Holdningsendring 4/1

 Frostiron, újra, többrészes, AU. Nagyonnagyon őrült ötletek tömkelege, amit valaki őrületnek, valaki találékonyságnak nevezne, döntsétek el ti. Slash, bizony. És nem angst! Nem angst! 

Olvasóközönségem reakciója 2.0

Néhol sötét hangulatú, de általánosságban fura hangulatú, néhol meg vicces próbáltam lenni. A történet: A Légió egy anarchista, lázadó szervezet: minden tag egy rég letűnt skandináv isten nevét viseli, pont ahogy a sorsát, és Loki egy közülük. A program: gyújtogatás, tüntetések, bandaviszályok. A szabályok betonszilárdak - menekülésre nincs esély.

Tony élete tökéletes. Zseni, milliomos, playboy ésatöbbi. Éttermeket alapít és üzemeltet, és végre álmai városában is sikerül megvetnie a lábát. De még egy állás betöltetlen: kell még egy pincér. Lokit pedig nemrégiben vágták ki a legutolsó munkahelyéről.

Tony nem szeret kompromisszumot kötni. De ez talán  nyereségesebb lesz, mint gondolta volna. 

Zene♫: Massive Attack - Special Cases

(a hangulata egy az egyben ideillik)

A skandináv mitológia kedvelőinek garantált nyalánkság. Remélem.

„Sír, mint a víz,

rí, mint a tűz

trilláz, sziszeg,

csengettyűz.”

                                   - Kosztolányi Dezső: Februári óda

~ ~

I.

N

ehéz a levegő, derengő dohányfüsttől és alkohol kesernyés párájától terhes. A halvány, függönyök által megszínesített fény lágyan végigillan a táncosnő sűrű, élénkvörös haján, miközben formás, törékeny lábát a fémrúd köré kulcsolja, és lassan végigcsúszik rajta, míg falatnyi ruhájának fekete csipkeszegélye meg nem érinti az összekarcolt emelvényt. Mellette másik két nő járja igéző, drog szédítette táncát, mindkettejük haja egyformán búzaszőke, de amíg az egyik teste sovány, szinte még egy kamaszé, addig a másiké buja és gömbölyded.  

A szűk helyiségben a nézők félkörben ülnek, mint egy Michelangelo festmény hibátlan kompozíciója, mindenki a neki kirendelt helyen, méla hetykeséggel foglal helyet, vérükben az anarchia, a felszín alatt bugyogó indulat. Valamelyik nézi a három nőt, valamelyik nem, nem mintha számítana.

− Iðun tényleg olyan, mintha sosem öregedne – szólal meg az egyik férfi, aki legközelebb ül a lerobbant kandallóban pattogó tűzhöz, ajkai közt félig elszívott cigaretta, szőke haja fejbőrig nyírva.

− Akkor is Freyja a tuti – vonja meg a vállát a mellette ülő, Mezgalt szopogat közben, s a pohár szurtos pereme fölött az extázisban vonagló vörösre tapadnak a szemei.

− Szállj le a húgomról, Týr. – Frey szétnyíló inge mögött az izomkötegek izzadtságtól fénylenek, lábai szétvetve, mint valami olcsó cafrangnak.

− Dehogy szállok. Lényegében egy rossz ribi.

− Ne ribancozz – nyalja meg a száját Bragi, a lenyírt hajú. – Az úgy olyan közönséges. Mondd úgy, hogy szajha, ezer dolláros nyaklánccal a nyakában.

− Nem egy Brísing-nyakék, de megteszi – kuncog Týr.

Loki némán figyeli őket, ajka csúfondáros mosolyra kanyarodik. Fölöttük ül, azon az asztalon, amin amúgy enni szoktak, fél lábát felhúzva, meztelen hátát a fal faborításának döntve. Fekete haja a kulcscsontját érinti, hosszú lábait bőrnadrág fedi, övcsatja sárkánygyíkot formáz. Cigit kér a mellette hallgatózó Skaðitól – a nő állig felöltözve, Doc Martens bakancsban trónol az asztal mellett levő karosszékben, az orrát átfúró piercing nyíl alakú, tekintete sötét, mint a megszáradt vér. Még soha senki sem látta őt kibontott hajjal, most is kontyba fogva tömörül, érintése hajlakkszáraz.

