Astrid I.

Sok-sok hónapnyi töprenkedés után úgy döntöttem, mégsem szánom kiadásra életem eddigi fő művét (tizenöt évesen kezdtem, közel húsz voltam, amikor befejeztem). Sokkal jobban átlátom már a hibáit, amik sajnos a történet teljes szétbombázása nélkül nem javíthatók, márpedig úgy maga a regény lelke pusztulna el. Korábban is úgy terveztem, hogy ha erre a döntésre jutnék, a neten fogom publikálni ezt a hatalmas lélegzetű bűnügyi drámát, ami, remélem, többeteknek is kellemes olvasmánynak bizonyul majd.

Mivel már elkészült, rendszeres és garantált frissítések várhatóak. 

Szigorúan 16+, nyíltan ábrázolt testi-lelki abúzus, erőszak, érzékeny témák, erotikus tartalom miatt.

Astrid Jönsson

(elt.: 1997. 05. 17., Stockholm)

Astrid Jönsson vad volt, kiismerhetetlen, titokzatos és vakmerő. Ő volt Kerstin Solberg, az egykor visszahúzódó, félénk kamasz, ám mára már határozott és rendíthetetlen nyomozónő legjobb barátja. Astrid tizenöt éve eltűnt, éppen azon a baljós májusi estén, amikor a saját törvényei szerint leszámolt Kerstin erőszakos nevelőapjával. Az ügy megoldatlan maradt, Kerstin pedig sosem tudott megszabadulni ködbe veszett barátnőjének kísértő emlékétől. Amikor azonban egész Svédországot megrázza egy idős tanár meggyilkolása, remény csillan a nő előtt, ugyanis hátborzongató összefüggést fedez fel a gyilkosság és Astrid eltűnése között. Elszánt nyomozásba kezd, hogy felgöngyölíthesse az ügyet, és leleplezhesse a tettest, aki valószínűleg Astrid gyilkosa is egyben. Ahogy Kerstin és nyomozótársa, Noak Lindholm egyre mélyebbre ásnak a múltban, döbbenetesebbnél döbbenetesebb felfedezéseket tesznek, és amikor valaki halálosan megfenyegeti őket, egyértelművé válik, hogy az egész ügy összetettebb és sokkolóbb, mint ahogy valaha is képzelték. Mi köze lehetett egy dúsgazdag svéd vállalatigazgató problémás lányának Közép-és Kelet-Európa egyik legkiterjedtebb leánykereskedő bűnszervezetéhez? Ki az a Ludvig Kask? És vajon mi rejtőzik Lennart Jönsson vidéki házának padlója alatt?

A kérdések száma végtelen. Ez azonban nem tarthatja vissza attól 

Kerstint, hogy kiderítse, mi történt Astrid Jönssonnal, a lánnyal, 

akinek az életét köszönheti – nem csupán egy értelemben.

„Aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle.”

Henrik Ibsen

0.

A kulcs hangos csattanással landolt a padlón, ahogy kihullott a férfi zsebéből. Villámgyorsan felkapta, miközben az ajkai közé szorította a porcukros és puncskrémes fánkokkal teli papírzacskót. Győzedelmes morranással nyitott be földszinti lakásába, és egyik kezében a fánkokkal, a másikban a videotékából kölcsönzött akciófilmmel besietett a nappaliba. Lámpát kapcsolt, kitárta a szemközti sétálóútra néző ablakot, majd beüzemelte a DVD lejátszót.

Több mint három hónapja meg akarta nézni a Feláldozhatókat, de a boltban hallatlanul sok pénzt kértek érte, a számítógépekhez pedig nem értett különösebben, ezért mindaddig nem volt hozzáférése. Sjöland áldotta a szerencséjét, hogy a gimnáziumból hazafelé tartva még tett egy kisebb kitérőt a Duvnäsgatan felé, ahol is egy jó árakkal bíró, eldugott DVD kölcsönzőre akadt. Elhatározta, hogy aznap este nem fog egyetlen minősíthetetlen dolgozatot sem kijavítani, és még csak rá sem fog nézni a másnapi óravázlatokra. Majdnem harmincöt éve volt a szakmában, és már rettenetesen unta. Fél éve volt még hátra a nyugdíjig, de úgy volt vele, hogy ennyi idő után azt már fél lábon is kibírja.

