Lygavarir II.

Végre-valahára megérkezett a második rész, ahol már nem gyászhuszárkodunk, viszont Loki akcióba lendül. Nem sok közöm van a Marvelhez, mármint, kicsit kezdek egy reneszánsz AU-ba átmenni, de sebaj. AU elem annyi, mint a nyű, a ván kultúrától kezdve Asgard politikai berendezésén át mindenig. Még mindig gonosz!Odinunk van. És Loki/Sif. Ez egy veszedelmes elegy. *(szegény Sif csendesen egyetért)*  

A fejezet elején a vers Kosztolányi: Egy orosz leányról című művéből való.

II.

„Pokol-szemed halálítélet,

holló hajad hulló korom

gőgös fagyod perzselve éget,

s a porba nyomja homlokom.”

Erre nincs jó válasz, nincs, ami jól hangzana, kellően magasztos lenne.  De legfőképpen nincs olyan, ami őszintének tűnhetne.

Lokit nem engedték el Thor temetésére.

Sif a maga részéről biztos abban, hogy ennek megvoltak az okai. Meg kellett lenniük, elvégre kizárt, hogy Odin, a méltóságos Odin pusztán kicsinyességből eltiltsa Lokit erről a gyötrelmes, ám mindenképpen jelentőséget hordozó eseményről.

Sifnek el kell ismernie, hogy ennyit megérdemelt volna. Ennyit talán mindenki megérdemelne. A válasza mégis elutasító és élces, előserkenő együttérzését száműzi – nem akarja, hogy a férfi akár egy percig is megingathatónak lássa.

– Talán csak nem akarta nézni az elégedett képedet, miközben elbúcsúzik az egyetlen fiától.

Egy pillanatig sem kérdéses, hogy ezzel túllőtt a célon.

– Az ostobaság és a vak előítéletek véres nyálként fröcsögnek a csinos kis szádból, Sif. – Loki arca azonnal elkomorul, a szemeit összehúzza, és a nő úgy érzi, mintha a férfi feléledő dühe még a levegőt is lehűtené, karjait és vállait ellepi a libabőr. – Engem üres sötétségként látsz, míg a királyt, akit szolgálsz, szeplőtlen tisztaságnak. Pedig ha csak sejtelmed lenne róla… – kuncog fel vészjóslón –, hogy mily’ csalódott, amiért élek, és mennyire neheztel rád, amiért hozzájárultál ehhez…

– Fogd be a szád! – förmed rá Sif tehetetlen haraggal. – Engem nem fogsz megvezetni a szégyenletes hazugságaiddal, Ezüstnyelvű! – E végszóval sarkon fordul, és kiviharzik a helyiségből, a nevezetes kék ajtót dühödten bevágva maga után.

☼

Életében először érzi túlontúl súlyosnak a kétélű lándzsát. Szorosan markolja a fekete mén kantárszárát, miközben a hátára szíjazott fegyver újból és újból a lapockájának verődik. A kapuhoz érve lassabb tempóra fogja a lovát, bár megállnia egy pillanatra sem kell, a falon posztoló őrök a nagyjából százfős sereg közeledtét látva már előre szabaddá tették az utat. Sif szántszándékkal választja a hátsó kaput; semmi kedve sincs a főtéren át belovagolni, és hosszú félórákba nyúlóan megjátszani az elégedettséget és jókedvet. Laza lófarokba fogott haja csapzott, hetek óta hordott ruhája sártól, vértől és izzadtságtól csatakosan tapad a testére, fáradt és enervált, az arca nyúzott, hetek óta tartó álmatlanságról árulkodva. Távolról sem úgy néz ki, mint egy dicsragyogással övezett győztes, sokkal inkább úgy, mint akinek éppen elege van a délnyugaton dúló martalócokból.

– Na, hát már azt hittem, sose érünk haza! – dörren fel egy mély hang a mögötte összegyűlő sereg soraiból. – Három hét, büdös fosztogatók miatt!

– És még azt mondják, ez jó idő volt. – A következő megszólaló a hátasáról leugorva egyenesen egy halomnyi lópiszokba toccsan. – Nem hiszem el, megint lószar. Lószar mindenütt!

– Három hétig lószarban aludtam, ma este már az asszony karjaiban fogok – dülleszti ki a mellkasát egy harmadik katona, mire társai mennydörgő röhögésben törnek ki, majd kastély oldalsó ajtaján kisorjázó, szolgálatkész cselédek láttán lármás ujjongásba kezdenek.

– Na végre! A lovam alig áll már a lábán, hát még a lovasa!

Felkészültek az érkezésükre: a Vígcsarnokból, a győztesek fogadására kialakított óriási épületből ínycsiklandó sültek és levesek illata ömlik ki, zeneszó csendül fel az udvarban, a felfogadott flótások és lantjátékosok muzsikája pillanatok alatt nyugalmat csörgedeztet a megfáradt katonák szívébe. Sif azonban ahelyett, hogy csatlakozna vitézeihez, szólás nélkül a keleti bejárat felé veszi az irányt, a rózsafaligeten átvágva, csizmájának talpa sárnyomokat hagy a homokszínű kövezeten.

Semmi kedve sincs az embereivel társalogni. Nem azért, mert tanulatlanok, nem azért, mert egyszerűek. Ez sosem jelentett problémát – ezekhez hasonló férfiakkal ürítette a söröskupákat annak idején, Thor idején, minden hadjárat után a körükben ette a pecsenyét, és velük lovagolt a legkérdésesebb kimenetelű csatákba is. Azóta, hogy minden, nagy harcosoknak kijáró kitüntetést kiharcolt magának, Odin sűrűn bíz rá zászlóaljakat, hogy kisebb zavargásokat verjen le, vagy útonállók jelentette problémákat szüntessen meg egy életre. Arra, hogy egy nő ilyfajta kiváltságokat kapjon, Asgard hadtörténetében még sohasem volt példa, és Sif ezzel tökéletesen tisztában van. Nem kevés időbe telt, mire a hatalmas darab, harcedzett férfiak elfogadták őt parancsnokuknak, de amióta ez megtörtént, és ő számtalanszor bizonyította rátermettségét, kérdés nélkül követik a parancsait, még ha azok az adott pillanatban elrugaszkodott, teljesíthetetlen esztelenségnek tetszenek is. Most viszont az egyetlen hely, ahol Sif lenni akar, az a lakosztálya, azon belül pedig lepedőkkel bélelt fakádja; tudja, hogy tetőtől-talpig csupa mocsok, bűzhödtnek és súlyosnak érzi magát, az izmait üresnek, mintha megszáradt sárból lennének.

