Lygavarir I.

Tehát ez egy többfejezetes Warfrost fic, azaz Loki/Sif. Kihívásra? Arra bizony, hogy lássátok, mennyire nem tudok heteró ficet írni, meg ez amúgy is minden, csak nem romantikus. De megszavaztátok! Szóval mink van: vér, arcpirítás, még több vér, szóval 16+! 

A történetről: Thort megölték Svartalfheimben, a sötét elfekkel folyó kilátástalan küzdelem során, kedvesével együtt, azonban Lokinak sikerült megúsznia egy igencsak súlyos sérüléssel. A férfi életének megmentésében oroszlánrészt vállaló Sif igyekszik kilábalni a gyászból, hogy a férfiorientált társadalomban megőrizze vezető szerepét, csakhogy Thor halála után Asgardban közel sem ugyanolyan a légkör, mint korábban: hiába győzték le Malekithtet, (minekutána az Aether Lokinak hála áz kézre került), Odin viselkedése egyre nyugtalanítóbb. A felépülő Loki olyan elképesztő és sokkoló titkokra világít rá a királyhoz eddig velejéig hű nő előtt, amely nemcsak egy közelgő felkelés lehetőségét hordozza magában, hanem Sif életének eddigi célját is halálra ítéli - kérdés, hogy a nő megbízhat-e a meghurcolt, tucatnyi módon megkínzott, ám változatlanul fondorlatos Lokiban.

AU elemek: Asgard nem olyan, mint a filmekben, sokkal kevésbé sci-fi, és inkább a reneszánsz Európa királyságainak mintájára ábrázoltam, Sifnek nem zöld, hanem sötétbarna a szeme, illetve gonosz!Odin

Vers: 

Kosztolányi: Őszi koncert/Fák

Lygavarir

I.

„Múlt este kezdődött a rékviem,

Poros és szürke volt az alkony,

a görbe fénybe mentek hazatérők,

és béna vágyak mentek lomha mankón.

Múlt este kezdődött a rékviem.

Múlt este volt, igen, igen.”

Asgard népének egy része a főtérre gyűlve zúgolódott, kérdések és felkiáltások százai gabalyodtak össze a fülekben, elzárva a megértés útját. A legelöl állók éles fényű fáklyákat tartottak a magasba, ezzel megvilágítva a vonuló páncélosokat, a levegőben eső és szurok illata érződött.

A férfit két ifjú, pelyhes állú einherjar vonszolta végig a főtéren, két oldalról a hóna alá nyúlva. Az egyik - a vörös hajú, orra körül még vörösebb szeplőkkel - hányingerrel küszködött, arcszíne zöldessé savanyodott, sokk-könnyei elkenődtek a bőrére ragadt vérben és sárban. 

A sebesült rongybábúként lógott a két fiatalember szorításában, a lába csupán súrolta a kövezetet, s a vér egyre csak ömlött belőle, megállíthatatlanul buzogott a nyakán hasított mély sebből. Érezte, hogy húzzák-ráncigálják, hallotta azt a zúgásszerű zajt is: az ezernyi torokból süvöltő rémületet, döbbenetet, méltatlankodást, összemosódva a távolból – egynéhány érte szólt, kétannyi ellene, de a legtöbb Thorért jajongott.

Meglátták a hordágyat, meglátták a fejetlen testet…

… felfogták.

De ő még élt. Loki biztos volt abban, hogy él. A halál, feltételezései szerint, nem lehet ily elviselhetetlen; ha halott lenne, nem fuldokolna, nem lenne egy merő vér, és senki sem kiabálná azt körülötte, hogy „mi érte a korcsot?”.

Malekith pallosa tehát nem végzett alapos munkát.

☼

Thor elesett, közölte valaki Siffel.

A valaki fekete kecskeszakállat viselt, sasszárnyakkal díszített sisakot hordott, és a neve Sadrik fővezér volt. Sif hazugnak nevezte, majdnem meg is ütötte, mert képtelen volt elhinni mindazt, amit közölt. Szavait rosszindulatú fecsegésnek, átkos hablatynak titulálta, szíve szerint kimetszette volna a nyelvét érte. A férfi azonban, mintha meg sem hallotta volna a dühös tagadást, lehorgasztotta a fejét. Ez volt a legiszonyúbb, egyben legsokatmondóbb felelet, amit csak adhatott.

Volstagg térdre esett, a térdét fedő vas kesergő sikkantást hallatott. Fandral csak állt, mint egy lélegző szobor, fátyolos szemekkel, megtörten, miközben a kastély falain kívül bolydulva mennydörgött a nép.