Elindította a filmet, és visszacammogott az ajtóhoz, hogy ellenőrizze, bezárta-e.

− Te ostoba vén tulok! – korholta magát, mikor az ajtó gond nélkül kinyílt. Amilyen gyorsan csak lehetett, bezárta az alsó és fölső zárat is, hogy utána, lehetőleg még az első izgalmas jelenet előtt kiöntsön egy tálra valót kedvenc vajas kekszéből.

A biztonság nagyon fontos volt számára. Mindig is rendszerető és enyhén paranoiás ember hírében állt, aki minden egyes diákot meggyanúsít azzal (szerencsésebb esetben csak egyszer), hogy puskázott. Olyasmikkel viszont, hogy riasztó, vagy hevederzár, korábban nemigen foglalkozott. A paranoia, vélekedett, nem egyenlő azzal, hogy tudom: az emberek megbízhatatlanok.

Az elmúlt egy hétben azonban kétségbeesetten ügyelt arra, hogy az ajtó mindig zárva legyen, kiváltképp akkor, amikor otthon tartózkodott. Még egy biztonsági céget is felhívott, hogy szereljenek riasztót az ajtó fölé, ha lehet, minél hamarabb. Sjöland fogcsikorgatva gondolt arra, hogy azok a féleszűek képesek voltak őt várólistára tenni, csak azért, mert valami gazdag fickó az egész istenverte palotáját be kívánta riasztóztatni.

Levetette kötött, csontszínű mellényét, és a karosszékébe dobta, majd a kekszes tálat a kezébe véve visszasétált a nappaliba, és kényelembe helyezte magát puha, műbőrrel bevont foteljében. Már majdnem belemerült a filmbe, amikor kínzó szomjúság tört rá. Sjöland bosszankodva felhorkant, és nagyot nyögve felemelte súlyos testét az ülőhelyéről. Mialatt gyömbéres tonikot töltött magának, még jót nevetett a film egyik poénján, de a nevetés a torkán akadt, amikor ösztönösen megérezte, hogy valaki áll mögötte.

Riadtan perdült meg, amennyire egy korabeli és hasonló súlyú ember pörögni-forogni tud. Mikor megpillantotta a mögötte magasodó alakot, a vér is meghűlt benne. Pánikszerűen kezdett hátrálni, közben kétségbeesett pillantást vetett az ajtóra: a zárat a behatoló játszi könnyedséggel feszíthette fel, mert még csak különösebb kárt sem tett benne. A pohár és a kekszes tál kiestek a kezeiből, ahogy védekezésre emelte őket, fojtott kiáltás tört fel a belőle, de többre nem volt lehetősége, mert a támadó karjai a nyakára fonódtak, és kibillentették egyensúlyából. Minden erejét összeszedve megpróbált ellenállni, de gyilkosa sokkal gyorsabb és felkészültebb volt nála. Sjöland a következő pillanatban arra eszmélt, hogy valami ezüstösen megcsillan a levegőben, s utána már csak a fájdalmat érezte.

1.

– Tartsa meg a liftet, kérem!

Úgy tűnt, hogy szavaim célba találtak, ugyanis a liftnél álldogáló, sovány, ötvenes éveinek végén járó férfi készségesen a liftajtó érzékelője elé dugta csíkos nejlontáskáját. Amilyen gyorsan csak tudtam, beugrottam mellé, majd a hátsó falat kitevő tükör felé fordultam, hogy leellenőrizzem a sminkemet. Oldalra fordítottam a fejemet, és megállapítottam, hogy a bal szemhéjamat már megint sötétebbre festettem, mint a jobbat.

− Melyik emelet az öné? – kérdezte a férfi.

− A harmadik, még mindig. – Felvontam a fél szemöldököm. – Hilden úr, nem emlékszik rám? Majdnem három éve ismerjük egymást.

Hilden megvakargatta kopasz fejét. Még ebben a kis helyiségben is elég elveszettnek tűnt.

– Ó, persze, tudom. Elnézést. Már nem vagyok a régi. Tudja, lassacskán nyugdíjaznak.

– És ez jó hír?

– Hát, nem lesz ellenemre. A hátam sokat komiszkodik újabban.

− Még szerencse, hogy a panaszirodában zömében ül az ember.

− Mázli.

