Astrid II.

Meghoztam a második részt, amiben a középhosszú expozíció után behatóbban megismerjük Frohlander felügyelő kis csapatát, ám mindenekelőtt kibontakozik a központi kérdéskör. Jó olvasást! ♥

"− Ismerted őt? – kérdezte Ellinor. – Vagy volt bármilyen jellegű kapcsolatod vele?

− Elég jól ismertem. – Magam is elcsodálkoztam azon, hogy a hangom milyen kemény és józan, halvány nyomát sem mutatva annak a zűrzavarnak és mélyről feltörő fájdalomnak, ami bennem tajtékzott. – Szoros kapcsolatban álltunk. Ő volt a legjobb… az egyetlen barátom, és egyike voltam azoknak, akik utoljára látták." 

2.

Alig egy perc késéssel megérkeztem a megadott címre. Szélsebesen bezártam a kocsit, sebtében felvett ingblúzom alját magas derekú, fekete nadrágomba tűrtem, és felsiettem az emeletes házhoz vezető lépcsősoron. A környék egy teljesen átlagos lakókörzet hatását keltette, éppen emiatt merőben különbözött az eddigi ügyeim helyszíneitől, ahol mindig akadt valamilyen vészjósló körülmény, mindig terjengett a levegőben valamiféle sötét érzet. Agnes Flygtre példának okáért a kertje végében bukkantunk rá, a letaposott veteményes mögött, arccal a virágágyásban. Emlékszem, a kertészpapucsait méterekkel odébb találtuk meg, bizonyára lerepültek a lábairól, miközben a szeretője kesztyűs kézzel fojtogatta, és ő az élettért küzdve, kétségbeesetten rúgkapált.

A ház előtt három rendőrautó állt, afféle védőkordont alkotva. A bámészkodók, talán az autók oldalán díszlő jel hatására, nem mertek átfurakodni közöttük, inkább mögöttük sorakoztak fel. A környező házak kíváncsiskodó lakói nyitva álló ablakaikban nyújtogatták a nyakukat.  

Azonnal kiszúrtam a földszinti lakás előtt tolongó rendőröket és Noakot, aki percenként a főkapu felé pillantott.

− Hölgyem? – szólt oda nekem az egyik, a helyszín biztosítására kirendelt rendőr.

− Kerstin Solberg nyomozó – kaptam elő a jelvényemet anélkül, hogy egyáltalán ránéztem volna a férfira. A tekintetemmel valaki mást kerestem. – Uram! – intettem oda Jacob Frohlandernek, a nyomozás kijelölt vezetőjének és felettesemnek. A felügyelő odabiccentett az engem feltartó biztosnak, aki ezt látva zokszó nélkül utat engedett nekem. 

Szokás szerint kifogástalan öltözetű főnököm bevárt a kapunál. Dús, fekete haja mindig úgy nézett ki, mintha egy fodrászatból lépett volna ki, a bőre betegesen sápadt volt, csaknem viaszsárga, mintha sosem látott volna napot, ujjai elszíneződtek a cigarettától. Mindig egy fáradt ember benyomását keltette; sosem kapkodott, nem voltak hirtelen érzelemkitörései, és senki sem bírt túl sokáig a szemébe nézni, mert attól a végtelen kiüresedettségtől, amit a tekintete sugallt, hosszú távon bárkinek eret vágni támadt volna kedve. Az eddigi, szolgálatban eltöltött tizennyolc évének rémségei csúnyán megtépázták a lelkivilágát, ráadásul egyes szóbeszédek szerint a feleségével egy ideje erősen megromlott a viszonyuk. Volt egy gyereke is, a kislányról azonban Frohlander szinte sosem beszélt, ellentétben Olléval, aki elég gyakran tett említést arról, hogy tizenhárom éves fia, Joel úgy kezeli őt, mintha nem is az apja, hanem egy szakadt konyharongy lenne.

− Mi a helyzet? – kérdeztem a lakás felé igyekezve.

− Még nem sokra jutottunk. Az áldozatot a jelek szerint két kézszúrás érhette, de még nem értek ide a hullamozgatók.

– Erőszakos behatolás történt?

– A zárat feltörték, viszont ügyeltek arra, hogy ezt kívülről ne lehessen megállapítani – felelte Frohlander. – Igényes munka.

− A bejelentő?

− Lovisa Sjöland, a lánya. Állítása szerint akárhányszor hívta az apját, nem vette fel, ezért átjött, hogy megnézze, van-e valami baj. Jelenleg sokkos állapotban van, Ohman kérdezi ki. – Nem kellett rámutatnia a nőre, azonnal kiszúrtam őt és a nyomozót. A postaládák előtt álltak, Björn egy jegyzettömböt tartott a kezében és idegesítően kattogtatott a tollával, míg Lovisa Sjöland, egy madárszerű, kesebarna hajú nő a kezét a szájára szorítva próbálta visszafogni a könnyeit és a hányingerét. Olyan törékenynek tűnt, mintha az első fuvallat elsodorhatná.

− Adnunk kellene egy kis időt neki – vélte Noak, az örök empatikus. A lakás előtt toporgott, olykor rá-ránézve a szembeszomszéd ajtajában ácsorgó Ellinorra, aki az ott lakó kövér, szakállas férfit kérdezgette. A férfi küszöbét egy fekete spániel kaparta idegesen, amit gazdája a lábával igyekezett a lakáson belül tartani. 

− Ki az áldozat?

− Verner Sjöland, hatvanegy éves, egyedülálló férfi. Fizika-matematika szakos tanár az N. H. Samuelssonban.

Megtorpantam. Olyan erővel ragadtam meg felettesem öltönyének ujját, hogy kis híján feltéptem a kényes anyagot.

− Hogy ki? – Azt hittem, rosszul hallok. – Azt mondta, Verner Sjöland? A fizikatanár?

− Úgy van – bólintott kissé megzavarodva. A szemeim kerekre nyíltak, arcomra őszinte döbbenet ült ki.

− Engem is tanított.

Az áldozat otthona rendkívül zsúfoltnak hatott. A nappaliban a tévé még mindig be volt kapcsolva: egy akciófilm futott a DVD lejátszóban, de a hangot már valaki levette. Sjöland halála óta végtelenítettben járhatott a lemez, amit a pulton szomorkodó nyugta tanúsága szerint aznap kellett volna visszavinnie a kölcsönzőbe.

Átvettem az egyik helyszínelőtől a nekem kiutalt, fehér gumikesztyűket, és gyorsan a kezeimre húztam őket. Megkerültem az utamba akadókat, és a konyha felé fordultam, mivel a legtöbb ember ott tömörült össze, és a vakuk is afelől villogtak. Olle csodával határos módon már ott volt, s tőle szokatlanul komoly arccal, elmélyülten végezte a munkáját.

