Virvatuli

Régi, északi mondák szerint az erdők mélyén lévő tavaknál, ködbe burkolózó lápvidékeken fel-felbukkannak a nykkenek, a gyönyörű, férfitestű szellemek, akik szépséges hegedűjátékukkal a vízbe, és ezzel együtt a halálba csábítják az arra járókat. Signe, egy tizenéves falusi lány és a tízéves Hrafn éppen hogy csak meg tudtak menekülni a falujukra rontó vad törzstől, azonban Signe nem is sejti, hogy az erdőben sokkal inkább a lelke a tét…
A cím jelentése finnül: lidércfény.

Nedves, ködlő éjszaka volt. A tejfehér köd békésen lebegett a fák között, mintha semmiféle e világi hatás nem mozdíthatná el onnan. A fenyőfák – melyek nappal megnyugtatóan zöldek és illatosak voltak – most komoran, tűleveleiket feketére mázolva sorakoztak. A lehullott ágak rágcsálócsontokként roppantak a talpunk alatt, ahogy szaporán lépkedve kerülgettük az elénk kerülő, gyantától ragadó fatörzseket, a csendet az saját lihegésemen és a mellettem igyekvő kisfiú csendes szuszogásán kívül láthatatlan madárszárnyak zörrenése és alig hallható neszek törték meg.

Futnunk kellett, ahogy csak a lábunk bírta. Noha semmi sem utalt arra, hogy üldöznének minket, semmiben sem lehettünk biztosak, nem mertünk megállni, és csak néha-néha tekingettünk hátra, reménykedve abban, hogy egyetlen fáklya fenyegetően lobogó narancsvörösét sem kell majd látnunk. A fülünkben nem bíztunk: a falunkat megtámadó és szeretteinket kíméletlenül lemészároló horda tagjai hírhedtek voltak arról, hogy az éjjeli erdőben még a prédára leső bagolynál is nesztelenebbül tudnak közlekedni.

Édesanyám azt mesélte, hogy a Bíborbőrűek – ez a könyörtelen kompánia, akik a bőrükre száradt, kiontott vérről kapták a nevüket – generációk óta gyanútlan utazók és békés falvak kifosztásával tartják fent magukat. Mindig is rettegtünk tőlük, főleg, miután megtudtuk, hogy a falunk környékére vetődtek.

Nem volt menekvés. A fáklyáik úgy lángoltak, mintha a pokolból hozták volna hozzájuk a tüzet, a tekintetük pedig – főleg annak a rőt szakállú, fekete fogú férfinak, aki elmetszette anyám torkát – úgy parázslott, mintha személyesen az ördög szemébe néznék. 

- Signe… – nyöszörgött Hrafn. – Nem bírok tovább futni… kérlek, álljunk meg! – Letörölte kormos arcáról a verejtéket, apró, fáradt testét nekidöntötte az egyik fa vékony törzsének, és az oldalát markolva rám nézett. Barna szemei könnyben úsztak. – Mind odavesztek? – kérdezte megtörten.

- Talán másoknak is sikerült elmenekülniük. – Én is csak reménykedni mertem ebben. Amikor a Bíborbőrűek megjelentek, az emberek józan gondolkodása megszűnt. Mindenki csak menekült, amerre a szemük látott, de csak a menekülők töredékének sikerülhetett kijutniuk az erdőbe, és elkerülniük az utánuk lőtt nyílvesszőket.

Riadtan néztem körül. Se közel, se távol nem láttam semmi fenyegetőt, az erdő végtelenül, sötétségbe burkolózva vett körbe minket. Ez azonban nem jelentett semmi biztonságot. Nem volt nálunk semmiféle fegyver, Hrafn mindössze tíz éves volt, jómagam pedig alig tizenhét. Esélyünk sem lett volna az erdő veszedelmes farkasai, vagy más egyéb vadai ellen.

Kalapált a szívem, az elmém pedig csak nagyon lassan dolgozta fel a látottakat. Leroskadtam Hrafn mellé, a fejemet felhúzott térdeim közé hajtottam.  Piszkosszőke hajam néhány tincse, melyek kiszabadultak a főkötőm alól, előrehullva kosztól és koromtól fekete arcomat csiklandozták. Hrafn a vállamra hajtotta a fejét, és karjaival átkulcsolta a könyökömet. Ő még nálam is többet vesztett: két húgát és az apját, akik a falu főterén tartózkodtak a támadás idején. Ő és a családja a szomszéd házban laktak, és őt hagyták otthon őrizni a tüzet, mint a legidősebb fiút. Mikor a vademberek megjelentek, és én végignéztem, ahogy halat pucoló édesanyámat meggyilkolják, gondolkodás nélkül átrohantam a kisfiúért, és még sikerült azelőtt bevetnünk magunkat az erdőbe, hogy a Bíborbőrűek vezére, Karvalyszemű Snorre felfigyelt volna ránk.

- Most mi lesz? – suttogta Hrafn több helyen is megszakadozott, világoskék ruhámba rejtve az arcát.

Megsimogattam olajos, barna hajcsigákkal borított fejét.