Loki rágyújt, a füst előgomolyog az orrlyukaiból. Nem pocsékolja a figyelmét Skaðira. Pillantását – mely zöldebb a folyton ömlő abszintnál – mint afféle kegyet, Iðunra emeli; sóvár sóhaj és egy elütemezett lépés, és Iðun máris elárulta magát.

Iðun hiába remél.

− Mi a mai program? – szólal meg Loki. – Demonstráció? Gyújtogatás? Vagy szétverjük néhány gazdag pojáca Lexusát?

− Utóbbi. – Bragi oldalba böki Týrt, aki még mindig a Freyján legelteti a szemét. – Megvan még az a frankó feszítővasad?

− Meg hát – feleli, mire a kétértelmű válaszra ordenáré hahota harsan fel, amiben csak Skaði és Loki nem vesznek részt.

− Akkor ez meg van beszélve – vigyorog Frey. – De tartsd magad ahhoz, amit mondtam: szállj le a húgomról.

− Mert mi lesz?

− Felismerhetetlenre verem az ocsmány képed – vágja rá Frey egy ragadozó mosolyával. Týr válaszul megropogtatja az ujjperceit. Jobb kézfején régi hegek sora húzódik, egészen a könyökéig, fehéren izzanak, mintha billogvas nyomai lennének.

− Szép a kacsód – veti oda Skaði. – Ezek életed végéig ott fognak maradni?

− Ott bizony. – Týr végigsimít a hegeken, mosolya olyan, mintha egy frissen metszett vágás lenne. – Egyszer még kitöröm a rohadt kutyád nyakát – taszítja meg Loki vállát.

Loki elnyomja a csikket az asztal lapján, még csak arra sem méltatja a háborgót, hogy ránézzen, helyette végigméri Bragit, és újfent megállapítja, hogy mennyire de mennyire szánalmas azon próbálkozása, hogy műveltnek látsszék a rengeteg sok tetoválással, melyek keresztül-kasul beszövik a testét, végigfutnak a karján, a nyakán, s mind egy-egy kötet néhány sora, nagy klasszikusoktól, melyeknek nagy részét valószínűleg maximum névről ismeri.

− Tudod ki George Bernard Shaw? – kérdezte Loki egyszer tőle, miközben a Bragi vállán húzódó Pygmalion idézetre bökött. „Az ember ráér a jövőjére gondolni, mikor már nincs jövője.”

− Ja, ő írta a Dorian Grayt.

− Hát ezzel mellélőttél.

Egy pillanatig úgy tűnt, Bragi Loki márványfehér bőrén fogja elnyomni a cigarettáját, de végül csak mosolygott.

− „Legnagyobb keserűségemre napról napra bölcsebb vagyok.” Byron. Van valami kifogásod? – Feltelepedett a viharvert pad háttámlájára, parázsként égő szemeiről visszacsillant a szemben magasodó felhőkarcoló mesterséges neonfénye. 

− Nincs. – Loki pofátlanul mosolygott.

− Te nem vagy bölcs, Loki. Csak egy ordas nagy drámakirálynő. És zseniális szarkeverő.

− Kimerítő jellemzés.

− Egyszer még meg fogod szívni, ugye tudod? – Nem fenyegetés volt. Csak figyelmeztetés. Bragi nem fenyeget senkit, ő csak teszi, amit mondanak neki, és próbál a legokosabbnak látszani.

− Ehehe.

− Mondtam, hogy ne próbáld meg megkötni – válaszolja Loki, közben végignyúlik az asztalon, közszemlére téve testének tökéletes ívét. Ilyenkor mindenki ráfigyelt. Ha ő beszélt, mindenki elnémult. Senki sem tudott betelni a látványával.

− De nem is próbáltad lerángatni rólam, amikor szétmarcangolta a kezemet. – A Légió első számú szabálya: fenyegetőzhetsz, amennyit csak akarsz, de nem emelhetsz kezet a másikra, ha a többiek nem támogatják azt. Csak közös döntés alapján szabad ölni.

− Fenrir jó kutya. Tudja, mit csinál.

