Astrid III.

Döcögünk tovább Svédország felségterületének fagyos vizein, lassanként merülve egyre mélyebbre és mélyebbre a múlt és a jelen végeláthatatlan kérdésóceánjába. Az első prekoncepciók nem kecsegtetnek túl sok perspektívával, így Frohlander felügyelő kénytelen számításba venni Kerstin gyenge lábakon álló elméletét, ami komoly széthúzáshoz vezet a nyomozócsoporton belül. Ám Kerstin, bármennyire is azt hiszi, nincs egyedül.

A Frakturban a fejemben ez a dal szólt.

3.

Noak elegánsan magára kanyarította fekete szövetkabátját, miközben Olle a hátunk mögött élet-halál harcot vívott sötétzöld, pufi dzsekijével.

− Hol ennek az eleje?!

− Szerintem Frohlander zöld utat fog adni neked – mosolygott rám társam. – Nagyon meggyőző voltál odabent. A dramaturgiád legalábbis mindenképp. 

− Köszi… És az ebédet is – tettem hozzá, mielőtt elfelejtettem volna. Hármasban mentünk le a lifttel, papíron, de inkább tűnt úgy, hogy csak ketten vagyunk, mivel Olle végig a mobilját nyomkodta, néha el-elkáromkodva magát. – Szerencséd, hogy ma sem tzazikivel boldogítottál.

− Én azt ettem. Tzazikilevest, pirított kenyérkockákkal. És finom volt. Biztos finomabb, mint a ketchupos sült krumpli.

− Esélytelen.

Noak felkuncogott, aztán, mintegy varázsütésre, előhúzott a mellzsebéből egy feketeszedres nyalókát.

− Erre egész nap nem volt alkalmam – szusszant fel elégedetten. 

− Jézusom −  így én, és inkább Olléra koncentráltam onnantól. − Mi az, Mikkelsen, nem ír vissza az exnejed?

− Nem, a fiam nem ír vissza! – füstölgött. Ollét semmi más nem tudja igazán elszomorítani, csak Joel tiszteletlensége. A volt felesége lehetett bármilyen akadékoskodó vagy élesnyelvű, Olle nem vette fel a fonalat. Történhetett bármi, mindig megőrizte jellegzetes, „az egész világ elmehet a fenébe” attitűdjét, amivel, bár akaratán kívül, könnyedén mosolyra bírt mindenkit, viszont a fia undokságát nem tudta nem a szívére venni.

Kiléptünk a liftből, majd a közel teljesen néma épületből is. Odakint igazi, csontig hatoló januári hideg fogadott, amit az est leszállta csak fokozott. A fények már rég kigyulladtak, egész Stockholm halványnarancs és törtfehér színekbe öltözött, az autóm pedig hótakaróba, melynek láttán egy igen sokatmondó morranás tört fel belőlem. Noak fehér Volvója bezzeg tökéletesen hómentesen állt nem messze az enyémtől. Általában együtt mentek haza Ellinorral a Bohusgatanon levő lakásukba, de a nő aznap nem kényszerült olyan sokáig bent maradni, és ilyen esetekben taxival fuvaroztatta haza magát. 

− Elkísérlek a kocsidhoz. – Nem nagyon lehetett érteni, mit magyaráz társam, mert nyalókával a szájában beszélt, a kezei pedig foglaltak voltak, mivel épp azon fáradozott, hogy megkösse sötétszürke gyapjúsálát.

− Nyalókával ne.

− A cigi talán jobb? – villantotta rám a pajkos fajta mosolyát, amikor meglátta a kezemben a fehér-kék dobozkát.

− Én gyenge dohányos vagyok. Viszont ez a nyalókázás inkább illik egy négyéveshez, mint egy harmincöt éves, állítólag épelméjű férfihoz.

Csak nevetett, természetesen. Sosem sikerült még felhúznom, de őszintén, az nem is szerepelt a teendőim listáján. Ahhoz, hogy valakit szántszándékkal felmérgeljünk, energia-befektetés szükséges, én pedig általában igyekeztem takarékon tartani magam.

– Még mindig nem ír? – kérdeztem Ollétól, aki aggasztóan komor arckifejezéssel csúsztatta vissza a mobilját a zsebébe, és indult el a kocsija felé. Csak megrántotta a vállát, a gondolatai valahol egészen máshol jártak. Röviden elköszönt mindkettőnktől, bemászott az autójába, és életveszélyes tempóban kitolatott.

− Rémesen nehéz lehet neki – sóhajtott fel Noak együtt érzőn, szemével Olle kocsijának egyre apróbbá váló lámpáit követve. – Én belerokkannék, ha a gyerekem ennyire ellenem fordulna, minden különösebb ok nélkül. Meg a válás, basszus. Baromira nem akarnék belekóstolni, még akkor se, ha nem jár tányértöréssel meg ajtócsapkodással. Persze, a családi ügyek mindig bonyolultak… 

Az oldalán baktattam el a kocsimig, ahogy megbeszéltük. Én magam egyszer sem szólaltam meg, mivel társam látszólag véget nem érő fecsegésbe fogott, ami nála a köntörfalazás általános érvényű jele volt. Monologizált mindenféléről, én viszont a felét sem hallottam a mondókájának, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a hó nagyját letúrjam az autómról. Mikor már azt is megtudtam, hogy az édesapjának hídfóbiája van, feladtam. 

− Elárulnád, hogy ezzel a süketeléssel mire szeretnél kilyukadni?

Megleptem hirtelen megszólalásommal, másodpercekig csak kereste a szavakat.

− Amit odabent csináltál… amit mondtál, az egészen elképesztő volt. Két éve ismerlek, de csak most tudatosult bennem, hogy szinte alig tudok rólad valamit. Úgy értem, a családodról. És a múltadról.

– Addig örülj.

– Azért ez nem egészen így…

− Hidd el, a te életed sokkalta szórakoztatóbb. – E végszóval kinyitottam a kocsiajtót, a táskámat szokás szerint az anyósülésre dobtam. Társam bizonyára sejtette, hogy nem fogok lélekelemzésbe bocsátkozni, ahhoz már elég jól ismert, hogy tudja, mindenkit karnyújtásnyi távolságban tartok magamtól, és ez alól még az aranyszívű Noak Lindholm sem volt kivétel.