- Találunk valami megoldást… ne félj… Isten vigyáz ránk.

- Biztos? – szipogott.

- Hát persze – feleltem, de közben magam sem tudtam, mennyire hihetek abban, hogy rábízhatom magam az égiekre. Mindazok után, ami történt… nem mertem semmiben sem bízni.

- Ugye együtt maradunk, Signe?

- Melletted maradok, ne aggódj. – Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megnyugtassam szegény árvát, miközben fogalmam sem volt róla, hogyan fogunk boldogulni.

Magában az erdőben sem bíztam. Túlzottan nyugodtnak tűnt, olyan érzésem kerekedett, mintha a magas fák figyelnének bennünket, a köd pedig azt akarná elfeledtetni velünk, hogy honnan és merről érkeztünk.   

Az erdő sötét barátságossága nyugtalanító volt. A köd és a feketeség hirtelenjében másért lett félelmetes. Nem attól tartottam, hogy egy ragadozó fenevad rám támad és széttép: sokkal inkább a lelkemért kezdtem aggódni.

Sosem láttam még a rengeteg ezen arcát. A mendemondák, miszerint olykor-olykor felbukkannak az itt élő ártó lelkek, gonosz teremtmények, akik az emberek lelkét akarják megkaparintani, most egy csapásra sokkal hihetőbbé váltak.

Mi pedig, a picurka Hrafn és én, tökéletes áldozatoknak tűntünk bármilyen gonosz számára. Valahogy meg kellett védenem.

Csak órák múltán mertünk megmozdulni. A sötétség csak egy egész kicsit halványult, az erdő fái pedig még tovább mélyítették azt, azonban nem ülhettünk tovább a fánál, mert a hideg csaknem a csontjainkig hatolt. Amikor menekültünk, nem vettük észre, milyen farkasordítóan hideg van, csak azután kezdtünk reszketni, hogy a szívünk újra a megszokott tempóban kezdett dobogni.

Hogy ne fázzunk annyira, gyalogolni kezdtünk, és így a felégetett falutól is egyre messzebb kerültünk.  El is felejtettünk a Bíborbőrűektől tartani, annyira lekötötte a figyelmünket a hideg és az erdő ránk leselkedő veszélyei. Hrafn nagyon félt – ő sokkal elevenebben hitt az rossz lelkekben, mint én – és térdei annyira remegtek emiatt, hogy gyakran meg-megbotlott.

- Nagyon fázom – szuszogott elkékülő ajkakkal.

- Csss. – Mély levegőt vettem, a fagyos lég jégfolyamként árasztotta el a tüdőmet. – Mindjárt gyújtok tüzet.

- Észrevehetik…

- Nyugalom. – Átkeltünk egy csúszós, sziklás részen, ahol alkalmi szállásnak megfelelő hasadékok után kezdtem kutatni. Nem kis szerencsénkre találtunk is egyet, amely ugyan kicsi volt kettőnknek, de a tüzet legalább elrejthette a vadászó szemek elől.

- Bújj be – mondtam, dacolva a hangom remegésével. – Keresek tűzifát.  

Hrafn szófogadóan bekucorodott a szűk hasadékba, és miközben megfújkálta felsebesedett, kipirosodott ujjait, megszólalt:

- Vigyázz magadra, Signe!

Bólintottam, és halványan rámosolyogtam. Megigazítottam a főkötőmet, hogy a hajam ne hulljon az arcomba, és a karjaimat összefonva – ezzel is óvva magam a hidegtől – elindultam vissza, a fák közé, közben igyekeztem megjegyezni az utat.  

Az út hamarosan kissé meredekké vált, a légzésem pedig gyorsabbá. A sötétben nagyon nehezen tudtam kivenni a földre hullott faágak sziluettjét, a tűlevelek alaposan megszurkálták az ujjaimat. A fájdalommal mit sem törődve magamhoz szorítottam az összegyűjtött gallyakat, a testem reszketése és Hrafn ijedt, hósápadt arcának emléke arra ösztökélt, hogy minél sebesebben végezzek a fagyűjtéssel.

Tettem egy-két biztonságosnak és könnyen megjegyezhetőnek vélt kanyart, s amikor már szinte egy ölnyi fa volt a karjaimban, valamiféle zajra lettem figyelmes.

Nem is zaj volt.

Zene.

A leggyönyörűbb zene, amit valaha is hallottam.

A faágak kiestek a kezemből, egymásnak ütődve érkeztek a földre, ahol szanaszét szóródtak, de engem nem érdekeltek. A lelkemig hatolt a varázslatos, kifejezhetetlenül szép dallam, ami, akár egy láthatatlan kötél, húzni kezdett egy irányba – pedig a saját lábamon mentem.

Többé már számítottak az irányok, vagy hogy eltévedek-e; a hegedűszó pedig felmelegítette minden porcikámat és izmomat. Nem tudtam, hová tartok, ámde úgy csörtettem a fák és kövek között, mintha lenne egy meghatározott célom. Tudnom kellett, honnan érkezik a zene… akkor is muszáj lett volna megtudnom, ha valójában nem is érdekelt volna… a muzsika az elmémre telepedett, a hangok átvették az irányítást a testem felett, én pedig eufórikus örömöt éreztem… boldoggá tett a zene igézetje.