A lift könnyed döccenéssel állt meg a szintemen. A harmadik emelet, azaz bűnügyi főosztály volt a legtagoltabb és egyben a legnyüzsgőbb is. A semmire sem jó, vékony mobilfalakkal határolt fülkékben buzgón munkálkodtak a főváros aktuálisan szolgálatban levő bűnüldözői, bár az én csoportomnak jobbára csak papírmunka volt terítéken. Pillanatnyilag Jacob Frohlander felügyelő keze alatt dolgoztam, akit az esetek többségében alig lehetett látni, mert legtöbbször vagy a saját, komfortos irodájában ücsörgött, vagy házon kívül volt. Arról ugyanakkor gondoskodott, hogy a beosztottai ne unatkozzanak: én és egy munkatársam parancsba kaptuk, hogy segítsünk be egy eltűnési ügybe, mivel mindenki kezdte biztosra venni a kijelölt nyomozócsoportból, hogy az illető hölgyet meggyilkolták. Később aztán kiderült, hogy a nő csak ráunt a férjére, és lelépett, az pedig, hogy megtaláltuk, egyáltalán nem örvendeztette meg. Mondanom sem kell, nem voltunk oda az ilyen ügyekért. A nőszemély igazán hagyhatott volna a félalkoholista férjének egy bevásárlócetlit, hogy „torkig vagyok veled”, vagy ilyesmi, ahelyett, hogy megpattan, mint valami náci háborús bűnös.

Az asztalom felé tartva kikerültem az elém keveredő embereket, lelkiismeretesen viszonoztam az elmotyogott köszönéseket, az udvarias mosolyt azonban lefelejtettem az arcomról. A gondolataimat sokkal jobban lekötötte az a diétás, három decis kóla, amit a kezemben tartottam. Megfontoltan felbontottam, mire a halványbarnára színezett hab előbugyogott a fémpecek mögül, meg sem állva a csuklómig. Ezek után már kezdtem létkérdésnek érezni, hogy végre az asztalomhoz üljek, körbebarikádozzam magam egy taligára való dossziéval, és elfelejtsem az összes ott dolgozót egy időre. Ez nem jött össze azonnal, mivel Olle, avagy a nyomozó, aki a terep helyett sokkal inkább a papír-és kutatómunka mestere volt, egyben teljesen eszelős, ismét sikeresen felhívta magára a figyelmem. A hajnalok hajnalán kelő férfi már órák óta dolgozott, de nem azért járt be olyan korán, mert annyira odalett volna a munkájáért, sokkal inkább azért, mert unatkozott otthon, egyedül. A polcain halmokban álltak a gyorséttermi kaják zacskói és dobozai, a szemetese csurig volt tömve. Kényelmesen elterült forgós székében, úgy kattintgatott a számítógépén, próbálván úgy csinálni, mint aki hasznos tagja a társadalomnak. Borzas, sötétbarna haja félig eltakarta a szemeit és egyben a szemüvegét, ő maga cingár volt és igencsak alacsony. A fején egy burger kinges korona állt csálén, ami szó szerint megkoronázta az aznapi kinézetét.

− Mára sem lettél normálisabb, Mikkelsen?

Olle lassan fordult felém, a széke drámaian nyikorgott hozzá. Ez a szekálódás már afféle rutinunkká vált, amúgy kedveltük egymást.

− Solberg! Ne kötekedj. – Látványosan végigmért, mint egy lovat. – Aztán mi ez, már megint fekete-fehér? Rád nézek, és azt hiszem, komoly helyen dolgozom.

– Miért, a bilikék jobban tetszene?

– Őszintén, ha kellő mértékben láttatni hagyod az Éden Völgyét – bökött a saját horpadt mellkasára −, én egy percig sem figyelek a ruhád színére.

Nem válaszoltam, csak egy szemforgatás kíséretében otthagytam, hadd folytassa az aktív unatkozást. Legnagyobb megkönnyebbülésemre végre fennakadásmentesen megérkeztem az irodámhoz, ami ugyanolyan rendezetlenül fogadott, mint ahogy előző nap hagytam. A válltáskámat a földre dobtam, és unott arccal bekapcsoltam a számítógépemet. Örömmel konstatáltam, hogy valaki már kikészített egy tartalék doboz üdítőt fehérre lakkozott, kissé már recsegő íróasztalomra, és az sem vált hátrányomra, hogy a figyelmes illető egy étterem étlapját is mellékelte az italhoz.