– Nem! – Sif felrúgta az egyik aranyozott gyertyatartót, az olvadt faggyú a padlóra kenődött.

Egyedül ő cselekedett. Egyedül ő kételkedett. Az ispotályig rohant a szitáló esőben, a főtéren keresztül, széthagyott boroshordókon és lándzsakötegeken átszökkenve. Futás közben mindvégig azt mondogatta magának, akár valami igézetet, hogy ez csak tévedés lehet, Loki egy trükkje, csalás, ámítás, hiszen Thor, a férfiak legragyogóbbika, az ő szívének csillagtündöklése nem halhatott meg.

Az ispotály üres és zajtalan, akár egy kifosztott sír.

Sif az ablakmélyedésben ülve felhúzza a jobb térdét, hátát a tömött párnával burkolt falnak dönti. Fekete haja egyetlen rendezetlen kóc. A tenyerein megszáradt vér, az arcán megszáradt könnyek. Moccanatlanul fürkészi az eszméletlen férfit, s annak ritmusosan emelkedő-süllyedő mellkasát a vékony takaró alatt.

A véráztatta ágyon Thor negatív tükörképe fekszik. Dérfehér bőr, koromfekete haj, magas homlok és inas test; Loki, a hazug. Loki, a kétélű kard. Loki, aki egy órája még a saját vérében fuldoklott.

Sif ugyanazzal az órával ezelőtt semmire sem vágyott jobban, minthogy Thort találja ott, hogy ő legyen az az egyetlen, aki túlélte a történteket, de amikor átlépte az ispotály küszöbét, perceken át nem mert megbizonyosodni róla. Két lehetősége volt csupán: vagy odamerészkedik az ágyhoz, és szembenéz a valósággal, vagy eltűnik innen, amilyen gyorsan csak lehet. Az előbbit választotta, mert világéletében azt hajtogatták neki, hogy legyen a bátor, rettenthetetlen, hisz a gyávaság és a gyengeség a törékeny nők esendősége.

Lassanként felfogja, megérti, mi történt, a rengeteg behatás és háborgó gondolat ványadt-vontatottan leülepszik a fejében, és a helyükön nem marad más, csak gyász és harag. Sif minden reménye éles kínsikollyal foszlik szét (atomokra, alkotókra, mintha sohasem létezett volna), és adja át a helyét a végleges feladásnak.

Thor nincs az ispotályban.

A nő összeszorítja a fogait. A gondolat, hogy Thor ebből a csatából nem jött vissza élve, hogy ezúttal nem tudott felülkerekedni, kibírhatatlan és elfogadhatatlan.

Nem. Történhet. Meg.

– Ne sírj, Sif úrhölgy. – Grid, Asgard legtiszteltebb s legnagyobb tudású gyógyászasszonya hangtalan léptekkel siklik a nő mellé. Ráncárkait hosszú évek megfeszített munkája vájta gyolcsszín bőrébe, ősz haja kavargó, szürke füst. – Loki herceg fel fog épülni. Ne sirasd el.

Sif talpra ugrik, a karjait keresztbe fonja. Az ajka remeg, akár egy megpendített húr.

– Nem őt siratom – sziszegi hidegen. – Még csak nem is gondolok vele.

Thor halott, de a féreg még él. Borzalmas tréfája ez a sorsnak.

☼

Csaknem öntudatlanul közelítette meg az ágyat, a döbbenet és az elborzadás megbénította az idegszálait, hosszú percekre elvesztette a kapcsolatát tenmagával, a funkciója feledésbe merült, a gondolatai szilánkosan hánykolódtak a fejében. Látott egy véres lepedőt, egy hideg verejtékben fürdő arcot, és két kezet, hosszú, vékony ujjakkal, tenyérrel fölfelé – két gyógyító szorította le őket, megakadályozva, hogy a férfi akaratán kívül hátráltassa a saját megmentését.

A gyógyászok varázsigéket kántáltak, az arcukat ékítő kacskaringós festések ragyogtak a fojtogató fél-sötétben. Grid két keze közé fogta Loki arcát, csontos ujjai borostyánsárga lángokban izzottak, felőlük perzselő hő áradt, mintha az asszony ujjai parázsból lettek volna. A belőle sugárzó mágia Loki vérébe itta magát, végigszáguldott az erejét vesztett testen, de a férfi nyakán tátongó seb nem zárult be, vérzett, egyre csak vérzett, apadatlanul.

Sif már látott ehhez hasonló vágást. Ejtett is.

