Színfoltok 3/3

AU Thorki befejező rész! Hűha, hogy mennyit dolgoztam vele. A 80%-át kézzel írtam, ami egész jó arány. Thor/Jane pártiaktól elnézést kérek a vége miatt, tudom, hogy ez nem volt szép tőlem. A történet vége happy endeseknek és földhözragadtaknak nem ajánlott! És igen, a dőlt betű világuralomra tör. 

Zene: Red- Take it all away

Mindent elvettél tőlem.

III.

Gyöngyfőnix

Talán hatalmas hibát követett el, és Jane-nek volt igaza, újból. Thor nem tudja, mindössze egyvalamiben biztos, hogy elmondhatatlanul szeretné a násznép sorai közt látni az öccsét, még ha erre a minimálisnál is kevesebb esély van. Szeretne együtt örülni Lokival, de ők már régóta képtelenek ugyanannak örülni.  

Loki kővé dermedve áll, Thornak háttal, és egy másodpercig olyan, akár egy kimerevített képkocka. Thor már készül is arra, hogy szükség esetén félreálljon egy felé lendülő tárgy, vagy rosszabb esetben ököl elől, azonban Loki nem tesz semmit, csak az ecsetet tartó keze hullik vissza a teste mellé, célját vesztve. Percekig nem szól, és ugyan az idősebb nem látja az arcát, szinte látja maga előtt, hogyan tágulnak ki Loki orrcimpái, és miként préseli ajkait vékony vonallá, nehogy olyat mondjon, ami elárulná, hogy mit érez.

Csend. Odakint beindul egy sziréna, madár csicsereg, valaki a folyosón elejti a mobilját és szentségel.

Lokinak légszomja van.

Ütés éri, kézszúrás, pontosan a mellkasa közepén, a vörös nem csupán festék többé, hanem frissen előbugyogó vér. Veszített. A vereség pedig könyörtelen, és semmi mást nem nyújt, csak kárhozatot. Csatatérré változtatja Loki lelkét (Vak Gyűlölet, Csalódottság és Őrjöngő Téboly együttesen söprik félre a kín zúzta Reményt, lángok perzselnek, hő és sötétség, dühöng a pulzus és fárad a szív).

- Feleségül veszed. Őt.

Alámerül, még mindig nem jut levegőhöz; szörnyetegek keringnek körülötte, és rajta kacagnak, fülsértően, diadalittasan, a szemük barna, a hajuk olvadt csokoládé, a szaguk émelyítően édes, mind nő, mind Ő.

Vereség.

Üresség.

Mortifikáció.

Loki az alakuló festményre pillant, az arcán nyoma sincs se fájdalomnak, se féktelen haragnak. Már nem keresi a kék tökéletes árnyalatát, és nem próbálja belőni a fekete mértékét.

Thor dühöngést várt, ordítozást, eszeveszett hisztériát, ehelyett csak azt látja, hogy Loki tekintete kiüresedik, a vállai összeugranak, ő maga pedig elsorvad belülről. Ez pedig sokkal rosszabb az üvöltözésnél, a hangos dühnél, mert Thor számára mindeddig elképzelhetetlen volt a pillanat, hogy Loki, a hazugságok és cikornyás szavak királya ne tudjon valamit mondani, és képtelen legyen megszólalni.

És ettől zsigeri rémület támad fel benne.

- Loki? – érinti meg a vállát tétován.

- Igen? – Loki lerakja az ecsetet és a palettát, a hangja szétszórt, mintha álmából riasztották volna fel. – Te még itt vagy? Nem a… menyasszonyoddal kellene lenned? – Nem várja meg Thor válaszát, aki egyáltalán semmire sem tudja vélni Loki csevegő hangszínét. Mozdulatlanul áll, miközben öccse eltűnik a konyhában; halkan pisszen a hűtőajtó, ahogy kinyitják, majd hangosat nyög, ahogy erőből bevágják.

