Felnőttbőrben - Richard Harris: Csupa balláb

Igazság szerint nem vagyok egy nagy színházrajongó. Alkalomadtán elmegyek, általában élvezem is az előadásokat, szeretem a színház hangulatát, de nem ez az én fő profilom. Ami a mai témánkat illeti (és ami miatt megint nem írást találtok a blogra keresve, bár ez lehet nem olyan nagy baj, nemsokára lesz az is, ígérem) egy színdarab. A legzseniálisabb színdarab, amit az elmúlt években láttam.

Jó, voltam a szabadtérin, hiszen itt lakom, Szegeden, a Napfény Városában, ahol minden nyáron iszonyatos forróság van és a maradék hajam is kiég. Láttam nagyszabású előadásokat, például a Valahol Európábant, a Dózsát, a Hairt, de... a tegnapi élményem merőben más volt. Hogy miért? Mert a lenyűgöző alakításokat és remekül összerakott élményt egy csapat velem egykorú kamasztól kaptam meg.

Az úgy volt, hogy a darabban játszik egy szívemnek kedves hölgyemény is, aki a csapat fejére vonta a bajt azzal, hogy meghívott. Tudta, milyen hobbit űzök rejtett kis területeimen, hogy nagyon de nagyon kritikus szemű vagyok és művészetgyalázás esetén a hideg verejték gyöngyei elöntik az arcomat, befeketülnek a szemeim és furcsa törzsi táncok járása közben húszméteres tüzet rakok és feláldozom az elkövetőket. Nem úgy léptem be a Pinceszínházba (aminek fellelhetőségéről röpke két perc alatt négy embert kérdeztem meg, egy étterem pincérétől kezdve az ott sem levő barátomig), szóval nem úgy tettem be oda a lábam, hogy itt majd vérre menően fogom keresni a hibákat és a fogamat csikorgatni. Nyilván azt hittem, majd valami kis limonádét látok, elbohóckodnak majd a színpadon, és én vidáman nyugtázom, hogy a drága színésznő barátnőm eredményesen töltötte el a színjátszókörre szánt idejét, és én nem tettem rosszul, hogy néha-néha cikiztem érte. Na. 

Ekkora kellemes csalódás ritkán éri az embert.

A színpadon visszafogott díszlet volt, néhány szék, egy szintetizátor, a velem szemben levő széken táska, sportcipő mellette. Nem tudtam, miről fog szólni a darab. Vígjátéknak hittem, de tragikomédiát kaptam, mély karakterekkel, pergő szövegekkel, kacagtató poénokkal, és nagyszerű alakításokkal. 

Ami a darabot illeti, Richard Harris Csupa balláb című színdarabjáról van szó, pontosabban szólva annak egy átírt verziójáról, emberhiány okán kénytelenek voltak így megcsinálni. A történet szerint egy tánciskolában öt diák (Dorothy, Maxine, Gina, a jelenetek során hozzájuk csapódó Victor, Lynne) és tanáruk, Mavis hetente összejárnak, táncolnak, szapulják egymást és egymás teljesítményét, miközben egyetlen zeneforrásuk, a zsémbes Mrs. Fraser is hozzáteszi a berzenkedéshez a magáét. A darab során mindenkiről kiderül, hogy bizony cseppet sincs egyszerű élete, és az összetűzéseket egymás nem-ismerése okozta.  

A darabból film is készült, még nem mostanában, nem láttam, de nem is szeretném megnézni, mert nekem ez a mű a színjátszósok produkciójaként égett bele az elmémbe. Csaknem két éven át dolgoztak vele, de minden perc meló megérte, mert sikerült lenyűgözniük. 

