Mily rongyos ma a holdfény, uram II.

Leírásbeliztem érettségin, el is készült ennek az egyfejezetesnek szánt, de végül jóval nagyobbra duzzadt történetnek a második része. Jötünheim, dértitánok, Hlédís és Loki (aki egyáltalán nem ért a gyerekekhez).

Maradt a kísérleti nyelvezet, bár talán valamivel enyhébb, mint legutóbb. 

 ♪ Apparat - Goodbye 

Felmerült a kérdés, így sietve pontosítok: Hlédís midgardi számítás szerint körülbelül tíz-tizenegy évesnek feleltethető meg. :)

második rész

A jötün királyt alattvalói sohasem szólítják „felségnek”. Mindig is elzárkóztak az asgardi fellengzéstől.

– Királyom – szólal meg Loki egyik tanácsadója. Mindössze öt férfi tartózkodik a trónteremben az uralkodón kívül, illetve Grüsvid, húsos testét befedő, szürke, félvállas göncében, térdén az immáron méretre szabott ruhákba öltöztetett áz hercegnővel. Loki Nidavellirből hozattatott neki egyszerű, mégis meleg ruhákat, két pár bélelt cipővel és a sebére való gyógykenőcsökkel egyetemben. A tüzelőt és az ételt is onnan szállíttatja magának, uralkodásának kezdete óta. Nagyszerű kereskedelmi viszonyt alakított ki Jötünheim és Nidavellir közt, birodalmának fejlődését is többek között a törpök aranyának köszönheti, akik bőségesen megfizetik a jötün bányákból érkező érceket. – Királyom – szólítja meg a jégóriás ismét a trónján üldögélő királyt, aki az ajkát simogatva mered maga elé, mintha odafagyott volna. – A haldokló igazat mondott. Az áz királyt, a te testvérbátyádat valóban meggyilkolták Vanaheimben. Kémeim mindennek utánajártak. Asgard nemesei azt terjesztik, hogy összeszövetkeztél a ván lázongókkal, hogy részt vettél Thor megöletésében, s hogy a te kezedből származott a viszályfém, melyből a vánok sereget verbuválhattak.

– Kutyák! – kiáltja egy másik tanácsadó. Ősz szemöldöke távolról zúzmarának tűnik. – Megvesztek egészen!

– Ezek meg fognak támadni minket – folytatja az előbb felszólaló Fjölvar. Ő sem visel több ruhát, mint az őrök; csupán az Asgardban nevelkedett királynak és picinyke rokonának van szüksége meleg holmikra. – Hazugságuk pompás ürügy a leigázásunkra. Bátyádat ma temetik, de már királynak választották azt a zsenge húsú férget!

Baldr.

A kislány nagyot nyel. Egy jámbor méhnek álcázott vaddarázs került Asgard trónjára, s terpeszkedik most apja székében.

– Halott a királynéja is? – kérdezi Loki föl sem nézve.

– Igen. Ahogy a ván elöljárók is. Leölték őket, mint a disznókat, mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a szájukat. Gondoskodtak róla, hogy olybá tűnjék, mintha ők csalták volna tőrbe a királyt.

– Halálra való áz népség! – fröccsennek ki a szavak egy, a többieknél is hatalmasabb titán szájából, aki a zúzmaraszemöldökű tanácsadó mellett áll karba tett kezekkel. – Én mindig mondtam, ezekkel barátkozni dőreség!

A kislány megrezzen Grüsvid ölében. Egyetlen ázként több, mint félelmetes a gyűlölködő óriások között ülni, főleg úgy, hogy már alapjáraton sem lehet nyugodt. Sejti, hogy nagybátyja azért rendelte ide maga mellé, mert nem akarja, hogy egymaga kószáljon a palotában, kiszolgáltatva az őrök esetleges hecceinek vagy a szolgák torzsalkodásának.

Furcsa számára ez a kettősség. Jól emlékszik az éjszaka hallott kegyetlen szavakra és a darabokra eső egészekre, a férfin most mégsem látszik semmi. Nagybátyja hallgatag; őrá pedig egy oldalpillantást sem fecsérel.

– Úgy van! – A többinél is termetesebb óriás szavait buzgó helyeslés fogadja. Fjölvar a magasba lendíti ökleit, a többiek a mellüket verve zúgolódnak. – Az ázok csak bajt hoznak a fejünkre! Laufey folyton hadban állt velük, te a békére törekszel, de ezekkel sehogy sem juthatsz dűlőre! Nem nyugszanak, amíg mindenki előttük nem térdepel!

