Idegen a tükörben

Szóval ez egy Thorki novella, non-slash. Tesók vagyunk, mitológiával, elvontsággal, meg velem. Fura a szerkesztés, meg a hangvétel, és nem tudom, miért tetszenek ennyire a groteszk dolgok.

Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni a hosszas kimaradásért, aztán meg a történetért. Amit fontos róla tudni: az ötlet és az egész történet  nem jöhetett volna létre Sue nélkül, aki picsogásomra megadott nekem három kulcsszót: kapzsiság, kígyó, tükör. A történet ajánlása az övé, remélem, tetszeni fog, és nektek is, drágáim. Bár... na mindegy, a remény hal meg utoljára.

A történetről pár szóban: A Thor: The Dark World után járunk. Loki lebukott, Thor pedig képtelen volt ölbe tett kézzel hagyni, hogy végrehajtsák Odin ítéletét. Szöktetési kísérlete azonban sikertelen volt, és büntetésül Mindenek Atyja rá és öccsére rettenetes átkot szórt: Lokit egy tükörbe zárta, Thortól pedig elvette az összes emlékét, apró múltsejtelmeket hagyva csak hátra, a hittel együtt, hogy csupáncsak egy midgardi gépszerelő, mindezt határozott céllal. 

Jah, szóval nagyon vidám.

Köszönöm Carlos Cipának a közreműködést.

(Secret Longing)

(az egész lemez)

Idegen a tükörben

Thornak van egy testvére, egy fivére a tükörben.

Ő maga erről a tényről addig a napfényes, lustán párálló tavaszi reggelig semmit sem tudott, és azóta meglehetősen tart a napfényes, lustán párálló tavaszi reggelektől.

~ ♦ ~

Egy megrozzant, darabjaitól fokozatosan megváló, festékfoltos létrát vonszolt a lépcsőn fölfelé, a második emeletet megcélozva. A létra minden lépésénél nekivágódott a soron következő lépcsőfoknak, de Thornak sem kedve, sem motivációja nem volt arra, hogy a vállára kapja a szerkezetet, már csak azért sem, mert a létra nem az övé volt, hanem a házé, a ház pedig, nos, kezdve a lakóközösség-vezetővel, aki rombuszmintás nyakkendőben és egy sajátságosan ütnivaló arckifejezéssel állt elé alig fél órával korábban, nem fogadta túlzottan kedvesen. Tudja, ez egy rendes környék, állította, bár Thor később nem pont erre következtetett a hálószobájából nyíló panoráma alapján, ami kimerült egy agyongrafitizett és rendszeresen lekisdolgozott téglafalban. Remélem, megtalálja majd a közös hangot a szomszédjaival.

Thornak nem sok elképzelése volt arról, hogy a termete, vagy a vállig érő haja indította-e el a pasasban a kötözködő-ösztönt, de nem állt vele vitatkozni, csak bólogatott, mint egy kalaptartó-kutya, aztán később, mikor a csillárja fogta magát és könnyed műugrást hajtott végre a plafontól a padlóig, megragadta az alkalmat (meg a létrát), hogy bosszúságát demonstrálja.

A frissen és szegényesen bebútorozott lakásban ugyanaz a falakba ivódott, kesernyés dohányszag fogadta, keveredve a lenti zöldségestől felszűrődő, erjedőben levő szamócák illatával. Sóhajtva becsukta maga mögött az ajtót, a létrát a nappali falának támasztotta, majd a cipőjét lerúgva a hálószoba felé vette az irányt, hogy hosszú ujjú, vastag flanelinge helyett valami lezserebbet kapjon magára.

E törekvése azonban legott meghiúsult, ugyanis a szerény négyzetméterszámmal megáldott helyiségben valami igazán furcsára lett figyelmes.

~ ♦ ~

Az ágyával szembe eső, csupasz, a kék valamilyen különleges árnyalatára festett falon egy tükör függeszkedett. Thor csupán a formájából tippelte tükörnek az ismeretlen tárgyat, mivel azt egy jellegtelenül barackszínű, selyemre emlékeztető szövet takarta le. Nem emlékezett rá, hogy ő hozta volna ide, és azt sem tartotta sanszosnak, hogy a főbérlője bármit is itt hagyott volna, hogy egy kicsivel is könnyebb legyen neki.

Pár másodperc erejéig még folytatta (az amúgy teljesen értelmetlen) fejtörést azt illetően, hogy honnan kerülhetett ide a lefedett tükör/talán festmény, de viszonylag hamar megunta. Félig kigombolt ingében megközelítette a tárgyat, és teketória nélkül, egy cseppet sem óvatosra ütemezett mozdulattal lerántotta róla a szövetet, ezzel leleplezve az igazságot, a valószerűtlen valóságot.

A látvány, ami fogadta, már önmagában elég volt egy kisebb szívbajhoz. Csak azért nem kiáltott fel, mert még az állkapcsa is beakadt a döbbenettől, a lábai önkéntelenül is hátrébb vitték néhány lépéssel, miközben a piciny szobát betöltötte a tükör, illetve a benne levő férfialak megveszekedett szentségelése.

– Te átkozott idióta! Hát idetaláltál végre? – A férfi pusztán deréktól fölfelé látszott, kulcscsontig omló tusfekete haja szétzilálódott, fehérsápadt arca beesett volt, orrcimpái kitágultak a dühtől. – Nézd, mit tettél velem! – folytatta a dühöngést fékevesztetten. – Látod?! Elég jól látod?! – Bal tenyere a sima, rideg üvegnek csapódott, ami meg sem rezdült, ellenben Thor összerezzent, a szemei elkerekedtek. Az idegen vicsorgott és reszketett dühében, akár egy veszett farkas, egy felingerelt, vérszomjas fenevad. A testét fedő bizarr, zöld-fekete-arany ruha gyűrött volt, és több helyen ki is hasadt, szabadon hagyott, magas homlokán indulat-vajúdta verejték csillogott.

– Nem mondasz semmit? – Üvöltése hörgésbe hajló sziszegéssé redukálódott, tenyereit az üvegnek feszítette, hosszú, vékony ujjai karmokká görbültek. – Nem tetszik a műved, Tavaszcsörgedeztető?  

Nyilvánvalóan azt várta, hogy Thor válaszoljon valamit a szitkaira, a levegőbe kiabált kérdéseire, a szőke viszont hirtelenjében a saját nevét sem tudta volna megmondani. Átfutott az agyán a gondolat, hogy megfogja a tükröt és nemes egyszerűséggel kihajítja az ablakon, vagy, hogy visszarakja rá a leplet és olyan gyorsan eltűnik innen, amilyen gyorsan csak lehet, de képtelen volt bármit is csinálni azon kívül, hogy meredten bámulja az ál-tükörképét, aki a bronzkrókuszokkal és futórepkényekkel körberámázott üveglap mögül oly izzó gyűlölettel szegezte rá valószínűtlenül tündöklő, sötétzöld szemeit, mintha azon töprengene, hol akarja elkezdeni az ő módszeres megnyúzását.

Minekutána Thor jó négy perc után sem mondott semmit, szidalmazója elvesztette a lendületét. Szép ívű, fekete szemöldökeit összevonta, bősz vicsorát lesajnáló fintor váltotta fel.

– Miért bámulsz rám ilyen, még tőled is túlontúl ostobának számító módon? – Konzekvens csend. – Megsüketültél?