Hogy miért is tetszett, nos több minden miatt is. Ok a humor, ami átszőtte az egész darabot, a karakterek párbeszédein és különbözőségén alapult, az egymást való örökös kritizáláson. Jól voltak megkoreografálva a jelenetek, a srácok nagyszerűen játszottak, de majd személyre szabottan is ki fogok térni erre. Ami azonban engem, a dráma nagy kedvelőjét és az Emberi Tragédiák nevű karavellán büszkén és örömmel előretörtető írót abszolút szíven ütött, az a darab mélysége. Minden egyes karakternek megvan a maga története, amit ha csak egy rövidebb monológban is ismeretnek, letaglózó és azonnal kirántanak a nevetés utógőzéből. Többször is lehervadt a mosoly az arcomról, pislogtam, mint hal a szatyorban, néztem az iskolatársaimat, köztük nem egy baráttal, de nem őket láttam, hanem Maxine-t, Ginát, Dorothyt, és így tovább.  

Mindezt természetesen úgy kell szemlélni, hogy amatőrökről van szó, akikből azonban, pláne ezt látva, állíthatom, hogy lehet még nagy színész. A darab rendezését Szilágyi Annamária, szegedi színésznő vállalta, és zseniálisat alkotott a srácok részvételével. Annyira sajnálom, hogy nincsenek színpadi pillanatképeim, akartam keríteni, de nem sikerült. És óriási kár, hogy többször nem fogják előadni. 

S z e m é ly r e b o n t v a 

A legerőteljesebb karakter egyértelműen Mavis, a táncoktató volt, Naár Írisz Barbara megformálásában. Az élesnyelvű, a táncot szenvedélyesen szerető és tehetséges nő minden mondata elemi erővel harsan, az instrukciókat keményen osztogatja, öthathétnyolc, és mindenki haptákba ugrik. Mulatságos volt nézni a tapasztalt és profizmushoz szokott táncosnőt az amatőrök közt, akik abszolút nem biztosak önmagukban. Kirohanásai egy-egy percre ellenszenvessé teszik őt, ám akkor hirtelen ott a csavar, ami megszorongatta a szívem, mitöbb, dupla csavar: kiöregedett a szakmájából, akárcsak kint parkoló kocsija, aminek égve hagyta a lámpáját. Régen tündökölt, s most már csak ennyi a jussa. Ráadásul szerelméről is kiderül, hogy nem az, akinek hitte, és ez is megszűnik létezni a számára. Elsőre önteltnek hat, akárcsak Maxine (róla lentebb), de kiderül, hogy a néző nagyot tévedett, mindez egy órában. Írisz hangja, ha kell, csattan, aztán elhalkul, s mikor kijelenti, hogy már csak a férfi után tátongó űr maradt számára, még a levegő is megállt a helyiségben. 

Káprázatos, engem teljesen megdöbbentő alakításával messziről kitűnik Farkas Mónika, Gina megtestesítője. A különc, a körülötte történő dolgokra érdemben reagálni csaknem képtelen nő minden mozzanata zseniális, szórakoztató, majd a tények ismeretében mélyen megrázó. Annyira kettős érzeteket kelt ez az ártatlan, légynek ártani nem tudó, megtört jellem, hogy az leírhatatlan. A férje halála után vált ilyenné, nem találja a helyét, csak van, és ezt Mónika szelíd, néha blazírt arckifejezéssel, tágra nyílt szemekkel nyújtja, nem tudja karakterét ebből az elmélyült mélabúból kizökkenteni sem mások vitája, sem a nézőtér kuncogása, mikor egy feszült jelenetben szerencsétlenül tüsszög, és a virágpor álnokságáról beszél. Végtelenül ártalmatlan és jóindulatú. Két kitörése is van ebből a háttérbe szorított helyzetből: egyszer, mikor a zongorista távollétében mindenkit ledöbbent zongoratudásával, amit ő maga természetesnek vesz, és mikor Maxine szemébe kiabálja, hogy róla itt senki sem tud semmit. 

