Lamentáció, halálos dózisban

Ha valamiért, hát ezért nagyon fogtok utálni. Ezt előre borítékolom.

Egy heti kemény munka származéka e rövidke thorki, iskolában írt, lopott percekben körmölt darab, remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Na ha valami, ez angst. Fűdenagyon. Slash, most újra. De miről is szól? Loki számadása a veszteségéről egy kopár asgardi cellában. Nyomokban skandináv mitológiát tartalmaz, némi fantáziával és variálással, az asgardi igazságszolgáltatást illetően nem kevés headcanonnal, illetve nem vettem figyelembe a Thor 2 minden mozzanatát.

 A történetet ajánlom Sue-nak, mert egy angyal ♥

"De a bűn nyomait el kell tüntetni, a folyamatosan történőnek pedig a gyanúja sem merülhet fel, és ezt te, a mindig egyenes, bátor, a Büszke Thor, te ezt nem érthetted - ez volt a te első, és utolsó bűnöd, a métely, amibe együtt merültünk, fulladásig."

Lamentáció, halálos dózisban

Egypár kóbor vízcsepp, egy pár gyönge láb; a térdeim rogyadozva tartanak, de kitartanak, tovább és még tovább. Rács az ágyam támláján, rács ajtó helyett, ablak sehol. Sok-sok egymásra halmozott, fekete, csiszolatlan kő – falat alkotnak, áttörhetetlent, hideget, falat a testnek, gátat az elmének, hogy őrületbe sűrítse, megkösse, elporlassza, elnémítsa. Asgardi mélyzárka csak egy van.

Rövid leltár kívülről, kellene egy hosszabb belülről, terjengősebb, precízebb, hozzám méltó, nem több és semmiképpen sem kevesebb.

Egyik karommal átfogom a felsőtestem, ujjaimmal meg tudnám számlálni a bordáimat; több száz csont és porc, némi hús, vér és hazugság, ennyi volnék én.

Ennyi is voltam? Nem tudhatom, ezek közt a falak közt nem tudhatok semmit. Talán Urð tudja, talán Odin, a Seregvakító; talán tudja Bragi, (az a pojáca), vagy Njörð, (az a ván korcs), Gefjun vagy a Valhöll bármely fia; én csak annyit tudok, tavaszhozó, hogy

többé már nem

menekülhetek, előled, az értelmetlen, szélrengette, szeszélyáztatta szereteted elől, ami mégis egy orkán erejével bírt, ó igen. Nem száguldhatok, Embernyelőn és Rohanón keresztül, zord hegyeken át, univerzumok porát szerteűzve. Pedig mindig is rohantam, inam szakadtából, hogy ne is láss, és te, lomha eszű Thor, csak nagy ritkán értél utol, de akkor gúzsba kötöttél.

Én azonban leoldottam béklyóimat, még azelőtt, hogy te akár arra is felfigyelhettél volna, hogy szökni készülök. Elillantam, de te mindig utánam nyúltál, visszarántottál, két erős karod bilincsébe zártál, örök fogságra ítéltél, te voltál a Kilenc világ legkönyörtelenebb bírája. Ebből a kötelékből szabadulni sokkal nehezebb volt, mint akármely törp kovácsolta acélból, és tőled, a szerelmedtől nem menthetett meg semmi (én magamat sem, pediglen ha valamiben, hát önmagam megmentésében mindig is jeleskedtem), nem rejthetett el előled sem fortély, sem álca, sem Fránangur zubogó ezüstvize.

Ím, jól tudom, hogy

többé már nem

borzonghatok, ahogy meleg lélegzeteddel végigcirógatod a hátam, miközben egymás mellett fekszünk, és az erkélyen át a teliképű Holdban gyönyörködünk; nem érezhetem a bőrödből kipárolgó gyönyör illatát, midőn szorosan ölelsz /túl szorosan, erőnek erejével, nem engedhetsz el!/, az egész testem megfeszül, akár az íjhúr, és a kozmosz felhabosodik körülöttünk.

