Instinktus

Jól látjátok. Hannibal és Loki.

Ezt nehéz körülírni. 

Lényegében egy crossoverrel jöttem, Avengers/Hannibal. Összeegyeztethetetlen ez a két világ? Az! De Gwen nekilódult? Neki! Mert hát kísérletező kedvében volt.

Tehát, páciens!Loki, pszichiátere dr. Hannibal Lecter. Loki halandó, Odin fogadott fia, és a gyilkosa is egyben. Két év után szabadon engedik az Elmebeteg Bűnözők Börtönéből, de a feltételek közt szerepel az, hogy hetente kétszer megjelenjen Hannibálnál. Időrendileg nem tudom megmondani, mikor játszódik, egy olyan holtidőben, ami a Hannibalban nincs benne.

Két ragyogó elme találkozása - ez az, ami megihletett. Gondoltam, beleszagolok a Hannibal fandomba, ha már univerzumot tágítok, de azért fél karral belecsimpaszkodtam Lokiba is. De. És akkor most FIGYELMEZTETÉSEK:

FELKAVARÓ, HORRORISZTIKUS TARTALOM. Bár aki Hannibalt néz, annyira nem fog sokkolódni, de én olyat tettem, ami_

Hannibal szpojler, azoknak akik még a második évad elején járnak.

ÉLETEM ELSŐ HANNIBALJA. OOC GYANÚS, DE RÉMESEN. 

Nem slash, elrejtve Hannigram és Thorki. 

Szegény Chiltonból tök hülyét csináltam. 

Loki meg direkt egy roncs, ja. 

♪ Zenemellék: Samuel Barber - Adagio For Strings

         Blueneck - Pneumothorax

"Loki képlékeny. Loki változó, az ő szerepe nem állandó. Hannibal tudja, hogy egy nap elválnak egymástól, a kérdés csak az, miként. Hogy mi lesz Lokiból addigra, és hogy belőle mi marad." 

Este negyed hét, az utolsó szabad időpont.

Odakint esik, vagy legalábbis próbál, félszegen aláhullik néhány esőcsepp, a felhők nem zokognak, inkább verejtékeznek, erőnek erejével, de az erejük túl kevés, nem elég, a zápor aznap elmarad.

Hannibal a rendelőben álló fotelek egyikében ül, és vár; jobb lábát elegánsan, de cseppet sem mereven átveti a balon, hallgat és figyel, hallja a nehézkesen csepegő esőt és Loki légzését.

Mindkettő szakadozó.

Loki vele szemben gubbaszt, mindkét lába felhúzva, a testtartása is maga a káosz, a rendezetlenség, a közöny mások véleményével szemben. Oldalt fordul ültében, az elfüggönyözött ablakot fürkészi, közben a körmét rágja, egészen addig, amíg fogai az ujjbegyébe nem mélyednek. Akkor abbahagyja, de csak egy pillanatra – lenyalja a vért a hüvelykje hegyéről és behunyja a szemét.

Percek óta hallgatnak. Loki makacsságból nem beszél, Hannibal szakmai megfontolásból; a páciensnek kell megtörni a csendet, késztetést éreznie a folytatásra, tudatni, hogy felkészült a továbbiakra, de a vele szemben ülő férfi látszólag csak a távozásra van felkészülve. Sápadt, egészen fehér a bőre, mintha beteg lenne, vagy sose érte volna napfény, éjfekete haja kócos és zilált, a válláig ér, teste nyurga, ám sovány és törékeny. Valószínűleg két éve jobb erőben lehetett, de Hannibal nem csodálkozik. Az elmebeteg bűnözők részére fenntartott börtönből ritkán kerülnek ki kifogástalan állapotú gyógyultak. Azok bőre általában viaszsárga, a szemük vizenyős, arcuk beesett, de nem a koszttól vagy Chilton terápiájától, hanem a bezártságtól, önmaguk részleges vagy teljes megtagadásától, a szürke falaktól, a rácsoktól, az elme csendjétől, a gyógyszerek által elnémított zajok hiányától.

Újra hallani akarják a hangokat, és legtöbbször ezért lesznek visszaesők. A gyógyultság mindig csak egy pillanatnyi állapot, kérdéses az állandósága.

Loki nem gyógyult. Nem volt diagnózis, nem volt gyógymód sem – Loki egy kérdőjel volt. Egy kérdőjelet nem lehet kezelni, nem lehet megérteni. És túl sokáig lakat alatt tartani sem. Megölte az apját, mondták, de képtelenség rábizonyítani.

Hannibal betéve tudja Loki történetét, minden apró részletet, elolvasott minden egyes sort, amit valaha papírra vetettek róla. Már azelőtt tudott róla mindent, hogy elvállalta volna. Loki két feltétellel távozhatott a börtönből: kapott egy felügyelőtisztet, Natashát, aki keményebb és hidegebb a januári jégnél, és látogatnia kell egy pszichiátert, méghozzá azt, akit kiválasztottak számára.

Hannibálra esett a választás.   

Elvállalta, de megfontolta előtte. Sok minden kötötte le a figyelmét. Will, ó igen, Will, őrá gondolt a legtöbbet – de Will megpróbálta megölni őt, és ott raboskodott, ahonnan Lokit kiengedték.

Elvállalta, mert Loki maga a rejtély. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ő bérelte fel a gyilkost, megadta neki a szigorúan őrzött ház összes riasztójának kódját, elintézte, hogy bejuthasson, mikor Odin a legmélyebb álmát aludta, és végignézte, ahogy kést mártott az öregember szívébe. Csak eztán rántotta elő az övében lapuló pengét, és döfte a gyanútlan gyilkos hátába, a két lapockája közé. De sem a kódokra, sem a gyilkos felbérlésére nem volt egy fia bizonyíték sem; az elkövető halott volt, késsel a hátában feküdt Odin halálos ágya mellett, mialatt Loki hisztérikus kacagás közepette leroskadt a padlóra, és ott ült mindvégig, amíg felriadó bátyja kihívta a mentőket és a rendőrséget. Nem tanúsított ellenállást, csak nevetett.

Ez a férfi most Hannibállal szemben ül, és ernyedetlenül hallgat, nem nevet, semmiféle eszelősséget nem sugall. De a tekintete bántóan éles, a szemei zöldek és fényesek, erőt sugároznak, de Hannibal számára egyértelmű, hogy ez az erő megtörhető. Még ha ezzel Loki nincs is tisztában. 

Nem is kell tudnia róla.

Az első ülésük nem volt túlzottan tartalmas. Loki először csak végigmérte, majd szándékosan illetlen pózban levetette magát a páciensek fotelébe, és vigyorgott, hosszú perceken keresztül csak vigyorgott, azt várva, hogy Hannibal rászóljon, dühbe guruljon vagy bármi mást tegyen. De a pszichiáter semmi ilyesmit nem tett, a létező legsztoikusabb nyugalommal helyet foglalt a másik ülőalkalmatosságon, megigazította aranysárga nyakkendőjét, és újfent köszöntötte betegét, hibátlan udvariassággal, a hangja nem sejtetett zúgolódást. Loki arcáról lehervadt a mosoly, egy csapásra gyanakvó és bizalmatlan lett. Hannibal nem lepődött meg ezen, elvégre a férfi – vagy inkább fiú, alig lehet több huszonnégynél – Chiltonhoz volt szokva. A merev keretekhez és állandó szabályozáshoz. Nem meglepő, hogy nem jutottak semmire, és minden további nélkül bolondot tudott csinálni belőle. Loki csak nevet azokon, akik irányítani próbálják.

− Veszélyt lát azokban, akik hagyják uralni önmagát.

− Mindenki veszélyt lát abban, ami nem megszokott – felelte a páciens. Hannibal érdeklődve felvonta a szemöldökét, minden mozdulata megbízhatóságot hirdetett, akárcsak mély és nyíltnak ható szempárja. Barna, mint a haja, mint a szelídgesztenye; természetes, megnyugtató és kifinomult. – Maga nem olyan, mint az a hatökör.

Hannibal ajka elnéző mosolyra kanyarodott. A fiúnak éles kritikája van, legalább olyan éles, mint a tekintete. Faragatlan volt, de modortalansága jogosnak tűnt, és legalább nem próbálta félrevezetni. Még.

− Bizonyára dr. Chiltonra gondol – állapította meg.

− Bizonyára. Velem kapcsolatban senki sem használja a „bizonyára” szót. Velem kapcsolatban minden csak „lehetséges” lehet.

− Nem volt megelégedve dr. Chilton terápiájával?