Hasonlóan meglepő erővel hatott rám a Dorothyt megformáló Györffy Orsolya alakítása. A karakter nagyszerűen illett hozzá, talán ő tudta leginkább beleélni magát a szerepbe. És az ő története rázott meg a leginkább. (Gondolkodtam azon, hogy talán én vagyok túlérzékeny, de aztán elvetettem, ez a darab tökéletes). Dorothy hallgat, amikor választ várnának tőle, kerek szemekkel néz, mikor komolyan beszélnek hozzá, és ez megnevetteti a közönséget, sokszor nem tud mit kezdeni a körülötte történő dolgokkal, tisztában van a saját ügyetlenségével is, de segíteni akar rajta. Igyekszik és változtatni akar, meg akarja magának is mutatni, hogy több egy rakás szerencsétlenségnél. Az a nézőnek is feltűnik, hogy mindig magára vesz egy plusz inget, amivel eltakarja magát. Viktor, a darab legélénkebb szereplője fel is ajánlja neki, hogy vegye le bátran, hisz csinos, de ezt Dorothy ingerülten elutasítja. Ekkor látjuk meg a sebeit - miért bugyolálta be magát? Püföli a férje - mondja Lynne, aki ambuláns orvos, és itt letisztázódik minden. Dorothy végső kifakadása erőteljes és kemény jelenet, a világba üvölti haragját, de végül ő is megváltásra lel a mindnyájukat érintő felszabadítást jelképező közös, hosszú táncban. 

Mrs. Fraser szerepe kicsi, nem beszél különösebben sokat, de megszólalásai humorosak, hanghordozása merev és tekintélyes, matróna-hatást kelt. Vass Viktória talán kissé háttérbe szorult a többiek jelenléte mellett, de nagyszerűen hozta a tekintélyéből alább nem adó , cinikus zongoristát. (A darab talán azért is volt nagyon hatásos, mert ezek a felnőtt szerepek mind kamaszok előadásában teljesedtek ki.) 

A darab legüdébb színfoltja egyértelműen a szangvinikus, optimista és mindenkivel törődő Viktor volt, Szabó Péter által életre hívva. Ő nem szomorkodik, mindenkire próbálja átragasztani derűlátását és vidámságát, de a nők általában nem törődnek vele, komikusnak tartják erőlködését, ahogy a nézők is. Péter minden mozdulatából árad a karakter átérzettsége, a mosolya őszinte, a tánctudása pedig irigylésre méltó. Minden mozdulata természetesnek hat, semmi erőltetettség, márpedig Viktor karakterét nem lehet egyszerű úgy eljátszani, hogy ne menjen át ripacskodásba. (A vécészabályzat kiragasztása elképesztően emlékezetes volt. HÚZD LE A VIZET.)

Monológ Királynőként fészkelte be magát a szívembe Maxine, Várhidi Eszter megformálásában. A "nagypofájú" Maxine csodaszép és hűvös, arrogáns, pont annyira, hogy ne legyen túl szimpatikus, ideig óráig. Aztán párban marad Dorothyval, és kibuknak belőle a szavak: oda a csillogása, önbizalma semmi sincs, csak próbálja elhitetni. Terápia céljából jár ide, és ez voltaképpen párhuzamot von közte és Dorothy között, aki magát próbálja gyógyítani azzal, hogy ide jár. Ismerem Esztert, ő pont az ellentetje Maxine bulis, mellrázós, jócsajvagyok jellemének, de a szende és elbűvölő lányról el tudtam hinni a szerepe erejéig, hogy ő Maxine. 

Monológok terén (is) nagyot alakít Németh Zita, Lynne, az ambuláns orvos szerepében, aki még csak kezdő ebben a munkakörben, eddig a röntgen mellett álldogált. A munka túlhajszolja, nem is tud eljönni egy órára, ámde az a darab egyik csúcspontja, mikor elmondja, mi történt vele azelőtt este. Meghalt egy anyóka a kórházban, magányosan, és előtte beszélgetni akart Lynne-nel, de nem volt ideje, és emiatt gyötri a bűntudat. Egy, az életre még felkészületlen fiatal lányt láttam, érzékenyen és beleérzéssel megformálva. 

A darab végén aztán egy jótékonysági célból megszervezett rendezvényen táncolnak szereplőink, keresztbe húzva az ezt övező hitetlenséget. A tánc vidám, kiteljesedettség uralja, mindnyájuk megváltása, hogy minden terhük ellenére képesek voltak ezt megcsinálni, jót tenni, és egy óra színtiszta élményt okozni a nézőknek. 

Köztük velem.