Az útkereszteződéshez érve azonban, ott, ahol a vörös rózsák szűzrózsaszínné szelídülnek, megtorpan. Az udvar közepén díszlő, majd’ három méteres szobrokkal díszített aranyszökőkút káváján Loki ücsörög, neki félig háttal, a kezében egy vékony könyvvel. Egyik lába a földet érinti, a másikat felhúzta maga mellé, míg a csuklóján, mint valami extravagáns ékszerek, szigorú láncok függeszkednek. Nem néz fel, talán észre sem vette, zavartalanul olvas tovább a tűző napon, a szinte erőszakosan tömény rózsaillatban, a tarkóját jólesően hűsíti a szökőkútból felcsapódó, incselkedő vízpermet.

Még most sem tudná elhitetni velem senki, hogy ártalmatlan, gondolja Sif. Itt sütkérezik, mint akinek egyáltalán nincs mit bánnia…

– Hát visszatértél! – Sif gondolatmenetét egy ismerős hang szakítja félbe. Fandral úgy lép oda hozzá, mintha a semmiből bukkant volna elő. – Sértetlenül, ahogy kell.

– Ahogy kell. – Halvány mosolyt présel az arcára, és meglapogatja barátja széles vállát. Fandral vértjének fémje tűzforró a koranyári nap hevétől.

– A katonák mind rólad áradoznak odabent. Meg persze magukról is, de javarészt rólad.

– Nem csináltam semmi mást, csak azt, amit kellett. – Újfent Loki felé pillant, aki azonban semmi jelét nem adja annak, hogy foglalkoztatná a jelenlétük, minden bizonnyal azért, mert nem is. – Itt minden rendben van?

Fandral hátratűri a homlokába ragadt, mézarany tincseket, majd karba teszi a kezeit.

– Azóta is húzódik a hajcihő – feleli, hangját suttogássá csendesítve. Olyan közel hajol a nőhöz, hogy a homlokuk csaknem összekoppan. – Odin és a Királyi Tanács nem tudnak dűlőre jutni egymással Lokit illetően. Valaki börtönbe akarja záratni, valaki száműzni… – A férfi nem tér ki arra, hogy Odin mi mellett foglalt állást. – De még többen amnesztiát javasolnak neki.

– Amnesztiát? – Sif elfintorodik. – Ha helyreállítják, ha…

– Azt sosem fogják.

– Miért gondolod?

– Mert így van. Túl nagy veszélyt jelent. – Megreked a beszédben, mikor Loki jól hallhatóan lapoz egyet. Sifet a legkevésbé sem érdekli a fekete hajú véleménye. – Úgyhogy most egyelőre így áll a helyzet. Összeláncolt kézzel ugyan, de szabadon járkálhat a kastély területén. A kapukat viszont még nagyobb körültekintéssel őrzik – ma estére engem is beosztottak őrségre –, és a szolgálókkal kell étkeznie.

– Ó. – Sif tudja, hogy ez iszonyatosan megalázó dolognak számít egy volt herceg számára, de nem érez sajnálatot vagy részvétet, még csak enyhe szánalmat sem. Bólint, majd elcsigázottan elbúcsúzik Fandraltól, aki látva barátja bágyadtságát, zokszó nélkül visszaindul a csarnok felé. 

A nő ismételten megcélozza a bejárati kaput, ám alig tíz lépés után megakad, kíváncsisága, a bensőjében kavargó zaklatottság visszafordulásra készteti.

Amíg meg nem látta ott, egészséges mivoltában, hűen hitte, hogy még mindig az ispotályban kuksol, bekötözött nyakkal, azonban a hajdan hatalmas vágás helyén mostanra már csak egy jól kivehető, de gyógyult, liláskék csík húzódik. Úgy néz ki, mintha egyáltalán nem foglalkoztatná a státusza, hogy gyakorlatilag a semminél is kevesebb, de Sif bármiben lefogadná, hogy ez hamis kép. Túl régóta, és túl jól ismeri.

Alig négylépésnyi távolságban áll Lokitól, mikor az megtöri a csendet, nyugodt, bársonyosan zengő hangja oly fesztelen, mintha töretlen barátság lenne köztük.

– Csak nem a hátam mögé óhajtottál lopózni, Sif?

A nő leakasztja a hátáról a lándzsát, hogy kinyújtózhasson, de esze ágában sincs kiengedni a kezéből a fegyvert.

– Miért akarnék? – horkan fel. – Az orvgyilkosság nem az én asztalom.

Loki óvatosan, szinte gyengéden összecsukja a rúnákkal írt könyvet, és a kút kávájára teszi, ügyelve arra, hogy kellő távolságban maradjon a fel-felcsapódó víztől.

– A gyilkosság sem. – Féloldalasan elmosolyodik, ezzel egy időben a szemei is megvillannak. A kezeit maga elé emelve megzörgeti a láncait. – Hogy tetszenek? Alig vártam, hogy láthasd őket.

– Nem lettél tőlük vonzóbb. – Sif nem érti a férfi kedélyességét. Jól emlékszik, milyen hangulatban váltak el, amikor utoljára látták egymást, és az nem volt kifejezetten rózsás. Fenyegetettség tompa, kellemetlen bizsergését érzi, ahogy lomhán végigkúszik a gerincén, és ezt az érzést szívből gyűlöli. – De ne aggódj, garantáltan nem kell túl sokáig viselned őket. Ha döntenek felőled, vagy ezért, vagy azért, de lekerülnek rólad. – A hangja fagyos és durva, mint a zúzott jég.

Loki úgy mosolyog rá, mintha csak egy szellemes viccet hallott volna.

– Ellenségességed elcsüggeszt. – Hirtelen lekapja a lábát a szökőkút kávájáról, és megpaskolja a felszabadult helyet maga mellett. – Ülj csak le, bizonyára kimerültél.   

Sif ezt nem méltatja válaszra, csak vág egy grimaszt, majd megadva magát a kútból csobogó friss víz csábításának, szabad kezébe merít egy keveset, és a tarkójára dörzsöli, valamivel a copfja alatt.

A felelet hiánya természetesen egy mákszemnyit sem lohasztja le Loki csevegő-kedvét.

– Na és gondolkoztál azon, amit mondtam? – kérdi  nyugodalmasan, a nap felé fordított arccal.

– Megmondtam, hogy nem érdekelnek a rágalmaid, Loki - vágja rá a nő mogorván. - Aljas vagy, megbízhatatlan, a becsület olyan messze áll tőled, hogy előbb ijednél meg tőle, minthogy bármi közöd legyen hozzá, emellé pedig még egy hazug köpönyegforgató is vagy. 

A másik ezúttal nem gurul dühbe, rezzenetlen arccal hallgatja végig, hogy aztán a szónoklat végén egyszerűen leugorjon a szökőkútról, idegesítő lánczörgés kíséretében felkapja a könyvét, és két nesztelen lépéssel a nő mellé libbenjen. Azt dermesztő hirtelenséggel éri a férfi közelsége, ujjai ösztönösen, védekezésre készen a lándzsa markolatára feszülnek.

Loki lassan a füléhez hajol, s mikor megszólal, a hangja lágy. 