Azt mondtad, szeretsz, és én elhittem neked. Ezt mondtad, amikor reggel felébredtél, és rám nevettél, a mosolyod fényesebb volt a virradatnál, pedig nyár volt, mézarany fénnyel és kéklő éggel, cseresznyefavirág szirmokat sodort be a szél. Valóban elhittem, mert tudtam, hogy nem hazudsz. Sosem tudtál volna átverni, engem, mindenki megcsalóját. Mindig biztosra mentem, tudnom kellett, hogy nem teszel lóvá – számomra elképzelhetetlen volt a magától értetődő igazmondás, főleg egy olyan képtelen és valószínűtlen kijelentés esetén, hogy valaki szeret engem.

Forró leheleted helyett a hátamra vér tapad, lassan csorog végig rajta, mint az olvadt fém. Alig pár napja, hogy megbillogoztak, a hátamba vésték a szégyen jelét, jaj bátyám, még mindig vérzik. De amikor a tüzes vas a bőrömbe hasított, azt képzeltem, csupán a te csókod éget ily hévvel, és üvöltésem is a szél süvítése pusztán. Pompázatosan tudtam becsapni magam, világéletemben – ez az okos emberek sajátja, te sosem tapasztalhattad meg, milyen önmagadat átverni, a kísértést fontolóra venni, hazugsággal mérgezni saját magad. Boldogan, tiszta fejjel és tükörsík elmével, a nyíltszívű balgák nyugalmával éltél. Te sosem mondtad, hogy gyűlölsz, sosem ejtettél volna ki a szádon egy ilyen visszafordíthatatlan szót, ami mindent oly ametrikussá tesz.  Én számtalanszor mondtam, te egyszer sem: így őriztük meg az egyensúlyt. Én most is bármikor kimondanám – hazudni mindig is tudtam, az is valami. És ha most itt lennél és megérintenél, csontom velejéig, utolsó ujjpercemben is megremegnék, borzongnék, mint régen, az elragadtatás heve átjárná az összes ér-és idegszálamat, végül rád néznek s felkacagnék: Már megint te vagy az? Itt nem vár rád semmi.

De nem jössz, és ennek így kell lennie.

Ó ez a borzongás, ez az iszapsűrű, vad szenvedély hogy is maradhatott volna titokban? Heimdall hallgatott, mint a sír, kisebb árulás volt ez, mintha felfedte volna Odin előtt az igazságot, és világossá tette volna számára, hogy az aranyhajú, nagybecsű fia bűnt bűnre halmoz. De a pimasz szolga, Fimafeng, ki Ægir csarnokaiból került Odin palotájának falai közé, kileste titkolt mozdulatainkat, megbámulta a hátad kéjgörbéjét. Tudtam, hogy veszélyt jelent, jól tudtam. Te tagadtad; azt hajtogattad, bízhatunk benne, ő apánk kedvenc pohárnoka, hozzánk is hűnek kell lennie. Nem tudtad, hogy ezen a világon terajtad kívül mindenki csak önmagához hű, esetemben még ennyi sem.

Ez hát a jussom, hogy

többé már nem

gyűlölhetlek, féltékeny és irigy szenvedéllyel, nem nézhetek többé rád megvetéssel, mikor az igazságról és becsületről prédikálsz nekem /ó, és ha így tettél, mindig tündököltek a szemeid, viharkéken, mennykő-dühvel és kristálytisztasággal/. Nem gyűlölhetem többé a jóságod, ami újból és újból eltemetett, megfojtott, engem, a machinátort, a gaztevőt, de rögtön utána feltámasztottál, mert nem tudtál élni nélkülem, egyetlen árva percet sem, és én mindig visszatértem, hogy utána újfent a mélybe zuhanjak. Gyűlölet, gyűlölet, gyűlölet – volt, hogy kizárólag ennyiből álltam, ez pumpálta a véremet, ez éltetett, csak ez a bűnterhes, irgalmatlan, átoksújtotta érzés – de hiába vált általa mészfehérré az arcom, hiába vált két szemem ridegen ásító űrré, te nem láttál bennem veszedelmet, csak bámultál a világba, és mosolyogtál azon, amit láttál, mert tudtad, hogy minden a tiéd lehet. Engem is megszereztél, és elátkoztalak érte; de kettőnk bűne volt a legnagyszerűbb és legsötétebb bűn, amiben valaha is részt vettem, amit elkövettem (mert nyílván én voltam a felbujtó, a tettes, akit mindenért okolni fognak, kettőnk közül csakis én lehetek), márpedig lenne miből válogatni.

