A patak mossa el

A A patak mossa el egy réges-régi projektkezdeményemként szomorkodott valahol a mappáim alján. Egy pályázatra kezdtem el írni, de sajnos hamar kiderült, hogy ezt a történetet képtelenség lett volna beszorítani a szószám-limitbe, amit kijelöltek. Most, évek után előrántottam, leporoltam és befejeztem; szívből remélem, hogy kedveteket lelitek majd benne. Misztikus dráma, 14+-tól ajánlom.

Jonas, egy barátságos, jóindulatú fiú nem tudja pontosan, hol lehet. Az erdő, ahol hónapok óta kénytelen bolyongani, teljesen ismeretlen volt számára, amikor odakerült; ő már csak így nevezi azt, amikor gyilkosa elrejtette őt itt, egy sekély kis patak mellett burjánzó cserjésben. Az életből idő előtt kiragadott Jonas nem számít arra, hogy valaha is újra kapcsolatba kerül az élők világával, és kiderülhet, mi történt vele, ám amikor egy napfényes, őszi napon egy kiskamasz lányt éppen hozzá vezet elszabadult kutyája, remény csillan számára.

Abban viszont nem biztos, hogy élni is akar vele.

Mix

A patak mossa el

Két hónapja és négy napja már, hogy itt vagyok. Ez lesz az ötödik, ha nem tévedek.

Nem vagyok teljesen biztos benne – sajnos előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljön majd a perc, amikor elveszítem az időérzékemet. Minden hozzám hasonlóval ez történik, ahogy egyre távolabb és távolabb hányódunk a mindent eldöntő pillanattól, attól a bizonyos legutolsótól, miközben a világ folyamatosan változik körülöttünk, csupán mi magunk nem. Az erdő, ahol az elmúlt két hónapban és négy napban voltam, példának okáért, buján zöldellt még a nyár derekán, amikor idekerültem, ám mostanra már tűzszínekben ég, a körülöttem magasodó fák tenyérnyi levelei narancs-és aranysárgán függönyözik el a napfényt, és hullnak alá lassan, napról napra egyre több, mint a zsarátnok.

Errefelé ritkák a kempingezők, eltévedt, hátizsákos kirándulók, vagy szerszámokkal felszerelkezett erdészek. Ez egyike azon dolgoknak, amik ittlétem során már világossá váltak erről a helyről, és úgy tűnik, egy darabig még nem fogok továbbállni innen. Embereknek nyoma sincs a közelben, csak az őszruhát öltött farengeteg, a vízcsobogás és az ázott föld illata, igen – csupa szag és csupa zaj.

Egy patak partján ücsörgök, egy mohos szikladarabon. Most már ez az én otthonom, a létezésem epicentruma, mondhatni. Ahogy a középpontja, úgy a határai is megvannak a létemnek; éppen egybeesnek az erdőéivel, amelyeket már alaposan feltérképeztem. Egyik oldalról szántóföld váltja a rengeteget, a másikról ritkán használt műút, ami egy nyaralókörzet sokadik bejárata. Talán valahol Haslev környékén lehetek, de nem tudhatom biztosra. Még csak egy árva útjelző tábla sincs a környéken, amiből kiindulhatnék, jóllehet, nem igazán számít.

Egyetlen társaságomnak, Milasnak most nincs kedve „játszani”. A kis csöpp számára tulajdonképpen bármit csinálunk, minden játék, az is, ha csupán le-föl sétálgatunk a fák és bokrok között, vagy csöndben üldögélünk ezen a szikladarabon. Persze, azt jobban szereti, ha mesélek neki, azokat a kedves kis történeteket, amiket még fel tudok idézni gyerekkoromból, vagy ha kergetőzünk, felzavarva a hely csöndjét a lábaink alatt szétpattanó száraz ágakkal, fel-felzengő nevetésünkkel. Ő, ha megkérdezné valaki, nem tudná megmondani, mennyi ideje van itt, egyrészt azért, mert már túlságosan régóta, másrészt, mivel túl kicsi ahhoz, hogy számolni tudjon. Megmutatta nekem a maga epicentrumát: mára már semmi sem látszik belőle. Levelek és töredezett kövek egy sudár nyárfa tövében, semmi több.

Különbet érdemelt volna ennél, de ezzel, azt hiszem, valamennyien így vagyunk. Mi, a kidobott dolgok, kellemetlenségek, amiktől jobb megszabadulni.

