Mily rongyos ma a holdfény, uram I.

Hosszas vesztegelés után újra felhúzzuk a horgonyt, bátor és türelmes hajósaim: ezúttal fagyos, rideg vizekre visz az utunk. Elnézést a hosszas moccanatlanságért, de remélem a történet kárpótol titeket, úgy ahogy. A frissek nem lesznek sokkal gyakoribbak, de lesznek, efelől senkinek se legyenek kétségei. 

A ficről; nos, ez egy Thorki, slash... de elég sajátos módon. Mondhatni, a slash-szál csak egy a többi közül, nem az játssza a főszerepet. Ez egy alternatív jövő, több száz évvel a Thor 2 eseményei után. Az alaphelyzet szerint Loki tisztességgel harcolt Thor oldalán a sötét elfek ellen, majd ezt követően Jötünheim királya lett. Bátyjával a békés egymás mellett élés politikáját követik, Thor megnősül, és a gyermekáldás sem kerüli el. Azonban Asgard királyának is lehetnek titkai. 

Amikor aztán egy nap kislánya, megfosztva édesapja oltalmától az egyetlen élő rokonához, azaz névleges nagybátyjához fordul segítségért, felmerül a kérdés, hogy vajon Loki képes lesz-e eleget tenni egy réges-régi fogadalmának, mikor az ártatlan gyermek egyszerre minden, amit szeretett, ugyanakkor egyértelmű bizonyíték valamire, aminek még a gondolatát is gyűlöli.

A fic egyik központi karaktere Hlédís, akit megdöbbentő mértékben kedveltetek, azonban a történetnek semmi köze a Fornum Goðumhoz. Amiben bővelkedünk: végtelenül hosszú expozícióban, rengeteg AU elemben (nálam a jégóriásoknak nincsen vörös szemük és nem elvetemült ösztönlények; Jötünheim esztétizált; Heimdall nem lát mindent, csak kapuőr), és skandináv mitológiában, bár helyenként az is igencsak alternatív. Például Baldr. Nem szeretem szegényt.

A történet nyelvezete nagyon mesterkélt és meglehetősen nehéz, szándékosan. Archaizált, kicsit már színpadszerű. A fic maga pedig az egyik legfurcsább darab, amit valaha írtam, főleg a témáját tekintve - Loki és a pótapa szerep meglehetősen feltérképezetlen terület még. Ki tudja, talán okkal. 

 Korhatár: 14+, a nyíltan ábrázolt erőszak miatt.

Fun fact: a történet születése során megalkotásra került a "megjuliuscézárosodik" szó. Érteni fogjátok.

A második résznek már kész egy bizonyos százaléka, érkezése... még jöni fog, ha jőni kell, na izé.

Mily rongyos ma a holdfény, uram

első rész

– A Hold valahányunk dajkaasszonya – mondta Frigga, Asgard királynéja és minden család tűzhelyének őrzője egy ezerszer elfeledett agg-őszi éjszakán. A palota egyik tágas erkélyén üldögélt, két térdén két fiával. Vékony karjait átvetette vállaikon, hogy még közelebb vonhassa magához őket, ruhájának hosszú ujjai hattyúszárnyakként omlottak alá. – Mindegyik világból látható, az égitestek közül egyedüliként. Ő az, ki örömünket látva minden hónapban mázsásra hízik, később viszont fájdalmaink, esztelenül halomra-hányt vétkeink miatt addig koplaltatja magát, mígnem sérülékenyebb lesz a szitakötő szárnyánál, és sápadtabb, mint Alfheim mészmezői.

A nő bal térdén trónoló Thor mutató-és hüvelykujjából kicsiny kört formált, és úgy tett, mintha ezzel keretbe zárhatná a Holdat, mely akkor teljes pompájában fénylett az ég sima, koromszín szövetén, mint egy ügyesen felvarrt ezüstgomb.  

– Néha elképzelem, hogy megragadom, lerántom, és aztán jó nagyot harapok belőle! – rikkantotta azzal a villámtündöklésű mosolyával, ami mindenkit arra késztetett, hogy vele együtt vigadjanak, még akkor is, ha a létező legrosszabb fát tette a tűzre. 

– Mi végre harapnál bele, gyermekem? – kérdezte anyjuk kedélyesen. Loki, a repedésszerű félmosolyával s kerekre nyílt szemeiben az olvadozó jégtömbök fagyos törékenységével, egy szót sem szólt. Bátyja kezét figyelte némán, mintha kettejük közül Thor lenne a bűbájok értője.

– Hát, mert pont olyan, mint egy szekérkeréknyi sajt!

Frigga a bolondos választ hallva kuncogva homlokon csókolta fiát, félretűrve onnan annak vastag szálú, szőke haját. A kisfiú kivételesen nem ellenkezett, jobban lekötötte az érdeklődését irigykedve pislogó öccse; még akkor is Lokit nézte, ajkán elégedett vigyorral, amikor Frigga elhajolt tőle, mintha fivére még anyjuk csókjánál, a fehéren parázsló Hold-dajkánál és ezernyi kaland ígéreténél is drágább lenne számára.

ᚼ                   ᚼ                    ᚼ

A Hold odafent most csupán satnya sarló, nevetnivaló töredéke önmagának. A csillagok körötte kérkedőn ragyognak, incselkednek a lomha köddel, mely fátyolként mossa el eleve is életlen kontúrjaikat; sok-sok buta bakfis, körülnyüzsögve egy éltes nagyasszonyt.

Őfelsége, Thor király lakosztályának hatalmas, aranyozott oszlopokkal határolt ablakánál állva újfent karikává görbíti ujjait, akárcsak gyermekként, hogy aztán kezét szemmagasságba emelve grabancon ragadja a betegeskedő égitestet. Több helyütt is heges ujjai tintától feketéllenek – megannyi levél és rendelet áll mögötte, s még mindig nem ért bokros teendői végére. Az ablakokon túl végtelenül terül el előtte az égbolt, rajta ezzel a bágyadt Hold-csökevénnyel, melyből, mikoron ujjai közé fogná, szinte semmi sem látszik.  

A férfi ajka mosolyra rezzen, amikor eszébe villan az a hűs, őszi este tenmagával, réges-rég elvesztett édesanyjával, és a fivérével, aki azóta… nos, szó szerint is jégherceggé vált, mintegy szemközt kacagva a gúnynevet, amit annak idején az asgardiak ráaggattak. Mi több, jégkirály lett belőle, Jötünheim teljhatalmú ura; ezüstnyelvű uralkodó az ezüstös hó birodalmában.  