Mikor este negyed kilenckor hazaértem, már pontosan tudtam, mit fogok csinálni a nap hátralevő részében. Egyértelmű volt, hogy másnap is dolgoznom kell majd, hiszen az effajta munka nem várhat, és ez az ügy kiemelt fontosságú is volt számomra, ez azonban nem tartott vissza.

Nem zártam be az ajtót, mivelhogy nem terveztem pár percnél tovább otthon maradni. Ledobáltam az aznap viselt ruháimat, és a mosógépbe gyömöszöltem őket, majd harisnyát, rövid szoknyát és lila selyemblúzt vettem elő. A hajamat úgy hagytam, ahogy volt, csak a rúzsomat erősítettem meg, hogy kihangsúlyozzam áldásosan dús ajkaimat.

Stockholm este egészen más, mint napközben. Nappal a fény acélos és kissé halvány, lágy erejű, a vizek pedig, mintha csak igazodni akarnának hozzá, tiszták, és olyan metszően kékek, hogy az ember már pusztán annyitól dideregni kezd, hogy rájuk pillant. Éjjel mindez egy sokkal sötétebb, és furcsa módon meghittebb árnyalatot ölt; a fény mesterségessé válik, és sárgává érik, az éjszaka illata pedig keveredik a kipufogógázéval és a tél fémes frissességével. Gyaloglás közben mélyen beszívtam ezt az eszenciát, éreztem, ahogy a sejtjeimbe ivódik, és én jobban leszek tőle. A fejem tisztább lett, ami nem vált káromra, mivel reggel óta annyiféle hatás ért, hogy nem csodálkoztam volna, ha az első sarkon elhagy az erőm, és összeesem. Túl sok mindent kellett felidézzek, és túl sok olyan dologra kellett visszagondolnom, amit több száz láb mélyre elástam magamban akkor, amikor tizenöt évvel ezelőtt úgy döntöttem, más ember leszek.

A kedvenc éjszakai bárom alig öt perc sétára volt a lakásomtól. Majdnem mindig teltház volt, de akkor, szombat este főleg. A bár neve legalább akkora betűkkel állt homlokzat felett, mint amekkorák a meglehetősen keskeny ajtót szegélyező, zöld-fehér fényindák voltak: FRAKTUR, hirdette a felirat, és én tökéletesen egyetértettem vele. Magányosan az ember csak akkor megy el egy ilyen helyre, ha csakugyan valamilyen törés van az életében, amiről pár pohár rövid, vagy egy gyors szerető segítségével igyekszik elfelejtkezni. Legalább háromhetente eljöttem ide, ha nem többször. Szerettem a hely hangulatát, bár sosem töltöttem itt egy óránál több időt.

Odabiccentettem a kidobóembernek, aki már jól ismert engem. Pontosan úgy nézett ki, ahogy az ember egy biztonsági őrt elképzel, sőt, kopaszra borotvált tarkóján egy szarvasbogarat mintázó tetoválás is díszelgett. Én, mint törzsvendég tudtam róla azt a lényegtelen pluszinformációt is, hogy nagy David Bowie rajongó, akárcsak a barátnője, akivel minden évfordulójukon megnézik A fantasztikus labirintust.

Odabent minden egyes asztal foglalt volt, a levegőben szesz, felmosószer és olcsó dohány illategyvelege gomolygott. A mennyezetről méhkasokként aláfüggő reflektorok hol lila, hol tengermélyt idézően kék fényt vetítettek ránk, egyedül a bárpultnál világítottak rendes lámpák. A hangszórókból olyan zene bömbölt, amit sehogy sem tudtam beazonosítani. Régi kedvenceim, azaz a Nine Inch Nails, Def Leppard vagy Björk ilyen helyeken nemigen csendültek fel. A szögletes, mintázott fémasztaloknál oldott hangulatú emberek üldögéltek: szégyenlősködő, vagy épp kihívóan viselkedő, kisminkelt nők, gyárilag fakított farmert viselő férfiak és felnőtt örömöket hajszoló, pelyhes állú tinédzserek.

Alig néhány minutumomba tellett, hogy kiszúrjam az aznap esti alanyt. A férfi a magasított, kerek székek egyikén ült a bárpultnál, újságot lapozgatott, néha bele-beleszívva a kezében tartott kicsi, vékony szivarba. Vastag szálú, fekete haja és kreol bőre volt, testalkata egy teniszezőé. Pólóinget viselt vászonnadrággal és mindehhez lezser, világoskék zakót.

Gyakorlott mozdulattal feltelepedtem a mellette levő székre, a lábaimat keresztbe vetettem.

− Egyedül van itt?

Felvont szemöldökkel nézett rám, valószínűleg olyanféle-fajta pasassal akadtam össze, akinek volt miből válogatnia nők terén. Hanyag testtartásából és alfahím módjára szétvetett lábaiból arra a megállapításra jutottam, hogy az este folyamán már legalább egy nő becsődölt nála. Amikor azonban végignézett rajtam, úgy tűnt, nincs ellenvetése.

− Igen, de nem terveztem, hogy az éjszaka végéig ebben az állapotban maradok.

− Helyes. Mit iszik? – böktem a fejemmel a bárpult felé.

− Mondja előbb maga – duruzsolta csábosnak szánt hangon, és közelebb húzta a székét az enyémhez. Drága kölni illata áradt a bőréből és a ruháiból.

− Egy Purple Passiont kérek – mondtam a csaposnak, egy vézna, körszakállas, nálam talán két-három évvel fiatalabb ipsének, aki aktuális áldozatom példáját követve feltűnésmentesen elmerült a ruhakivágásom látványában.

− Ó, nagyon kifinomult – állapította meg reménybeli partnerem, a szivarját elnyomkodta a számára kitett elegáns, fekete hamutartóban. – Abban mi is van?

− Vodka, szőlőlé és grapefruitlé – segítette ki az engem a pult mögül stírölő nyeszleg.

− Csak azt ne mondja, hogy maga is ilyen nőies italt kér.

A kék zakós rám vigyorgott. Nem kellett detektívnek lennem ahhoz, hogy tudjam, fejben már vetkőztet.

− Nekem egy Cuba Librét adjon – adta le a rendelését, majd ismét felém fordult. – Mi a neve, drága?

− Hát nem „drága”, az biztos. De a beszélgetés végkimenetelét nézve, mennyire lényeges az?

Áldozatom nem bizonytalanodott el, bár úgy tűnt, kezdi felfogni, hogy nem érdekelnek a tiszteletkörök.