− Szép reggelt! – köszönt rezignáltan. – Nyugi, tudom, hogy már úgysem lesz szép. Kinek van kedve egy vérben tocsogó matektanárral indítani a szombat reggelét?

– Azt hiszem, majdnem minden középiskolásnak – szólt oda az egyik helyszínelő, mire páran felnevettek. Ezek is jó régóta lehettek már a szakmában.

Sóhajtva guggoltam le a test mellé. A földön fekvő férfi valóban az volt, akinek gondoltam: a színtelen, ráncos arcban azonnal felismertem egykori fizikatanáromat és osztályfőnökömet, noha sokat változott az elmúlt tizenöt évben. Jó pár kilót felszedett, és a szakállától is megvált, ami az én időmben szinte védjegye volt. A hasán feküdt, tagjait sután szétvetve, arcára ráfagyott a rémület. Alig egy évig tanított engem, azonban annyi idő alatt is megtapasztalhattam, hogy milyen tiszteletreméltó jelenség, éppen ezért ez a kiszolgáltatott helyzet elképesztően megalázó volt számára. Sűrű, már régen megalvadt vére terebélyes tócsában terült szét széles teste mellett. A konyhaszekrény oldalán húzódó vércsíkok arról tanúskodtak, hogy többször is megpróbált felkelni, mielőtt végleg elgyöngült volna. Mellette egy törött tál darabjai hevertek, az üvegcserepek között összemorzsolódott kekszdarabokkal. Az edény maradványai mellé a nyomrögzítők egy fehér táblácskára festett, fekete 3-ast raktak.

− Nincs túl sok nyom eddig, de körülbelül két napja halott – mondta Olle. – Bár azért akad itt egy-két érdekes dolog.

Csupán egyetlen lépést kellett tennem, hogy láthassam, mire utal a férfi. A holttest jobb kezétől alig pár centire, a hideg, mintázott járólapon két, vérrel festett betű sötétlett. A betűk körvonalai elmosódtak; egy reszkető kéz festette őket a kőre, egy görcsöktől és fájdalomtól rázkódó kéz.

A. J.

Tekintetem hol a betűkre, hol egykori tanárom vérmázas ujjaira terelődött. Mivel még nagyon a nyomozás elején jártunk, értelemszerűen semmiféle spekulációba sem tudtunk belemenni, és az emlékeimben kutatva sem találtam semmi olyan A. J. rövidítésű dolgot vagy nevet, amihez Sjölandnak bármiféle köze lehetett volna. Az, hogy valamikor ismertem, nem jelentett előnyt, ugyanolyan tanácstalanul álltam Olle és Noak mellett, mint amilyenek ők is voltak.

– Talán valami kód lehet?

– Kód? Na de milyen kód? Azok általában ennél hosszabbak.

– Ne általánosíts, sose lehet tudni – vonta meg a vállát Mikkelsen.

– Na és szerinted kinek akart volna kódolt üzenetet küldeni egy félig már nyugdíjas matektanár?

– Tudom is én, a GRU[1]-nak…

Noak mondta ki a végszót.

– Én ezt inkább monogramnak tippelném.

Egy monogram? Nyomban törni kezdtem a fejem, még ha nem is volt túl sok kiindulási alapom. Kinek lehetett baja az öreg tanerővel? Tudhatok olyanról ezzel a monogrammal, akinek köze lehetett Sjölandhoz? 

A rövidzárlat abszolút váratlanul állt be nálam, és onnantól kezdve nem volt visszaút. Csillagszórók gyúltak a gyomromban és petárdák a koponyámban, a gondolataim darabokra hulltak a fejemben, és onnantól kezdve képtelen voltam összerakni őket. Csak álltam, mintha én is a berendezés része lennék, és néztem azt a két horrorisztikus betűt, miközben kérdések tucatjai villantak át agyamon: Lehetséges ez egyáltalán? Eszemen vagyok? Hogy is lehetne… De miért ne lehetne?

− Valószínűleg ez tényleg egy monogram – törte meg a csendet Olle. Feljebb tolta a szemüveget az orrán, és gumikesztyűs kezével körbeírta a betűket a levegőben, mintegy rekonstruálva a felfestés folyamatát. – Sőt, szinte tuti, hogy az.

− A gyilkos neve talán?

− Vagy maga a gyilkos pacsmagolta oda. – Felkapta a fejét, amikor a nappali felől egy hangos csattanás hallatszott. – Hé! Kicsit finomabban, Kristersson! Mit ártott neked az a nipp? És Lindholm, ne lopd itt a napot, van még elég szomszéd ebben a házban. Valaki csak hallott, vagy neadj’ Isten látott valamit!

− Oké, de azt hiszem, Kerstinnel valami nincs rendben. – A szemem sarkából láttam csak, hogy Noak ösztönösen felém hajol, alighanem azon dilemmázva, hogy megszólítson-e, vagy inkább rögtön nyomjon a kezembe egy hányózacskót. Megérintette a karomat, hogy magára terelje a figyelmemet, de én még mindig nem tudtam levenni a szemem a monogramról, ami nekem százszor többet mondott, mint ott akárkinek. − Kerstin! – szólongatott. Fogalma sem lehetett, miért nem tudok sem megnyikkanni, sem bárhogy máshogy reagálni. Két éve dolgoztunk együtt, de még soha, egyetlen alkalommal sem fagytam le, egyetlen halott látványa sem rémisztett meg vagy sokkolt.

− Ez tényleg monogram. Egész biztosan az. És azt hiszem, tudom, kié. – Olyan esetlenül ejtettem ki a szavakat, mintha álmomból riasztottak volna fel, és tolták volna az orrom elé a halott Sjölandot (ámbár ez nem állt annyira távol az igazságtól).

− Mi? – hökkent meg Olle, mire a lakás egész népe rám korlátozta a figyelmét. Príma.

− Én… – Nem tudtam, mit kellene mondanom, mivel tudnám kifejezni, amit érzek, hogyan magyarázhatnám el a körülöttem levőknek, hogy mi kavarog a fejemben, valami, amit még magam sem tudok elhinni. – Kimegyek. − Lerántottam a kezemről a gumikesztyűket, és társaim értetlenségével egy pillanatig sem foglalkozva kisiettem a helyiségből.

− Kerstin, mi baj? – Noak természetesen utánam sietett, pedig abban a pillanatban kicsit sem vágytam a társaságára, mi több, senkiére sem. Tudtam, hogy nem cselekszem szabályosan, de nem érdekelt, leszaladtam a lépcsőkön, a rájuk fagyott vízfoltokat gondosan kikerültem.