– Mondd csak, a halálomat kívánod? Hm? – Még közelebb húzódik, lehelete hűsebb, mint a kút szobraiból előszökellő víz. Sif tíz teljes, hosszú másodperc erejéig úgy érzi, belefullad a rózsák illatától nehéz, nyári levegőbe és Loki óceánkék szemeinek sugárzó mélységébe. – Ha Odin szavazásra bocsátaná a sorsom, az elveszejtésemet támogatnád?

– Nem, én nem vágyom a halálodra. – Első terveivel ellentétben nem üti meg, ugyanakkor a következő pillanatban, szabad kezének egy íves mozdulatával jó adag vizet fröcsköl a másik arcába. – Akkor hagytam volna, hogy elvérezz. Mégis mit segítene rajtam a halálod?

– Azért némi elégtételt biztos jelentene – folytatja az incselkedést Loki heherészve, a kútvíz kipislogásán ügyködve közben. – Vagy már kifogytál a vádakból? Ki tudja, ha leleményesebb, ha gyorsabb lettem volna, akkor talán nem csak az Aethert tudom biztos helyre tenni, hanem a bátyám életét is meg tudom menteni, és akkor még mindig itt lenne, hogy te tovább tetszeleghess a mellőzött kedves megtisztelő szerepében. – A mondat végére egy újabb metsző kis mosollyal tesz pontot.

Sifnek ezúttal nincs ereje felbosszantani magát, ehelyett inkább ellöki magát a kúttól, és visszacsatolja a hátára a fegyverét.

– Csak az képes így beszélni, aki még soha, senkit sem szeretett.

– Úgy véled?

– Jaj, kérlek. Szerettél te valaha akárkit is szívből? Nem, nem arra gondolok, ahogy a királynét szeretted, róla még képes vagyok elhinni, hogy jelentett neked valamit…

– Ez lekötelez.

– … Én arra gondolok, hogy szerettél-e már valakit úgy, ahogy Odin szerette Friggát. Szerelemmel. Létezik egyáltalán bármiféle elképzelésed erről? – Vállat von. – De minek is kérdezem? A szerelmes ember a szerelmesével foglalkozik, és nem csak saját magával, szóval ez esetedben hamvában holt ügy.

Loki egy újabb lekaparnivaló, könnyed mosollyal „örvendezteti” meg.  

– Elhinnéd, hogy tévedsz?

– Elhinni valamit neked, Ezüstnyelvű? – szusszan fel Sif, a karjait összefonja. – Nem őrültem ám meg.

– Ó, ehhez nem fért kétségem. – Megfontolt lassúsággal közelíti meg a nőt, zöld felsőjén száradóban levő vízfoltokkal. Ráérősen kinyitja, majd becsukja a könyvét; a szürke, ezüsttel cirádázott borítón már megfakult a cím: Vanaheimr viszontagságiról.  – Nos, noha tudom, hogy az olvasás nem tartozik a kedvenc, hősökhöz illő elfoglaltságaidhoz, ezt a könyvet a figyelmedbe ajánlanám. – A láncok miatt mindkét kezét előre kell nyújtania, hogy Sif átvehesse a kötetet, a nő azonban meg sem rezdül.

– Ez egy tiltott irat – állapítja meg. – Ennyire szeretnél visszakerülni a celládba?

– Ehehehe. Máris támadsz… De ne mondd, hogy téged nem érdekel, hogy miért tiltott.

– Nyilvánvalóan azért, mert kártékony.

Loki csendesen kuncog. A szemeiben fellobban az a bajkeverő csillogás, amit Sif nagyon jól ismer, a selyem-simulékony modorral és a felcsigázó rejtélyességgel együtt, amelyeknek esze ágában sincs áldozatul esni.

– Ó, ugyan, ezek csupán szavak, Tisztesség Madonnája. Szavak, amelyek nem tetszenek a mi jó királyunknak. Ez – mondja, miközben Sif felé dobja a könyvet, aki önkéntelenül is a felé repülő tárgy után kap –, kizárólag Odin számára ártalmas.

– De…

– Én éppenséggel tudom is, hogy miért, Sif. Láttam, mi folyik Vanaheimban. – A hangja olyan váratlanul sötétül el, mint ahogy a téli ég egy hirtelen kitörő hóvihar előtt. – A távollétem során végignézhettem, mit művelnek Odin csatlósai Nidavellirben, láttam megláncolt, kínzással sanyargatott, csonttá soványodott muspell-sárkányokat, és éhhalált halt ván kislányokat. Thornak is megmondtam: olyasmiket láttam, amiket ő el sem tudna képzelni. Odin pedig… a jó Odin tudja, hogy láttam őket. Mit gondolsz, miért jött olyan későn a felmentősereg, hm? És ó, vajon miért két gyenge gyomrú sihederrel vonszoltatott el Grid ispotályáig? Már-már kínosan egyértelmű.   

Sif perceken át alig jut levegőhöz, a fáradtságtól, és a rátörő, rémisztően szapora szívdobogástól szédelegni kezd. Úgy kiált fel, mintha kardot döftek volna belé.

– Hát még mindig nem értetted meg?! Elegem van a hazug nyelvedből! Undorom tőled! Valóban ilyen ostobának nézel? Ilyen… ilyen együgyűnek? Ha igen, hát akkor igencsak melléfogtál. Amennyiben semmi mást sem tudsz nekem mondani, csak a gyalázkodásod, akkor erőltesd meg magad, és fogd be a szád a közelemben! Ezt pedig visszaadom a Könyvmesternek – közli, majd enyhén reszkető tagokkal a palota felé iramodik.

A háta mögött Loki egy aprót int.

– Tiszteltetem a Könyvmestert!      

☼

A Vanaheimr viszontagságiról végül nem került vissza a félsüket Könyvmesterhez. Sif, jóllehet szándékában állt visszaszolgáltatni, nem tudta leküzdeni a kíváncsiságát. Természetesen egy kósza pillanatig sem akarja elhinni azokat a rémségeket, amiket Loki odakint mondott neki, de az valóban felkeltette az érdeklődését, hogy vajon miért tiltott a könyv. Tisztában van azzal, hogy Asgard egykoron háborúságban állt Vanaheimmal, és hogy a többi világ sem egykettőre hódolt be az ázok hatalmának, de azt sosem tudná elképzelni, hogy a királya így bánjon az ott élőkkel. Hitetlenségének további tápot szolgáltat az is, hogy pontosan tudja, Loki gyűlöli a fogadott apját, és bármit megtenne, hogy végignézhesse a bukását.

Minden kételkedése ellenére azonban már egy kerek órája forgatja a könyvet, befészkelve magát az ágyával szemben álló, terebélyes, fonott favesszőkből álló karosszékbe. A lábait felhúzza, bő ujjú hálóruhájának csipkeszegélye a padlót súrolja, a szobában frissen mosott lepedők és levendulás fürdőolaj illata lebeg. Sif lapozás közben kortyol egy keveset az eperborból, amit még az olvasás elkezdésekor kéretett, de alig érzi az ízét, annyira belemerült az olvasmányba. A tömött sorok viszont olyasféle iszonyatokról mesélnek, amik a zsigereiig elborzasztják. Legszívesebben elhajítaná a kezében tartott könyvet; olyan érzés fogja el, mintha a komor borítót síkos nyálkaréteg lepné be, s kirázza a hideg, annak ellenére, hogy hőség forrong.