− Nos… Ha ön is arra gondol, amire én…

− Miből gondolja, hogy olyan nyilvánvalóak a gondolatai? – évődtem, belekortyolva az elém tett italba. Utáltam az időhúzást, de ennek az önelégült majomnak élvezet volt nézni a vergődését.

− Lefogadom, hogy rendőr – mondta, mire összeráncoltam a homlokom. – Csak vicc volt, ne vegyen komolyan. Kizárt, hogy a hekusok közt akadnak ilyen csodaszép hölgyemények. A rendőrnők mind morcosak és agresszívek. Baszatlanok, az lehet a bajuk. Megbüntetnek, mert tízzel többel megyek lakóövezeten kívül, és ezt élvezik. Irányításmániások és baszatlanok, mondom. 

Micsoda humor.

− Oké – hagytam rá. – És azt elárulná, hogy miért kerülgeti a forró kását?

− Nocsak! Maga nem fél kimondani, amit gondol, ugye?

Felhajtottam a koktél maradékát, és lecsusszantam a székről. A férfi habozás nélkül ugyanígy tett.

− Azt akarja, hogy kimondjam, amit gondolok?

A fickó fülemhez hajolt.

− Gyakorlatilag követelem. – Már megint kezdte azt képzelni magáról, hogy ő Brad Pitt.

− Jó. – Szembefordultam vele, a gallérját megragadva magamhoz rántottam, és a számat hosszan az övére tapasztottam.

Természetesen nem kellett kétszer kérnem, hogy feljöjjön hozzám, kikötve, hogy dolgunk végeztével rögtön le is lép, de láttam rajta, hogy abszolút megdöbbenti a viselkedésem. Arra persze nem számított, hogy komolyan gondolom azt, hogy a szükségesnél tovább ne maradjon. Kényelmesen elnyúlt az ágyamon, önhatalmúlag átrendezte a párnáimat, aztán a kezeit a feje alá téve öblösen felsóhajtott.

− Megmondanád, mit keresel még itt? – A fülem mögé tűrtem a hajamat, és fagyos pillantást vetettem rá.

Raoul – sajnos kérésem ellenére mégis elárulta a nevét, totál feleslegesen – eltátotta a száját.

− Most mi van, bébi?

− Megmondtam, hogy ennél többet nem kérek belőled.

− Ezt most nem értem.

− Hordd el magad, legyél szíves.

− De miért?

Felültem, miközben ő elhűlve követett a tekintetével.

− Elég indok egy szolgálati G43 az éjjeliszekrényem fiókjában?

Ez hatásos volt. Raoul azon nyomban kivetődött az ágyamból, összekapkodta a ruháit, meg a használt óvszert is, szerencsére, és köszönés nélkül, sértetten elkotródott. Nem is értem, a legtöbben nem csináltak ekkora cirkuszt ebből, volt, aki meg sem lepődött.

Bezártam utána az ajtót, és magamra kaptam az alvópólómat. A falra szerelt digitális óra szerint – amiben nem ártott volna elemet cserélni – már öt perccel elmúlt éjfél. Álmos voltam, ám valami rendre felverte a csendet a fejemben, és tudtam, hogy nem az az egy Purple Passion az.

Az ügy volt az. A döbbenet.

Astrid.

Frohlander nem alkotta meg az ítéletét másnapra, jóllehet nem is futottam össze vele egynél többször a nap folyamán. Kora délelőtt Noakkal visszamentünk a helyszínre (az ő kocsijával, mint mindig), ahonnan már rég elszállították extanárom testét, és a rendőrség lepecsételte az ajtót. A riadt tekintetű és izgága szomszédok majdhogynem lesben álltak. Hálát adtam az egeknek, amiért társam is velem tartott, így volt, aki elmagyarázza a lakóknak, hogy a nyomozás részletei titkosak, meg a többi szokásos sablonszöveg.

A helyszínelők már mindent elhordtak Sjöland lakásából, ami nyomértékkel bírhatott. A tolongó emberek nélkül idegennek hatott a lakás, mintha most jártam volna ott először. Társammal a sarkamban végigjártam az összes helyiséget: a puritán berendezésű fürdőszobát, a félig kiürített konyhát, a könyvekkel telezsúfolt hálószobát. Sjöland könyvespolcain a temérdek fizikáról értekező kötet mind katonás rendben állt, a nappali sarkában pedig még mindig ott kókadozott mostanra már kopaszodóban levő karácsonyfája, noha már bőven újévet írtunk. A kevés gonddal feltekert angyalhajak döglött kígyókként függtek a satnya, törékennyé vált fenyőágakon.

A szokásosnál is szótlanabb voltam, amikor visszaültünk a kocsiba. Noak egész úton azon igyekezett, hogy beszédre bírjon, de nem járt sikerrel. Fáradtságnak nem adtam jelét, sem egyéb hátráltató tényezőnek, de ő mégis érezte rajtam, hogy valami nincs rendben. Csoda is lett volna igazából, ha nem vádol meg némi szétcsúszással a szombat reggeli kiborulásom, és az azt követő, kissé már megszállott viselkedésem után. Ám bárhogy is, inkább meg sem próbálkoztam azzal, hogy kellő érzéktelességgel elmondjam neki, miért ilyen fontos nekem a jó ideje elfeledett Astrid Jönsson-ügy. Még nem éreztem elég érettnek az időt rá, sem magamat elég felkészültnek.

A kapitányságon aznap az égvilágon semmi sem történt, és a nyomozást illetően sem történt semmilyen előrelépés. Ennek tükrében nem volt meglepő, hogy korán elhagytam a munkahelyem, ahogy az sem, hogy szinte senkitől sem köszöntem el. Björnnel eleve nem igazán foglalkoztunk azzal, hol van, és mit csinál a másik, Olle elaludt az irodájában, Noak pedig éppen nem ért rám, Ellinorral időzött a fénymásolók körül.

Otthon aztán – korábbi porszívózási terveimről letéve –, megettem a saslikom maradékát, és fehérneműben bevackoltam magam az ágyba. Megállás nélkül zakatolt az agyam; az ügy kezdete óta akkor éreztem először úgy, hogy egyenesen beleroppannék abba, ha nem engednének Astrid aktájának közelébe.

Sjölandot meggyilkolták, és az egészet kitervelték előre. A gyilkos profi volt, és nem betörő. A lakásból semmi sem tűnt el, Sjöland karórája, félretett készpénze, mobiltelefonja mind a helyükön voltak, eszerint az egyetlen dolog, amit el kellett tüntetni, maga Sjöland volt, illetve az, amit a fejében hordozott. Információ.