− Senki sincs megelégedve dr. Anevétsemvagyokhajlandómegjegyezni terápiájával – vágta rá magától értetődő természetességgel Loki, a szemét le sem vette a másikról.

Hannibal mosolya változatlanul halvány volt és belátó, kizökkenthetetlenül nyugodt, átgondolt, a jellemesség szobra. Loki mégis bizalmatlanul szegezte rá a szemeit, támadástól, rejtett csapdától tartva.

− Mit mondott rólam? – kérdezte Loki szinte vádló hangsúllyal. Hannibal a térdére ejtette összekulcsolt kezeit.

− A kórtörténetét. És minden egyebet – válaszolta türelmesen.

− Ennyivel nem elégszem meg. – Hannibal egy pillanatig sem várta, hogy Loki tartani fogja a pszichiáter-kezelt sablont; ismerte őt a leírásokból, kiolvasta a jellemét a szavakból, tudta, mennyivel többnek hiszi magát más embereknél, és hogy méltatlanságnak érezné, ha tisztelettudóan viselkedne vele. Főként hogy a börtönben még adták is alá a lovat, nem ismerték fel, hogy bizony Lokival szemben értelmetlenség fölényesnek mutatkozni. – Részleteket.

− Nem arra van szüksége, hogy mindent tudjon, amit az emberek önről állítanak vagy gondolnak.

Loki elgondolkodott ezen, de pont csak annyi ideig, amíg Hannibal órájának leggyorsabb mutatója kétszer körbeszaladt. Loki hajthatatlan volt, tudni akart mindent, a tekintete zsigerig hatolt, mintha onnan előkaparhatná az igazságot, kitéphetné Hannibal szívének legmélyéből; tudni akarta, mit gondol róla, a talajnak biztosnak kell lennie a lába alatt, hiszen egyedül, egyedül csak ő lehet irányíthatatlan.

♦

A második ülésnek már mindketten felkészülve kezdtek neki. Loki számára világossá vált, hogy Hannibal ismeri a technikáit, ismeri őt úgy, hogy egy hete látta először. Ez új, teljes egészében új és feltérképezetlen. Hannibal úgy ismeri az emberi elmét, mintha így született volna – Loki nem tudja sem manipulálni, sem befolyásolni.

Hannibal a legkevésbé sem frusztrált, abszolút nyugalom honol az arcán és a szemeiben, egyvalami zavarja meg békességét: a kíváncsiság. Felkeltették az érdeklődését, ahhoz hasonlóan, mint mikor megismerte Willt, noha nem ugyanúgy. Willtől azt remélte, megérti. Valahol még mindig reméli.

Lokit értékesnek tartja. Egy csiszolatlan gyémántnak.

− Nem lesz könnyű dolga vele – közölte Chilton, miközben botjára támaszkodva kikísérte Hannibált a börtön kapuján. Biccentett a tagbaszakadt biztonsági őrnek, majd visszafordult a magasabbik férfihoz, aki éppen kabátjának legfelső gombját bújtatta a helyére. – Nem sikerült beható diagnózist felállítanunk róla, mert minden feltételezést keresztbehúz.

− Ismeri a bevett módszereket – felelte Hannibal. – Tudom, hogy olyan technikákhoz kell majd folyamodnom, amik nem nevezhetők… általánosnak.

− Ó, a sajátos kezelési módszerei. – Chilton alig észrevehetően elfintorodott. Ügyetlenül egyensúlyozott a küszöbön, keze megremegett a bot markolatán. – Mikor behozták ide, arra gyanakodtunk, hogy hasadt személyiség. Tiszta sor – rántotta meg a vállát. – Az egyik énje gyűlöli az apját, hiszen jónevű politikus, közkedvelt személyiség, ő pedig kitaszított, adoptált, megalázott a családi környezetben. Gyilkost bérel fel, elérhetővé teszi az áldozatot, de utána színre lép a másik személyiség, az apját bálványozó gyerek. Így akár önvédelemnek is tekinthető a cselekedete a bérgyilkost illetően. De a kezelés során bebizonyosodott, hogy ez a két személyiség kontroll alatt áll, Laufeyson maga tartja fent ezt a két eltérő embert, és tudatosan irányítja mindkettőt.

Hannibal kifejezéstelen arccal hallgatta végig, majd bólintott. Érdekes.

− Ha tudatosan teszi, akkor ez védekezés.

− Valószínűleg – mosolyodott el Chilton fanyarul. – Biztosan megtalálja majd erre is a határozott választ. De nekem meggyőződésem, hogy bent kellett volna tartani – tette hozzá.

− A bíró felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki, a bérgyilkos megölését pedig önvédelemnek ítélték. Jogtalan lenne bent tartani, elfogadta a feltételeket, köztük engem is. – Az ajkára költöző visszafogott mosolyt lehetetlenség lett volna önhittnek nevezni.

− Ezt én is nagyon jól tudom, dr. Lecter. Talán jobban is, elégszer hallgattam végig. De Laufeyson egy istenségnek képzeli magát. Névrokona egy óskandináv istennek, és azt mondogatta az ápolóknak, a raboknak és nem egyszer nekem is, hogy ő maga az. Le akarta térdeltetni maga elé a fél személyzetet.

Hannibal félrebillentette a fejét, de egy szót sem szólt.

− Nem lehetett róla egyértelműen megállapítani, hogy téveszmés. Mintha egy rossz tréfa lenne. – Chilton őszintén zaklatottnak tűnt. Ez a szakmai kudarc megviselte, az arca gyűrött volt, a modora élces, a bőre egészen szürkének tűnt az erőtlen fényben. Hannibal magában meglehetősen szórakoztatónak tartotta a dolgot, de véletlenül sem mutatta. – Figyeljen oda rá, dr. Lecter. Megállapítottan szuicid hajlamai vannak, a bátyja, Thor Odinson beszámolt nekünk róla, hogy nem egyszer kísérelt meg öngyilkosságot, ámbátor ezeknek célja nagy eséllyel csak a figyelemfelkeltés volt.    

− Biztosíthatom, hogy oda fogok figyelni az aggasztó jelekre.

− Azt javaslom, kérdezze a bátyjáról – mondta Chilton. Hannibal homlokráncolva nézett rá. Végighallgatta a véleményét, mosolygott az erőlködésén, hogy szabályozza őt. De szigorúan csak úgy, hogy az arca és lélektükre ne árulja el őt, régen megtanulta, hogyan lehet valakivel elhitetni valamit, ami valótlan, hogyan lehet a test apró rezdüléseiből egy fél életet kiolvasni, pár szóval megváltoztatni vagy eltörölni valaki jövőjét. – Az a legérzékenyebb pontja.

Hannibal végighordozza analizáló pillantását Lokin, de tudja, nagyon jól tudja már az első perctől fogva, hogy ez a férfi nem téveszmés, nem tartja magát istenségnek. De azért megkérdezi, a hangja nem tükröz gúnyt vagy lekezelést.

− Előfordul még, hogy a cselszövés istenének véli magát?

Loki abbahagyja ujjbegyének gyötrését, és elmosolyodik, gunyorosan, magabiztosan. Nem mutat hajlandóságot a felelésre, ahogy az esőfelhők sem arra, hogy kiadják magukból terhüket. Hannibal megerősítésnek veszi Loki hallgatását és gúnyos vigyorát; ez a vigyor azt jelképezi számára, hogy a férfi mindvégig csak a saját mulatságára sokkolta megállapításával Chiltont és a börtön személyzetét.

− Ön nem téveszmés.

− Ó. – Loki úgy vigyorog, mintha bókoltak volna neki. – Pedig jól hangzó címke volt. Téveszmés. Öngyilkosjelölt, akire panaszkodott a drága jó bátyja. Apagyilkos. Vagy mégsem? Hm.

− Az emberi természet nem fejezhető ki címkékben – válaszolja Hannibal. – Minden kórkép más, minden elme különböző módon fejezi ki magát. Van, aki Napóleonnak kiáltja ki magát, és meggyőződése, hogy ő valóban egyenlő a francia császárral. Ez a téveszme egyik verziója, formája, megnyilvánulása. De ön nem téveszmés, Loki, ön egyszerűen csak élvezi, hogy megrökönyödést válthat ki másokból.

Loki kitartó mosolya egyenlő egy rábólintással. Hannibal hátradől ültében.

− Mi célból kísérletezik az emberi reakciókkal? – tudakolja, hangneme mentes minden elítéléstől, mitöbb, őszinte kíváncsiság érzik belőle.

− Szórakozásból – feleli a páciens, egy széles mozdulattal hátrasimítja a haját, láthatóvá téve magas, alabástrom homlokát.