A könyvet Vilmeiði, a letűnt évszázad legjelesebb hadszíntéri felcsere és bölcselője írta. Sif alig egynehány éves volt, amikor a művet tiltólistára helyezték, és Vilmeiðit börtönbe vetették. A Vanaheimr viszontagságiról csaknem összes példánya elégetésre került, a fennmaradó alig négy darab pedig a Királyi Könyvmester gondjaira bízatott. Sifnek mindeddig eszébe sem jutott belelapozni a tiltott kötetbe; édesapja konok, végletekig lojális természetét örökölte, és ahogy atyja is, ő is megvetéssel gondolt mindenkire, akik valaha is a szájukra vették a királyt és annak tisztségviselőit, vagy netalán arra ragadtatták magukat, hogy rágalmazzák őket.

Vilmeiði munkája azonban nem rágalmak tömkelege, mint ahogy azt várta, mi több, mindössze egy tárgyilagos és lényegre törő élménybeszámoló – részletes leírás olyasmikről, amik az utolsó szóig Loki méregkeserű vádjait támasztják alá.

Ezen az őszön oly sokfelé tagolódott a királyság hadereje, hogy több világban ritkításra került az állomásozó helyőrségek száma – Vanaheimr földjén is ugyanezen intézkedések kerültek bevezetésre, minek végeredménye egy újabb zendülés volt. Odin király háromszáz aranypajzsos einherjart küldött a szóban forgó területre, s jómagamat, hogy a sérültekről gondoskodjam. (…)

A lázongások nem a szabad városokban törtek ki, ahol már a behódolt s sorsukba belenyugodott vánok élnek; a birodalom keleti felében elterülő, hanyatló települések lakói ragadtak fegyvert, ám újfent elbuktak, s seregeinket csupán minimális veszteség érte. Ellátó-tevékenységem során felhívták a figyelmem arra, hogy nem hagyhatom el a táborhelyünk területét (…) azt mondták, ólálkodhatnak még erre „ván korcsok”, akik nem átallnának kardélre hányni. Kíváncsiságom azonban felülkerekedett óvatosságomon, és az éj leple alatt álruhában beosontam a táborunk mellett levő ván falucskába, melyet ők csak Szűzhomoknak neveznek. (…)

Egykettőre megértettem, mi vitte rá az itt élőket a hangadásra. A falusiak hamar nyakon csíptek s kérdőre vontak, de megkímélték az életem, és részletesen beszámoltak megpróbáltatásaikról – a hatalmas adókról, az itt székelő asgardi helytartó kegyetlen intézkedéseiről és az éhínségről, mely valamennyiüket ágsovánnyá sorvasztotta (…).

Hitem, melyet idehaza ültettek belém a barbár ván népségről és azoknak békétlen természetéről, sebtiben elfoszlott. Ezeknek az embereknek kiragadják a kezeikből az utolsó maréknyi gabonájukat is, mert a szabad településekkel ellentétben nem adták fel ősi rendjüket a hódításokkor (…) Csoda hát, hogy lázadoznak?

☼

Sif lépteinek egyenletes, szapora puffanásai a sokszorosukra erősödve zengnek a palota északi szárnyának függőfolyosóján. Léptei ruganyosak és hosszúak, villámárnyékként suhan az üdezöld növényekkel körbefuttatott oszlopok között. Vilmeiði könyvét a hóna alatt cipeli, arckifejezése merev és eltökélt – úti célja nem más, mint a függőfolyosóról nyíló fedett erkély, ahol Loki álldogál a kint szakadó esőt kémlelve, a maga sudár, nyugodt mivoltában.

A nő elméje zsong a rengeteg szótól és kérdéstől, ami kikívánkozik belőle. Mindenekelőtt szeretné a férfihoz hajítani a könyvet, hogy utána számon kérje azért, ami a lapjain áll, mintha csak ő írta volna. Mégis, amikor átugorja az erkélyre vezető lépcsőket és a korláthoz lép, másodpercekig egy szót sem szól, csak elakadó lélegzettel, megszelídülve hallgatja a hirtelen lezúduló, szeszélyes nyári zápor surrogását és a szél zabolátlan sivítását, ahogy az hevesen, esztelenül végigsöpör a palotaudvaron, megrengeti a rózsabokrokat, álnokul megcsonkítja az erkély alatt sorakozó vadszilvafák virágait, s szirmaikat a magasba dobja, onnan pedig egyenesen az ő cserzett bőrmellényére, és Loki éjszínű hajába.

– Tudtad, hogy nem viszem el a Könyvmesternek, nem igaz? – szólítja meg a férfit, miközben félresepri a homlokából levendulaolajtól illatozó fürtjeit.

Loki kiismerhetetlen pillantást vet rá, finom szabású száján egy mosoly árnyéka, s az ajkai, azok a hazug ajkak pont olyan színűek, mint a záporozó vadszilvavirág-szirmok.

– Számítottam rá.

– Fogd, itt van. – Csaknem a mellkasához vágja a megviselt kötetet. – Látni sem akarom többé!

– Tán felzaklatott, ami benne volt? – kérdezi szemtelen kíváncsisággal.

Sif a korlátra könyököl, a tekintetét tüntetőlegesen a vihart nyögő kertre függeszti.

– Be kell látnod, hogy ez egy merő ostobaság. – Nekem pedig be kellene látnom, hogy értelmetlen harcot vívok… megveszekedett vagy és makacs. – Ha valóban ilyesmik folynának Vanaheimben, Thor tudott volna róla… és Odin sohasem engedné, hogy ez megtörténjen.

– Nem engedné? Ó, hiszen tőle ered mindez, Sif. Vagy talán meggyűlt a bajod az értő olvasással? Pedig a bölcselő kimondottan egyszerűen fogalmazott…

Sifben lobot vet a vágy, hogy átlökje a férfit a korláton, de végül visszafogja a kényszert, és csak horkant egyet.

– Igazán megnémulhattál volna a nyakseb miatt  – veti oda, de Loki ezt nem kommentálja, jobban leköti, hogy Sif korábbi kijelentésére reflektáljon.

– És hogy Thor tudott volna róla? Kérlek, ő csak annyit tudott, amennyit Odin hagyott, hogy tudjon, és ez rád is áll… ha hiszed, ha nem. – Sif bármiben le merné fogadni, hogy a férfi szavai egytől-egyig gondosan megválogatottak, nem véletlenszerűen mondja a magáét; célratörő, mégis körmönfont. Ha nem ismerné, nem feltételezné, hogy a közlendője mögött fifikás számítás rejlik, de így kétsége sem fér hozzá. – Jártál már az eldugottabb törpbányákban vagy műhelyekben? Láttad a korbácsokat, hallottad a felügyelők sértéseit? Eszedbe jutott már egy pillantást vetni arra, hogyan élnek a ván parasztok, vagy neked elég volt annyi, hogy vérbe fojtsd a lázadásaikat, mikor csak a királyod csettintett egyet?

