Lygavarir III.

Hőseink világrengető kalandjai folyatódnak, jó sok idő után - mentségemre szóljon, rém hosszú fejezet lett, annak ellenére, hogy kemény három jelenet az egész. Új szintekre emeljük a "karakterek-változatos-helyeken-beszélgetnek" ficeket. 

Szóval Loki kiteríti a lapjait, Sif nyakig csobban az identitásválságba, huzavona, hatalmi játszma meg néhány minden hájjal megkent nemes testébe oltott skandináv isten, lazán kezelt, de jelen levő mitológiával. 

A fejléckép Sue művészetét dicséri, a teljes rajz {itt} tekinthető meg.

Kis zene ♪

Vers: 
Kosztolányi: A komédiás dala

III.

„Pusztán csak parancsra várok,

ti vagytok, és – nem élek én

Fogjátok át a világot,

nekem nincs semmim e tekén!”

Feltartóztathatatlan léptekkel, összeszorított szájjal viharzik végig a fürdőterembe vezető, lekerekített élű lépcsőkön, fekete köpönyegét menet közben szakítja le a vállairól. A szövet panaszos reccsenését meg sem hallja, a füleiben visszhangzó szívverése és a nyomában loholó, izzadt einherjar kántálása minden kapacitását lefoglalja.

– Sif úrhölgy, kérlek, várj egy kicsit! – A nő nem felel, hitelesen utánoz egy idült süketet, miközben a megcsonkított kelmét a szűk lépcsőalagút nedves falához csapja. A fekete köpeny egy csomóba gyűrődve, elhullt állatként zuhan alá. – Ez… ez talán nem a legalkalmasabb pillanat! A herc… vagyis a… szóval Loki… éppen fürdik!

– Ne akard nekem megmondani, Hogyishívnak, hogy melyik a legalkalmasabb pillanat! – veti hátra a válla fölött olyan éles, lebírhatatlanul szilaj hangon, hogy az ifjú einherjar rögvest elnémul.– Tőlem aztán egy kuplerájban is lehet, én most akarok beszélni vele!

A harcosnő felindultságának megvannak a maga okai, többek közt az, hogy alig egy órával ezelőtt szemtanúja volt egy irtózatos mészárlásnak Vanaheimban (ami egészen biztosan nem az első volt), és az, hogy amikor hazatérése után lélekszakadva felkereste Sadrik fővezért, hogy megérdeklődje, mit határoztak Loki sorsával kapcsolatban, a férfi csak annyit felelt feszes, fegyelmezett hangján:

– Odin beleegyezett a tanácsosok döntő többsége által szorgalmazott amnesztiába, így a herceg most házi őrizetben van. Nem hagyhatja el a palota területét, azonban minden más egyéb büntetéstől eltekintettek. Ez minden.

A nő még szívesen kérdezett volna tőle még egy s mást, de a fővezér egyszerűen az arcába vágta lakosztályának ajtaját, ő pedig (bár heves ingerenciája volt rá) nem rúgott bele a vaspántokkal erezett fába, mivel nem akarta helyrehozhatatlanul lejáratni magát.

Dühíti Sadrik szűkszavúsága, és felkavarja Loki amnesztiájának híre. Nem kimondottan negatív értelemben, de a tudat, hogy a férfi mostantól ismét szabadon sétafikál a palota területén, valószínűleg láncok és felügyelet nélkül, kényelmetlen bizonytalanságérzetet ültet belé. Mindenesetre – bár ebbe furcsa belegondolnia – ez a legjobb alternatíva, amit csak kívánhat, tekintettel arra, hogy még rengeteg megbeszélnivalója, illetve megüvöltöznivalója van a fekete hajú férfival, amit nem lehetett volna lebonyolítani úgy, hogy Loki nyomában egyfolytában négy megtermett őr koslat, vagy ha vaskos falak mögé dugják megposhadni.

Vissza akarja kapni a változatlanságot, a szilárd talajt a lábai alá, ám ezzel egyidejűleg illúziókért sem akar élni; az igazságra vágyik, de úgy érzi, képtelen lenne elviselni az ízét. Loki arcába akarja kiabálni a bántalmait, a haragját, amiért ilyesmire ítélte. Iszonyatosan gyűlöli a bizonytalanság érzetét, főként, ha róla van szó; a pozíciójáról, az érzelmeiről, vagy a félelmeiről. A köpönyegforgató azonban néhány frappáns mondatköteggel és egy átkozott könyvvel a kétségbeesés talajára terelte őt, mint egy tagadásban élő birkát a különösen ügyesen furulyázó juhász.

Nem akarja belátni, de a hatása alá került. Nem tudott nem odafigyelni rá, nem tudta elnyomni magában az éledező gyanút, és amikor Loki az erkélyen a füléhez hajolt, nem volt képes azt érezni, amit kellett volna, ami szavatolta volna a biztonságérzetét. Azon öt másodperc erejéig nem tudott tiszta, hamisítatlan undort és megvetést érezni. A férfi hangja bűvöletes volt, ő maga célratörő, a tekintete pedig feneketlen, ragyogó, fagyhalállal fenyegető mélység.

Perzselő haragot érez, de nem tudja, ki iránt; Loki iránt vajon, aki belerángatta őt ebbe az egészbe, aki arra kárhoztatta a kísértő, rejtelmes szavaival, hogy kutakodni kezdjen a királya után, és ebből kifolyólag látni kényszerüljön azt, hogy a vádjai… igazak?

Vagy esetleg önmaga iránt érzi ezt a haragot, ezt a kíméletlen indulatot, azért, amiért azt hitte magáról, hogy megvezethetetlen?

Ebbe még belegondolni is olyan érzés Sif számára, mint egy állkapcson vágás egy dértitán zúzmarás öklétől.

Kell lennie valamilyen magyarázatnak, kell lennie valamilyen oknak, ésszerű indoknak… nem lehetséges, hogy ennyi éven át…

… hogy ennyi éven át kisgyermekek kiéheztetéséhez járultam hozzá…

… hogy–

ELÉG!

– Sif úrhöööööööölgy!

– Fogd már be a szád! – tromfolja le az einherjart hangjában olyan vad indulattal, hogy szinte hátralöki vele. Ugyanaz a vörös hajú, serkenő szakállú fiú az, aki hasonlóan fiatal társával együtt végigvonszolta Lokit a szivárványhídon és a főtéren. Páncélja láthatóan túl nagy rá, ormótlanul lötyög inas testén, mint valami maskara. Még Sadrik lakosztályának folyosóján ragadta grabancon a vörös hajú sihedert, miután pufogva elvonult a fővezér ajtaja elől. Az einherjar mondta meg neki, hol találja Lokit, viszont attól kezdve egész odáig levakarhatatlanul próbálta őt visszafordítani, lebeszélni arról, hogy azon nyomban lerohanjon hozzá, és a torkának essen. Sif fejében ez idáig meg sem fordult, hogy hallgasson rá, rég túl van már azon, hogy az elméje komplex gondolatokat alkosson, az agyában kavargó képek minden idegszálát kisajátítják. Látja maga előtt Hogun elgyötört arcát, a ván asszony véráztatta ruháját, a döglött halon civakodó gyerekeket, és még mindig érzi a saját hányásának savanyú ízét, ami a legkevésbé sem tesz jót eleve is csapnivaló közérzetének. Ennyire régen sokkolta már valami. Utoljára kezdő korában adta meg magát a gyomra egy kisebb ütközetben, ahol a szeme láttára zúzták szét egy ló koponyáját, azóta viszont egyszer sem. Egyszer sem. 

☼

Gondolkodás nélkül, két tenyerét előrelendítve löki be a párás, fojtóan forró levegőjű fürdőterem lengőajtaját, kizárva a suta einherjar elhaló tiltakozását és a fiút magát is.