A pszichiáternek arcizma sem rándul, nem tűnik sem megbotránkozottnak sem értetlennek. Profi a szakmában, ez kétségbevonhatatlan Loki számára. Nem látszik megjátszottnak a toleranciája, úgy néz rá, mintha tényleg megértené, sőt, egyetértene azzal kapcsolatban, hogy embereken kísérletezni nem problematikus.

Főleg akkor nem, ha dr. Chiltonról van szó.  

− Kétféle személyiségtérkép készült önről – folytatja Hannibal. Loki távolról is érzi kölnijének illatát, könnyű, mégis férfias aroma, rásegít a megnyugvásra és az ellazulásra.

− Az Őrült és a Még Őrültebb?

− Őrültnek tartja magát?

− És maga? Őrültnek mondana?

Hannibal nem válaszol rögtön. Ízlelgeti a választ, miközben tartja a szemkontaktust a vele szemben ülővel, a barna tekintet elemi erővel feszül a páfrányzöldnek, nem is feszül, inkább csak körbejárják egymást, mint két szarvas a viadaluk előtt.

− Ne hazudjon – utasítja Loki, ismét félretéve az udvariasságot. Hannibal meghajtja a fejét.

− Nem tartom őrültnek, inkább különlegesnek mondanám. És zavartnak. Az egyik énje arrogáns, pöffeszkedő, más emberek reakcióin mulat, és kikezdhetetlen. De a másik egy gyermekhez hasonlatos. Aki rátámad az apja gyilkosára, majd megzavarodva a földre zuhan. A valódi énje talán a kettő ötvözete.

Loki arcáról letűnik a fesztelenség, a helyét nyugtalanság veszi át. A szemeiben olyasfajta rémület villan fel, mint egy hajóséban, aki örvénybe vitorlázott.

− Az első énjét ölti magára a leginkább, mint egy védőpajzsot. Védekezési módszer. Az elméje számottevően élesebb, mint az ön körül élő embereké. Megtévesztéssel és manipulációval kerekedik fölébük. Legyőzi azokat, akik erősebbek vagy szerencsésebb helyzetűek önnél, mert okosabb és rafináltabb. A védekezése ösztönszerű. Régóta lehet elnyomva, ha már zsigerből fakad. – Szavait feszélyezett hallgatás követi; Loki kővé merevedve, összeszorított szájjal néz rá, a karjait maga előtt tartja, mintha meztelenségét próbálná elrejteni. Lecsupaszították. Hannibal Lecter átható szemei a lelke mélyére furakodnak, és ez majdhogynem fizikai teher számára, ordítani akar, vagdalkozni, mert tudja, hogy válaszolnia kell, hogy Hannibal előcsalja belőle a szavakat. − Beszéljen a bátyjáról, Loki.

− A bátyám a legutolsó, akiről beszélni fogok.

Hannibal elégedetten nyugtázza, hogy sikerült megrengetnie a talajt Loki alatt. Minden rezdülését árgus szemekkel figyeli, s bár minden eset egyedi, az ő esete a többinél is sajátosabb; egy briliáns elme kétfelé szakadva, önmaga és valami idegen dolog iránt elkötelezve.  

Egy jó sebész eltávolítja az idegen tényezőt, megtisztítja a testet a helyes működést akadályozó behatástól.

− Hogy hívják a bátyját? – kérdi következetesen, pont olyan tántoríthatatlanul, mint ahogy Loki faggatta az első konzultáción arról, hogy Chilton miket mondott róla.

− Thor – szűri hófehér fogai közül. A pszichiáter helyeslőn bólint. – Nem akarok beszélni róla! – Loki elfordul a férfitól, a tekintetét ismételten az ablakra függeszti. Odakint már ömlik az eső.

− Csak idő kérdése. Reményeim szerint a konzultációink során eljutunk majd odáig, hogy méltónak tartson a bizalmára.

Loki hitetlenkedő szusszanást hallat, majd a szeme sarkából rápillant, és Hannibal egy pillanatra meglátja a zöld örvények mélyén Loki valódi énjét, a két véglet ötvözetét, aki a bizonytalanságtól és a magánytól retteg leginkább.

♦

A hideg padlón ül, maga alá húzott lábakkal, miközben Odin fölé tornyosulva kiabál, őt okolja valamiért, már nem is tudja, miért. Csak néz, maga elé néz, üres tekintettel, semmitmondó arccal, várja, hogy apja megunja a letolást és bekapcsolja a televíziót, vagy telefont ragadjon, hogy újfent átbeszélje a város ügyeit a politikustársaival. Nem néz rá, mert tudja, hogy Odin felismerné a gyűlöletet a szemében.

Mert gyűlöli, kénköves szenvedéllyel, megveti, amiért megalázza önmaga előtt, lealacsonyítja a bátyja előtt, aki nem messze tőle, a sezlonon ücsörög, és őt bámulja, bamba szemeiben sajnálkozó fénnyel. Örül, amiért nem őt szidják, de reméli, hogy Lokit sem fogják már sokáig – a fekete hajú kisfiú azonban kiabálni akar. Most Thort nézi, a tekintetébe mélyeszti az övét, azt akarja, hogy tudja, mit él át éppen, és látja, hogy az idősebb együtt próbál érezni vele.

Lesunyja a fejét és magába nyeli a gyűlöletét.

Loki szemei felpattannak, mikor ráeszmél, hogy nem régi otthonának kőpadlóján, hanem Hannibal egyik fotelében ül, ujjaival görcsösen szorongatja a karfát. A pszichiáter ugyanolyan kézenfekvő eleganciával keresztbevetett lábakkal ül vele szemben, szemeinek lankadatlan kémlelése egyszerre frusztráló és valamiért bizalomébresztő.

Loki nem akar bízni benne, de be kell látnia, százszor könnyebben menne, mintha Chiltonban próbált volna megbízni, vagy bárki másban egész élete során. De esélytelen. Nem fogja átadni magát neki, ebben a kegyben soha, senkit sem részesítene. Hannibal kihívásnak érzi a bizalmatlanságát, mintha egy gyereket próbálna átkísérni egy forgalmas úton, amin kétségkívül egyedül sosem tudna átvágni, ám a gyermek büszkeségében minden segítséget elutasítana.

− Mit érez, ha a bátyjára gondol?

− Ezért kérte, hogy elevenítsek fel egy emléket? Hogy láthassa, hogy reagálok? – Felszegi az állát, a szemeit összeszűkíti. – Ezzel a kollégája is próbálkozott, sikertelenül, dr. Lecter.  

− A kollégám irányítani próbálta önt – mosolyodik el kimérten. – Én szabad teret adok. A sikeres terápia kulcsa az őszinteség.

− Amikor három üléssel ezelőtt mások reakcióinak tanulmányozásáról beszéltem, nem tűnt meglepettnek vagy rosszallónak – hoz fel egy teljesen más témát. Hannibal arckifejezése nem mutat változást. A harmóniája tökéletes: színei az őszt idézik, a legkiegyensúlyozottabb évszakot, öltönyén nyoma sincs gyűrődésnek. – Olyan érzés volt, mintha egyetértene velem. Maga is szokott ily módon kísérletezgetni?

Az udvariassága fejlődött, ezt Hannibal örömmel állapítja meg, az viszont egyenesen lenyűgözi, hogy Loki tagadatlanul a lelkébe lát. Nem láthat mindent, az már igencsak problematikus lenne; de észreveszi azokat az apró dolgokat, amiket senki más, a hazugságot messziről kiszúrja.

− A hivatásomhoz tartozik, hogy figyelemmel kísérjem az elme reakcióit bizonyos változásokra – feleli Hannibal. – A diagnózis felállítása után megoldást keresek a problémára, és ez olykor kísérletezést kíván.

Loki összevont szemöldökkel hallgatja, a szája sarkában egy gúnyolódó mosoly indul fejlődésnek.

− Én lennék a legújabb kísérleti alanya?

− Ön a páciensem, Loki. A problémájának gyökerei egyértelműen a családjában keresendők.

− Arra kíváncsi, hogy én ölettem-e meg az a... Odint? – üti a vasat Loki keserű rosszmájúsággal. Hannibal átlát a pikírt hanghordozáson, még szórakoztatja is a szituáció.

− Ön tette? – Belemegy a játékba. Több okból is, leginkább azért, mert nehéz eldönteni, melyikük irányít.

− Számít az? – kérdez vissza a fekete hajú. – Magát köti a terapeuták titoktartása. Csak az esetben szabadna kiadnia a beszélgetéseinket, ha meg akarnék ölni valakit. Az, hogy valakit megöltem-e, kettőnk közt maradó ügy.

