Csak egy darab hús

Iskolai bántalmazás. Mondják, hogy felejtsd el, már vége, ideje túllépni rajta. De nem tudják, hogy ez nem így működik. A Vadállatok még évek múltán is kínoznak, tudtukon kívül is. Az egyetlen megoldás hát, hogy a világba üvöltsd: nem csupán játékszer vagyok.
Ember vagyok.

Szurok.

Ez az első, ami eszembe jut, ha behunyom a szemem, és megpróbálok befelé koncentrálni. Sűrű, mély, mogorva és fekete – ez vagyok én, ott bent, a szívemben. Körülvonja, körbefonja, végül pedig részévé teszi a feketeség legfontosabb szervemet.

Szomorú mese ez.

Bágyadtan követem a tekintetemmel a zavaros vizű folyón úszó fadarabot; ide-oda hánykolódik, lassan lemállik a kérge, végül leharcoltan kicsapódik a partra. Az ég olyan, mintha egy üvegbúra lenne fölöttem, szürke és jellegtelen. A fák körülöttem csupán kopár csontvázai önmaguknak.

Hullik a hó. Formás, apró jégkristályok hintik be a kabátom, s aggatnak díszeket hevenyészett hajfonatomba.

Egyedül ülök a folyóhoz vezető lépcsőn, ám a magány csak illúzió – pár méterrel a fejem fölött, a lépcső tetején párok fecserésznek, sörösüvegek koppannak a tömör betonon.

Az egyedüllét illúziója újabban függővé tett. Minden vágyam, hogy elkerüljem az embereket, és utat engedjek a gondolataimnak. Szabadon.

Régen nem így volt. Nem voltam ilyen méretre szabott, jéghideg, lecsiszolt kődarab. Régen több voltam egy csupasz felszínnél, amit szénporba forgattak.

Soha többé nem akarom viszontlátni a régi önmagamat. Ő mindig sírt. Ajka még a legjobb pillanataiban is lefelé konyult, ha pedig – valamilyen csoda folytán – mégis eszébe jutott nevetni, gyorsan tettek róla, hogy zokogásba fúljon a kacaja.

Mintha mérgező lettem volna akkor, valami kórokozó, amit mindenáron el kell pusztítani. Nem a fizikai valómat, azt elég megtépni, sárba lökni, gyötörni; a lelke az, amit végleg meg kell semmisíteni.

S minden reggel, mikor beléptem az iskola kapuján, kiengedett hajjal, olcsó, kötött kardigánban, elém léptek ők… „Hát itt vagy? Megint? Be mertél jönni? Hát ez jó…”

És röhögtek. Röhögtek, és a hangjuk a bőrömbe mart, ököllel sújtott rám, de nem mutattam. Remegő ajkakkal néztem a vezérük szemébe, és azt kívántam, bár megérthetném, milyen féle és fajta örömöt okoz neki kínzatásom, miért lesz ő attól több és értékesebb ember, hogy lerángatja a ruhámat, és a porba döngöli, az önbecsülésemmel együtt.

Az arcába akartam sikoltani, agyaras lénnyé válni, hogy felökleljem, és halljam, ahogy egyszer az életben ő könyörög NEKEM kegyelemért… és ehelyett csak leroskadtam a sarokba, és néztem őt, hogy milyen hatalmas – mind hatalmasak, szekrényvállal, hideg szívvel – és érzem, hogy sírni fogok, hogy megint megalázkodom, és a Szívtelen megint győz.

Három éve ért véget. Összeszedtem a bátorságomat és eltűntem, kereket oldottam, magukra hagyva a Vadállatokat. Otthagytam őket, és onnantól kezdve a saját levükben főttek: nem volt már senki, akin levezethették a frusztrációikat, senki, aki alanyul szolgált volna pokoli, beteges szórakozásaikhoz.

Én azonban sosem lehetek többé ugyanaz.

Dühömben megragadtam a lelkemet, és gyökerestül kitéptem magamból – nem akartam magamban hagyni azt az embert, aki éveken keresztül fuldoklott a saját könnyeiben és taknyában, úgy éreztem, ő nem méltó többé hozzám.

Így hát megadtam a kegyelemdöfést a tág szemű, kardigános kislánynak; kivéreztettem, lassan, hogy soha többé ne térhessen vissza, és teret adjon új énemnek.

De ki ő?

Valaki, aki a mai napig retteg a megalázástól, kirekesztettségtől, azonban képtelen a bizalomra; minden emberre sötét gyanakvással tekint, és nem bírja elviselni tükörképének látványát, hisz a fejében zsong… a mai napig a fülemben cseng a Szívtelen kántálása…

„Szánalmas rondaság vagy, és a legnagyobb baj veled, hogy élsz!”

Nem játékszer vagyok. Nem egy tárgy. Sosem voltam. Ember voltam! És vagyok most is… szurokszívű, üres tekintetű, bőrdzsekis, agyontetovált, bakancsos ember, friss és minősíthetetlen érettségeivel; barátokkal, akik belém csorgatták ezt az új lelket, ami azonban mentes a reménytől, a képességtől, hogy higgyen a hűségben; a mellzsebemben félig teli doboz cigivel, amivel naponta agyonmérgezem a tüdőm, mert már alig akad valami, ami boldoggá tehetne; és a szívemben, ebben a kedvességtől megfosztott űrben, engesztelhetetlen haraggal.

Mert a mai napig képtelen vagyok felejteni, magamban hordozom a gúnyos röhögéseket, bántó szavakat, kegyetlenül fénylő szemeket; magamban hordozom a Vadállatokat, akiknek tán elképzelésük sincs róla, mi mindent vettek el tőlem, mennyi lehetőséget, és mennyi fölösleges fájdalmat adtak cserébe.