Választ ismét csak nem kapott, de Thor végre hajlandó volt valamiféle életfunkciót produkálni. Nyelt egyet, utána sarkon fordult, és szapora, hosszú léptekkel kisietett a szobából, magára hagyva a tükör elképedt, felháborodott lakóját. Egyenesen a fürdőszobába rontott, ahol megnyitotta a hideg vizes csapot, hogy aztán arcát a tenyerébe gyűlő, hűs folyadékba meríthesse. Még háromszor megismételte a folyamatot, mozdulatai egyre durvábbá és durvábbá váltak, mígnem egészen haragosvörösre dörzsölte az arcbőrét.

Meggyőződése volt, hogy hallucinált az előbb, de arról sejtelme sem akadt, hogy mitől és miért. Nem ivott semmit, a napon sem töltött túl sok időt, gyógyszerekhez sem nyúlt.

– Na jó – mormogta maga elé, miközben egy szürke, kimosásra váró törölközővel végigtörölte az arcát. – Na jó.

Hímgorillaként csörtetett vissza a hálószobába, abbéli nagy reményében, hogy semmit sem fog a falon találni, vagy legalábbis csak egy teljesen szokványos tükröt, azonban az előbb látott karcsú, fekete hajú férfi változatlanul ott szobrozott, veszedelmesen fénylő szemeit maszkréssé szűkítve. Thor ezt a pillanatot választotta arra, hogy becsukja a hálószoba ablakát, kizárva a poshadó eper szagát, és megkímélve a sokat érdemlő lakóközösséget a tükörlakó óbégatásától.

– Ezt mégis mire véljem? – szegezte neki a kérdést az azonnal.

– Nem lehet, hogy nem képzelődöm – bukott ki Thorból.

– Miért képzelődnél? – értetlenkedett a fekete hajú. – Ha azt hiszed, hogy ez egy kicsit is mulatságos, akkor… –Nem fejezte be a mondatot. Még a levegő is a tüdejébe szorult, mikor kíméletlenül, egy sárlavina iszonytató erejével maga alá temette a felismerés, a sokkoló rádöbbenés: nem ismer meg.

Thornak fogalma sem volt arról, hogy a tükröt kaparó férfialak, ez a veszett farkas, ez a megnyomorított emberemlék az öccse.

~ ♦ ~

Loki harci kedve egyszeriben elpárolgott, semmivé lett, mint a kámfor, és onnantól nem volt semmi, amibe belekapaszkodhatott volna.

– Fjörgynn hét szerelmére, neked gőzöd sincs, mi történik?

– Hát. – Thor kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta. Újfent végignézett az idegenen, és megpróbálta megértetni magával, hogy ez megtörténik, ez a valóság; a szóban forgó valóság pedig nem más, minthogy egy üveglap mögé zárt férfi pöröl vele reggel negyed tízkor a hálójában…

… és a tetejébe még a csillár is padlót fogott.

– Ez nem lehet igaz. – Loki oldalra fordította a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemeit. Vonásai mintha megolvadtak volna, izmai elernyedtek és olybá tűnt, összezsugorodik, akár egy meglékelt gumimatrac. – Odin…

– Tessék…?

– Megátkozott minket – mondta, eleresztve a füle mellett a megrökönyödötten ácsorgó szőke kérdését. – Mindkettőnket.

– He? – Thornak nem rémlett, hogy a közelmúltban bármiféle átok is hullt volna rá, ámbátor, ha jól belegondolt, maga a közelmúlt is egy kissé zavaros volt számára.

Új lakást béreltem, igen… De hogy miért…? Honnan?

M-i a f-e-n-e f-o-l-y-i-k i-t-t

Kezdett teljesen összezavarodni, a homloka ráncokba gyűrődött, és az arca olyan lélekölően tanácstalan kifejezést vett fel, hogy Lokinak ismét csak őrjöngeni támadt kedve.

– Odin az apád. Száműzött téged ide, mert megpróbáltál megszöktetni a rám szabott ítélet végrehajtása előtt, engem pedig… – Felemelte a karjait, majd lassan leengedte őket. – Bezárt ebbe az átokverte tükörbe.

– Ne haragudj, de nem tudom, miről, vagy kiről beszélsz – ismerte be Thor a létező legjobb modorát elővéve. Kezdett kényelmetlenül melege lenni, a torka kiszáradt, és – bár nagyon igyekezett – képtelen volt bemesélni magának, hogy csak álmodik.

Loki nagy nehézségek árán lenyelt néhány szaftos káromkodást, s mikor megszólalt, a hangja száraz volt, mint a smirgli.

– Ó. Neked tényleg fogalmad sincs arról, mi ez az egész. Nem, ne válaszolj! Csak akkor szólj, ha kérdezlek, legalábbis egyelőre – parancsolt rá, amikor Thor megkísérelt reflektálni. – Az öreg sarlatán minden bizonnyal valami illúziót ültetett a fejedbe, egy tévképzetet arról, hogy ki vagy, és mit csinálsz itt. – Ujjait gondterhelten futatta fekete tincsei közé, mintha a haja tépésével valami használható ötletet is elő tudna rángatni az elméjéből. – Azt tudod, hogy ki vagy?

– Tudom hát – jelentette ki Thor ingatag magabiztossággal. Azért nem volt száz százalékig biztos a dolgában úgy, hogy voltaképp a tükrével csevegett. – Thor Odinson a nevem.

– Ebben nem tévedsz.

– Nohát! – derült föl.

– Tüntesd el ezt az idétlen vigyort a képedről – förmedt rá a másik. – Gratulálok, tudod a saját nevedet, de ezzel még nem sokra megyek. – Kis szünet után újabb kérdést tett föl. – Idevalósinak hiszed magad?

– Nem tudlak követni.

– Ne is próbálkozz, csak válaszolj!

– Amerikai állampolgár vagyok, igen – vágta rá Thor némileg kisebb lendülettel. Bár igaznak hitte, amit mondott, valami, valójának egy távoli, tudatmélyre ásott része makacsul ellenállt annak, hogy folytassa; a hangszálai közel megkövültek. – Dolgokat szerelek össze, egy… műhelyben. És–

– Elég – szakította félbe az idegen.

– Hát de te kérted, hogy mondjam el, ki vagyok.

– Valóban, ám ebből az őrültségből egy szó sem igaz, és még ahhoz is szánalmas, hogy végighallgassam.

– Nem igaz? – ismételte a szőke értetlenül. Ráncai még tovább mélyültek a homlokán.

– Nem.

Thor agyának fogaskerekei ennél a résznél véglegesen beadták a kulcsot. Tulajdonosuk megvakargatta a halántékát, verejtéktől csapzott tincsei összetapadtak.

– Adj egy percet – kérte, bár utólag rájött, hogy ennek nem sok értelme volt, mivel egy tükör, élettelen tárgy mivoltához hűen, általában nem csatangol el sehová.

Nem várta meg a másik férfi válaszát, visszamasírozott a fürdőszobába, ledobta magát a kád szélére, majd a levetkőzés szükségességét elvetve a zuhany alá mászott, és bő tíz percen át folyatta magára az Arktisz-hideg vizet, moccanatlanul, kékre hűlő ajkakkal.

~ ♦ ~

– Onnan tudhatod, hogy az illúzió az, ami, hogy ha megpróbálsz visszaemlékezni arra, hogy milyen körülmények vezettek a jelenlegi helyzetedhez, nem lelsz rá választ – magyarázta a Loki. Mikor Thor ázott kutyaként visszacitálta magát a hálószobába, megragadta az alkalmat, hogy elárulja neki a nevét, illetve ismét kihangsúlyozza, hogy ez az egész látszat, és semmi köze az igazsághoz. A szőke még mindig nem tudta kommentálni a dolgot. – Ezzel mindössze annyi a baj, hogy a legtöbb nyomorultnak, aki ilyen helyzetbe kerül, eszébe sem jut eltöprengeni ezen. Nem tesznek fel kérdéseket magukról. Nem tűnik fel nekik, hogy nem a saját életüket élik.