– Vakna, återuppleva, sár hætta! – harsogta Grid hátracsapott fejjel, társai minden szavát visszhangozták. Ujjaival Loki hajába szántott, majd visszatért az arcára, újra és újra, mintha a bőrébe masszírozhatná a gyógyító energiát. – Vakna, återuppleva, sár hætta! – A szenvedő teste íjhúrként megfeszült, miközben vért öklendezett fel, hörögve és reszketve. 

– Leány, szorítsd erősebben, különben elvérzik, mielőtt bármit tehetnénk! – rivallt rá az egyik gyógyász arra a fiatal, pálcavékony lányra, aki a vérzést igyekezett elszorítani, kevés sikerrel. A hajadon esetlenül bólintott, arca a kék főkötő alatt oly színtelen volt, akár a holdvilág. Sif számára kétségtelen volt, hogy pillanatokon belül összeesik.

Nem tudta, miért teszi, nem értette a saját indíttatásait, de habozás nélkül megmarkolta a gyógyászlány karját, és elrántotta a helyéről. Féltérdre ereszkedett a betegágy mellett, egyik kezével a lepedőbe markolt, két ujjával pedig megcélozta Loki sérült verőerét, hogy utána erőteljes, koncentrált nyomást mérjen rá.

Nem akarta végignézni a halálát. Ha másért nem is, hát azért, mert ennyivel tartozott Thornak, elvégre ha valaki, hát ő szívből szerette az öccsét.

– Sosem kedveltelek – suttogta Sif karcos hangon. – De próbálj meg nem kimúlni, köpönyegforgató.

A vér átütött az ujjai között, vörös patakokat festett a kézfejére, de szorítása nem lanyhult. Loki felé fordította a fejét Grid tenyereinek satujában, a kék szemekben nyoma sem volt a tudat fényének, csak a fájdalom, csak a varázslat vad, villámcsapásszerű heve tükröződött bennük.

Sif ennek ellenére tudta, érezte, hogy a férfi tisztában van a jelenlétével.

☼

Megtörténik a bejelentés. Odin személyesen áll ki a főtéren összesereglett nép elé, a palota lépcsőjének tetejére, az átkarolhatatlanul széles oszlopok tartotta árkádok alatt tisztek, medve-és farkasszőrökbe burkolózott méltóságok sorakoznak fel komor ábrázattal. Sif az ispotály faragott kőlépcsőiről hallgatja végig, vörösre festett kézfejjel és élettelen arckifejezéssel.

– Csendet, a király beszél! – kiáltja az őrség élén posztoló Sadrik fővezér.

A hangzavar fokozatosan ül el, mint a tó felszínét felverő körhullámok. Odin a földre sújt a Gungnirral, a hangra többen összerezzennek.

– Mint tudjátok, Thor herceg megszöktette rabságából Lokit, a cselszövőt – zeng fel Odin átható hangja, a falak felerősítik szavainak súlyát; nincs olyan, aki megvétózhatná a közlendőjét, nincs, aki ne figyelne rá. A tömeg elhűlt csendben fülel, az arcokat narancsos fénybe vonják a teret szegélyező embermagas parázstartók. – Bűverejének és a titkos forrásokból szerzett tudásának segítségével, az utazási tilalom ellenére eljutottak Svartalfheimba. Azonban számításaikkal ellentétben Malekith felkészülten várta őket, és rögtön rajtuk ütött. A túlerő felmérhetetlen volt. A fiam halált megvető bátorsággal küzdött, ám amikor a halandót a szeme láttára kardélre hányták, elhagyta az ereje. – A zengzetes hang rövid időre megbicsaklik, percekig csak a csend beszél. Az asszonyok a mellükre szorítják a kezüket, a férfiak megrendült arccal néznek fel az uralkodóra, folytatásért fohászkodva. – A földre teperték, a fegyverét elvették. Malekith könyörületet nem ismerve a fejét vette Svartalfheim halott ege alatt.

A tömeg reakciója leírhatatlan. Sif úgy érzi, valami örök érvényűen véget ért Asgardban, a csontjaiban érzi a fájdalmat, és a bőre alatt a nép gyászát. Mintha a talaj is megolvadt volna a talpa alatt, megbillen álltában, neki kell támaszkodnia a lépcsőt övező kőfalnak, hogy ne vágódjon el.

Odin kimondta hát, és ezzel együtt visszavonhatatlanná tette…

– És az Aether?! – kiabálja egy öblös hang, mialatt a zavargás egy pillanatra sem hagy alább. – Még mindig veszélyt jelent?