Thornak fogalma sincs, mit kellene tennie. Nem érti Loki reakcióját, de sejti, hogy sokként érte a másikat a hír, még ha tagadni is igyekszik. Látta ezt kiszíntelenedő arcából, hirtelen jött szórakozottságából, és a saját, érthetetlenül bűntudatos lelkéből.

Valami nagyon nincs rendben.

Kis ideig a kezét tördelve álldogál, arra számítva, hogy öccse hamarosan kijön a konyhából, ám ez elmarad; csak Loki halk, furcsán szapora szuszogását hallja a másik helyiségből.

Aztán egy hatalmas csattanás, és Thor összerándul. Azonnal a konyha felé rohan, belöki a résnyire nyitva hagyott ajtót, felkészülve arra, hogy a megkésett gyomorszájon-vágás most majd utoléri. Azonban semmi ilyesmi nem történik.

Loki a konyhaszekrény előtt ül a földön, szétvetett tagokkal, merően bámul maga elé, mellette hatalmas zöld tócsa, egy üvegkancsó maradványai között.

- Loki… kelj fel a földről…

De fivére csak nekidönti a fejét a bútornak, és kínkeserves kuncogásban tör ki, miközben az italtócsát fixírozza.

Minek keljek fel, drága bátyám, így is, úgy is padlón maradok. Ehehe. Milyen szánalmasan költői.

- Semmi béka – mondja, az eszelős mosoly még mindig az arcán, esze ágában sincs Thorra pillantani, az üvegcserepeket nézi, mialatt átfut az agyán, hogy milyen felemelő lenne megragadni az egyiket és a combjába mártani, hosszú vágást ejteni és közben végig nevetni, vihogni, hahotázni; az a vágás Thornak jobban fájna, mint neki, ő talán még élvezné is. A vér jól mutat a szilánkokon. – Semmi belsőség. Csak víz, zöldcitrom, rákkeltő édesítőszer és színezék.

Thor legszívesebben becsukná a szemét, annyira nehezen viseli a földön kushadó, fájdalmában öklendezés-szerűen kacarászó, lesoványodott alak látványát, az alakét, aki egykor az ő rejtelmes ám zseniális öccse volt.

- Nyugodtan mondhatsz bármit. – Nyel egyet, érzi, hogy nem jól csinálja, túl fensőségesnek, irritálóan nagyvonalúnak hallatszik. – Én tudom, hogy te… nem helyesled. Hogy nem akarod. Őszinte leszek, nem értem, miért, de… ennek ellenére nagyon szeretném, hogy ott legyél.

A válasz egy minden eddiginél hisztérikusabb nevetés. Loki összegörnyed ültében, miközben élesen vihog, a nadrágszára már csucsog a kiömlött italtól.

- Hát ez… ez remek. – Felemeli a fejét, a szemei akár két drágakő, megroppantott, összezúzott, fagy marta smaragdok. – Én pedig azt szeretném, hogy most menj el.  

Thor ezt egyáltalán nem tartja jó ötletnek. Annyi sütnivalója még neki is van, hogy tudja, ilyen állapotban nem lenne helyes egyedül hagynia a fiatalabbikat. Tart attól, hogy ön-és közveszélyes gyötrődése közben magába állítja az egyik fenyőfaecsetet. Vagy a szembeszomszédba.   

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi őrültséget – kéri Thor.

- Mi számít annak?

Amit legszívesebben tennél, gondolja Thor, de végül mást mond: - Ne tégy kárt magadban!

- Komolyan azt hiszed, hogy minden rólad szól? – Loki a konyhapultba kapaszkodva feltápászkodik, de félúton majdhogynem visszazuhan. – Miért kéne érdekelnie engem, hogy a… - Akárcsak a talpra állásba, a hazugságba is belefárad. Visszahuppan a földre, a térdeit felhúzza, a vigyort továbbra is az ajkaira feszítve elfordítja a tekintetét Thorétól.  