− Frohlander hol van? Megint bagózik? – morgolódott Björn, aki addigra már felhagyott Lovisa Sjöland faggatásával, és fájós ujjperceit ropogtatva téblábolt a ház előtt. Őt is válasz nélkül hagytam.

– Kerstin! – Noak ekkor ért utol, kis híján elcsúszott a jeges betonon. Elkapta a karomat, és maga felé fordított, az arca merő aggodalom volt, elképzelése sem lehetett arról, hogy mi tört rám. Nem néztem a szemébe, igazából jelét sem adtam annak, hogy tisztában lennék a jelenlétével. – Mi a baj?

– Semmi. – Kirántottam a karomat a szorításából, és a kocsim felé indultam. – Csak szükségem van pár percre.

Tudtam, hogy legszívesebben utánam jönne, de végül nem tette, és ennek szívből örültem. Beültem a vezetőülésre, és aktiváltam a központi zárat, hogy senki se zargathasson. Egyelőre nem volt kedvem magyarázkodni sem Frohlandernek, sem bárki másnak. Hátradőltem, az arcomat a tenyereimbe temettem, mintha így próbáltam volna egyben tartani kíméletlenül lüktető főmet. Az, hogy ostobán éreztem magam, amiért mindenkiben sikeresen elültettem annak gyanúját, hogy nem bírom elviselni egy halott látványát, semmivé törpült a felismerésem mellett.

Az a monogram egy Astrid Jönsson nevű lányhoz tartozott.

A név rövid és egyszerű, a hozzá tartozó történet hosszú és bonyolult, a lány pedig, aki viselte, rejtélyesebb és kiszámíthatatlanabb volt bárkinél, akit valaha is ismertem. Talán egész életemben soha, senki nem jelentett nekem annyit, mint ő. Astrid egykor az osztálytársam volt, a legjobb és egyetlen barátnőm, a másik felem, Astrid volt egykor a mindenem. Titokzatos volt, és az osztályban igencsak túlkoros: már harmadjára járta a kilencediket, amikor odakerültem. Neki köszönhettem, hogy nem maradtam az a kötött kardigános, félős szerencsétlen, aki egykor voltam, neki köszönhettem, hogy talpra tudtam állni. Kemény volt, akár az acél, és fékezhetetlenebb egy tornádónál.

Astrid tizenöt évvel ezelőtt tűnt el, egy hűvös májusi estén. Nyoma veszett, mintha sosem létezett volna. Az ügye lezáratlan maradt, az ország pedig egykettőre megállapodott abban, hogy meghalt. Én sem gondoltam másként, ám elfelejteni sohasem tudtam, főként, mert azon három ember egyike voltam, akik utoljára látták őt. Az eltűnése után megdermedtem belülről, fokozatosan ilyenné váltam, megközelíthetetlenné, bizalmatlanná, mert minden percben attól rettegtem, hogy ha valakit ismét a szívembe zárok, az ugyanúgy felszívódik, eltűnik, megszűnik létezni.

De Astrid nem szabad akaratából hagyott el.

Rágondolni sem volt könnyű, és elfogadni azt, hogy nincs többé, szinte lehetetlenség. Hosszú éveken keresztül kísértett a kérdés, hogy miért kellett ennek megtörténnie, és hogy miért pont vele történt meg. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe; majd’ egy évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy ne ezen törjem a fejem minden szabad percemben, de istenigazából sohasem hevertem ki az elvesztését.

Ő volt az első és egyetlen, aki mellett értékesnek éreztem magam. Egy felkavaró és nagyszerű évet töltöttem vele, majd egy lidérces éjszakán eltűnt, kilépett az életemből, kiragadták őt onnan. Olyan viharosan veszítettem el, mint amilyen viharosan megismertem. Bármit megadtam volna azért, hogy megkapjam a választ a kérdéseimre, de a hatóságok nevetségesen hamar lezárták az ügyét, Astrid pedig sohasem került elő.

Valaki kopogtatott az autóm ablakán.

– Elnézést – krákogtam lehúzva az ablakot.

Frohlander felügyelő összevont szemöldökökkel pillantott le rám.

– Mi lelte? Valami gond akadt?

− Nem vagyok jól.

− Igen, erre magamtól is rájöttem. Mi a gond? Nem bírta a látványt?

– Nem.

– De hiszen látott már ennél sokkal rosszabbat is. Akkor meg se rezzent.

– Nem pont a látvány itt a baj, uram…

Hogy magyarázhattam volna el neki, milyen érzések zúdultak rám abban a pillanatban?

– Uram! – Noak tűnt elő a Vörös-tengerként szétnyíló bámészkodók tömegéből, akik még a hóbuckákra is felevickéltek, hogy jobban láthassanak. – Megérkeztek a hullamozgatók.

– Akkor szedelőzködjünk – felelte főnökünk valamivel távolabb lépve az kocsimtól. – Ezt pedig majd még megbeszéljük – nézett vissza rám egy másodperc erejéig, majd a közelben tolongó újságírók fordult, hogy hátrébb tessékelje őket.

Felsóhajtottam. Enyhén remegő kézzel a táskámhoz nyúltam, hogy elővegyek egy szál cigarettát (dacára annak, hogy reggelente sohasem szívtam), de csak azt nyugtázhattam egy bosszús morranással, hogy otthon felejtettem a bagómat, a gyújtóm pedig már eleve hasznavehetetlen volt.

– Noak! – kiabáltam ki a lehúzott ablakon. – Elugrom cigiért. Pár percet késni fogok. Mondd meg Frohlandernek, kérlek.

Nem vártam meg a válaszát, tudtam, hogy úgyis a segítségemre lesz. Félredobtam a táskámat, és a fűtés bekapcsolásáról teljes mértékben elfeledkezve, a sebességhatárt súroló iramban elrepesztettem a legelső boltig, hogy némi nikotin segítségével legalább valamelyest használható állapotba hozzam magam. Tíz perc múlva, immáron cigarettával a számban lenyitottam a napellenzőt, és felpattintottam az oda beépített tükröt, remélve, hogy nem a zombi-énemmel kell majd találkoznom, de szerencsére nem sok nyoma volt az előbbi kiakadásomnak. A bőröm fehér volt és sima, mint mindig, a szemeim hideg fényűek. Az alattuk húzódó, halvány karikákat sikerült némi sminkkel elfednem. Sietve feszes kontyba fogtam hamvasszőke hajamat, majd gyújtást adva elindultam a Kungsholmenre, ahol a kapitányság volt. 

