Utazó

Üdítően álmosító novella azoknak, akik most nagyon szeretnék magukhoz ölelni az édesapjukat. Zongora, melankólia, csend.

Utazó

1895, március.

Furcsa, de csend van, alig hallani egy pisszenést is. Édesanyám és én, mint valami csendélet, két szépen kidolgozott kerámia a festővásznon, egymással szemben ülünk. A kanalammal – igazi ezüst, tömör és jéghideg – óvatosan megpöccintem a lágytojást.

Feltárul a lényege. Sárga vére elfolyik, lecsorog meszes bőrén.

Csend.

- Ma találkozom a barátaimmal a klubból – lép be a helyiségbe Harvey. A nevelőapám fagyos és méltóságteljes, mint mindig. Elhalad mellettem, miközben a sálát köti.

Szobor vagyok.

Harvey mellényén ezüstgombok vannak, a zsebéből arany zsebóra lánca kandikál ki. Apámnál sosem láttam ezekhez hasonlót. Sosem láttam még az édesapámat újságot olvasni vagy lágytojást enni.

Őt magát sem láttam szinte soha.

De ha a tükörbe néztem, az ő vonásait láttam. Édesanyám is őt látta, ha rám pillantott. Apám voltam, minden vonásomban, holdvilágarcommal, szénfekete hajammal, a szememben világló mélységgel. Anyám feladta a reményt, hogy valaha is a maga képére formálhat, hogy valaha is felfedezhet valamit saját magából a lányában. Ő vékonyka, szőke, élénk tekintetű asszony, elbűvölő mosollyal és ráncoktól szabdalt arccal, gyöngyök súlyától imbolygó testtel. Én apám arányos alakját örököltem és porcelánsimaságú bőrét. Édesanyámmal csupán egyvalamiben hasonlítunk: mindketten boldogtalanok vagyunk.

Az egyik ok Harvey. A fajsúlyosabb az apám. Az apám, aki a vonásaimban él, és ezért anyámnak gyötrelmes rám néznie.

Apám hároméves koromban elment. Egy este egyszerűen összecsomagolt, a fejére húzta kopott, fekete kalapját, és kilépett az ajtón. Anyám sírt, a földre zuhant, a ruhája habokba fogta a testét; én pedig csak álltam, és néztem az ajtón himbálódzó láncot. 

Négyhavonta keresett fel, mindig ugyanakkor. Percre pontosan tudtam, hanyadik hét hanyadik napján, mely órában érkezik. Édesanyám menekült előle, látni sem bírta, féltette gondosan keretbe foglalt életét és zománcba kövült szívét. Sokáig engem is tiltott tőle.

- Irene, ezt te nem tudhatod. Nem értheted, mivé lett. Nincs joga hozzád. 

De édesapámat senki sem tilthatta éntőlem. Nem tudtam, miért tűnt el, miért hagyott el mindkettőnket és lökte anyámat Harvey Pénzeszsák karjába.

Amikor még gyermek voltam, hatalmasnak tűnt, ahogy anyámat megkerülve belépett a szobámba, és megérintette a hajamat – ártatlan gyermekésszel mindig riadtan pislogtam fel rá, hónapok kihagyása után.

A kabátja esőszagú volt, a kalapja átázott. Ő sem volt boldog.

Kamaszkoromtól kezdve megmakacsoltam magam. Onnantól nem voltam hajlandó hozzászólni, ha megjelent, de képtelen voltam nem örülni neki. Nem az a kicsattanó öröm volt az, csak valami megkönnyebbülés, hogy él még, és amikor felbukkant, én is tudhattam, hogy én sem csupán kísértet vagyok.

Ő sem beszélt. Már nem is emlékszem, milyen a hangja. De amikor felkeres, alig egy órára, nincs is szükség beszédre.

Amikor megérkezik, mindig otthon vagyok, és mindig a zongoránál. Három éve már, hogy ez így megy. Azelőtt a kertben sétálva fogott karon, mindenki szeme elől elrejtőzve, csaknem a semmiből előlépve, vagy a parkban, boltok polcai között bolyongva. Apám olyan, akár egy fantom, bujkáló délibáb, egy sötét, kopott ruhás árny, aki a cifra ruhák, szépen nyírt sövények és díszes fogadások között – az én világomban – nem lehet önmaga.