Sif sötét szemeiben felvillámlik a harag. A férfi szavai burkoltan bár, de vádolják, vádolják azzal, hogy vak, hogy irányítható, hogy nem látja a nyilvánvalót, és ez a lealacsonyítás minden apró sértésnél érzékenyebben érinti.

– Ha Thor itt lenne…

Loki égnek emeli a szemeit.

– Már megint a bátyám, persze… a bátyám, aki ugyancsak azért vesztett rajta, mert Odin a kezeit dörzsölgetve várta, hogy én kikerüljek a képből. Fránangurra, milyen kár, hogy Malekith nem engem vett előre!

Sif legendásan éles pofonja visszhangozva csattan Loki orcáján.

– Ha Thor itt lehetne, nem tűrné, hogy ilyen szavakkal illesd az atyját!

– Ha a bátyám itt lehetne, talán megpróbálná megerőltetni azt a borsónyi eszét, és végighallgatna, ahelyett, hogy bosszantó módon egyfolytában ugyanazt rikácsolná! – Nem indít ellentámadást, nem üti meg, de a vad szélben hullámzó fekete tincsek foglalatában arca egy pillanat erejéig oly félelmetesen, veszedelmesen fenséges, hogy a nőbe belérekednek a szavak. Nem elsősorban az ijedtségtől, sokkal inkább a hévtől, ami Loki hangjából zeng, az elfojtott és mélyre száműzött fájdalomtól, ami bár csak a másodperc törtrészéig, de megrendíti fegyelmezett vonásait, és átüt megrostált szavain, mint gyolcskötésen a vér. – Odin így, és Odin úgy! Igen… elismerem, meggyőző a kép, a bölcs aggastyán, Bur, az Építő fia, aki a hatalma alá hajtotta a világokat, törp aranyból, álf és ván adókból felvirágoztatta Asgardot, és megfékezte a sárkányokat… Mégis ő leghamisabb hős, akit a Kilenc Birodalom valaha látott.

– A királyság gazdagabb, mint valaha!

– A királyság nemesei gazdagabbak, mint valaha, ugye ezt akartad mondani?

– Miért kezdett ez hirtelen ennyire érdekelni téged, ha?! – vág vissza tajtékozva, a becsapódó esővíz a testére tapasztja a ruháit. – Mindig is voltak vagyonosok és szegények, és ez téged mindeddig teljesen hidegen hagyott.

– Ebben igazad van – ismeri el, csípőjével a korlátnak dőlve. – De az, hogy ez engem mennyire érdekel, vagy nem érdekel, nem változtat azon, hogy ez létezik. Nem látsz, és nem értesz semmit, Sif… most pedig, hogy meglebbentettem azt a szép kis szőnyeget, ami alá Odin a gazságait sepertette, a látvány marja a szemeidet.

Ismer. Tudja, hogy gyűlölöm a galádságot és hogy a gyengék védelmére esküdtem fel, tudja, és ezt akarja kihasználni.

– Miért pont én? – Sif, noha nagy nehézségek árán, de visszafogja a hangerejét és az indulatait. Másokkal szemben mindig hatásosnak bizonyult, ha határozottan és ellentmondást nem tűrve rájuk zúdította a véleményét, de Lokival szemben ezt végtelenül értelmetlennek érzi, mintha újra és újra fejjel rohanna egy sziklafalnak. – Miért nem Fandral, vagy Volstagg? Vagy bárki más? –  Loki összehúzott szemöldökökkel néz le rá. – Az ég szerelmére, nem kedvellek! Fandral és Volstagg sokkal előzékenyebbek nálam, ezt te is tudod. Még ha jól is esne valami ocsmányt mondanom rád, nem tagadhatom, hogy van eszed, szóval ne akard elhitetni velem, hogy ez nem jutott eszedbe.

– Ehehehe…

– Egy újabb pofonra fáj tán a fogad? – morogja. A legkevésbé sem érzi mulatságosnak a helyzetet, a férfi azonban szemmel láthatóan jól szórakozik. – És amúgy is, ha ezek az állítólag látott szörnyűségek ennyire felzaklattak… – A fejét ingatva jelzi, hogy számára ez még mindig elképzelhetetlen, bármit is olvasott a felcser könyvében. – Akkor miért nem olyannak mondod el ezeket, aki… aki… – Egy percre elhalkul. Tucatnyi módon be tudná fejezni a mondatot: „aki hiszékenyebb”, „aki megvezethető”, „aki még lát benned valamit”, de aztán egészen máshogy folytatja. – Azért, mert nő vagyok, igaz?! – fortyan fel. – Azt hiszed, hogy csak azért, mert elvileg szoknyát kéne hordanom, ostoba is vagyok? – E szavakban a legsötétebb félelmei öltenek alakot. Mindig is gyűlölte annak gondolatát, hogy kevesebbre tartsák a birodalom ügyeiben fontos szerepet betöltő férfiaknál, csak mert nő. Abban a percben semmi másra sem tud gondolni, egyedül arra, hogy Loki is egy érzékeny, törékeny nőcskét lát benne, akinek csak a vértjei acélosak, és nem a szíve. Ettől a gondolattól oly erővel önti el a harag, hogy kis híján megint kiabálni kezd. – Mit remélsz? Hogy fellázítom Odin ellen a saját népét, mert te előadod nekem az elesettek védelmezőjét és a jótétet? Azt gondolod tán, hogy rám mosolyogsz, én pedig elhagyom az eszem, és a karodba ájulok?

– Eszedbe se jusson a karomba ájulni – érkezik az egykedvű felelet. Olyannyira tárgyilagos és hűvös, hogy a nő hirtelenjében nem is tud mit mondani rá. Ismét csak, mint a kútnál, frusztrálóan közel lép hozzá, olyan közel, hogy Sif, ha akarná, meg tudná számolni a hajában ülő virágszirmokat. – Bolond vagy, ha ezt hiszed. – Nem bocsátkozik további magyarázatba, pillantása a folyosóra rebben, majd vissza a nő arcára, aki nagyon szeretné vállon ragadni és kirázni belőle a választ, de mégsem mozdul. – Fáj, hogy ennyire kételkedsz a szavamban, de… – mosolyodik el –, nem neheztelek rád érte. Talán ha a saját szemeddel is látod Odin világát, egy kicsit szélesedik a látóköröd… és esetleg akkor több leszek számodra üres sötétségnél, Odin vakító fehérségére pedig lehet, hogy sajnálatos módon rámaszatolódik némi lemoshatatlan, fekete tinta. – Újfent a füléhez hajol, jobbjával megragadja a haját a tarkójánál, hogy ne ránthassa félre a fejét, de a szorítása nem olyan erős, hogy fájdalmat okozzon vele. – Keresd meg Hogunt – súgja, az arca egy pillanatra Siféhez ér.