– Nem a saját életemet élem?

– Ez senki élete sem – helyesbített. – Fel tudod idézni, hogy kezdődött ez az egész?

– Ez egy elég furcsa kérdés. – Thor tisztában volt azzal, hogy ez az időhúzás egy nem túl elegáns formája, de ezzel nem volt érkezése törődni. Éppenséggel tudta, mi az első emléke, de vonakodott nevén nevezni, mert úgy érezte, ezzel deklarálja, igazzá teszi az idegen azon kijelentését, hogy a komfortosnak érzett valója egy az egyben hazugság. – Az első dolog, amire emlékszem, hogy bejövök a bejárati kapun – mondta ki végül leverten. – És hogy a ház megbízottja akadékoskodni kezd velem.

– Jó – bólintott Loki, bár a helyzet cseppet sem volt jó. – És ha már itt tartunk, miért vagy itt? Erről van valami fogalmad?

– Persze: azért, mert ideköltöztem.

– Miért?

– Mert… – Thor felelete elveszett valahol félúton. Elszántan kutatott az agyában a válasz után, de egyre-másra falakba ütközött, átláthatatlan és áthatolhatatlan homályba. Hosszú időn át csak tátogott, partra vetett, kétségbe esett pisztrángként, végül feladta, arcát két széles tenyerébe temette, és öblös sóhajt hallatott.

– Most nyilván azt hiszed, elment az eszed – állapította meg Loki. – Amit nem cáfolok meg, mert amit Asgardban tettél, a legelemibb, legelvetemültebb balgaság volt, ami csak eszedbe juthatott, bátyám!

A csend, ami rájuk ereszkedett, a legrosszabb dolog volt, ami csak történhetett.

– Azt mondtad, bátyám?

Thor nem tudta, mi az az Asgard, nem tudta, milyen tettről beszélt a másik, de mégis a „bátyám” volt szó az, ami leginkább megütköztette, az, amihez egyáltalán nem tudott mit hozzáfűzni, és Loki látta ezt, érezte a zavarát, érezte, hogy ha rákérdez erre, ha folytatja ezt a kínkeserves beszélgetést, azzal kiszakítja a saját szívét.

Árnyalatokkal sápadtabban, gyomorban kalapáló szívveréssel szólalt meg újra.

– Mit tudsz a családodról? – faggatta, de nem tudta leplezni, hogy alig jut lélegzethez; a hangja megbicsaklott. – Vannak emlékeid az apádról?  

– Persze, hogy vannak emlékeim róla. – Thor habozás nélkül válaszolt, de azonnal megbánta. A falak ismét feltartóztatták, és elszorult a torka. –  Bölcs, és jó ember – préselte fel magából nagy nehezen, a látszat kedvéért, de nem tudta, kit akar becsapni.  

Sejtelme sincs, mi az apja neve, villant Loki eszébe. De azt természetesen belétáplálta a ravasz vén öszvér, hogy még emlékeit vesztve is bálványozón beszéljen róla. Undorító.

– Hát az anyád?

– Az anyám? Nos, ő… öhm… Az anyám minden asszonyok legnagyszerűbbike volt – felelte Thor, de közben majd’ beleroppant abba, hogy nem jut eszébe a nő neve. Csak körvonalakat talált a memóriájában, félbemaradó hangfoszlányokat és összefolyó arcokat. Úgy érezte magát, mintha valaki szappanos vízzel kisikálta volna az emlékeit a fejéből, és lassanként kezdett pánikba esni. – Nemrég veszítettük el.

Így igaz, gondolta Loki. És meg is bosszultuk.

– Eddig pazar – szusszant fel a tükör foglya fásultan. Ez volt életének legkilátástalanabb, s legmegpróbáltatóbb pillanata, legalábbis ha választania kellett volna, akkor és ott garantáltan emellett döntött volna. – Na és a… testvéredről? Róla mit tudsz?

Thor megrázta a fejét.  

– Nekem nincsen testvérem.

Ez volt az első határozott válasza.

A szobában elfogyott a levegő.

A világ (Loki világa) kiürült, liszthó fedte be, és a jég a szívére kérgesedett.

Thor, jóllehet sosem a gyors gondolkodásáról volt híres, rögtön tudta, hogy valami szörnyű dolgot mondott.

– Mi? – Loki mindössze ennyit mondott, életlenné fakuló tekintettel, mintha a vonó megcsúszott volna a hegedűhúrokon, hangja elvékonyult, s aztán semmivé lett.

– Nincs testvérem. Egyke vagyok.

A fekete hajú idegen úgy zuhant alá, mint egy elejtett kő, vállig süllyedt az üveg mögé, és lehajtotta a fejét. Beszélgetésük kezdete óta most először tűnt igazán annak, ami volt: rabnak.

Csöndbe süllyedtek, s amíg a vénülő tavasz odakint felhevítette az aszfaltot, megnyomorította az eperszemeket és tovaűzte az esőfelhőket, őket bekebelezte a tél.

~ ♦ ~

A lakóház jobb sorsra érdemes falétrája megadó méltósággal puffant a nappali parkettájára.

Thor fel sem figyelt a csattanásra; a közeli falafelbüfé filléres gyrosán csámcsogott, amit a farzsebében talált ismeretlen eredetű pénzből vásárolt, miközben az ágy szélére helyezkedve, közbeszólás nélkül hallgatta Lokit, aki még mindig összekuporodva, haragtól és szenvedéstől ráspolyos hangon beszélt, egyre csak beszélt, szavaival bűvöletbe ejtve őt.  

Azt mondta, istenek voltak, mindketten. Ő, Thor a villámoké, a tavaszé és „a határokat nem ismerő ostobaságé”, Loki pedig a ravaszságé és a cselszövésé. Azt is mondta, hogy egy csodás és messzi világban éltek, Asgardban, ahol éjjelente két hold kél, ahol hercegek voltak, és fivérek, éveken át.

– Hát ez is az átok része – súgta Loki a szavakat hószín fogain átszűrve. – A büntetésemé. Az emlékem írmagját is kiirtotta a fejedből, kimetszett belőled, mint valami kóros elváltozást.

– A fivérem vagy…? – Egyszerre hangzott kérdésnek és megállapításnak, és Thor rendkívül nyomorúságosan érezte magát.

Emlékezni akart, csak egy aprócska emlékfoszlányt találni az agytekervényeiben, ami igazolhatná a tükörfogoly szavait, vagy netán cáfolnák azt. Hinni próbált neki és mégsem, mert ó, ugyan ki az, aki önként, dalolva rántja ki maga alól a biztos(nak tűnő) talajt? Az viszont tagadhatatlan s egyben őrjítő tény volt, hogy nem emlékezett semmire azon kívül, hogy beállított ebbe a lakásba, beszélt a lakóközösség-vezetővel, és úgy határozott, helyrerakja a lezuhant csillárt.

Akárcsak egy álomban, nem tudta, miként kezdődött, és akárcsak egy álomban, a Lokival való találkozásig eszébe sem jutott tűnődni rajta. Csak tette, amit egy más által írt forgatókönyv szerint tennie kellett.

– A fivérem vagy? – szólt újra, valamivel hangosabban, ezúttal egyértelmű kérdő módban.