De a bűn nyomait el kell tüntetni, a folyamatosan történőnek pedig a gyanúja sem merülhet fel, és ezt te, a mindig egyenes, bátor, a Büszke Thor, te ezt nem érthetted - ez volt a te első, és utolsó bűnöd, a métely, amibe együtt merültünk, fulladásig.

„Nem kellett volna ezt tenned” mondtad, az arcodon sem düh, sem megvetés, csak mély csalódottság: rosszabb volt, mint az előző kettő. Megcsikordult a fogam. Az ujjaim még mindig véresek voltak, a tőr az oldalamra csatolva függött, mint valami rossz ómen. Végeztem Fimafenggel, gyorsabban érte a halál egy kígyómarásnál, elvégre Asgard legfürgébb kígyója vette el az életét. „Erre semmi szükség nem volt.”

„Eljárt volna a szája” feleltem, és nem néztem rád. „Ugye tudod, mi történne, ha ez kitudódna?”  

Erre te kihúztad magad, mintha a vállad szélessége, szemeid éber ragyogása semmissé tehetné a törvényt. Ostoba bolond.

„Hercegek vagyunk.”

„Még rosszabb, mivel fivérek is. Engem lefejeznének, téged talán tisztára mosnának, mint trónörököst, de ez még szerencsés alternatíva.”

„Miért épp a te fejed vennék? Nem engedném! Inkább az enyémet.”

Ostoba, bolond, és még nemes lelkű is. Förtelmes kombináció.

Elmosolyodtam, de a mosolyom hazugabb volt, mint én magam.

„Ha közemberek lennénk, egyikünknek nyilvánosan meg kéne halnia, másikunkat száműznék, hogy örökké fájdalommal a szívében éljen, egy távoli világ peremén. Nem kérdés, hogy atyánk melyikünktől válna meg könnyebben.”

Bárhogy is,

többé már nem

üvölthetek, őrjöngő dühömben, mint mikor Midgardban azzal vádoltál, hogy eszemet vette a hatalom (nehéz lett volna beismerni az igazadat, oly nehéz), vagy a révülettől, ahogy tenyered a hátamnak feszítve az asztalra szorítottál,  szinte már durván, és én ordítottam, oly hangosan, hogy a saját bugyuta, tévelygő gondolataidat se halld. A hangomat elnyelték a börtön vastag falai, az egyik őrszobába vettük be magunkat – bármikor lelepleződhettünk volna, és nekem ismét össze kellett volna véreznem a kezem.

„Nagyon sápadt vagy” súgtad. „És hideg, akár az álf tél.”

„Jobb lett volna, ha nem szólalsz meg.”

Csak egy lopott perc volt, az egyik utolsó közös pillanatunk, ott, a szöktetésem sűrűjében, az őrszobában, mikor kétségbeesetten próbáltad felidézni a régi időket, amidőn még nem állt közénk megannyi sérelem, és nem kísértettem meg a halált; amikor még Frigga élt.

„Dühös vagy… Jane miatt?” kérdezted, pedig tudtad a választ. Csak az ostobák kérdeznek meg olyasmit, ami evidens, de én nem könnyíttettem meg a dolgodat, nem szóltam semmit.

„Felőlem meghalhat. Csak a bosszú számít” jelentettem ki percek múltán.

