisztuló tekintete megtalálja a tiédet. Megregulázod az arcizmaidat, változatlan fizimiskával elzárod a vizet, annyira lefoglal a tusfej visszahelyezése, hogy még azt is sikerül megállapítanod, hogy az vízköves.

Mikor a tekinteted visszatereled Loki felé, az már a mosdókagylóval szemben áll, arcát egy törölközőbe temetve. Nincs ereje rád dörrenni, hogy takarodj innen, de tudod, hogy ezt tenné legszívesebben. Bőre a lapockájától a csípőjéig a szemed láttára válik sötétkékké.

*

Másnap pokoli nehéz magyarázattal szolgálni a tulajnak a darabokra zúzott ágy miatt. 

*

− Hogy vagy? – érdeklődsz, szándékosan nem nézel a melletted ülőre, aki a fejét az ablaküvegnek döntve, merően bámulja a mellettetek elszáguldó nagy büdös semmit. A te ablakod csutkáig tekerve, a bezúduló friss lég kellemesen megborzongat. Már alig tíz mérföld választ el a tótól, a reménytől, hogy az ismerős illatok, benyomások, és a látvány segíthetnek elengedni Peppert. Talán ha egy kis időre teljes mértékben átadod magadat a fájdalomnak, az rád un; tűzzel akarsz küzdeni a tűz ellen.

Loki válasza egy zárkózott mordulás.

− Á, szóval szarul, de büszkén – állapítod meg. Rádudálsz egy szerencsétlenül manőverező autósra, majd nagy svunggal megelőzöd.

− Ha így folytatod, hamarabb kimúlsz közlekedési balesetben, minthogy odaérj.

− Ne kommentáld!

− Azt teszek, amit akarok – sandít rád a szeme sarkából. Még folytatni akarja, arcán átsuhan egy gunyoros mosoly, azonban a szavakat beléfojtja a torkából feltörő rekedtes köhögés. A karja mögé rejti az arcát. Aggodalmasan oldalra pillantasz, próbálsz egyszerre Lokira és az útra is figyelni, készen arra, hogy bármikor keress egy leállósávot. – Ne törődj vele. Elmúlik – mondja érdektelenül, mikor felfigyel riadt arckifejezésedre. Elered az orra vére, agresszíven csordul le az ajkára, vékony, ám bő folyamban. Ingerülten törli le a kezével, fehér ujjai foltokban vörösek lesznek.

A kesztyűtartóra böksz.

− Ott van papírzsepi. – Nem adsz hangot afeletti aggályodnak, hogy egy köhögőgörcs miatt nem szabadna ennyire véreznie. Sőt, véreznie sem. Hátradőlsz az ülésben, és mély levegőt veszel.

Az út egyre rögösebbé válik Loki számára.

Az elfúló zengést-bongást önmagába belebukó Lamentoso követi, bőgők és klarinétok nyögik a jajszót, vonítva, oly fájón, hogy még a leggondosabban rögzített álarcok is lehullnak, az ember homlokvonalig süllyed a keserűségbe, a remény elporlad és a szél azonmód tovasodorja.

Megsemmisülve ácsorogsz a tó partján, a fenyőerdő felül gyantaízű fuvallat szállong feléd. Az ég mogorva és felhős, a fény jellegtelen, szürkére festi a vizet és az arcodat. A fodrozódó tavat nézed, moccanatlanul, a bensődben kongó ürességgel. Sehol egy fénysugár, sehol egy aranyló napkéve.

Amikor Pepperrel voltál itt, a fény mézsárga volt, a levegő édes illatú, és bár a nő mobilja egész nap csörgött, boldog voltál.

Most csak csend van, társtalanság és posványszag.

Rajtad és Lokin kívül egy lélek sincs a parkban, legalábbis belátható távon belül. Dombok emelkednek a közelben, közönyösen és elcsigázottan, a fű álmatagon hullámzik rajtuk. A fák ágain megzizzennek a tűlevelek, néhány közülük a földre potyog, apró, viaszos kis tüskék, halomba gyűlnek; termőtalaj sosem lesz belőlük.