Információ valakiről, akinek a monogramja: A. J.

*

Egy merő ideg voltam, amikor hétfő reggel kialvatlanul, a kezemben cukormentes kólámmal kiléptem a liftből. Nem vittem túlzásba az alvást előző este, de ennek nyomait sikeresen eltűntettem a púder és a pirosító hatásos duójával, és felkelés után még kocogtam is egyet az Óváros keleti felén található Skeppsbrokajen rakparton, ami bár nem esett túl közel a lakóhelyemhez, a legkedveltebb futóhelyem volt. Olykor Noakkal közösen is lenyomtunk ott pár kilométernyi oda-vissza távot. A testmozgás mindig segített észhez térni, és a szokott formámat hozni, noha azért nem adódott minden héten ilyen sürgető problémám.

Illemtudóan köszöntem mindenkinek, kivéve Björnt, aki épp hóhérokat idézően komor képpel turkált a jegyzetei között, és tüntetőlegesen nem figyelt fel az érkezésemre. Noak mosolygással kezdte a napot, kezében egy nagy pohár kávéval. Talán azt várta, hogy megszólítsam, és beszéljünk pár szót, de ez az én tudatomig nem jutott el, mindenről megfeledkezve, szélvészként masíroztam Frohlander irodájához.

Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy kopogás helyett ne törjek be azonnal. Megdörzsöltem a halántékomat, és, mint afféle mantrát, elismételtem párszor magamban, hogy nem szabad az érzelmeim szerint cselekednem, nem szabad kiszámíthatatlan ámokfutóként viselkednem, elsősorban azért, hogy Frohlandernek ne legyen kétsége afelől, hogy rajta hagyhat az ügyön. Ismertem őt, tudtam, hogy nem szeret kockáztatni, és nagyon jó érzéke van a gyenge pontok feltérképezéséhez. Okkal volt ő több, mint egy parlagi rendőr, igazi parancsnokalkat, és mégis, amikor ajtót nyitott, egy fénytelen szempárral és gyűrött arccal találkoztam, köszönésének életunt hangszínéről nem is beszélve.

− Jó reggelt, Solberg. – Félreállt, hogy bemehessek az irodába, és becsukta mögöttem az ajtót. – Foglaljon helyet.

Leereszkedtem az asztalával szemben levő egyetlen, fémvázas székre. Frohlander nem ült le azonnal, a polcán levő iratkötegeket rendezgette, és hálós papírkosarát is áthelyezte az iroda egyik feléből a másikba, mintha kényszercselekvése lenne a pakolászás.  
− Jól sejtem, hogy számított rám? – kérdeztem, a karjaimat összefontam a mellem alatt.

− Igen. Határozott döntésre jutottam a javaslatát illetően.

A szívem hatalmasat dobbant.

− Akkor árulja el minél előbb.

− Beleegyezem abba, hogy a Jönsson-vonalon induljon el. – Mivel gyakorlott ura voltam arcizmaimnak, megálltam látványos ujjongás nélkül, de a felkínált lehetőség okozta öröm elemi erővel uralkodott el rajtam. – Engedélyt adok arra – folytatta −, hogy felelevenítse Astrid Jönsson ügyét, de le kell szögeznem, hogy jelenleg Verner Sjöland gyilkosát keressük.

– Tudom.

– Azért kapja meg az engedélyt, hogy a maga pluszinformációit felhasználva közelebb kerülhessünk a megoldáshoz. Tudja, még mindig nem világos számomra teljesen, hogy milyen kapcsolatban állt az eltűnt lánnyal… – Beszéd közben nem nézett rám, egy halványbarna keretbe foglalt fotót tanulmányozott, ami krómos csillogású tolltartó-hengere mellett állt. – De merem remélni, hogy az, hogy ismerte Sjölandot és Astrid Jönssont is, előnyt jelent majd.

− Azt fog.

− Úgy legyen. – Frohlander halovány mosolyt erőltetett az arcára. – Most viszont osszuk meg a fejleményt a csoport többi tagjával is.

Fej-fej mellett sétáltunk vissza a mobilirodák sűrűjébe, ahol felettesem integetve jelezte a többieknek, hogy villámmegbeszélés következik. Olle morgolódva feltápászkodott az asztalától, megszürkült ingéről hamburgermorzsák potyogtak a billentyűzetére; Noak félretolta az előtte tornyosuló papírokat, és bolhaként pattant fel, hosszú lépteivel pillanatok alatt utolérve a már félúton levő Ellinort.

− Van valami fejlemény? – szólalt meg Olle Frohlander mellé állva. Sokkal alacsonyabb volt nála, ahogy mindenkinél, még Ellinor is fölé magasodott. 

− Solberg mostantól kezdve a Jönsson-vonalon nyomoz. Alaposan átgondoltam a dolgot, és úgy vélem, valóban lehetséges az, hogy ennek a megoldatlan eltűnési esetnek köze van Sjöland halálához.

A felügyelő szavait rövid csönd követte, mialatt kollégáim arcán változatos érzelmek bukkantak fel, de én egyikükkel sem törődtem igazán. Az elmém már az alagsorban járt, a lezáratlan ügyek kartotékjai között, az 1997-es esetek polcánál… ott, ahová nem soká engedéllyel lejuthatok majd, és belekezdhetek egy olyan nyomozásba, amit egykor félrehajítottak, és aminek világéletemben a részese akartam lenni.

− Mi a gyanú alapja? – csattant fel Björn hirtelenül. – Ne komédiázzunk már!

− Fejtse ki a véleményét, Ohman.

− Nem lesz hosszú, uram. Ez az egész légből kapott bolondéria, egy fantazmagória, ami egyéni érzelmeken alapul. – A mondat végét egy felém intézett, lesajnáló pillantás jelentette, amiből tisztán lejött, hogy egy érzelgős szerencsétlennek tart, aki teljesen alkalmatlan erre a pályára.

− Azért dobálózol ezzel, mert nő, nemde? – fakadt ki Noak. Mindannyian csodálkozva néztünk rá, még Björn sem tudta eltitkolni meglepődését. – Nem fog, teszem azt, villám csapni beléd, ha Kerstin ezen a pályán halad majd előre, én úgy vélem. Ez nem elfogultság, hanem jól felépített, logikus érvelés!

− Kiegészítve egy harmatnyi fantáziával… De hol baj az? – szúrta közbe Olle, akit látszólag egyáltalán nem érdekelt, hogy fog eldőlni a dolog.