Utólag beláttam, hogy nem kellett volna ennyire érzékenyen érintenie egy tizenöt éve eltűnt szerettem felemlegetésének. Régen volt, megerősödtem azóta, és már kezdtem azt hinni, hogy maradéktalanul túltettem magam rajta, mégis, egy villámcsapás erejével hatott rám az a két vérrel írt betű, Astrid monogramja. Nem tettem én túl magam semmin, csak elfojtottam az érzéseimet, abban a tévhitben, hogy valaha is meghódoltathatom őket. Ez azonban lehetetlenebb volt a lehetetlennél: annál ő sokkal, de sokkal többet jelentett számomra.

Dózerként löktem be az Országos Rendőr-főkapitányság főépületének üvegezett fémajtaját. Fürgén átvágtam az előtéren, és a liftről gyakorlatilag megfeledkezve felkaptattam a lépcsőn. Munkatársaimat sehol sem láttam (Ollét kivéve, aki épp valami keresést futtatott a számítógépén), így feltételeztem, hogy Frohlander irodájában vannak.

Kifújtam a levegőt, és a sarokban álló kávégéphez léptem, abban a reményben, hogy egy tűzforró fekete majd segít úgy előadni magam a bentieknek, hogy ne vegyenek le azonnal az ügyről elfogultság miatt. Ha másoknál beválik, nálam miért ne tenné? Amúgy gyűlöltem a kávét, a szagát, az ízét, mindent; magamban el is hümmögtem azon, hogy ilyesmire is képes vagyok fokozott stresszhelyzetben.

Éppen, amikor a lehető legóvatosabban kiemeltem az italomat a gép szájából, egy mappaköteg csattant szét a lábamnál. A nő, aki leejtette, sűrű bocsánatkérések közepette leguggolt, és sietve összeszedte a széthullt papírokat. A kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem, amit Wilhelmina Asther, avagy mindenki által használt becenevén Minka, a titkársági osztály egyik sokszorosan agyonhajszolt dolgozója boldogan el is fogadott.

− Ó, Solberg nyomozó! Örülök, hogy látom.

− Én is. Hogy van?

Minka rám mosolygott, miközben félretűrte koravén arcából gesztenyebarna hajfürtjeit.

− Csak átrohanóban vagyok… ha már ilyen lótifuti munka jutott. – Nem feleltem, csak pontot téve a beszélgetés végére biccentettem, és elindultam Frohlander irodája felé, Minka azonban utánam nyúlt, és megragadta a könyökömet, noha szorításában nem volt semmi erő. − Hallottam, hogy a kiszálláskor rosszul lett. Mármint, amikor szemrevételezték az áldozatot. Jobban van már?

Egy csapásra harapóssá váltam. Pletykafészkek!

− Kedves az aggodalma, de nem vagyok vajból.

A titkárnő megszeppenten pislogott rám. Szegény asszony mindig is úgy tekintett a gyilkossági nyomozókra, mintha minket egyenesen az egekből szalajtottak volna. Belerondíthatott az elképzeléseibe az, hogy látszólag minden ok nélkül kiborultam egy teljesen szokványosnak tűnő ügyön.

– Bocsánat – hebegte.

– Semmi gond. Most viszont mennem kell. – Egy percet sem habozva benyitottam Frohlander irodájába, ezzel magamra vonva mindenki figyelmét.

– Á, a tévelygő báránykánk – macerált Björn. – Már vártunk.

Csupáncsak főnököm unott hangjának felzendülése akadályozott meg abban, hogy visszaszóljak valami igazán oda nem illőt.

− Örülök, hogy visszajött. Remélem, sikerült rendbe szednie magát. – Biztosra vettem, hogy akkor is ilyen a hangja, ha felköszönt valakit, és akkor is, ha káromkodik. Felállt az asztalától, és felkapott egy kisebb, megviselt küllemű mappát. – Menjünk át a konzultálóba.

– Azóta sem találtatok semmi magyarázatot az A. J.-re, igaz? – kérdeztem Noaktól, amikor már a folyosón vonultunk, egyenesen a keskeny, kis belmagasságú, elegánsan berendezett konzultáló felé, ahol mindannyian le tudtunk ülni, és nyugodt körülmények közt meg tudtuk beszélni az éppen esedékes ügyet.

− Nem. Olle szétnézett Sjöland ismerősei és családtagjai között, hátha akad A. J. monogramú köztük, de semmi használhatóra nem jutott. – Szabad kezével kinyitotta nekem a konzultáló ajtaját. Nem tétováztam, tudtam, hogy előreenged.

− Nem csodálom.

− Később megtudom, hogy ezzel mire célzol?

Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, amiből kikövetkeztethette a választ.

− Úgy tűnik, arra azért szakítottál időt, hogy kicsinosítsd magad – nevetgélt Ellinor, aki, mint mindig, most is a pasija mellé tette le magát a tíkfából készült asztalnál. Morcosan ciccegtem, jelezve, értékelhetetlen volt a poénja, de addigra már rég nem rám koncentrált, jobban lefoglalta az, hogy Noak combját fogdossa az asztal alatt. Legszívesebben rámordultam volna, mint egy házsártos öreganya.

A kávémat az asztalra tettem, a telefonomat lenémítottam, és amíg Olléra vártunk, a kabátomat is elrendezgettem fekete, párnázott székem háttámláján. A helyiség majdhogynem ragyogott; a széles ablakokon át csak úgy áradt be a fény, ami élesen villant vissza a hófehér falakról. Ha hátrapillantottam, tökéletesen ráláttam a Riddarfjärden-öbölre, ami aznap is gyönyörű volt. A kék vizet foltokban jég fedte, az összefüggéstelen jégtáblák között végigsikló hajók csupán papírmasé figuráknak tűntek odafentről.

Alig négy perc múlva Olle nagy zajjal benyomult az ajtón, első nekirohanásra oda is csukta a zakóját. Halkan káromkodott egyet, majd kiszabadította magát, és kihúzta a Björn melletti széket. Úgy dobta le magát, mintha időközben átúszta volna a Balti-tengert. 

− Itt vagyok – jelentette be a nyilvánvalót.

− Nagyszerű. – Frohlander az asztalra fektette a kezeit, és végignézett rajtunk. Mennyire mások voltunk, mennyire eltérőek, de amikor szükség volt rá, akárcsak sok-sok különböző színű építőkocka, össze tudtunk állni egy működő egésszé. Abban a pillanatban azonban nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy a gépezet alkatrésze legyek. – Mi az, amit már tudunk? Mikkelsen?

Olle levette a szemüvegét, és megtörölgette az ingujjával.