- Bocsáss meg – suttogja Thor, s egy pillanatra lehunyja a szemét. Még utoljára sóhajt egy mélyet és rezignáltat, aztán öccse kérésének eleget téve kilép a konyhából, a lakásból, és Loki életéből.

Eső veri az ablakot, a megvetemedett ablaktáblákon átsüvít a szél.

Loki őrjöng, ádázabbul, mint a vihar, és hangosabban, mint a mennydörgés. A hajába tép, a kávéfőzőt kitépi a falból, szikráznak a vezetékek, akárcsak a tekintet, izzanak a voltok, akárcsak a fájdalom.

Elárulták. Hátba döfték. Megmérgezték.

Loki a mosdókagylóba kapaszkodva zihál, a kézfeje vérzik, felszakadtak a sebei. A tükörképe félig élő, félig holt, zöld szeme megtört, mégis lángol, az arca papírfehér. Hasonmása reszkető állkapoccsal pillant rá, majd rávigyorog, megőrültem, gondolja, nem kizárt, hogy megőrültem.

Nem csendesül a vihar. Loki hevesebben gyűlöl, mint egész eddigi életében bármikor. A kezében ecset, előtte érintetlen vászon; alig egy óra alatt felskicceli Jane arcát, pontatlanul, de ez egyáltalán nem érdekli. Félredobja a festéket és az ecsetét, és hatalmasat öklöz a festett arcba, addig püföli, amíg a barna hajat és csinos arcot halványvörösre festi még mindig szivárgó vére. Eztán a konyha kövére veti a képet, és remegő kézzel alá gyújt. Miután a vászon elporlad, még meg is tiporja, parázsló anyagdarabok szóródnak szanaszét.

Loki is olyan, akár a parázs: széthullott, de izzó, és bármit felperzsel, ami csak a közelébe kerül.

A polcról lerángatja a Thorról készült festményeit – jóságos ég, mennyi van belőlük… - és a szoba közepére szétszórja őket. Életképek villannak fel, élénk és halovány színekkel felvázolt múltdarabkák; Thor mosolya, robosztus teste, magabiztos zafírszín szemei, Thor futball közben, Thor alvás közben, Thor két sovány kar ölelésében.

Loki fűrészes élű kést ragad, és mindegyiket apró darabokra szabdalja. A darabokat szemeteszsákba teszi, kivonszolja a szobából, a lakásból, végigrugdossa a lépcsőn, és kihajítja az utcára.

Utána hat órát tölt azzal, hogy mindegyiket összeragasztja.

- Hogy fogadta? Kikészült?

- Nem annyira, mint vártam. Vagyis… nem úgy.

- Értem. – Dehogy érti, de nem firtatja. Jane végigpörgeti a weboldalt, amit addig nézegetett. – Arra gondoltam, rendelhetnénk kálákat az esküvőre. Tudom, csillagászati pénz, de a szüleim besegítenek, és apukádat is megkérdezhetnénk.

- Remélem barátságosabb lesz, mint legutóbb.

- Apukád kedves ember, csak…

- Hagyjuk. – Thor fáradtan leveti magát az egyik székre. Furcsán gyöngének érzi magát. - Kiválasztottad már a ruhát?

- Thor – nevet Jane. – Tudod, hogy azt még nem szabad látnod!

- Ja, igaz…

Megszűnt az üresség, a helyét más vette át. Hidegebb és forróbb egyszerre, lüktető és eleven. Ezerszer kegyetlenebb és ezerszer valódibb.

Loki még sosem érezte magát ennyire önmagának.

Gondos odafigyeléssel keveri a festéket, az ecset hegye alig érinti a vászont, a keze úgy suhan, akár a szellő. Ezúttal a tökéletességre törekszik, a szimmetriára és rontatlanságra, ami mindig is hiányzott az életéből.

Pepper filozofikus arckifejezéssel szemléli a festményt, ami már jó ideje a szobájában lóg, de csak most jutott el odáig, hogy igazán belemélyedjen. Üvegdarabokból összerakott, arctalan Szilánkherceg csontokból épült trónon, büszke terpeszben, kezében lándzsával; magabiztos és megközelíthetetlen, az összhatás pedig egyszerre félelmetes és groteszk módon mulatságos.