− A bizalom kialakulásának szempontjából kulcsfontosságú. Nincs vesztenivalója.

− Mindig van vesztenivalóm. Mindig is volt. Mindig is lesz.

− Az apja halálát nem érzi veszteségnek?

Loki az ilyen odakérdezéseket mindig támadásnak, lecsapásnak érezte, mintha lesből támadnának rá, de új terapeutája esetében mégsem. Hannibal képes arra, hogy úgy kérdezzen, hogy az ember kötelességének érezze a válaszadást, nem tolakodó, nem modoroskodó, ő egyszerűen csak ő.

És veszélyes.

Ez nyilvánvaló Loki számára.  

Mindig is megvolt a tehetsége ahhoz, hogy kiismerje az embereket, ha engedték, ha nem. Chilton egy fajankó volt, kifinomult külsőbe öntve. A körülötte levő emberek mind egyszerűek voltak, vagy ha mégsem, hát összetettségük kimerült néhány rendhagyó dologban.

De Hannibal Lecter teljesen más. Loki látja a csendes veszedelmet a finom, úri külső mögött, megnyugtató tekintete olyan, mint egy puha brokátfüggöny, ami mögé valami megbocsáthatatlant rejtettek.

Loki, bár összetört és meghurcolt, nem ostoba.

− Milyen munkát végez az FBI-nál? – tudakolja egy hirtelen pillanatban, félbeszakítva korábbi témájukat. Hannibal nem kérdezte többször Odinról, pedig azóta már két ülésük is volt. Valószínűleg magától is tudta a választ, és jobb pszichiáter volt annál, minthogy egy mozdíthatatlan sziklát taszigáljon a végtelenségig, amikor meg is lehet azt kerülni.

Hannibal nem mutatja meglepődését, tudomásul veszi a témaváltást, és némi töprengés után szólásra nyitja a száját.

− Segítek felállítani a gyilkosok pszichológiai profilját.

Loki homlokán apró ráncok jelennek meg, ahogy végiggondolja a választ. Látogatásait már nem iszonyatos megpróbáltatásként és fájdalmas teherként fogja fel, sokkal inkább kötelességnek, amit meg kell tanulni élvezni. Amennyire lehet. Vagy legalábbis hasznossá tenni.

− A Chesapeake-i Hasfelmetsző profilját is maga állította fel?

Hannibal összezárt ajkakkal elmosolyodik. A kérdés becélzott, teljes mértékben tudatos, nem csak véletlen vetette oda, ez látszik már csupán abból is, hogy milyen tüzetesen pásztázza, a reakcióját várva, de Hannibal szokás szerint semmiféle szokatlan viselkedésformát nem tanúsít, csak hűvös higgadtsággal válaszol.

− Vele már azelőtt is foglalkoztak, hogy igénybe vették volna a szolgálataimat.

A lámpák fénye csak félig világítja meg Loki arcát, csapzott haja majdnem eltakarja a szemét, ami a hajfüggöny mögött erőteljes fénnyel ragyog. Nyeregben érzi magát; most ő kérdez, nem őt vallatják. Valamit tud, és kimondatlanul kérkedik a tudásával, Hannibal számára ez nem kérdés. Loki szemeinek fénysugara áthatol a bőrén, az izmain, átsugárzik az inakon és az érfalon, beépül a véráramba, hogy aztán a szívébe férkőzve előhozzák onnan legmélyebb titkait. Erre eddig csak egyetlen ember volt képes.

− Will Graham mondott odabent néhány dolgot magáról – közli kedélyesen, mintha nem is érdekelné a válasz.

− Azt, hogy gyilkos vagyok? – kérdezi Hannibal szelíd érdeklődéssel.

− Maga is tudja. Igaza volt talán?

Hannibal Lecteren kívül minden pszichiáter felháborítónak vélné a kérdést. Ő nem, és ez Loki számára perdöntő jelentőségű.

− Ön mit gondol?

A helyzet kísértetiesen hasonlít arra, mint mikor Loki épelméjűségét vitatták.

− Egyszer majd válaszolok erre a kérdésre. Talán.

− Majd szóljon, amikor felkészült rá – biccent az idősebbik férfi.

− Az a kérdés, hogy maga fel lesz-e készülve rá – nyelvel, de Hannibal természetesen nem veszi fel a pimaszságot.

− Azt nem tudhatom előre. – Könnyed mozdulattal a földre teszi mindkét lábát, és feláll a székből. Az íróasztalához lépve a kezébe veszi töltőtollát, és megforgatja az ujjai közt. – Dőreség lenne olyat állítani, hogy terapeutaként mindenre fel van készülve az ember. Néha engem is érnek meglepetések. Mint például ön.

Lokinak torkán akad a kuncogás. Nevetni akar, de aztán elmegy a kedve tőle.

− Nem gyakran hallani, hogy az emberek a hiányosságaikról beszélnek. Szívesebben tagadják a szánalmasságukat.

− A hibák beismerése előrejutás a megoldás felé. A tagadás általános, és ezzel együtt természetes reakció.

Loki rövid csend után ismét kérdez, de most már ő is feláll, és a könyvszekrényhez sétál, hátratett kezekkel. Galléros, zöld pólója túl nagy rá, fekete nadrágját öv tartja keskeny csípőjén.

− Nem fél?

− Talán tartanom kellene valamitől? – Hannibal a jegyzetkönyve mellé helyezi a tollát, és szó nélkül engedi, hogy Loki megvizsgálja az egyik könyvespolc tartalmát, neki hátat fordítva.

− Aki túl közel helyezkedik a tűzhöz – mondja, a hangjában finom káröröm bújik meg -, könnyen megégetheti magát. – Hannibal hallgat. – Graham telebeszélte a börtönt a maga állítólagos gyilkos természetével. Nem fél, hogy a munkatársai egy nap megvádolják?

Még csak nem is fordul felé, és ez által még színpadra illőbb az egész; a pszichiáter csak mosolyog a háta mögött, mint egy apa, miközben a fia elismerésre méltó teljesítményről tesz tanúbizonyságot. Lokinak bámulatos tehetsége van ahhoz, hogy feszültséget generáljon és egymásnak ugrassza az embereket. Lenyűgöző.

− Komfortérzést nyújt biztosnak lenni abban, hogy a pártfogóink mindegyike ténylegesen a javunkat akarja. – Ezzel eléri, hogy a másik ránézzen, félig eltakart szemeivel, és kíváncsi, kisimult arcával. Loki már nem akar mindenáron szabadulni. Izgalmat lelt a terápiában. – Jobb abban hinni, hogy az ügyünk segítői jóindulattal viseltetnek irántunk, mintsem hogy mindenkiben a gonoszt keressük.

− Ki tudja – von vállat Loki, és ezzel le is zárja a témát.   

♦

A szike tökéletesen illeszkedik az ujjai közé, mintha festőecset lenne. Az érintése hűvös, kemény, a penge kecses. Óvatosan a ceruza fejére illeszti az élt, és gondosan kimért erővel, precíz odafigyeléssel lehántja a fölös faréteget a grafitról.

Előtte, a tikfából készült asztalon egy szabályosan egyenlő oldalúra vágott papír hever, kifeszített sarkakkal; Hannibal belészúrja a ceruza tűhegyét, de épp csak annyira, hogy ne szakadjon át a vastag papír. Krisztus jut eszébe, kinek megfeszített testébe lándzsát döftek.

A művészet isteni magasságokba emelheti az embert, az őrület pedig leránthatja a férgek közé – de ez könnyen megtörténhet fordítva is. Minden eset egyedi a maga nemében.

Lassú mozdulatokkal kezd neki a skiccnek, munkáját erős, de nem túl erős fény világítja meg, az erő, amivel a ceruza a papírt szántja, példaszerűen kiszámolt. Mindig is gyönyörűen rajzolt, vonásai nyomán megelevenedtek a formák, az arcok, a minták; kézügyessége, az mindig volt.

Miközben rajzol, Loki Laufeysonra gondol, a tiszta, rideg, átható pillantására, hószínű bőrére és fésületlen hajára. Egykor bizonyára igényes volt és önmagára sokat adó, de mostanra elvesztette az érdeklődését ez irányban. Elvágta a saját torkát az apja kiiktatásával, anyja és bátyja szeretetét megvetéssé tette, mély csalódássá, a kilátástalanságba száműzte magát – őhozzá. Ennek talán így kell lennie. Hozzá került, hogy ezt a figyelemre méltó elmét még tovább pallérozza, és kiterjessze a szárnyait.