„Nem úgy szeretem, ahogy téged. Csak meg akarom védeni magunkat. Te mondtad, ezért halál jár, és nem tévedtél.”

Üvölteni akartam, hogy a szíved kiugorjon a helyéből rémületedben, hogy legalább egy kis részét megérezd a féltékenységem erejének, a gyűlöletnek, amit a halandó, a világ, az egész életem iránt táplálok.

„Nem számít” ismételtem. „Semmi sem számít, csak a bosszú.”

Megtörtént, bosszút álltunk, a sötét elfek mind egy szálig odavesztek. Akkor nem gondoltam semmire, sem a felkínált szabadságra, bűnbocsánatra, sem annak elenyésző esélyére, hogy újra csak az enyém leszel. Jól tudtam, hogy nem sajátíthatlak ki többé, és ebbe a gondolatba kétségkívül beleroppantam volna, ha nincs ott bennem a kérlelhetetlen, fertőzésként pusztító, ősi fájdalomból eredő bosszúvágy.

A szabadságból, bocsánatból nem lett semmi; visszatértünkkor engem újfent bilincsbe vertek, Odin személyesen adta ki rá a parancsot, de mit számít, hiszen

többé már nem

gyötörhetlek, metsző gúnnyal, észvesztő féltékenységből rád szórt szidalmaimmal.   Nem állhatok többé kicsinyes, gyermeteg bosszút csupáncsak azért, mert jobbnak bizonyultál, mert apánk ismét téged halmozott el a megbecsülésével; nem, ennek is vége szakadt.

Most már csak saját magamat kínozhatom, és meg is teszem, elég, ha hagyom, hogy a gondolataim közé furakodj. Mindig is így tettél, becsörtettél oda, ahol semmi keresnivalód nem volt, mert biztos voltál benne, hogy várnak, kérdés nélkül, önhitten. Mégis te tartottál életben.

Még vérző háttal, csontváz-soványan, ezrek által elátkozva, önmagam szánalmas árnyékaként /aki néha vadul rázza láncait, pusztán csak a hangért, hogy az eszelős csengés-zengés kiűzzön a fejéből, és esetenként önmagát gyötri, mert a kín egyszerre adja az erőt és veszi el azt/ még így is csak nevetni tudok azon, hogy mindig, minden trükkömnek bedőltél. Ez volt az egyetlen fegyverem, egy váratlan támadás, tőrvillanás – csak egy apró seb, és a figyelmed rögtön eltompult. Régen csak egy karcolás volt, Midgardban már egy döfés, de épp csak akkora, hogy a fájdalom elterelje a figyelmedet. Az alattomosság volt a leghatékonyabb eszközöm, egyetlen villámgyors szúrással egérutat szereztem, nagy előnyt.  Mindig kimértem a kézmozdulatot, megcéloztam a legártalmatlanabb helyet robosztus testeden, precíz voltam és alapos, olyan megfontolt, amilyen te soha.

Egyetlenegyszer vétettem el.

Az elég is volt.

Gyorsabb voltam, mint a szél, varázslat tette sebesebbé a lépteimet, s a szabadság iránti csillapíthatatlan vágy. Bizonyára nem képzelted, hogy hagyom magam ismételten bebörtönözni, hogy engedni fogom, hogy apád mindössze büszkeségből és a tőlem való beteges félelméből több ezer évre lakat alá zárjon, minekutána egyszer már újra láthattam a napot.

Ám hiába a csel, amivel kijátszottam az einherjarokat (szökésemre csak akkor figyeltek fel, mikor már több mérföldnyire magam mögött hagytam a palotát, száguldottam, mint a gondolat), hiába a gyorsléptű ló, mellyel utam egy részét megtettem, hiába Frey ligetének árnyékos, eget verdeső fái, melyek minden szem elől elrejtenek, te a Mjölnir lendületével a nyomomba értél, és már messziről a nevemet kiáltottad.

„Loki!”