− Mikkelsen…

Jómagam nem reagáltam Olle hozzáfűzésére, jobban lefoglalt az, hogy Björn korábbi megnyilatkozására riposztozzak.

 – Igen, meglehet, hogy van benne némi fantázia, nem tagadom, Ohman. De két nap alatt semmilyen más nyomvonalat nem sikerült felfedeznünk.

− Ez jogos – igazolt Frohlander. – Ám mégsem állíthatom rá az egész csoportot a Jönsson-vonalra, pontosan azért, mert van benne némi megalapozatlanság. De nem lehetünk olyan rugalmatlanok sem, hogy csakis egyfelé koncentráljunk.

− Világos – bólintottam.

− De azt is meg kell értenie, hogy ha a Sjöland-ügy szempontjából hasztalannak bizonyul a dolog, fel kell függesztenem az engedélyét. 

Erre is rábólintottam, de magamban eltökéltem, hogy ha belerokkanok is, előkaparok valami bizonyítékot arra, hogy a két dolognak köze van egymáshoz. Görcsösen hittem ebben, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy a kezembe vehessem eltűnt barátnőm aktáját.

− Szóval, mi az eredeti vonalon maradunk – állapította meg Olle.

− Így leszünk igazán hathatósak. – Ellinor megérintette a vállamat, és barátságosan megszorongatta azt. – Sok sikert, Kerstin! – Nyájas mosolyt villantott rám, de a gesztusból én inkább annak reményét láttam visszatükröződni, hogy én majd szépen felsülök, ő pedig befut fantáziájának bilincsbe vert gyanúsítottjával, s onnantól mindenki őt fogja az intelligensebbnek tartani kettőnk közül, még Ohman is. Ezen mosolyognom kellett, amit ő baráti gesztusként fogott fel. Noaknak persze feltűnt a mosolyom kissé arrogáns árnyalata, de nem tette szóvá, helyette egészen másfajta kijelentést tett.

− Vele tartok.

Ez persze testületi megdöbbenést váltott ki a nyomozócsoportból.

− Hogy?! – perdült felé Ellinor.

− Lindholm, ez képtelenség!

− Ahogy akarja – legyintett Frohlander közönyösen. Egyértelmű volt, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint egy cigire és egy pokolian erős kávéra. – De maga se felejtse el, hogy eredményeket kell felmutatniuk.

Ezzel le is zárta a rögtönzött értekezletet. Visszavonulni készült, azonban háborgó társaim feltartották.

− Uram, már az is sok, hogy Solberg erre a vakvágányra koncentrál! – zúgolódott Björn.

− Hagyd már, miért böki a csőröd ez ennyire?

− Mert nem akarok háromszoros pluszmelót, Mikkelsen, azért!

Nem foglalkoztam velük, mivel az akadékoskodáshoz már hozzászoktam, a jóindulathoz azonban nem. Noak Lindholm nyíltan a pártomra állt, és feketén-fehéren közölte a felettesünkkel (aki már fel is szívódott, végig sem várva Björn és Olle szócsatáját), hogy támogatja az elméletemet. Ő szintén figyelmen kívül hagyta a perlekedőket és barátnőjét is (aki meglehetősen zokon vette, hogy inkább az én oldalamon kívánt nyomozni, mintsem az övén), engem figyelt helyette, és noha tekintete kérdő volt, és a legkevésbé sem magabiztos, az, hogy akad a világon valaki, akire valóban számíthatok, abban a percben nagyon sokat jelentett.

− Kösz – súgtam, úgy, hogy csak ő hallhassa.

− Munkára fel! – harsogta Olle minden lelkesedést mellőzve.

– Ahogy mondod. – Összecsaptam a tenyereimet, ezzel magamra terelve az ottmaradottak figyelmét. – Rendben, akkor most már mindenki tudja, hogy áll a helyzet. Ohman, légy szíves add oda Noaknak a jegyzeteidet, Ellinor, te pedig nekem a sajátjaidat, hogy lefénymásolhassuk őket.

Ellinor és Björn zordan összenéztek, de aztán mindketten az asztalaik felé vették az irányt, hogy kérésemnek eleget téve odaadják eddigi munkájukat. Miután lemásoltuk a jegyzeteiket, úgy találtam, felesleges tovább piszmogni. Noak egyelőre nem kérdezett semmit, de tisztában voltam azzal, hogy most már nem nagyon fognak titkaim maradni előtte, már ami a múltamat illeti. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem tud rólam valami sokat, talán ez is volt az egyik oka annak, hogy mellém szegődött.

– Szóval egy csapat vagyunk, megint – nyugtázta.

− Úgy tűnik. De ha valami nem tetszik, csak magadat hibáztathatod.

− Jó okom volt csatlakozni hozzád. – Beléptünk a liftbe. Hüvelyujjával benyomta a „-1”-es, ujjnyomoktól zsíros gombot, mire a liftajtó zörögve bezárult.

− Éspedig?

Nem válaszolt, csak játékosan megpaskolta a vállamat, pont úgy, mint néhány nappal korábban.

Az irattár az alagsorban volt. Az alagsor maga egyetlen, szegényesen megvilágított folyosószakasz volt, ahol csupán néhány ritkán használt raktár ajtaja törte meg a fal egyhangú téglavörösét. A fejünk fölött csövek húzódtak keresztbe-kasul, némelyikről már leválóban volt a szigetelés. Az irattár a folyosó legvégén volt, ajtaja mindig csukva állt. Előtte, egy direkt e célra kialakított beugróban, egy roskatag íróasztal mögött Arvid Niklasson, a kulcsok őrzője békésen rágcsált egy zöldalmát, és egy unalmasnak tűnő, háborús könyvet lapozgatott.

− Szervusz, Arvid! – üdvözölte Noak vakító mosollyal. Arvid viszonozta azt; ha mosolygott, keskeny arca még csontosabbnak látszott, sötétszőke haját olyan rövidre vágatta, hogy láttam alatta a fejbőrét.

− Helló-helló! – Áthajolt az asztalon, hogy meglapogassa haverja vállát. – Hölgyem – biccentett felém jóval tartózkodóbban. – Mi járatban errefelé?

– Egy elévült ügy aktájára lenne szükségünk.

– Engedély?

– Van, Jacob Frohlandertől. Kérjek tőle papírt, vagy elég a szavunk is?

