Színfoltok 3/1

AU Thorki, festőművész!Lokival, slash, de egyoldalú szegény, na meg persze angst. Egy háromrészes novellafüzér első darabja. Igen, dőlt betű fétisem van. Okolom az esős időt, a színimádatomat, és deviantartot a fenti képért. Zene: Dustin O'Halloran - Snow and Light

I.

Opáltündér

Thor mély sóhajjal leállítja a világoskék, ütött-kopott furgont. A keze tétován pihen a kormánykeréken, és mielőtt kiszállna, még hosszú percekig habozik. Hunyorogva pislog a vakítóan ragyogó napba a szélvédőn keresztül, miközben arcán kósza verejtékcsepp szánkázik le.

Bár egyszerűbb lenne. A szituáció. Az érzelem.

Loki.

- Nem muszáj, ha nem akarod – szólal meg Jane, aki mindaddig mellette ült, arca aggodalmas, a kezében kitartóan csipog egy műszer, a Műszer, ami mellől már hetek óta nem mozdul el, és amit Thor sosem érthet meg.

- Ez nem arról szól, hogy muszáj lenne – feleli Thor elcsigázottan, és kikászálódik a járgányból. Kockás, kigombolt inge, amit az olajfoltos atléta fölött visel, beleakad az ülésbe, és a rántástól, amivel kiszabadítja, majdnem elszakad. – Ha muszáj lenne, könnyebb volna.

Így, hogy nem volt muszáj, csak felajánlott, sokkal bonyolultabb az egész. Lokit meglátogatni olyan, mint egy szuperérzékeny bombával zsonglőrködni. Egy rossz mozdulat, egy robban. De Lokit meglátogatni lelkiismereti kérdés, olyasmi, ami mellett nem lehet vállat rántva elmenni. Szinte szeánszjellegű.

Jane még mondani akar valamit, de Thor már nem figyel. Belép a társasház nyitva felejtett ajtaján, és felsiet a lépcsőkön, melyek egykor fehérek lehettek, de mára már belepte őket a mocsok. Az első emeleti lakás érthetetlenül magas ajtaja már résnyire nyitva áll – persze, hogy tudja, hogy megérkeztem – és Thor a fejét felszegve, lassan betolja.

Lokinak a műterme az otthona. Bátyja szinte rögtön felbukik egy széthagyott vizesvödörben, és hálát ad az egeknek, hogy reflexeinek ellentmondva mégsem az egyik vászonban kapaszkodott meg. Akkor biztosan balhé lett volna.

Lokinál senki sem tud jobban balhézni.

A lakás mindössze három helyiségből áll: egy hatalmas nappaliból, melyben halmokban állnak az elhasznált festékes tubusok, a félkész festmények és lestrapált, vagy épp vadonatúj ecsetek; egy aprócska konyhából, ahol akkora a felfordulás, mintha ott végigsöpört volna egy külön, privát kis Ragnarök; és egy hasonlóan apró fürdőszobából, ahol mindent vastagon beborít a festék. Hálószoba nincs – Loki egy matracon alszik a műterem sarkában, bár Thor nem teljesen biztos abban, hogy egyáltalán szokott aludni.

Öccse neki háttal áll, az óriási ablak előtt, a bezúduló napfény körbevonja karcsú sziluettjét. Olyan, mintha csak délibáb lenne, tovasuhanó álomkép, túl anyagtalan, túl megfoghatatlan, és mindenekelőtt túlságosan kiismerhetetlen.

- Thor… sok idő telt el, míg végre eszedbe jutottam. Miért?

- Én… nem tudom. – Akarja is és nem is, hogy testvére megforduljon. Látni akarja az arcát, de tart a tekintetétől; rejtélyes és nyugtalan páfrányszín szemeitől, melyek másodperceken belül rászegeződnek, akár egy mérges hegyű lándzsa. Mégis közelebb lép hozzá, mire Loki elvigyorodik. – Messze lakunk egymástól.

- Messze. – Loki egyetlen lépéssel áthidalja a kettejük közt levő távolságot, és hátratett kézzel végigméri a bátyját. Színpadias, mint mindig. Thornak mosolyognia kell rajta. – Nem változtál sokat. 

- Te sem – feleli, de tudja, hogy nem mond igazat.

Loki rengeteget változott, de nem a legutóbbi találkozásuk óta. Két hónapja is ugyanilyen csontsovány, teátrális, festék-és télillatú volt, feketére lakkozott körmökkel, fekete nadrágján aranyláncokkal, hideg és sivatagszáraz mosollyal.

De az óta teljesen más. Mintha számítana, hogy Odinson-e, vagy sem, mintha bármin is változtatna… de Lokinak számított, annyira, hogy képes volt mindent romba dönteni. Elszökött otthonról, nyakig merült a festékbe és különcségbe, a világát kibélelte ecsetszőrrel, színskálákkal és jól csengő hazugságokkal, a nevét megváltoztatta, és úgy döntött, hátat fordít mindenkinek.

Kivéve Thort.