Thornak jólesik a méla ábrándozás ez után a hosszú, fárasztó nap után, noha az emlék maga keserédes számára. Amikor még sajtnak nézte a Holdat, fel sem merült benne, hogy egy nap a saját öccsével kell majd csatáznia, vérben, izzadtságban, fogcsikorgatva, ahogy az sem, hogy egyszer majd a meggyilkolt anyja teste felett fog virrasztani.

„Búri nemzetségének arannyal tirádázott, ámde vérviharos végzete vagyon, fiam.” 
Odin figyelmeztette őt, idejekorán. Ám hiába az intő szó, a bölcs tanácsok, senki sem készíthette fel arra, amit a sorsa tartogatott számára.

Thor lassan visszaejti maga mellé a kezét. Ifjú még az éjszaka.

Fülét egyszeriben halk szipogás hangja üti meg. Piciny lábak tipegnek végig a szoba vastag, színes szőnyegein – leánya, Hlédís, Frigga szerény, ám legendás szépsége és Thor minden erénye, könnymázas orcákkal bukdácsol oda hozzá. Két karral öleli át apja derekát, fejét a hasának dönti. Mintha holdfényből gyúrták volna, oly halovány és reszketeg, szőke haja, mely majdnem a térdeiig omlik, párna-kócolta szalmaboglya.

– Apám – súgja a kislány kövér könnyektől rekedten. – Szörnyű álmot láttam.

– Mit láthattál, ami ennyire megrettentett? – kérdi apja gyengéd megértéssel, miközben leguggol, hogy szemmagasságuk egy legyen.

Hlédís a fejét rázza.

– Rémes látomás volt az.

Thor rámosolyog, remélve, hogy meleg szeretete sebtiben elkergeti a dermesztő félelmet.

– Akkor meséld el azt a rémes látomást, hóvirág. – Mindig is így szólította, ha társaságban voltak, ha nem. Nem pusztán azért, mert Sif téldelelőn hozta világra gyermeküket, egy utazásuk során, amikor a hó a lovak szügyéig ért; kislánya kezessége, édes szendesége is indokolttá tette a kedveskedő nevet.

Hlédís búzavirágkék szemei tágra nyílnak aranyszín szempillái keretében.

– Egy férfit láttam, apám. Egy nyitott folyosón állt az éjszakába meredve. A szemeiből fényes könnyek csorogtak, de nagyon lassan, mintha félnének… félnének ettől a világtól. És a férfi… suttogott.

Thor szemöldökei összefutnak széles homlokán, tusfoltos ujjai lágyan szántanak végig gyermeke tincsein.

– Suttogott?

– Igen – bólint a kislány. –  Egy nevet suttogott. A te neved, apám. – Újfent megrázza fejecskéjét, és szorosan apjához bújik, mintha védelmezni akarná, megóvni a fagyhaláltól. – Elsiratott téged, atyám, elsiratott, és hiába szólongattam, kérdezgettem, nem felelt. Süket és vak volt, én pedig csupán kísértet mellette!

Thor néhány hosszú percig képtelen bármit is tenni vagy mondani azon túl, hogy magához vonja riadt leányát. Hlédísnek már máskor is voltak furcsa, élénk, élethű álmai, és akadtak köztük olyanok is, amelyek később valósággá csíráztak, megdöbbentve a királyt, annak nejét és mindenkit, aki csak tudott erről. Ez a vízió azonban, ha egy pillanatra meg is rendíti az uralkodót és jégleheletű borzongást olt bőre alá, nem tűnik többnek egy szerető gyermek természetes félelménél amiatt, hogy elveszítheti a szüleit.

– Nyugodj meg, hóvirág – simogatja meg végül Hlédís arcát, félreűzve a saját, gondolatnyi szorongását. – Én még nagyon sokáig itt leszek neked.

A lányka nagy levegőt vesz, arcán végigpereg még egy utolsó, piciny könnycsepp, de aztán lassanként megnyugszik. Gyermek még, de fegyelmezett, mint amilyen nagyanyja is volt. Álomtól nehéz főjét atyja erős vállára hajtja, mikor az karjaiba emeli őt és az ajtó felé indul vele, hogy visszavigye frissen metszett rózsával illatosított szobájába, a puha tollpaplan alá.

– Megint csak nem vettek észre az őrök – állapítja meg Thor inkább büszkén, mintsem bosszankodva. – Éppoly fürge és könnyed vagy, mint a nagybátyád.  

ᚼ

Hlédísnek sosem meséltek túl sokat a nagybátyjáról. Sőt, anyja, Sif királyné, a Pajzsúrnő (aki addig volt csak igazán az anyja, míg melléről táplálta, utána, amint tehette, visszahelyezkedett politikai pozíciójába), kijelentette, hogy ha már valakit, inkább Volstaggot kellene a nagybátyjának tekintenie, mert ő volt az, aki annak idején a nyakába emelte és víg mesékkel andalította, ahogy ő volt az is, ki születése napján áldomást ivott a nevére, nem Loki.

Ez a név úgy cseng a hercegnő számára, mint valamilyen tiltott varázsige, vagy mesebéli hely, ahová sohasem juthat el. Több száz tél érkezését és távozását megélte már, ám Asgardban még csak kislány, messze még a nő-lét küszöbétől is; alacsony, fejletlen keblű süldő, vékony szálú, sűrű hajjal és anyjától örökölt, élesen kirajzolódó kulcscsontokkal.

Thor egyetlen gyermeke.

A királyi család szűkre szabott. Hlédís nagyapját, Odint, a Lándzsarontót és Rejtvényoldót még unokája születése előtt tették sírba, nagyanyját még korábban, a sötét elfek elleni háborúk idején. Anyjának nincsenek testvérei, ahogy még neki sem adattak meg; csakis édesapja oldaláról kísért ott ez a különös név, Loki, a férfi, aki legfeljebb, ha kétszer látogatott el Asgardba azóta, hogy Hlédís először kinyitotta a szemeit, és akiről a kislány jól tudja, hogy király, nagy fejedelem, Jötünheim irányítója. Azzal is tisztában van, hogy vérségükben nem osztoznak, s hogy ebből következőleg a nagybátyja soha nem volt ténylegesen a nagybátyja; ám bárhogy is, Thor, akit Hlédís a kezdetektől fogva bálványoz, sohasem tudja elnyomni a hangját elszínező, mélabúval mételyezett áhítatot, valahányszor csak megemlíti az öccsét. Ez a két szótag, ez a négy betű, L-o-k-i, szentebb számára még a Valhöll lándzsaoszlopokkal alátámasztott csarnokánál és Hvergelmir kristálytisztasággal buzogó vizénél is, a lánya pedig tudja ezt. 

