Színfoltok 3/2

AU Thorki folytatás! Még mindig slash! Angstolunk, természetesen, azonban ezúttal megkíséreltem valami cselekményt is írni. Ez komoly.

Mi? Gwen cselekményt is írt (próbált)? -----> Olvasóközönségem reakciója

Reakció miután el is olvasták

A hibás továbbra is a deviantart, és az az elvetemült, aki azt mondta, ne hagyjam félbe. Továbbá köszönöm Jimmy fiúnak a lehetetlen kulcsszavakat. Szeretlek! Beépítendő szavaim: Pindúr Pandúrok, "a madár az ász", koi ponty. 

Van itt nekünk rendőr!Steve, milliomos(nemfelkiáltójel)Tony, aki azonban (felkiáltójel) konyít a művészetekhez.
Kísérőzene: Blueneck - Lilitu

II.

Szilánkherceg

- Talán nem kéne elmondanunk neki – suttogja Jane, miközben megkeveri a kávéját. A ital tűzforró, az illata telt és édes. Mélyen belélegzi, majd két keze közé veszi a csészét, és az ajkához emeli.

- Muszáj – feleli Thor, a tekintetét az asztalterítőre szegezi, mintha bármi érdekes lenne rajta. Végül is, a színe egész különös: lilás bordó, olyan furcsán… lila. Thor nem tudja másként nevezni, de biztos benne, hogy öccsének tetszene.

- Az imént még az állítottad, hogy ez nem arról szól, hogy muszáj.

Thor egy pillanatig azt kívánja, bár Jane emlékezne mindenre ennyire jól. Akkor talán neki is könnyebb lenne elfelejteni egy s mást.

- Nem arról kellene szólnia.

- Ki fog borulni – érvel a nő.

- Arra már korábban is volt példa.

Farkasszemet néznek: Jane szemében tiltakozás és egy árnyalatnyi félelem, pontosan olyan természetű félelem, amit Loki mindig ijesztő érzékkel szagol ki, és ami mindig boldoggá teszi. Thor tudja, hogy Jane tart Lokitól, és hogy az a két ember, aki számára a legfontosabb, szívből gyűlölik egymást – jobb lett volna, ha másként alakul, de azt is tudta, hogy ezen sehogy sem tudna változtatni.

- Talán gondozásra szorulna… - folyatja Jane puhatolózva, a férfi minden rezdülését figyelve. – Elég… problémás.

Thor keserű nevetést hallat.

- Mindig is az volt. – Mint egy végszóra, a kávézóba belép egy rendőri egyenruhába bújt, magas, szőke férfi, akit Thor igen jól ismer. – Kapitány!

Steve feléjük fordul, és elmosolyodik. Thor odahúz az asztalukhoz még egy széket, és a férfi leül közéjük.

- Még mindig nem szoktál le a kapitányozásról? – Még a középiskolában ragadt rá ez a név. Hálátlan egy dolog volt. – Nagyon rég láttalak titeket errefelé. Ennyire megkedveltétek a nagyvárosokat?

- Jane laborja közelebb esik ahhoz a településhez – válaszolja Thor. Nem firtatja tovább, ahogy Steve sem. Ő is pontosan tudja, miért és mikor költözött el az Odinson család. Ám egy főt itt hagytak, a legkevésbé kívánatos főt. – Lokival mi van?

- Érdekel a bűnlajstroma?

- Hát… azt hiszem.

Steve elfintorodik, de a fintorát sikeresen leplezi. Thor felsóhajt, miközben rádöbben, hogy amióta a városban tartózkodik, többet sóhajtozik, mint bármikor máskor. Tudja, hogy Steve-nek sok fejfájást okoz az öccse (és még sok mindenki másnak). Utálja az érzést, amikor újra és újra rá kell döbbennie, hogy testvére népszerűtlenebb és furcsább, mint valaha, és utálja, hogy mindenki csak színtiszta szánalommal pillant rá, amikor Lokiról van szó, mintha Loki egy élethosszig tartó betegség lenne, ami megkeseríti az életét.  

Loki nem valami nyavalya. És ő maga sem szenved semmiféle kórságban. Csak egyszerűen… egyszerűen… más.

Az is betegség lenne?

- Az elmúlt két hónapban háromszor vitték kórházba.

- Valaki megverte?

- Egyszer. A második alkalommal ő vert félholtra valakit, de szétpüfölte a kezét.  