Pepper maga sem érti, miért.

- Aludni is fogunk ma éjjel, vagy végig égni fog a lámpa? – horkan fel Tony a paplan alól.

Pepper égnek emeli a szemét.

- Nem kötelező nálam aludni, Tony.

- Nem is aludni jöttem elsősorban.

- Tudod – tér másik témára a nő, eleresztve a füle mellett a másik szavait -, szerintem sokan félreismerik őt.

- Kit?

- Lokit.

- Múltkor még Ezüstnyelvű volt. Kezdem elveszteni a fonalat – mormogja cinikusan. – Mire is gondolsz pontosan, drágám?

- A képei… mindegyik olyan… dühös. Ünnepélyes. És mégis kétségbeesett.  

- Aha.

- Kicsit megpróbálhatnád megérteni. Amióta Frigga Odinson rablógyilkosság áldozata lett, egyik Odinson-fiúnak sem könnyű. Mr. Odinson és Thor akkor költöztek el innen.

- De a bátyja nem lett ilyen szociális csőd.

- Valószínűleg őt érzékenyebben érintette.

Tony kezdi végleg elveszteni minden érdeklődését. Hangosan ásít egyet, és miközben puhára pofozza a párnáját, megszólal.

- De ahelyett, hogy sós tavat sír a kis köldökébe és magára haragítja a fél várost – aláírom, kicsi város – megpróbálhatna segítséget kérni. A hozzá hasonlók mindig ezt csinálják – vonja meg a vállát. – Rettenetesen sajnálják magukat, és semmit sem tesznek azért, hogy jobbítsanak a saját életükön. Innentől kezdve, nincs miért sajnáljam. Jössz?

Thor és Jane már egy hete elmentek a városból. Loki még életben volt, ennyi elég is volt az idősebbnek. Loki magában nevetett az ostobaságán és a megvezethetőségén, az idealista balfácánságán. De mielőtt leléptek volna, Thor még utoljára felhívta.

- Gondolom, nem jössz el az esküvőre.

- Jól gondolod. Nem szokásod telefonálgatni, de tulajdonképpen ez energiatakarékosabb, mint egy pofavizit.

- Jól vagy?

- Prímán. – Felsóhajt, de még ez a gesztus is tele van teátrálissággal. - Oh…. Testvér, ha istenek lehetnénk, te viharisten lennél. Egy időben pusztítanál és építenél.

- Mi?

- Én viszont hazugságisten lennék, és összességében ugyanazt csinálnám, amit te. Csak hát, a hazudozás kevésbé impozáns, mint a villámok és a felhők. Meg persze ott van a nyavalyás szivárvány is.

- Szóval jól vagy. Megzavartalak az alkotásban…

- Meg. – Kuncogás.

- Akkor majd beszélünk.

- Úgy van, bátyám, fogunk mi még beszélni. Alig várom a percet, hogy tárcsázhassam a számod.

- Hát jó – hagyja rá.

Hétfő sirat. Kedd felejt. Szerda dühöng. Csütörtök kacag, Péntek szenved, Szombat tervez, Vasárnap végez.

- Mintha kicsit jobb bőrben lenne.

- Üdv, biztos úr.

- Ezúttal ugye nem tervez kirakatokat tönkretenni?

- Ugyan, dehogy. Csak anyagbeszerzésen vagyok.

- Remélem, csak jó értelemben.

- Természetesen.

- Furcsa, hogy pont egymásba botlottunk. Nem gyakran látni magát errefelé, Loki.

- A „kívül tágasabb” elvet vallom. A belváros nyüzsgése nem nekem való.

- Nem tetszik ez a mosoly az arcán. Csak nem készül valamire?

- Most viccelődik?

- Igen…

- Ez nem áll jól magának.