− Szia, Noak – köszöntem, amikor meghallottam az első nyalókacuppantást. – Ma is nagyon örülök neked.

Noak Lindholm, az én nélkülözhetetlen nyomozótársam – igencsak életveszélyes módon – nekitámaszkodott a mobilfalnak, szájában a nyalókájával, ami ezúttal citromízű volt, az illatából ítélve legalábbis. Az agyamra tudott menni azzal, ahogy azokat a színes cukrokat majszolgatta, de ezt igyekezett azzal ellensúlyozni, hogy napi szinten gondoskodott az ebédemről, amit én hajlamos voltam kihagyni az életemből.

– Mi a helyzet?

− Semmi jó – dohogtam. – Hideg van, a blézerem ujja kólától ragad, és ismételten elrontottam a sminkemet, egyszóval, várom a nap végét.

− Rémesen negatív vagy.

Megvontam a vállam. Amíg arra vártam, hogy a gép életre keljen, megkíséreltem rendet teremteni az íróasztalomon, több-kevesebb sikerrel. A széthagyott tollakat (a legtöbbjük a szomszédos gumiabroncsüzlet emblémáját viselte magán) belezúdítottam tolltartóként szuperáló teásbögrémbe, a halmokban álló papírokat félretoltam, és a tegnapról maradt morzsákat is szépen, észrevehetetlenül lesöpörtem, egyenesen Noak cipőjére.

− Figyelj – szóltam, rákattintva a szövegszerkesztő ikonjára –, nekem jelentést kell írnom, szóval, ha itt akarsz lebzselni, sürgősen köpd ki azt a vackot.

Noak felkuncogott. Nem arról voltam híres, hogy túl sokat mosolyognék, de az ajkam önkéntelenül is felfelé görbült a heherészését hallgatva. Ő valahogy mindig ezt hozta ki az emberekből, és ez igen népszerűvé tette a kapitányság berkein belül. Általában öregedő egyetemi professzorokhoz illő tweedzakókat viselt, különböző színárnyalatokban. A szeme bársonybarna volt, míg a haja rozsdavörös és meglehetősen kevés, mivel korán kezdett kopaszodni, ezért homloka rendkívül magas volt, ám ez intelligenciát sugárzott.

Noak intelligens is volt. A legtöbbször.

− Még mindig az Agnes Flygt-ügy? – kérdezte.

− Talált, süllyedt. Ez a jelentés már egy ideje várat magára.

Igen, ahogy az ügy megoldása is váratott magára. Agnes Flygtöt, egy középkorú háziasszonyt a saját kertjében fojtották meg, míg a férje, egy guvadt szemű irodakukac a vízműben húzta az igát. Szinte már az asszony perzsamacskája is gyanúba keveredett, mire sikerült összeraknunk a képet, és letartóztattuk a szobafestőt, akivel Agnes alkalmi viszonyba bonyolódott.

– Ennél rosszabb melót is el tudok képzelni.

− Én is, de attól még nagyon unom.

Morcosságomat társam csak egy kedélyes vállon veregetéssel tudta le, és visszasétált a maga tökéletesen rendezett asztalához.

− Mondd, hogy nem görög kaját rendeltél! – kiáltottam oda neki délben, mikor már kész volt a jelentés fele, nekem pedig már rettentően korgott a gyomrom. Sajnos a nyalókaevés mellett Noak görög ételekkel is előszeretettel tömte magát, amiknek én már a látványától is viszketést kaptam. Hihetetlen, hogy milyen dolgokat volt képes a szájába venni. Olajbogyó falevéllel, vagy én nem tudom. Nem is akarom tudni.

Noak rám mosolygott, újfent. Két jellegzetes mosolya volt, az „ezt nem hiszem el”-fajta, szégyellős-hitetlenkedő mosolya, meg a pajkos, amivel néha az agyamra ment.

− Legyen meglepetés!

Jó, legyen, de ha meglátok egy gyrost, belefojtalak.