Természetesen lehetne még ennél is rosszabb. Ha belegondolok, kerülhettem volna egy lehangolóbb helyre is: egy szeméttelep fáradt motorolajban és poshadt dinnyelében ázó szegletébe, komor kátrányozóba, vagy egy algás bányatóba. Igyekszem hát erre gondolni, megőrizni azt a ragyogó, meleg fényt magamban, aminek jegyében élni vágytam mindig is. Úgy csinálni, ahogy a nagymamám tette a halála előtt, amikor már csak sírni jártunk be hozzá a kórházba, és ő csak mosolygott, letörölgette a könnyeinket a hálóinge ujjával, azt hajtogatva: „Arra gondolok, ami megadatott, nem arra, ami elveszett. Boldog életem volt.”

Már nem szoktam keseregni, a dühöm pedig rövidebb ideig tartott, mint egy nyugtalan lázálom. Nem, ma már nem gondolok fogcsikorgatva a legjobb barátom apjára, amiért halálra ütlegelt, pokrócok alá rejtve feldobott a furgonja platójára, elhajtott velem egészen idáig, és a véremtől ragacsos kezeivel idevonszolt, ehhez a szende csöndben csobogó kis patakhoz, hogy utána cserjés méhébe vessen, oda, ahol azóta is hever a testem, az erdő magzatvizében.

Mi több, már szinte egyáltalán nem gondolok rá. Erre az eredményemre kicsit büszke vagyok.

A nevem amúgy Jonas. Vagyis volt. Az érettségi előtti nyáron haltam meg, hat hónappal a várva várt szalagavató, és két hónappal megkésett, de még inkább várva várt kishúgom, Silje születése előtt. A szüleim egész biztosan keresnek, azóta is, elárasztották Ølstykkét, szeretett szülővárosomat falragaszokkal, az internetet pedig a fényképemmel és segélykérő kiáltványokkal, de kár tagadni, a helyzet meglehetősen reménytelen. Előbb-utóbb beletörődnek majd, elfogadják, hogy nem jövök haza többé, én pedig fokozatosan emlékké válok, régi fotókká és nehéz szívvel elmesélt történetekké Silje számára. A rendőrség is halottá nyilvánít, ha eljön az ideje, az iskolám homlokzatára kikerül a fekete zászló, és egy nagyszünetben megemlékeznek rólam.

Nem esik jól belegondolnom, hogy egy egész évfolyam utolsó évét forgattam fel, egyszersmind rontottam el, de semmilyen eszköz sincs a kezemben arra, hogy ezt visszacsináljam. Ez, sajnos, egyike azon dolgoknak, amik lehetetlenek.

Mindössze két ember tud arról, hogy mi történt velem: a gyilkosom és a fia, Alfred Hermansen. Alfrednak tudnia kell, hogy nem szöktem meg, hogy egy hippi bandával járjam az országot, és tüntessek az emberi jogokért, és hogy nem költöztem egy húsz évvel idősebb, dekoratív angol nőhöz sem, avagy egy „milfhez”, ahogy ő nevezte az ilyen hölgyeket. Elég jól ismeri az apját ahhoz, hogy ne legyen kétsége afelől, a férfi nem hagyta szó nélkül a hozzám írt szerelmesleveleket, amiket felfedezett a fia szobájában, s hogy a vér az idősebb Hermansen öklén és a furgon rakterének sarkában az enyém.

Azt nem tudom, szokott-e sírni miattam. Egy bizonyos oldalát egyáltalán nem ismertem. Mindig is úgy hittem, én vagyok a törékenyebb kettőnk közül, az érzékeny, naplementevörös hajú Jonas a soványka termetével és bohó álmaival. Eszembe sem jutott volna, hogy a barátom, a magabiztos, lányok-bálványa, cinkos mosolyú, és a napszemüveget filmsztárokra jellemző sikkességgel viselő Alfred titokban szerelmes belém. Fel sem merült bennem, hogy amikor látszólag a tündérarcú Sandra Reenbergben gyönyörködött a vállam fölött átnézve, valójában engem csodált, hogy voltaképp miért is ragaszkodott annyira minden náluk töltött éjszakámon ahhoz, hogy mellette aludjak, s hogy oldalakat írt tele ezzel a gyötrődő, szenvedélyes szerelemmel. Gondosan elrejtette a leveleit, annyi szent, de jaj, nem eléggé. 