Még azelőtt elengedi, hogy az reagálhatna. A nőnek nincs érkezése válaszolni, mert az erkély lépcsője előtt hat felfegyverzett einherjar és a szokásos, sasszárnyakkal díszített sisakban feszítő Sadrik fővezér sorakoznak fel, ütemes csizmadobogással, összehangoltan.

– Ó, Sadrik fővezér! – Loki látványosan megkísérli széttárni a karjait, de a megfeszülő láncok megakadályozzák ebben. A modora gunyoros és felszabadult, mintha az előbb semmi különös nem történt volna. – Tán nem csak a mi áldott, igaz lelkű királyunk küldött téged?

Sadrik fekete kecskeszakállát meglobogtatja a szél, a páncélján gyémántként ragyogó vízcseppek garmadája.

– Nem tévedsz. Odin király és a Királyi Tanács bölcsei döntésre jutottak az ügyedet illetően, Loki herceg. – Még szinte végig sem mondta, két embere előrelép, hogy egy harmadik láncot erősítenek Loki bilincsére, melynél fogva majd a trónterembe vezetik. – Nézd el nekünk ezt a szerencsétlen formaságot.

– Válogasd meg a szavaidat, fővezér – búgja Loki, miközben mindenfajta ellenállástól mentesen az einherjarok közé lép. Sif eközben hallgatagon, megrökönyödötten szobrozik az eddigi helyén. – Ha Odin meghallja, hogy hercegnek neveztél, hamar búcsút mondhatsz a posztodnak.

– Majd észben tartom – feleli Sadrik egy szemernyi megbánást sem tanúsítva. – No és milyen olvasmány köti le a figyelmedet mostanában? – mutat a Loki hóna alatt árválkodó könyvre.

Sifet hirtelen aggodalom fogja el – ha megtudják, hogy a tiltott irat a kezében járt, és ő nem szolgáltatta vissza… 

Ám amikor odapillant, nyomát sem látja a szürke, nyomasztó borítónak. Egy zöld, vaskos kötetet lát, melyen aranyszínű betűkkel a Kertcsinálás művészetjéről cím áll.

Zseniális szemfényvesztő, az biztos, gondolja, és ezúttal fel sem tűnik neki, hogy rendhagyó módon elismerően gondol a férfira.

– Kár ezekért a bő termésű fákért – rántja meg a vállát Loki. – Csúnyán megtépi őket ez a szélvihar. Gondoltam, utánajárok, mi módon lehetne megmenteni a szilvát a te kedvenc borodba, Sadrik.

A fővezér ajkán megfejthetetlen, fakó mosoly hasad. Sif felé kurta biccentést intéz, majd a katonák gyűrűjében a trónterem felé indul, mögötte a kényelmes tempóban lépkedő Lokival. A nő megmagyarázhatatlan ürességet érez, amikor a férfiak eltűnnek a folyosókanyarban; nem, kicsit sem kellene érdekelnie, mi lett Odin ítélete Lokival kapcsolatban… és nem kellene abban reménykednie, hogy nem küldik vissza a zárkákba, nem, egyáltalán nem.

Viszont túl sok válasszal adós.

☼

A pompázatos, ezer színben ragyogó szivárványhíd alatt tombolva hömpölyög a vízesések kristálytiszta vize, mintha csak figyelmeztetni akarnák, hogy ne tegyen ostobaságot, azonban Sif nem bizonytalanodik el. Bizonyságra van szüksége, jóllehet a Bifrösztig tartó úton vagy’ ezerszer elismétli magában, hogy elment az eszem, elment az eszem, hát egy tyúkagyú fruska vagyok én, akit egy kék szemű gaztevő bábuként rángathat?

A bizonyságot meg is kapja, csak nem pont arra, amire szeretett volna. Az ideális verzió ugyanis az volt, hogy megállapítja: az öreg felcser csak képzelődött, és Loki csak egy rosszindulatú hazudozó, ahogy mindig is  volt, eztán pedig behúz egy jó nagyot a fekete hajú férfinak és még szemközt is köpi, amiért ilyen gusztustalan módon próbálta a királya ellen manipulálni.

De az elképzelés füstbe megy.

Az a bizonyos füst akkor kezd el gomolyogni a tervei fölött, amikor Heimdall a maga higgadt, mégis átható hangján annyit kérdez tőle, „ugye tudod, hogy innen nem lesz visszaút?” Sifben csak akkor tudatosul, hogy a kapuőr tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő indokolatlanul sok időt töltött Lokival, és ez alatt az idő alatt olyan bogarat ültettek a fülébe, ami nem kimondottan előnyös a királyra nézve. Először arra gondol, hogy Heimdall arra céloz, hogy a hitében bekövetkezett aprócska repedés bajt hozhat a fejére, és ettől úgy érzi magát, mintha egy óriás taposott volna rá.

Viszont amikor visszakérdez, „ugye nincsen semmi, amiről nem szabadna tudnom?”, Heimdall néma marad, szemeinek aranyörvényeit visszafordítja a végtelenül elterülő kozmosz felé, s Sifnek ez a visszafogott reakció is sokat mond. Heimdall az előbbi kérdésével kétségkívül arra próbálta figyelmeztetni, hogy ha valóban elviteti magát Vanaheimbe, ha valóban átlépi a határokat, akkor onnantól kezdve talán tényleg… igen, meglehet, hogy semmi sem lesz többé ugyanaz.

– Sajnálom – mondja a nő. – De a szavai… azok a gonosz szavak a fejembe ették magukat, és nem tudok tőlük szabadulni.

– És természetesen a tiltott könyv sem segített száműzni a kétségeid – teszi hozzá a neki háttal álló, robusztus kapuőr.

Sif orcáiba vér szökik, tekintetét a föld felé fordítja.

– Tudom, hogy hibáztam.

– Az nem olyan biztos. – Sif felkapja a fejét, a szemei kerekre nyílnak. Heimdall konzekvensen nem néz rá, de nincs is rá szükség. – Elvakultnak lenni nagyobb hiba, mint kételkedni, hogy utána megbizonyosodj a hitedről, vagy épp megértsd, hogy  délibábokkal szegélyezett úton jársz. – Nem, a nő nem akar Odinról kérdezni. Nem akarja rákényszeríteni Heimdallt, hogy olyasmit mondjon, amit nem is akar kimondani, de a hazugságtól való ódzkodása miatt mégis megtenne. – Sif úrhölgy, viharfelhők gyülekeznek Asgard fölött, és ez nem Thor óvó förgetege lesz. Az Ezüstnyelvű már elkezdte csiholni a villámokat, ezt már a magad bőrén is megtapasztalhattad. Grid, a sámánasszony már át is adta magát neki.