Mert az ösztön, a gyilkos ösztön benne lakozik, csak valami útját állja, valami, ami a földhöz, a kiteljesedetlenséghez köti, valami, ami meggátolja a folyamatot. Nem tökéletes, de az lehetne, valami több önmagánál, csak hallgatnia kell saját magára. Nem természetfeletti lény, de mégis több, mint egy ember; zsenge kora ellenére átlát az ő védőfalán, élvezi az észjátékot, és nem futamodik meg, még ha van is benne némi félsz, de az is csak az irányban, hogy vajon a pszichiáter mennyire lát bele a lelkébe. Mindeddig azt hitte, senki sem fejtheti meg.

Hannibal mindeddig azt hitte, Willen kívül nincs senki, aki felismerhetné a valódi természetét.  

Vajon Loki miként reagálna, ha eltüntetné a homokszemet a gépezetből? Mit válaszolna az elméje egy pengedöfésre, ami orvosi szikeként szabadítaná meg a korlátaitól?  

Leteszi a ceruzát és megszemléli a művét. A fiút rajzolta le, de egy isten arca néz vissza rá.

♦

Chilton erőltetett magabiztossággal kihúzza a neki kirendelt széket, és botjára támaszkodva leül rá. A kampós végű botot az asztalnak támasztja, és feszengését leplezvén megigazítja fekete-ezüst, hajszálcsíkos öltönyének mandzsettáját. Hannibal két tál étellel tér be az ebédlőbe, a haja tökéletesen fésülve, ő látszólag a legkevésbé sem érzi magát feszélyezve, míg vacsoravendége annál inkább.

− Változatlanul szokatlan számomra, hogy a menünkben nincs egy jottányi hús sem – jegyzi meg kedélyesen, miközben Chilton elé helyezi a megpakolt porcelántányért. – De az egészségnek vitathatatlanul jót tesz egy-két húsmentes nap.

Chilton udvariasan bólogat és jókedvet árnyal a mosolyába. Hannibal természetesen átlát rajta, de nem törődik vele. Kényelmesen elhelyezkedik a szemben levő széken, és megvárva Chilton megkésett beleegyezését fehérbort tölt mindkettejüknek.

− Mi a mai vacsoránk? – kérdezi Chilton a villát két ujja közé fogva. A hangja meglehetősen ódzkodó.

− Önön belsejével töltött cukkíni, Besamel mártással, gombával, oregánóval, bazsalikommal és reszelt cheddar sajttal – ismerteti a fogást Hannibal készségesen. Chilton bólogat, hitelesen eljátszva, hogy érti, miről van szó.

− Igazán kedves, hogy meghívott. – Lenyes, és a villájára szúr egy szelet zöldséget. – Vannak már eredmények Laufeyson terápiájával kapcsolatban?

− Valóban nem téveszmés. – Hannibal a borba kortyol, a szemét lehunyja. – Tisztában van a saját identitásával, ámde a lelki megpróbáltatások elől az őrületbe menekül. Szinte vágyik az elmebajra, hogy ez megkönnyítse a terheinek elviselését; annak tudatát, hogy adoptált, hogy az apjának tartott személy nem érzett iránta atyai érzelmeket, illetve a bátyjának kérdése is egy igen… érdekes momentum.

− Sikerült már a kérdés mélyére ásnia?

− Még várat magára.

Chilton szemében enyhe elégedettség villan, a soron következő falatot már jóval nagyobb lendülettel teszi a szájába.  

− Ha jól sejtem, eddig már legalább nyolc ülésük volt. – A másik férfi igenlően biccent. – Nagyon konok ebben a kérdésben. Soha nem mutatott a gúnynál vagy a lenézésnél különb érzelmet a kezelés során, csak akkor, amikor Thorról kérdeztem, és akkor csak elutasítást.

− Kétségbeesést – helyesbít Hannibal.

− A kérdés csak az, hogy miért. Mi van a felügyelőtisztjével? Kijönnek egymással?

Hannibal ajka félmosolyra húzódik.

− Csak egyetlen incidensről tudok: Loki „nyavalygó féregnek” nevezte a hölgyet. Ebből kikövetkeztethető, hogy nem épp… zökkenőmentes a viszonyuk.

Chilton felhorkan, és ő is a borospohárért nyúl. Koccintanak az étel fölött, a poharak hideg csengésétől még a csontjai is áthűlnek.

− Meglep, hogy épelméjűnek véli – motyogja. – Két évig voltam a pszichiátere, de én sosem láttam őt lelkileg jól kondicionáltnak.

Hannibal pár pillanat erejéig eltöpreng a válaszon. Alaposan megrágja az aktuális falat cukkínit, a hús hiánya csaknem gyötrő.    

− Összetört, ám az elméje túl erős, túl kötött ahhoz, hogy megadja magát a lélek sorvadásának – mondja tárgyilagosan. Chilton a szemöldökét összehúzva figyeli, hosszasan elkérődzve egy darab sajtos cukkínibélen. – Kétségbevonhatatlan az elméjének páratlan működőképessége.

− Nem lehetett könnyű ezt úgy kikövetkeztetni, hogy egy árva szót sem szólt önhöz, vagy miközben úgy nézett önre, mint egy… - Megakad a mondat közepén, mikor tudatosul benne, hogy lényegében vacsoráznak, és az eredetileg kimondani szánt „mint egy használt zsebkendőre” kifejezést a „mint egy eldobott banánhéjra” hasonlatra cseréli, tudva, hogy vendéglátója mennyire kényes az illemre.

Hannibal egy textilszalvétával megtörli a száját.

− A mi beszélgetéseink csaknem mindegyike működő volt. Sőt, mi több, megkísérelt kiismerni. – Kimondva még elképzelhetetlenebbnek egyszersmind figyelemre méltóbbnak érzi a tényt. 

− Ó. – Chilton meghökkenve félreteszi a villáját. – Velem szóba sem állt.

Hannibal félrenéz, de arckifejezése nem változik.

− Csak az általa érdekesnek tartott személyek iránt tanúsít érdeklődést, úgy vélem. 

♦

Loki a könyvszekrény előtt ül, a lábait szétvetve, kezeit a combjain nyugtatja. Provokálón néz a terapeutára, aki monoton, békés nyugalomban üldögél a foteljában, hátradőlve. Loki összeszorítja a fogait, szinte bármit képes lenne megtenni azért, hogy csak a düh egy halovány szikráját is megpillantsa Hannibal kifürkészhetetlen szempárjában. Jól tudja, milyen igényes, hogy nem tűrné el bárkitől ezt a modortalanságot, de mintha szántszándékkal nem foglalkozna az ő – igencsak gyermekded – próbálkozásaival.

Hannibal Chilton távozása után még egy ideig tűnődött azon, amit ő maga mondott Lokiról. Érdeklik az általa különlegesnek tartott személyek; ebben mondhatni megegyeznek, és ez a párhuzam különösen érdekes. Most egymást nézték ki.

Will is hasonló pozíciót tölt be az életében, noha az merőben más is egyben. Will szerepe állandó, egyben reális keretek közé nem zárható, ő az egyetlen személy Hannibal életében, akihez nem tud határozott funkciót társítani, aki iránt vegyes érzelmei vannak, nem csak egy meghatározott, lényegbe burkolt.

Loki képlékeny. Loki változó, az ő szerepe nem állandó. Hannibal tudja, hogy egy nap elválnak egymástól, a kérdés csak az, miként. Hogy mi lesz Lokiból addigra, és hogy belőle mi marad.

− Furcsa egy pszichiáter maga.

− Miért gondolja? – kérdezi Hannibal.

− Ha most valahol máshol lennék, egy másik magafajtánál, az kényszeredett kedvességgel felszólítana, hogy álljak fel innen, üljek a helyemre, és beszéljek az érzéseimről. – Még a gondolat is vigyort kanyarít az arcára. A lelke egy kis része tagadhatatlanul erre vágyik, egy biztonságosan egysíkú doktorra, akivel kedve szerint játszhat, és felsőbbrendűnek érezheti magát mellette. Dr. Lecter nem ilyen, és ez részben baljós, részben viszont kedvére való. – Aztán teletömne hangulatjavítókkal és szorongásoldókkal, majd megveregetné a saját vállát, hogy micsoda észkombájn.

Hannibált mulattatja Loki véleménye. Nem veszi fel a szakmájára vonatkozó élcet, csak hallgatja, kibillenthetetlen nyugovással.

– Megelégedésére szolgál az én módszerem? – Nem vár választ a kérdésre, hisz tudja. Tudja, hogy nincs válasz.