Semmit sem érzel. Bíztál abban, hogy ha eljössz ide, az jelent majd valamit, megtapasztalsz valamiféle katarzist, mint ahogy azokban az idióta filmekben szokott lenni, hogy a főhős kitárja a karját, nagyot szippant a levegőből (ami jelen pillanatban valami elhullott állat szagát sodorja magával) és az arcán egy mélabús mosollyal elsuttogja elvesztett hozzátartozója nevét, hangjában az elengedés nyugalmával.

Téged ez valahogy elkerül, de cefetül, és ez egyszerre tölt el haraggal és elmondhatatlan fájdalommal. Elárultnak és becsapottnak érzed magad, de mindenekelőtt egy kutyának, amin áthajtott egy úthenger. Hogy szerethetted ennyire Peppert? Hogy ragaszkodhatsz hozzá még mindig? Miért nem hoz enyhülést semmi sem?

MI-ÉRT

A szemeid elé emeled a kezed, és lehajtod a fejed. Nem akarod látni a tavat, az erdőt, semmi mást nem akarsz, csak eltűnni innen. Mikor megfordulsz, Lokit látod magad előtt, ahogy a közelebb eső domb tövében állva, a szemöldökeit összevonva fürkész. A haját oldalra fésüli a szél, rendezetlenül álló gallérját néha hozzácsapja a nyakához. A láttára összeszorul a mellkasod, mintha egy sziklát ejtettek volna rád.

− Kérlek – bukik ki belőled, a hangodban semmi erő. – Kérlek…

− Mire? – kérdezi hűvösen. Nem tudsz összefüggően beszélni, a gondolataid romokban.

− Változz át – esdekelsz. Akkora szükséged van a hatalmára, mint még soha; egy gyatra drogosnak érzed magad, aki a dílere lábai elé borul, és zokogva rimánkodik a narkóért.

Loki, a szívtelen díler, elutasít.

− Nem.

Megrökönyödött arcod mészfehérre fakul.

− Nem? – ismétled értetlenül. Botladozva indulsz meg felé, de a fekete hajú nem mozdul. – Mi az, hogy nem?!

Megrázza a fejét, majd hátat fordít neked, és elindul a dombon felfelé, arra, amerről jöttetek. Menthetetlenül elhagy az önuralmad, a méltóságodról régen elfeledkeztél, meg-megcsúszva, akadozó léptekkel a nyomába eredsz.   

− De miért nem?!

− Mert nem erre van szükséged. – Még csak hátra sem néz.

− Hát még ezt is jobban tudod nálam? – üvöltöd a hátának magadból kikelve. – Te aztán nagyon tudod, hogy mire van nekem szükségem, persze! Csak ideállítasz, miután gyakorlatilag szarrá romboltad New Yorkot, beetetsz a kibaszott hókuszpókuszaiddal, most meg a pofámba lököd, hogy nem? Kinek képzeled te magad? – Hiába szeded a lábaid, nem tudod utolérni, ő higgadtan, hosszú léptekkel halad előre, de a te lábaidat meg-megrogyasztja a hév és a gyász. – Ha nem Pepperre van szükségem, akkor kire? Talán rád?! – köpöd a szavakat cinikusan.

− Az nagy baj lenne – hallod flegma válaszát. – Bár ti, halandók a legfurcsább dolgokhoz is képesek vagytok kötődni.

A fellengzőssége és kivagyisága iszonytatóan felmérgel. Gondolkodás nélkül felkapsz egy marék sarat, és elhajítod; a lövedék nagy placcsanással Loki tarkójának ütközik. Megáll, egyik kezével hátranyúl, hogy megnézze, mit sikerült hozzávágnod. Félelmetesen sötét arccal fordul feléd, ujjain elkenődött sár, a nyakán pocsolyalé csorog le. 