– Grid…? – Egekre. A szinte visszautasíthatatlan következetesség, amivel beterelte őt aznap este a Kékajtós terembe, és a könyv… ki más is szerezhette volna meg Lokinak, mint a birodalom egyik legtiszteltebb asszonya, akinek majdhogynem mindenhová van bejárása?

– Grid nem olyan bolond, hogy látatlanban bedőljön neki – ellenkezik Sif szinte már elkeseredetten, pedig nincs oka megkérdőjelezni az érezhetően pártatlan Heimdall szavait. Ámbátor neki sem szabadna pártatlannak lennie… Odin becsületét kellene védelmeznie, és felkoncolnia Lokit és Gridet, amiért hitehagyottak lettek Odin kultuszával szemben, engem pedig börtönbe vetnie, amíg el nem párolognak a fejemből a sötét gondolatok).

– Grid egyáltalán nem bolond – erősíti meg Heimdall. – Van szeme, és használja is, de nem mindig a legjobb helyeken és pillanatokban. De ami téged illet… nem vihetlek a szabad városokon kívül máshová.

Sif erre semmit sem válaszol, ami talán jobb is. Furcsán érzi magát: egyszerre válik elhatározottabbá a vanaheimi kitérőt illetően, és vonakodóvá is. Amikor aztán Heimdall megnyitja neki a portált, és ő fél perces, szédítő fényjáték kíséretében átszáguld a világok közti átjárón, felmerül benne, hogy jobb lett volna belefojtania magát a kádjába.

Féltérdre bukva landol Vanaheim téglavörös földjén. Azonnal felegyenesedik, tenyereit végigfuttatja a sötét köpenyen, amit a vértezete fölé húzott. A karjait és mellét védő ezüstös lemezek feltűnőek lehetnek a fáklyák fényében, nem akar kockáztatni. Késő este van, ő pedig a szabad városok legnagyobbikának főterén, de nem sokáig – szélsebesen beillan az egyik keskeny utcába, nehogy a főtérre gyűlő einherjarok felfigyeljenek rá.

– Ti is láttátok, ugye? – zendül egy hang. – Valaki idejött! Láttam a fényt!  

A város szerényebb, mint Asgard hasonló jelentőségű településeinek bármelyike, de a homokszínű épületek gazdagon faragottak, az utcákon járó-kelő vánok pedig jól tápláltnak és egészségesnek tűnnek. Sif már számtalanszor járt itt, és ez a látvány mindig örömmel töltötte el, abban a hitében erősítette meg mindeddig, hogy a birodalmak közötti együttműködés, ha nem is hiánytalanul, de megvalósult. Most már képtelen ugyanúgy látni a halványarany-sárga- és fehér, bő vászonba öltözött, sötét hajú alakokat.

Köpenyének csuklyáját a fejére húzza, majd szorosan a falhoz simulva elindul a keleti őrség székhelye felé. Nem őrült meg, nem szándékozik egyenesen a karjaikba futni, de tudja, hogy hol kell keresnie Hogunt, aki még a sötét elfekkel való harcok előtt tért véglegesen haza, sok-sok év Asgardban való tartózkodás után. 

Sifnek nincs kompetens terve arra vonatkozóan, hogy hogyan hívja fel magára Hogun figyelmét anélkül, hogy az einherjarok visszacitálnák Asgardba, vagy kérdezősködni kezdjenek. Igyekszik bízni lopakodó képességeiben, és miközben lebukik két erjedőben levő gyümölcsöt tároló hordó mögé, magában százszor elátkozza Lokit.

– Ha kiderül, hogy bolondot csináltál belőlem, kitépem a májad – határozza el. Mielőtt azonban előosonhatna a rejtekéből, egy kéz ragadja meg a csuklyáját, és rántja hátra dús hajáról.

– Mit rejtőzködsz itt, asszony? Talán itt felejtett a férjed, he? – harsogja egy keményfa markolatú lándzsát tartó, rőt bajszú katona. Sif ujjai az utca porába mélyednek. – Ábrázatod alapján nem vagy–

– Sif! – A férfi mögül Hogun lép elő. A nő kis híján felnyög megkönnyebbülésében, de aztán ráébred, milyen ostobán festhet, és csakugyan felnyösszen. – Jötünföld összes havára, mit keresel itt? – Félrelökdösi az értetlenül ácsorgó einherjart, és felsegíti a nőt a cefréshordók mögül. Sif először alig ismer rá. Fekete, hullámos haja majdnem a derekáig lenőtt, szakállát befonva viseli, mint ahogy a ván férfiak többsége, a bőrét sötétebbre festette a nap. A helyőrség fekete-kék egyenpáncélzatát viseli, de a vállára ván mintákkal díszített gyapjúköpönyeg borul.

– Ismered a nőt, Hogun? – szólal meg a vörös bajszú.

– Igen, várt látogató – hazudja Hogun kapásból. Sifnek köpni-nyelni sincs lehetősége, a másik máris reagál.

– Hát akkor meg miért bujkált ezek mögött a büdös hordók mögött? Szégyellős? – Nem várja meg, hogy válaszoljanak, röhögve a hasára csap, majd se szó, se beszéd otthagyja őket.

– Mindig is briliáns humora volt – jegyzi meg Hogun homlokráncolva. – De legalább nem egy kíméletlen fajta.

– A többiek talán azok? – csap le a szóra Sif. 

Hogun arca ahhoz hasonló sebességgel komorul el, mint Lokié, amikor a rózsakertben a megtapasztalt borzalmakról beszélt.

– Jól sejtem, hogy senki sem küldött?

– Igen. Magam jöttem, mert… Ahj, hosszú lenne mindent elmondani, Hogun, és esküszöm, nem vagyok biztos benne, hogy lenne elég erőm hozzá.

– Tudok… – A ván férfi lehajtja a fejét, és mélyet sóhajt. – Tudok Thorról. Hét napon át gyászoltam, és háromszor mutattam be áldozatot a Szelek Szentélyében.

Ván gyászmodor. Hogun ezek szerint visszatért a gyökereihez.

– Tudnom kell valamit.

Egy sikátor rossz szagú, de a kíváncsi szemek elől teljes fedést nyújtó szegletébe rejtőznek, ahol Sif nagy vonalakban elmond neki mindent, amit Lokitól hallott és Vilmeiði könyvében olvasott. Hogun szótlanul hallgatja végig, egyszer sem vág közbe, de az a halvány, szokatlan csillogás mandulavágású szemeiben minden elmond, Sif jól ismeri.

– Igaz lenne mindez? – Mintha valaki teljesen más mondaná ki a szavakat, arca elfehéredik.

Hogun elfordítja tőle a tekintetét.

– Asgardban nevelkedtem, de ide való vagyok… és– 

– Mióta tudod? – szakítja félbe a nő reszketeg hangon. Hogun kertelése ellenére egyértelmű számára a válasz.