− Cseszd meg. – Týr újabb italért kiált, amit készségesen meg is adnak neki. – Cseszd meg te is, Frey. Csesszék meg a felsővezetők. A reklámtáblák. A Lamborghini Gallardók! Most azonnal szét akarok kapni valamit!

− Csajok, abbahagyhatjátok! – kiált oda Frey a táncolóknak, mire a három lány, mint három aláhulló vödör meghajol, és letipeg az emelvényről. – Az én kis szépségeim. – És mosolyog. Mindenkinek van egy jellegzetes mosolya a Légióban: Freyé élveteg. Skaðié merev. Bragié művi. Týré vicsor. Lokié kiismerhetetlen – más szóval veszedelmes.  

− Mellesleg Loki – szól oda a megnevezettnek Týr, miközben lehúzza a pólóját, felfedve a Légió jelét, mely minden tagnak a bőrébe van tetoválva, tűvel véglegesítve feketéll a lapockájukon, mint valami rossz ómen. – Nem fogunk a végtelenségig eltartatni. Keríts munkát!

Loki leugrik az asztalról, könnyeden és hangtalanul ér földet, és hátrasimítja a haját, így mindenki megcsodálhatja, újból, hogy milyen csodásan magas homloka van, sovány arca tiszta, sehol egy szeplő vagy bőrhiba.

− Csak napok kérdése. – Gátlástalanul blöfföl, de erre a többiek nem jönnek rá. Hogy is jöhetnének? Hozzá képest mindegyiknek egy kő van az agya helyén. Munkáról pedig egyelőre szó sincs. A legutóbbi munkahelyéről egy hónapja rúgták ki, rögvest azután, hogy a főnökasszonya puszta véletlenségből megpillantotta rajta Légió jelét, az Ōþila rúna pedig nem túl jó jel azóta, amióta a Légió létezik. Az asszony azonnal tudta, kivel van dolga; közölte is, hogy le is út, fel is út. Lokinak kedve lett volna belemarkolni a nő tökéletesen ondolált fürtjei közé, és addig csapdosni a fejét a falhoz, amíg olyan puha nem lesz, mint egy főtt alma.

Röpke vágyak.

− Nem voltál valami jó borítéknyálazó – heherészik Frey, és bajtársiasan vállon veregeti. Loki nem húzódik el, pedig az érintése taszítja, a gyomra forog a férfi szeszélyszagától, a mosolya hideg és jellegtelen, mint egy téli éjszaka. – De mégis ez a sorsunk: nyaljuk a halandók ülepét. És még csak jól sem lehet keresni vele.

Te sem vagy több egy halandónál, gondolja Loki, de Frey csak egyetértést lát az arcán. A „halandók” megnevezés magába foglalja a társadalom felső rétegét: a vagyonosokat, a materialistákat, mindenkit, akik ellen a Légió ágált. Mindenkit, akit gyűlöltek, és mindenkit, akik igazából lenni akarnak.

Ők.

Loki más kategória.

~ ~

− Ezt nézd meg, Bruce, öreg haver, nézd meg jól, és mondd, hogy nem perfekt. P-E-R-F-E-K-T. Mert ez az.

− Valóban.

− Bezony. – Tony csípőre vágja a kezét, és ezervoltos mosollyal végignéz a saját, hosszú időn keresztül tervezett, cölöpönként, téglánként és mozaikkőként összerakott éttermére, a mesterműre, ami csak arra vár, hogy belakják a vendégek. Szürke öltönyben és piros nyakkendőben tiszteli a napot, míg Bruce, aki a szemüvegét forgatva ácsorog mellette, a legegyszerűbb lila ingében, és tüdőig felhúzott barna vászonnadrágjában van. De hát egy matektanárnak nemigen telik ezerötszáz dolláros öltönyre.

Steve és Clint késnek, de mit vár az ember. Egy íjászoktató csak a pályán pontos, egy félnehézsúlyú bokszoló pedig csak akkor pontatlan, ha a neve Steve Rogers, és több tucat rajongólányt kell egy nap illedelmesen letudnia, míg azok a nyakába vetik magukat és ünnepélyesen megvakítják a vakuval.  