– Az Aether immáron biztonságos helyen van – feleli Odin. – Loki egy kő szívébe zárta, amikor Malekith kivonta a halandó testéből. Thor elsődleges szándéka az volt, hogy megszabadítsa a nőt tőle, ám csakis Malekith tudta eltávolítani belőle. A fiam megakadályozta, hogy Malekith birtokba vegye az Aethert, és amíg síkra szállt a rájuk támadókkal, Loki végrehajtotta a varázslatot. Mivel Malekith már nem fért hozzá a veszedelmes anyaghoz, az einherjarok nyílt terepen, ha könnyen nem is, de legyőzték az ellenséges sereget. – Egyértelmű, hogy folytatni akarja a mondandóját, azonban egy fiatal, dúskeblű lány az első sorok egyikéből, fennszóval, arcán őszinte aggodalommal közbevág.

– És Loki herceg életben van még?

Odin arca egyik pillanatról a másikra kifejezéstelenné válik. Lokit mostanra már nem illeti meg a „herceg” megszólítás; Lokit mostanra már a saját élete is nehézkesen illeti meg.

– Életben. A sötét elfek vezére közel vele is végzett, ám Thor a küzdelem során megsebezte Malekith vállát, fájdalmai voltak. Nem tudta kellő erővel meglendíteni a pallosát, emellett Loki is megkísérelt talpra állni a végzetes csapás előtt, így a penge nem vágta át a nyakát, csupán sebet ejtett rajta. 

Mindenki érzi hangszínének fagyos élét és a témától való tartózkodását, csakhogy az aggódó lány még nem fogyott ki a kérdésekből.

– Te láttad, felség, mi történik? – tudakolja, túlkiabálva az első sorban tolongókat.

Odin válaszul előrenyújtja a karját.

Huginn és Munnin csaknem a semmiből bukkannak elő, vérdermesztő, hangos károgással, mely önmagában elég ahhoz, hogy a sokaságba belefúljon a szó. A madarak megülnek a király karján, sötét szemeikből emberi értelem csillan vissza, tudás s emlékezet.

A kérdezősködő lány kisepri a szeméből olajos, kukoricaszínű tincseit, majd ismét szóra nyitja a száját.

– De ha láttad, felség, hogy bajban vannak, akkor…

A király végighallgatni sem hajlandó. Egyetlen kézintésére a két holló fülsiketítő vijjogás kíséretében felreppen, ő maga pedig lebbenő palásttal visszafordul a kastély felé, oldalán díszkíséretével.

☼

Loki vére hihetetlenül lassan oldódik le a nő kezéről, mintha ragaszkodna hozzá. A kerámiatálban lötyögő forrásvíz szinte azonnal borszínűvé színeződik.

Azt hitte, sikerrel járhatnak. Azt hitte, nem kell ekkora árat fizetniük az univerzum túléléséért. Azt hitte, minden lehet ugyanúgy, mint ahogy eddig volt, szinte minden harc után: Thor visszatér, mindenki a hősiességét dicsőíti, a lábai elé virágfüzéreket hintenek, az asszonyok egész vadkanokat sütnek barázdált nyársakon. Ők ismét a fejükre tehetik a Hősök Fejékét, hallhatja, miként koccan össze száznyi serleg, hogy utána elterülhessen a kert illatos, harmatos füvében, oldalán a herceggel, és ránézve (a szemében epekedő tűzzel, arcán vágy-és serpírral) megkérdezhesse: „Na, mikor győzünk legközelebb?”

Mostanra már kétségtelen, hogy ezúttal elbuktak. Jóllehet Malekith végleg kilehelte sorvadt lelkét, seregének jó részével együtt, egyetlen asgardi sem tud szívből örülni a felemás győzelemnek, a veszteség mérge az öröm édesét is epévé keseríti. Hiába raboskodik az elfhadsereg megmaradt része a város „Veremszegletnek” nevezett várbörtönében, hiába szűnt meg a minden élőt fenyegető veszély, a királyság elvesztette a királynéját, a koronahercegét, és kis híján a másik herceget is (ámbátor őrá a kevésnél is kevesebben gondolnak).  

Sif ha akarná, sem tudná kiverni a fejéből. Az emlékezetébe kitörölhetetlenül beágyazta magát a természeten túli fénnyel tündöklő szemek látványa, amik egy-két perc erejéig lélektelen ürességgel szegeződtek rá – azon két perc erejéig a nő bármiben lefogadta volna, hogy felesleges tovább szorongatnia a vértől ragadó, sápadt nyakat, de mégsem adta fel, szorította és szorította és közben néma sikolyt hallatott.