A körülöttem lebegő köd hirtelen sűrűbb lett. A fák ritkulni kezdtek, és hamarosan egy tisztáson találtam magam, melynek nagy részét egy nem túl terebélyes, ám annál mélyebb tó tette ki.

A dallam pedig onnan érkezett. Megbabonázva tettem előre még néhány lépést, egészen addig, amíg a jéghideg víz végig nem nyalt ócska cipőmön. Még csak nem is pislogtam, úgy fürkésztem a tó fölött szállongó ködöt, s közben csak egyetlen gondolat zúgott a fejemben: hadd lássam, honnan jön ez a mennyei zeneszó…

Aztán megpillantottam.

A tó legközepén állt, a víz mégis csak a térdéig ért. Oldalt állt nekem, hegedűt tartó bal keze pont felém esett, így láthattam, ahogy a megrezzenő húrok minden pillanatban derengő, zöld fényt vetnek alabástromfehér, sima bőrére. Hosszú, foszlott anyagú zöld kabátot viselt, a lyukacsokon átsejlett a teste; hosszú, fekete nadrágja nem tűnt nedvesnek, mintha csak érzékcsalódás lenne, hogy valóban ott áll.

Ennek ellenére ahogy zenéjét hallgattam, minden más – az erdő, a tó, még a köd is – jelentéktelenné halványult az ő jelenléte mellett. Minden porcikám azért remegett, hogy közelebb kerülhessek hozzá, hogy közelebbről gyönyörködhessek földöntúli szépségében. Mert gyönyörű volt, oly szívfájdítóan gyönyörű…

Az arc, mely ehhez a nyúlánk és hibátlan testhez tartozott, az első pillanatokban még folyton változott; először a vőlegényemre, Ulfra ismertem benne, akivel napokon belül terveztük megülni a menyegzőt… aztán kedvesem vonásai eltűntek az arcáról, és a helyét valami ezerszer csodálatosabb vette át.

Végre teljes testével felém fordult. Ulf rövid, mélyarany színű haja helyett koromfekete, sima haj omlott félig meztelen vállára, az arca pedig hívogató volt, sápadt és végtelenül csábító, természetfeletti fénnyel világító, zöld szemei pedig arra noszogattak, hogy lépjek a vízbe.

Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem. Térdig gázoltam a jeges vízbe, és nem álltam meg, a ruhám átázott, de nem éreztem a testemet beborító fagyos érzést, amit a tó hidege okozhatott, nem éreztem, hallottam vagy láttam semmit a nykkennen és annak fülbemászó, bűverejű zenéjén kívül.

Egy nykken… a néném mesélt ezekről a lényekről régen oly sokat, a mocsarak és rejtett tavak csábítóiról, akik azt az arcot öltik, melyre a leginkább vágyunk… a legsóvárabb vágyaink kikristályosodása.  

De semmilyen józanító, vagy fenyegető érzés nem tudott a hatalmába keríteni. Nem jutottak el a tudatomig Hrafn távoli kiáltásai, aki kétségbeesetten kutatott utánam, nem éreztem a csontomig hatoló hideget, csak gyalogoltam a csúszós iszapágyon, a kezeimet előrenyújtva, szinte remegve azért, hogy megérinthessem a tőlem alig két-három lépésre álló, káprázatos férfi szeplőtlen bőrét.

A mosolya tovább szélesedett minden suta lépésemmel. Már a mellkasomig ért a víz, alig tudtam moccanni, de az elmémet elborító végtelen öröm és kábulat nem engedett teret a fizikai kínnak.

- SIGNE! SIGNE!

A kis Hrafn rémülten sikoltozott valahol messze, a távolban, ám nem számított… az életem, a jövőm, a múltam hamvai… minden vágyam, álmom és kívánságom testet öltött az előttem zenélő, fekete hajú csodában, és nekem már semmi más nem lehetett fontos.

S mikor végre megérinthettem, ujjbegyeim végigsimíthattak márványfehér bőrén, a boldogság a tetőfokára hágott a szívemben. A nykken abbahagyta a zenélést, hegedűje hangtalanul csobbant a vízben, és úgy merült alá, mintha nem is fából lenne, hanem súlyos kőből.

A fénylő, zöld szemek fogva tartották az enyémeket – közelről is csillogtak, pajkosan, és mégis hideg fénnyel. Mindkét karja vasláncként a derekamra fonódott és magához vont, a mosolya vakítóbb és szemkápráztatóbb volt, mint valaha, teli huncutsággal és rejtéllyel, és mikor az ajkamra hajolt, észre sem vettem, hogy már fuldoklom.

De a csókjába – mely oly elmondhatatlanul részegítő volt – talán hamarabb belefúltam, mint a vízbe, miközben lágy ringatózással merültem a tó legalja felé a nykken karjainak édes fogságában.