Lokiról ezer ember ezerfélét mond. Hlédís maga semmit sem tudna. Az első látogatásakor még csecsemő volt, túl fiatal ahhoz, hogy bármi is megfogalmazódjon benne az idegen kilétével kapcsolatban, és másodjára is mindössze egy illó benyomást kapott róla, ami tulajdonképpen semmit sem árult el, mintha a sötétben tapogatózva valami végigsúrolta volna a bőrét, ám utána nyomban tovareppent volna, megtagadva a megismerést, a megértést.

Akkor éjjel két pár csizma nyikordult a szobája küszöbén. Rögvest felismerte apja nehéz, határozott lépteit, de a másik kilétét nem tudta kikövetkeztetni. A talpa mintha nem is súrolta volna a meleg, almavirágszínű márványpadlót; lélegzetvételei csendesek voltak, nem szuszogott morc medveként, ahogy Volstagg bácsi szokott, és nem is sípolt a tüdeje, mint annak a szolgának, aki az ágya melegen tartásáért felelt. Az ágyához lépők fojtott hangon beszélgettek, oly halkan, mintha szavaik cseppfolyóssá váltak volna és párává omlottak volna, mihelyst kiszöktek ajkuk zárján. Őt nézték közben, perceken át; az egyetlen fényforrás az apja kezében levő gyertyatartó volt, sokágú, impozáns darab.

Hlédís úgy tett, mintha mélyen aludna, nem fedte fel magát. Úgy sejtette, ha látogatói tudnák, hogy ébren van, már rég nem lennének itt, és ártatlan gyermekeszével hónapokig úgy hitte, hogy azért volt ez így, mert nagybátyja fél tőle. „Én is csak akkor merem megsimogatni a nagyapa lovát, ha alszik” mondta később apjának, aki ezt hallva kurtán elnevette magát, majd a haját félresimítva megcsókolta a homlokát.

Mikor apja és az idegen az ajtó felé vették az irányt, a kislány résnyire nyitotta a szemeit. Magas, karcsú férfi sziluettjét vette ki Thor robusztus alakja mellett, s mikor a csonkává olvadó gyertyák fénye ráesett, Hlédís a tél színeit látta: a hóval fedett rétségek ragyogó fehérét fantom-nagybátyja kesernyés mosolyában, a varjak tollainak feketéjét hullámokban aláhulló hajában, és a fagytól kásás vizű, hegyközi tavak igéző mélykékjét az arca és nyaka bőrén éppúgy, mint a szemeiben.

ᚼ                   ᚼ                    ᚼ

Kakasszóra már valamennyi főúr-és úrnő a tanácsteremben várakozik. Fenségesek, egytől egyig: a fakó hajú Týr a maga masszív, szikár valójában; a sovány istenasszony, Nótt, erőteljesen domborodó arccsontjaival, szorosra fűzött bőrmellényében és fekete festéssel mandulaszegésű szemei körül; a markos, bátor Frey, szakállát két fonatba rendezve; és Thor után minden istenek legkedveltebbike, a légies, ellenállhatatlan Baldr, ki Breiðablik örökké tavaszillatú vidékéről érkezett sokadmagával. Arcára simuló, gyémántporszerű piheszakállával és rövidre nyírt, lenszőke hajával olyan, mintha harmatban fürdött volna, a hangja cukros hárfaszó.

– Felség – szólal meg, talpra emelkedve a kerek, kőrisfa asztal mögött –, valahányunk nevében kérdem tőled: nem változott belátásod a vanaheimi problémák kapcsán?

Thor melléből megfáradt sóhaj tör fel. Hetek óta folytatja ezt a meddő vitát tisztségviselőivel a gondról, ami Vanaheimban dúl. Egyikük sem értheti, egyik hagyományokba dermedt istenlény sem látja be, hogy a hangos szóra nem lehet azonnali válasz a kard.

Mikor ő is feláll, az addig összehajolva pusmogók elnémulnak. Mindannyian itt vannak, akiknek számít a szava: azok a nagyurak-és úrnők, akiknek apjai és anyjai, vagy akár ők maguk Odint is segítették uralkodásának éveiben. Régen, mikor átvette a trónt, egyikük sem lázadozott, vagy kísérelt meg puccsot, s ahogy az évszázadok peregtek, még csak gondolatban sem kérdőjelezte meg senki a rátermettségét.

Egészen eddig. Látja a hitetlenkedést Nótt arcán, a lekicsinylő gúnyt Frey tekintetében, ahogy nem titok előtte az sem, hogy a vén és tapasztalt Týr már rég megindította volna a támadást a ván hangadókkal szemben.

Az egyetlen, akivel kapcsolatban nem gyötrik aggályok, Baldr.

– Nem. – Ugyan beszéd közben a férfira szegezi szemeit, válasza mindenkinek szól. – Nem fordítottak fegyvert ellenünk.

– Még – szúrja közbe Týr hűvösen.

– Nem tették! – erősködik az uralkodó. – Az adót sokallják, és nagyobb önállóságot kívánnak. E kívánságok, belátásom szerint, tárgyalhatók.

Nótt csontos ökleit az asztalnak feszítve dől előre.

– Tárgyalhatók? – visszhangozza elképedten. – Felség, birodalmunk jóléte a ván gabona és arany nélkül az enyészet martaléka lesz! Ha engedsz nekik, Asgard aranykora maholnap csupán történelem!

– Ne tépd a szád, Nótt, kár érte! Őfelsége rég bezárta füleit a bölcs szó előtt!

– Frey, kérlek – néz rá Thor minden higgadtságát összeszedve. Hetek óta hallgatja az elégedetlenkedésüket, látja, ahogy összenéznek, amikor azt hiszik, nem figyel oda, azonban abból már kinőtt, hogy ostoba dúvad módjára kiabáljon, és zengzetesen elátkozza nemzetségüket. – Atyám is azt mondta mindig, hogy a jó király nem keresi a háborút…

– … De készen áll rá, ha úgy hozza a sors. – Baldr az egyetlen, akinek ajka mosolyra olvad, szemben a többiek arcának jeges merevségével. A szemei aranyfényűek, de nem olyan markánsak és kemények, mint Heimdallé; nem, Baldr pillantása finom és olvatag, mint az akácnektár. – Felség, ha odautazol és tárgyalásba bocsátkozol, ezek előbb ölnek meg, minthogy megegyezésre jutnál velük. 

Thor megcsóválja a fejét. Szőke haja, mely az idők során néhol már barnába fordult, dúsan terül szét roppant vállain, lefelé ívelő szemöldökei alatt mintha drágakövek ragyognának.