− Nagy nap a mai. Berúgunk, mint a szemét – határozza el Tony. A szemén pilóta-napszemüveg, mitagadás, nem volt olcsó.

De ő megteheti. Ez a gondolat szinte megrészegíti. Megteheti, hogy éttermeket alapítson szerte az országban, megteheti, hogy ragyogó polírozású Bugattit vegyen, megteheti, hogy a legjobb nőket vigye ágyba minden második este. Sőt, azok maguktól is eltalálnak odáig legtöbbször.

A legnagyobb vágya azonban az volt, hogy ebben, konkrétan ebben a városban legyen egy étterme. A legimpozánsabb mind közül. Sikerült is megvennie egy régi épületet, amit lebontatott, és felépítetett a helyére egy teljesen újat, az étterem fölé pedig egy luxuslakást, kábé tizenegyszer akkorát, mint amekkora neki szükséges lett volna, de megtehette.  

A ház egy tér sarkán áll, mellette egy út húzódik, az egyetlen út, melyen át be lehet jutni az amúgy zárt térre. Az épületek által körülölelt füves terület éke a város leggyönyörűbb magnóliafája, mely közvetlenül Tony éttermével szemben áll, és épp virágbontási időszak van; bódító illata teljesen felajzza a milliomost.  

− Nézd, milyen csodás a természet! – ömleng. Átkarolja Bruce-t, miközben ellágyult tekintettel bámulja a virágzó fát, Bruce pedig őszinte rémülettel néz rá. – Ez az életművem, barátom. Itt fogok élni. Enyém ez a fa. Enyém az életem. Enyém ez a kóceráj.

− Tudom.

− Hm, és ha minden igaz, hamarosan enyém lesz az a szakácslány is, akit a minap vettem fel…

Bruce nem reagál. Tony nem is várja el.

− Viszont egy pincér még kell. – Az öltönye zsebéből előhúz egy papírlapot. Bruce kezébe nyomja, másik zsebéből cellux és kisolló kerül elő. Hatalmas mosollyal, nagy lendülettel felbiggyeszti az álláshirdetést az étterem külső falára, és az eredményt ugyanolyan büszkeséggel szemléli meg, mint magát az építményt. – Egy jólszituált, szolgálatkész muksó, a már meglévő mellé. Kis szerencsével még képesek is lesznek együtt dolgozni.

Bruce bólint, de nem tud mit mondani a dologra. Tony körül sok olyan dolog van, amit nem tud kommentálni, de ehhez már mindketten hozzászoktak. Tony sosem a bőbeszédűségéért szerette Bruce-t. Ő az egyetlen ember az ismeretségében, aki hasonlóan intellektuális, mint ő, bár üzleti érzéke, az egy gramm sincs.

Szó mi szó, Tony közeli baráti körét a létező legkülönfélébb figurák alkotják, és közülük egyik sem zseni, se milliomos, pláne nem playboy. Az emberbarátság már sokkal inkább jellemző rájuk, bár Clint néha-néha hajlamos egy egynyári pszichopataként viselkedni, de tényleg, ez nem túl gyakori.

− Öregem, már tényleg ideje volt visszacuccolnod ide. Utáltunk ám érte, hogy az egyetem után rögvest eltűntél, mi meg még a középsuliban pancserkedtünk. – Clint félbevág egy savanyú uborkát, és élvezettel a szájába veszi. – Amúgy a kaja első osztályú. Még jó, hogy nem kell perkálnom érte. – Elvigyorodik. Tony megpaskolja a vállát.

− Itt ti bármikor ingyen ehettek – közli nagyvonalúan. Steve, aki már egy órája ugyanazt a bort iszogatja, kérdően felvonja a szemöldökét.

− Bármikor? Ki fogunk fosztani.

− Ha ez annak a disztingvált, negyvenes évekbeli megfogalmazása, hogy kizabáltok a vagyonomból, állok elébe – húzza ki magát a milliomos. Gyerekkori barátok, ők négyen, és nagyon szereti mindhármat. Az persze mindig is nyilvánvaló volt, hogy ő fogja a legtöbbre vinni: nem elég, hogy az apja dúsgazdag volt, Tony lángelme. Zseniális építész, üzletember és mérnök. És imádja a hasát. – Amúgy fura vagy, Steve. Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna részegen, úgyhogy nem értem, miért nyalogatod időtlen-idők óta azt a pocsék rozét.