- Atyaég.

- Nekem mondod? Clint legszívesebben lecsukatná, csak mindig kiharcolom, hogy ne tegyék. Beszélned kellene vele, Thor. – Steve kék szemei jóságosak, ő maga sosem erőszakos és sosem rosszindulatú. Thort érdekelné, hogy csinálja. Csak őszinte aggodalom tükröződik a tekintetéből. – A harmadik alkalommal beleöklözött az egyik kirakat üvegébe, elmondása szerint azért, mert le akarta festeni, hogy a törött üvegen hogy néz ki a vér. – Jane elzöldül, de Thor próbál uralkodni az arcvonásain. - Szerintem kábítószerezik. – Steve sosem használna olyan közönséges kifejezést, mint hogy drogozik, vagy „lövi magát”. - Teljesen le fog épülni, ha nem lépsz valamit.

Mit tehetnék? Bár segítene valaki, bár olyan egyszerű lenne az élet, hogy Loki elém áll, a szemembe néz, és elmondja, mit szeretne, mi az, ami boldoggá tenné, ami újra a felszínre hozná, és amitől abbahagyná a fuldoklást.

- Jane – szólal meg végül Thor, és megérinti párja kézfejét -, vegyünk ki egy szobát pár napra. Azt hiszem… tényleg beszélnem kell vele.

Jane megcsóválja a fejét, közben a zsebébe süllyeszti a Műszert, és fásult pillantást vet Thorra.

- Mindig ezt mondod – motyogja a haját a füle mögé simítva. – Mást se hallok tőled, csak hogy „azt hiszem”.

Jane viszolyog. Remek.

Thor semmit sem ért. Semmi sem változott.

Loki az ablakpárkányon ül, kívülről, a lábai a mélybe lógnak. Lepillant, de nem érzi a bizsergést, vagy azt a csodás érzést: a mélység vonzását. Az első emeletről kihajolni nem egy életreszóló élmény.

Bezzeg korábban, amikor még a hetediken volt a lakása, kimászott a párkányra és csak gyönyörködött ebben a semmihez sem fogható érzésben, ahogy letekintett, és tudta, hogy egyetlen rossz mozdulat – vajon tényleg rossz lenne az a mozdulat? – és a teste szétroncsolódik a járdán, az utcakövön, ami szürke és hideg, akárcsak a lakás falai, mint a lecsorduló esőcsepp az üvegablakon, és mint a víz, mikor belemossa a fehér és fekete festékkel bepiszkított ecsetet.

Az fenomenális volt.

De miután negyedik alkalommal is ráhívták a zsarukat, azt a kalácsképű Rogerst a senkinek sem kellő jó szándékával, és ő mind a négy alkalommal türelmesen elismételte, hogy nem, nem akartam öngyilkos lenni, nem, nem kérek semmilyen átokverte terápiából, igen, nagyon jól tudom, hogy el van baltázva az életem, és képzelje, élvezem. De a türelme véges volt, így hát letett erről a szórakozásról, és elköltözött. Nem volt egyszerű folyamat; Thor persze akkor is berobbant az életébe, mintha kérte volna, és a beleegyezése nélkül áthurcolta mindenét a másik lakásba, a nyomorult furgonjával, ami igazából nem is az övé, hanem a nőjéé, de ez nem lényeges.

Loki elvigyorodik, és beleszív a cigarettába, a tekintete elidőzik heges kézfején.

A lakbért fizetni nem könnyű. A tudattal élni, hogy a drágalátos nevelőapádnak csak egy rossz emlék vagy, nem könnyű, de elviselhető, beállva meg egészen mulatságos. A tökéletes ecset kiválasztása már egészen nehéz. Érzék kell hozzá.

Thort gyűlölni nem könnyű. Megbocsátani neki lehetetlen.

Szív kell hozzá.  

Tony homloka ráncokba gyűrődik, és egy teljes percen keresztül (ami meglehetősen kínos, annak tekintetében, hogy zseninek vallja magát) keresi a szavakat, hogy önmagához képest disztingváltan kifejezze a nemtetszését.

- Nincs az az Isten, hogy ezt megvegyük. Ez egy kiállítás a modern, újító jellegű festészetből. Legalábbis a szórólapon ez áll. – Megvonja a vállát, és gondterhelten beletúr kócos hajába. – Újító jelleg, ismétlem. Nem Bizarr Grufti Pacsmag bemutató.