– Miért vagy oly előítéletes, jó Baldr? – kérdezi. – Miért skandálod ugyanazt lágy szóval, mint amit társaid szórnak rám durván? – Nem várja meg, hogy a tavaszisten feleljen, egyszerűen hátat fordít zúgolódó tanácsosainak, kilép a terem magas ajtaján, az ajtónállók pedig engedelmesen becsukják mögötte.

A bent maradottak felzavart méhrajként zúgnak fel; csakis Baldr marad szótlan, kitartóan mosolyogva, akár egy vízköpő.

ᚼ

Hlédís azonnal talpra ugrik, amint elnyűtt arcú atyja megérinti keskeny vállát.

– Apám – csengi. – Úgy hittem, a tanácsosaiddal ülésezel ma.

Thor sóhajtva leül a padra, ahol eddig lánya olvasott, s ezt látva Hlédís is visszahelyezkedik. Bokáik körül púderszínű őszirózsák nyílnak visszafogott, szemérmes gyönyörűségükben, a levegő a gyűlő avar és a közelgő zápor illatától terhes.

– Távoztam, még mielőtt olyat mondtam volna, amit később megbánok.

– És anyám? – kérdi a lányka, bőrkötéses, piros könyvét a térdére fektetve. – Ő sohasem hagyja, hogy…

– Hogy elszabaduljanak a kedélyek? – Thor ajka örömtelen mosolyra fut. – Egyszer talán meg kellene nézned egy ilyen tanácskozást, hóvirág. Édesanyád nem az emberek lecsillapításában kiváló, hanem abban, hogy beléjük fojtsa a szót.

– De te ezért is szereted. – Hlédís kedves, puha csókot nyom apja szúrós arcára. – Ugye?

Thor szelíden felnevet. Felindultsága, a csalódottsága és ismeretlen eredetű, de kísértő nyugtalansága rögvest semmivé fejlik, mihelyst kislánya a vállára hajtja a fejét, csakúgy, mint hajdanában. Ilyenkor azt hiszi, sebezhetetlen.   

Tudatának még csak a peremén sem sejlik fel a gondolat, annak sötét előérzete, hogy a távolban morajló méhek talán sohasem voltak méhek – vaddarazsak gyülekeznek, s fenik fullánkjaikat.

Az árnyat adó árkádok alatt négy férfi és egy asszony húzódik egymáshoz oly közel, hogy egy kardél sem férne közéjük.

– A többiek is egyetértenek – súgja Nótt. – De óvatosnak kell lennünk.

A férfiak egyszerre bólintanak.

– Esztelen balga – morran fel Týr, végigsimítva deresedő szakállán. – Ha a ván hordák fegyvert fognak Asgard ellen, sok áz vér folyhat el, míg elfojtjuk a lángokat. Nem gondol erre?! Nem e… – Hangja megakad, mikor egy fehér kéz érinti meg felkarját.

– Hogyne gondolna – leheli Baldr fesztelenül. – De meggyőződése, hogy ez esetben… számíthat a jötün király segítségére.    

– Bolond! – Týr haragvón tárja szét a karjait. – Az a jégcsapos agyú féreg inkább látná felkoncolva, mintsem hogy az oldalán vonuljon hadba!

– Ki ne gondolná így? – kuncog fel Baldr üde önelégültséggel. A többiek röpke pillantást váltanak. Akkor már tudják, mit kell tenniük – tudják, hogy a terv tökéletes.

ᚼ                   ᚼ                    ᚼ

Vanaheim felett a Hold haragosvörös. Nappal is fent van, sosem nyugszik alá, mint elvakart seb a himlő-szaggatta bőrön, vérzik odafent szakadatlan.

Ez az első dolog, amit Hlédís észrevesz, midőn a Bifröszt tarka színjátéka eloszlik körülötte, és a ván fogadóbizottság megjelenik előttük. Ő maga atyja és édesanyja mögött szobrozik (utóbbi természetesen most sem királynéi díszben, hanem vértben és csizmában érkezett). Mögötte és körülötte kiképzett einherjarok sorakoznak, élükön Volstaggal és Fandrallal, apja leghűségesebb bajtársaival. Asgard főnemesei közvetlen utánuk érkeznek, nagy zajjal, fejenként nyolc-nyolc harcedzett katonával a saját védelmükből. Hlédís semmit sem lát belőlük a körülötte felsorakoztatott védelmi erő miatt.

Apja azzal a szándékkal hozta őt magával (Baldr tanácsát követve), hogy biztosítsa a ván elöljárókat: nincsenek ártó szándékai. Mindenki tudja a világokban, hogy Asgard királya mily odaadó szeretettel viseltet egy szem leánya iránt, a vánok pedig – hírét véve Thor atyafiságos gesztusának, és annak, hogy a Mjölnirt sem szándékozik magával vinni – teljes mértékben erőszakmentes tárgyalást ígértek.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki apja indulásuk előtt nem sokkal, miközben a szolgák eltakarították reggelijük maradékait. – Meglátod majd, milyen gyönyörű Vanaheim. Tetszeni fog neked. Egészen más, mint Asgard.

ᚼ

Thor nem kíván körbejárni a fővárosban, és nem akarja megkóstolni a Vörös kút mézes ízű vizét sem. Tanácsosaival együtt egyenesen a tárgyalóterembe kéreti magát, a főváros legszebb, homokkőlapokból emelt épületébe, ami előkelő mivolta ellenére is csak tized akkora, mint az asgardi nagypalota.

Az áz méltóságok egyetlen szó elhangzása nélkül foglalnak helyet az 'U' alakban elrendezett asztaloknál. A sorok állkapcsai közt egy emelvény magaslik, rajta a legfőbb ván tekintélyesekkel. Őfelsége nem tervez leülni; állva, izmait nem kímélve, őszintén szeretné tárgyalópartnerei elé tárni feltételeit, és meghallgatni azoknak szavát. Sif ezúttal sem tágít mellőle, az emelvény mellett áll meg, karjait keresztbe fonva. A nő olykor hátra-hátrapillantgat lányukra, aki barackszínű, oldalban bevett ruhájában, Volstagg és Fandral között ücsörög a terem túlsó végében, egészen eltörpülve a vállas férfiak mellett.  

Frey két szolgálója behúzza a nehéz faajtókat, s a helyiségre csend ülepedik.