Társam végül elkerülhette ezt a sorsot, mert az asztalomon alig negyedórával később egy tekintélyes adag taco landolt. Evés közben alkalmam nyílt végignézni, ahogy Noak odasunnyog barátnőjéhez, Ellinorhoz, aki szintén nyomozóként dolgozott és a legfiatalabb volt köztünk, a maga huszonkilenc évével. Én a hónap végén készültem betölteni a harmincegyet, de a kis korkülönbség ellenére úgy éreztem, mintha köztem és Ellinor között világok lennének. Jókedélyű volt és döbbenetesen beszédes, versenyagár termettel és a fején vaníliaszőke loknitengerrel, és persze azonnal beleesett Noakba, amint idekerült a készenléti rendőrség kötelékeiből. Még emlékeztem arra a kínos beszélgetésre, amit Noakkal folytattam akkor, s melynek során kerek-perec kijelentettem, hogy nem tud ellenállni a nála fiatalabb, dekoratív nőcskéknek.

− Ajaj, drágáim, a munkahelyi szerelmet is tuti tiltja valamilyen szabály – vakkantott oda nekik Olle, azon fáradozva, hogy egy nagy marék sült krumplit tömjön a szájába.

Ellinor az orra hegyére húzta fekete keretes szemüvegét, melyet belátásom szerint csak azért hordott, hogy ezzel is jelezze, hogy ő van olyan jó nő ahhoz, hogy egy ilyen iszonyattal is csinos legyen, és félrekotorta az asztaláról az ott felhalmozott hasznavehetetlen mütyüröket: plüssmedvéket, régi üdvözlőkártyákat és apró játékfigurákat, hogy Noak leülhessen rá.  

− Dugulj el, Olle! – ripakodott rá a férfira komolytalanul. – Inkább keress magadnak egy nőt!

Noak szolidan beleröhögött a kávéspoharába. Olle nem válaszolt, csak széles vigyort villantott, és az asztalomhoz lejtett.

− Hallod, mucus, parancsot kaptam! Este hét, presszó?

− Álmaidban.

− Szép álmok lennének azok…

− Eredj már innen, Mikkelsen – mordult rá Björn Ohman, aki hozzám hasonlóan nem állt fel az asztalától, és abban a percben is vehemensen püfölte a billentyűket. – Inkább nézd meg azt az anyagot, amit átküldtem!

Kivételesen hálás voltam a férfinak, akivel csak néhanapján kényszerültem verbális kommunikációra, de az bőven elég volt ahhoz, hogy ne kedveljem. Mr. Tökéletes Bűnüldöző előszeretettel éreztette azt a részleg nőtagjaival, hogy szerinte ez a munka nem nekik lett kitalálva, csak mert nők. Persze hamar felhívtam rá a figyelmét, hogy ez engem kimondottan bosszant, és ha nem akarja, hogy arcon töröljem, akkor engem megkímél ettől. Munkatársaim hamar el is könyveltek a gyilkossági osztály utálatosának, kivéve Ollét, akit meg a részleg bolondjának véltek, és a drága Noakot, aki valami érthetetlen oknál fogva kedvelt engem.

Én magam nem tartottam igényt senki jóindulatára. Elég volt nekem annyi, hogy senki sem akart lelőni. Eszembe sem jutott olyasmire fecsérelni az energiáimat, hogy kedves legyek, érdeklődést tettetve kérdezősködjek idegen rendőrök kölykeiről, vagy bármiféle baráti kapcsolatot kezdeményezzek. Erre ott volt Ellinor és Noak, akik okkal találták meg egymást, minden bizonnyal. Nekem ez nem ment.

Ilyen életszemlélettel minden olyan fekete-fehérnek látszott, mint az aznapi öltözékem: mindenre és mindenkire egyszerű volt címkét ragasztani, és azokhoz tartani magam.

Pontosnak lenni mindössze azért volt felesleges, mert mindenki más is az igyekezett lenni, és éppen ezért nehéz volt a „pontosnak” nevezett időben parkolóhelyet találni, nem beszélve az őrületes zűrzavarról, ami ilyenkor eluralkodott a kapitányság parkolójában. Talán Olle csinálta jól, aki általában elsőként ért be. Az ő leharcolt, világbajnok szinten koszos Skodája így megmenekülhetett attól, hogy a parkolóban álló fák valamelyikéről méteres hó zúduljon rá, és még a bejárathoz is sikerült közel állnia.