– Az szolgálna a megelégedésemre – kezdi, közben feltápászkodik a földről, feladva a másik férfi bosszantására vonatkozó terveit -, ha békén hagynának, és azt csinálhatnám, amit csinálni akarok. Felettébb bosszantó, hogy minden lélegzetvételemet dokumentálják, ráadásul még azt a vörös hajú csatakancát is rám szabadították.

– Tapintatlanság így beszélni egy hölgyről – jegyzi meg Hannibal. - Ön szabad ember. Azt tesz, amit jónak lát. –  Követi Lokit a tekintetével, ahogy az egyenes háttal leül a betegeknek kirendelt fotelba. A haját kivételesen kifésülte, remekül látszik, milyen magas és tiszta a homloka, fekete bőrdzsekije még mindig behúzva, mintha fázna a fűtött rendelőben.

– Kötelező magához járnom. Ezt nevezi szabadságnak?

– Valaki másnak jobban örülne?

Loki nem tudja eldönteni, hogy a másik ezt komolyan kérdezte-e. Végül is, Hannibal Lecternél szinte bármi lehetséges. Nem válaszol, megpróbálja megfejteni a férfit, rájönni, hogy ki is valójában, mik a szándékai, elsősorban mik a meglátásai vele kapcsolatban, de amit lát, az túlzottan homályos. Meglehet, hogy Grahamnek igaza volt? Loki odabent, a börtönben, két év leforgása alatt jól megtanulta, hogy nem minden őrült kántálása áll csupa ostobaságból. Graham labilisnak tűnt – akárhányszor elvezették Loki cellája mellett, a fekete hajú közel a bőrén érezte Will zaklatottságát, indulat szülte verejtékét – de egy percig sem volt esélytelen, hogy attól még jól tudja, mit beszél.

Loki leplezetlenül végigméri Hannibalt, és összekapcsolja Graham elméletét az elé táruló képpel. Valami összeegyeztethető, és valami nem. Lehetséges lenne?

Nem.    

– Az ön elmeállapotának elbírálásában az én szakvéleményemre hagyatkoznak. Biztosíthatom, hogy hamar teljesnek érezheti a szabadságát, ha nem hagyja ki a konzultációinkat, mint ahogy már néhány alkalommal megtette. – Loki szeme megvillan az akár szemrehányásként is értelmezhető szavakat hallva, ám Hannibal nem adja meg neki ezt az örömöt. Nem része a terápiának. – Ön a saját sorsának alakítója, Loki, azt tesz, amihez kedve van, én egyedül annyit tehetek, hogy tisztává teszem az utat ön előtt.

– Maga szerint akadályoz valami a nyamvadt igazságszolgáltatáson kívül? – teszi fel a költői kérdést.

– Alaptalannak találja az ön ellen felhozott vádakat?

– Megöltem Odint. És meggyászoltam az apámat.

– Tehát két külön személyt látott benne: Odint, a könyörtelent, és az apját – állapítja meg Hannibal, mire Loki kivillantja a fogait.

– Nem volt az apám! – kiáltja ingerülten.

Ellentmond saját magának, mert képtelen elfogadni az igazságot. Hannibal türelmesen megvárja, amíg páciense légzése normalizálódik, és dühsápadtsága is visszafejlődik.

– Tartja a kapcsolatot a bátyjával? – vesz elő egy másik témát, ami azért még sincs túl távol az előzőtől.

Loki hosszú percekig nem néz rá, a cipője orrát tünteti ki figyelmével, az alsó ajka reszket, mint egy fölheccelt farkasnak. Odakint a szél nekifeszül az ablaküvegnek, sivító hangot hallanak, egy kocsi csikorogva lefékez, és becsapódik egy ajtó.

Thor említése megrekeszti Loki szavait, dühét, minden ösztönös tevékenységének útját állja. Hannibal tudja, hogy a fiú legszívesebben őrjöngene, az arcába ordítana, mert erről a témáról egész egyszerűen nem akar hallani – és pontosan ez adja meg a választ a terapeutát foglalkoztató kérdésre.

A hátráltató tényező Thor Odinson.

Egészen költői, szinte már művészi; a keserű gyermekkorból visszamaradt ellentmondás, a báty, akinek Loki irigyli az erejét, a büszkeségét, az elismertségét, és az iránta tanúsított szeretetet. És ezért gyűlöli.

És ezért szereti.

– Lehet valakit egyszerre gyűlölni és szeretni? Minden drámai felhang nélkül – mondja Loki reszelős hangon.

Hannibal összehúzza a szemöldökét, a hirtelen hangnemváltás mindössze ennyi reakciót vált ki belőle.

– Mindig a helyzet alakítja az érzelmeinket egy ilyen labilis kapcsolatban. – Loki tekintete szó szerint követeli az őszinteséget. – Egy ember iránt érzett érzelmeink sosem merülnek ki csupán egy emócióban, pontosan úgy, ahogy egy ember sem címkézhető fel.

– Szóval?

– A kérdésére a válaszom: igen, ez előfordulhat.

– Néha felhív – suttogja végül Loki megadva magát, de közben a padlót nézi, mintha el akarná vetni a pszichiáter jelenlétének tényét, mintha csupán magában motyogna, vagy valaki egészen másnak. – De nem gyakran, és én nem mindig veszem fel. Beetették azzal, hogy vigyázzon velem, mert bizonytalan az épelméjűségem, és – vigyorodik el fanyalgó gúnnyal -, megeshet, hogy őt is megpróbálom eltenni láb alól.

– Vannak ilyen gondolatai?

– Voltak – vonja ki magát a válaszadás alól a fiú, még mindig vigyorogva. – Ez az ostoba mamlasz… őt érzem az engem összetartó erőnek, egyben annak, aki mindenben meggátol, és megkeseríti az életem. Néha elképzeltem, hogy halott, és én győzedelmeskedem. Nincs többé a mindenben tökéletes bátyám, a helye az enyém, a dicsősége az enyém… aztán ez a gondolat kifakult, és kiderült, hogy semmit sem ér.

– Talán mert nem valósította meg – veti fel Hannibal, és Loki felkapja a fejét. Nem biztos abban, hogy jól hallott. Hannibal zavartalanul folytatja. – Egy felvetett, de túl sokáig halogatott ötlet vagy életcél hamar elveszti a jelentőségét, ha nem cselekszenek az érdekében.

Loki felszisszen, mintha megégették volna.

– Ő a részem. És a legádázabb ellenségem.

– Még nem a része – válaszolja Hannibal, majd diszkréten az órájára pillant, mintha a helyzetnek nem lenne semmiféle súlya. – Elmehet, ha akar. Letelt az időnk.

Páciense fél percen keresztül kifejezéstelen arccal, profin palástolt érzelmekkel mered rá. Hannibal számára nem kétséges, hogy Loki nem tud kiigazodni azon, amit mondott, és ez bosszantja a fekete hajút, mellé fel is zaklatja. De azt is tudja, hogy mi okból nem érti meg őt a fiú, mi az oka annak, hogy életében először nem tud valakit mindenestül megfejteni – mert az igazság még számára is elképzelhetetlen. Egyelőre.

Vajon amikor szembesül vele, hogy fogadja? Miként reagál?

Roppant érdekes kérdések ezek.

♦

Fehér köténye százszázalékosan foltmentes marad, miközben fűszert szór a tört krumplira, és íves mozdulatokkal elkeveri. Már nem sok hiányzik, a fogás perceken belül elkészül, és vacsoravendége is kisvártatva megérkezik – tökéletesen összehangolt a történések üteme.

Elvégez még egy-két utolsó simítást a hús díszítésén, apróra vágott zöldséggel szivárványozza körbe, az illata mennyei. Szeretné igazán elégedetté tenni a vendégét. Valószínűsíti, hogy sikerül is majd.

Munka közben a keze beleütközik az újság aznapi számába. Felemeli, újból, akárcsak reggel, a szalagcím láttán elmosolyodik. Megtörli a kezét egy hófehér konyharuhában, és a hírlapot a konyhai szemetesbe ejti. Egy zöldségzöldje félig eltakarja az öles feliratot a lap elején: ELTŰNT A KÉT ÉVE MEGGYILKOLT POLITIKUS IDŐSEBBIK FIA. 

A csengetés előtt alig öt perccel félreteszi kötényét, a vállára kanyarítja sötétkék zakóját, és nyakkendőt köt. Mikor ajtót nyit, az a látvány fogadja, amire számított: Loki immáron ápolt hajzattal, de szinte hétköznapi ruházatban áll a küszöbön, olyan arckifejezéssel, mintha nem értené, mit keres itt. Hannibal félreáll az útból, hogy bejöhessen, és a fiú be is jön, a tekintete kritikus, azonnal körbekémleli a lakást, valami kivetnivaló után kutakodva, végül pillantása megállapodik vendéglátóján.