Oly erővel zengett fel a nevem az ajkadról, hogy egy pillanatra megtorpantam – mindketten jól tudtuk, hogy ha elérem az átjárót, soha nem látsz többé. Ha újra kimondtad volna a nevem, elgyengültem volna; ha tétlen maradok, utolérsz, szinte már a sarkamban voltál, és én nem engedhettem, hogy visszafogj, hogy visszarángass oda, ami sosem volt az otthonom, inkább kapartam volna ki  a tulajdon síromat.

Kígyóként perdültem meg, miközben előrántottam a tőrömet. Túl közel voltál ahhoz, hogy megállj, nekem azonban nem volt időm kimérni a mozdulatot, megtalálni a tested legalkalmasabb pontját, s mielőtt tudatosult volna bennem, hogy ebből nem lesz visszaút, cselekedtem.  

„Gyűlöllek!” – ordítottam, tébolyult dühöt éreztem a beváltatlan ígéret miatt, mintha te tehettél volna róla.

Tüdőmélyből tört fel a nyögésed, ahogy a pengém a mellkasodba hatolt. Kerekre nyíló szemeidben a saját állatiassá torzult arcomat láttam visszacsillanni. Sosem éreztem annyira szörnyetegnek magam, mint akkor.  

A szokásos fájdalmas összegörnyedés helyett térdre estél, melledben a tőrömmel, az arcodból kifutott a szín. Mozdulatlanná dermedve álltam egy másodpercig, a gondolataim mintha összefolytak volna, életemben először úgy éreztem, fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem, elvesztettem a kontrollt, és képtelen voltam felfogni, mit tettem, én, az univerzum egyik legélesebb elméje.

Hirtelen elfelejtettem, hogy üldöznek, hogy menekülnöm kell, utánad zuhantam és megragadtam a vállad, mielőtt a földre eshettél volna, nem kaptam levegőt, megállt a szívem, lefulladt a tüdőm, elcsendesült a szellemem, a funkciók összekeveredtek, a világ meghasonlott, elferdültek és korrodáltak a nagy igazságok, minden, amiben hittem, semmivé foszlott, mert megértettem, hogy éppen az előző pillanatban, én, Loki Laufeyson, megöltem a bátyámat.

„Nem gondoltam komolyan… Nem gondoltam komolyan.” Nyekeregtem, mint egy kisgyerek, aki korábban ujjal mutogatott a másikra, és később nagyon megbánta azt; minden erőmmel magamhoz vontalak, és kimeredő szemekkel kapaszkodtam beléd, mintha az elkeseredett szorongatással visszaerőszakolhatnám beléd az életet. „Én nem gondoltam komolyan.”

Az einherjarok utolértek, vasöklükkel arcon ütöttek, láncokat fűztek a lábamra, a karjaimra és a derekamra. Odin elé vezettek, s azt mondták, lakolni fogok irtózatos bűnömért, és azt mondták, ne bízzak, ne számítsak kegyelemre, így hát csak várok, és derülök a nyomoromon, tudva, hogy a végórámig retteghetek

vagy talán mégis

remélhetek, hogy bocsánatra lelek; nem az ázok szemében, ó, mi szükségem van arra, mit ér az életem mostanra már? Csak a te megbocsátásod kell, de ne várd, hogy kérjem, hozzászoktam, hogy magadtól nyújtod át. Szükségem van arra a békülékeny, együgyű szívedre, hogy pont úgy, ahogy a régi csínyeket, ezt is megbocsásd nekem, ezt, hogy a gyűlölködésem volt az utolsó, amit e világból hallottál, de hiába, ennyi sem maradt már. 

S lám, ez a sorsom,

többé már nem

ámíthatlak, legédesebb szavaimmal, melyekkel órákra megszálltam az elméd. Ha dühös voltál valakire, kiűztem a fejedből a haragot, helyére a saját cukros mérgemet csöpögtettem, és te örömmel ittad fel minden kortyát.