− A francba veled, Loki! – harsogod, a park elnyeli felháborodott hangodat. – Azt hiszed, mindenkinek akkora érzelmi analfabétának kellene lennie, mint neked? Hogy te vagy a tökély, te, aki a saját anyjának nem tudott semmi kedveset mondani a fene nagy büszkeségétől?! – Látod a szemeiben felvillámló fájdalmat és haragot, de cseppet sem érdekel. Jól tudod, hogy ez övön aluli ütés volt, de nem tud zavarni a gonosz húzás vele szemben. – Loki, a csínyisten, akinek aztán senkire sincs szüksége! – tárod szét a karjaidat színlelt elragadtatással.

Ezúttal nem teleportál, egyszerűen lecsörtet a domboldalon, olyan bősz léptekkel, hogy meghűl benned a vér. Két kézzel markol a dzsekid gallérjára, és úgy megránt, hogy a lábad egy pillanatra eltávolodik a talajtól.

− Ha nem hallgatsz el most azonnal, a kitépett tüdőddel tömöm be a szádat – sziszegi az arcodba szinte vicsorogva, ujjpercei elfehérednek, olyan erővel szorongatja a ruhádat.

Hiába láttad pár napja lázas betegen, tegnap éjjel pedig őrjöngve gyötrelmében, haragja változatlanul veszélyes.    

− Miért… - Nem könnyű elegendő lelkierőt összegyűjtened ahhoz, hogy összehozz egy értelmes mondatot. – Miért nem csinálod… nem kérek olyan sokat, mi olyan nehéz ebben… hiszen én ápoltalak, az Isten szerelmére, ennyit sem érdemlek?!

− Nem vagyok holmi játékszer!

− De hát te ajánlottad fel! – Hirtelen elenged, imbolyogva próbálsz megállni a lábadon. Utálkozó grimasszal fordul el. – Az egészet te találtad ki, én csak belementem. Nem vagyok partner a nyamvadt hangulatváltozásaidban, Loki! – Válasz nélkül bámul az arcodba, a tekintetéből semmit sem lehet kiolvasni. Megközelíthetetlenséget sugároz magából, híján minden érzelemnek. – Nekem… - kezded, a szavak félúton megrekednek, és nekiütköznek a hangszálaidnak, az a rengeteg bennfojtott szó csaknem szétrepeszt. Beszívod a levegőt. – Nem megy, amit elvársz tőlem.

Összeráncolja a homlokát, amitől évekkel öregebbnek látszik. Jobb szemében vörös villanást észlelsz, a ragyogó kékséget fél arányban felváltja a rubinszín.

− Nem tudom azt érezni irántad, amit Pepper iránt. – Nagyon bátornak érzed magad, amiért ezt képes vagy a szemébe mondani, ahelyett, hogy elbújnál dühe elől. De mindig is őszinte típus voltál. Persze világos számodra, hogy ezek az igényei nem a csodás személyed felé irányulnak, nem azért éhezik a ragaszkodásodra, mert te annyira közel állnál a szívéhez. Lehetnél bárki, a lényeg, hogy tartós odafigyelést tanúsítottál az irányában, és ez a felszínre hozott benne egy erősen elnyomott vágyat. – Sajnálom, igazán. Ne vedd magadra. Vagyis…

Mit mondatnál valakinek, aki lerombolta a városodat és az életedet is félig?

− Stark, én nem valamelyik hoppon hagyott szeretőd vagyok, hogy ilyen olcsó és sekélyes szövegekkel szórakoztass – közli nem várt nyugalommal. Nem is tudod, mit vártál, de talán jobb ez így, sokkal jobb, mintha megint hisztériázni kezdett volna, mint a motelban. Most nincs semmi felindultság a hangjában, tökéletesen ura önmagának, a hangja kemény és darabos, mint a vasreszelék. – Nincs szükségem rád.

− De nekem rád igen. – Fogalmad sincs, hogy van erőd kimondani. Minden tekintetben megalázó és lealacsonyító ez rád nézve, de hát mit számít: Loki már tucatszor végignézte, miként próbálod megvigasztalni magadat eredménytelenül, miközben az ő áttranszformálódott testét ölelted.

− Az nem számít – válaszolja rezzenetlen arccal. – Soha többé nem látod a nőt.

− Miért jó ez neked?