Ő volt az, aki a gyászt félretéve cselekedett, ő az, aki miatt a férfi még lélegezhet, és a férfi az, aki feláldozta volna az életét azért, hogy megmentse a kozmoszt, és beteljesítse a testvérével közös vendettát Frigga haláláért. De ő nem halt meg, ellentétben Thorral és Jane-nel, valami vagy valaki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy életben maradjon, s Sadrik fővezér még időben odaérjen, hogy felhasítsa Malekithet, mielőtt az újra lesújthatott volna rá, korrigálva az első, elhibázott palloscsapást. 

Sif nem vágyik arra, hogy Loki halott legyen, de ha a férfi halála szükségeltetne ahhoz, hogy Thor visszatérjen az élők közé, gondolkodás nélkül cselekedne, talán saját maga tépné fel újra a varázslattal beforrasztott sebet.  

Sif a szobájából kilépve habozás nélkül a Tanácsterem felé veszi az irányt.  Odin rendkívüli tanácskozást helyezett kilátásba, amire már korábban is volt már példa, és olyankor Thor barátai mindig helyet kaptak a főtanácsosok székei mögött.

A haja fésületlen és nyirkos, arcszíne egészségtelen, az izmaiban jottányi erő sincs, mégis feltartóztathatatlanul halad, kikerülve az útjába kerülő, pityergő szolgálókat és céltalanul tévelygő einherjarokat. A zavar, a bénult erőtlenség szinte tapintható.

Erősnek kell lenned, győzködi magát. Nem láthatnak gyengének.

A Tanácsterem ajtaját azonban zárva találja.

Többször is megpróbál bejutni, abban a hitben, hogy talán csak valami eltorlaszolta a súlyos jegenyefa ajtót, vagy belőle szökött el minden erő, ámde a masszív faszerkezet minden erőkifejtése ellenére mozdulatlan marad. Megértve, hogy kizárták, ököllel az ajtóra vág, egyszer, kétszer, majd harmadszor is, de válasz nélkül marad.

– Nem engednek be minket – közli a befutó Fandrallal és Volstaggal felindultan. Kézéle már sajog az ajtó döngetésétől. – Elkezdték nélkülünk.

– Micsoda?!

– Talán csak valami tévedés. – Fandral erőltetett nyugalommal magához int egy, a folyosó túlvégén járőröző einherjart. – Miért zárták be a Tanácsterem ajtaját, gond akadt? 

– Mi is hivatalosak vagyunk a tanácskozásra – mondja Volstagg, oly rekedten, hogy alig hallani máskor dörgő szavát.

Az einherjar zokszó nélkül az ajtó elé helyezkedik, majd tiszteleg, az állát felszegi.

– Sadrik fővezér szerint Őfelsége úgy rendelkezett, hogy Sif úrhölgy és a Három Harcosok szövetségének jelenleg itt tartózkodó két tagja, a nemes Fandral és győzhetetlen Volstagg ezúttal maradjanak távol a tanács üléséről.

A három, lelkileg és fizikailag is kimerült, megtört harcos döbbenetében szólni sem bír. Sif hátat fordít az ajtónak és Odin világának, az arcát a tenyerébe temeti. Még mindig érezni véli a vér szagát összekarcolt bőrén.

– Hát még mindig neheztel ránk a király? – hallja testesebbik barátjának értetlenkedését. – Nem úgy volt, hogy eltekint a parancsmegtagadástól? Hiszen… hiszen… 

– Mi folyik itt? – kérdi Fandral megütközötten. A szemei alatt taligakerék-karikák. – Odin hallgat, hátat fordított a nép kérdéseinek is. Valakinek választ kell adnia.

A katonának szeme sem rebben.

– Én mindössze ennyit tudok – válaszolja lényegre törően. – Senkinek sem áll jogában megkérdőjelezni Őfelsége döntéseit és kérdőre vonni őt.

Fandral nem hátrál meg, felbátorodva folytatja, hevesen gesztikulálva közben.

– Viszont a népnek jogában áll tudni, miért olyan későn indultak az einherjarok.
A katona állja a sarat.

– Ez volt a rendelet. 

– Az einherjarok a nép fiai közül kerülnek ki, ahogy te is.

– Elég, Fandral! – Sif oly hirtelen perdül meg, hogy haja az arcába vágódik. – Odin a regnáló király. Mi azt tesszük, amit parancsol.

Volstagg szótlanul mered maga elé. Fandral már készülne visszavágni, de a nő arcára pillantva meggondolja magát, a fejét lesunyja.

Sif maga a megtestesült fájdalom, a fog-összeszorító erő, a görcsös kitartás.