– Jó estét, doktor.

– Jó estét, Loki. Örülök, hogy eljött – int az ebédlő felé invitálón. Loki vállat vonva besétál, arca maga a bizalmatlanság, mégis az érzik róla, hogy jólesik neki a meghívás. Legalább egyvalaki nem nézi le, nem közösíti ki, méltónak tartja arra, hogy az asztalához hívja… persze ezt semmi pénzért nem mondaná ki. Még dr. Lecternek sem.

Kihúz egy tetszőleges széket, és leveti magát rá, mintha otthon érezné magát, pedig a legkevésbé sem. Hannibal nem kérdez semmit, nem faggatja a napjáról és nem tesz fel kínos kérdéseket, helyette pár pillanatra eltűnik a tágas konyhában, hogy utána két tál ínycsiklandó illatot árasztó étellel térjen vissza.

– Szerecsendiós borjúkorongok zsályás burgonyapürével, kelbimbóval, aprított kaliforniai paprikával. Jó étvágyat.

Loki közömbösen bámul az elé rakott ételkülönlegességre, miközben Hannibal vörösbort tölt neki, és helyet foglal vele szemben. Nem várja, hogy a pszichiáter szóvá tegye alkalomhoz méltatlan öltözetét, már nem is leli örömét a próbálkozásban. Egyszerűen nem volt kedve kiöltözni. Bezzeg régebben; Thor nem egyszer hívta rossz piperkőcnek.

– Nem tűnik kezdő szakácsnak – szólal meg, mutatóujjával ízléses ezüstvilláját tologatva. Hannibal beleszagol a borba, és közben elmosolyodik.

– Egészen ifjú korom óta szenvedélyem a főzés.

– Mit élvez benne?

– Hobbi és szenvedély. Táp a testemnek és a lelkemnek – feleli készségesen. – Önnek van hobbija, Loki?

Elfintorodik, változatlanul nem nyúl az ételhez.

– Nos, régebben módfelett nagy örömöt okozott kiszúrni a bátyámmal.

– Sokat beszél a bátyjáról. – Hannibal a villájára kanyarít egy adag krumplipürét. Loki állkapcsa erőteljesen megfeszül. Szándékosan nem hozta szóba Thor eltűnését, és kétségkívül nem is akar hallani róla.

Loki félreüti a témát, villáját kivételes ügyességgel forgatja hosszú, sápadt ujjai között.

– Minden kezeltjét vacsorázni hívja? – kérdez rá enerváltan.

Hannibal megrázza a fejét.

– Nem szokásom baráti kapcsolatot kiépíteni a pácienseimmel.

– Nem vagyunk barátok.

– Nem. Egyikünk sem barátságot vár a másik féltől – helyesli minden meglepődés nélkül.

– Will Grahamet is meghívta? – Loki szántszándékkal nem néz a másik férfira, helyette a húst veszi szemügyre. Az illata finom, és csábítóan néz ki. Rendkívül gusztusosan fest a színes paprikaaprólékon, a burgonya sűrűjében. A villát átrakja a baljába és kést ragad.

– A kapcsolatom Will Grahammel egészen különleges. Ha sótlannak találja az ételt, csak szóljon.

– Egyelőre meg sem kóstoltam. – Hosszasan méregeti a művészien elrendezett fogást, majd kését a húsba vágja, és lemetsz belőle egy darabot. – Hetek óta kínai kutyulmányokon élek.

– Akkor az időzítés tökéletes – mondja Hannibal bölcsen. Loki végül újfent vállat von, és a villájára tűzi a húst. Még gőzölög.

Az elkövetkező tíz percben némán esznek. A csendet Loki töri meg, aki menet közben ébred rá, hogy mennyire éhes, és hogy a főtt, bőséges étel mennyire jólesik neki. Pláne, hogy ízletesnek is találja.

– Dühös Grahamre? Amiért meg akarta ölni? – Ismételten a terapeuta tekintetébe fúrja a sajátját, követelőzőn, kíváncsiskodón. Az pedig ugyanolyan gyakorlottan hárítja támadását, mint eddig bármikor.

– Úgy vettem észre, nagyon érdekli a kapcsolatom Willel – jegyzi meg Hannibal. Vacsora közben fél szemmel végig Lokit figyeli, elégedetten konstatálja, hogy vendégének nagyon is ízlik az étel, és mégsem habzsol, úri fiú módjára viselkedik. Már nem próbálja kihozni a sodrából. – Mi ennek az oka?

– A hasonlóság. – Felszegi a tekintetét, a borhoz nem nyúl. – Ártani próbált magának, talán jogosan, talán nem. Érdekel, hogy maga hogyan bírálja el ezt magában. Én is gyakran betettem a bátyám ügyeinek. Volt, hogy azt tervezgettem, megölöm.

– És ő megbocsátott magának.

– Meg. A kérdés az, hogy ő volt-e a bolond, vagy magának is így kellene-e tennie.

Szerfölött érdekes – a beteg vájkál az orvos lelkében, és ad neki tanácsokat. Hannibal figyelemreméltónak és egyben szórakoztatónak találja azt, hogy Loki azt hiszi, kiismerte. Mert nyilván azt hiszi, hogy valamit már tud róla, a legfontosabbat (hogy egészen máshogy gondolkozik, mint ahogy azt egy normális embertől várnánk), de az az igazán nagyszerű ebben, hogy azt hiszi, ez minden; hiszen honnan is sejthetné a valóságot? Annak is eljön majd az ideje. Hiszen talán nincs is olyan nagy különbség közöttük, csak erről a fiú még nem tud.

A legvégén kiderül.

– Kivételes gondolat. Egyszerűbb erre választ adni, ha… ha elmondja, hogy ön szerint mi vezérelte a bátyját, mikor mindent elnézett önnek.

– Nem tudom, mi járhat egy hozzá hasonló szentimentális tökfilkó fejében – vágja rá Loki, az arca alig észrevehetően elsötétül. Nem akarja felfogni, hogy a bátyjának nyoma veszett, nem tudja, hogyan gondoljon rá, és miként fogadja a hírt. Örömmel? Keserűséggel?

– Talán az, hogy minden lehet ugyanúgy, ahogy korábban – morfondírozik Hannibal, de gondolatát tényként közli. Szalvétát vesz elő, és az ajkához emeli. – A remény, hogy a számára fontos személy csak tévedésben él, és visszatérhet hozzá.

Loki az orrát felhúzva néz rá, majd üres tányérja mellé rakja piszkos evőeszközeit.

– Maga a pszichiáter.   

  

♦

Pár nap elteltével Loki ismét pontosan érkezik, sőt, öt perccel korábban. Odakint szakad a hó, fekete szövetkabátját szinte teljesen belepik a fehér jégkristályok. Bevonszolja magát a rendelőbe, de összeszedetlennek és zaklatottnak tűnik, a kabátját remegő kézzel veszi le magáról, és még a szokásosnál is fehérebb.

Hannibal becsukja a rendelő ajtaját, egyik kezét zsebre teszi. Már Loki kisugárzásából is tudja, hogy ez a találkozásuk merőben el fog térni a többitől.

– Mi zaklatta fel, Loki? – érdeklődik. Természetesen tudja a választ.

– Megtalálták – erőszakolja ki magából a szavakat, miközben leveszi a kabátot, és a fogasra akasztja, a szemei üvegesek, mintha megvakult volna. – Thort. Meghalt. – Hannibal egy szót sem szól. Loki nem is várja. Ha azt mondaná, „nagyon sajnálom”, biztosan behúzna neki. – A teste… hiányos volt. Hiányzott az egyik lába. – Szinte alig nyílnak el az ajkai beszéd közben, de mégis elmondja, el kell mondania, mert a doktor jelenléte kipréseli belőle a szavakat, és mert nincs senki más, akinek elmondhatná.  – Azt hiszik, én tettem.

– Nem ön volt? – kérdezi Hannibal azonnal. Loki elemi iszonyattal az arcán fordul felé.

– Tessék?

– Gondolja, hogy ön tette?

– Tudnám, ha én tettem volna! – kiabálja magából kikelve. – Azt mondta, nem tart őrültnek! Nem vagyok őrült! Maga az elmeháborodott, meg az összes magafajta nyomorúságos, ostoba… - Elfúl a hangja, izmai elernyednek. Nem meglepő módon Hannibal nem veszi a szívére a vagdalkozást.

– Az irányában is ellentétes érzelmeket táplált, akárcsak az apja irányában.