Kisvártatva azonban rájön, hogy talán nem ártott volna jobban átgondolni ezt a rohamot, és hogy valószínűleg a tüdejét épp felöklendező einherjarnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat Loki erkölcsi falra kenésére.

– Na idehallgass, te–

A megkezdett mondat vége a hangszálaira fagy. A lábai egyszeriben földbe gyökereznek, nedvesen csattanó léptei kínos hirtelenséggel akadnak meg, mintha hátrarántották volna. Bőrcsizmája szinte rögtön átázik, ahogy egy közepes nagyságú víztócsába cövekelve, fennakadó szemöldökökkel rostokol egyhelyben, miközben a padlóba süllyesztett, négyzet alakú kőmedencében életének aktuális megkeserítője tökéletes, hiánytalan meztelenségében, csodálkozón félrevetett fejjel méregeti, arcán az értetlenség kifejezésének legkifinomultabb formájával. Nem tűnik sem riadtnak, sem méltatlankodónak, csak valamilyen udvariasan érdeklődő kifejezés ez, mintha egy-egy kupányi mézsör mellett ülnének, és a férfi azt várná, hogy ő feldobjon egy témát.

Sif még életében nem érzett ilyen fokú vonzódást egy helyiség kijárata iránt.

A problémája sokrétű, kezdve azzal, hogy egyáltalán nem kellene ilyen állapotban lennie, tilos lenne elvörösödnie és zavarba jönnie. Egyetlen szerencséje, hogy a vízbe öntött fürdősó - melynek könnyed, üde feketeszőlő illata kellemes ellensúlyt képez a fülledt léggel - enyhén zavarossá tette a medence vizét, így Loki ágyéktól lefelé áldásos takarásban maradt, ellenben a felsőteste a legkevésbé sem. Lassan alágördülő, tompán megcsillanó vízcseppekkel hintett, makulátlanul fehér bőre alatt jól látszik csípőcsontjának szabályos íve, vállai szélesebbek, mint ahogy Sif emlékezett rá, tartása egyenes, s amikor előrelép egy lépést, a gőzölgő fürdővíz feltajtékzik keskeny csípője körül, mintha marasztalni akarná.

A nő, afféle kitekert túlélő reflextől hajtva a bézs-arany színű, tavirózsamintákkal díszített falra kapja a tekintetét. Egy pillanat erejéig komolyan felmerül benne a kérdés, hogy vajon a minden izmát és idegszálát gúzsba kötő, könyörtelen kimerültségbe, vagy netalán az arcát épp elöntő hőhullámba fog-e hamarabb belehalni.

Persze tisztában volt azzal, hogy a fürdőhelyiségben nagy eséllyel pucéran fogja találni a férfit, és ez a gondolat a legkisebb mértékig sem tartotta vissza, elvégre élete jó részét katonák közt tölti, majdnem annyiszor látta mindet meztelenül, mint felöltözve. Mindemellett Asgardban bevett szokás, hogy az egy környezetben élő fiúk és lányok együtt tisztálkodnak, a parasztlegények és kanászlányok éppúgy, mint a nemesi családok gyermekei, egészen addig, amíg a lány eladósorba nem kerül.

Sif esetében ez másként volt. Ő nem a hímezni és énekelni tanuló úrlányok közé tartozott, nem csak alapvető, mindenki számára kötelező kiképzést kapott, és mikor megjött az első vérzése, határozottan kijelentette, hogy ő nem fog férjhez menni, legalábbis nem mások választása alapján. Hűségét és szerelmét hivatalosan a pengéjének és a csatamezők pajzsdörejének ajánlotta fel, titokban viszont a birodalom napfény-hajú, daliás hercegének. Ebből kifolyólag nem látta akadályát, hogy továbbra is együtt tisztálkodjon barátaival – csak akkor vette igénybe a saját kádját, ha megorrolt valamelyikükre, ha nehéz napjai voltak, vagy ha valamiért magányra vágyott. A közös fürdőzések legtöbbször eszeveszett pacsálásba torkolltak, felnőttkorukban ugyanúgy, mint süldőként. Sohasem tudták abbahagyni a tusakodást, ahogy gyakorlótéren sem, úgy a kádban sem. A boldog időkben… Amikor Thor vele együtt kacagott, mikor ő a víz alá nyomta Fandral fejét, az pedig a kapálózás hevében szanaszét fröcskölte az illatosított fürdővizet…

Sif emlékszik ezekre a felhőtlen évekre, ahogy arra is, hogy Loki ilyenkor mindig a medence legszélére húzódott, sovány karjait összefonta maga előtt, és szinte soha nem vett részt a játszadozásban. Szégyellős volt, nem mutatkozott szívesen előttük csupaszon, nem szerette a bolondozásukat sem, és ez kitűnő célponttá tette a csoportos támadásokhoz.

Lényeg, mi lényeg, akkoriban nem volt sem valami fenséges, sem valami ingerlő látvány.

A nő ugyanerre számított, amikor lerohant ide. Nem gondolt a közben eltelt időre, a viszontagságokra, amik minden értelemben megedzették, nem gondolt arra, hogy Loki már távolról sem ugyanaz az ember, aki egykoron volt. Azt hitte, hogy majd a medence sarkában gubbasztva találja, görnyedten és félszegen, ahogy emlékezett rá, ám a szemérmes, vézna fiú helyett most egy vonzerejének teljes tudatában levő, magabiztos, megvállasodott, már-már kívánatos férfit lát.

A valkűrökre, megzápult az agyam?!

– Üdv.

Sif a fogát szívva fordul vissza a bukott herceg felé, aki még mindig nem adja jelét egy csipetnyi zavarnak vagy haragnak sem.

– Ne merj csak úgy üdvözni itt nekem! – rivall rá. Tesz egy határozott lépést a medence felé, csizmájának orra felcsapja a vizet. – És ne merj így mosolyogni sem!

Loki végtelen nyugalommal a tenyerébe kanalaz egy adag vizet.

– A vállamat meg merhetem mosni?

– Elég ebből! – kiabálja a nő. A felindultságtól és a helyiségben uralkodó hőségtől patakokban folyik róla a verejték. – Mit képzelsz te magadról?!

– Ezek szerint nem tetszett, amit láttál – vonja le a következtetését úgy, mintha csak azt állapította volna meg, hogy megfelelő hőmérsékletű a fürdője. Könnyedén a vállára locsolja a tenyerébe gyűlt vizet, majd finoman megdörzsöli a nyakán maradt, fokozatosan halványodó heget. – És mondd, most már hiszel nekem?

Ez a kérdés, legyen bármily egyszerű, olyan a nő számára, mintha minden oxigént kiszuszakoltak volna a tüdejéből. Az már vitathatatlan, hogy Loki nem hazudozott a vánokkal kapcsolatban, így az, hogy hisz-e neki, már nem kérdés többé. Viszont az sokkal inkább, hogy ezek az újonnan megtudott tények milyen hatással lesznek a további életére.

– Ó, hogyne. – Úgy kell előpasszíroznia magából a szavakat, hajszolt szíve őrült ritmusban dübörög. – Nem hazudtál, ez ténykérdés, de ettől még nem lettél több a szememben. – Még egy lépést közelít, sötét szemei olyanok, akár az izzó széndarabok. – Mert hiába adod itt elő nekem a kegyetlenkedést olyannyira elítélő szentlelket azon a kenetteljes, sikamlós hangodon, nagyon jól tudom, hogy téged kicsit sem érdekel a vánok, vagy bárki más szenvedése! Te csak a bosszúdnak élsz.

– Hm… – Ezúttal Loki közelít hozzá. Egészen a fürdőmedence széléig libeg, ahol aztán karjait a langyossá vált kőpárkányra fekteti, úgy néz fel a szaporán ziháló nőre. – Csakugyan?