− Froh… lan… der. – Villámgyorsan begépelte a nevet a kartonozó elektronikus nyilvántartásába. – Persze, hogy elég a szavatok. Bent is fogtok időzni valamennyit, vagy csak kihozzátok a cuccot?

− Lehet, hogy elbíbelődünk bent egy kicsit.

− Nemhogy lehet, tuti – helyesbítettem.

Arvid bólintott, és mutatóujját a kulcsokat összefogó karikába akasztva odanyújtotta azokat társamnak. Az ajtó megfáradtan nyikorgott, ahogy Noak kinyitotta, odabentről dohos, száraz szag áradt ki: megsárgult, elfelejtett oldalaké, a csendé és magányé, mindannak aromája, ami az ott pihenő aktákban szereplő emberek osztályrésze volt.

− Majd mutassátok be a mappákat, amiket elvisztek – mondta Arvid. – Feljegyzem a számukat a nevetek mellé, hogy ne keveredjenek el.

– Oké – szóltam vissza oda sem pillantva.

Noak egyesével felkattintotta a falon sorakozó villanykapcsolók mindegyikét, mire a pókhálós, régi világítóalkalmatosságok zizegve életre keltek. Halványtopáz fényük szinte kísérteties derengésbe vonta a szimmetrikusan sorakozó polcokat és a rajtuk porosodó mappákat, a padlót fedő linóleum több helyütt is felkarcolódott, látszott rajta, hogy rengetegszer átrendezték már a helyiséget, de nem mindig vették a fáradságot, hogy megemeljék a bútorokat.

− Tehát egy kilencvenhetes eltűnési ügyről van szó – törte meg a csendet társam.

− Úgy van. – A polcok tetejére festett számokat követve végigsétáltunk az egyik szűkös folyosón, mélyen belélegezve a régi dokumentumok szagát. – De mielőtt belevágunk, van pár dolog, amivel nem árt tisztában lenned.

− Ebben egyetértünk – felelte a nyaknyújtogatástól kissé megbicsakló hangon. – Ez már 1999-es, a következő lesz az.

Megálltunk a kérdéses polc előtt, amit vastagon beterített a por. A polcfokokon árválkodó dobozokon néhol felpöndörödött a vignetta, és megfakult a felirat. A polcok tizenkét szintesek voltak, mindegyik egy adott hónap ügyeinek adott helyet. Mivel Astrid májusban tűnt el, gebeszkednem sem kellett, derékmagasságban megtaláltam a dobozát. Lágyan végigfuttattam a mutatóujjamat a megbarnult címkén, amire valamilyen ismeretlen eredetű, sárga anyag kenődött. A nevét Arvid írhatta rá egykor, a maga sajátos, takaros betűivel.

Astrid Jönsson

(elt.: 1997. 05. 17., Stockholm)

Kiemeltem a dobozt a helyéről. Súlyosabb volt, mint gondoltam. Noak szolgálatkészen előrenyújtotta a karjait, de nem engedtem, hogy helyettem cipelje a terhet. Visszamentünk az ajtóhoz, amitől srégen, bal felől egy szélesebb asztal állt, mellette két kényelmetlen székkel. Letettem a dobozt az asztalra, a kezemet a nadrágomba töröltem.

– Ez egy csúnya sztori lesz.

Egy ideig csak én beszéltem. Noaknak is elmondtam ugyanazt, amit Frohlandernek: hogy az ember, akivel nem egy évig együtt kellett éljek, és a nevelőapámnak tekintsek, ma már börtönben van, és hogy Astrid az eltűnésének estéjén nálunk járt utoljára.

– És ez a Hjulström pontosan mit is követett el kétezerben? – Kiemelte a legfelső dossziét a dobozból, és az asztalra terítette a tartalmát.

− Ahogy Ohman is mondta, ki akart rabolni egy ékszerboltot, valamivel karácsony után, de a tulaj és a felesége, akik az üzlet fölött laktak, rajtakapták, és ijedtében mindkettőt lelőtte. – Noak felszisszent, mintha megégették volna. – Elbűvölő ember, mondhatom. De ezzel elég rendesen befürdött. A nő odafent bekapcsolta a riasztót, így mire Hjulström magához tért, már oda is értek a rendőrök. 

− És Astrid mit csinált nálatok akkor este? Úgy értem, kilencvenhétben.

− Kifejezte a nemtetszését azzal kapcsolatban, ahogy Hjulström velem bánt. – Leültem, és magamhoz vettem az egyik összetűzött papírköteget. – Meg is van, a nyomozási jegyzőkönyv.

− Oké, de előtte nézzük át azt az anyagot, amit Ellinorék adtak. Björn itt például azt írja, a házmester szerint Sjöland valamilyen oknál fogva riasztót akart beszereltetni a lakásába.

− Szóval félt.

− Igen. Persze, ez nem lenne annyira magától értetődő, de…

− Ha valakinek tizenkét évig nem jut ilyesmi az eszébe, kell valami ok arra, hogy egy nap mégis így döntsön – fejeztem be a gondolatmenetét, mire mindketten elmosolyodtunk azon, hogy ismét csak egy rugóra jár az agyunk.

− Tudod, furcsa azt látni, hogy valami ennyire érdekel téged.

− Vannak dolgok, amik érdekelnek.

− Tudom. De esetenként úgy érezzük, hogy nem is vagy ember. – Értetlen fintorom láttán ártatlanul kezdett pislogni. – Nem sértésnek szántam, én tudom, hogy jó szíved van. De vannak olyanok, akik szerint néha túlságosan hideg vagy.

− „Vannak olyanok” – idéztem macskakörmöket rajzolva a levegőbe. – Véletlenül nem a párkapcsolatod másik felére célzol, Noak?

Az arcán szétterülő finom pír alátámasztotta gyanúmat.

− Ellinor már csak ilyen.

− Milyen?

− Kelekótya – bökte ki a legkevésbé terhelő szót, ami eszébe jutott. Sosem titkoltam, hogy nem vagyok oda a nőért, de Noakkal nem egymás magánéletét boncolgattuk egymás közt, szóval ez nem gyakran merült fel témaként.

− Végül is, az ész nem minden – hümmögtem az egyik gemkapoccsal játszadozva. – Ellinor esetében például semmi.

Hervasztó pillantást intézett felém, és hogy ne kelljen gúnyos képemet néznie, maga elé emelte az egyik aktát.

− Ellinor nem hülye.

− Ez édes.