– Barátaim – töri meg a hallgatást Thor, szembefordulva az őt méregető vánokkal. Hangja komoly és összeszedett. – Nem vérrel és acéllal akarom rendezni nézeteltérésünket. Ifjan megtanultam, hogy a kegyetlenség csupán kegyetlenséget szül. Semmi szükség eszement acsarkodásra és ártatlanok kiontott vérére, mikor érdekeink összeegyeztethetők. – Beszéde hevében nem veszi észre, hogy a teremben egyetlen einherjar sincsen, kizárólag Frey, Nótt, Týr és a most is bazsalygó Baldr fegyveresei. – Itt vagyok, hogy…

– Ó! – szakítja félbe Baldr váratlanul, szokásos, émelyítően jó kedélyében, ezzel megütköztetve mind a villámistent, mint a vánokat. Kényelmesen feláll, és betolja a székét. Olyatén ráérősséggel kerüli meg az asztalsort, mintha békés délutáni sétát tenne Asgard ezerszínű piacának gyümölcsös bódéi között, halványzöld köpönyege könnyeden simul rá, mintha a testéhez tartozna. – Mind tudjuk, micsoda jótét lélek vált az egykor tüzes szívű hercegből. – A meglepődéstől néma Thor homloka ráncokba szalad, mikor a fehérszőke férfi, odaérvén hozzá, a vállára markol. Egyszeriben a füléhez hajol, mosolya mögül langyos, májusi szellőként surrognak elő a szavak. – Tudod, királyom, egyesek úgy tartják, Hél aszott ajkáról lophatja az ember a legédesebb csókokat. Mi lenne, ha a nevemben is megbizonyosodnál erről?

A zöld köpeny ezután meglebben, mintha szél kavarná fel, rejtekéből rövid pengéjű kard bukkan elő, mely meg sem áll a király mellkasáig.

Thornak még csak felkiáltani sincs ideje, rögtön érkezik a következő döfés, ezúttal a lapockái közé, a mögé suhanó Týr kezéből. Köré gyűlnek, falkában támadnak, és egyre csak sorozzák, szúrják, ahol érik. A fájdalmában élesen felsikoltó Sifet sem kímélik: a szeszélyes tengerek istene, Njörd pengéjét először a combhajlatába mártja, a vértek közötti rést megcélozva, majd mikor a nő összegörnyed, annak védtelenné vált, halvány nyakára sújt.

Hlédís körül véres zűrzavarrá válik a világ.

Moccanni sem mer, levegőért kapkodva nézi végig, ahogy apját meggyilkolják a saját bizalmasai, s ahogy édesanyja kivérzik a padlón; semmit sem tehet, amikor az asgardi nemesek katonái sorra kardélre hányják a vanaheimi elöljárókat, akik védtelenül, fegyver nélkül ültek le asztalaikhoz.

– Mocskos latrok! Hiteszegett szörnyetegek! – Volstagg sebzett vadkanként tör az árulókra, hatalmas alabárdját meglendítve, csatakiáltásában annyi gyásszal és dühvel, ami máshol, egy erkölcsösebb világban egeket renget meg. Ám itt a túlerő győzedelmeskedik: egyszerre öt penge vág a húsába, s bár az utolsó leheletéig csapkod és átkozódik, végül alulmarad. 

Hlédís legszívesebben az apjához rohanna, aki fennakadt szemekkel, egy egyre terebélyesedő vértócsában hever a faragásokkal díszített kövön, kiszolgáltatottan, megalázó ernyedtséggel. De képtelen megmozdulni, képtelen bármit is tenni, a félelem megbéklyózza, s mikor Baldr felé veszi az irányt, kezében a Thor vérétől csepegő kardjával, apró szíve, mint készséges célpont, még őrültebben kezd verdesni. 
Reszketve tápászkodik fel, de térdei menten megadják magukat, és ő négykézláb roskad. Egy asztalba kapaszkodva, zokogástól rázkódva egyenesedik fel újból. Minden tagja remeg, akár egy szélvihar-csépelte nyírfacsemete ágai, miközben a felé közelítő férfi elől hátrálva, kétségbeesetten próbál menekülőutat találni a bűzlő, rémséges felfordulásban, ahol mindenki ellene van, és mindenki gyűlöli.

– Nyugalom – mosolyog rá a gyémántos gyilkos barátságosan, átlépve Sif teste fölött. – Ne félj, hóvirág. Ugye így hívott mindig édesapád?

Hlédís nem felel, csak egy nedves nyösszenés hagyja el az ajkát. Hirtelen megbotlik, hanyatt zuhan, landolását alig hallható puffanás kíséri. Ezen az egyetlen, áldásos véletlenen múlik az élete – az előtte meglendülő penge így nem a torkát szeli át, hanem az orcájába mar, vörösen izzó fájdalmat fakasztva belőle. A kard éle a fülétől az ajkáig végigszánt rajta, mélyen, kíméletlenül, az alácsöpögő vér beszennyezi könnyű ruháját és bőrét. Baldr szerencsére nem kap második lehetőséget a végzetes sújtásra: az odarohanó, vérző vállú Fandral puszta kézzel löki hátra, ezzel kibillentve egyensúlyából. 
Nem is törődik vele többet, fegyverétől már úgyis rég megfosztatott. Kesztyűs kezeivel a kislány hóna alá nyúl, és már menekül is vele, kirúgva a hozzájuk legközelebb eső ajtót. Hangosan zihál, s habár léptei folyamatosak, Hlédís biztos benne, hogy nagyon szenved, ahogy ő maga is: bal orcája lángol, míg könnyei megállíthatatlanul patakzanak.

Papa… papa…

– Ne hagyjátok elmenekülni! – üvölt fel az ajtón kirontó Frey. – Áruló!

– Elragadta Hlédís hercegnőt! – zeng fel Baldr hangja is. – Állítsák meg!

– MEGHALT A KIRÁLY!

– MEGÖLTÉK A KIRÁLYT!

– A VÁNOK FELRÚGTÁK A BÉKÉT! ORVUL KIOLTOTTÁK A KIRÁLYI PÁR ÉLETÉT! – rikoltja Nótt katonái gyűrűjében.

– KIBELEZNI AZ ÁRULÓT! SZÖVETKEZETT A VÁN KORCSOKKAL ÉS A JÖTÜN KIRÁLLYAL!

Több sem kell a kint vesztegelő einherjaroknak: egy emberként rohamozzák meg Fandral nyomát. Az hátra sem nézve száguld, virágágyásokon keresztülvágva, átgázolva a saját gyötrelmén is, a halkan sírdogáló hercegnővel a karjában. Előrelátóan nem a vállára vette, hanem a melléhez fogta, hisz számított az íjászokra: mikor az első nyílvessző a hátába fúródik, öblös nyögés hagyja el a száját, de csak egy pillanatra torpan meg.