Mert ez a féleszű melák mindig eljött hozzá, annak ellenére, hogy tudta, Odin gutaütést kap a gondolattól, hogy ők egy levegőt szívnak (kapjon is, hiszen megérdemli), és hogy a barátai sincsenek elragadtatva attól, hogy foglalkozik olyasvalakivel, akinek ennyi zűrös ügye akad.

- Még mindig nem tudsz anélkül bejönni hozzám, hogy ne rúgj fel valamit. – Loki égnek emeli a szemeit, és a konyha felé indul. Thor álmatagon követi a tekintetével, legszívesebben utána sietne és magához ölelné, de tagjai nehezek és mozdíthatatlannak érzi őket, Loki pedig földöntúlian gyors és megközelíthetetlen. – Valami frissítőt esetleg? – Üvegcsörömpölés hangja hallatszik, és Loki már azelőtt visszatér, hogy bátyja felelhetne. A talpas üvegpohárban híg, sötétzöld lé lötykölődik, zavarosan, nyugtalanítóan, s mikor Thor belenéz, öccse tekintetét ismeri fel benne. – Békák belsőségeiből főztem, úgy bizony. Legalábbis a cimboráid biztos úgy vélekednének. – Felkuncog, és a hangtól Thor hátán végigfut a hideg. Az ujjai közé veszi a pohár szárát, és elhatározza, hogy megissza majd, csak még kicsit vár vele.

Bíznom kell benne.

Loki átlibben a helyiség másik végébe, az egyetlen vászonhoz, ami le van takarva – Thor ebből tudja, hogy fivére jelenleg azon dolgozik. A fiatalabbik lerántja a leplet a félkész műről, ecsetet és palettát ragad, fekete haját hátratűri az arcából, és még szélesebben kezd vigyorogni.

- Hogy tetszik? – zümmögi Loki, de az talány marad Thor számára, hogy vajon tényleg kíváncsi-e a véleményére. Valószínűleg nem. Vagy mégis.

A pohárral egyensúlyozva a festményhez lép, és szemügyre veszi; hunyorognia kell, akárcsak akkor, amikor a napba nézett, elvakítják a színek, az indulat, ami Loki kezét vezette, mikor a fehér ürességből harsány jelentést varázsolt.

Az öcsém mágus – fut át Thor fején -, varázslómester, akinek szinte minden a hatalmában áll.

Lokinak hatalmában áll őt összetörni, összerakni, megsebezni, meggyógyítani, és a másik ezt nagyon jól tudja. Nevetett is Thor kiszolgáltatottságán, ó mennyit nevetett már, miközben félig betépve kucorgott a sötét lakás sarkában, könyékig kéken-zölden és vörösen; a kék és a zöld zúzódások, a vörös vér volt, de könnyen lehetett őket festéknek nézni, haragból, keserűségből és gúnyból kevert színanyagoknak. Elvégre azokkal is lehet festeni, nem is akármilyen képeket: csalódottságtól fakó arcot, őrjöngő háborodottat, tengert, ami megfullaszt mindent és mindenkit, aki csak a közelébe merészkedik.

- Igazán… különleges – mondja végül Thor. Loki festménye egy kicsavart alakot ábrázol, a haja szőke, a kezeit az ég felé tárja, villámok veszik körül és ezzel együtt fojtogató, mélyzöld köd, ami csaknem elnyeli őt, és a villámokat, amik talán az életét jelentik. – Kissé nehéz kivenni, olyan… homályos.

- Homályos – ismétli Loki. Thor nem néz rá, de tudja, hogy még mindig vigyorog, a maga hátborzongató módján. Érzi testvére vékony ujjait a karján, melyek mint a póklábak, végül körülzárják a csuklóját. Loki bőre jéghideg. – Az Opáltündér címet adtam neki. Tudod, az opál, nos az kérlek, homályos.

- Ne gúnyolódj – mosolyodik el Thor, és egy aprót taszít a másikon, mire az rászorít a csuklójára. – Felfogtam. Ő létező személy?

- Igen – válaszolja Loki, majd Thor arcához hajol, olyan közel, hogy ajka megérinti a fülét. – Kérdezz még!

- Akartam. Ő a szeretőd?

- Lehetne az is. – A hangja túlontúl kedélyes, szinte már vidám, de amikor Thor a szemébe néz, csak szemrehányást lát benne.

- Ki a lány? – tudakolja.

- Férfi – feleli Loki, és szorítása erősödik bátyja csuklóján, a körmei a húsába marnak. Thor felszisszen, egy pillanatra megfordul a fejében, hogy elrántja a kezét, de végül nem teszi.

Tudott róla, hogy Loki nem válogat a nemek között, és a nemek válogatatlanul sóvárognak érte, a Furcsa Elvont Figurák körében, akik hasonló művészi ambíciókkal bírtak, mint öccse, csak jóval kevesebb tehetséggel. Loki azonban senkinek sem adta oda a szívét, sem a lelkét; mindenki kapott a körön belül belőle valamit, egy hazug mosolyt, perzselő pillantást, fájdalmasan csattanó poént, esetleg egy röpke csókot, de az volt a legtöbb.