Elvértelenedett ajkait összeszorítja.

− Nem mondtam, hogy jó. Jóllehet az mindenképpen örömteli, hogy most már nem kell eltűrjem, hogy valaki másnak címzett csókokkal traktálj. – Mikor azok nekem is szólhatnának, hallod a fejedben, ezer mérföld távolságból elkiáltott szemrehányásként. – De én többé senki alakját sem veszem fel.

− Hogyhogy?

Úgy felel, mintha csak az időjárásról érdeklődtél volna, a tekintetét elszakítja a tiedtől.

− Már nem vagyok képes rá. – Az állkapcsa megfeszül, mintha ráharapott volna valamire. - Most pedig elmegyek. – Hátat fordít neked, és köszönés nélkül a parkoló felé veszi az irányt, készen arra, hogy kilépjen az életedből, hogy elfelejtsen, hogy kitöröljön a múltjából, leseperjen a válláról.

Pár másodpercig viaszszoborként álldogálsz, a hallottakon törve a fejed, miközben távolodó hátát nézed. Nem képes rá… Elveszett volna az ereje? Ily mértékben elgyengült volna? A betegsége súlyosbodott, és már a varázserejét is megcsonkította? Lehetséges ez egyáltalán?

Élsz-e még egyáltalán? És ő él-e még egyáltalán?

Olyan erővel harapsz az ajkadba, hogy a fogaid felsértik a bőröd.

Mi van akkor, ha…?

Utána loholsz, és megragadod a karját. Megtorpan, mintha egy falhoz ütközött volna.

− Ne – súgod megbicsakló hangon. Csak fél testtel fordul feléd, a pillantása kétkedő. – Nem kell elmenned.

− Nem fogok többször átváltozni.

− Teszek rá.

− Ugyan már, Stark. – Az arcán elterülő mosoly pengeszerű. – Ha a szimbiózisban az egyik fél nem teljesít, akkor az már parazitának tekinthető. Én nem vagyok élősködő.

− Én kérlek. – Nem tartod magad akkora gusztustalan tuloknak, hogy elzavarj egy betegeskedő, kiszolgáltatott embert, miután az már nem tud elszórakoztatni téged. Még akkor sem, ha Lokiról van szó. – Nem kell csinálnod semmit, csak maradj itt.

Az arcára költöző gúny neki fáj a leginkább, ez nem titok előtted.

− Csak nem megkedveltél? – vigyorog hitetlenül. Mikor jó idő múltán sem mondasz semmit, két ujjával megemeli az állad. – Anthony… - Vörössel fertőzött kék szempárja kíváncsian pásztázza az arcodat. – Eszedbe se jusson szánalomból megjátszani magad, azért, mert rájöttél, hogy haldoklom. Vérig sértesz.

Haldoklik.

Igazából kitalálhattad volna. A rohamai, az irreálisan felnyíló sebe, az indokolatlan vérzések, egyre romló állapota… de feltételezni sem merted. Nem is akartad.

Gyorsan felfogod, mire célzott, mikor azt mondta, addig marad, „amíg fel nem készül a távozásra”, és valamiért az egész tested elnehezül. 

A kezed, ami eddig a karját markolászta, felcsúszik az arcára, másik tenyeredet a nyakára simítod, és félretűröd a haját félig kékre vált arcából.

− A picsába is, Loki – morgod torokhangon, és lehúzod magadhoz a fejét. Ujjai az álladról a füled alá barangolnak, érintése könnyed és bátor. Amikor ajkaid a szájára tapadnak, egy pillanatig tétovázik, kutakodó ujjai a hajadba markolnak a tarkódnál, ezúttal tépázó szándék nélkül.

− Anthony, ezek után a legkevésbé sem tudom komolyan venni a szándékaid… - leheli az ajkadra. Felhorkansz. Így is borzasztóan furán érzed magad, nem kell, hogy fokozza. Pepper árnya még mindig ott gomolyog a szíved mélyén, kitörölhetetlenül, holott a lényed egy része mégis azt követeli, hogy csókold meg Lokit, valószínűleg a lelkiismeretedről van szó. Másról nem lehet, hiszen nem szereted. Nem vagy szerelmes belé. Ő szeretné, hogy az légy, de nem azért, mert te vagy álmainak tárgya, dehogyis; csak azt akarja, hogy valaki azt mondja neki, „szeretlek”, mielőtt meghal.