− Az elsődleges orvosi vélemény szerint Sjöland körülbelül két napja hunyt el. Két erőteljes szúrás érte a mellkasán. Az egyik a szíve bal kamrájába hatolt, a másik átszakította az aortát. A gyilkos fegyver még nem került elő, de a szakértők szerint egy vékony pengéjű kés lehetett, sima élű, talán valamiféle tőr. A gyilkos körülbelül este hét és nyolc között csaphatott le, mivel hat óra után kicsivel a Megamovie videotéka eladója még kiadott neki egy filmet. – Mindenki gépsebességgel jegyzetelt. – Az A. J. dologról semmi. A nővére férjét hívták Alfred Jasperssonnak, de ő már hét éve meghalt.

Főnökünk mindezzel kétségkívül tisztában volt, de megszokott módszere volt, hogy mindent elmondatott velünk, hogy valamennyien átlássuk a helyzetet. Még csak két közös ügyem volt vele (ez volt a második), de tetszett, ahogy vezetett minket. Az egyetlen gond talán az volt vele, hogy amíg ő a mi szoros együttműködésünket szorgalmazta, ő, még ha kimondatlanul is, de elhatárolódott tőlünk. Az előző ügyünknél szinte részt sem vett a nyomozásban, de eszünk ágában sem volt panaszt tenni rá, köztünk maradt a kérdés. Ránézésből is tudni lehetett, hogy nagyon nincs rendben lelkileg, ugyanakkor neki volt a legnagyobb tapasztalata közülünk, és alig akadt olyan ügye, amit ne göngyölített volna fel. 

− Lysén? – nézett Frohlander kolléganőmre. – Mit mondtak a szomszédok?

 Ellinor szabad kezével előhúzta nefelejcskék kézitáskájából a jegyzettömbjét, és az ujját megnyalva fellapozta.

− A szembeszomszéd, Rolf Fransson állítása szerint aznap este negyed hét körül egy hangos csattanást hallott Sjöland lakása felől, amikor hazaért a kutyasétáltatásból. Mivel Sjöland szerinte elég mogorva ember volt, nem kopogott át megnézni, van-e valami gond.

− A többi szomszéd?

− A földszinten csak Fransson és Sjöland laktak. Az emeleten lakók semmit sem hallottak.

− A közvetlen felsőszomszéd sem?

− Nem. Nem is hallhatott, mert éjszaka dolgozik, héttől hétig. Biztonsági őr az IKEA-ban.

− Tehát a szomszédok által nem lettünk okosabbak – vonta le a következtetését Olle.  

− A zár feltörése profi munka volt – vetette közbe Noak. – Ugyanakkor biztosan nem rablógyilkosság volt, mert semmit sem vittek el.

− Ugyan miért vittek volna? – szóltam közbe, mire mindenki rám kapta a tekintetét. Túlzottan azért nem lepődtek meg, elvégre sosem rejtettem véka alá, ha másokétól eltérő véleményem akadt valamilyen kérdésben.

− Igaz is – dőlt hátra a székében Olle. – Mintha azt mondtad volna, hogy tudod, mi az A. J.

− Akkor egyúttal azt is oszd meg velünk, hogy miért léptél le, ezzel ránk lőcsölve nem kevés plusz munkát – zsörtölődött Björn, aki még csak arra sem méltatott, hogy abbahagyja a tollával való kattintgatást.

Figyelmen kívül hagytam, őt is és a kényszert is, hogy ráborítsam az asztalt.

− A. J., azaz Astrid Jönsson – kezdtem. – Mint ahogy már említettem önnek, felügyelő, Sjöland egy évig tanított engem, elsős gimnazista koromban, aztán otthagytam az N. H. Samuelssont. Astrid az év erejéig az osztálytársam volt.

− Ismerősen cseng a neve – hümmögött Ellinor.

− Persze, mivel tizenöt éve láthattad néhány tejesdobozon. – Nem lepődtem meg azon, hogy Björn tudja, kiről van szó, valószínűleg a rendőrségnél dolgozott már, amikor Astridnak nyoma veszett. – A lány kilencvenhétben tűnt el.

Frohlander egyik fekete szemöldöke magasra felkúszott árkos homlokán.

− És ez hogy kapcsolódhat Sjölandhoz?

− Astridot nem találták meg, se élve, se holtan, és az eltűnése körülményeit figyelembe véve, joggal feltételezetjük, hogy nem önszántából szívódott fel kilencvenhét, május tizenhetedikén, este nyolc óra huszonkettőkor. – A dátum és a pontos időpont egyike volt azoknak a számsoroknak, amiket bárhol, bármilyen körülmények közt el tudtam volna darálni. – Ráadásul vérző fejjel, feldúltan, a kezében egy pajszerral.

− Szóval leszámolásra gyanakszik.

− Lehet benne valami – vélekedett Noak. − Bár az még kérdéses, hogy Sjölandnak lehetett-e bármi köze Astridhoz.

− Ismerte, az biztos. Majdnem három évig tanította, mert Astrid kétszer megbukott.

− Ismerted őt? – kérdezte Ellinor. – Vagy volt bármilyen jellegű kapcsolatod vele?

− Elég jól ismertem. – Magam is elcsodálkoztam azon, hogy a hangom milyen kemény és józan, halvány nyomát sem mutatva annak a zűrzavarnak és mélyről feltörő fájdalomnak, ami bennem tajtékzott. – Szoros kapcsolatban álltunk. Ő volt a legjobb… az egyetlen barátom, és egyike voltam azoknak, akik utoljára látták.

− Lassan a testtel. – Björn összefonta maga előtt a karjait. – Én ezt egész máshogy tudom.

– Na és honnan? Perfekt vagy minden eltűnési és gyilkossági ügyből?

– Tartsd meg magadnak a szarkazmusod, Solberg. Tudom, mit beszélek. – Nem kellett megkérdeznem, hogy ugyan miért tudná, gördülékenyen folytatta. – Kétezerben, még kezdőként besegítettem egy norrmalmi rablógyilkosság felgöngyölítésébe, még az öreg Krantz felügyelő keze alatt. Egy Hjulström nevű férfi agyonlőtte egy ékszerüzlet tulajdonosait, mert azok lopási kísérleten kapták az éjszaka közepén. És tisztán emlékszem arra, hogy az aktájában említésre került az Astrid Jönsson-ügy is, mivel a jegyzőkönyvek szerint ő, az élettársa és a nevelt lánya látták utoljára a lányt, mielőtt nyoma veszett volna…

− Így is van, igen – vágtam a szavába türelmetlenül. –  Hjulström, az élettársa és a nevelt lánya: én.

Björn arcáról, pályafutása során először talán, de lehullt a zord maszk.

− De hát Hjulström egy elítélt gyilkos!

− Valóban.