De engem nem tudott elengedni.

Hallom köpenyének suhogását, ahogy belép az ajtón, ujjaim a zongora elefántcsontfehér billentyűin ülnek, a hátam merev. A szoknyám tökéletesen sima, akárcsak az arcom; a felszín alatt fortyogva égnek érzelmeim, pír alakjában vetülnek az arcomra, hogy árulkodjanak.

Az árny, az apám, könnyed, kizárólag slampos csavargókra jellemző, szétszórt eleganciával leül mellém. Majdnem fél év után furcsa a viszontlátás. Mindig is furcsa volt.

Mégsem hökken meg rajta egyikünk sem. Az illata finom, az arca kormos. Furcsa ez a kontraszt. Furcsa, hogy milyen jóképű, borostás arca ellenére, furcsa, hogy megértem, anyám miért szeretett belé akkor, ebbe a hebrencs kalandorba. Furcsa, hogy nem érzem teljesen idegennek, mindannak ellenére, hogy sosem marad, pusztán egy kóbor órára az üresen kongó házban, ahonnan anyám mindig oly gondosan elmenekül ilyenkor.

És mégis, ahogy hosszú ujjai a hangszerre csúsznak, és játszani kezdi a kottában levő dallamot, úgy festünk, mintha véletlen kerültünk volna egymás mellé.

Én is csatlakozom, egyszerre mozog a kezünk, de különbözőképpen. Ő a magas szólam, én a mély; ő a nyári hajnal, én a téli naplemente; ő a vihar és én a szélcsend; és ő az apám, bármennyire is próbáltam tagadni ezt.

Bach. Schubert. Beethoven.

Halkan sikongatnak a billentyűk az ujjai alatt. Egyre hevesebben, egyre szenvedélyesebben zenélünk, mintha versenyeznénk, le akarnánk játszani a másikat a színről, visszafogott fájdalmunkat a zenébe öljük. A Holdfény szonáta lágy akkordjai zúgó tenger morajává fajulnak, és mégis hibátlanok, pontosak, gyönyörűek.

Márciusban. Júliusban. Novemberben.

Odakint a virágzó cseresznyefák sziromdunyhát hullatnak a földre, miközben a zene folyamatosan árad az ujjaink alól. Édesapám boákkal táncol. Mozdulatai az Újvilág szelének ismeretlen lágyságát hordozzák.

- Nem az én döntésem volt, Irene.

Odakint perzselően süt a nap, a gallérfodrok alatt párállik a bőr. Apám szeméből ázsiai naplementék tüzes heve csillan vissza. Mi csak játszunk tovább.

- Nem kérem, hogy megértsd.

Nem akarlak szeretni, nem akarlak szeretni!

Odakint vihar tombol, villám repeszti meg az eget. Lassacskán a darab végére érünk, és én izzadok, reszketek, hogy mit fog mondani, miután leütöttük az utolsó hangokat is.

Apámnak kender és gyantaillata van, só rakódott a hajtókájára. Vad tengerek matróza, aki rohan a világ elől.

De amikor elhallgatnak a billentyűk, egy szót sem szól. Némán ülünk. Szobrok vagyunk. 

Tudnom kell. Ismernem kell.

Szaporán szedem a lépcsőket ezüstszürke szoknyámat felcsippentve. A lépcsőfokok halkan nyikorognak lépteim alatt, port izzadnak ki. A padlás rideg és jellegtelen, akárcsak az életem, tele a fájdalom emléktárgyaival. Itt rejtőzik a réges-régi titok. Mindeddig nem érdekelt, elfojtottam a kíváncsiságom, meggyőztem magam, hogy nem érdekel, hogy nem számít.

Megtört a jég. Kész vagyok az egész napomat a padláson tölteni, ha az kell ahhoz, hogy megleljem a ládikót, ahol édesanyám apám múltjának magyarázatát rejtegeti, és melynek kulcsát mindig magánál tartja. A súlyos ízű bortól elpilledt, emlékszem, hogy égette az ujjbegyeimet lélegzete, ahogy leemeltem a nyakából a láncot, amin a rézkulcs függött.