– Mi Thor bajtársai voltunk, s Thor Odin vére volt. Azt tesszük, amit kíván, s ha kell, meghalunk érte, ahogy a fiáért tettük volna.

A névtelen einherjar e szavakat hallva tisztelegni kezd. Percekig senki sem szól, mindenki arra vár, hogy valaki megtörje a tehetetlen, fúlt csöndet, amit nem zavar meg semmi, egyetlen cseléd sem téved arra, és a Tanácsterem zordonul zárt ajtaja mögül sem szűrődik ki egy hang sem.

– Thorral kellett volna tartanunk – sóhajt fel Volstagg. – Ha mi is vele harcolunk, akkor talán…

– Az lehetetlen lett volna! – szakítja félbe Sif. Nem akarja, hogy végigmondja, nem akar arra gondolni, hogy mi lett volna ha, ahhoz túlontúl friss a seb, ahogy túlontúl fáj. – Ki sem jutott volna Asgardból, ha nem segítjük, itt volt ránk szüksége.

Volstagg ekkor zokogni kezd, később, mint ő maga várta, de hamarabb, mint ahogy bárki  is képzelte, könnyei végigperegnek dús szakállán.

☼

Senki sem látja sírni, egészen a temetésig. Ott már semmi sem tudja visszatartani a könnyeit, és már neki sem áll szándékában. Hüppögését elnyeli az ezernyi jajveszékelő asgardi hangja, vállainak remegését eltakarja sötét színű díszköpenye, amit sohasem akart viselni. Azt esthűs szél végigsimít ázott orcáin, beszökik a vértezete alá, megborzongatja, mintha csak játszani akarna, mintha egy kisgyermek lenne, aki nem érti, miért keseregnek a felnőttek.

– „Harcolsz-e értem, ha kell, s ha eljő az idő, halsz-e vélem vagy értem? Halok én, mondottam, és ünneplek veled, ha úgy hozza a sors, megosztom veled a mézsert és mindazt, ami jó, amit a hű bajtárs érdemel.” – Lassan szétnyitja az ujjait; a köztük tartott jázminszál bágyadtan a fodrozódó vízbe hull. – Bajtárs… csupán bajtárs örökké.

Amikor Thort vízre teszik (fejét a nyakával összeillesztve, az eltérés helyét fehér selyemmel elfedve), s a csónakot lángra lobbantják, egy évezredekig tartó percig kihunynak a csillagok, elemészti őket a siratótűz fénye.   

☼

Csizmájának orra az egyik lépcső éléhez ütközik, egy gondolatnyi időre megtorpan, bokájától a térdéig nyilallás rohan végig. Az érzet sebes és gyorsan múló, szemben azzal a parttalan, szüntelenül zsibbadó hiánnyal, kába veszteséggel, ami elnehezíti a fejét, a gyomrát, de elsősorban a szívét.

Ez a tompa gyötrelem vette rá arra, hogy éjek évadján kiszökjön a palotából, és az ispotály felé vegye az irányt, azok felé a mészfehér, életet visszaadó és halálon átsegítő falak felé. Ezer és ezer kérdés feszíti a mellkasát, kérdések, melyekre talán senki sem adhat választ, ámbátor nagy részüket nem is akarja feltenni senkinek. Akinek azokat a kérdéseket tartogatta, már a csillagok vőlegénye.

A közül a két ember közül, aki vele tartott a halálba, és egyben dicsbe vezető útra, egy szintén halott; a finom szabású arc immáron üres (megtisztítva a vértől), a karcsú teste egy kőrisfából faragott koporsó foglya–

Balladákat lehetne írni róla.

De Loki, a bajcsináló, Loki, a Hasított Torkú (ahogy a népnyelv mostanság illeti) még él. A hírvivők szerint előző nap már magához képest bőségesen evett, képes beszélni, s a kérdésre, miszerint kínozza-e fivérének halálhíre, csak annyit felelt: „Legalább annyira biztosan, mint amennyire elvárják tőlem.”

Sif látni akarja a művét, látni akarja a férfit, akit megmentett, még ha szíve szerint távolról sem ezt a férfit mentette volna meg. Loki az utóbbi idők egyetlen sikere, Loki az egyetlen, és pont ő, akinek a megmentésében nem vallott kudarcot.

Grid, mintha előre tudott volna az érkezéséről, az előteremben várja, a Főgyógyítónak kijáró márványszékben ülve, durva szövetbe bugyolált karjait a sasszárny-karfákon pihentetve. Parázs-ujjai mostanra visszanyerték eredeti színűket és fénytelenségüket.