Lehettem volna kardigános nagylány, kitűnő érettségivel, szelídszívű barátokkal, ép tüdővel, az egyetemi felvételit lobogtatva. De nem. Mindennek ára van. Egy talpig feketébe öltözött, szenvtelen figura lettem, teljes kifordítottja annak, akinek indultam.

De kaptam én is valamit. A szurok nem csupán fekete – a szurok szívós.

A tekintetemet az ég felé fordítom, és hagyom, hogy a játékos hópihék az arcomba hulljanak. Lassan felállok, magasabbra húzom a dzsekim cipzárját, és szorítok az acélbetétes bakancs fűzőjére kötött csomón.

- Odanézzetek!

A hang úgy csattan a hátam mögött, mint egy korbácsütés. Azonnal megperdülök, de már az első pillanatban tudom, kiket fogok látni. Falkába verődve állnak a lépcső tetején. Ugyanaz a klub bár néhol foghíjas – talán néhányuknak benőtt a feje lágya? – és vigyorognak. A Szívtelen áll legelöl, a haja lenőtt azóta, de ő maga szinte semmit sem változott; az emlékeimet kísértő és örömömet mérgező savókék szempár még kevésbé.

Sóbálvánnyá merevedve állok, miközben lesietnek a lépcsőkön, hangosan kurjongatva.

- De rég láttunk! – harsogja Szívtelen.

- Hát nézd már, hogy néz ki!

- Mi az, Rondaság, beleakadtál egy szögesdrótba? – Körözni kezd körülöttem, mint mikor a keselyű körbekémleli az elhullott állatot. – Alig ismerek rád!

És megint röhögnek. És megint nem hallja senki.

A párok odafent elfordulnak, továbbindulnak, a söröző társaság tagjai pedig inkább még hangosabban beszélgetnek, hogy ne kelljen hallaniuk; és a világ ismét, mint régen, olyanná válik, mintha csak én és a Vadállatok léteznénk.

Ám most nem húzódok össze rettegve, nem szűkölök fájdalmamban. Rezzenéstelen arccal nézek a Szívtelen szemébe, krétafehérre fakult arcomon nyoma sincs félelemnek. Azt magamba zártam, odabent, mélyen forrong, hogy előtörhessen, és szétrobbantsa a pajzsomat, melyet dühből tákoltam.

- Fogd be – szólalok meg halkan, csaknem sziszegve.

Egy pillanatra kiül az arcukra a döbbenet, de aztán ezen is röhögni kezdenek. Szemem sem rebben.

Hosszú évek rettegése ölt alakot ebben a pillanatban, ahogy újra körbevesznek, hogy újra kigúnyoljanak, mint régen, hogy újra szétcincáljanak, mint a kiéhezett farkasok az útjukba kerülő húsdarabot.

Mindig is ennek néztek. Egy darab húsnak.

De én nem csak ennyi vagyok. ÉN NEM CSAK EGY JÁTÉKSZER VAGYOK, AMIVEL SZABADON RENDELKEZHETTEK!

EMBER VAGYOK!

- Három év alatt kinyílt a lúzer csipája – vihog Szívtelen.

- Kapjuk le a kabátját!

Szívtelen habozás nélkül megragadja a karom, hogy pont úgy, mint egykor, megalázzon, tönkretegyen, mit számít neki, hogy ki vagyok, mit számít neki, hogy mivé lettem őmiatta, mit számítanak neki a telesírt párnák, a vágások a csuklómon, hogy miatta többé képtelen vagyok hinni önmagamban…

Kitépem magam a szorításából, és kitörök közülük. Amilyen gyorsan csak tudok, lerohanok a folyópartra, miközben hallom, hogy hahotázva követnek, márkás cipőik megcsikordulnak a kavicsokon.

- Milyen kemény lett a kis kretén!

Közvetlenül a hátam mögül hallom a hangjukat. A szívem eszeveszetten kalapál, a torkom kiszárad, a lelkem eszelős lángban ég: NEM TŰRÖM TOVÁBB! TÖBBÉ MÁR NEM!

S mielőtt hozzám érthetnének, felkapom a földről azt a sáros, magányos fadarabot, amit korábban a szemem láttára sodort ki a víz.

- Azt hiszed, csak azért, mert egy gót picsa lettél, már nem kapod meg a jussod? – vigyorog Szívtelen.

Én pedig egy kígyó sebességével megfordulok, a torkomból állatias, szinte nem is emberi hang tör fel, és a vállára sújtok a fával, akkora erővel, amekkorát csak ki tudok magamból sajtolni. Szívtelen az ütéstől hátratántorodik, megtorpanó társai fogják meg, hogy ne zuhanjon hanyatt.

- ELÉG! – ordítom, olyan hangosan, hogy én is belereszketek, az arcom fintorba torzul, mindent belesűrítek a pillantásomba, a félelemből vett kung-fu órákon szerzett zúzódásokat, évek rettegését, az összes koszt, sarat, ami miattuk borított be egykor, az összes gyűlöletet, dohányfüstöt, sírva könyörgést.

A fadarabot a földre vágom, ahol kettéhasad; a valaha egész kétfelé hullik, ahogy egykor én magam.

A Vadállatok pedig szólni se tudnak, moccanni se mernek, csak néznek, ahogy zihálok, és közben – vagy talán csak próbálom azt hinni – végre megértik, mit tettek.

Tudom, mi következik most.

Egy életen át tartó keserűség, bűntudat, önvád.

De nem nekem.