 Azt, hogy barátom értem sóvárog, magától az apjától tudtam meg, azon a párás, fülledt éjjelen, amikor autójával elém vágott, és elkapott az utcán, filléres szesztől felbátorodottan. Egy lánybarátomtól tartottam épp hazafelé, akivel születésnapi meghívókat címeztünk meg a fél iskola részére. Én soha nem értem haza, a bulit pedig, a lányt ismerve, úgy hiszem, azóta sem tartották meg.

Fontos kijelentenem, nem Alfred szerelme az oka annak, hogy most itt vagyok, kísértetként ebben a kísértően gyönyörű erdőben. Az ok sokkal inkább az apja előítéletessége és agressziója.

– Mi a frászt műveltél a fiammal?! – fröcsögött, a galléromra markolva rántott magához, mindenfajta nehézség nélkül. Hiába nőttem magasra, vékony voltam és edzetlen, nem kihívás Hermansen úr számára: kerek szemű kutyakölyök egy felbőszült medve mancsai között. – Tudom én, mi ez! Mondják rólad már régóta, hogy homokos vagy. – Erről tudtam. Nem kavart fel a dolog sohasem, végül is, a borítékcímezgetés egy bögre csalántea mellett és az iskolakórus oszlopos tagjának lenni nem tartozik a klasszikusan maszkulin férfiról felállított elgondolások közé. – Szerelmesleveleket írt neked, megtaláltam őket a szobájában! Csupa-csupa gusztustalanság! Hogy „csókolni akar téged”, meg elvinni téged Hvide Sande-i világítótoronyhoz, ahová az anyjával vittük tíz éve, meg hogy veled akar táncolni a szalagavatón, és meg akar kúrni, te jóságos Istenem! Tudom én, hogy te állsz e mögött a förtelem mögött, hogy te fertőzted meg ezzel! Az én fiam nem ferdehajlamú!

– Uram, én…

Paff. Akkorát kaptam az arcomba, hogy mind az orromra, mind az arccsontomra keresztet vethettem. Alfred apja azonban nem elégedett meg ennyivel, ökle újra és újra lesújtott, majd az aszfaltra lökött, és egy óriásit rúgott a mellkasomba – vesztemre.

A kilégzés egyszeriben lehetetlenné vált számomra, mintha mindkét tüdőfelem összelapult volna, mint holmi széttaposott PET-palackok. Összegörnyedtem, a vér beterítette az arcomat. Kétségbeesetten, hörögve-nyöszörögve vergődtem a földön, de hiába minden erőfeszítésem, az asztmaroham fölényes győzelmet aratott. Gyilkosomnak („mi van már veled, hagyd már abba!” ugatta egyre-másra) nem lehetett sejtése arról, hogy asztmás vagyok, noha, ki tudja, lehet, hogy akkor is beviszi azt a rúgást. Akár igen, akár nem, pár perc múlva, minekutána már egyáltalán nem jutottam levegőhöz, tovasodródtam.

Csupán csak valami belátó mélabút érzek, ha a történtekre gondolok. A sorsom ellen már úgysem tehetek semmit, maradt hát a belenyugvás és az ücsörgés a patakparton, alig másfél méternyire a saját holttestemtől. Ami azt illeti, azóta nem néztem magamra. Van pár elképzelésem arról, hogy nézhetek ki mostanra, és egyik sem ösztönöz arra, hogy elgyönyörködjek a maradványaimban. Még Milast, a szegény kis lurkót is óva intettem attól, hogy megnézzen magának, még ha ugyanolyan szellemalak is, mint én. Elég volt neki az a borzalom, ami kijutott neki, jóllehet ártatlan gyermekeszének nem egészen világos, hogy mi történt vele; hogy az anyukája, aki „olyan sokszor volt mérges”, és „sosem fogta meg a kezét, csak rángatta”, és aki saját magát és a kisfiát is éheztette nem véletlenségből kevert az esti kakaójába halálos mennyiségű „fehér port”. Az az asszony, bárki is volt, úgy kaparta el itt Milast, mint kutya a csontot, annyi különbséggel, hogy ő azóta sem nézett egyszer sem a meggyilkolt, és nyilván sosem akart gyermeke felé.