– Ne hidd, hogy nem látok át rajtad. Tőled szenvedhetnének bármeddig, tudom jól. Csakhogy ez remek ürügy arra, hogy uszíthass… hogy gyűlöletet kelts…

– …Odin ellen – fejezi be a másik minden szégyenkezés nélkül, mellbevágó nyíltsággal. – Jól látod, Tisztesség Madonnája, bölcsességed Skuldéval vetekszik.

– Felettébb mulatságos – forgatja meg a szemeit. – Viszont azt ajánlom, sürgősen hagyj fel a gúnyolódással és vedd elő a jobbik eszed, mert ez már nem játék!

– Eddig sem volt az.

Sif bosszúságtól és tikkadtságtól vöröslő arca dühödt grimaszba rándul. Vértjének fémje mostanra már közel elviselhetetlen mértékben átmelegedett, ő pedig szépen csendesen belesül, mialatt a felszálló, gyümölcsillatú gőztől sötét fürtjei nyirkossá válnak, és az arcához tapadnak.

– Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy nagyszerűen szórakozol, miközben gátlástalanul kihasználod azt, hogy…

Loki ismét csak nem hagyja, hogy befejezze.

– Nem használok ki semmit, csak rávilágítok néhány… új dologra. – A mondat végét egy szolid félmosollyal toldja meg, azúrtekintete úgy tündököl, mintha saját fénnyel bírna. – De most már tisztán látsz. Fényalagutat vágtam neked a sötétségbe. – Láthatóan tetszik neki a saját metaforája, Sif azonban nem tudja értékelni.

– Te meg a fény – veti oda. – Igazi ajándék vagy a birodalmak számára, mi?

– Nos, ami azt illeti…

– Hah! – Fordul a kocka, ezúttal ő szakítja félbe, ezzel egy újabb mosolyt csalva Loki szilvavirágszínű ajkaira. – Jobbnak hiszed magad, pedig erre nincs semmi okod. Te midgardiakat gyilkoltál felháborodott sértettségedben, és megpróbáltad megölni Thort!

Loki arcán azon nyomban elhalványodik a mosoly, ami nem éri meglepetésként a harcosnőt. Tudatosan és szántszándékkal hánytorgatta fel ezt a múltbeli ballépést, tudva, hogy a midgardiakat ért támadás miatt nem sok bűntudat emészti a férfit. Tisztában van azzal, hogy Thor érzékeny pont Loki számára, még ha ezt nem is hajlandó beismerni. Akkor vált ez kétségtelenné számára, amikor az erkélyen lezajlott diskurzusukkor ő a halott hercegre hivatkozva dorongolta le Lokit, amire az ritka hévvel, csaknem magából kikelve vágott vissza. Abban a pillanatban Loki allegória volt: a dühé és a fájdalomé egyszerre.

– Mit akarsz? – kérdezi végül, elvetve a Thor-téma forszírozását. Ő sem lenne képes többet beszélni róla. A hiánya változatlanul betölthetetlen, kedvszegő és fényölő, irgalmatlan sajgás a mellkasa mélyén.

– Az előbb mondtad – mutat rá a férfi, elrugaszkodva a medence szélétől. Fokozatosan, centiről-centire süllyed alá a vízbe, egészen nyakig, a fejét hátradönti. – A bukását. Látni akarom, hogy megfosztják a tróntól, ítélkezni akarok felette, ahogy ő ítélkezett felettem.

– Fennkölt célok. De legalább illenek hozzád.

– Még mindig arra gyanakszol, hogy a bolondját járatom veled? – kérdezi leereszkedőn.

– Úgy van.

– Nehézfejű vagy – csóválja meg a fejét. – Nem csoda, hogy olyannyira odavoltál a bátyámért… Remek páros lettetek volna. – Ezúttal ő tapossa meg Sif gyászát, kiegyenlítve az állást. A nő állkapcsa megfeszül, mintha ütés érte volna. – Mindazonáltal, csak hogy lásd, Sif, hogy nem akarlak átverni, kimondom, amit hallani akarsz: valóban nem hat meg a vánok kínzatása és a sárkányok sanyarú sorsa, bár egyet sem értek velük. De kérdem én – egyenesedik fel, nedves tincseit a füle mögé tessékelve –, mit számít a tett oka, ha a végkimenetele jó?

– Jó? – Sif hangja, ahogy a harci kedve is, egyre lagymatagabbá válik. Vállai kiengednek a makrancos görcsből, ujjait begörbíti, majd kiegyenesíti. – Azt hiszed, olyan könnyű eldönteni, mi jó, és mi rossz?

Loki nem válaszol azonnal, amit nem is bán. Futólag végigsimít izzadtságtól ragacsos arcán, a haját hátrasepri a szeméből. A vállához nyúlva néhány mozdulattal lepattintja magáról az áthevült vértet, és a földre veti. A sarkára taposva kibújik a csizmájából is, ezt követi a bőringe, amit általában a legalul viselt, vékony alsóruhára húzva hord. Térdig feltűri a nadrágját, szabaddá téve sima lábikráit, majd egyszerűen lehuppan a padlót fedő kövezetre, s lábait a lógatja.

– Ha csak egy bizonyos szemszögből nézed a dolgokat, nem nehéz eldönteni. – Loki semmitmondó arckifejezéssel néz rá, a hangja viszont derűről árulkodik. – A te szemszögedből vizsgálva például ez egyértelműen rossz.

– Hagyd a cirádás szöveget, Ezüstnyelvű – szól rá Sif félárbocra eresztett pillákkal. A fáradtság, a megrázkódtatás okozta zsibbadtság mostanra véglegesen leapasztotta az energiakészleteit: nincs ereje se ordibálni, se harciasnak maradni. – Azt már tudom, mit akarsz, ezért éppen itt az ideje, hogy eláruld, tőlem mit akarsz.

Loki alig két lépéssel behozza a köztük levő távolságot, mozdulatai felcsipkézik a nyugodt víztükröt.

– Az ráér. Nem úgy festesz, mint aki a történtek után képes lenne felfogni ilyen kulcsfontosságú dolgokat. Már ha nem sértelek meg vele – ereszt el egy vigyort, miközben hosszú, sápadt ujjait Sif lábfejére fonja, érintése ezúttal kellemesen meleg.

A nő gyanakodva pillant le rá, a megjegyzésről tudomást sem véve.

– Ha belerántasz a vízbe, nagyon csúnya véget érsz.

A válasz csak egy halk, reszelős kuncogás. Lassan, megfontoltan a másik kezét is a nő lábára zárja, hogy utána hüvelykjével finom, de határozott mozdulatokkal masszírozni kezdje annak futástól és hosszú menetelésektől keménnyé kérgesedett talpát.

– Mit művelsz…? – Sif alig hisz a szemének, minden rezdülése mögött gonosz tréfát sejt, szíve szerint kitépné a lábát a megdöbbentően ügyesen munkálkodó kezek közül, de lestrapált tagjának olyannyira jólesik a kényeztetés, hogy képtelen így tenni. Hagyd abba, akarja mondani, de még tiltakozni is gyenge, s egy idő után föladja.

– Annyira szerettem volna azt hinni, hogy csak a levegőbe beszélsz. – A szavak csak úgy kibuknak belőle, ahogy a testében szerteárad a pillanatnyi megnyugvás; a feje hátracsuklik, mellkasa megemelkedik, mikor mélyen magába szívja a helyiség gazdag, szagos levegőjét. – Irtózatos volt… látni őket. De még irtózatosabb volt belegondolni, hogy mindez… hogy ez megtörténhet úgy, hogy…

– Tudom. – Loki nem néz hosszasan a szemébe, és nem próbálja meg elhitetni vele, hogy együtt érez vele a szenvedők feletti sajnálatban. Nem hazudik neki, nem színészkedik, és Sif számára ez több, mint döbbenetes, akárcsak az, hogy a teste mennyire, de mennyire pozitívan reagál elgémberedett lábainak kezelésbe vételére. Az utóbbi hetek óta először érez úgy, hogy a férfi, akivel a szócsatákat vívja, része volt a fiatalkorának, és nem feltétlen egy borzalmas, visszataszító része. Bár sosem volt elragadtatva tőle, mégiscsak együtt nőtt fel vele, Thor fivére volt és állandó fegyvertársa, és, még ha furcsa és hihetetlen is belegondolnia ebbe, talán Odin mellett ő az egyetlen, aki hasonló mértékű hiányt érez, mint ő maga.