Sikátorokon és szűk tereken át vágtázik, sarkában a megvezetett, felbőszült einherjarokkal és hitszegő istenekkel. A soron következő nyíl a combját éri, az azt követő kettő újból a hátát, és bár karjai szörnyen remegnek, nem adja fel, homlokegyenest a város mellett húzódó mély szakadék felé rohan.

– MEGÖLI A HERCEGNŐT! – mennydörgi Týr a háta mögött. Az oldalán loholó páncélosok oly iszonyú dühvel ordítanak fel, hogy Hlédís tudja: ha utolérik őket, Fandralt darabokra tépik, felheccelt, vérre szomjazó hegyi oroszlánokként marcangolják szét.

Ámde a férfi tudja, mit csinál. Pár métert tesz még meg a szakadék vonalát követve, majd egy adott pillanatban elrugaszkodik. Hlédísnek sikítani sincs alkalma; az arcába, és azzal együtt a sebébe zúduló hópehely-hadsereg szavát veszi.

Az einherjarok elhűlve sorakoznak fel a szakadék szélénél, az alant tátongó feketeséget nézve. Némelyik leveszi sisakját, tekintetükben, mint sok-sok apró mécsben, gyász világol fel.

– A gonosz soraink közé furakodott. – Baldr előtör a döbbent, kifulladt férfiak közül, haja és szakálla csaknem szikrázik a napfényben. A felkötött hajú, vérrel mocskolt kezű Nótt követi. – A gyilkosokkal, e nép galád elöljáróival végeztünk, de a vánokon elégtételt venni nem elég.

A katonák közé feszülő, forrongó csöndet egy eltökélt hang szakítja szét, amit buzgó helyeslés követ.

– Halál a testvérgyilkos jötünre! – harsogja Frey. – Vegyük vérét dicstelenül, hogy sohase kortyolhasson Heiðrún tejéből!

ᚼ

Jötünheimben a Hold vastag, tohonya hófellegek mögé rejtőzik, mintha félne; sötét éjszaka ereszkedett a fehérben úszó vidékre. A távolban egy település, talán, és egy palota magasba törő körvonalai… Hlédís nem merné lefogadni.

Fandral vérzik. Nincs hozzá sem ereje, sem szabadon levő keze, hogy kihúzza magából a nyílvesszőket: csúszva-botladozva halad előre a térdig érő hóban, egyre kábultabban. Hlédís, elég erőt gyűjtve a mozgáshoz, lekérezkedik ölelése oltalmából, és karon fogja a férfit, ám túl kicsi és túl gyenge ahhoz, hogy hathatós segítséget nyújthasson. Úgy érzi, vére keményre fagy ereiben, saruba bújtatott, pöttöm lábfejeit pirosra csípi a konok hótenger. A ránehezedő súlytól térdei meg-megrogynak, s a kínt, mely zsibbadó arcát tépázza, csak a lelkét marcangoló szomorúság írja felül.  

– Tarts ki, Fandral bácsi – kérleli. A férfi válasza valami borzalmas, hörgő csuklás a fehér lehelet-fátyol mögül, s ez a hang, még inkább az ezzel járó felismerés ökölütésként nehezedik a kislány szívére. Fandral bácsi haldoklik.

– Sokat változott ez a hely – szólal meg nagy nehezen megmentője, mikor a város alacsony, jégtetős házai közé érnek. Valójában nem lepi meg a férfit a látvány: amióta Thor visszaadta Lokinak, és rajta keresztül a jégóriások egész fajtájának életük fényét, egy panaszos szó sem hangozhatott el a jégvilág titánjaival kapcsolatban. Loki nem hadakozott, csak az országán belül tevékenykedett, és az elmúlt évszázadok során ennek látszatja is lett. Kőbe vájt hasadékok helyett az óriások új generációja házakban él, a város szívében pedig egy kerek tér terül el, szemkápráztatóan csillogó, titán-stílusban faragott jég-és kőszobrokkal. 
A leghihetetlenebb mégis a király palotája, nem messze a főtértől: dérfehér kőből faragták, magasabb szintjein széles, nyitott folyosókkal. Gigászi, mégis elegáns épület, még az oszlopaira telepedő hónál is sápadtabb, mint egy horgas csontú szörnyeteg maradványai, melynek húsát ragadozó-madarak falták le.

– Megálljatok! – dörren hirtelen egy mély, fenyegető hang. – Egy lépést se tovább!

A palota kapujában két őr tartja fel őket. Hlédís a derekukig is alig ér fel, óriási kezeikben egy-egy lándzsát tartanak. Egyetlen ruhaneműjük ölüket és combjaikat befedő, kapcsokkal díszített bőr ágyékkötőjük.

– Mit keres két asgardi errefelé? – kérdi ugyanaz a dörgő hang. – Jötünföldön igen kései óra ez!

– Hisz a férfi a végét járja, Burgur! – rökönyödik meg társa, némileg közelebb hajolva a didergőkhöz. – S nézd, a lánygyerek is vérzik!

Az elsőnek megszólaló óriás elfintorodik.

– Bergelmir jégverte térdére! – horkantja.

– Vigyetek a királyhoz. – Fandral mondatának vége elázik az ajkai közül kicsorduló vérben, lábai véglegesen felmondják a szolgálatot, és a kislányt is magával rántva a földre rogy. A titánok a csodálkozástól szólni sem tudnak. – Vigyetek hozzá! – hörög fel újra derékig a hóba süllyedve, magához szorítva a rémült, kimerült Hlédíst. – Tudnia kell… királyi vér folyt ma el… A bátyja…

ᚼ

Burgur és társa kérdés nélkül a palota tróntermébe kísérik, vagyis inkább vonszolják a sebesülteket, kiegészülve még két megtermett és teljességgel értetlen őrrel. Fandral nem kéri, hogy lássák el a sérüléseit, tudja, hogy nincs vesztegetni való ideje, elviselhetetlen fájdalmai ellenére száját nem hagyja el jajszó. Hlédís tíz meggémberedett ujjal kapaszkodik a férfi ruhájába, de már nem is próbálja talpon tartani, így mindketten térdre esnek, mikor az őrök elengedik őket.   
A gyermekben csak ekkor tudatosul, hová hozta megmentője.

Jötünheim. A királyi palota. A nagybátyám.

Fandral az egyetlen élő rokonához menekítette őt, aki valójában nem is rokona. A szellemalakhoz, akinek a neve végigkísérte egész eddigi életét, akinek a neve (mert csak ennyi jutott belőle) mindig úgy zengett apja ajkán, mint egy imádság.