Ma azonban valami olyan történik, ami eddig soha: a sűrűn nőtt bokrok és a télre készülő jegenye, tölgy, nyár- és akácfák közül két, a tökéletességig eleven alak tűnik elő: egy lány és egy kutya. Sietős lépteik roppanva harsannak az avaron, érkezésükkel megtörik csendet, és hónapok óta tartó, már-már végtelennek hitt száműzöttségemet az élők világából. A lány legfeljebb, ha tizenhárom éves lehet, vékonyka és zsenge, akár egy nyírfacsemete. Lélekszakadva rohan felém, vörös-fehér foltos szőrű, viszonylag nagytestű kedvencét követve, fánkformába kötött, kukoricaszínű kontya ide-oda fityeg a feje búbján. Farmert visel, amit öv szorít meg épp, hogy formálódásnak indult csípőjén, és kockás, inkább fiú- mintsem férfiinget, arca bájos és tiszta.

– Állj már meg! – kiált a kutya után, de az süketen lohol tovább, orrát a földnek szegezve, egyenesen a patak, és az amellett burjánzó cserjés felé tartva. A nyakában ernyedten lötyög a póráz, a földön húzza maga után, felszántva vele a saras talajt. – Kérlek, meg tudnád fogni? – Felkapom a fejem és összerezzenek, mintha álmomból riasztottak volna fel. Ez nekem szólt? – Nyugi, nem harap! – Igen, a kérése nekem szólt, ez nem kérdéses. Senki sincs itt rajtunk kívül, ez a lányka pedig, ez a kis eltévedt, ziháló jövevény, lát engem.

Mindenesetre, pillanatnyilag nagyobb gondja is van nálam: elcsigázottan veti magát az eb után, amely már a nyugodalmasan folydogáló patakot övező cserjéknél matat, én pedig csak ülök, gubbasztok azon a mohos kődarabon, és tudom, érzem, hogy mostantól valami más lesz.

Mindeddig azt hittem, soha nem fedeznek fel, hogy itt ragadok, elfelejtődöm mindörökre, és most itt ez a lány a kutyájával, ami pillanatokon belül rábukkan arra, ami maradt belőlem. Bárhogy is nézem, ez nem egy kecsegtető végkimenetel. Mert igen, ha rám talál, akkor esély nyílik arra, hogy kiderüljön az igazság: a szüleim megkapják a választ a világ legborzalmasabb kérdésére (Istenem, miért halt meg a fiam?), Alfred virágot hozhat a síromra, Hermansen urat pedig utoléri az igazságszolgáltatás. Ám mégis, ha ez a kutya, ha ez a kislány most rám lel, akkor…

Olyan gyorsan termek ott a bokroknál, hogy még magamat is meglepem vele. Gondolkodás nélkül karolom át az állatot, és rántom hátra, megakadályozva, hogy befurakodjon az ágas-bogas növénybölcsőbe, oda, ahol az egykori Jonas Møller percről-percre, apránként válik a természet alkotóelemévé.

Porból por.

– Maradj csak itt, te nyavalyás, te! – A lány szinte ráugrik kedvencére, aki ezt honorálva játékosan megnyalja az arcát. Azt már nem értékeli annyira, hogy gazdája a pórázát is megragadja, és a maga apró, fehér kacsója köré tekeri. – Köszi – néz rám a lány, miközben felegyenesedik, a szája sarkába szökő mosoly egyszerre pajkos és megilletődött. – És szia. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy találtam itt valakit. Már vagy fél órája loholtam Bruno után, először egy madártetem bolondította meg, most meg…

Valami másé.

Lassan végigpillantok magamon, a kezeimen és szétterpesztett ujjaimon, amikkel az előbb még az eb ápolt bundáját markoltam. Lenyomat vagyok csak, egy tizennyolc éves fiú foszlánya, de számukra létezem, itt és most.

– Eltévedtél?

Zavartan a háta mögé tekint, majd nagyot sóhajt; most, hogy már nem fut, vacogni kezd. A kutyája eközben engem méreget, olykor fel-felmorran, tesz felém, vagy hátrál egy lépést, mintha veszélyt látna bennem. Tudja, amit a lány nem.

– Sanszos. Te idevalósi vagy?

– Mondhatjuk – felelem kis késéssel, esetlenül, mintha idegen nyelven szólt volna hozzám.