– Néhány éve.

– De hogy... hogyan szereztél tudomást róla?

A férfi megcsóválja a fejét.

– A véletlenek vitathatóan szerencsés játéka folytán, én úgy mondanám. A másik szabad városban jártam-keltem egy itteni hadjáratunk során, amikor egy rokonom, másod- vagy harmadági, mindegy, de rám ismert, és azt mondta… – Elkínzott mosoly fut át az arcán. – Azt mondta, szégyen számára asgardi fegyverekkel a kezemben látnia, ahogy itt hivalkodom bennük. Először azt hittem, ízléstelen tréfa, de… még aznap este visszajöttem a városba, és megkerestem a fickót.

– Emlékszem, hogy egy este sehol sem találtunk. Fandral azt hitte, egy nővel vagy.

– Fandral mi mást is hinne…? – Hihetetlen módon mindketten elmosolyodnak. – Visszatérve a történetemre, a férfiról kiderült, hogy a délebben fekvő településekről szökött át ide. Elmondta, miben élnek, elmondta azt... amit az előbb te is.

– Értem. – Sif a tenyerébe temeti az arcát egy pillanatra. Ólomnehéznek érzi a fejét és kőmerevnek az összes izmát. – Ezért jöttél hát vissza. Ezért jelentkeztél önkéntes szolgálatra…

A férfi ekkor fél karral magához öleli, és Sif esetlenül viszonozza a gesztust. Szerette volna megölelni korábban is, de a szándék elakadt valahol félúton a fejében, ami kezd túltelítődni.

– Nem tehettem mást. Nincs sok módom arra, hogy megkönnyítsem az életüket, de ez is több a semminél – mondja Hogun, miközben meglapogatja a vállát. – Itt nincs sok dolgom. A baj a városfalakon túl van, az ellenálló falvakban és kisebb városokban. A vánok makacsok, Sif, nem adják fel a hitüket, a törzsfői rendszert… nem hajlandók elismerni Odint királyuknak, de nem barbárok, bárhogy is hittük, bárhányszor is mondták ezt nekünk a nevelőink...

– Hiszek neked, Hogun. Nem kell bizonygatnod. – És valóban hisz neki, de a csalódottságba kis híján beleroppan. Feszíti és emészti belülről, mint valami kórság, üvölteni akar és átkozódni, de tudja, hogy még korai lenne; és tudja, hogy amikor belefog majd, akkor is ugyanolyan értelmetlen lesz, mint akármikor máskor.

– Mondd – néz bajtársa szemébe néhány perc elteltével. – El tudsz vinni egy ilyen faluba?

Hogun természetesen először nemmel felel; hivatkozik a helyőrség titoktartási esküjére, amit már így is megszegett, hivatkozik mindkettejük testi épségére és Odin haragjára, de amikor Sif felvilágosítja arról, hogy Heimdall milyen különösen viselkedett a Bifrösztnél, enyhül az ellenállása.

– Nem tudom, mit forgathat a fejében a bajcsináló – suttogja Hogun, mialatt az őrség istállóiból elkötött szürke kanca hátán végigvágtatnak egy égbe törő fenyőerdő mellett. A városkapuknál persze feltartották őket, ám a ván férfi vezető beosztására való tekintettel nem sokáig mertek akadékoskodni. – De akarjon bármit is, nem értem, miért törődik ő a vánokkal.

– Nem érdeklik a vánok – prüszköli Sif, karjait szorosabban vonja a férfi dereka köré, és nagyot szippant a gyantaillatú, hűs levegőből. – A bosszúja és a haragja érdekli.

Hogun csak percekkel később felel, amikor a céljukként kijelölt falu első épületei felbukkannak a láthatáron.

– Ne feledd, hogy ő is idegen. – Sarkát a kanca oldalába vágja, még gyorsabb tempóra ösztökélve azt. – Talán idegenebb az ázok közt, mint én valaha voltam.

Hogy lehettem ennyire vak?

A látvány a porig sújtja a nőt. A hímzett, színes vásznaknak és a mosolygó embereknek nyoma sincs, a sötét utcákon beesett arcokat, szemétben alvó időseket és fenyegetéseket üvöltöző einherjarokat lát, akik minden második szembejövőt megállítanak, és kiütik a kezükből a kenyeret, azzal a váddal, hogy lopott. Nem messze pár egymásra halmozott halasrekesz árnyékában két kisgyerek küzd egy lehullott darabért. Az alkarnyi nagyságú, meredt szemű hal nem is bírja sokáig a két kéz között, pillanatokon belül kétfelé szakad, belsőségei a földre ömlenek. Egyszeriben egy katona  felpofoz egy, a kenyere miatt felháborodott ván asszonyt, mire válaszul annak családja a harcosra ront, kövekkel és kapákkal rohannak a páncélosoknak, de sem Hogun, sem Sif nem akarják megtudni a harc végkimenetelét.  

– Én visszamegyek. – Sif hangja elfúló és erőtlen. A tagjai reszketnek, fagyottnak és halottnak érzi minden porcikáját, a gyomortartalma vadul kavarog. – Vissza…

– Vigyázz! – Hogun berántja két épület közé, amikor négy einherjar vágtat el mellettük, a harcolók felé tartva, káromkodva és a pengéikkel hadonászva, a nyomukban felcsapódó sár összemocskolja Sif köpenyének szegélyét. – Mindjárt kiviszlek innen, amint véget ért a küzdelem. Ígérem. Jobb lesz, barátom, ha… - Hogun nagy levegőt vesz, hogy legyen elég ereje végigmondani a mondatot. – Ha elfelejted, hogy létezik ez a világ. Te túl fontos vagy Asgardnak ahhoz, hogy emiatt kerülj veszedelembe.

A következő pillanatban egy test csapódik előttük a sárba. A ván asszony arccal előre érkezik a földre, szétszaggatott szoknyában, hajkoronája megcsonkítva, a ruháin szeretteinek kiontott vére. Egyik térdét maga alá húzza és élesen felsikolt, ismeretlen nyelven jajveszékel valamit, miközben arcát megháborodva csapja a talajnak egyszer, kétszer, majd harmadszor is.

– Ne–

Sif önkéntelenül is lebukik hozzá, és megpróbálja megakadályozni, hogy a középkorú nő szétroncsolja a saját fejét, de mikor az felpillant rá, és meglátja származását eláruló fehér bőrét, kerek szemét és magas homlokát, éktelen sivalkodásba kezd, és utolsó erejével visszataszítja őt Hogun lábaihoz. Sif gyomra ekkor adja meg magát a látványnak.

– Nem – hörgi, amikor barátja karjába kapaszkodva álló helyzetbe emelkedik, meggörbedt háttal, ziláltan. – Nem foglak elfelejteni benneteket, nem…

Vissza kell jutnom, most rögtön.

Meg kell találjalak, köpönyegforgató, bárhol légy is most.          

folyt köv. >> (itt)