Apja fivérének léptei ugyanolyan csendesek, mint annak idején, még úgy is, hogy csaknem futólépésben közeledik a terem túlsó bejárata felől. Az első dolog, amit a kislány megállapít róla, hogy gyönyörű: mint egy régi rege hőse, magas és sudár, a bőre kék, pár árnyalattal sötétebb kacskaringókkal ékített, amik azonban nem rémisztő, hanem még inkább megbabonázó látvánnyá teszik. Alacsonyabb, mint az őrei, mint a szolgálók, akik a nyomában érkeznek, mégis mindannyian tiszteletteljesen hajtják meg magukat előtte. Jelenléte nyilvánvaló és markáns, dacára a ténynek, hogy álmából rázták fel, ami jól látszik kapkodón magára vett szőrmeköpenyének szabálytalan állásán és a haja fésületlenségén.

Loki.

A kék szemek elkerekednek, mikor tulajdonosuk megpillantja őket, az okot, amiért felzavarták, ám nem engedi, hogy döbbenete sokáig az arcán maradjon, rögtön cselekszik, ahogy egy királyhoz illik. Maga is látja, hogy gyerekkori játszótársának alig percei vannak hátra, de nem kiált felcserekért, nem próbál maga segíteni rajta, mert világos számára, hogy erőfeszítéseik értelmetlenek lennének, és hogy Fandral is jól tudja ezt.  

– Beszélj, mi történt? – kérdi Fandralt, miközben féltérdre ereszkedik előtte, és az álla alá nyúl.

– Thor – nyögi a haldokló, két kézzel markolva Loki sötétszürke szőrmebundájára. Egyre összeszedetlenebb és darabosabb a hangja, homlokán a hideg ellenére (ami semmivel sem enyhébb a palota falai közt) verejték ütközik ki. – Meggyilkolták… hidegvérrel, kitervelten. Meghalt.

A helyiség hirtelenjében kétszer olyan hidegnek tetszik. Azok a hűs, törékeny fénnyel csillogó szemek mintha megreszketnének üregükben, láttatva azt a hózúdulást, kérlelhetetlen tengerrengést, ami Loki bensőjében dúl, ront és bont, és, talán életében először, szavai elakadnak, s egy pillanat erejéig egyenesen ostobának tűnik.

– Tessék…?

– Megölték, hűnek hitt tanácsadói sújtottak le rá – ismétli el Fandral erőtlenül. – Senkiben sem bíztatsz… Baldr, Frey, mind árul… árulk… – A skarlátvörös vér, melyet felköhög, egyenesen a másik férfi arcába fröccsen, de az meg sem rezzen belé, pislogás nélkül, meredten bámul rá. Hlédís egy percig úgy hiszi, kővé változott. – Árulók – folytatja a szőke, a fejét leszegi, mintha súlyok húznák le. – Ellened hergelik a tömegeket… Azt hazudták, hogy a te kezed… hogy az is benne volt…

A teremben rostokoló őrök felhördülnek, lándzsáikat haragvón ütik a földhöz. A szolgák összesúgnak, de Loki nem hallgattatja el őket, az égvilágon semmit sem reagál: a „meggyilkolták” szó elhangzása óta mintha a lélek is elhagyta volna.

– A kislány… Vele is végezni akartak. – A fekete hajú most először pillant Hlédísre, mintha eddig azt sem tudta volna, hogy ott van, a tekintete megfejthetetlen. – Loki! – Fandral elhaló hangjába egyszeriben erő költözik. Oly erővel szorít rá a jötün király testét fedő szőrmére, hogy szinte lerántja róla. Áthatón néz a király kiismerhetetlen, mélykék szemébe, orrcimpái kitágulnak. – Viseld gondját! Eml… emlékezz, mit ígértél! Hogy mit ígértél nek... neki… 

Esengő, ugyanakkor határozott hangja véglegesen beléreked. Aranyló fürtökkel borított feje, mintha csak elpilledt volna, Loki vállára bukik, ujjai kiengednek a görcsből, karjai a teste mellé hullnak. 
Hlédísből ekkor menthetetlenül kirobban a zokogás, mint egy gátját áttörő zuhatag, félredobja fegyelmezettségét, sebzett arcát a hős mellébe fúrja, és nem tágít mellőle, egészen addig, amíg hosszú, hűvös ujjak nem fonódnak vékonyka karja köré, és húzzák el onnan szelíd, de ellenállhatatlan erőszakkal.

A kislány tenyerét még mindig szivárgó sebére szorítva néz fel a nagybátyjára. Ő maga csupa könny, csupa vér és gyász; a férfi azonban egyik sem. Semmit sem lát az arcán. Semmit.

ᚼ

A szolgálónő, akit Loki mellé rendelt, hatalmas termete ellenére végtelenül gyöngéden ért hozzá. Hozzáértő kezekkel tisztította ki a vágást, amit Baldr ejtett rajta, majd kézen fogta és egy tágas szobába vezette, amit az uralkodó parancsára előre felfűtöttek.

– A király maga is melegebb léghez szokott – mondta Grüsvid, a szolgálónő, mialatt felrázta az ágy méretes párnáit, majd a fehér szőrmetakaró alá segítette a kislányt. Hlédís megkérte, hogy maradjon ott vele, és a nő nem tagadta meg a kívánságát.

Most is ott fekszik mellette, az oldalán, kicsivel távolabb húzódva, nehogy átforduláskor összenyomja a gyermeket véletlenül. Szinte azonnal álomba merült, amint a feje párnát ért, Hlédís azonban képtelen elaludni. Amikor csak lehunyja a szemeit, förtelmes, gyötrő képek tolulnak elé, arcát elcsúfító sebe makacsul sajog, mintha az a penge újra és újra felhasítaná a bőrét. A hely idegen, ahogy mindenki körülötte; minden, az élete, a jövője egyetlen férfi döntésein múlik, valakién, aki egész eddig olyan volt számára, mint egy legenda.

Két dolgot mindenesetre tud. Az egyik, hogy Fandral egy olyan rejtekúton hozta őt ide, amelyet nagybátyja fedezett fel szertelen ifjúságában, és amelyről kevés beavatottnak van csak tudomása (apja sokat mesélt kalandozásaikról és veszedelmes melléfogásaikról), a másik pedig, hogy Loki, ha nem is vonta a mellére és kérte, hogy gyászoljanak együtt, nem adta ki az útját. Még nem.

Nem tudja, mire vágyjon, és mit reméljen, egyvalamit akar csak ott, a nehéz takaróba csomózódva, bedugult orral és bedagadt arccal: hazamenni, kitárni apja lakosztályának súlyos ajtaját, átölelni a derekát, hallani a nevetését és érezni szakállának szúrását, ahogy homlokon csókolja.

A Papa óvó ölelése. Anya bátorító szavai.