− Gyors az anyagcserém – mosolyodik el Steve. – Nem tudok berúgni. – A szokásos fehér izompólója van rajta. Tony mindig is röhejesnek találta az izompólókat, mert az esetek nagy részében nem indokolja őket izom. De Steve-re ez nem igaz, ráadásul a póló fehér színe remekül illik a falhoz.

− Jó neked.

Tony az étterem belsejét sokkal hosszabb ideig tervezgette, mint a külsejét. Oldalt gyönyörű bárpult, mögötte egy csinos, húszas éveinek elején járó, mahagónivörös hajú lánnyal, aki mindig a szempilláját rebegteti, ha ő vagy Steve ránéznek; színpompás italosüvegek a polcokon, hátul, fehér lengőajtó mögött a konyha, ahol négy szakács tevékenykedik folyamatosan. A padló méregdrága mozaikkő, halványlila és fehér, a falon deréktájig kúszik ez a díszítés, ízléses formációban, a fejük fölött tökéletes lineárban sorakozó lámpák.  

Körülöttük szinte minden asztal foglalt. Elegáns ruhákba bújt emberek csevegnek a frissen kihozott ételhalmok mellett, esetleg már a kávéjukat majszolják, a lótifuti pincér, Happy tálcáján fagylaltkehely, vanília cseresznyével, az illata már messziről simogat.

− Ez az, Happy, pár hónap meló itt és alakra tiszta Steve leszel! – kurjant oda a testes pincérnek Tony, de Happy valószínűleg nem hallotta meg.

− Van már jelentkező az állásra? – érdeklődik Bruce.

− Nem is kevés. Mindegyiknek adtam egy külön időpontot. De persze… - Nem tudja végigmondani a mondatot, mert megakad beszéd közben, és kis híján kiejti a kezéből a süteményes villáját.

Fekete hajú, karcsú, magas férfi lép be az étterem ajtaján. A mozdulat, ahogy betolja az üvegezett, súlyos ajtót, könnyed és kecses. Fehér inget visel, zöld-arany, különleges hímzésű sállal, ami ímmel-ámmal van csak átvetve a nyakán, mindehhez fekete nadrágot.

Tony természetesen rögtön tudja, ki ő. Steve, Clint és Bruce hasonlóan tudják, és hasonlóan megdöbbennek.

Tony döbbenetének okai: ez itt Loki. Az az istenverte őrült azok közül az elhibázott futóbolondok közül, akik a norvég panteon néhány főistenének képzelik magukat, autókat törnek össze, gyújtogatnak, felváltva ülnek a sitten, és egy lepukkant lakótelepen élnek a város szélén. Anarchista elmebajosok. És az egyik legjellegzetesebb alak, Loki – akit Tony fájdalmasan jól ismer, mivelhogy ez a sunyi mosolyú, frusztrálóan zöld szemű fickó egyszer már kis híján elgázolta egy rozzant kisbusszal – most itt van. Nem is olyan rég volt: hazalátogatott, hosszú körutazása során, két étteremalapítást is maga mögött hagyva, és a kedvenc bárjából kilépve alig centiken múlott, hogy Loki nem kapta telibe azzal a furcsa, rúnaszerű kriksz-krakszokkal összegrafitizett ronccsal. Tony senkinek sem hitte volna el, hogy nem direkt csinálta. Tehát, mit keres ez itt?

Ez az egyik ok.

A másik: aggasztóan emberien néz ki. Loki, vagy hívják akárhogy (Tonynak kétségei voltak afelől, hogy az igazi neve is ez lenne, feltéve, hogy az anyja nem volt olyan nyomorult narkós, mint az édesfia) örökké félmeztelenül szaladgált, mint bandájának tagjai. De ő ezt még meg tudta fejelni azzal, hogy mindig egy nyakörvszerű arany nyakláncot viselt a nyakában ilyenkor, testhez simuló bőrnadrágot és kengyeles csizmát, ami kétségkívül túl nagy volt rá.