Nem ámíthatlak többé nagy ígéretekkel („más leszek, jó és igaz”/ „többé nem teszem, becsületszavamra”/ „bízhatsz bennem”). Nem álltathatom magamat sem a hazugsággal, hogy nincs rád szükségem. A haláloddal értelmét vesztette a tagadás, már nem volt ki előtt tagadni. Hazudtam neked egész életemben, és sosem mondtam ki az igazságot – talán most sem leszek rá képes, hisz képtelen vagyok az őszinteségre, magad mondtad -, mert te voltál a fő riválisom, és az ember az ellenfelének nem ismeri be a gyengeségeit, még a legnagyobb kétségbeesés idején sem, akkor sem, ha szeretők, és legfőképp akkor nem, ha testvérek.

Odin a legsúlyosabb ítéletet mondta ki rám, de alig hallottam mennydörgő szavait. Csak akkor hallottam tisztán, mikor hangját lecsendesítve azt mondta, hiányod a halálomig kísérteni fog, hogy előbb-utóbb utolér az őrület, amiért elveszejtettelek, és én az arcába mosolyogtam. Felesleges volt, őt nem tudtam átverni, de egy próbát megért. És hogy gyűlölt! Valószínűleg rá se ismertél volna a hajdanán oly bölcs Odinra ezzel az izzó, megroppant tekintettel és érzéketlen arccal.

Miközben a kínzókamrába vezettek, végig kacagtam, akár egy elmebeteg, harsányan, diadalt éreztem, hogy ezt is túléltem, ideig-óráig. Ámde amikor rám csukták a mélyzárka ajtaját, és egyedül maradtam összeégetett hátammal, kiszakadt belőlem az első jajsikoly.

Azt hittem, csak a túlélés számít, arra alapoztam, az volt a legelemibb cél.

Többé…

már…

nem.

Egy csepp víz.

Két csepp víz.

Lassan a leltár végére érek. Meglehetősen sok mindent vesztettem, beleértve téged is, és nem sok mindenem van pillanatnyilag. Csak néhány emlék, orcátlan büszkeség, és a képességem arra, hogy nemtörődömnek hazudjam magam – ez mind. Hogy végig ide vezetett-e az utam, nem tudom. Csak azt tudom, hogy készülődnöm kellene; fel kell vennem a nekem kirendelt vászoninget, amit majd nyilvánosan letépnek rólam, közszemlére téve a hátamat, rajta a véres, mégis élesen kirajzolódó billoggal. És a tömeg éljenezni fog. Aztán mondanom kell valamit – a tömeg dühöngeni fog. Eztán térdre löknek, és a tömeg őrjöngeni fog, mintha maguk akarnának felzabálni.

Ez hát a történetünk vége. Nem éppen a legszebb befejezés. De alighanem ezt is érdemeltük, vagy talán mégsem? Én mindenesetre biztosan – gyilkoltam értünk, meghaltam értünk, hazudtam értünk. Te csak szerettél, de az jóval többet ért.

És ím, a szerelmünk ennyiből állt: menekülésből, borzongásból, gyűlöletből, üvöltésből, gyötrelemből, reménykedésből és ámításból. Kétséges, hogy ez mindenki esetében így lenne. De te Loki Laufeyson szerelmét választottad, és az nem több ennél. Kecsegtető.

Anyánk azt mondta egyszer, hogy semmilyen szerelem sem lehet bűn. Olyan jó lett volna hinni neki, még úgy is, hogy semmit sem tudhatott kettőnkről. Most már talán hinnék, ha nem lennétek mindketten halottak.

Ebben a világban ez igenis bűn, testvér. Bűnös voltál te is, én is, de boldogok is néhanapján. Azt mondtad, hogy ha egy nap lakolnunk kell ezért a boldogságos bűnért (így mondtad, pont így: gyönyörűen hangzott) egy percig sem engeded majd, hogy ne együtt haljunk.

S én nemsokára helyetted is a tőkére hajtom a fejemet.