– Tudom, mit vársz tőlem… – kezdené, de Loki megrázza a fejét, amitől vizes, koromszín tincsei előrehullnak.

– Dehogy tudod. Annyira azért nem egyszerű.

Sif ekkor úgy dönt, elég volt mára a beszédből. Lehunyja a szemeit, nyeldekel, hogy száműzze a szájában terjengő, csökönyösen jelen levő epe ízét, és azon néhány perc erejéig önmaga iránt is jótékonyan megfeledkezik a gyűlöletről és dühről, amit Loki iránt lenne köteles érezni.

☼

Egyedül üldögél a palota étkezőtermében, félretolt tányérján érintetlenül szomorkodik kenyérből, frissen köpült vajból, főtt sonkából és újhagymából álló reggelije. Fandral és Volstagg felajánlották, hogy csatlakoznak hozzá, ő azonban egymaga kívánt maradni, amit a két férfi készséggel tiszteletben is tartott. Lokival még nem találkozott, de a nap folyamán feltétlenül szeretne négyszemközt beszélni vele, ha másért nem is, legalább azért, hogy letisztázzák, mik a férfi szándékai, és, ami még fontosabb, hogy miért pont őt választotta.

Lábait átlendíti a lucfenyőből faragott padon, és gyors léptekkel kisiet a helyiségből. Kis ideig céltalanul kóvályog – nem szándékozik a szobájában, vagy a könyvtárban keresni őt, ott, ahol régebben a leginkább fellelhető volt, mert nem szeretné, hogy azt higgye, kimondottan vele akar találkozni, még ha ez is az igazság. Útja végül a kastély hátsó kertjéhez viszi, közel a palotában nevelkedő nemesifjak gyakorlatozó teréhez. A homokkal felszórt, lelátóval övezett terület most sincs parlagon hagyva: három, Sifnél valamivel ifjabbnak tűnő, félmeztelen fiú gyakorolja ott a dárdavetést, azon versengve, hogy kinek sikerül messzebb hajítania a fegyvert.

− Hé! – kiált oda nekik a nő a boltíves bejárónál megállva, kezeit csípőre teszi. A fiúk meglepve fordulnak felé, arcukra kaján vigyor szalad fel, mikor meglátják, ki szólította meg őket. – Ugye tudjátok, hogy a harcmezőn nem csak a távolság számít, hanem a pontosság is? Hiába dobjátok el a dárdát a Valhöll kapujáig, ha az ellenfeletek alig pár lépésnyire van tőletek. Az esetben meglehet, hogy magatok szedhetitek össze onnét.

A legmagasabb fiatalember erre kihúzza magát, ökölbe szorított jobbjával erőteljesen kirajzolódó mellizmai közé csap.

− Ne aggódj, Sif úrhölgy, az én dárdám mindig célba talál! Csak szólj, és bármikor szívesen bebizonyítom neked! – harsogja, mire a másik kettő esztelen röhögésben tör ki. Sif egy másik helyzetben (azaz ha éppen nem érintené meg egy finom tenyér a vállát, és nem érezné meg azt a jellegzetes, friss citromfű illatot) bizonyára szélsebesen letrappolna a pályára, hogy egy elegáns gyomorszájon vágással tisztességre okítsa a pimasz nemeskölyköt, azonban az előbb említett körülmény miatt ezúttal elmarad a bosszúakció.

− Frey ivadékait akarnád illedelemre nevelni? – Loki hangja közvetlenül a füle mellől szól; oly sima, mint a kifeszített selyem. – Akkor akár egy csákánnyal is nekirohanhatnál a Törp-hegyeknek.

Sif hátrahőköl, ajkát ingerült morranás hagyja el.

− Ne mássz az arcomba – pirít rá. Tartózkodásának eredete most már számára is érezhetően más: nem az újra és újra fellángoló, harcias indulat-tűz szüli, hanem a bizalmatlanság hűlt sarától süppedős ingoványa. – És nem megnevelni akarom őket, nem a dajkájuk vagyok. – Csak ekkor, kis késéssel fogja fel, mit is mondott igazából az előbb a férfi. – Azt mondod, ezek Frey kölykei? De hisz ők nem itt nevelkednek tudomásom szerint, mivel nemes atyjuk állítólag túl begyepesedettnek tartja az udvar erkölcseit.  

Loki, az arcán egy zavaróan derűs mosollyal megdörzsöli a jobb csuklóját, akaratán kívül is emlékeztetve a nőt arra, hogy nincsenek rajta többé láncok. Aznapi öltözete jóformán hivalkodva hirdeti, hogy felmentették a vádak alól: feltűrt ujjú, könnyű textilből varrott, hasított bőrövvel megszorított tunikát visel szurokfekete nadrággal és térdig érő, csatos bőrcsizmával. Haját félrelebbenti az felszáradóban levő pocsolyáktól párás, nyári szél, ám a sebhelyét elfedi a tunika merevített gallérja.

Fenséges és nemes, akár egy herceg, még ha ő maga nem is az többé.

− Ez így is van. Frey előreküldte a fiait. Ő maga is ide fog jönni, akárcsak a nagybecsű Týr, Bragi és Njörd. – A mondat végén színpadiasan a karját nyújtja a nőnek, felajánlva, hogy az belékarolva, az oldalán sétáljon végig a Vígcsarnokig futó, kikövezett úton, ahol épp négy igáslovak által húzott, alaposan megpakolt kordé vesztegel. Sifnek persze eszében sincs belékarolni, ahogy arra a férfi számított is. – Odin, bármennyire is szeretné – folytatja, jót vigyorogva a harcosnő ellenkezésén –, nem hagyhatja ki a főnemeseket az ország egyik legsürgetőbb ügyéből.

− A trónutódlásból – súgja Sif leverten.

– Pontosan – bólint rá Loki. Összehangoltan, egymás tempójához tökéletesen alkalmazkodva haladnak a véletlenszerűen kiválasztott úti cél felé, miközben a palotaudvart lassanként ellepik a sürgölődő szolgálók, vizet cipelő szobalányok, kertészek és egyéb munkaviselők. A szökőkutat, amin Loki nemrégiben üldögélt, most egy hajlott hátú öregember igyekszik oly tisztára sikálni, hogy a peremben az ember láthassa önnön tükörképét. – Nyílt titok, hogy Odin utálja a főnemeseit, de nem szabad megfeledkeznie arról, hogy ő hivatalosan nem egy elnyomó király.

Sif futó pillantást vet rá, ami ellenben többet mond minden szónál.

– Éppen eleget élezted rajta a nyelved. Most már tényeket akarok hallani.

– Jó vagy abban, hogy számon kérd másokon az ígéreteiket… – jegyzi meg a férfi.

– Te meg abban, hogy ne tartsd meg az ígéreteidet, szóval halljam: mit akarsz tőlem?

– Ehehehe… – Loki ismét csak nem örvendezteti meg a gyors válasz kegyével. Mintha nem is hallotta volna meg a kérdést, előresiet néhány lépéssel. Csak a csarnoknál várakozó szekerek egyikénél áll meg, melyre roskadásig halmozva állnak az érett dinnyék, lédús, hamvas héjú zöldalmák, mellettük kosárszámra sorakozó tengeri kagylóval és sózott hallal.