Már majdnem kész. Alig pár ecsetvonás, és a zűrzavarból rendszer lesz, a hibátlanul kiszámított formák, színek, erőteljes és lágy vonalak festménnyé állnak össze, a legeszményibb mesterművé, amit Loki valaha is alkotott.

Nem éri őt meglepetésként a fájdalom ihlető ereje.

Mikor leteszi az ecsetet, egy hosszú percig teljes csönd honol a fejében, és semmi mást nem hall, csak a saját szívdobogását, ami heves, vad és szapora, látod, Thor, a szívem is a viharnak hódol.

Elérkezett a cselekvés ideje.

Loki mozdulataiban és szívében árnyalatnyi nyugtalanság sincs, miközben kecsesen leszalad a koszlott lépcsőkön. Kiérve begombolja fekete, szárnyas kabátjának utolsó gombjait is. Ezt csak igazán fontos alkalmakra veszi fel.

Felnéz az égre: tökéletesen kék, a nap vakítóan ragyog, a szél balzsamos. Jobb már nem is lehetne. Voltaképp az idill arra való, hogy belerondítson.

A nagyváros felé futó sztrádán végig a megengedett sebességgel hajt bérelt autójával. Egy másodpercnyi megingás sincs benne, csak halálos, fékezhetetlen eltökéltség.

Mikor áthalad a városhatáron, dühe ismét feltámad benne. Szikrázva éled fel, hogy lángba borítsa a lelkét, és megszilárdítsa amúgy is betonbiztos elhatározását.

Mindent elvettél tőlem.

Most rajtam a sor.

Tökéletesen számolt. Gyűlöletének tárgya a Kutatóközpont előtt ácsorog, barna haját hátrasepri a szél, üdén csinos, mint mindig, vidám a mosolya, csupa báj és csupa szív.

Ezt választottad hát helyettem.

Jane arcán mérhetetlen döbbenet tűnik fel, amikor Loki megáll mellette, és előzékenyen előrehajol, hogy kitárja neki az utasülés felőli ajtót.

- Szervusz, Jane.

A nő megszólalni sem tud meglepődésében, de szinte ösztönösen hátrál egy lépést.

- Loki? Te… mit keresel itt?

A férfi elmosolyodik. A mosolya valaki másnak megnyerő lenne, de Jane számára sokkal inkább fenyegető.

- Békejobbot nyújtanék. – Hátradől a vezetőülésben, és közben végig a nő szemébe néz. Elbűvölő, ahogy hezitálsz. Ezzel mérgezted meg a bátyámat ellenem, ezzel vetted el tőlem, ami egykor az enyém volt, csakis az enyém, ámbár minden ízében soha sem birtokoltam.

Gyűlöli a boldogságáért.

- Hát, nem is tudom.

- Hazavinnélek. Már megbeszéltem Thorral. Megtárgyalhatnánk ezt az egészet, hármasban. Elvégre ez nem állapot. – Loki hangja akár a cseppentett méz. Kikerülhetetlenül a nő fülébe és elméjébe mászik, és szinte hipnotizálja.

- Thor beleegyezett? – ámul el Jane, de továbbra sem lép közelebb az autóhoz. Ahhoz már bőven eleget tud a fekete hajú veszedelmességéről.

- Ha gondolod, felhívhatom – vonja meg a vállát Loki, és magától értetődő természetességgel a mobiljáért nyúl. Ahogy gondolta, Jane rögtön készségesebb. Mire kiválasztja Thor számát, már ott is ül mellette, bizonytalanul ugyan, de a nő úgy véli, ha Thor tud róla, nem történhet semmi baj. Ha ő így gondolja jónak, annak biztos megvan az oka, tűnődik, de e gondolatmenete abban a pillanatban félbe is szakad, mert egy fémbilincs csattan a bal csuklóján. Mielőtt megmukkanhatna, a bilincs másik fele az ülésrács köré zárul, és ezzel egy időben csendesen kattannak az ajtózárak.

Csapdába esett.