Alig egy órán belül megtalálom a ládát. Merev, fekete-fehér képek és a múlt segélykiáltásai ömlenek ki belőle. Minden, ami apám és anyám volt a születésem előtt; préselt, foszló virágok, dohos illatú kendők, parfümös üvegek, berámázott portré tizenkilenc évvel ifjabb édesanyámról, aki akkor még sokat kacagott, és rojtos szélű szerelmeslevelek. Még lejjebb egy pár apró, levendulaszínű cipőcske, egy fekete hajtincs az én hajamból, és egy esetlen, girbegurba rajz egy orchideáról…

Mosolyra görbülő ajkaimra könnycseppek csorognak. 

Más volt. Egészen más. Anyám akkor még boldog volt, ő volt apám bájos francia szépsége, ő pedig anyám forróvérű szerencselovagja. Egyáltalán nem illettek össze, és mégis. Mi törhette ezt derékba? A válasz a ládikó legalján rejtőzik. Óvatosan kiemelem onnan a megsárgult papírokat. Hivatalosak. Személytelenek. Kedvem lenne cafatokká tépni őket és szélnek ereszteni valamennyit.

Tisztelt Mrs. Wylan! (…) A Scotland Yard gyilkossági (…) az ön férje, Jeremiah Wylan (…) a szemtanúk szerint az őt körbevevő csoport élén hidegvérrel (…)

Apám menekült, tengeren és vadvilágon keresztül, több mint egy évtizede. Hazugság hazugság hátán. Tévedés és rosszakarat. Édesapám nem gyilkos. Bohókás, féktelen és érthetetlen, de nem lehet véres kezű.

Sophia! Egy szavukat se hidd! (…) Belekeveredtem valamibe, én és a barátaim (…) ismered őket, tudod, hogy (…) Szeretlek titeket, tudod! Te és Irene vagytok az életem. Vigyázz rá, kérlek! Jeremiah

Nem tudott elengedni. Nem tudta nem szeretni a lányát. Anya cserben hagyta. De rólam nem mondott le. Soha. Évente háromszor egy órára, magára vállalva a veszélyt.

Félreismertelek.

Tizennyolc éves lettem.

A tortám íztelen. Harvey modora sótlan, mint mindig. Édesanyám mosolya túlontúl édes, össze-vissza kapkod, kerüli a tekintetem. Tudja. Tudja, hogy tudom. Nem raktam vissza a nyakába a kulcsot.

Mikor utolér, a rózsalugasban vagyok. Hó fedi a birtokot, a rózsatövek csupaszok, dísztelenek. Messze még a nyár.

- Tudom, hogy mit gondolsz.

Honnan is tudhatnád? Nem te vagyok. Apám vagyok, és menekülnöm kell.

- A barátaival sötét dolgokban vettek részt. Csalással jutott pénzhez, amit titkolt előlem.

- Azért – mondom -, hogy te boldogan élj. – Megdöbbenve pislog rám. – Te francia, előkelő hölgy voltál, ő pedig jóformán senki. Azt akarta, hogy ugyanúgy élj. Hogy ugyanúgy szeresd.

- Nem értheted őt.

Apámat senki sem ismeri. Titokzatos, bohó, utolérhetetlen és kalandvágyó. Irigyeltem azt a hat embert, akik a bűntársaiként hirdettek a lapok, és akikkel a tengereket, országokat járja, folyamatos szökésben.

Nem én ütöttem le a C-t. Az ismeretlen ujj hosszasan időzik a hangon, majd az E-re vált. Ő az. Apám göndör, fekete hajában hókristályok csillognak, barna szeme mély verem. Nem tudom elhinni, hogy itt van. Még nem lenne itt az ideje. Arrébb húzódom az ülőkén. Úgy tesz, mintha nem vette volna észre.

- Hát már tudod. – A falat nézi. – És azt is, hogy nem bántottunk senkit. 