Tony szerint borzasztóan idiótán nézett ki.

De most nem. Most úgy néz ki, mint egy normális ember, eltekintve attól, hogy nem normális, látszik a tekintetén. 

Egyenesen Tonyék asztalához lépked, vagy inkább repül, a járása ruganyos, léptei némák. Odaérve a kezét nyújtja Tonynak, és kissé lehajtja a fejét, így fekete pillái alól néz a milliomosra; íriszében mintha smaragdlángok lobognának.

Igéző.

Hátborzongató.

Kell egy biztonsági őr.

Vagy kettő.

− Üdvözlöm – szólal meg, a hangja ugyanaz a hang, ami egy kisbárány ártatlanságával bizonygatta Tonynak néhány éve, este (milyen kölyök volt még, nem lehetett több huszonegy évesnél) hogy nem szándékosan gázolta majdnem el. – Az álláshirdetés miatt jöttem.

Tony nem fogadja el a felé nyújtott kezet, egészen addig hallgat, amíg a fekete hajú le nem ereszti a kezét.

− Helló, Loki – köszön rá végül foghegyről. – Megtennéd, hogy átléped a kötelező udvariaskodást, és elmondod, mit akarsz tőlem? Mert kötve hiszem, hogy nekem akarnál melózni.

Loki félrebillenti a fejét. Tony figyelmét nem kerüli el, hogy a férfi sem Bruce-ról, sem Clintről, sem Steve-ről nem vesz tudomást, akik egy kupac döglött hal hallgatagságában szemlélik a jelenetet.

− Nem vicc – mosolyodik el Loki. – Munka kellene, mert el vagyok adósodva. Ennyi elég indoknak?

− Á, szóval le vagy égve, és én voltam az első gondolatod? – Tony gúnyosan cicceg, miközben karba teszi a kezét. – És mondd csak, van ajánlóleveled? Vannak referenciáid? – Clint felnevet a maró gúnyon, ami a szavaiból árad. Mindenki tudja, hogy Loki ki és miféle. Egy Légió-tagnak elég nehéz munkát találnia. 

Loki váratlanul előrehajol, fél kezével megtámaszkodik Tony székének háttámláján, az arca alig néhány centire van a milliomosétól.

− Én magam vagyok a referenciám – suttogja, és a mosolya még tovább hasad.

Mielőtt Tony ellökhetné, hátrahúzódik. Clint és Steve felállnak, hogy biztonsági őr híján ők távolítsák el a zavaró tényezőt, de Tony visszafogja őket.

− Hagyjátok. – Van valami mérhetetlen szuggesztív erő a zöld szemű mosolyában, az egész lényében, bárhogy is, a közelségétől Tony úgy érzi, mintha lerészegedett volna; úgy érzi magát, mint egy unalmas estén, amikor mélyhűtött vodkát ivott, és elsőre nem érzett semmit, viszont később lórúgásszerűen érte utol az illumináció. – Bocs, Loki, ide nem hozzád hasonló szabadságharcosok kellenek, hanem egy rendes, aranyos pincérfiú, aki képes elég elbűvölően mosolyogni a vendégseregre. Te pedig, ha jól tudom, a nem-jut-eszembe-milyen-nevű brigádoddal pont az olyan emberek ellen lázadoztok, akik megengedhetik maguknak ezt. – Körbemutat a díszes, elegáns helyiségben. Loki futólag körbepillant, aztán megrántja a fél vállát.

− Nem tudod, milyen elbűvölő tudok lenni, Stark.

− Nem is akarom tudni. A viszontlátásra. – Újra a kezébe veszi a villáját, és lenyes egy darabot a málnazselés süteményből.

A következő pillanatban Loki szinte agresszívan az asztalra tenyerel, félresöpörve Tony tányérját. Metszően néz a szemébe, a felső ajka megrándul.

− Máshogy mondom: ez élet-halál kérdés. Nincs hova mennem. Ha nem adsz munkát, a te lelkeden szárad, ha maholnap egy fára fellógatva találnak. – Egy pillanatra elbiggyeszti az ajkát. – Sokágú, széles törzsű fára. Jól mutatnék az Yggdrasilra felkötve, hm?