− Na megállj, csak lássak meg melletted egy pasast! Készülj fel rá, hogy kíméletlenül agyon fogom kritizálni.

− Éljen. – Nem tartottam fontosnak azt, hogy az alkalmat megragadva kifejtsem Noaknak az íratlan törvényt, miszerint nekem semmiképpen sem lesz tartós párkapcsolatom, inkább továbbléptem. − Hjulström nem szerepelt a gyanúsítottak listáján anno, mert kórházba került. Astrid alaposan ellátta a baját.

Az ölembe vettem a nyomozás akkori jegyzőkönyvét, és kihajtottam az időtlen idők óta mozdítatlan előlapot. Rögtön az első oldalon egy Astridról készült, ragasztószalaggal rögzített kép fogadott. Az egyik igazolványképe volt, ahhoz méltóan előnytelen. A képen Astrid enyhén oldalra fordította a fejét, úgy nézett a kamerába ádázul; égnek állított tincsei leginkább egy szénaboglyára emlékeztettek, a füleiben pedig ott ékeskedtek pillangó alakú fülbevalói, amiktől sosem volt hajlandó megválni. A képen feketének tűntek, de valójában sötétkékek voltak.

− Gondolom, ez ő – szólalt meg Noak, aki időközben valamilyen úton-módon a székem mögé keveredett. – Ejha… hát, kemény lány lehetett.

− Ez enyhe kifejezés. – Kényszerítettem magam, hogy ne a képet bámuljam, figyelmemet a nyomozás akkori vezetőjének, Kjell Utne főfelügyelő gondolatainak szenteltem. Utne a szöveget gondosan bekezdésekbe szerkesztette, minden apróságra odafigyelve, precízen rögzítette az ügy részleteit. Nem volt titok előttem, ki ő: már a nyugdíj küszöbét taposta, amikor megkapta az ügyet. Emlékeztem rá, őszes hajára és nyájas arcára, ahogy elém lépett, és feltett egypár, hirtelenjében értelmetlennek tűnő kérdést. – A bejelentő az eltűnt anyai nagyanyja, Sara Lundin. A hangja aggodalmas. Elmondja, hogy A. J. barátai az otthoni telefonon keresték az eltűntet, mivel állításuk szerint nem érkezett meg a bulira, ahová este elindult. Lundin asszony értesítette L. és T. Jönssont, akik türelemre intették, nem sokkal később azonban mégis a rendőrséghez fordult. A szülők nem tartózkodnak otthon, egy zártkörű estélyen érik el őket.

− A nagymama előbb hívta a rendőrséget ez ügyben, mint a szülők?

− Astrid családja sem volt épp mintacsalád. Az apja egy jó nevű biztosítási cég vezérigazgatója volt, a Jönsson Försäkring Sverigéé.

– A JFS-é? Annak van az a nagy, csicsás székháza a Sergels térnél?

– Igen.

– Hűha…

– Az az ember minden volt, csak nem „hűha.” A flancos külső, meg a rendszeres, nagy sajtóvisszhangot kapó jótékonysági estek ne tévesszenek meg. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, minden csinos pénzösszeggel támogatott fogyatékos kisgyerekre húsz biztosítási károsult jut.

− Ez így szokott lenni. – Áfonyakék tweedzakója zsebéből előhúzott egy nyalókát, és művészi sebességgel kibontotta.

− Te ettől Kojaknek[1] érzed magad?

− Kerstin, szállj le rólam. Nem én vagyok az, aki rendszeresen összekátrányozza a tüdejét.

– Aha, de ez meg infantilis. Nem szoktak kicsit furán nézni rád a bolti eladók, amikor eléjük suvasztasz egy kosárnyit ebből a vacakból?

– Előfordul, de én legalább nem leszek büdös.

− Úgysem győzöl meg – vetettem oda lapozva egyet. Végigsimítottam az elém kerülő oldalon, és megköszörültem a torkomat, ami égett kissé, figyelmeztetve, hogy jó eséllyel megfáztam. – Astrid Jönsson, szül.: 1979. október tizenegyedikén, az N. H. Samuelsson Gimnázium elsős diákja (kétszeres bukás). Szülők: Lennart és Tilda Jönsson. Astrid Jönssont utoljára Patrik Hjulström, a férfi élettársa, Elsa Nordahl és a nő tizenöt éves lánya, Kerstin Solberg látta. A tanúk szerint az eltűnten fejsérülés jelei mutatkoztak. Hjulström urat kórházba szállították, súlyos sérülésekkel, melyeket elmondása szerint az eltűnt ejtett rajta egy feszítővassal. Az eszközt a Brännkyrkagatanon találják meg, nem messze attól a háztól, ahol P. H. és családja lakik. Az eszközön vérnyomok fedezhetők fel. Az eltűnt (A. J.) tulajdonában levő Yamaha motort 21:40 körül megtalálják egy szórakozóhely közelében a Varvsgatanon, a jármű működésképtelen. – Ő hagyta volna ott? Lerobbant? – A kórházak közül egy sem vette fel.

– Nézzük meg a bejelentéseket – javasolta Noak.

Átugrottam néhány oldalt, amelyek helyszíni fotókat tartalmaztak, anyám és Hjulström vallomásával kiegészítve. Nem volt kedvem átolvasni őket, nagyon jól tudtam, mit nyilatkozott a volt nevelőapám a rendőröknek: azt, hogy Astrid egy közveszélyes állat, felesleges keresni. Azt persze nem tudta megmagyarázni, pontosabban szólva, nem akarta megmagyarázni, hogy Astrid miért jött el igazságot tenni akkor este. Anyám sem mondott semmit, amit hasznosítani lehetett volna, ahogy később sem, mert ahhoz túlságosan félt Hjulströmtől. Ezt sosem bocsátottam meg neki.

− Túllapoztál – állította meg a kezemet nyomozótársam. – Látod? – A megsárgult lap tetején virító BEJELENTÉSEK feliratra bökött.

− Kösz – suttogtam, napjában már második alkalommal. – Az első bejelentés egy Per Meyer nevű teherautósofőrtől érkezett, aki állítólag stoppolni látta az E4-es úton. – Utne zárójelben megjegyezte, hogy ezt a bejelentést kacsának találták, így nem is foglalkoztak vele. Mi több, minden egyes bejelentést vaklármaként tartottak számon, amivel nem voltunk beljebb.