Zaklatott felelet érkezik.

– Nem, nem vagyok!

Loki tagadta, hogy a testvére lenne, mert a vérük nem egy, és ebből nem enged. Egyszerre állította, hogy fivérek, és azt, hogy nem, csapongó mondatai összegabalyodtak Thor fejében, s végül annyira elvesztette a fonalat, hogy lassacskán valami olyasmit értett ki a zagyva magyarázatból, hogy ő a saját maga öccse.

Nem sejti, hogy Loki bizonytalan hadoválásának célja, hogy minden úgy legyen, ahogy régen volt: hogy Thor elhivatottan, rendületlenül állítsa testvérségüket, ő pedig rögeszmésen tagadhassa azt, mert mindkettőre szüksége van.

~ ♦ ~

Thor kicipelte a Lokival dúsított tükröt a nagyszobába, hogy aközben hallgathassa végig annak bő lére eresztett előadását ködbe vesző múltjukról és Odin (más néven Mindenek Atyja) rájuk mért büntetéséről, hogy ő akkurátusan visszacsavarozza a helyére a jobb napokat is látott IKEA lámpát.

Ami azt illeti, nem volt könnyű nem leesnie a létráról Lokit hallgatva. Azt állította, háborúságban álltak egymással, mert „te minden voltál, amíg én semmi, és ezt nem bírtam lenyelni” és mert „nem tudtam megbocsátani, hogy a nagyravágyás, az erőfitogtatás ész önhittség nem akkora vétség Odin szemében, mint az, hogy valaki más, hogy egy kicsit is tőle eltérően gondolkozik.”

– És akkor az univerzum legtöbbet hódított királya, a csodamívelő Odin, aki mellesleg maga a hiúság és az álságos nagylelkűség máza alá rejtett kapzsiság, majdnem halálra ítélt engem, mert az uralmam alá akartam hajtani egy világot, míg ő élete virágjában meghódoltatott vagy’ hatot.

– Ez…

– Visszataszító.

– Igazságtalan, nem tagadom, de… Tényleg a halálodat kívánta volna? Talán csak dühében beszélt – vetette fel Thor. – Hisz azt mondod, ő az apánk.  

Néhány másodpercnyi némaság ékelődött kettejük közé, ami a legkevésbé sem volt biztató. Habár Thor háttal állt a falnak támasztott tükörnek, és épp kissé furcsa hajlásszögben ügyködött a piláccsal, le merte volna fogadni, hogy a másik megint azzal a boncolószike-nézésével mered rá.  

– Ezt soha többé ne merd kiejteni a szádon – szisszent fel Loki, a hangja, mint a jégcsapcsikorgás. – Ő NEM AZ APÁM!

– Bocsánat – szabadkozott.

Loki hergelten fújtatott.

– Hah. Az apánk, hogyne. Az apád. És mondd, van, vagy volt ennek bármi jelentősége? – csattant fel. – Nézz csak ránk! Mit művelt velünk?! – Azt mondta, velünk. Ez azt jelenti, mi. Nem csak szigorú te, és nem csak elzárkózó én. Loki nem akart belegondolni, hogy ezt Thor milyen nagyra értékelte volna, ha történetesen emlékezett volna rá, ha nem tagadta volna meg őt, önhibáján kívül. – Elvette az összes emléked, elhintett benned valami látszatvalóságot, aminek igazából semmi értelme, és letaszított ide, csak azért, hogy része légy a kínzatásomnak. Belehelyezett egy ideiglenes szerepbe, hogy szétzúzhasson engem, és lám, te is csak egy alkotóelem vagy, nem több.

Alkatrész vagy csupán, Thor, e megrendezett valóság egy komponense, de mégsem ez a végzeted. Odin egy nap bizonyára visszafordítja a folyamatot; visszakapod az emlékeid, hazatérsz, és király leszel. Azon a napon, amikor már túl sok lesz

és én megtörök.   

   

~ ♦ ~

– Nem törekedett arra, hogy az illúziója precíz legyen. Alapjaiban vázolta csak fel, aztán beléhelyezett téged, minket – vonta le a következtetését Loki nem sokkal később. Thor törökülésben üldögélt vele szemben, az összekarcolt parkettán, egy kinyúlt, fekete atlétában és totyakos farmerban. – Egyetlen célja van vele, hogy még elviselhetetlenebb legyen ez az egész. – Fintorogva pillantott körbe tükörbörtönében, az állkapcsa megfeszült.

Thor nem felelt semmit. Igazság szerint megunta, hogy minden második mondatával kihúzza a gyufát. Nem tudja, mi az, amire a fekete hajú érzékenyen reagálhat, nem érti a bosszúságát, a fájdalmát, és Odin rafinált átkának köszönhetően ez már nem tud neki akkora bűntudatot okozni, mint annak előtte. Hiszen a közös bosszúhadjárat, amiről a fiatalabb beszél, az együtt megélt gyermekkor, a rivalizálás, a ragaszkodás, istenlét és öröklét, ő, mint aranyhajú, felhőhódoltató ifjú herceg, s Loki, mint az ő állandó, keserű, de hűséges árnyéka, az öccse…

Mindez számára távoli legenda, ködös mendemonda, egy tükörkép szájából, a világ leggyönyörűbb hangján elregélve.

Loki hangja alkony.

Mély, de mégsem az éj-basszus kongó sötétje, árnyalataiban még a napfény bársonyába kapaszkodik, hűs és tiszta. Olykor megreszket, félresiklik, vagy épp karcossá fajul, mint ahogy akkor is, amikor arról beszélt, miért történt ez velük. „Megbosszultuk anyánk halálát, miután kiszabadítottál a börtönből. Aztán kijátszottalak, és lelkemet rá, nem fogok elnézést kérni érte. Odint álomba bájoltam és a helyébe léptem. Az uralkodásom tartott úgy… hm… húsz napig. Aztán jöttél te, és veled együtt a végzetem: mindent elrontottál, ahogy azt már megszokhattam. Odin visszakerült a trónra, engem visszazáratott a cellámba, és sebtében kitalálta nekem minden idők legkönyörtelenebb büntetését: sziklához láncolás egy kietlen vidéken, egy méregcsepegtető kígyóval a fejem fölött. Senki sem ellenezte, senki sem sokallotta. Téged kivéve. Az a nyavalyás igazságérzeted, meg az erkölcseid…! Ismét csak bebizonyítottad, hogy egy nemes lelkű tökkelütöttnél nincs veszedelmesebb teremtmény a világegyetemben. Kisütötted, hogy megszöktetsz, merthogy szerinted nem érdemeltem meg ezt a sorsot, és neked mindig is mániád volt azt képzelni, hogy a te álláspontod az egyetlen igaz álláspont.”

– Most sem engedném, hogy megtörténjen, Loki. Ez rémes. Ahogy a tükör is. – Megpróbálta elképzelni, milyen lenne a másik, ha teljes életnagyságban, hús-vér emberként állna előtte. Nem sikerült.

Loki szkeptikus grimaszt vágott, tekintete elsötétült, alkonyhangját koraest sötétje színezte el.

– Ugyan, miért nem engednéd? Most már senki vagyok. – Megtagadtál. –  Még azt sem mondhatom, hogy egy fekete folt vagyok a fejedben, mert Odin még ennyire sem volt kegyes. Még egy illékony benyomást sem ültetett a fejedbe rólam, mint ahogy azt magáról vagy Friggáról tette. Nem hagyott benned egy kicsinyke emléklenyomatot sem rólam, a tudatcsökevényt sem, hogy létezem, hogy volt, vagy van egy semmirekellő koloncod, egy öcséd. Az is jobb lenne, ha azt plántálja beléd, hogy egy rémlény vagyok, akinek halál a jussa. Jobb lenne, mert akkor legalább lenne valami fogalmad arról, hogy ki voltam, hogy ki lehetnék, de így csak egy szószátyár senki vagyok egy üveglap mögül.