- De miért… - Nem bírom. Mar belülről, mint a sav. Ha ez nincs, minden másképp lett volna.

- Irene, nem kérem, hogy átlásd ezt az egészet, és azt sem, hogy megbocsáss. – Kerüli a pillantásom, akárcsak korábban anyám, kissé hadar, bizonytalan és teli van kétségekkel. Hirtelen előrehajol, és valamit a nyakamba akaszt, mielőtt magamhoz térhetnék. Meglepődve a nyakamhoz kapok – aztán a kezem lehull az ezüstből faragott orchideáról, mely pont olyan, mint amit apróságként rajzoltam.

Hát emlékszik? Könnyek öntik el a szemeimet, nem bírok nem az apámra nézni, akiről lassan kiderül, hogy mennyire szeretem.

- Miért vagy itt? – sírom.

Felém fordul, elmosolyodik, olyan hetyke, utcai mosollyal, ami csakis őszinte lehet, a szemei köré szarkalábak gyűlnek, s mikor megszólal, a hangja tompa feltörő érzelmeitől.

- Hát talán kihagytam volna a tizennyolcadik születésnapodat?

Hát persze, hogy nem.

Megtörök. Kitárja a karját, mire átölelem, az arcom a vállába fúrom, a testem rázkódik, minden erőmmel kapaszkodom belé.

- Papa…

Óráknak tűnő percekig vagyunk így, miközben sírok, és nem tudom, hogy az örömtől-e, vagy a bánattól. Az örömtől, hogy végre tudom, hogy van apám, méghozzá az, aki ebben a percben magához szorít és a hajamat simogatja, vagy a bánattól, hogy nem ismerhetem eléggé.

Aztán a fennmaradó időben beszélgetünk, hosszasabban és komolyabban, mint eddig bármikor.

Eltelik egy hosszú, nyirkos, párás tavasz, de édesapám nem jön. Az idő csak telik, de én várok türelmesen. Peregnek a hónapok. Hetek óta nem ülök a zongorához. Négykezesre készülök.

Apámnak nyoma sincs. A széllel együtt száguld, rohan, vihar tépi a kabátját, aztán vége.

Megérkezik a hír. 

Egyensapkás, keselyűnek öltözött emberek kopogtatnak az ajtónkon. Leültetnek minket a konyhában és közönyösen eldarálják, amit tudnunk kell. A bandita családjának nincsenek érzései.

- Jeremiah Wylant egy kisváros határán látták, Londontól nem messze, egy sziklás vidékhez közel. Embereink hosszasan üldözték, s mikor sarokba szorították, ő vakmerően megpróbált átkelni a sziklákon. Lezuhant, a teste a folyóba hullt. 

Leütöm az első billentyűt. Aztán csend.

A temetésen szinte csak mi jelenünk meg. Anyám rengeteget sírt, de könnyeit el kellett rejtenie Harvey elől. Hisz neki nem jelenthet semmit az apám. A pap gyorsan beszél, túl akar lenni rajta. Édesanyám egy zsebkendőt a szájára szorítva nézi az üres koporsót. Kong az üresség. Harvey a temetés végeztével, miután az utolsó adag földet is a hevenyészett sírra hányják, kijelenti, hogy ő mindig is tudta, hogy apám majd egyszer ilyen sorsra jut.

Elviharzanak. Úgy tűnik, ezen a nyáron többször nem süt ki a nap.

Csak én maradok a sírnál. A gyászruhám régimódi, a hajamban hajtű, a nyakamban ott csillog az ezüstorchidea. Most sírnom kellene. De nem fogok. Helyette mosolygok. Csak én tudom az igazságot.

Apám utazó, felfedező, trükkmester, utánozhatatlan hajós, a megtévesztés mestere. Én tudom, hogy él, hogy most is a társaival kalandozik valahol, végre megszabadulva a körözés súlyától, bemutatva ezen nagyszerű, nyaktörő cselt. Minden csak látszat, egy nemes célért. 

Nem kell félnem. Eljön majd négy hónap múlva, a szokott időben. Ott lesz, a kikötőben, értem.