− Nem hinném, hogy kivétel nélkül, mind az volt. Például ez – mutatott egy május tizennyolcadikai bejelentésre, ami egy bizonyos Ingrid Larsson nevű, uppsalai takarítónőtől származott –, nem tűnik hülyeségnek.

− Nem valószínű, hogy eljutott Uppsaláig – cáfoltam rá. Noak persze megérezte a hangomban rejlő csüggedtséget. Felült az asztalra, hogy a szemembe nézhessen, és megkísérelt a lelkem mélyére látni, sikertelenül. Úgy pattant le a pajzsomról, akár egy fallabda.

− Figyelj… – kezdte, de leintettem.

− Ne.

− De. – Váratlanul, egyetlen nagy lapozással visszament a legelső oldalra, és kiemelte az Astridról készült képet az azt rögzítő ragasztószalagok közül. A fotó helyén világos folt maradt.

− Tudom, hogy ezt nem lett volna szabad – mondta, noha semmi megbánást sem vettem ki a hangjából. Az arcom elé tartotta a fekete-fehér, rossz minőségű fényképet, amely azokon a plakátokon is szerepelt egykor, amiket barátnőm keresésére függesztettek ki városszerte. – De úgy vélem, szükséged van erre a képre.

− Miért is? – Kénytelen voltam elvenni tőle a fotót. Hol Astrid örökké változatlan arcára néztem, hol Noakéra, ami szelíd, ám mindenekelőtt kíváncsi volt.

− Mert a vak is láthatja, hogy nagyon fontos volt neked.

− Ezek szerint elég evidens – mormogtam a képet a blézerem zsebébe süllyesztve.

− Biztos jó okod volt rá. – Lemászott az asztalról, és visszatért a hátam mögé. – De szeretném, ha egy kérdésemre őszintén válaszolnál. – Hátrafordultam, hogy láthassam az arcát, amire visszaköltözött az a bizonytalan kifejezés, amit odafönt is megfigyeltem rajta. – Kerstin… tényleg úgy gondolod, hogy a két ügynek köze lehet egymáshoz? Hogy jutunk majd ezzel bármire is? Ne értsd félre, kérlek… – folytatta, minekutána nem feleltem. – Örülnék, ha kiderítenénk valamit, ha nem is Sjölandról, de Astridról legalább, főleg most, hogy látom rajtad, hogy ez mennyire fontos neked.

Érthető módon tudni szerette volna, hogy van-e bármi értelme annak, hogy önként fejest ugrott egy zavaros, egyelőre még reménytelennek tűnő ügybe, amit mindenki csak az én elmebajomnak tudott be Frohlanderen kívül, aki viszont csak azért támogatott, mert senki más nem tudott értelmes feltételezésekkel előállni. A folyamat megakadt annál a következtetésnél, hogy Sjöland félt, az elkövető nem betörő volt, és hogy a néhai tanár üzenni akart a monogrammal. Ellinor a széljegyzetben azt is megemlítette, hogy az sincs kizárva, hogy a betűket maga a gyilkos festette fel, de én nem tartottam valószínűnek, hogy a kelleténél tovább időzött volna ott.

− Nem akarok hazudni neked, Noak. – Fel voltam készülve arra, hogy kételkedni fog néhány dologban, ugyanakkor szem előtt tartotta az én kívánságaimat is, ezért állt a pártomra. Éppen emiatt nem akartam azzal ámítani, hogy kizárólag a Sjöland-nyomozás érdekeit fogom lényegként kezelni. – Úgy szeretnék nyomozni, mintha most kaptuk volna kézhez Astrid ügyét. Tudni akarom, mi történt vele, és ha kell, bármeddig elmegyek, hogy kiderítsem.

− És Sjöland?

− Szentül hiszem, hogy összefügg a két eset. – Erőteljesen megszorítottam az Utne által írt jelentés kötésgerincét, az ujjperceim elfehéredtek. – Az, aki megölte Astridot, az hallgatatta el most Sjölandot. – Társam döbbenten hallgatott, szemei visszatükrözték elszánt, kemény arcomat. Meglepődése alátámasztotta azon kijelentését, miszerint eddig el sem tudott volna képzelni rólam ehhez hasonló elkötelezettséget. Ezen nem is csodálkoztam: alig akadt egy-két dolog, ami lázba tudott hozni, de néhai barátnőm egy volt ezek közül, és erre nyomós okom volt. − Astrid megmentette az életemet. És nem számít, mennyi időbe kerül, hogy rájöjjek, mi történt vele, most, hogy megkaptam rá a lehetőséget. Miatta váltottam iskolát, miatta lettem zsaru, hogy soha többé ne történhessen olyan, hogy valaki meggyilkol egy tizenhét éves lányt, és nem törődik vele senki, mert az áldozat piercinget hordott! – A hangom feldúlttá és hevessé vált monológom végére. Ezzel a lélekbúváros rész részemről befejezett volt: felálltam a székből, és az asztalra fektettem Utne füzetét, hogy végre teljes mértékben a bejelentésekre koncentráljak. − Nézd, egy stockholmi. Elég lazán ráfogták, hogy hiteltelen, pedig…

Még egyszer végigolvastam a bejegyzést. A leírás szerint egy Ulrika Hedner nevű, akkor ötvenkilenc éves asszonyság második emeleti lakásának ablakán kinézve, tizenhetedikén, azaz Astrid eltűnésének estéjén egy hozzá hasonló lányt látott kiugrani egy kocsiból, és elrohanni.

– Vigyük fel a mappákat – mondta Noak az órájára pillantva. – Mindjárt megjön az ebéded. Teli hassal könnyebb lesz gondolkodni.

Összeszedtük a szétrámolt papírokat, és mindent visszatettünk a dobozba. Lekapcsoltam a lámpákat, majd Noakkal az oldalamon kiléptem az irattárból. Fegyelmezett külsőm ellenére az agyam úgy járt, akár egy túlhajszolt gőzgép.

− Számíthatsz rám – szólt társam, amikor már a liftben álltunk. A hóna alatt szorongatott dobozról hamuszínű por kenődött a zakójára. – Egyszer majd szeretném megérteni, hogy volt ez az egész köztetek. De abszolút támogatom azt, amit képviselsz, és biztos lehetsz abban, hogy kitartok melletted.

– Kösz. – Már harmadjára mondtam neki ezt aznap, de ekkor hangzott a leglágyabban.

4. rész >>

---

[1] Az 1973 és 1978 között sugárzott „Kojak” című krimisorozat címszereplő nyomozója, akinek jellegzetes szokása a nyalókázás.