Vajon tudod-e, hogy a közönyöd százszorta gyötrőbb a neheztelésednél?

~ ♦ ~

Aznap későn érkezett az éjszaka, feltartóztatta a koranyár.

– Olyan ez, mint egy színmű – mondta Loki, a hangjában és tekintetében végtelen lehangoltsággal, miközben Thor visszaakasztotta a tükröt a helyére, a hálószoba falára. – Mint egy vásári komédia. A lakásod, a képzelt életed a díszlet. Mi vagyunk a komédiások, ő pedig az, aki színpadra parancsol minket.

Thor hátrakotorta az arcából kukoricaszínű tincseit, és felhajtotta a paplant az ágyán, hogy alá heveredhessen.

– Nagy hatalma van – hümmögte, remélve, hogy nem hangzik túlontúl sután.

– Nagy. – A mosolyban, ami Loki arcán hasadt, semmi jókedv sem volt. Szórakozottan megkopogtatta az üveget, majd felnézett, fel, az őt körülzáró beláthatatlan feketeségbe. – És most megmutatja nekünk a hatalmát. Az én sorsom nyilvánvaló; de a lecke neked is szól, bátyám. Egy nap, amikor ismét a fia leszel és herceg, majd visszatekintesz erre a pillanatra, és azt fogod mondani: „A büntetés, mit ránk mértél, megérdemelt volt, a hatalmad, a varázserőd pedig nagyobb, mint azt valaha hittem.” Ezt fogod rebegni, mert ezt akarja majd hallani.

– Gyűlölöd őt. – Nem kérdezte, hiszen evidens volt számára. – Minden szavadat áthatja a gyűlölet.

– És ez bánt? – vonta fel a szemöldökeit a fekete hajú.

– Nem tudom. – Thor vállat rántott a paplan alatt. A fal felé fordult, de sokáig nem hunyta le a szemeit. Libabőr verte ki, pedig a falak átmelegedtek az egész napos napsütésben, a fogai összekoccantak, végtagjai elzsibbadtak. Mérhetetlenül elveszettnek érezte magát a tudattal, hogy valóban nincs sem múltja itt, sem tényleges jelenje.

A semmiben toporgott, és az egyetlen irányadója, az egyetlen támasza egy állítólagos fivér volt.   

           

~ ♦ ~

~ ♦ ~

Thor elmacskásodva és karikás szemekkel kanalazza ki magát az ágyából, egy ébresztőóra csöngésére, amit nem emlékszik, hogy felhúzott volna. Nem aludt valami sokat, a szoba levegője elhasznált, ragadós, az előző nap eseményei pedig mázsás súlyként nehezednek a vállaira. Már meg sem kísérli csak annak felvetését sem, hogy hallucinált vagy álmodott, mert gyakorlatilag az első dolog, amit meglát, az az /úgynevezett/ öccse, amint apatikus arckifejezéssel morzsolgatja az egyik csapzott hajfürtjét, valahová a semmibe bámulva.

Thorba szerencsére szorult annyi ész, hogy nem kérdezi meg, kér-e valamit reggelire. Nekifut egy „hogy vagy?”-nak, de aztán lemond az érdeklődésről, helyette inkább kiszed a szekrényből egy rövid ujjú, kockás inget és a munkásruháját, amit kétségkívül most fog életében először viselni.

Kulcsra zárja maga mögött a bejárati ajtót, nem köszön el Lokitól. Egyszerűen nem tudja, mit mondjon neki, mintha a tegnap és a ma között szakadék nyílt volna, mintha két távoli sziget lennének az Ymir véréből fakasztott tengerek egyikén; mintha világok lennének, más világok, fényévnyi messzeségben.

Az utcára toppanva egy képtelenül furcsa élmény részese lesz. Morfondírozás nélkül elindul egy irányba, de nem az agya vezérli, a lábai viszik, tulajdonképpen maguktól, mintha egy láthatatlan, de strapabíró kötéllel húznák utcákon és szűkös, néptelen tereken át, motorikusan, mintha kereken gurulna, amik fölött nincs hatalma.

Egészen egy vitatható állapotban levő bérházig menetel így, melynek tövében egy felgyűrt bejáratú garázsműhely bűzölög a benzintől és a bent tevékenykedő munkások sörszagától. Mindkettő ugyanazt a motort bütyköli, az egyikről már leszakadóban a cigi-égette munkásruha, de ez láthatóan nem zavarja. Hamisan dúdolgat a felhalmozott alkatrészek közt kotorászva, míg a másik a reggeli kolbász maradékát piszkálgatja a fogai közt. A fickó keze csuklóig gépzsíros.

Thor azért van itt, hogy dolgozzon, ezt mondta Lokinak is, hogy itt dolgozik, de mostanra már tudja, hogy sohasem járt még itt. A bent levők ismerősként üdvözlik, bár ő még az életben nem látta őket („belehelyezett egy ideiglenes szerepbe”), a vállát lapogatják és hátraküldik egy már eleve is szétszerelt mopedhez, neki pedig nem kéne tudnia, hogy mi a fenét kezdjen vele, de mégis tudja, hogy mit kezdjen vele („mi vagyunk a komédiások”), és délre már el is készül. Azt mondják neki „na ez pöpec, nagyfiú!” ő pedig válaszol nekik valami jópofát, valami odaillőt, amin jót derülnek, ő viszont úgy érzi magát, mint egy bohóc, egy színdarab bohóca, akinek még a poénjai is előre megírtak.

A kolbászos fogú nem sokkal később egy kisebb kötegnyi pénzt nyom a markába, majd felhangosítja a rádiót, és látványosan megfeledkezik róla. Thor a farzsebébe csúsztatja a pénzt, mélyen beszívja a műhely bűzhödt levegőjét, s mikor a kontrollján kívül levő lábain kisétál a garázsból, az ég felé fordítja az arcát, ahonnan viszont nem néz vissza rá sem átokszóró istenapa, sem dicshimnuszt zengő nép, csak néhány gyapjas, lomha bárányfelhő.

Aznap szinte egyáltalán nem kommunikál Lokival, az pedig nem hívja őt. Este ugyanúgy talál rá, ahogy hagyta, a haját gubancolva, kiüresedetten. Nyomasztó és kísértő látvány, neki pedig rögvest iszonyú bűntudata támad, mintha csak ő tehetne arról, hogy így jártak, mintha felelősséggel tartozna érte. Az öcsém, csak más vérből, gondolja. Oltalmaznom kell. Erőt adnom neki.

Ezt a döntést villámsebességgel hozza meg, de a végrehajtás már nem ilyen könnyű. Már csak azért sem, mert erőből pillanatnyilag neki sincs sok, az egyetlen szerencséje, hogy semmire sem emlékszik, és nincsen veszteségérzete, csupán a végtelenségig bizonytalan, bizonytalan minden lépésében, minden kiejtett szavában. Világos számára, hogy nem teljesen a maga ura, és ez felkavaró. Nem szívesen gondol arra, hogy az állítólagos apja az állítólagos otthonából madzagon rángatja a maga kénye-kedve szerint, hogy fájdalmat okozzon az állítólagos testvérének.