– Az jó. Én még sosem jártam itt. Koppenhágában lakunk, csak a hosszúhétvégére ugrottunk le ide, a nyaralókörzetbe, a szüreti napokra. De a hígagyú bátyám! – szusszan fel. Szemmel láthatóan nem az a fajta lány, aki magába fordulva teng-leng az iskola folyosóin, a hangja erőteljes, talpraesett és öntudatos. – Egész nap magát közvetíti Youtube-on, mintha akárkit is érdekelne, ahogy hülyeségeket üvöltözik. Totál felbosszantott, én meg fogtam a kutyát, hogy na, oké, én most elmentem, hozzám se szóljon senki. Kigyalogoltam az útig, ott még egy kicsit tovább, de aztán Bruno fogta magát, és elrohant az erdő felé… Ha nélküle mentem volna vissza, nekem lőttek. – Ekkor hirtelen észbe kap, és szabad kezét előrenyújtva felém lép. – Ja, amúgy Ellie.

– Helló – mosolygok rá, és kissé bizonytalanul megfogom a kezét. Meleg, érzem a bőre alatt a vér, az élet lüktetését. Képtelenül különös: azelőtt ilyesmiben sosem volt részem. Úgy hiszem, már pusztán az emberi kontakt is mélyen felkavar. – Jonas.

– Örülök. – Megdörzsöli a kézfejét. – Hú, Jonas, a kezed egy jégverem. Nem fagysz meg így?

Rövidnadrágban vagyok és rövid ujjú, laza, borókakék pólóban, augusztusi, párálló estékhez öltözve.

– Nem – rázom meg a fejem, mire vállat ránt. Vagány kislány. Ha valahogy el kéne képzelnem a kamasz Siljét, így akarnám: rózsás arccal, belevalóan, aki nem jön zavarba holmi lassú felfogású, langaléta kamaszfiúktól. Még ha azok éppenséggel halottak, akkor sem.

– Ismerem az utat a nyaralókörzethez – mondom. – Visszakísérlek a kocsiútig, ha szeretnéd. – Szívesen marasztalnám, leültetném magam mellé a kőre, és megkérném, meséljen. Órákon át tudnám némán hallgatni pusztán azt, hogy telik egy átlagos napja, ki tetszik neki az osztályból, melyik tanárt szereti, és melyiket utálja. De az ő helye nem itt van, vissza kell mennie a szállásukra mielőbb, hogy a szülei egy árva pillanatig se tapasztalják meg azt a kétségbeesett rémületet, ami az enyémeknek kijutott.

– Az jó lenne. – Ekkor veszi csak észre, milyen nyugtalan a kutyája a közelemben, le sem veszi rólam sötétbarna szemeit, messzire kerül, meg sem próbál körbeszimatolni, vagy netán felborítani, mint ami ezeknek a fajtáknak jó szokása. A barátnőmnek, akinél megittam életem utolsó csalánteáját (része volt az egészséges táplálkozás-programjának, két sajtburger közt némi áztatott fű), szintén volt egy szép nagy lajkája, ami öt alkalomból négyszer bizton megkísérelt rám ugrani, ha betoppantam hozzájuk. – Bruno? – Ellie hol rám, hol kedvencére pillant, mosolya elhalványul az arcán. Nem valószínű, hogy azon morfondírozik, halott vagyok-e, sokkal inkább, hogy egy elmebeteg erőszaktevőbe botlott-e, aki gyanús módon egymaga ténfereg az erdő közepén.

Örülök, hogy gyanakszik, akár egy leheletnyit is. Az ember sosem lehet elég óvatos.

– Azt hiszem, nem esett neki jól, hogy csak úgy rávetettem magam. – Leguggolok, és kinyújtom jéghideg kezem a kutya felé. Vajon érez bármilyen illatot? Nem hiszem. Először vonakodik, fekete, nedves orra ide-oda moccan, aztán viszont győz a kíváncsisága, és megszaglássza az ujjaimat, majd hagyja, hogy megsimogassam a fejét, és megvakargassam a füle tövét. – Elnézést, uram.

– Hát, azt hiszem, meg van bocsátva.

– Gondolod? – nézek fel Ellie-re, mire az felnevet, röviden, de őszintén. Gyanakvása csillapul, csakúgy, mint Brunóé, aki, miután felegyenesedem, rögtön újra felfedezőútra indulna az erdőben, melynek színei az évszaknak köszönhetően szemgyönyörködtetően harmonizálnak a bundájáéval.

Hármasban indulunk útnak, Ellie, Bruno és én. Lenavigálom őket egy sziklalépcsős meredélyen, ahonnan még hallani a patakom surrogását, a feltámadó szél élénk színű levelek sokaságát hullatja a nyakunkba.