Ezt az agylövött drámabajnokot, fut át Tony agyán. Most mi a francot kezdjek vele?

− Fogalmam sincs, mi az az Yggdrasil. Kopj le, Loki.

A másik még egy hosszú percig állja a pillantását, aztán újfent elmosolyodik, és ellép az asztaltól. Ugyanolyan légies léptekkel kisétál az étteremből, furcsa, megnevezhetetlen hangulatot hagyva maga mögött.  

− Őrült – állapítja meg Bruce még mindig feszengve.

− Csak én érzem úgy, hogy nem fog beletörődni? – kérdezi Steve költőien, és egy húzásra felhajtja a maradék bort.

Steve-nek igaza lett.

Loki már aznap koraeste visszatért. Ugyanabban az ingben, amit addigra a testére tapasztott az akkor még csak szemerkélő eső. Egyszerűen leült az étterem elé, az útpadkára, és nem mozdult onnan. Órák múltán sem.

Tony pizsamára öltözve üldögél a luxuslakás embermagas ablakában, a redőnyök felhúzva. Odakint zuhog az eső, hideg és szúrós cseppekben. A lakás kellemesen meleg, a hőmérséklet önmagát szabályozza. Tony belefeledkezik a vihar és a lámpák által megvilágított magnóliafa látványába, de a gondolatai valahol egész máshol járnak. Számsorok peregnek le a szemei előtt, és a gondolat, hogy beszélnie kell a mindenesével, Pepperrel. 

Loki még mindig a padkán gubbaszt, az eső ádázul veri a testét, és mivel pontosan – biztosan direkt – a lámpa alatt ül, Tony jól látja, hogy mennyire szenved. A kihalt utcán, a magasból nézve apró alak összegörnyedve ül, karjait maga köré fonva, Tony biztos abban, hogy szinte megfagy. Sőt, szinte látni, hogy mennyire rázza a hideg, majdhogynem görcsösen.

Tony lehúzza a redőnyt, hátha ezzel elfüggönyözheti a bűntudatát is. Mert lassacskán kezd felébredni benne a lelkiismeret furdalás, mintha ő tehetne arról, hogy ilyen silány élete van a lent vacogónak.

 Neki ehhez semmi köze.

− Mégis hogy adhatnám neki a munkát? – Tony a tükörképével vitatkozik, közben fogkrémet présel a fogkeféjére. – Senki sem alkalmatlanabb nála.

Ezzel a gondolattal fekszik és ezzel a gondolattal kel.

Odakint még másnap is szakad az eső, talán még erőteljesebben, mint az este. Tony felöltözik, és leliftezik az étterem szintjére, ahol már a szakácsok bemelegítették a sütőket, és a pultoslány is megérkezett, fülhallgatóval a fülében törölgeti a poharakat.

Tony kipillant az ajtó üvegén. Loki ott van, a lámpaoszlopnak dől ültében, egy mosogatórongynak néz ki a néptelen téren, a szemei alatt hatalmas karikák, a bőre szinte szürke, az ajka liláskék.

− Beteg, mazochista állat – suttogja Tony maga elé. – De az biztos, hogy elszánt. Miért pont én? Miért?

Összeszorítja a fogát, és hátat fordít a látványnak.

Délig bírja.

Alig egypár vendég van, ebben az ítéletidőben nem valami nagy a forgalom. Tony éppen egy középkorú házaspárral cseveg, akik már a második üveg pezsgőt rendelik, mikor meghallja azt a tompa koppanást.

Résnyire nyitja az ajtót, és szinte arcul csapja a látvány. Loki a padka szélén végignyúlva hever, a szemei lehunyva. Elájult a szerencsétlen. És minden eddiginél förtelmesebben néz ki, mintha nem is élne.

Tony gondolkodás nélkül kirohan az esőbe, és leguggol a földön fekvőhöz. A bőre jéghideg, teljesen áthűlt, nem tudni, hogy a vércukra eshetett le annyira, hogy elvesztette az eszméletét, vagy a szüntelen reszketés merítette ki ennyire. Tony Loki vállára markol, Happyért kiált, aki lélekvesztve ront ki a helyiségből, verejtékező homlokát egy kendővel törölgetve; csodálkozásában felnyög, de nem kérdez, Loki térdei alá nyúl, és közösen becipelik az étterembe, majd az asztalok között végigegyensúlyozva berakják a liftbe. Tony beszáll mellé, és a térdére támaszkodva megkéri Happyt, hogy folytassa a vendégek kiszolgálását.