– Mozgás, cimborák, már csak néhány zsák van hátra! – robajlik fel egy dörgő hang. Kicsivel odébb, a Vígcsarnok tárva-nyitva álló ajtajánál feltűnik Volstagg terjedelmes alakja, aki kivételesen páncéltalanul munkálkodik a szekérfogat egy másik, liszteszsákokkal megpakolt darabjának kiürítésén, körülötte hálálkodó, erősen izzadó cselédek felhőjével.

– Szervusz, Sif! – köszön oda a nőnek a harcos felderülő arccal. Alkarjával letörli széles homlokáról a verítéket, majd pillantása a halas-gyümölcsös kordé körül ténfergő, fekete hajú férfira rebben. – Szervusz, Loki! – Sif nem lepődik meg nagydarab barátja szívélyes hangnemén; Volstagg mindig is hajlamos volt egy jócselekedet után sok rosszat elfelejteni, és tudja róla, hogy Loki nagyot nőtt a szemében a Svartalfheimban tanúsított hősiessége után, nem beszélve az Aether biztonságos helyre száműzéséről. – Jobb bőrben vagy már?

– A fejem a helyén van, mint láthatod – feleli Loki könnyed szemtelenséggel, miközben körülményesen leemel a szekérről egy zöldalmát. – A vérem pedig az ereimben, szóval igen, mondhatjuk, hogy jó bőrben vagyok. – Rövid mustra után átdobja az almát a másik kezébe, aztán egy légies mozdulattal odalendíti az egyik pattanásos arcú cselédfiúnak. Kis híján fejbe találja vele, de az ifjú még idejében elkapja a felé repülő gyümölcsöt. – A nagyságos urak holnap délben érkeznek, nemde? – szegezi neki a kérdést.

A cselédnek beletelik némi időbe, míg sikerül szóra nyitnia a száját, döbbenetében majdnem a földre ejti az almát.

– Igen, herc… vagyis uram… A lugasos kertben lesz a fogadás, uram.

– Pompás. – Ráérősen ellép a kipécézett szekértől, és karját újfent felajánlva a rá váró harcosnőhöz sétál. – Ne kéresd magad – leheli olyan halkan, hogy csak Sif hallhassa. – Tegnap este még a meztelen lábaidat simogattam, ennyi bizonyára nem hoz zavarba.  

Sif szája tüstént kiszárad, de legnagyobb örömére ezt rá tudja fogni az égető napsütésre.

– Csak azért, mert nem rúgtalak azonnal orrba, amint hozzám értél, ne hidd azt, hogy nem futkos a hátamon a hideg tőled. No de – üti félre a témát, mielőtt még kényelmetlen helyzetbe kerülne még önmaga előtt is, amiért olyan kegyetlenül jónak érezte az előző esti talpmasszázst –, elárulnád végre, mivel töltöd a napjaidat a palotafogságban? – Csend. – Hozzád beszélek. – Hiába minden, a férfi válasza mindaddig kitartó hallgatás, amíg Sif belé nem karol, tüntetőleges ciccegés kíséretében.

Szántszándékkal hergel. Tudja, hogy milyen nehéz ez nekem, és mégis…

… a nyavalyás.   

– Nos, szorgosan tevékenykedem – szólal meg Loki ugyanazzal az idegesítő kedélyességgel, mint amikor a szökőkútnál beszélgettek. – Mindenekelőtt keresem azok társaságát, akik nem Odin nevét áldják még álmukban is.

– Tudok Gridről.

Loki nem igazán lepődik meg a hír hallatán.

– Heimdall fecsegett? – Nem vár választ, hisz ez tulajdonképp nem is kérdés számára. – Nos, valóban. Grid majdhogynem egyidős Odinnal, és már csak pozíciójából fakadóan is bőven eleget tud a viselt dolgairól.

– És mégis mit vársz tőle? – kérdezi a nő, félrehúzódva egy arra igyekvő szolgáló elől. Az udvaron a nyüzsgés nőttön-nő, sokan meg is bámulják őket, ahogy kart-karba akasztva lépdelnek a megnyírásra váró enciánbokrok között, bizalmasan sugdolózva. Sif nem törődik velük, sokkal inkább érdekli az a két lábon járó kiismerhetetlenség, aki épp mellette gyalogol. – Lázítsa fel a javasasszonyokat és a gyógyfűszedőket Odin ellen?

Cinizmusa szemmel láthatóan mulattatja a férfit, aki ugyanakkor képtelenül magabiztosnak tűnik. A nő számára kétségtelen, hogy egy, már kiforrott terve van, aminek persze ő is része, és a lelkét és kész lenne kitenni azért, hogy végre megtudja, mi is az pontosan.

– Ó, nem, az ő kezébe nem kard való, hanem lúdtoll. – Lepillant beszélgetőpartnerére, aki résnyire nyílt ajkakkal, lassan kikerekedő szemekkel néz vissza rá. – Ő teremt kapcsolatot köztem, és azok között, akiket eme megtisztelő státuszomban sohasem tudnék észrevétlenül elérni. Olyanokkal, akiket Odin gyűlöl, akik ismerik az igazi arcát, és akik elég becsvágyóak ahhoz, hogy lepaktáljanak a… hogy is neveznek mostanság? – hümmög teátrálisan. – A Hasított Torkúval.

Sifnek szüksége van egy kis időre ahhoz, hogy megeméssze a halottakat, és hogy ne az legyen az első reakciója, hogy ész nélkül berohan a kastélyba, hogy figyelmeztesse a királyt: mérges kígyókat készül mézédes dinnyével és frissen sült cipóval etetni.

– Te rávetted Gridet, hogy üzenjen a nevedben főnemeseknek – jelenti ki megmerevedő arcizmokkal. – Gondolom, számítottál rá, hogy ide fognak jönni a palotába a nagy tanácskozásra, és jó előre elhintetted a magokat.

– Így volt célszerű.

Sif hitetlenkedve kifújja a levegőt, a hang szinte sziszegésnek hat. Bármennyire is felkavarják a hallottak, bármennyire is lázong a benne élő felesküdött harcos, el kell ismernie, hogy Loki terve egész jó, a saját céljának eléréséhez legalábbis.

– Nyilván sikerült megnyerned magadnak őket. – Az arca előtt elreppen egy méh, egyenesen a hajnallilán nyíló enciánok felé tartva. – Nem lehetett túl nehéz. Týr azóta áhítozik a flottaparancsnoki címre, hogy Odin eltávolította az apját abból a pozícióból. Bragi pedig…

– Nem fontosak a kicsinyes vágyaik, Sif.

– A te vágyaid sem kevésbé kicsinyesek.

– Talán – hagyja rá vállat rántva. – De amellett, hogy kicsinyesek, hasznosak is. Méghozzá az általad olyannyira szánt sínylődőknek.

Sif szíve akkorát dobban, hogy attól tart, az egész udvar meghallja.

– De miért mondod el nekem mindezt? Miért pont nekem? – veti fel újra a kérdéseket, amik nem hagyják nyugodni. – Nagyon rizikós a játék, amit játszol, életekkel játszol, köztük a magadéval, Loki.  

– Ó, tudom. – Léptei egyre lassabbá válnak, majd hirtelen megáll, alig pár lépésnyire a pattanásos arcú szolgáló által emlegetett lugasos kerttől, ahol már nagyban folynak a főurak fogadásának előkészületei. A rózsa-és szőlőindákkal körbefuttatott, kicsiny lugasokkal teleszórt terület a várpalota gigantikus kertjének egyik ékessége; a beszélgetésekre, szerelmes összebújásokra és kényelmes félrevonulásra alkalmas lugasokat élre nyírt, alig derékig érő sövényfal veszi körül, ami teljesen behálózza a területet, csakis a bejáratnál ér véget, ott, ahol most Sif és Loki állnak. – De nekem megéri.