Ez csak egy szó.

Mikor másodjára is megcsókolod, már nem szól közbe, erősen magához von, nyelve utat tör a szádba, körbecirógat, és te viszonzod mindezt, az ajkaid közé szívod először a felső, majd az alsó ajkát, de közben a szemeidet makacsul összeszorítod, és az egész tested merev, akár egy palló.

Visszasiettek a kocsihoz, bemásztok a hátsó ülésre, ő hanyatt dől, és te fölé térdelsz, csókolóztok, hol tépitek, hol simogatjátok a másik ajkát, gubancosra kócoljátok egymás haját, de az egész teli van kétségbeeséssel; ő azt próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy nyilvánvalóan valami elhibázott kötelességtudatból teszed mindezt, te pedig elnyomhatatlan ellenérzéseidet igyekszed meghódoltatni, sikertelenül.

Mikor abbahagyjátok, a vállgödrébe fúrod a fejed és hagyod, hogy elnyomjon az álom.   

Az Adagio hárfák és mandolinok nyomán surrog, könnyebb a szélnél, fojtott, mintha hó alól szólna, és lanyhább egy szárnyaszegett poszméhnél.

− Miért titkoltad el?

− Hm? – Loki szemei lustán felnyílnak, és fejét a fejtámla mentén végiggördítve feléd néz. Már második napja autóztok, a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel nyomod a gázt, minél előbb haza akarsz érni, és nem is véletlenül. Szíved szerint repülővel mentél volna, de mivel Loki már nem tud átalakulni, nem akartál megkockáztatni egy pofás kis tömeghisztériát a reptéren. 

− Hogy haldokolsz. – Magadat is megleped a szavaid gördülékenységén. Nem mintha olyan természetes lenne számodra a tény. – Jogom lett volna tudni.

A verőfényben égő nap hátulról világítja meg Loki arcát, szemei árnyékba borulnak.

− Lélegezni van jogod.

− Meg lesmárolni.

Rád mosolyog, de mint mindig, most sincs a szemében öröm.

− Anthony, tudom, hogy nem jelentek neked semmit – jelenti ki csevegő hangnemben. Zavarodat leplezve elindítasz egy Black Sabbath lemezt. – És nem neheztelek rád érte.

Végre valami új. Persze tudod, hogy ez nem igaz, de egy hazugságistentől nem várod a színtiszta igazságot, mellesleg a kedélyállapotán valamelyest segít az, hogy többet nem kell átváltoznia. A tiéden semmi sem segít; olyan hirtelen lett vége a Loki-féle terápiának (amiben sosem rohadt túl sok jóindulat, tegyük hozzá), hogy most úgy érzed, mintha újra elvesztetted volna Peppert.

− Miért? – tudakolod, remélve, hogy sikerül elterelned a témát. – Miért történik ez veled?

Kinyitja a kesztyűtartót, majd becsukja. Kézfején a bőr hámlik, és magmagyarázhatatlan módon keletkezett véralábbfutások tarkítják, amíg felfutnak egészen a könyökéig, alkarját közszemlére teszi feltűrt ingujja.

− Megvágtak egy Jötün pengével – válaszolja kimérten. Ezt már tudod. – Ha ott maradok, nem történt volna semmi. Ott a varázs nem hat. De mivel megszöktem, a méreg szétterjedt a testemben.

„És az a legjobb benne, hogy ha esetleg szökésre adnád a fejed…”

A hallottak fintorba rántják az arcodat, kis híján félrerántod a kormányt.

− Szóval tudtad, hogy meg fogsz halni – nyögöd. Bólint. – De… de hát…

− Inkább meghalok szabadként, minthogy jégóriások rabszolgája legyek! Ezt talán még te is képes vagy megérteni. – Megkérdőjelezhetetlen magabiztosság zeng a hangjában, és te kétség nélkül elhiszed, hogy ő tényleg így látja ezt.