Kétségbeesetten kezdi cibálni kötelékét, bár a tudatáig még nem jutott el teljesen, hogy mi történik. Loki, mintha mi se történt volna, elindítja a kocsit és besorol a forgalomba, miközben türelmesen várja, hogy Thor felvegye a telefont.

- Halló?

- Thor! – mondja Loki kedélyesen. - Képzeld, ezúttal szívességet tettél nekem azzal, hogy újfent elkéstél.

- Hogy? Miről… - Jane ebben a pillanatban élesen felsikolt, hisztérikus hangja pedig úgy hatol a telefonon keresztül Thor fülébe, mint a kard éle.

- SEGÍTSÉG! THOR!

Thor felugrik a kanapéról, és öt másodpercig csak tátog, a szemei kerekre nyílnak elképedésében.

- Mi folyik ott?! – nyögi ki végül.

Loki a könyökével tartja vissza az eszeveszetten kapálózó nőt, aki a bilincs rángatása helyett most szabad kezével próbálja hol Lokit megzavarni, hol pedig a zárat felfeszíteni.

- THOR, HALLASZ ENGEM? LOKI AZ ÜLÉSHEZ BILINCSELT! KÉRLEK, SEGÍTS!

- Loki, mit művelsz?! – kiabálja Thor a telefonba. A megszólított rákanyarodik arra az autóútra, amin jött, és ott rátapos a gázra. A kocsi olyan lendülettel lő ki, hogy Jane belefeszül az ülésbe, és még kiáltozni is elfelejt egy pillanatig.

- Mit gondolsz, mit művelek?

- Fogalmam sincs! Engedd el Jane-t, kérlek!

- Fogalmad sincs? – ismétli Loki a fogát csikorgatva. – Azt hiszed, átengedlek neki? Hogy ölbe tett kézzel nézem, ahogy kisajátít, és te őt választod helyettem?

A sebességmérő már száznyolcvanat mutat.

Jane minden erejével taszigálja Loki vállát, rugdossa a műszerfalat, karmol és kiabál; rettegése olyan erős, hogy maga sem fogja fel, hangosan zihál, verejték csillog az arcán. Thor mindeközben sóbálvánnyá dermedve áll, az agya képtelen befogadni a hangokat, az érzelmeket, de legfőképpen Loki szavait nem.

- Hol vagytok? Mire készülsz?! – faggatózik elkeseredetten.

Loki elképesztő ügyességgel kerülgeti az elé kerülő autókat, a hangja érthetetlenül nyugodt, mikor válaszol.

- Éppen a régi utunkon száguldunk. Itt tanultunk vezetni. Ugye megmondtam, hogy jobb sofőr vagyok, mint te…? Te örökké nekiütköztél mindennek. – Felnevet, és eszelős módon Thornak is mosolyognia kell, alig egy villanásnyi időre, aztán azonban újult erőkkel ragadja magával a rémület.

- A fal – leheli holtra váltan. – Loki, mondd, hogy nem arra készülsz, amire gondolok! – Már bármit el tud róla képzelni, főként, amikor ismét meghallja Jane sikoltását, tisztábban, mint eddig. A tarkóján égnek áll a haj, és egész testében megremeg. Elképzelése sincs arról, mit kellene tennie, a tehetetlenség csaknem megőrjíti.

- Szerintem kivételesen nem tévedsz – mosolyog Loki, de a tekintetében semmi vidámság sincs, csak könyörtelen, elrugaszkodott, kérlelhetetlen téboly. Fél keze szorosan a kormányra szorul, ujjpercei elfehérednek, akárcsak az arca. Jane még mindig küzd, az adrenalintól szinte fáradhatatlan, ám Loki könyökének egyetlen jól irányzott mozdulatával úgy halántékon vágja, hogy ernyedten oldalra bukik. Persze jól kimérte az ütést. Magánál kell lennie, végig, az utolsó másodpercig, hogy tudja, milyen érzés megsemmisülni.

Loki már jól tudja.

210.

- Ne tedd! – rimánkodik Thor.