– Na és rajtad, meg a pöffeszkedő nemeseken kívül még kinek? – morogja Sif.

– Neked. – Ezzel sikerül újfent meglepnie a nőt; a vékony, mégis erős ujjak egy másodperc erejéig keményen a könyökhajlatára zárulnak. – Ők megkapják a tisztségeiket meg az ásónyomnyi földjeiket, amik miatt fáj a fejük. Ugyan, kit érdekelnek? Cserébe hozzák a magánseregeiket és a befolyásukat. Nekem csak Odin bukása kell… Neked pedig a tudat, hogy igaz ügyet szolgálsz. – Pillantása oly erővel fúródik Sifébe, hogy az szinte beleszédül. – Sohasem támogatnál egy olyan uralkodót, aki egy másik, bár nyilván kényelmetlenebb megoldás keresése helyett áldását adja olyan tettekre, mint amiknek tanúja voltál.

– Odin a békére törekszik – vágja rá Sif, leginkább önmagát győzködve.

– Igen, a békére… a békére bármi áron. Ez kissé visszás, ha engem kérdezel.

– De nem kérdezlek. – Egyszeriben kirántja a kezét a férfi karjából, az állát felszegi. – Nagyon jól tudom, mi a véleményed a királyról. Ha valamit tudni akarok, az az, hogy miért játszod velem ezt a badar játékot.

Loki egy évszázadnak tűnő percig némán tanulmányozza az arcvonásait, mintha leolvashatná róla minden gondolatát. Nem áll elő a felelettel rögtön, bár a harcosnő biztos abban, hogy pontosan tudja, mit akar mondani.

– Szükségem van rád – mondja komolyan, a korábbi játékosságnak nyoma sincs a hangjában.

– Énrám? – visszhangozza Sif megütközve.

– Igen. Jobban mondva a befolyásodra. – A nő hitetlenkedő arcát látva sebtében pontosít. – Csak úgy győzhetjük le Odint, ha a birodalom haderejének jelentős hányada a mi oldalunkon áll. Bármit is teszünk, bármilyen irányba is mozdulunk, szükségünk van az einherjarokra, ezt egy bolond is beláthatja. Na és ki az, akit a harcosok istennőjükként imádnak? Ki az, akiről mindenki azt tartja, a birodalom legbecsületesebb védelmezője? Aki mindig a jó cél érdekében viszi harcba őket, és mindig győzelemre vezeti seregeiket?

Ezúttal Sif válasza késik meg; nem találja a szavakat, amelyekkel kifejezhetné a gondolatait, az érzéseit, mert abban a percben maga sem tudja, mik azok. Úgy áll a férfival szemben, mint egy sóbálvány, a totális elképedés hullámain hánykolódva.

Sohasem gondolta volna, hogy Loki azért próbálta volna megkörnyékezni, mert többet ér Volstaggnál vagy Fandralnál stratégiai értelemben. Sohasem merte volna azt feltételezni magáról, hogy még egy akkora stratéga szemében is, mint Asgard bukott hercege, hasznos figura lehet. Nem fűlik a foga hozzá, hogy ezt elismerésként, mi több, bókként fogja fel, mégis, a büszkeségének ez tagadhatatlanul jót tesz.

Azzal természetesen tisztában van, hogy az einherjarok tisztelik őt. Nehezen vívta ki az elismerésüket, de megtette, és a legtöbben már nem is próbálnak tréfálkozni rajta, szemben Frey nagyképű kölykeivel. Loki logikája is világos előtte: ha meggyőzi őt arról, hogy Odin bukása a legjobb, ami a birodalom és a jó erkölcs szempontjából történhet, ő talán képes lehet az oldalára állítani a hadsereg számottevő részét, ami a főurak seregeivel kiegészülve könnyedén félresöpörhetné Odin támogatóinak fegyveres erejét, mi több, talán megadásra bírhatnák őket, és vér nélkül győzhetnének…

Összerezzen, mikor rádöbben, min is töprengett az előbb. Hát megkísértette volna a gondolat, hogy csakugyan nem Odinnak kell továbbra is a trónon ülnie? De ha nem neki, hát kinek?

A hajába túr, mintha ezzel megszabadíthatná magát az ellentmondásos gondolatoktól és érzelmektől.

– Miből gondolod, hogy hallgatnának rám? – kérdi, a hangja azonban messze nem olyan határozott és megingást nem sejtető, mint amennyire szeretné. Képtelen tagadni, hogy az előbb hallottak jólestek neki, akárcsak a masszázs a fürdőben. Ismer. – Miből gondolod, hogy nem fogják azt mondani, hogy elment az eszem, vagy – rándul meg az arca –, hogy elbájoltál, és a te kedvedért beszélek valótlanságokat?

Loki halkan felsóhajt.

– Ezek szerint nem látod tisztán magad – állapítja meg, ismét csak mellőzve mindenfajta meglepődést. – Tudod, hogy emlegetnek téged a katonák egymás közt? – teszi fel a szónoki kérdést. – Úgy, hogy a Vasszűz. A „vas” része cáfolhatatlan, a „szűzzel” már lehetne vitatkozni… De tény, ami tény – emeli meg kissé a hangját, amikor a nő dohogva közbe akar vágni –, a szemükben te vagy Odin leghűbb harcosa, akinek senki sem rendítheti meg az erkölcsi tartását. Az olyan bolondok számára, akik azt hiszik, a világ hőslegendákból és dalokból áll, te vagy a megtestesült ideál. Egy életre kelt vitézi költemény, ha úgy tetszik. A Vasszűz, aki felküzdte magát a legnagyobb harcosok közé, aki a koronaherceg oldalán harcolt minden vész idején, és satöbbi, és satöbbi. És ebben nem is tévednek. – A tekintete elréved a lugasos kert felé, ezzel felszabadítva a nőt annak mélyre ható, boszorkányos bűvereje alól. – Az igazság és a hűség híve vagy, Sif, aki a tőle telhető legjobbat akarja nyújtani. Ez így volt gyermekkorunkban is. Ezt a természetet örökölted atyádtól. – Váratlanul széles mosoly tűnik fel az arcán. – Emlékszel az álf hercegre?

– Az álf hercegre?

– Igen. Arra a hegyesfülű pojácára, akit hosszú évekkel ezelőtt vendégül láttunk, a két világ közti békét megerősítvén. – A nő erre semmit sem tud reagálni a homloka ráncolásán kívül, mivel sejtelme sincs, mire akar ezzel kilyukadni beszélgetőpartnere. Már így is elég meglepetés érte, nem tudja, hová lehet ezt még fokozni. – Mindenkit bosszantott. Azt hitte, hogy azért, mert a talpnyaló apja barátságban áll Odinnal, minden megengedett számára az udvarunkban, kezdve az összes itt élő hölgyemény elcsábításával, illetve megrontásával. Két hét után felbőszült férjek tucatjai akarták kardélre hányni, de megkötötte a kezüket Odin békéje… Csakhogy aztán egy este valaki belecsempészett valamit az álf herceg borába, amitől egy teljes hónap erejéig tehetetlenné vált. Hisztérikus állapotban követelte a magyarázatot az a szánalmas nyegle. Odin persze éktelen haragra gerjedt, tudni akarta, ki volt az, aki ilyen tettre vetemedett, és kérdőre vont minket is… Ott álltunk mindannyian, én, te, Thor, Fandral, Hogun… Mindnyájan tudtátok, hogy én voltam, de csak álltatok és hallgattatok. – Most már nem kérdés Sif számára, hogy mi fog kikerekedni ebből, de nem szól közbe. Loki gördülékenyen folytatja: – Végül te voltál az, aki elárult. És nem azért tetted, mert nem szerettél. Nem is azért, mert nem értettél egyet azzal, hogy ideje volt elbánni az álf féreggel. Azért tetted, mert képtelen lettél volna hazudni a királyodnak. Bizonyítani akartad neki a hűségedet, és meg is tetted. Senki nem hisz annyira Odin nagyszerűségében, mint te – fordul vissza felé elszánt lendülettel. – És nincs senki, akinek jobban hinnének, ha az oldalamon állva kijelentené, hogy a Kilenc Birodalomnak új, józanabb belátású királyra van szüksége.      