– Sif úrhölgy – szól, miközben felemelkedik ülőhelyéről, és meghajol, mintha súlyok húznák a padló felé. – Kövess.

– Hisz’ nem is tudod, kit akarok látni – húzza fel a szemöldökeit a nő. 
Grid egyik kezével invitáló mozdulatot tesz, miközben a másikkal füstősz hajára vonja ruhájának csuklyáját.

– Nem tudom, csak sejtem.

– Nem is kérded meg?

– Erős az a sejtés. És amúgy ébren van.

Innentől mindketten álmatag csendbe mélyednek, lépteik visszhangoznak a néptelen folyosón. Csupán két kanyar megtétele után Grid kitárja az ispotály Kékajtós termének ajtaját. Sif jól tudja, milyen üzenettel bír ez a hely; a Kékajtós terem a reményt szimbolizálja, csak azok kerülnek ide az ellátott betegek és sérültek közül, akikhez jó kilátásokat társítanak.

Nem érez megkönnyebbülést. Az égvilágon semmit sem érez.

– Oh, Auðhumla terme. – Grid a mellére szorítja mindkét kezét, és mélyen belélegzi a helyiség levegőjét. – Minden remény hona.

– De nem az én reményeimé – szisszen fel Sif, léptei hosszúak és határozottak, ahogy végighalad az ágyak közti folyosón, újra. Mindenki alszik, sokan talán álmodnak is, de a legtöbben kétségtelenül nem, elméjük gyógyitalok párájától terhes. Sif bármit megadna azért, hogy ezen az estén ő se álmodjon semmiről.

Loki a hátát a falnak vetve, derékig betakarva ül az ágyban, valahová a semmibe révedve. A nyakán fehér kötés, kísértetiesen hasonló ahhoz, mint amivel Thor nyakát és fejét egymáshoz rögzítették, csak míglen az a kötés Thor vesztét hirdette, addig ez az ő megmenekülését. A haja a fülei mögé tűrve omlik alá, önmagához képest meglehetősen csapzott, Sifhez képest szolidáris.

A nő kérdés nélkül maga alá húzza az ágy mellett várakozó fa sámlit, mentesen minden tervtől, a nyelve alatt vádakkal és sirámokkal, amiket viszont minden erejével lefojt. 

– Nocsak, egy nem várt látogató.

Loki hangja olyan, akár az újonnan szabott selyem, lágy és könnyed. A homloka mégis feszültségtől gyűrött, és ez nem kerüli el Sif figyelmét.

– Talán vannak várt látogatóid?

Amikor Loki felé fordítja a fejét, Sifet meglepetésként éri tekintetének élettelensége. Ahhoz hasonlatos, mint amilyen akkor volt, amikor elszorította a vérzést: hiányzik belőle a jól megszokott élénkség és él.

– Egy feltétlenül – felel a férfi, teátrálisan elhúzott szájjal. – De atyám, vagy nevezzük akárhogy, úgy tűnik, két nap után sem érzett kedvet megöletni álmomban.

Sif orrcimpái kitágulnak.

– Ne keverd össze Odint önmagaddal, szószegő!

– Szószegő? – Loki arcán tőrpenge mosoly hasad. A penge cinizmussal fertőzött. – Ha szószegő lennék, azt hiszed, itt lennék, Tisztesség Madonnája? Hm? Ha szószegő lennék… - mereng -, akkor most egy sokkalta vendégszeretőbb világban lennék, kötés nélkül, te viszont ugyanúgy gyászolnál.

A nő, hatalmas nehézség árán bár, de lenyeli a torkában keletkező fájdalom-csomót.

– Megfordult a fejedben, hogy elárulod Thort? – Kérdése sokkal inkább vád.

Loki nem válaszol, csak fürkészi az arcát, minden részletre kitérve, kiismerhetetlen pillantása végigillan a haragosan összerántott szemöldökökön, véresre harapott ajkakon és gyásztól fátyolos, majdnem feketébe hajlóan sötét szempáron.

– Számít az? – felel a kérdésre, kérdéssel. Előredől ültében, kezeit az ölébe ejti. – Neki már teljességgel mindegy.

– Hagynom kellett volna, hogy elvérezz! – Sif felpattan a sámliról, oda sem nézve hatalmasat rúg az ülőszerkezetbe. Az egészen a terem túlsó végéig gurul, egy üres ágy lábában akad meg végül. – Megérdemelted volna, hogy kiszenvedj, mint egy férges, utcai korcs!