– Odint gyűlöltem és bálványoztam. Thort…

– Nem kell magyarázkodnia, Loki. - Kissé oldalra billenti a fejét. – Miért tart őrültnek? – tudakolja nyugodtan.

– Ó, az nyilvánvaló – veti oda a fekete hajú, fél karjával saját magát ölelve. Fekete inget visel, beletűrve fekete nadrágjába, és fekete bakancsot. A haját benedvesítik az olvadt hópelyhek. – Csak azt nem tudom, mennyire. De nem is érdekel ebben a percben. – Újfent elfordul tőle. – Rám akarják kenni. Thort… meglepték. Hátulról. Pontosan olyan pillangókéssel ölték meg, mint amit én hordok magamnál! Halott – ismétli el, a hangja hitetlenkedő és elcsukló.

– És ez mit jelent önnek?

– Normális, hogy ilyeneket kérdez? – Persze, hogy tudja, hogy nem.

Hannibal valamivel közelebb lép hozzá, tekintete az övét keresi. Látni akarja a szeme minden villanását, az arca minden rezdülését. Ez a terápia része.

– Eltűnt az útjából az akadályozó, visszafogó erő. Most már szabad.

Loki elhűlve, grimaszolva bámul rá, ezer és ezer dologra gondol egyszerre, minden eddiginél lázasabban próbálja kisilabizálni orvosa szavait, de az eszébe ötlő megoldásnak a józanész egyszerűen nem akar teret adni, pont úgy, ahogy sohasem akart. Ezért maradt le, ezért indult hátrányból, úgy, mint ahogy semmikor máskor. Mert dr. Lecter felülírja a józanészt, ő maga mégis a legteljesebb megfontoltsággal viselkedik és cselekszik mindig.

– Mit művelt vele? – nyög fel, mikor sikerül szembesítenie magát a tényekkel, amikor végre teret nyernek az igazságok, és eltüntet a fejéből minden józanságot. Két lépéssel átszeli a kettejük közt levő távolságot, és mindkét kezével Hannibal aranybarna öltönyére markol. A tekintete vadul izzik, a szorításában kemény erő lakozik. – Mit művelt a bátyámmal?!

Hannibal arckifejezéséből lehetetlenség olvasni.

– A bátyja most már valóban a része. – Óvatosan lefejti magáról a másik kezeit, mikor az döbbenetében elfelejti szorítani.

Ebben a pillanatban Hannibal választ nyer a kérdésre, amire ezzel a kísérlettel várt választ. A válasz nemleges: tévedett. A hátráltató erő eltüntetése nem csiszolta le a gyémántot, nem tölti el győzedelmes és megkönnyebbülő érzelmekkel a fiút, sokkal inkább megsemmisíti. Nem tud élni az ajándékkal, amit átnyújtott neki, a két, végletes érzés közti őrlődés alól való felszabadítással – nem az az éteri lény, akinek hitte, a világon semmi természeten túli nincs benne, csak egy lelki roncs. Ennek is ki kellett derülnie. A kísérlet vezet el a végső következtetéshez.

Loki összegörnyed, arcszíne zöldessé válik, végül elkékül, fél karral Hannibal íróasztalába kapaszkodik, miközben sugárban a szőnyegre hány. Hangosan öklendezik, reszket, minden végtagja instabil, egyértelműen sokkot kapott. Hannibal megvárja, amíg álló helyzetbe küzdi magát, de már felkészült a továbbiakra.

– Maga megetette velem a bátyámat – hörgi Loki.

– Tévedtem önnel kapcsolatban – ismeri be a férfi. – Azt hittem, ezáltal szabaddá teszem. – Nem kerüli el a figyelmét a Loki kezében megvillanó kihajtható penge. – Helyesebben szólva: feltételeztem. Próbára tettem a feltételezésem.

– Kísérlet volt – állapítja meg Loki ádázul, tébolyultan izzó szemekkel. Hannibal bólint, és ezzel elszabadul a pokol.

Gyakorlatilag ráveti magát, nem gondolkozik. Hannibal előnye, hogy Loki dühös, ámde mindketten jól képzettek. Loki nekitaszítja az idősebbet az íróasztalának, a penge megvillan a lámpák fényében, de a pszichiáter villámgyorsan kitér előle, csak az íróasztal fájába hasít bele. Loki résen van, a karja következő mozdulatával ismét támad. Iszonyatos düh hajtja, a haja szétkócolódik, úgy fest, mint egy háborodott, egy igazi tébolyult, olyan, amilyennek Chilton gondolta. Valamit mégis kiváltott belőle a kísérlet, de nem pont azt, ami a cél volt.

Hannibal elkapja a vállait, de Loki a gyomrába könyököl, a lábára tapos, az utca nevelte, és az is edzette. Minden áron a húsába akarja mártani a pengét, de a másik ügyesebbnek bizonyul, elkapja a kést tartó kezét, és a könyvszekrénynek csapja, így Loki nem tudja megmozdítani a kezét, a nyakán kirajzolódnak erei, észvesztő indulat kínozza, hullasápadt a sokktól és a fájdalomtól.

– Mit érez? – kérdezi Hannibal. A kíváncsisága apadatlan.

Loki legszívesebben az arcába köpne.

– Elvett tőlem mindent. – Mindent, ami maradt.

Kihasználja az alkalmat, és nagyot rúg Hannibal gyomrába. A férfi hátrál pár lépést, az öltönye szétnyílik, inge felgyűrődött alatta. Loki a késsel pontosan a szívére céloz, de Hannibal számít rá; félrehajol, baljával elkapja Loki ingét, és megkísérli lefegyverezni, ezúttal sikerrel. De Loki nem adja fel. Sosem volt az a feladós fajta.

Tiszta erőből nekilendül, remélve, hogy ledöntheti a lábáról, de Hannibal időben reflektál, hidegfejűen gondolkozik, nem ösztönből és dühből, ahogy a fiatalabb teszi, és ez végérvényes előny: maga elé tartott kezeivel akkora lökést visz be a másiknak, hogy az hátratántorodva nekicsapódik az üvegablaknak.

És az üveg enged.

Hangos recsegés-ropogás kíséretében megszűnik a támasza, a gyomra elviselhetetlenül liftezik; hirtelen csípős, téli levegőt érez a tarkóján, a hátán, minden pólusa átfagy, miközben az üvegszilánkok felhőjében zuhanni kezd. A haja a szemébe sodródik, tagjai jéggé merevednek a rémülettől.

Aztán egy kéz ragadja meg a csuklóját.

Felnézve Hannibal Lectert látja, ahogy az ablak maradványain kihajolva erősen szorítja a karját, ő pedig összeszaggatott ingének anyagába markol; végtelenül hosszú percekig néznek egymás szemébe. Loki a semmibe lóg, egyetlen mozdulaton múlik minden. Az arca már nem haragvó, kisimult, a szája lefelé görbül, túlvilágian zöld szemeiben magány és a veszteség szülte fájdalom pislákol, szemeinek sarkában könnycseppek indulnak útnak. Odalent milliónyi szilánkra hullnak az ablak darabkái, a hó kavarog a teste körül, néhány közülük szétolvad Hannibal arcán.

Loki tudja. Tudja, miféle, biztos is volt, hogy tudni fog róla. Lehetett volna másképp is, akkor nem jelentene kockázatot, ámbátor ki hinne neki? 

Will. Ő hinne.

Neki szabad a legkevésbé hinnie neki.

Loki pedig tisztán látja maga előtt a férfi gondolatait, ezúttal minden ködösítés nélkül belelát a lelkébe, a fejébe, a szívébe. Tudja, hogy már döntött, de ő is.

A következő pillanatban Loki zuhanni kezd, de nem tudni, hogy ő engedte el előbb Hannibal kezét, vagy ő az övét.

A jéghideg, hólepte kövön tompát puffan a teste, a Hannibal által oly kivételesnek tartott elme elveszik a mindenségben, a házra csend telepszik.

Hannibal visszahajol az ablakból, és a telefonjához siet. Könnyedén bezongorázza a segélyszámot, és jelenti az esetet. Egy betege rohamot kapott, az életére tört, baleset történt, ő mindent megtett, hogy visszahozza.

Leteszi a telefont, vár. A helyére igazítja az öltönyét és a mellényét, és visszatér az ablakhoz. Mindenki azt fogja feltételezni, hogy Loki ölte meg a bátyját – Hannibalra még csak véletlenül sem fog gyanakodni senki. Neki tényleg nem volt vesztenivalója; Lokinak mindig volt, s ez volt köztük a legnagyobb különbség.

Feltételezhetően.