☼

Tudja, hogy Lokinak igaza van, egy részint biztosan.

Nem kétséges, hogy az állapotok, amik Vanaheimban uralkodnak, tarthatatlanok, ahogy az is, hogy lehetne rá megoldást találni, csak némileg több kompromisszumkészséggel, és az áz-ván ellentét okozta büszkeségbeli akadályok félretevésével. Az sem kérdéses, hogy a férfi által felvázolt terv hatásos – nagyratörő, merész, de átgondolt.

Sif végighordozza a pillantását a lugasosban mulatozó főnemeseken, két keze közt egy mézserrel teli ivókürttel. Az élveteg Frey egy árnyékot adó fa alatt henyél, mindkét combján egy sötét hajú szépséggel, akik érett szőlőt szemezgetnek a szájába. Kicsivel odébb a szálfa termetű, kék hajú és szakállú Njörd álldogál a gyöngydíszes bajszú, szikár Bragi társaságában. Týr, a hegyvidék ura kicsivel odébb, az egyik szőlőlugasban ül, elmélyült eszmecserébe feledkezve az ezúttal cifra ruhákba bújt Sadrik fővezérrel.

Ha ezek a nagyurak támogatják őt, esélyes a győzelemre, fut át a nő fején a gondolat. Njörd pedig a vánoktól származik, így neki bizonyára szívügye a népének sorsa…

Nagyot kortyol az italából. Szerencsére senki sem lép oda hozzá, hogy részvétet nyilvánítson, vagy kényszeredett csevegésbe mélyedjen vele. Csakis udvariasságból jelent meg itt, illetve, hogy demonstrálja a birodalom életében betöltött fontos szerepét. Minden körülmény ellenére megtiszteltetésnek érzi, hogy bebocsátást nyert ide, ahová csak a legfontosabbak jöhettek. Odin tanácsának tagjai is megjelentek az eseményen, bár az ellentét köztük és az ősi nemesek közt szinte tapintható. Sif előtt nem titok, hogy Bragi és társai erősen nehezményezik, hogy nemes, évezredekre visszanyúló vérvonaluk ellenére nem ők kerültek be a Királyi Tanácsba, hanem Odin kedv szerint összeválogatott kegyeltjei. 

Lokit sehol sem találja, jóllehet ez nem csodálkoztatja el. Őt nyilvánvalóan még véletlenül sem engednék be egy ilyen jeles eseményre, ami ugyan csak illemből került megrendezésre, de mégsem szükségeltetik oda egy legendás bajkeverő. Már nincs túl sok mentsége arra maga előtt, hogy miért keresi a férfit, hiszen az már felfedte előtte a lapjait, elmondta, mik a szándékai, és most már várnia kell; vagy arra, hogy egy hordányi einherjar rávesse magát és néhány nap múlva kivégezzék, mert lázadást szított az uralkodó ellen, vagy pedig, hogy a nő az ő pártjára álljon.

Köztes megoldás nemigen létezik. Sif nem az a fajta, aki tétlenül üldögél egy ilyen kiélezett helyzetben, szemben Heimdallal, aki kimondva- kimondatlanul, de úgy döntött, nem szól bele a királyságon belüli ellentétekbe. Az indokai közt több minden is szerepelhetett, de Sif úgy véli, hogy a kapuőr talán akkor ábrándulhatott ki Odinból, amikor az kijelentette, hogy akárhány asgardi katona odaveszhet a sötét elfek elleni harcban, nem számítanak a veszteségek, csak a győzelem.  

Arra eszmél, hogy a kézfejét apró lábacskák simítják végig, visszahívva őt a gondolatai világából. A vékony lábak egy bíbor szárnyú pillangóhoz tartoznak, mely a szárnyait rebegtetve forgolódik a kezén, majd hirtelen a levegőbe röppen, átsuhan a lugasoson, és eltűnik az Emlékek Kertje nevezetű, legutolsó kertrészben, ahol a halott asgardi hősök, királyok és királynék szobrai állnak. A bíbor pillangót további hat követi; mindegyik megül egy-egy pillanatra Sif egy szabad bőrfelületén, utána társuk nyomát követve, ugyanabba az irányba tartva távoznak.

Hamar rájön, hogy ez útmutatás, és nem kell sokat tűnődnie azon, hogy kitől származik. Rövid fontolgatás után elindul a lepkék útját követve. Nagy örömére nem kell sokáig kanyarognia a sövény alkotta utcákban, alig két percnyi séta után odaér az Emlékek Kertjéhez vezető, mohos lépcsőfokokhoz. A kert ezen, leghátsó részét nem gondozzák olyan szigorú odafigyeléssel, mint a többit: úgy tartják, azzal megzavarnák a holtak nyugalmát, és az ott gyászoló élők csöndes átszellemülését, illó összekapcsolódásukat azokkal, akik már nem lehetnek velük.

Az itt növő fák sötétzöld lobkoronái olyannyira meghíztak már, hogy csaknem teljesen elzárják a fényt, ahogy odafent összekapaszkodnak, némelyik törzse girbegurba, harkályok fúrtak beléjük odvat, keresztágaikon madárfészkek bújnak meg. Sif megtorpan az első, valósághű méretekkel rendelkező szobor előtt, mely Odin apját, az Építő Burt formálja, tömött, derékig érő szakállával, kétkezes pallosával roppant kezeiben. Egy újabb pillangó azonban azonnal útba igazítja, az ő gyalogtempójában száll előtte mindaddig, amíg az árnyas ligetben rá nem akad hívójára, a férfira, aki egyre több és több kérdést vet fel benne, a férfira, aki szinte minden tétjét őrá tette fel, és aki tényleg nem akar gúnyt űzni belőle, szemben azzal, amit feltételezett.  

Loki a tegnapi öltözékében ácsorog egy nemrégiben kihelyezett szobor előtt, oly mozdulatlanul és fehéren, mintha ő maga is a szoborkert része lenne. A pille, amely odavezette a nőt, megtelepszik a vállán, majd egyszerűen elfoszlik, levegővé olvad és eltűnik.

– Kérdeznék valamit – szólal meg Loki még mindig moccanatlanul. A szemét le sem veszi az előtte álló, márványból faragott nőalakról, az egyetlen dologról, ami megmaradt számára az anyjából az emlékein túl. A faragás szépséges: az arc szelíd mégis fenséges, mint amilyen az asszony maga is volt, fodros, bő ujjú ruháját aprólékosan munkálták élethűre; kitárt karjairól és sudár testéről aláomolva majdhogynem súrolja a földet.

– Felesleges – mondja Sif, a hely szelleme miatt önkéntelenül is halkabb, érzékenyebb hangon. – Alig telt el egy nap azóta, hogy közölted, mit akarsz, ne várd, hogy…

Loki megrázza a fejét, ugyanúgy, mint korábban a fürdőhelyiségben.

– Nem azt akarom, hogy máris eldöntsd, merre húz a híres becsületed. Ha a kiszolgáltatásomat választod, arról úgyis rövid úton értesülök, nemde? – Már tényleg nem érdekli semmi, csak az egyetlen, utolsó lehetősége a bosszúra, gondolja Sif. – Csak azt akarom… arra kérlek, hogy… – A levegőt a fogai közt átszívva mély lélegzetet vesz. – Hogy mondd el, hogy zajlott a szertartás. Méltó volt hozzá?  