– Most komolyan azt mondod, hogy te…

– De igen – fojtottam belé a szót. – Én vagyok Patrik Hjulström nevelt lánya. Továbbléphetnénk? – Összeszorítottam a fogaimat, és a többiekhez hasonlóan elképedt Frohlander felé fordultam.

− Ez felettébb… − A felügyelő üdvös módon nem fejezte be a mondatot. – Ez eddig rendben van, de ha jól értem, maga ezt személyes ügynek veszi.

− Igen – feleltem, nagyszerűen színlelve a nyugodtat és a közömböst. – Tizenöt hosszú éve akarom kideríteni, hogy mi történt vele. Persze, tudom, hogy most Sjöland a lényeg, de megalapozott gyanúm, hogy a két ügy összefügg.

− Másra is utalhat az A. J. – vitatkozott Ellinor. – És nincs teljes értékű bizonyítékunk arra, hogy az ügynek bármi köze lenne Astridhoz, ami, ha jól értem, egy már régen lezárt eset. Elévült. 

Röpke pillantást vettetem a nőre. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az egyetlen célja ezzel az volt, hogy ellentmondjon nekem, és hogy prezentálja felettesünknek, mennyire képben van a szakzsargonnal.

− Ez igaz. – Frohlander úgy bólogatott, mint azok a játékkutyák, amiket a kalaptartóra szokás rakosgatni. – De még nagyon az elején tart a nyomozás. Mielőtt teóriákat állítunk fel, érdemes lenne számba vennünk az összes rendelkezésünkre álló nyomot és adatot.

− Szerintem érdemes lenne helyt adni Kerstin gondolatmenetének – szólt közbe Noak. – Egy megoldatlan eltűnési eset sok kérdést felvet. Kerstin az eltűntet és az áldozatot is ismerte, úgyhogy okkal adhatunk a véleményére.

− Lindholm, ne légy már ilyen látványosan elfogult – akadékoskodott Björn.

Noak meleg árnyalatú szemei csak nagyon ritkán váltak rideggé, de ez egy ilyen pillanat volt.

− Nem vagyok az, ahogy Kerstin sem. Ezek igen bizarr egybeesések, ezt bárki láthatja.

− Erre még visszatérünk – szakította félbe a vitát a felügyelő. Feljegyzett valamit a papírjai közé, és összecsukta a mappáját. – Most inkább tisztázzuk a tényeket. Mit tudunk Sjöland családjáról? Lindholm?

− A nővére Uddevallában lakik, a gyilkosság estéjén egy operaelőadáson volt. – Társam előrelapozott négy-öt oldallal a noteszében. Mindig is csodáltam, hogy milyen tökéletesen tudta rendszerezni a feljegyzéseit. Az én jegyzeteim mindig tele voltak nyilazásokkal, összefüggés-táblázatokkal, margókra firkált nevekkel, tinta-és ujjfoltokkal. – Sjöland elvált, az exfelesége pillanatnyilag Korzikán üdül az élettársával.

− Na és Lovisa Sjöland?

− Azon az estén állítólag otthon tartózkodott – mondta Björn a fülét vakargatva.

− Egyedül?

− A nő nem gyanúsított, szerintem a legcsekélyebb esélye sincs annak, hogy köze lett volna a dologhoz. – Újabb közbeszólásom kétségkívül számottevően megemelte egy-két kollégám vérnyomását. – Én egy teljesen más megközelítést javasolnék, uram.

– Mégpedig?

− Szeretném, ha engedélyezné, hogy a Jönsson-vonalon induljak el.

Björn persze azonnal nekem rontott, még mielőtt főnökünk egyáltalán kinyithatta volna a száját.

− Ezt nem mondhatod komolyan! Te is tudod, hogy semmilyen alapunk nincs arra, hogy időt és energiát öljünk ebbe!

Úgy döntöttem, mostantól kizárom a hallóteremből, ámbár nem mondott teljes ostobaságot. Próbáltam tagadni a tényt, ezek szerint meglehetősen sikertelenül, hogy minden vágyam, hogy leporolhassam Astrid méltatlanul mellőzött ügyét, és bebizonyíthassam, hogy igenis van esélye annak, hogy a két ügy kapcsolódik egymáshoz, ami pedig azt jelentené, hogy barátnőm eltűnésének és Sjöland meggyilkolásának hátterében ugyanaz a személy, illetve személyek állnak.

– Önnek mi a véleménye? – kérdeztem, ezúttal célirányosan Frohlandertől. Nem válaszolt azonnal; felkelt a székéből, és arcán eltöprengő kifejezéssel elvett egy poharat a vizesballon mellett álló műanyag állványról.

− Sorakoztasson fel érveket. – Nem ült vissza a helyére, csak megállt a széke mögött, és előredőlve nekitámaszkodott. − Nem engedhetem magát erre a különvágányra anélkül, hogy nyomós okom lenne rá.

Én is felálltam, hogy kiegyenlítettnek érezzem az erőviszonyokat, mintha csak párbajt vívtunk volna.

− Azt nem tudom megmondani, miként kerülhetett bármi is Verner Sjöland tudomására Astriddal kapcsolatban. De a gyilkos előre eltervezte az egészet, hirtelen ütött rajta. Semmit sem vittek el, dulakodásnak nem volt nyoma a helyszínen. Igaz?

− Igaz – támasztotta alá Olle. 

− Profi munka volt – folytattam felbátorodva. Tenyérrel felfelé feltartottam a kezeim, tudva, hogy ez az emberi bizalom elnyerésének egyik legősibb módszere. – A zárat úgy fúrták meg, hogy kívülről ne látszódjék a kár. A gyilkos nyilván valamivel azután érkezett, hogy Sjöland hazaért. Arról szó sem lehet, hogy meglepték; ezt a film és a keksz támasztja alá. – Jól emlékeztem arra, hányszor morzsázta össze az Astriddal közös padunkat uzsonnaszünetben, mikor barátnőmmel beszélgetett. Ezúttal Sjöland miatt is megsajdult a szívem, de a figyelmem töretlen volt. Nem lett volna célravezető engednem, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban maga alá temessen a szomorúság. – Sjöland – noha ez pontosan az, aminek hangzik, puszta feltételezés –, valószínűleg a halála előtti percekben üzenni akart Astrid monogramjával.

− De akkor miért nem a gyilkos nevét mázolta le? – gáncsoskodott Ellinor.

Sóhajtva megforgattam a szemeimet.

− Azt nem mondtam, hogy ismerte a gyilkost. Mi több, kicsi rá az esély. De Astridot ismerte, kedvelte, és semmi sem zárja ki, hogy valamilyen úton-módon kiderített valamit az eltűnéséről. – Ez még számomra is kissé légből kapottnak hatott, de nagyon szerettem volna hinni benne, és még jobban szerettem volna elhitetni a többiekkel.