- Pedig megvesszük – feleli Pepper hátravetve a haját. A megtestesült kifinomult szépség, fehér kosztüm, márkás, magas sarkú cipő. Talán nem ártana begombolni a zakómat, fut át Tony agyán. Ráadásul Pepper parfümje egyszerre fanyar és virágillatú. Tony szerint remekül illik hozzá. – Vagy, ha úgy jobban tetszik, megveszem.

- Na de Pepper!

- Ezt a kiállítást közösen szervezzük, Tony! Ha én ezt a képet akarom, akkor ez is itt lesz.

- De… ez… ez…

- Zseniális - csettint elismerően a nő, és még közelebb hajol a festményhez. – Nézd meg, mennyi indulat és mennyi érzelem van benne.

Tony rámereszti a szemét a képre, de változatlanul nem lát rajta semmi költőit. Zöld csuklyás ember, egy fáklyával lángra lobbantja egy díszes terem brokátfüggönyét, miközben a távolban smaragdbőrű, kiterjesztett szárnyú sárkányok járnak koreográfia nélküli haláltáncot, és Tony szinte érzi a pusztulás okozta ujjongásukat, a festményen keresztül a lelkébe hatol a vegytiszta téboly.

Borzongva megrázza magát, és karba fonja a kezét.

- Kettőnk közül én vagyok a milliomos. Meg a zseni, és az emberbarát. És alkalomszerűen playboy. – Pepper csak mosolyog a máskor oly hangzatos szöveg összeszedetlenségén. – És én nem drámát látok benne, hanem… brrr. Miért nem vesszük meg azt a koi pontyos festményt attól a szimpatikus japán fiatalembertől? – Pepper nem felejtette el azt, hogy párja ugyanazt a képet egy órával korábban még „a csíkszemű béna halainak” nevezte. 

- Mert abban nincs semmi egyediség.

Tony felhorkan.

- Felőlem kiállíthatunk valami újraértelmezett, heavy metal Pindur Pandúros képet is, ha beleszerettél ebbe a stílusba…

- Szerintem neked nem a festménnyel van a bajod. – A nő fürkészően néz kedvese szemébe, miközben hozzá lép, és átkarolja. Szántszándékkal nem tesz megjegyzést a férfi pólóján díszelgő „A MADÁR AZ ÁSZ” feliratra. – Sokkal inkább a festőjével.

A milliomos égnek emeli a szemét, aztán megadja magát, és morcos képpel a kiállítóteremből kivezető folyosó felé bök.

- Ne mondd, hogy téged nem irritál, ahogy a neonfénnyel villogó DOHÁNYOZNI TILOS felirat alatt szívja az istenverte cigijét – mormogja. Nem bírja ki, egyszerűen majd kiszúrja a szemét abban a láncos gatyájában, ahogy fal tövében üldögélve füstöl, fekete, kapucnis kardigánban, miközben magában dudorászik.

- Komolyan a külsején akarsz rágódni?

- Nem a külsején. Loki mindenki szerint dilis. Egy drámakirály.

- Ő itt most nem Loki, hanem Ezüstnyelvű. Művésznevek, tudod.

Tony a fejéhez kap.

- Még rosszabb. Ilyen elcseszett művésznevet!

- Állítólag mitológiai – legyint Pepper. – És szerintem nem rossz.

Tony ingerültségét csak még inkább fokozza az a pimasz kis mosoly, amit Loki megereszt felé Pepper háta mögül. Látszólag nagyon élvezi a vitát, ami történetesen róla szól, ám a férfi arckifejezéséről és döbbenetesen zöld szeméből szinte süt az önelégült bizonyosság, miszerint ő itt most győzni fog, bármit is tesz a vehemensen tiltakozó emberbarát. 

- Engem a festményei érdekelnek – közli Pepper megfellebbezhetetlenül, azzal a szigorú és eltökélt arckifejezéssel, ami kétségtelenné teszi Tony számára, hogy vesztett. – Nem pedig az, hogy odakint mit csinál.

- Elnézést – kezd a további ellenkezésbe a férfi -, hogy nem lelkesedem azért, hogy egy olyannak fizessek szép summát egy festményért, aki szabadidejében puszta kézzel beveri a lámpaüzlet kirakatát, hogy gyönyörködhessen az összeszabdalt kezében.