Sif sosem vonta kétségbe, hogy Loki szerette az anyját. Még akkor sem, amikor minden gondolatával megvetette, akkor sem, amikor iszonyúan dühös volt rá. Mégis, hihetetlenül megrázó számára így látni őt, hanyagolva a magabiztosságot sugárzó, gunyoros attitűdöt, levetve az eszes machinátor szerepét, ahogy csak áll ott, enyhén előgörnyedve, mintha azt tervezné, hogy a következő másodpercben előrelép, és átöleli a hűs márványalakot.

– Méltó – szakítja meg a csendet Sif egy lépéssel közelebb araszolva a fekete hajú férfihoz. – Királynéhoz méltó temetést kapott, senkinek sem jutott eszébe elhanyagolni, bármekkora is volt a veszély. Minden zugban einherjarok őrködtek, de… minden rendben zajlott. – Maga sem tudja, miért, de feltétlenül szeretné a lehető legrészletesebben leírni Lokinak az eseményt, a fiúnak, aki nem lehetett ott az anyja temetésén. Nem akarja sajnálni ezért, de sohasem volt érzéketlen. Megtanulta kordában tartani az érzéseit, de elfojtani őket sosem akarta. Persze tudja, hogy Loki magának köszönhette azt, hogy egy zárkában kellett ülnie a temetés ideje alatt is, ez viszont mégsem olyan dolog, amit helyeselni tudna. – A testét megtisztították és puha kelmékbe öltöztették. A hajó, amiben útjára bocsátottuk, az egyik legszebb volt, amit valaha láttam. Ott volt a palota egész népe és szinte az egész város… A hajója nyomában vagy száz kisebb úszott, amelyeket a legjobb íjászaink lobbantottak lángra. Az asszonyok ragyogó fénygömböket engedtek az ég felé… Odin pedig egy sújtással megnyitotta előtte a Valhöll kapuját.

Ennél többet hirtelenjében nem tud mondani, de Lokinak ez bőven elég. Biccent egyet, de nem néz rá. Ezúttal nincs kedve a belháborújával foglalkozni. 

Sif szótlanul áll egy ideig mellette, hagyva, hogy elmerüljön a gondolataiban, aztán kérdés nélkül követi, amikor a férfi pár méterrel feljebb gyalogolva megáll egy másik, még az előzőnél is újabb szobor előtt.

– A szoborfaragó mester állítólag a halandót is meg akarta csinálni, hogy úgy álljanak, mintha a karjába kapaszkodna. De Odin megtiltotta neki.  – Loki két ujjával lopva végigsimít a bátyja orrnyergén, majd végig az arcán, egészen az álláig. Sif nem fűz hozzá a mondandójához semmit, a fájdalom, ami a szívébe lopja magát, elorozza a hangját. – Mindenesetre… bárhányszor is álmodoztam arról, hogy kitekerem Thor nyakát, örülök, hogy nem én okoztam a halálát.

– Ez tőled szinte egy szerelmi vallomás – nyögi Sif egy kínszülte mosollyal a szája szegletében. Loki annak hű másával az arcán fordítja felé a fejét.

– Hát ez igazán…

– Á! – Kellemes, derűs hang vágja félbe rozoga társalgásukat. Az irányból, amerről ők is jöttek, a magas, sovány Bragi közeledik, homok-és aranyszínű ruháiban, hosszan aláhulló, hullámos, sötétszőke haja kissé már ritkás, fából faragott gyöngyökkel díszített bajsza azonban ugyanolyan kackiás, mint ifjúkorában. – Csak nem "szerelmet" hallottam?

– Uram. – Sif kötelességszerűen meghajol előtte, de a költőúr csak legyint.

– A gyászban mindannyian egyenlők vagyunk, úrhölgy – duruzsolja mézesmázosan.

– Hogyhogy nem a mulatságot élvezed, nagyságos úr? – veti oda Loki hasonló hangnemben, mire a nemes fölnevet.

– Felfigyeltem azokra a semmiből feltűnt, bíbor szárnyú lepkékre. Egy igazi művész figyelmét nem kerülik el az effajta tünemények.  

– Valóban csak a lepkék miatt jöttél volna ide, Bragi?

– Ohó! – Az idősebb férfi előrelép, egyik kezével Loki vállára markol, míg a másikkal megpaskolja a felkarját. – Fondorlatos és éles nyelvű – bazsalyog –, a herceg, aki pár éve még csöndes, nem ritkán csínytevő kölyök volt, mostanra mivé nőtte ki magát? A haragja világokat söpör el!

Loki türelmesen megvárja, amíg Bragi eltávolítja a markát a válláról, csak azután nyitja szóra a száját.

– Nem áll szándékomban egy világot sem elsöpörni. Pusztán letaszítani a trónról egy érdemtelen királyt.

Bragi a fejét ingatva felteszi a tenyereit. Sifnek kedve lenne közölni a férfiakkal, hogy éppenséggel ő is jelen van.

– Ohó – mondja megint –, ne nevezzük érdemtelennek, nagy tetteket mondhat magáénak, de… Az ítélőképessége, mondjuk úgy, sosem volt az igazi. Csőcselékkel töltötte meg a tanácstermet… kötélverők, kovácsinasok és mészárosok ivadékaival! – szusszan fel borzadva, mintha férges kenyeret tettek volna elé. – A flottaparancsnok egy gyertyaöntő fia! Nem hinném el, ha nem Asgardban történne.

– Mit számít a származásuk, ha értik a dolgukat? – szúrja közbe Sif, megelégelve a fákkal egyenértékű szerepét. Mivel Loki már felvilágosította, pontosan tudja, hogy a két férfi szövetségben áll egymással, és ez a közjáték rettenetesen frusztrálja.

A kedélyes főúr felé tekint, és meleg mosolyt intéz felé, mintha az édeslánya lenne. Ő is bennem látja a lehetőségeit.

A gondolattól összesűrűsödik a tüdejében a levegő.

– Szíved hölgye valóban olyan tüzes jelenség, mint amilyennek Grid úrnő leírta a levelében – közli Lokival, ezzel egy cseppet sem nőies horkanást előcsalva a Sifből.

– Mi? Szíved hölgye?! Mi a fe–

A két férfi elégedett vigyorából és Bragi célozgatásaiból egykettőre megérti, miért ragaszkodott Loki a minap annyira ahhoz, hogy belékaroljon a sürgölődő szolgákkal, egyben kíváncsi szemekkel teli udvaron, és miért ösztökélte a közös sétára.

A nyavalyás!

– Te azt… - hápog egy leforrázott ember arcmimikájával, ivókürtje kicsúszik ügyetlenné váló ujjai közül. – Azt a látszatot akarod kelteni, mintha…

– Ne vedd rossz néven, Sif úrhölgy – igyekszik lecsillapítani Bragi vidáman, miközben Loki még csak nem is próbálja elrejteni a mosolyát. – Így igen kevesen fognak arra gyanakodni, hogy itt bármi is… zajlik, helyette inkább születik pár dal a bátor hölgyről, aki bajtársa elvesztése után annak jó útra tért fivére karjában lelte meg a vigaszt. Hm, lehet, hogy magam ragadok hozzá lantot!

Sifnek az az első meglátása erről, hogy ha minden dalnak ennyi valóságtartalma van, sosem hisz majd egyiknek sem többé. Sem a „bajtárs”, sem a „jó útra tért” sem pedig a „karjában keres vigaszt” rész nem stimmel. E véleményét azonban nincs lehetősége kifejteni, mert újabb léptek harsannak az avaron, amelyek két lándzsavivő einherjarhoz tartoznak.

– Sif úrhölgy – szól a magasabbik olyan mély hangon, mintha egy kút aljáról beszélne. – Őfelsége, Odin király látni kíván.  

folyt. köv. >> (itt)