Loki mindössze három másodpercig néz úgy a nőre, mintha életének elsődleges célja Sif megfojtása lenne. A félhomályban mindketten csupán szellemalakok.

– Előszeretettel neveznek korcsnak mostanság azok, akik régen „fényességes hercegüknek” szólítottak. – Vállat ránt, mintha ez nem töltené el őrjítő dühvel, mintha számára minden oly egyszerű és könnyen letudható lenne.

– Ez meglep téged, azok után, amiket tettél?

– Sosem ártottam Asgardnak.

– Pusztán csak meg akartad ölni a koronaherceget, azt, aki mellett felnőttél! – Sif már nem is próbálja visszafogni a hangerejét, nem érdekli, hogy ki ébred fel és ki nem, a keserűség, az indulat felőrli az önuralmát, csakis önmaga, a legesszenciálisabb önmaga marad színen. – Kis híján meggyilkoltad a bátyádat!

– A segítségem nélkül is kiadta a lelkét – mutat rá a férfi, Sif legnagyobb felháborodására. Loki félrebillenti a fejét, hangsúlya hirtelen szinte számon kérővé sötétül. – Komolyan azt hiszed, örömömre szolgált végignézni, ahogy lenyakazzák?

– Nyilvánvalóan nem, mivel tudtad, hogy rögvest utána te következel.

– Ó, úgy tűnik, remekül ismersz. Vagy legalábbis nagyon biztos vagy benne.

Sif valamivel közelebb lép az ágyhoz, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. Legszívesebben felborítaná a fekvőalkalmatosságot Lokival együtt, de uralkodik magán, tudja, hogy nincs min csodálkoznia, hiszen semmi és senki sem változott, és Loki – bár Asgard lakosságának egy elenyésző része ennek ellenkezőjét vallja – még mindig nem hős.

– Soha semmit nem tennél anélkül, hogy az a te céljaidat szolgálná – jelenti ki a nő fagyosan. – Éppen ezért kérdéses, igen, átkozottul kérdéses számomra, hogy mi értelme volt közbeavatkoznom.

A miérteket tudja: nem kellett már több halott, túl sok volt, a sok kivérzett einherjar, a királyné, a brutálisan meggyilkolt halandó nő, és Thor… Ezek után minden élet értékes volt, azoké is, akik a Hősök Fejékének érdemesei, és azoké is, akik már a saját nevüknek sem érdemesei.

Loki arckifejezése töprengővé válik, mintha hirtelenjében világépítő gondolatok szállták volna meg elméjét. Sif bárhogy is próbál kiigazodni a viselkedésén, kudarcot vall.

– Odin népszerűsége töretlen, igaz? – érdeklődik csaknem csevegő hangon. Könnyedségét ellensúlyozza a kötéssel megegyező színű arca, és a szemeinek furcsa megvillanása; mintha azuritszikrák táncolnának tekintetének tükre mögött. – Ó, hát persze, hogy az.

– Odin a valaha volt legjobb uralkodó, meg is érdemli a népszerűséget – vágja rá Sif azonnal, még ha tisztában van is vele, hogy ezt Lokinak akármeddig bizonygathatná, a haragja az ősz király ellen megtörhetetlen lesz, s Sif egyáltalán nincs abban az állapotban, hogy bizonygatni akarja neki az ellenkezőjét. Azonban Loki még arra sem hagy neki időt, hogy fontolóra vegye a távozást.

– Egy kis érdekesség: már lábra tudok állni – közli az előbbi gördülékeny hangnemben. – Talpon tudok maradni akár órákra is, de egy búcsúztatást felölelő időre egészen biztosan. Mindkét lábam meg van bilincselve, tehát meglépni sem lenne olyan könnyű. – Hogy alátámassza szavait, egy mozdulattal fellebbenti a takarót. Valóban, mindkét lábfejét láncok fogják körbe, és rögzítik az ágy míves rácsához. – Láttál már olyan rabot, aki elég erős volt hozzá, hogy úgy rohangáljon, hogy két marcona einherjart vonszol maga után?

– Mégis mit akarsz ezzel mondani? – csattan fel a nő. Elképesztően bosszantja Loki indirekt közlésmódja, nem ehhez van szokva, ehhez talán senki sincs hozzászokva.  

– Csupán csak annyit, Tisztesség Madonnája – kezd bele a válaszba, leplezetlenül élvezve a megnevezés által kiváltott bosszúságot -, hogy a minden ízében tökéletes királyunk eltiltott nem csak az anyám, hanem testvérbátyám temetéséről is. Példaértékű, nemde bár?


folyt. köv. >> (itt)