− De mégis mit terveztél? Hogy egy szép reggelen majd rátalálok a hulládra, és eláslak a hátsó kertben, vagy mi?

Nem kell felelnie, nagyon jól tudod, hogy rád egy pillanatig sem gondolt. Nem állítod, hogy jólesik, de nem is vártad el tőle. Loki egyszerre idegen és sorstárs, valami kifacsart jelentőségű kapaszkodó és életed legnagyobb konfliktusa.

Nem akarod, hogy meghaljon. Nem akarod végignézni, nem akarsz az utolsó ember lenni, akit életében lát. Meg akarod menteni. 

− JARVIS, vizsgáld meg ezt a mintát is. – A kicsiny kémcsövet behelyezed az analizáló gépbe, védőszemüvegeden át minden szín vöröses árnyalatot kap. Loki jobb szemének természetellenes színe jut eszedbe erről, márpedig nem akarsz rágondolni. – Semmi?

− A sejtek nem mutatnak változást, uram.

− Pedig ez már a hatvankettedik oldat, amit tesztelünk! – berzenkedsz, és belerúgsz az asztal lábába. A te lábad bánja.

− Sajnálom, uram. Esetleg kiolvasszam a koncentrált riboflavin tartalmú oldatok valamelyikét?

− Ha lennél szíves – sóhajtasz fel, és félretolod Loki vérmintáját. Nem ellenkezett, amiről levetted. Csak nézett rád, miközben látszott az arcán, hogy végtelenül értelmetlennek tartja igyekvésed. Nem tud segíteni magán, és szentül hiszi, hogy te sem.

Nem ismer, ha egy percig is hitte, sorsára hagyod. Hiába volt az ellenséged, hiába mondott rettenetes dolgokat, te nem vagy szörnyeteg. A páncélod szíve a reaktor, nem érez, csak fénylik, de a te szíved ver, mindig ugyanazt a dallamot dobogja, ne add fel a-míg be-le nem dög-lesz.

Szélcsend áll be, vihar előtti hallgatás, lopva megrezdül egy-egy hegedűhúr, s ekkor előrobban az Impetouso, a szétrepedő felhők vihart véreznek és a szemek fennakadnak, elhaló nyögés csordul le az állon.

A konyhában sertepeltélsz, mikor belép, az egyik fehér inged van rajta, kissé rövid neki, de hosszított fazonú nadrágja elfedi ezt. A szemei karikásak. Ő sem lehet túl régóta ébren. Te a műhely asztalára borulva aludtál, pilláidon még mindig ott hintázik az álom, a kávéd morózusan gőzölög. Megfújod. 

− Nem jutottam semmire – motyogod kimerülten. Üres arccal hallgat. Borzalmas szembesülnöd az igazával. – De nem hagyom abba. Megtalálom a gyógymódot, ha a belem ki is lóg majd a végére! – A pultra csapod a kávét, a fele a mosogatóba loccsan. Fekete trikódon átdereng a reaktor fénye. – Oké, mondhatod, hogy nem vagyok orvos, de szerintem jobban jársz velem, mint egy orvossal.

− Anthony. – Ismét úgy ejti ki a neved, mintha bókolni akarna vele. Az emléktől nem érzed jobban magad. – Miért akarsz megmenteni? – És már ott is van, alig pár centiméternyire az arcodtól, tekintete kérdő, míg arca kifejezéstelen. Fél tenyérnyi területet leszámítva teljesen kék a bőre. Nem tudod csúfnak nevezni, magadban sem, mert egyszerűen nem az.

− Három hét alatt nem öltél meg. Innentől embernek számítasz. – És a válladon aludtam, és sírtam előtted, és te nem röhögtél ki érte, és azt akartad, hogy szeresselek, egál, hogy miért.

Féloldalas mosolya tiszavirág életű. Valamiféle céltudatosságot, elhatározottságot érzel rajta, tettvágy csillan a szemeiben, ami nem ígér semmi jót.