– Ez gyönyörű! – kacarászik Ellie, kihalászva egy, a kontyába akadt, aprócska falevelet. – Ilyenkor érdemes idejönni, nem? Nyáron minden csak csupa zöld. Uncsi.

– Akkor is hangulatos. – Én már csak tudom. – De igen. Ilyenkor a legszebb, azt hiszem.

Lesegítem Ellie-t egy magas kőről, amiről nem mer leugrani, „mint egy óriás lábujja!”, sikkantja, és érzem, hogy összerándul fagyos érintésemtől a derekán.

– Olyan tüdőgyuszid lesz, hogy ihaj – véli. Bruno mindeközben ide-oda rohangál a póráz engedte sugárban, megugatja a mókusokat, és mindent elkövet, hogy feltárjon egy vakondtúrást.

– Milyen fajta kutyus? – terelem a szót.

– Estrelai hegyikutya.

– Nagyon szép. Na és melyikőtöké hivatalosan? Vagy csak úgy a családé? – Visszasétálok velük a fák közé; innen már néma a patak, ámde, ha nagyon fülel az ember, már hallhatja a műúton olykor el-elhaladó autókat.

– A bátyámé – válaszolja Ellie. – Aki távolról sem olyan rendes, mint te. Nagyon el van szállva magától.

– Adj neki egy kis időt. A fiúk ebben a korban bugyuták.

– A fiúk minden korban bugyuták. – Széttárja a karjait, amolyan „ez van” jelleggel. – Bocsi.

Hahotázom, szívből, és közben újfent csak azt kívánom, Silje is ilyen gyerek legyen, tényleg, igazán, hogy a szüleimnek ne essen nehezére ismét nevetni. Ha ilyen lesz, ő velem ellentétben nem fogja hagyni, hogy túl sokáig fogd a seprűnyelet a biciklijén, apa, erre készülj fel.

– Gumicukrot? – Ellie hangja ránt vissza a valóságba, szabad kezében egy bontott csomag, béka alakú gumicukrot lóbál. Ez volt Alfred kedvence.

– Nem, köszi.

Nyüstöl kicsit, de aztán feladja. A zacskóból egyenesen a szájába adagolja a nassolnivalót, és csacsogni kezd egy filmről, amit nemrég kezdtek vetíteni a mozik. Kedvtelve hallgatom, de közben azon merengek, hogyan lehetséges, hogy ő lát engem. Milas úgy tapasztalta, az élők szemeinek mi nem vagyunk többek könnyű levegőnél. Még jóval azelőtt, hogy én idekerültem volna, betévedt az erdőbe egy turbékoló, és Milas leírásából ítélve ittas párocska, ő pedig, kapva az alkalmon, hogy valaki törődjön vele, odaszaladt hozzájuk, és megrángatta a lány szoknyáját. A pár halálra rémült a számukra gazdátlan, szapora léptek hangjától és a gyengécske kis rántástól, kiáltozva, lélekvesztve menekültek ki az erdőből, s a kisfiú, bár utánuk sietett, nem tudott lépést tartani velük.

Vajon Ellie rendelkezik valamiféle adottsággal? Talán ő az egyetlen, aki láthat engem? Az egyetlen, akinek elmondhatnám…

– … Szóval, muszáj lesz megkérnem anyát, hogy adjon pénzt a filmre, mert az összes zsebpénzem elment a hangfalakra – fejezi be a történetét, ezzel egy időben a cukorevést is. – Bruno! Veled mi van már megint?!

Az eb ugyanúgy, mint fél órája miattam, egy helyben toporog és morog valamire, vagy valakire, ami a bokrok között bujdos. Ellie, szerencsére, még nem szúrta ki, de én látom a fehér kis cipőfűzők villanását az örökzöldek rejtekében, így tüstént továbbhaladásra ösztökélem vendégeinket, a rohamosan közeledő alkonyra hivatkozva. Bruno kénytelen követni a gazdáját, de olykor hátra-hátravakkant Milasnak, aki csak akkor dugja ki barna buksiját az ágak közül, amikor már messze eltávolodtunk. Édes kis pindur. Elmondok majd neki mindent, ha eljön az ideje, mindent, amit tudnia kell.

– Már majdnem odaértünk – mutatok a távolba. Nehezen bár, de kivehető a betonút szürkéje a sok barna, vörös, sárga és mélyzöld közt. – Csak átszaladsz rajta, átvágsz azon a kis mezőn, és ott is vagy a bejáratnál.