Eltökéli, hogy holnaptól más lesz. Reményteljesebb. Derűt csempész a borúba, és a bátyja lesz az öccsének, még akkor is, ha alig egy napja, hogy ismeri.     

  

~ ♦ ~

– Mit művelsz? – kérdi Loki az álomtól még kissé kásás hangon, mikor megérzi, hogy Thor a tükörrel bíbelődik. A szőke nem válaszol, jobban leköti, hogy a lehető legnagyobb odafigyeléssel levegye a tükröt a falról, és óvatosan az ablakhoz araszoljon vele. – Most mi lesz, kihajítasz? – Kicsit sem hangzik úgy, mintha megrémítené az eshetőség.

– Ne mondj ilyeneket – kéri az idősebb szelíden. Szélesre tárja az ablakot, és egy határozott mozdulattal a párkányra emeli a tükröt. Két marokkal, keményen szorítja a díszes keretet, nehogy átbillenjen, a haját az arcába gereblyézi a porillatú reggeli szél. Loki egy szót sem szól. – A kilátás nem az igazi – ismeri el végignézve a szemközti csúf téglafalon. – De ha kicsit feljebb nézel… látod? Az egy templomtorony.

– Tudom, milyen egy templomtorony, Thor, ismerem a halandók szokásait.

– És azt a fura alakú felhőt látod?

– Thor… Rémesen bájos tőled, hogy mulattatni próbálsz, de láttam már felhőt életemben.

– Jó, de ennek olyan fura alakja van. Mint egy lúd.

Loki ebben a pillanatban még az eddiginél is nagyobb gyűlöletet érez az őt fogságban tartó tükör iránt, mert megvonja tőle a lehetőséget, hogy megfordulva Thor szemébe nézhessen, és a szokásos lekicsinylő méregpillantásával a tudomására hozza, hogy egy hülye.

Mindenesetre, az igyekezete lehetne bájos is, ahogy az előbb mondta. Szívmelengető. (Jóllehet ahhoz azt kellene feltételeznie magáról, hogy van szíve, ami több egy csökönyösen lüktető izomcsomónál.) De az égvilágon nem lát vagy érez ebben semmi bájost, vagy okot a megkönnyebbülésre, mert hiába Thor félszeg mosolya és a szándéka, hogy akként viselkedjen, ahogy azt ő megszokta tőle, amibe belekényelmesedett és örökérvényűnek vélte, minden rezdülésén érzi a lelkiismeretesség verítékbűzét.

Jól szórakozol, Mindenek Atyja? Azt akarod, hogy lássam, mit veszítettem, hogy mi az, amit nem becsültem? Ne telj el az erkölcsi fölényedtől, vénember, hisz közöd sincs az erkölcshöz! Vagy fennkölt tettnek tartod tán, hogy egy olyatén tiszta kötődést, mely az övé volt, nehézkes kötelességtudattá korcsosíts?

~ ♦ ~

Közös vásári komédiájuk egy hónapig tart, és Thor akaratereje egyik nap egyik percében sem rendül meg. Eljár dolgozni, élelmiszereket vesz, amiket utána megpróbál elkészíteni, de ez általában nem megy varázsütésre. Odin álvalóságában a gépszerelés rejtélyes elsajátítása mellett szemmel láthatólag nem jutott hely a főzőtudománynak. Ez persze nem tudja kedvét szegni; épp egy hagymás rántottát éget oda nagy műgonddal, miközben Loki az egyik konyhaszékre erősített tükörből legendázik neki (az ő kérésére). Elmeséli, miként rúgott egyszer annyira be a gyümölcsbortól egy asgardi vígadóban, hogy Lokit az anyjuknak nézte; részletesen beszámol egy közös csínyükről, melynek persze öccse volt az értelmi szerzője, s mely során elérték, hogy a királyi istállók összes paripája megbokrosodjon, és kitörjenek karámjaikból. 

– Nem, biztosan nem – szól közbe hirtelen Thor, és Loki felkapja a fejét. Életében először örül annak, hogy meghazudtolják. Emlékszel? – Nem lehet, hogy meg tudtam inni annyi bort, hogy lerészegedjem tőle. Nem szeretem, inkább a sört kedvelem. – Dehogy emlékszel. Loki kérészéletű öröme foszlányaira szakad.

– Akkor még szeretted a bort – válaszolja minden kedélyességet mellőzve. – Később szoktál le róla.

– Ó.

Thor leül az étkezőasztalhoz, vele szemben. A tányérján megpörkölődött tojászagyvalék, és egy szelet fehérkenyér. Thor szeretné, hogy Loki meséljen még neki, de látva annak kedvetlen arcát, nem veti fel újból. Szeretne valami lelkesítőt mondani, ám semmi sem jut eszébe a kiismerhetetlenül örvénylő zöld szemekbe nézve. Önmagát látja Loki tekintetében, a tükörképét, amit a börtönként funkcionáló tükör megtagadott tőle, és ami kegyetlen tréfát űz mindkettejükből: öccsét hazudja az ő képmásának, mintha nem lennének merőben különbözőek, mintha ő nem egy napfényes, párálló tavaszi reggel lenne, míg Loki egy véntéli alkony, mint a hangja, mint a lelke.

~ ♦ ~

– Azt kell, hogy mondjam, ostoba vagyok.

Loki ezt egy viharos vasárnap délelőttön jelenti ki, a nappaliban levő rekamién. Thor a tükröt két bézsszínű párnával támasztotta ki, és feltételezhetően nem sokat hall Loki szavaiból, mert éppen a konyhában tartózkodik, derékig a mosogató alatti szekrényben.

Loki a hideg, részvétlen üvegnek dönti a homlokát, tíz ujjbegyét nekifeszíti, majd végighúzza rajta. Még csak nyomot sem hagy.

– Hm…? – horkant vissza neki Thor a konyhából.

A másik nagy megerőltetés árán ugyan, de nem szór rá bírálatot. Az utóbbi másfél hétben egyszer sem nevezte marhának, agyatlannak, balféknek vagy más egyébnek. Ez is értelmét vesztette, ő pedig a motivációját vesztette el, a vágyaival és a reményeivel együtt, fokozatosan. Ha Thor nem próbálta volna megmenteni, ha hozzáláncolják ahhoz a sziklához, ha a feje fölé akasztják azt a kígyót… nem számít, előbb utóbb megtalálta volna a módját a szabadulásnak, és visszatért volna, düh repesztette szívvel és megbomló elmével, de visszatért volna, Asgardra zúdítva a Ragnarököt, a végzetet. Nyomot hagyott volna.

De ha hozzákötözték volna ahhoz a sziklához, a féleszű bátyja kétségkívül ott maradt volna mellette, hogy felfogja az aláhulló méregcseppeket, hogy maga zúzza szét a láncait, évszázadok munkájával, vérrel és verejtékkel, valahogyan, és ó nem, ő nem lett volna hálás érte.

Thor őt óvta, a jó szándékát neki ajánlotta, s mégis, a tett, amivel kiérdemelte a szánűzetést, talán annak a folyamatnak, annak az eseményláncolatnak vetett gátat, ami Odin fényes királyságának végét hozta volna el.  

– Miért lennél ostoba? – tudakolja Thor, ezzel kitépve őt a gondolatai sűrűjéből. Vidám arccal áll meg előtte, jobbjában egy üveg Cillit Banggel. Mielőtt Loki felelhetne, jó adagot fröcsköl a tükörre a tisztítószerből, egyenesen öccse homlokára.

Loki szitkozódászárlata itt kifúj.

– Mit képzelsz, te ütődött?!