Átvágtam a parkolón, sötétkék kabátom cipzárját menet közben húztam be. A fagyos levegőben meglátszott a leheletem, a hideg az utolsó porcikámig átjárt. A jól fűtött kapitányságról kilépve nem volt éppen leányálom a januári zimankó, ráadásul szegény, frissen kitakarított Seat Ibizámnak sem sikerült akklimatizálódnia; a hó vékony rétegben a motorháztetőre rakódott, és a szélvédőmet félig befedő, korábbról maradt jéghártya sem szívódott még fel.

− Szerinted is hideg van?

Erre a csodálatos kérdésre sajnos nem tudtam érdemi választ adni, pontosabban szólva, nem akartam. Olle a parkoló tőlem távolabb eső végében állt, a kocsikulcsa után kutatva kabátjának zsebeiben. Szőrös, fülvédővel felszerelt sapkája hihetetlenül komikusan mutatott rajta.

− Hol hagytad a koronádat? – kiabáltam oda.

Színpadiasan széttárta a karjait.

− Frohlander azt mondta, komolyodjak meg.

− Igaza volt.

− Te mindig csak bántasz!

− Nyilván.

 Behajítottam a táskámat az anyósülésre – ez mindig nagy zajjal és pár szétrepülő tárggyal járt, ezúttal a sminktükröm hullt fájdalmas koppanással a gumiszőnyegre –, majd én is bevágódtam a kocsiba, és bekapcsoltam a fűtést. Felmerült bennem, hogy vehetnék valamit a közeli cukrászdában, de aztán úgy döntöttem, fog a fene kétszer is kiszállni az autóból a mínusz tíz fokban, és elindultam hazafelé. Olle udvariasan bevágott elém a kijáratnál, mire én szinte ráfeküdtem a dudára, azt az örömöt viszont már nem adtam meg neki, hogy villogtatni is kezdjek.

Rákanyarodtam a Kungsholmstorgra, lélekben felkészülve a hazáig tartó, körülbelül tíz perces útra. Nem állítom, hogy túl jól tudtam volna vezetni, a forgalmi vizsgán párszor meg is buktattak. Noak azonban egy évvel ezelőtt mindenfajta piszkálódó szándék nélkül elmagyarázta nekem, hogy a visszapillantó nem az ellenségem, és udvariasan kétségbe vonta azon rosszmájú megállapításomat is, hogy a vizsgán való elhasalásomat a vizsgáztatóasszony fiatal nőkre való irigysége okozta. Nem volt egyszerű feladat elismernem az igazát.

Egy egészen kicsi lakásban laktam a Möregatanon, albérletben. Nem voltam túlzottan elragadtatva tőle, mivel sem erkéllyel, sem egy normális méretű fürdőszobával nem tudott szolgálni, de arra egyelőre még nem volt fedezetem, hogy vegyek egy saját lakást, méghozzá olyat, amihez kedvem szottyan. Egy vízparthoz közeli, légkondicionálóval és cigizésre alkalmas erkéllyel felszerelt lakás olyan csillagászati pénzekbe került, amit egyelőre még nem sikerült felhalmoznom a számlámon. A bérleti díjjal is igen gyakran késtem, jóllehet nem a pénz miatt, hanem mert kiment a fejemből, hogy fizetnem kellene. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a főbérlőm mindig megértően viselkedett, főként, ha kellőképp kivágott blúzt vettem fel. Szegény Newquist kétségkívül elég régen élvezhette már egy nő társaságát, és gyanús volt, hogy igényt tart az enyémre, bár próbálkozni sosem volt bátorsága, mert azt hitte, nem jöttem már rég rá, hogy adócsaló.

Leparkoltam a ház előtt, és a kódot beütve beléptem a téglavörösre festett, jó állapotban levő társasházba. A földszinten lakó házmester, Ekdahl pontosan az arcom előtt csapta be lakásának, helyesebben kifejezve, óljának ajtaját, a bentről áradó, megmagyarázhatatlan ecetes uborka szag szinte arcul csapott. A fickó egykor brókerként dolgozott, aztán becsődölt, megöregedett, és megutálta az egész világot, kiváltképp a möregatani ház lakóit, de ugyanolyan hévvel utálta a Fredrik Reinfeldt^[1]-kormányt is – ritkán adódott csak, hogy egy-egy kétperces illemcsevegésünk keretei közt ne dobja be a „Reinfeldt kormánya szétlopkodja az országot” kezdetű mondatkötegét.