Frohlander kis ideig magában mélázott az elhangzottakon, mialatt munkatársaim egymást szuggerálták, abban a reményben, hogy valaki szót emel mellettem, vagy Björn esetében ellenem, mert őt egyértelműen nem sikerült meggyőznöm. 

− Lysénnek igaza van – mondta végül a felügyelő, sárga mutatóujjával a vizespohara szélén körözve. – Astrid Jönsson ügye elévült. – Ellinor büszkén kihúzta magát, és rámosolygott Noakra, aki barátnője zseniális megállapítását elismervén megsimogatta annak hátát. Ismételten leszögeztem magamban, hogy távol tartom magam Noaktól, ha a nője is a közelében tartózkodik. Igazán nem ártott volna eldöntenie, kihez lesz hűséges a munkában. − A feltevése, az igazat megvallva, nem győzött meg teljes mértékben. – Felettesünk kék szemei enyhe bizonytalanságot tükröztek. – Azonban az kétségtelen, hogy nincs kizárva ez a lehetőség sem.

− Uram, ha szabad megjegyeznem, kissé elrugaszkodottnak tűnik ez a gondolatmenet – kotnyeleskedett kolléganőm.

− Talán, de mégsem lehetetlen.

– De uram…

– Nézze, Lysén, nem eshetek abba a hibába, hogy nem adok hitelt egy távolabbra mutató nyomnak. Sokan követik el ezt a hibát, ezért is hemzsegnek az irattárban a megoldatlan ügyek aktái. Nem lehetünk ennyire szűklátókörűek.

− Nem. Valóban – látta be Ellinor kissé elpirulva, és zavarában gyűrögetni kezdte kézitáskájának vastag pántját.

− Még csak ma jelentették be a gyilkosságot. – Frohlander, jelezve, hogy végleges döntésre jutott, felkapta a mappáját, és a hóna alá csapta. – Fontolóra veszem a kérését, Solberg. Addig is gyűjtsünk adatokat és tanúkat! Jut eszembe, a jövő hét valamely napjára be kell illesztenünk egy épkézláb sajtótájékoztatót is. És Solberg, miután innen távoztunk, szeretnék pár szót váltani magával.

A konzultáció itt lezárult. Felkaptam a jegyzetkönyvemet, és a táskámba süllyesztettem, a kabátomat a karomra akasztottam, és a gálánsan elém vágódó Björn nyomában haladva elhagytam a helyiséget. Frohlander, aki legutolsóként távozott, becsukta maga mögött a feketére lakkozott ajtót, és intett a közelben toporgó, még mindig kissé aggodalmasnak tűnő Noaknak, hogy elmehet. Társamnak nem volt túlzottan ínyére, hogy nem lehetett jelen a beszélgetésünkkor, de nem ellenkezett. Átölelte Ellinor derekát, és elindult irodák felé, ahol látszólag előrehozták az ebédszünetet.

Mikor végre magunkra maradtunk a gyéren megvilágított folyosón, Frohlander nekidőlt a falnak, és a jobb zsebébe csúsztatta a kezét, oda, ahová a cigarettatárcáját szokta pakolni.

− Szóval Astrid Jönsson?

– Ő.

– Maga nagyon biztos az igazában. Kérdés, hogy joggal-e? – Egyenesen a szemembe nézett. – Mit tudhatunk róla?

− Valószínűsíthetően megölték. – Reméltem, hogy nem látszik rajtam, hogy ez mennyire rosszul érint. – Bár erre nincs semmi bizonyíték. Nem volt sem tárgyalás, sem komolyan vehető gyanúsított… elsikkadt az ügy. Mindenesetre, ha el kellene indulnom egy úton, akkor az első, akinek a nevét felvetném, az Patrik Hjulström lenne, a volt nevelőapám.

− Megkérdezhetem, hogy mennyi ideig élt magukkal?

− Kilencvenöttől kilencvenhétig. Anyám távolságtartási végzést kért az Astrid-eset után. – A szám széle megrándult a bennem fellobbanó réges-régi indulatoktól. – Astrid eltűnése után alaposan kikérdezték Hjulströmöt, utánakerestek, de volt alibije arra az estére, ugyanis kórházban feküdt. – Felettesem szinte itta a szavaimat. – Astrid aznap este ezért jött el hozzánk, hogy elszámoljon Hjulströmmel. És, hogy úgy mondjam, élt a meglepetés erejével.

− Miért? Ismerték egymást?

Megtörtem a szemkontaktust, és a padló kövezetét kezdtem méregetni.

− Miattam.

Felettesem felhorkant csodálkozásában, de nem pedzegette tovább a témát. Bizonyára lesírt az arcomról, hogy egyelőre még nincs elég erőm ahhoz, hogy erről társalogjak vele.

− Tehát ezért lett rosszul Sjölandnál. Nem a körülmények, vagy a tetem kinézete viselte meg, hanem a gyásza.

Talán igaza volt. Számomra azonban abban a percben csupán egyvalami volt magától értetődő: hogy ha már az ölembe hullt a lehetőség, hogy felelevenítsem Astrid ügyét, és elkapjam a gyilkosát, nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül.

1996. 09. 04.

Két napja kezdett az N. H. Samuelssonban. Korához képest alacsony volt, karjai és a lábai vékonyak, a mellkasa lapos. A hátára nehezedő, több helyütt elrongyolódott, agyagszínű hátizsák miatt kissé meggörnyedt, seszínű haját vékony copfba fogta a tarkóján, nejlonszerű esőkabátjáról vízcseppek potyogtak a folyosó fehér-arany járólappal kirakott padlójára. Szinte elveszett a teremajtók előtt tolongó diákok között, amint görcsbe csavarodó gyomorral kereste a százhetvenhatos termet, ahová a földrajzórája volt kiírva. Megkörnyékezte annak keserű gyanúja, hogy valami kegyetlen tréfa tárgyává vált, ugyanis már az összes terem előtt elment, és még sehol sem látta a szóban forgó számot. Biztos volt benne, hogy az osztálytársai ki fogják nevetni, már az első nap is kinevették, amikor testnevelésórán felbukott az egyik bójában, és hasmánt elterült a földön.

Megkönnyebbülésében hangosan kifújta a levegőt, amikor egy eldugott beugróban végre rálelt a teremre. Osztálytársai már mind odaértek, könyveikkel a hónuk alatt, kacarászva ácsorogtak a folyosón. Némelyek a legtrendibb együttesről csevegtek, mások a házi feladatról, egy pár főből álló társaság pedig összehajolva sugdolózott, szemmel láthatóan olyasmiről, ami nagy érdeklődést váltott ki belőlük.