Azt, amire mindenki vágyott, a szerelmét, ő félretette valaki másnak, annak, aki sosem fogja őt úgy szeretni – na nem mintha ő szeretné Thort, ugyan kérem – sőt, talán nem is félretette, inkább tartósította, míg végül az egész katyvasz olyan értelmetlen, felesleges és gusztustalan lett számára, mint egy formaldehidbe áztatott hüllőtetem.

Bárhogy is, még mindig nagyon jót tudott derülni Thor megütközött arcán, amikor a férfiügyeiről esett szó. Ehhez a szőke sosem tudott hozzászokni. Ahogy annyi minden máshoz sem.

- De én azt hittem, a tündérek lányok.

Loki elengedi a csuklóját, körmei vörös, égő nyomokat hagynak bátyja bőrén, és újfent az ecsetért nyúl, mintha egy varázspálcát fogna, egy lándzsát, magát a Gungnirt.  

- Hatalmas tévedés. Legalább olyan óriási, mint te, Hatalmas Thor – utal rosszmájúan a becenévre, amit Sif és a Három Harcos adott a másiknak még a középiskolában; azok voltak az igazán szép idők, gondolja Thor, nevetnem kell, ha azt hiszed, bármivel is jobb volt akkor, gondolja Loki.  

- Amúgy… hogy vagy mostanában? – kérdezi Thor, miközben Loki az Opáltündér elé áll, és égővörös festéket ken az ecset végére.

- Pompásan. Egészen pompásan.

- Nem hiszek neked. Nagyon sovány vagy. Van egyáltalán mit enned…? És a lakbér?

- A nőd beszél belőled. Csönd!

Loki összepréseli az ajkát, és megáll a mozdulatai közben. Jane. Az átok, amivel a sors bünteti őt, igen, ez már szinte bizonyos: túl sok rosszat tett, már pusztán azzal, hogy olyan szülök gyermeke lett, akiknek aztán nem kellett, és egy olyan makulátlan családba került utána, amit bűn volt szétbomlasztania. Mert ő ezt tette, igen. Ő volt a káosz és harag, ő volt a feketebárány, ő volt Loki.

- Én azt hittem… hogy már… - kezdi Thor, de aztán beléfúl a szó.

- Mit? Hogy már megkedveltem? – Loki mosolya pontosan olyan, amitől Thor a leginkább retteg. A kényszeredett mosoly, ami mögött pusztító düh lakozik. – Nem, Thor. És soha nem is fogom.

Kopp. Kopp. Kopp.

A bebocsátást meg sem várva lép be a műterembe, édes parfümillatot sodorva magával, és kis híján ő is elbotlik a vizesvödörben. Thor meglepetten néz rá, míg Loki gyilkosan, szörnyű dühvel, ami csalódottságból és magányból táplálkozik, és a legfőbb bűnbak felé irányul: Jane felé, akit mindezért okol, aki kisajátította a bátyját, amíg ez csakis az ő jogában állt.

- Thor? Minden rendben? – Jane szándékosan nem néz a párja mögött álló férfira, mert tudja, hogy gyűlöli, ezt csak a világ legostobábbja nem tudná. És azt is tudja, hogy Loki képes lenne megölni őt. – Csak… már vagy fél órája itt vagy, és azt mondtad, tíz perc az egész.

Loki mély levegőt vesz, és egy pillanatig csak remeg, akár egy hangvilla.

Őrült, villan a nő agyába, a saját nyomorába beleroppant őrült.   

- Ez meg mit keres itt?! – acsarog. Meglöki Thort, és annak kezéből kihullik az üvegpohár, a padlóra esik, ahol aztán ezer szilánkra csattan, a zöld ital szétfolyik, és a parketta hézagai közé fészkeli magát. – Megmondtam, hogy ide nem teheti be a lábát! Táguljatok innen! TAKARODJ, THOR! Legyél csak vele, ha én csupán tíz percet érek az életedből!

És az idősebb tudja, hogy értelmetlen minden magyarázkodás, ellenkezés vagy kedves szó; Loki tekintete lángol, és nincs semmi, amivel ki lehetne oltani ezeket lángokat, nincs semmi, ami ebben a pillanatban elcsitíthatná a haragját. Thor átlépi az italtócsát, a lába alatt nagyot roppannak a fénytelen üvegszilánkok. Átkarolja Jane-t és kitereli a helyiségből, miközben még egy utolsó, bánatos pillantást vet öccsére, aki addigra már nem figyel rájuk, helyette hatalmasat rúg a festőállványba, ami az Opáltündért tartja, akkorát, hogy a faszerkezet összecsuklik, és a festmény színnel lefelé a zöld tócsába zuhan.

A zöld folyadék, akár a sav, lemarja a színeket a vászonról.

A szőke férfi elfolyik, alakját veszti.

A villámok kihunynak.

A köd továbbterjed.

Loki visszahúzódik a sarokba, és üvölt.



(folytatás)