- Jó tanács – kuncog Pepper. – Ne próbálj megérteni egy művészlelket, és tovább élsz. Mellesleg egy másik festménye már fél éve a szobámban lóg.

- A Szilánkherceg – szólal meg kedélyes, nyugodt hangon a földön ülő festő. A pár felé fordul, és amíg Pepper udvarias érdeklődéssel pillant le rá, addig Tony látványosan csikorgatja a fogát. – Az egyik legkülönlegesebb munkám. Méltó helyen van a maga szobájában – teszi hozzá kacsintva, miközben a mosolya semmi másról nem árulkodik, csak gúnyról.

Pepper elmosolyodik, és bólint. Tony eközben azon igyekszik, hogy ne rugdossa ki azonnal ezt a simulékony modorú érthetetlenséget a főajtón.

Hogy lehet, hogy Pepper nem látja, hogy csak szórakozik vele?

- Az se a szívem csücske – morogja kelletlenül Tony.

- Az emberek nem szeretik Lokit – mondja Pepper keresetlen őszinteséggel, miközben előveszi a csekkfüzetét, és ráfirkantja a Lokinak járó összeget. – De Ezüstnyelvűt és a művészetét igen, amíg nem tudják, hogy kit takar a név. És miért is kéne tudniuk?

Loki vigyorogva zsebre teszi a csekket, és az égre néz. Viharfelhők gyűlnek, hamarosan esni fog, tudja, hogy mire hazaér, bőrig ázik, de még örül is neki. Az emberek épp csak sejtik, hogy ő lehet Ezüstnyelvű, de a közönség megelégszik pusztán a képeivel és az álnevével.

Ő is megelégszik az álélettel.

De amikor az ember egy művész munkáját szemléli, olvassa, befogadja, a művész saját világából is részesül. Loki képei őt közvetítik. Akinek tetszik, annak az ő személyes tébolya is tetszik, és Loki tudja, hogy őrület néha vonzó. Elsősorban annak, aki maga is zavarodott egy kissé. A képei nyugtalanítóak, furcsák, dühösek és hangsúlyos bennük a zöld szín. Minden, ami ő, az zöld, az Opáltündért fojtogató köd, a csuklyás alak, a pusztításban élvezkedő sárkánygyíkok.

Felnevet.

Ha a festményeimtől félsz, tőlem is félsz, Stark. Mind féltek tőlem.

Thort kivéve. Loki mosolya lehervad, és a földre szegezi a tekintetét. A fejére rántja a kapucniját, és lehajtott fejjel elindul egy irányba, maga sem tudja pontosan, merre.

Thor az egyetlen, akit nem tud megfélemlíteni. Túl ostoba ahhoz, hogy féljen, hogy értsen, hogy feladjon, hogy ne álltassa őt keserű, mérgező reménnyel. Thort szeretni olyan, mint világmegváltásról álmodni, mint a halált kérlelni, mint az elkerülhetetlentől rettegni.

Értelmetlen, keserves, de valamiért mégis szükséges.

Az ajtó ezúttal zárva van, ez nem persze nem jelenti azt, hogy Loki későbbre várta volna. Thor becsönget, és amíg vár, szórakozottan megdörzsöli a csuklóját. Loki körmeinek nyoma még mindig a bőrén díszeleg.

Sóhaj.

Kulcszörgés és lánccsilingelés hallatszik, majd kitárul az ajtó; odabentről tömény terpentin és magányszag árad, ami szinte arcon csapja a kint ácsorgót. Thor azonban gyorsan magához tér, és mielőtt Loki újra felvillanthatná szarkasztikus, fagyos mosolyát, kérdezés nélkül megragadja a fekete hajú csuklóját, és az arca elé emeli sebhelyes kézfejét. A szemei elkerekednek, és tíz másodpercen keresztül szólni sem tud. Loki szemtelenül rávigyorog, és megrázza a kezét, hogy kizökkentse bátyját a megütközött, hitetlenkedő némaságból.

- Loki… - leheli Thor. - Ezt… hogy nem vettem észre tegnap? – Hihetetlenül ostobán érzi magát.

Loki kirántja a kezét a másik markából, és összefont karokkal elfordul tőle, az arcán sértett árnyék rohan át.

- Általában nem veszed észre azt, amit nem akarsz észrevenni. – A hangja gunyoros, természetesen, de félreérthetetlenül kihallatszik belőle a szemrehányás, és Thor tudja, hogy igaza van. Átlépi a küszöböt, mire Loki gyors léptekkel a műterem felé indul, de az idősebb lépést tart vele.