Thor csöndesen heherészik, eszébe sem jut megsértődni, sőt, kifejezetten jót mulat a fekete hajú felháborodásán. Egy törlőruhával szétkeni a folyadékot az üveglapon, miközben csak úgy ragyog.

– Tiszta maszat voltál. Vagyis a tükör.

– Bah.

Ezen is nevetnie kell. Már mindenestül hozzászokott a másik jelenlétéhez, nem retten meg tőle és nem is frusztrálja. Lokit lenyűgözi bátyjának hihetetlen alkalmazkodóképessége; ím, még egy dolog, amiért irigy lehet rá.

– Bár láthatnálak nevetni egyszer – leheli az idősebb. Lokinak nem kell felnéznie rá; Thor ekkor már előtte guggol, égszínű szemei kristálytisztaságúak.

A fekete hajú jelzésértékűen végignéz magán. A teste nem változik, nem is kísértet, nem is élő: fárad, de nem eszik, nem iszik, szinte csak vegetál, szánalmas és fölösleges és

– … halálraítélt vagyok – artikulálja a szavakat. – Mégis min nevessek?

– Nem vagy halálraítélt – tiltakozik Thor.

– De – vágja rá Loki, és most elmosolyodik, de Thor egyáltalán nem örül ennek a mosolynak. Olyan, mint egy felfakadó kelés, semmi jó sem származik belőle. – Hogyne lennék. Azt kérdezted, miért tartom magam ostobának? Nos azért, mert azt hittem, egy nap majd megjelennek itt a midgardi cimboráid, akikkel együtt harcoltál ellenem. Azt hittem, majd ők véget vetnek ennek az egésznek azzal, hogy habozás nélkül földhöz csapnak, és ezzel megtörik az átkot. Ám szó sem lehet ilyesmiről. Odin átkaiban nincs kiskapu. Sosem fognak rád találni, mivel egy burokban élsz.

– Élünk.

– Tévedsz. Csak te élsz.

Legszívesebben kacagna magán, a saját nyomorúságán. Elég kevély volt ahhoz, hogy azt higgye, van valami, amire ő gondolt, és Odin nem, elég magabiztos volt ahhoz, hogy azt higgye, könnyen fog szabadulni, mert föl sem merült benne, hogy a végkimenetel voltaképpen rajta fog állni.

Mit vársz, mit remélsz, Seregvakító? Puszta kézzel nem tehetek kárt magamban, hát azt várod tán, hogy őt kérjem meg rá? Tetszene, igaz? Hogy őt, akit tőrbe csaltam, akit szerinted sosem becsültem eléggé, őt kérjem meg arra, hogy vessen véget a tortúrámnak?

~ ♦ ~

Szóval Thornak van egy testvére, egy fivére a bronzdíszes tükörben, és ő elhatározza, hogy ha már ebben a művalóságban kell élniük (amiben ő már meglehetősen jól feltalálja magát), akkor olyan programokat fog szervezni, amilyeneket a testvérek szoktak csinálni.

Mivel a fejében még mindig az a téveszmés múltkép van, hogy egyke és sosem volt testvére, nem jutnak eszébe azonnal változatos ötletek, de ez nem csüggeszti el. A próbálkozásai általában esetlenek, de folyvást lelkesek; minden áron elő akarja csalni Lokiból azt a nevetést, mert nem bírja elviselni az életuntságát, a kétségbeejtő feladását.

Ám ahányszor csak letelepszik vele a kanapéra, hogy valamilyen idióta szójátékot játszanak, (és hogy Loki ismételten megverje benne), üres a levegő körülöttük. Hiányzik a megnyugvás, hiányzik a valódi harci szellem is. Minden szó, minden mozdulat ugyanazt az üzenetet közvetíti a tükörfogoly számára: kötelesség vagy, aminek meg akarok felelni. Ezt érzi Thor minden gügye kis meglepetésében, abban a fából faragott, megbokrosodott lóban, amit saját kezével készített, ezt látja a felhők formáját silabizáló tekintetében, ezt látja mindenhol, hogy

boldoggá akarlak tenni, mert /azt mondtad/, az öcsém vagy.  

Szeretné elfelejteni, de nem képes átverni magát, nem tudja nem észrevenni az erre utaló jeleket. Thor bármit is tesz, bárhányszor is kéri meg, hogy mondjon el még egy közös élményről szóló emléket, és hallgatja végig sugárzó arccal, érdeklődőn, akárhányszor suttogja azt, hogy „különleges vagy” és „jó veled” és „lesz ez még jobb is” Loki képtelen komolyan venni, és úgy hinni Thornak, ahogy Thor hitt neki. Egy lékhorgász rezignáltságával néz rá minden alkalommal, amikor elbüszkélkedik, hogy tisztességesen kitisztított egy karburátort, amikor kitalálja, hogy menjenek csillaglesre és egy pokrócba csavarva a külvárosig cipeli, és amikor öcsémnek hívja (ámbátor a legtöbbször csak Lokinak, így, súlytalanul, színtelenül).   

Tudja, és gyűlöletesen, kiborítóan magától értetődő számára, hogy Thor bármit mond, bármit tesz és bármit is próbál elhitetni magával, ő nem lett és nem lesz több számára, mint csodás meséket duruzsoló árny, egy földöntúli jelenés, egy idegen, idegen a tükörben.   

~ ♦ ~

Az a nap a nyár első hivatalos napja. A késő délután balzsamossá szelídíti a mindeddig fülledt, párás levegőt, és a zöldséges végre napernyőt szerel az áruja fölé. Ámde lehet az éghártya bármily ragyogó, a napfény akármilyen vakító, a Loki szívére telepedő jégkéreg nem enged, nem olvad, elfojtja a termést, száműzi a tavaszt.

Thornak még lezuhanyozni sem jut ideje. Kenőolaj szagát árasztva, megrendülten áll a hálószobában lógó tükör előtt, a fejében újból és újból lejátszódik az a pár, rettenetes szó, ami az előbb elhagyta Loki ajkát, félremagyarázhatatlanul és fájóan.

– Zúzz be.

– Tessék?

A helyzet szörnyen hasonlít arra, amikor először találkoztak, és Thor ettől a legkevésbé sem érzi jól magát.

– Azt kértem, zúzz be – nyomatékosítja a tükör rabja mészfehérre fakult arccal, a szemei alatt lilásfekete árnyakkal, és a hangja most éjfél. – Nekem mindegy, hogy puszta ököllel vagy a nyomorult faragott lovaddal, csak csináld! Törd be ezt a rohadt üveget!

Azt mondja, rohadt üveg, és a szőke nincs hozzászokva, hogy Loki vulgáris szavakat használjon. Szeretné lecsillapítani, levenni a falról, kivinni az árnyékos hálószobából a nappali vajillatú melegébe, de mozdulni sem képes, ahhoz túlságosan meg van rendülve.

– Dehogy töröm – mondja percek elteltével.

Loki úgy ordít fel, mint egy veszett farkas, ismét, elhagyta az önuralma, a méltósága, a nagysága, minden, ami régen oly fontos volt neki.

– De miért?!

– Miért kérdesz ilyet? – kérdez vissza széttáruló karokkal. – Azért, mert a fivérem vagy, és fontos vagy nekem.