− Kérnék valamit – súgja, és a kezedbe nyom egy méretes tárgyat. Hideg fémre szorulnak az ujjaid.

Egy kés nyele. 

Rámereszted a szemed a vágószerszámra, a lámpák fénye vakítóan villan vissza a pengéről, mint egy apró villámlás.

− Tessék? – Nekiszorulsz a pultnak, a lábaidba zsibbadtság nyilall. – Öljelek meg?!

− Magam képtelen lennék megtenni.

− Rossz házba kopogtatsz.

− Anthony, óráim vannak hátra.

Szóval a büszkesége nem engedi, hogy csak szép kultúráltan összeessen valahol és kihörögje a lelkét. Tőled várja el, hogy feloldozd. Megbízik benned annyira, hogy megkérjen erre. Valami elmebeteg módon ez a szimpátiáját jelképezi, de valamiért nem tudsz elérzékenyülni tőle.

− Beteg állat – horkantod, és megpróbálsz kioldalazni. Ekkor megragadja az a kezed, amellyel a kést fogod erősen, szorítása stabil és kemény. Megrántja a karod, hogy a penge vízszintesen álljon.

− Ne legyen bűntudatod. – Váratlanul egy heves rántást érzel, majd Loki ajkát a tiéden. A csókja búcsúízű. Szabad keze csaknem bocsánatkérőn simít a hajadba, s érzed, hogy a fájdalomtól összerándul a teste. Ujjaidra valami tűzforró és nedves zubog, a döbbenettől sem mozdulni, sem megszólalni nem tudsz.

Loki fél kézzel a trikódba kapaszkodik, miközben térdre bukik. Magával ránt, és te vele zuhansz. Nem vagy képes felfogni, hogy mi történik, látod a földre hulló kést, azt a borzalmas, szúrt sebet Loki testén, az átszakított ing mögött. De az agyad nem csatolja össze a látottakat következtetésekkel. 

Valami keserű elégedettséget észlelsz a másik arcán, ami örökre az elmédbe vési magát, elviselhetetlenebb Pepper színtelen arcának látványánál is. Vér, már megint vér, sűrűn és fürgén csordul le Loki szája szélén, remeg fektében. Úgy markolja a ruhádat, mintha az kötné az élethez, de nem néz a szemedbe, mintha szégyellné, amit tett.

Nem fogsz fel semmit az egészből, csak amikor már vége. Amikor a vörös és kék szemekből elillan a fény, véget ér a haláltusa, és Loki teste ellazul.

Ekkor felüvöltesz és a karjaid közé zárod, kétségbeesetten kapkodod a levegőt, felordítasz, újból és újból, a ház belereszket, megroppant kiáltásaid nyomán összezavarodik minden, ami rendszerű volt; megtörik a dallam és a ritmus belegabalyodik önmagába. Túl sok vér, túl sok harc, túl sok csalódás. Másodjára éled át, hogy nem tudtad megmenteni, akit meg akartál, és ez kibírhatatlan, kiheverhetetlen, kivédhetetlenül szétzilál és vízbe fojt.

− Te önző mocsadék… te… te…

Mondhatnál bármit, tehetnél bármit, de mégsem. Láncok csavarodnak rád és a padlóra szegeznek. Lélegezni próbálsz, de folyton elakadsz, a szíved dörömböl, lyukat akar ütni a mellkasodon, egy újabbat, és te azt kívánod, tegye meg. A fejedben kaotikus hangzavar, ezernyi dallam összekapcsolódása, megfertőzik egymást, kicsorbítják egymást, összeütköznek és darabokat hasítanak ki egymásból.

− Uram – zeng fel JARVIS hangja, akár a végítélet. – Befejeztem az eredmények összevetését. Az LR/68 oldat okozta regeneráció 93%-os.

A zene foszlányokra szakad és a cafatjai zsarátnokként szóródnak szét.

Andante!

Furioso!

Flebile!

 Feroce!

Impetouso, Adagio és Calmato

Sonoro

Lamentoso

Doloroso…

… Crescendo…

Csend.