- Nem törhetsz be kirakatokat a puszta öklöddel!

- Miért nem? – tudakolja könnyednek szánt hangon.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért – feleli Thor.

- Az üveget sajnálod? – kérdezi Loki jegesen, miközben felveszi a korábban letett palettát, és az idősebb jelenlétéről látványosan megfeledkezve fekete festéket présel rá, majd a kiürült tubust a sarokba hajítja. Szomorú, gyászos koppanás hallatszik, és egy percig egyikük sem szólal meg.

Thor megáll mögötte, és habozás nélkül megragadja a vállát.

- Ne tréfálkozz! Ne légy ennyire kicsinyes! – Loki ránéz, alabástrom homlokán összeszaladnak finom ívű szemöldökei. Thor mélyen öccse tekintetébe fúrja a sajátját, noha ez nem könnyű feladat. – Tudod, hogy érted aggódom.

Aggódsz értem, mert kötelességednek érzed, hogy törődj velem, az öcséddel. Ez a szerep, amibe bezársz engem, és amitől sosem leszek különb a szemedben; ez a szerep, amit elvárnál, hogy hitelesen játsszak el, pedig nem vagyok se színész, se komédiás.

- Szóval ezért maradtál? – sziszegi.

- Miattad maradtam. Beszélnünk kell. – Thor magabiztossága elpárolog, és Loki ösztönösen megérzi ezt.

Nem akarja hallani, amit Thor mondani akar. Semmit sem akar tőle hallani, amíg ilyen vak, és amíg az élete ilyen undorítóan elrendezett, sokat ígérő és napfényes, amiben Loki az egyetlen árnyfolt.

- Eladtam a Tűzkeringőt – újságolja végül elhúzódva a bátyjától, ajkára visszaköltözik a pimasz mosoly, és jókedvet erőltet a pillantásába. – Starknak. Mondanom sem kell, a halálomat kívánta. Sosem tudott ellentmondani a nőjének… de ez nekem csak jó.

Thor nagyon jól tudja, hogy Loki terelni akarja a témát – páratlan tehetsége van hozzá, mindig is az volt, észrevétlenül színezte át a beszélgetések jellegét, és fordította azoknak témáját a saját javára, úgy fűzte a szavakat, vitte tovább a csevegések könnyen szakadó fonalát, hogy mások számára magától értetődőnek tűnt az általa választott témáról társalogni.

Ezüstnyelvű. Találóbb nem is lehetne.

- Miért kívánta volna a halálodat?

- Ó, Thor… ne légy nevetséges. Én is kívánom az övét, és még oly sok mindenki másét.

- Ez rossz vicc.

- Nem vicc – heherészik Loki hidegen, a szemeit összeszűkítve. – Ócska tréfa lenne, nem igaz?

Thor erre képtelen felelni, helyette öblösen felsóhajt (megint… lassacskán úgy érzi, ebbe fog belefáradni) és másra tereli a szót.

- Beszéltél apánkkal?

A fiatalabbik színpadiasan int egyet, majd megdörzsöli az orrnyergét, ezzel halványkék festékfoltot kenve a bőrére.

- Az előbb mondtam, hogy ne légy nevetséges – csóválja a fejét. – És amúgy sem az apám.

Thor a fejét ingatja, a földet nézi, kerüli Loki pillantását.

- Hamarosan… szóval… azt hiszem, találkoznotok kell majd – hebegi.

- Azt hiszed? – Bárcsak Loki ne tudna ilyen metszően, és irgalmatlanul, ilyen kérlelhetetlenül nézni. – Ehehe. – És már megint mosolyog. Görcsösen próbálja nem komolyan venni a szituációt, a bátyját, az életet. – Én viszont tudom, hogy még egy réteg kék teljesen elszúrná a képet.

- Loki.

- De komolyan. Bár úgy vélem, a te véleményed felesleges kikérnem. – Tűnődve bámulja a palettát, és az azon szétfolyó festéket. Thor szemének kékjét sosem tudta kikeverni.

- Loki…

- Most lehetne valami nagyon absztrakt. Vérrel öntözött virágok. Kígyókoszorú. Porrá égő Yggdrasil.

- Loki… Jane és én összeházasodunk. 





(folytatás)