- Választottál – sziszegi Loki. – Nem fogom hagyni, hogy elfelejts, márpedig ez történne.

- Loki, a te helyedet senki sem veheti át!

- Nem fogok megosztozni rajtad! A szereteteden. Az nyavalyás, elhibázott szereteteden. Vele pedig aztán pláne nem. Ha én nem, ő sem.

Veszíts el mindkettőnket, és légy boldog egy harmadikkal, akit én már nem gyűlölhetek.

- Légy eszeden, Loki!

- Mindig csak követelsz. Mindig csak elvársz.

240.

Loki elfordítja a kormányt, letér az útról, pontosan úgy, ahogy néhány éve Thor is tette. Alig másfél mérföldnyire egy betonfal várja, egy befejezetlen épület masszív, hámló vakolatú fala, ami nemrégiben csúf nyomott hagyott Thor kocsiján, most azonban egész más szerepet szán neki. Mivel Jane már nem ordítozik, egy pillanat erejéig úgy érzi, mintha magányosan hajtana a fal felé, a halál felé, őrült iramban, és csak a vonal másik végén reszkető Thor lenne vele.  

- Testvér, kérlek…

- Nem vagyok a testvéred – feleli Loki, a szemét le sem veszi az előtte húzódó földútról.

- Bármit megteszek, csak ne tedd! Ha kell… elhagyom Jane-t, csak állítsd le az autót, és engedd őt el! – Thor képtelen gondolkozni, csak kimondja az első gondolatokat, amelyek eszébe jutnak, miközben reményét vesztve próbál hinni abban, hogy hatással lesznek az öccsére.

250.

A sebességmérő kezd kiakadni. Rázkódik az egész autó, minden alkatrésze nyikorog, a fal pedig rohamosan közeledik. Loki szíve úgy ver, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, a szemeit könnyek öntik el, ugyanúgy, mint Thorét.

Azt hiszed, nem tudom, miért mondod ezt? Ha megállok, vége az életemnek. Engem szanatóriumba zárnak, te pedig összekötöd az életed ezzel a nővel, és soha többé nem mondhatlak még annyira sem a magaménak, mint most. Mert most teljes mértékben tőlem függsz.

Azt akarom, hogy életem utolsó pillanatéban maradéktalanul az enyém légy.

- Bocsáss meg… - Thor hangja színtiszta kín és félelem, Loki hallja, ahogy a térde hangosat koppan a parkettán, hallja, ahogy könnycseppjei erőtlenül szétfolynak borostás arcán, hallja, hogy bátyja szíve is ugyanolyan megveszekedetten kalapál, mint az övé.

- Most még nem.

Ez az utolsó, amit Thor hall tőle. A következő másodpercben hatalmas robaj hallatszik, üvegrobbanás, borzalmas recsegés-ropogás; az összetörő fém és összetörő testek hangja.

A vonal elcsendesül.

Thor fekete dzsekiben, tétován áll Loki lakásának ajtajában. Odabent egyenruhás emberek járnak-kelnek, felforgatják Loki fiókjait, széthordják a festményeit, kiteregetik az életét. A szőke férfi csak nézi őket, és várja, hogy ő is bemehessen, hogy engedélyt adjon rá saját magának.

Két nap telt el azóta, de még mindig képtelen felfogni, hogy öccse nincs többé. Sem ő, sem Jane. Mindketten szörnyethaltak a 252 km/órával történt frontális ütközésben.  

- Thor, lehet, hogy ezt nem kellene látnod – szólítja meg Steve, aki karikás szemekkel, leharcoltan lép elő a lakásból.

- De muszáj. Tudom – suttogja fakó hangon.

- Hogy nem vettem észre, hogy leakasztotta rólam a bilincset? – sóhajt fel Steve. – Sejthettem volna, hogy nem véletlen keveredett oda. – Loki mellett nincsenek véletlenek, ötlik Thor eszébe, de Lokira gondolni számára olyan, mintha újra és újra el kellene szenvednie egy kínzást. És mostanában mást sem csinál, csak rá gondol. – Annyira sajnálom, Thor – mondja el az utóbbi egy órában vagy negyedik alkalommal, és finoman rászorít a magasabbik vállára, majd a lépcső felé veszi az irányt.