Arcának ép felét a párnájába fúrja, és szorosan lehunyja a szemeit.

Szívrepesztő álmodozásából egy távolról érkező, de jól hallható csattanás riasztja fel, amit egy eszeveszett üvöltés követ, mintha valakit tüzes fogókkal tépnének darabokra. Grüsvid nem riad fel a hangokra, de a keserűségtől éber kislány rögtön felkapja a fejét. Ismét meghallja a kiáltást, amit egy újabb csattanás követ: valami szilánkokra hasad, milliónyi darabkára hull, mint a szív. 

Hlédís meztelen talpa alatt jéghideg a kő, ahogy túlméretezett hálóruhájában végigtipeg a szobája előtt futó folyosón. A fehér ruhát még annak ellenére és magasra fel kell húznia, hogy Grüsvid egy terjedelmes részt lemetszett belőle, ruhaujjai a földig lógnak. A kastély csendes és kihalt, még járőröző őrökbe sem botlik bele, ahogy a hang irányát követve lemerészkedik a lekerekített élű lépcsőkön. Nem fél, a lelkét még csak meg sem környékezi a szorongás – nem képes elképzelni a történteknél borzalmasabbat, visszafeküdni pedig nem mer, tudja, mi fogadná az álmai birodalmában.

A terem, ahonnan a hang érkezik, a palota ereklyeterme. A kislány az ajtókeret takarásából les be; odabent a vakítóan fehér kő kéken erezett, mint egy idős asszony bőre. Az értékes ereklyék (régi csatákból származó, legendás fegyverek, díszes vértek és Bergelmir, az óriások ősatyjának csupasz koponyája) egy-egy falba süllyesztett mélyedésben pihennek, míg egy bizonyos, tündöklő fényű kék doboz, az óriások jólétének kulcsa a terem végében, egy magasabb beugróban áll, ráccsal elkerítve. Ragyogása betölti az egész helyiséget, megvilágítva a csodás kincseket, és a padlón gubbasztó férfit, aki éppen ekkor ordít fel újra, mint egy párjavesztett farkas, körülötte egy valaha volt szobor darabjaival.

Loki nem sír, nem zokog, csak üvölt, belegabalyodva az ezüstcsattal összefogott szőrmébe, amit visel, haja kócos és csapzott. Egyszeriben felkapja a szobor egyik darabját, és teljes erőből a szemben levő falnak vágja, ezzel újabb, tucatnyi darabra zúzva a faragott követ.

Hlédís lassan, óvatosan előbújik az ajtófélfa mögül. A látvány és a hangok nem riasztják el, éppen ellenkezőleg, sajnálatot és szánalmat ébresztenek benne nagybátyja iránt, és valamiféle keserves megnyugvást hintenek el benne az irányba, hogy apjának elvesztése Lokinak is hasonlóképp gyötrelmes – még ha ő nem is sír.

A férfi szinte azonnal felfigyel a mezítlábas talpak finom surrogására, még a fülében dübörgő vér robajlása és a saját, szakadozó zihálása ellenére is. Amikor megpillantja a kislányt, azonnal el is fordítja a fejét, mintha túlságosan erős fény villant volna a szemeibe.

– Felébresztettelek volna?

A lányka megtorpan. A lába alatt zúzott kő dörzsölését érzi.

– Nem, uram. – Nincs mersze „nagybácsinak” szólítani a férfit, ahogy a keresztnevén sem. Életében először beszél vele, és noha mindig is vágyott arra, hogy megismerhesse családjának e titkokba burkolózott tagját, nem pont ilyen körülményeket társított találkozásukhoz ábrándjaiban. – Nem tu…

– Nem tudtál aludni – fejezi be a mondatot Loki. Halántékán vészesen kidomborodik egy ér, előre-hátra dülöngél ültében, mintha részeg lenne. Hlédís nem válaszol semmit, nem tudja, mi lenne helyénvaló. Nem ismeri Lokit. Annyira más, annyira különleges: az idő mintha nem is fogott volna rajta, kora sehol sem mutatkozik meg rajta, ellentétben Thorral, aki viszont már egy percig sem fog tovább vénülni. – Megrémisztettelek, igaz? – Még mindig nem néz rá. Hlédís úgy sejti, ő sem tudja, hogyan beszéljen vele, hogy mit kezdjen vele.

– Nem – rázza meg a fejét a kislány.

– Hazudsz.

– Nem, uram.

A férfi a tenyerébe temeti az arcát, ujjait végighúzza szemöldökei vonalán, mintha a gondolatait próbálná lelapogatni. Kissé imbolyogva talpra áll, hogy utána lendületesen félrerúgja az általa széttört szobor egyik megcsúfolt darabkáját. A kődarab pörögve pattan vissza a falról.

– Az apád halott – közli úgy, mint valami száraz, unalmas tényt. 
Hlédíst pofonként érik ezek a szavak. Azt kívánja, bár lenne elég mersze odamenni a nagybátyjához és átölelni, megbizonyosodni arról, hogy valóságos, s aztán megkérni, hogy gyászoljanak együtt, mindegy, milyen módon, törve-zúzva vagy csak némán könnyezve; de amikor a férfi egy csaknem metsző, indulat-fertezte pillantást vet rá, és veszedelmesen reszkető ajkait szóra nyitja, minden ilyen késztetése tovaszáll. 
– De talán jobb is, hogy így van! Jobb is, hogy az a haszontalan szíve mindörökre mozdulatlan! – Megint kiabál, de keze ezúttal nem lendül pusztításra, szavai önmagában elegek ahhoz, hogy kárt okozzanak. – Csak ártott vele a boldogtalan! – Hlédís szipogva tántorodik hátra, kis híján megbotlik a küszöbben, kíméletlenül emlékeztetve őt a vanaheimi borzalmakra, a darázskirály véres fullánkjára és mérges mosolyára… Papa! Papa, segíts! – Jobb, hogy halott – folytatja Loki, a kislányra zúdítva minden haragját és mellkasmélyből feltoluló kínját. – Úgyis gyűlöltem minden percét, minden átokverte pillanatát annak, hogy…

Unokahúga nem várja meg a mondandója végét. Zokogva hátrál ki a teremből és menekül vissza a szobájába, lábai belesajdulnak az erőltetett iramba, a lépcsőn felfelé menet el is vágódik, de nem érez fájdalmat. Miközben végigrohan a szobájához vezető folyosón, a Hold odafent félrehúzza sápadt arca elől a hófelhő-keszkenőt, s egy pillanatig fényesebben ragyog, talán, hogy utat mutasson neki, hogy kivégzett anyja helyett anyja legyen, dajkája odafent az egekben. 

2. >>