Morózusan felkapaszkodtam a második emeletre, és kinyitottam a lakásom ajtaját. Azonnal felcsavartam a fűtést, és beraktam a sütőbe egy adag mélyhűtött saslikot. A sütőt profi módon tudtam kezelni, azonban főzőtehetségem – amit már évekkel korábban tudomásul vettem, egy beletörődő sóhajjal és egy plusz szál cigarettával – nem igazán akadt. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy Olle is legalább olyan egészségtelenül élt, mint én, ha nem jobban. 

Semmi különöset nem terveztem estére. Átlapoztam a kedvenc napilapomat, megettem a saslik felét, majd bekapcsoltam a tévét, ami egy üvegasztal tetején állt az én nem kifejezetten tágas nappalimban, egy meglehetősen csúf, krémszínű kanapéval szemben; anno annyira bökte a szemem az ülőalkalmatosság rútsága, hogy lefedtem egy régi szőnyeggel, de ettől csak még rondább lett. Szó mi szó, nem lehetett megvádolni azzal, hogy túllihegem a lakásom hangulatossá tételét.

A tévézenésből végül semmi sem lett. Olyan fáradt voltam, hogy az esti híradó körülbelül kilencedik percében elaludtam, és mikor fél óra múlva felriadtam, már nem láttam értelmét, hogy tovább talpon maradjak. Sietősen lezuhanyoztam, és magamra kaptam három mérettel nagyobb, fekete Nine Inch Nails pólómat, amit egy kiárusításon szereztem potom pénzért. Elfordítottam a fürdőszobaablak bizonytalanul felcsavarozott kallantyúját, és egy erős rántással kinyitottam. Odakintről jéghideg, este-és benzinszagú levegő áradt be, libabőrrel verte ki a testem minden porcikáját, de nem volt rossz érzés. Kihúztam szétnyomorított cigisdobozomból egy szálat, és – kicsikarva az utolsó leheletet is dzsungelmintás öngyújtómból –, meggyújtottam. Kellemesen tiszta esténk volt, ugyanakkor kissé zajos is; a közeli játszótéren egy fiúbanda óbégatott, míg a szomszéd a tévéjével vitatkozott fennhangon.

A hétköznapjaim. Istenem.

A hálószobám a nappaliból nyílt, egy silány, halványzöld-fehér kockás műanyagfüggöny választotta el a másik helyiségtől. Lekapcsolgattam a lámpákat, majd átbújtam a függönyön, lerángattam az ágyról az ágytakarót, és hivatalosan is eltettem magam másnapra.

Legalábbis egészen addig így állt a dolog, amíg szombat reggel 7:37-kor a mobiltelefonom eszelős hangerővel el nem kezdte bömböltetni a Nine Inch Nails Hyperpower! című számát, mely már két éve a csengőhangom volt, és akárhányszor csak felcsendült, a frászt hozta a közelemben tartózkodókra. Ideges horkanással kaptam a villogó Nokia felé, magamban már azt fontolgatva, milyen gorombaságot üvöltsek bele.

− Mi a franc van?!

− Szia, Kerstin. – Sok mindenre számítottam, de Noak Lindholm nyugodt baritonjára semmiképp. Haragom nyomban elpárolgott, helyét kíváncsiság vette át. Kétségkívül munkaügyről volt szó. Noak nem volt az a perverz fajta, aki unalmában és mellőzöttségében a kolléganőit hívogatja. – Akadt egy kis munka szombatra.

− Mi történt?

− Emberölés. A járőr húsz perce jött ki. Frohlandert riasztották elsőként, ő pedig minket hívott.

– Mindenkit bevonnak?

– Úgy tűnik. Björn már itt van, Olle pedig úton, ha minden igaz.

– Akkor nem változik a csapat összetétele – állapítottam meg. Elhúztam a függönyöket a kicsiny hálószobában, hogy a kora reggeli, szürke fény bezúdulhasson, és bukóra nyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön a helyiség. − Hova kellene mennem egész pontosan?

− Barnängsgatan huszonegy. – Ez södermalmi cím volt, nem kellett túl messzire mennem. Párszor elismételtem magamban, hogy megjegyezzem.

− Tizenöt percet kérek, jó?

---

[1] Svédország miniszterelnöke 2006-tól 2014-ig. 






2. rész >>