Tony a másodikra, a mosdókhoz tartozó emeletre szállítja az eszméletlent, és közben megállás nélkül káromkodik.

− És mindezt egy munka miatt, te hibbant? – morogja. Mikor a száját elhagyja a „hibbant” szó, Loki szemei kinyílnak, és egy pillanatig fókusztalanul pislog, míg meg nem találja a mellette álldogálót a pillantásával.

Abban a minutumban elmosolyodik.

− Tudtam, hogy számíthatok az emberségedre, Stark.

− Csönd legyen. – Nagy nehezen talpra emeli, és bevezeti a férfimosdóba. A helyiség nagyobb, mint Loki lakása. És ezerszer szebb. – Mosakodj meg meleg vízzel. Én meg leszólok, hogy hozzanak valami forrót. Te átkozott flúgos. – Égnek emeli a szemét, és otthagyja. Perceken belül visszatér, kezében egy bögre teával és mentakrémes süteménnyel. – Átok verje a jó szívemet.

Loki letelepedik a fal tövébe, és elfogadja a felé nyújtott törölközőt. Leveszi csuromvizes ingét, és magára teríti a száraz anyagot, hideg kezét égeti a meleg bögre, mintha parazsat nyújtottak volna át neki. Még mindig betegesen sápadt és rázza a hideg, de már egy fokkal jobban néz ki.

− Tudod, mi lenne a poén? – mondja Tony a szemöldökét felvonva. – Ha azt mondanám, ezek után sem veszlek fel.

Loki kitartóan mosolyog, a magabiztosak mosolyával, akik jól tudják, hogy a körülmények az ő malmukra hajtják a vizet. Loki mindig is a jó emberek kiszámíthatóságára alapozott, és a sejtései mindig beváltak.  

Ez sem volt kivétel.

− Miért akartál megölni? – szegezi neki az őt régóta nyomasztó kérdést Tony komor arckifejezéssel.

Loki megfújja a teát, a térdeit mellkasig felhúzza.

− Nem akartalak megölni – feleli álmatag nyugalommal.

− Csak megnyomorítani?

Rövid, erőtlen de mégis gunyoros kuncogást hallat, és egyenesen a zseni szemébe néz.

− Nem. Csak rád akartam ijeszteni. Ennyi. – Belekortyol a teába, majd elismerően hümmög egyet. – Nem rossz. – Az arcába kezd visszatérni a szín, Tony pedig hálát ad az egeknek, hogy mégsem kellett mentőt hívni. Még a végén azt mondják, hogy az ottani kajától került ilyen állapotba ez a félnótás.

− Tényleg annyira rossz a helyzeted, hogy majd’ egy napig nyomorgattad magad, csak azért, hogy hass rám? – kérdezi Tony a falnak dőlve.

Loki aprót harap az egyik süteményből, és bár a teste legyengült, a pillantása ugyanolyan élénk.

− Meglehet. Felveszel?

− Három nap próbaidő. Mutasd meg, hogy milyen elbűvölő vagy. – Tony mindig is szerette a kihívásokat, szerette a bonyolult egyenleteket, feladványokat, és Loki volt eddigi életének legkomplikáltabb talánya. Kétségtelen, hogy nagy pácban van, ha ennyire kell neki egy ilyenfajta munka. És ha még megnyerő is hajlandó lenni érte és jópofizni a gazdagokkal, akkor tényleg oltári rosszul áll a szénája. – De egy rossz mozdulat – mélyül el Tony hangja, és ezúttal érződik, hogy nem viccel; az étterem a mindene, és senkinek sem engedi, hogy belerondítson a képbe. – Egyetlen stikli, és repülsz, édes öcsém, mint a győzelmi zászló.

Loki lassan végignyal az alsó ajkán, majd vigyorogva válaszol.

− Megegyeztünk,  főnök úr. 

folytatás