– Ó, persze! Természetesen! – kiabálja Loki. Egy pillanatra hátat fordít neki, mély lélegzetet vesz (Thor látja, hogy ugranak össze, majd húzódnak fel a vállai újfent) és visszaperdül felé. – Miért hazudsz magadnak? Ez annyira nevetséges! Szeretsz, mi? Fontos vagyok neked? Már hogy lennék? Sejtelmed sincs róla, ki vagyok. Történetekből ismersz, amiket én mondtam el neked, és egyszerűen förtelmes, gyomorforgató számomra az, hogy csak azért, mert tudomást szereztél róla, hogy az öcséd voltam, vagy vagyok, vagy én sem tudom már, megpróbálod meggyőzni magad arról, hogy szeretsz, hogy felelősséggel tartozol értem!

– Loki…

– És mindezt azért, mert a fejedben az a tévhit él, hogy azt, aki a családtagod, szeretned kell, kötelességszerűen, hogy annak a kedvében kell járnod, különben rossz ember leszel, és a te fajtád bármit megtesz, csak ne kelljen rossznak éreznie magát.

– Loki, elég.

Thor hangját visszafojtott keserűség hatja át, égtekintetét esőfelhők lepik el. Ajkait összeszorítja, a fejét lehorgasztja, majdhogynem úgy tűnik, sosem fog mosolyogni többé. Loki egy örökkévalóságig nyúló perc erejéig szótlanul néz rá, vonásaiból lassan kiszivárog a harag, a félelem, a kín, a helyét pedig ugyanaz a fakó, kedveszegett kifejezés veszi át, ami az utóbbi időben csaknem folyamatosan.

– Sose kérj tőlem többé ilyet – szól az idősebb, de már az ajtóból. Nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy a terveinek megfelelően felemelje a tükröt, és kivigye a nappaliba; valami embertelen, égető érzet marja belülről, mintha a bőre alá néztek volna, mintha meztelenre vetkőztették volna a legsötétebb téli éjszakán – ez elborzasztja bár, de tudja, hogy Lokinak valahol igaza van, és ezt a tényt tántoríthatatlanul próbálta elfelejteni, letagadni az együtt töltött hetek során, ebbe ölte minden fennmaradó energiáját, igába fogta magát, hogy sikerüljön, és úgy érzi, elbaltázta, nem megy, és elege van. A kudarc érzete lehangolja, a szívére akaszkodik és ólomnehézzé teszi azt, és hirtelenjében nincs nagyobb vágya, mint elmenni hazulról, vagy azt hinni újból, hogy ez a valósága, hogy ez az egyszerű, élhető élet a sajátja.     

E vágya, ha nem is teljes mértékben, de némileg megvalósul, mert alig egy órán belül kopogtatnak az ajtaján. Amikor felrántja az öreg faszerkezetet, a korábban gáncsoskodó házmegbízottat találja mögötte, khaki színű bermudában, kólareklámos pólóban és széles mosollyal. Mindig mosolyog rá, amióta megjavította a kazánját.

– Jó estét, Thor… Gondoltam, megkérdem, van-e kedve csatlakozni hozzánk? Tudja, odalent csinálunk egy kis grillezést, Judith hoz abból a mennyei virslijéből, én mondom magának, arra megéri befizetni!

– Jól hangzik – kísérel meg egy mosolyt, ami lehetne őszintébb is, de az előbbiek miatt nem megy. A férfinak nem tűnik fel a mosoly kényszeredett valója, szívélyes modorban folytatja.

– Rendben-rendben, akkor várjuk! Ne hozzon semmit, van elég kaja. Ja, és örülünk, hogy ideköltözött, sokkal kellemesebb ember, mint a főbérlője, higgye el nekem bátran! – lapogatja meg a vállát kutyafuttában, azzal fütyörészve továbbáll.

Thor annak ellenére, amire az első benyomás alapján számított, élvezi szomszédjai társaságát. Egy doboz sört szorongatva üldögél a leanderbokrok közt, egy hintaágyon, miközben a szembeszomszéd nyíltan flörtöl vele, a házmegbízott lányai pedig egyforma, koalamintás kertésznadrágjukban buborékot fújnak; parányi szappangömbjeik szanaszét reppennek, elvesznek a szürkületben, szétdurrannak a leanderek levelein, vagy a grillsütőből felszálló hőben emésztődnek el. Az édesen hűssé vált lég sercegő zsír és frissen vagdalt zöldségek illatától terhes, csupa szag és csupa zaj, és a sör, a cirógató szellő, a szomszédnő parfümjének akácillata éppen elég ahhoz, hogy, még ha csak egy percfüzérre is, de feledtesse Thorral a tükörbe zárt férfit a szenvedésével, a vádjaival és az esthomály-hangjával. Most úgy érzi, idevaló, s noha ezért később gyűlölni fogja magát, kétségen kívül, most harmóniát érez és nyugalmat, távol a hálószoba nyirkos levegőjétől, és az eredménytelen küzdelemtől Loki fájdalma ellen, önmaga ellen.  

Állítólagos fivére mindez idő alatt fejét a térdei közé hajtva könnyezik, egyre csak könnyezik, mert zokogni már képtelen, üvöltését szájába tömött ökle tompítja el. Legszívesebben lenyomná az öklét a torkán, bármit megtenne, csak hogy Thor ne láthassa így, ha visszatér, márpedig előbb-utóbb visszajön, és ő nem rejtőzhet el sehová, nem hozhat létre illúziót, kiszolgáltatott, az érzelmei kirakati portékák.

Hallgass el hallgas el hallgass már el!, feddi magát, az ökléből vér csorog.

Hirtelen két apró, gyöngyházfényű szappanbuborék röppen be a nyitott ablakon. Ekkor egy pillanatra elcsendesül, hogy hallhassa, mi történik zsebkendőnyi kertben; kislányzsivajt hall, evőeszközök csörrenését, és valaki hangosan felnevet.

Thor nevet odalent, öblösen, szívből, mások közt és mások miatt.

boldog vagy hisz nem velem vagy

megszabadultál tőlem

Laufey, Odin, Te

mind

Loki reszket, kézfeje ragacsos a vértől, a nyáltól és a könnyektől, és ripsz-ropsz, kriksz-kraksz, valami reped, recseg, ütemtelenül.  A szemei lecsukódnak a sötét árkok felett, s mikor a renyhe szappanbuborékok földet érve milliónyi vízcseppre pattannak, börtöne is megroppan, pókhálóként terjednek szét a repedésfonalak a kemény üvegen, és az ezt követő, velőben zengő csattanás bennrekeszti Thor nevetését.   

– Egy pillanat – veti oda a szomszédoknak, de már rohan, kettesével szedi a lépcsőfokokat a lakásig, a feltépett ajtó nyögve pattan vissza a falról, de őt nem érdekli, egyenesen a hálószobába viharzik, azonban már a küszöbnél megtorpan, a mozdulat az izmaiba szakad, és akkor vége.

– Minden rendben, Thor? – kiált fel a kacér szomszédnő lentről.  A férfi azt zengi vissza neki, hogy „persze”, de aki válaszol, az már nem Thor Odinson, a gépszerelő.

Thor ismét villám-és tavaszisten, Odin fia és Asgard trónörököse, felhőhódoltató, naphajú herceg, s már emlékszik a megbokrosodott lovakra, az erős gyümölcsborra, emlékszik a valóságra, de ennek ott és akkor semmi jelentősége. Talpa alatt zúzott üveg roppan, a szilánkok hátán a foncsor vak, a krókuszokkal és repkényekkel díszített keret haszontalanul, kiszolgáltan hever a padlószőnyegen, mert amit ököl nem roppanhat meg, azt a fájdalom, az eleven gyötrelem őrli fel; ím, az átok, a tükörbörtön és annak foglya megtörtek, és Thornak nincs testvére többé.