– Nagyon köszi. – Elidőzik a tekintete az arcomon, már-már fürkészőn. Talán azt próbálja eldönteni, tetszem-e neki, ami megtisztelő. – Hát te, Jonas? Még nem mondtál semmit magadról.  

Direkt nem, de ezt érthető okokból nem közlöm vele.

– Haza szeretnék menni – bukik ki belőlem hirtelen, és rögtön meg is bánom.

Ellie csodálkozva pislog rám.

– Gondolom, nincs akadálya.

Elmosolyodom, dacára a rám tört szomorúságnak. Annyira tiszta, csupa erő, csupa lehetőség; éppen ez az oka, hogy a pataknál nem engedtem, hogy a kutyája előkaparjon engem onnan, ahová Alfred apja rejtett. Ezért nem árulok neki semmit sem magamról, sem Milasról, mert ha ez a viruló lelkű kislány szembesült volna a maradványaim látványával, majd pedig a ténnyel, hogy egy kísértet áll vele szemben, életre szóló sérüléseket szenvedett volna. Hónapokra, talán egy életre rémálmokkal töltötte volna meg az éjszakáit, hosszadalmas rendőrségi kihallgatásokkal azon kamasznapjait, amelyeket Brunóval, a bátyjával, vagy a suliban kell töltenie. Én, a tizenévesen meggyilkolt, ølstykkei Jonas Møller talán megkapnám a végtisztességem, de ennek ára nem kevesebb volna, mint egy helyrehozhatatlan csorba Ellie lelkén.

Jobb ez így, gondolom, amikor már a rengeteg szélénél járunk, és én megállok, tudván, hogy számomra nincs tovább.

– Nekem még maradnom kell egy kicsit – mondom, mikor Ellie szembefordul velem, hogy elköszönjön.

– Meddig? – kérdi, az októberi, erőtlen napfény közel eggyé válik a kontyából kiszabadult hajszálakkal, és ettől úgy hat, mintha színaranyból lennének.

– Még egy ideig – felelem, és kezet nyújtok neki, amit boldogan elfogad, ugyanazzal a megilletődött, de derűs kis mosollyal.

– Azért siess haza – tanácsolja még búcsúzóul, miközben átszalad a kocsiúton, a fürgén loholó Brunóval a nyomában. – Mert másként biztos, hogy megfázol. Pá! – integet, mire én visszaintek a fák közül. Megvárom, amíg átfut a mezőn, és odaér a nyaralókörzet bejáratához, csak utána fordulok sarkon, és indulok el vissza, a patakhoz, az epicentrumomhoz, ahol majd az ölembe veszem Milast, és elmesélem neki, mi minden történt a délután. Meg a Babszem Jankót is, újra, ha kéri.

Tudom, hogy jó döntést hoztam. Büszke is vagyok rá, azt hiszem, mint arra, hogy nem váltam rosszindulatú és keserű lélekké, mint azoknak szellemei nem ritkán, akik hasonló sorsot szenvedtek el. Persze, könnyen lehet, hogy Ellie egy nap rájön majd, kivel találkozott, egy lusta reggelen, a közösségi hálón lógva, és kicsit jobban megnézi magának annak az eltűnt srácnak a fényképét, aki augusztusban vált köddé, amikor még mindenki rövidnadrágot hordott. Megemlíti valaki neki a nevemet, és kíváncsiságból utánanéz az ügyemnek, ráébredve, hogy ugyanabban a kék pólóban és khaki nadrágban látott, mint amit az eltűnésem éjszakáján viseltem. Megeshet.

De ha nem, hát maradok. Nem tudom meg, van-e odaát, és ha igen, akkor milyen; amennyiben van mennyország, nem találkozom ott a nagymamámmal és Alan Rickmannel, de itt sem vagyok egyedül. Itt van nekem a kis Milas, az erdő a színeivel, állataival, illataival és zajaival. Talán tényleg ősszel a leggyönyörűbb, de az is lehet, hogy télen, jégbe és ropogó hóba öltözve, vagy áprilisban, a virágkavalkádban. Kiderül majd – én itt leszek, hogy megítéljem, és itt leszek, hogy útbaigazítsam azt, aki eltévedt, még ha nem is lát engem. Lesz időm kiötölni a módját, és meg is fogja érni. Az élet törékeny.

Vigyázzatok egymásra.