Kerstin Solberg biztonságos távolságot tartott tőlük. Előkotorta a felszerelését, hogy ne odabent kelljen, az atlaszt és a fóliába csomagolt tankönyvet a melléhez fogta.

− Állítólag nagyon durva – szólalt meg az összetömörült társaság egyik tagja, a harsány hangú Pia Torvik.

− Már másodszorra bukott meg. A bátyám egykor osztálytársa volt – tódította Oliver Ulberg, egy lezselézett hajú, jólöltözött fiú. – Fura egy csaj.

− Már ha tényleg csaj – vihogott egy lány, akinek Kerstin még nem tudta a nevét, de nagyon sovány volt, és lóarcú. – Ahogy kinéz…

Akaratlanul is figyelni kezdett rájuk. Egy újabb osztálytárs, aki már kétszer bukott? Rossz érzés kerekedett benne. Mindig is tartott a bukottaktól, és Oliver szavaiból arra következtetett, hogy az illető nem egy bizalomgerjesztő jelenség.

− Hogy lehet, hogy még nem vágták ki?

− Az rejtély – vonogatta a vállát egy harmadik lány, Filippa, égővörös hajfonatával babrálva közben. – De…

− Csitt! – legyintette vállon Pia, mire Filippa elhallgatott, és mindenki a folyosó vége felé fordította a tekintetét. Kerstin szintén így tett, ám a szerencse ismét elkerülte őt. Egy siető, figyelmetlen végzős véletlenül kiverte a kezéből atlaszát, könyvét, füzetét és tolltartóját. A könyvek szétszóródtak a padlón, a tolltartó kinyílt, tartalma pedig – két grafitceruza, egy golyóstoll, egy vonalzó és egy citromsárga radír – szanaszét gurultak.

− Ó, ne − nyögött fel Kerstin, bőre nyaktól felfelé pipacspirosra gyúlt. Azt kívánta, bár felhasadna alatta a padló, hogy eltűnhessen a föld ősrétegeinek bármelyikében, pláne, amikor a végzős egyszerűen továbbállt, a segítőkészség legcsekélyebb jele nélkül. Meglepő módon senki sem nevetett rajta, amikor leguggolt, hogy összeszedje az írószereit, ám ennek okán mindössze egy szívverésnyi ideig kellett gondolkoznia.

Amikor pirongva a földrajzkönyv felé nyúlt, kezének egy tompa szegecsekkel díszített bokacsizma állta útját. A csizma egy fekete nadrágba bújtatott lábhoz tartozott, az pedig egy magas, deszkavékony lányhoz, a legfurcsább lányhoz, akit Kerstin valaha is látott.

Ébenfekete, fiúsan rövid hajának minden egyes tincsét égnek állította. A bőre papírfehér volt, a szemei mandulavágásúak, és a zöld valamiféle homályos, derengő árnyalatát bírták. Fekete bőrdzsekit viselt, alatta feszülős anyagú, egyszínű pólót. Öve vastag volt és bordázott, csatja két keresztbe tett kardot formázott. Szabadon hagyott nyakának bal felén villám alakú tetoválás díszelgett, az orrában piercinget viselt, míg füleiben pillangó alakú, éjkék kövekkel kirakott fülbevalókat. Kékre rúzsozott ajkai aránytalanul kicsik voltak szív alakú arcához képest, ám amikor mosolyra kanyarodtak, százszor megnyugtatóbbá tették amúgy nyomasztó kisugárzását.

− Nocsak, ti vagytok a szecskák? – Lehajolt, és egy szempillantás alatt összekapkodta Kerstin holmijait. – Szia, kicsi szecska. – Ismét elmosolyodott, miközben odanyújtotta a lánynak a felszerelését. Kerstin csak állt, és bámult rá, hűen utánozva egy megriadt őzgidát. Elképzelése sem volt, mit mondhatna valakinek, aki már kétszer bukott.

− Astrid Jönsson? – puhatolózott Oliver.

− Úgy van – bólintott Astrid. – Mi ez a hulla arc? Nem harapok… nagyot. – Visszafordult Kerstinhez, aki még mindig sóbálvánnyá merevedve állt. – És téged hogy hívnak, kicsi szecska?

− Kerstin… Solberg. – Hogy miért tett a kereszt-és családneve közé tíz másodperces szünetet, nem tudta.

− Kiröhögtek?

Kerstin oldalpillantást vetett az osztályra. A többiek felhúzott orral, sötéten mustrálták őket, legfőképp Astridot.

− Ki.

− Akkor most miért nem olyan nagy a pofájuk? Ez jellemző a fajtájukra. Tudod, Kerstin, egykor engem is kiröhögtek a kis seggdugasz osztálytársaim, aztán belevertem a fejüket a radiátorba, és láss csodát, rögtön elhallgattak.

Kerstin eleve is kerek, ónszürke szemei még nagyobbra nyíltak. Noha az idősebbik lány (jó ég, egy igazi tizenhét évessel beszélget?) szavai fenyegetők voltak és agresszívak, Kerstin jóindulatot érzett sugározni belőle, s annak szándékát, hogy őt megvédje.

– Ez… klassz. – Nagy nehezen összeszedte a bátorságát, és enyhén remegő kezekkel átvette Astridtól a felszerelését.

– Na, ugye. – A punklány szórakozottan megdörzsölte a nyakát, kicsivel a tetoválása fölött. − Ha akarsz, maradj velem, Sjöland bácsi szerint amúgy is kéne szereznem egy barátot. Egy normálist, mert szerinte a mostaniak nem azok. Eszem a zúzáját!

– Sjöland… mármint, az osztályfőnök?

– Ja, az. Jó is, hogy beszélünk róla, elvileg vinnem kéne neki egy igazolást arról, hogy miért most jöttem be először… Ki kéne találni valami dumát. „Ó, tanár úr, nézze el nekem, elveszett az igazolásom idefelé jövet!” Vagy „Csak később tudom hozni, mert a doktor úr elutazott San Salvadorba nászútra, addig is húzza ki a hiányzást, meglesz, amint hazaért!” Jó vagy az ilyesmiben? Mert ha igen, akár együtt is kiötölhetnénk valamit.

– Én… hát, nem tudom…

– Benne vagy? – Astrid mélyen a szemébe nézett. Már nem mosolygott, még csak nem is próbált jópofa vagy megnyerő lenni, Kerstin őszinte válaszát akarta hallani, és ezt a lány nagyon jól tudta.

− Benne vagyok.

3. rész >>

---

[1] Oroszország katonai hírszerző szolgálata.