Thor átlépi a küszöböt, és kikerül néhány elé kerülő rendőrt. Csak árnyékoknak érzékeli őket, színfoltoknak, amiket az ember a szeme sarkából lát, miközben valami sokkal fontosabbra figyel. A mellkasa fájdalmasan összehúzódik, amikor bejut a terpentinillatú műterembe, megannyi szépség otthonába, és egy pillanat erejéig mintha Lokit látná, ahogy neki háttal állva kifelé bámul az ablakon, a világ összetettségén és felszínességén vigyorogva magában.

Vissza akarja őt kapni.

Loki elvette tőle Jane-t, nem volt olyan nemes lelkű és önzetlen, hogy csakis magával végezzen, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a nő, aki mindent elvett tőle – megfosztotta a mindenétől – tovább éljen, és fürdőzzön Thor rajongásában.

Thor először rettentően dühös volt rá, aztán a harag kihunyt a lelkében. Elsöpörte az öccse irányt érzett szeretet, az űr, amit maga után hagyott. De tudja, hogy valami még hátravan. Loki még mondani akart neki valamit, de azt már nem szavakkal.

A feloldozás pedig csak karnyújtásnyira van tőle.

Miközben elhalad a kitárt ajtajú szekrények mellett, láthatja, miként ömlenek ki belőlük Loki régebbi festményei: véres üvegszilánkok, szétrepedő üvegpohár, színültig töltve a zöld folyadékkal, vérrel öntözött virágok, kígyókból font koszorú, lángban és füstben elsorvadó Világfa.

A műterem végében letakart festmény szomorkodik, körülötte csonkig égett gyertyák maradványai. Ha egy másik helyzetben látná ezt, Thor csak nevetne a helyzet erőltetett drámaiságán. Lassú, kimért léptekkel az állványhoz lép, két ujja közé csippenti a festményt eltakaró szövetet, és puhán lehúzza róla.

A lélegzete is elakad.

A hatalmas főnixmadarat apró, hihetetlenül apró, hibátlan gyöngyszemek alkotják, amik hézagmentesen, tökéletes harmóniában illeszkednek egymáshoz, és építik fel a kiterjesztett szárnyú, méltóságteljes lényt. A madár testét sötétkék, farktollait mélybíbor, szemeit pedig ezüst gyöngyök alkotják. Thor szeme belekáprázik a látványba, és ezzel egy időben a szívébe borzasztó üresség költözik.

Egyszer, még régen, talán tíz éve volt már, azt mondtad, én főnix lennék, te pedig sárkánygyík. Nem értettem, mire gondolsz, csak jóval később jöttem rá, hogy a repülésre gondoltál; a főnix és a sárkány is képes repülni, de főnixtől nem retteg senki.

Óvatosan felemeli a képet, és megfordítja. A szeplőtlen fehérséget fekete, festékbe mártott ujjakkal írt szöveg töri meg.

Kék – akár a viharfelhők.

Ezüst – akár a villámok.

Vörös – akár a vér, amit a szívem érted préselt át a testemen, nap napot követve.

Megértetted hát?

Thor visszahelyezi a képet a helyére, és közben érzi, hogy az üresség minden porcikáját az uralma alá hajtja, hogy a gyász ismét szívem szúrja, és érzi, hogy a történtek ellenére az öccse, a titokzatos, felfoghatatlan és labilis Loki százszorta jobban hiányzik neki, mint a menyasszonya.

A tekintete eztán a legszélesebb, bal oldali fal felé terelődik, melyen Loki kézírásával mindössze egyetlen mondat áll, a mondat, ami egyszerre sújtja le őt véglegesen és tölti el érthetetlen békével.  

Most már megbocsátok.