A hangzavar még erősebbé válik. A király még mindig nem emel szót, nem felel a dühös felkiáltásokra, s így Hlédísnek fogalma sincs arról, hogy vajon egyetért-e velük.

– Elébük kell vágnunk – szól egy újabb titán. – Nem engedhetjük, hogy betörjenek ide, és megint megfosszanak minket attól, amit visszaszereztünk! Nem vehetik el újra a Fényünket!

– Próbálkozzanak csak meg vele! – harsogja a nagydarab.

– Elég! – szisszen fel Loki hirtelen, mintha buta kölykök civódását hallgatná. – Semmire sem megyek az utálkozásotokkal, csak megfájdul tőle a fejem.

Fjölvar néhány lépéssel közelebb helyezkedik a trónhoz.

– Tennünk kell valamit. Meg kell mutatni az aranyban pancsoló áz söpredéknek, hogy az óriások ereje a régi. Nem tűrhetjük el, amit ellened végeztek!

– De nem ám! – mordul fel újra a leghatalmasabb, és ő is előre tör, ezzel meglepett kifejezést csalva még Loki arcára is. A titán nem áll meg ott, ahol Fjölvar, egyenesen a gyermek felé trappol, döngő, súlyos léptekkel. – Mi pedig itt őrizgetjük a hercegnőjüket? Egy ázt dédelgetünk a karjainkban, kétszínű, pökhendi pávák porontyát! Fogadni mernék, hogy lenéz minket, mint azok! Kölyök még, de ugyanolyan, mint a többi! – recsegi, majd egy horkanás kíséretében a kislány arcába köp.

A hideg, sűrű nyál lustán csorog végig Hlédís arcán, aki a döbbenettől még undorodni is elfelejt. Grüsvid a saját ruhájával tisztítja le a bőrét, ügyelve, nehogy felsértse az ott húzódó, még épp hogy csak varasodó sebet.

– Barbár szörnyeteg! – csattan fel az óriásasszony, szavait a nagydarab titánnak címezve. Megteheti, hisz az óriások közt nincs olyan szigorú hierarchia, mint Asgardban, ahol a cselédeknek feljebbvalóik társaságában leszegett fejjel kell tartózkodniuk, s némának kell maradniuk mindaddig, amíg uruk vagy úrasszonyuk meg nem szólítja őket. Ennek tükrében Hlédís számára meghökkentő Grüsvid merészsége, ugyanakkor megnyugtató is, látva, hogy szolgálónője nem fél kiállni érte, még a bősz óriásférfival szemben sem. – Ez csak egy gyermek, nem egy véreskezű hódító! Vagy tán úgy érzed, fenyegetést jelent rád?!

– Elhallgass, ostoba assz–

– Csendet! – A király metsző hangja mindenkinek a torkára forrasztja a szavakat; szitkok, biztatások, méltatlankodó horkanások rekednek a mellekbe, a csendet szinte harapni lehet. – Fogjátok le.

A trónterem egyszeriben vesztőhellyé válik. Fjölvar és a zúzmaraszemöldökű egy szempillantás alatt karon ragadja a korábban fröcsögő jégóriást, és térdre kényszerítik a merev arcú uralkodó előtt.

– Talán hazugság hagyta el szájam? – üvölti az óriás félelemtől és dühtől eltorzuló arccal. – Talán lábat kellene csókolnunk azok sarjának, akik nyomorba döntötték népünket?!

Az uralkodó felelete megkésik, szemei fagyos fényű parázsként izzanak jégszilánk-diadémja alatt. Lassan felemésztő tűz ez, nem hirtelen fellobbanó, vad lángolás; annál sokkalta könyörtelenebb, sokkalta veszedelmesebb.

A feszültségtől zúgó csöndben Hlédís fülsiketítő zajnak érzi a saját szívverését. Már nem remeg, de a torka elszorul, mintha szurtos körmű, kék titánkezek markolnának vékony nyakára.

– Azoknak? Nem. – A király könnyeden talpra emelkedik, szőrmeköpenye aláomlik, egészen a földig. – Sosem parancsolnám nektek, hogy egy asgardinak hódoljatok. – Szavait harsány éltetés fogadja a többi óriás részéről. – De egyvalamit elfelejtesz, kutya. – Hangja fenyegetőn elmélyül, állkapcsa megfeszül, mint egy támadásra kész ragadozóé. – Ez a gyerek Thor vére, s így az enyém is.

Hlédís szemei kerekre nyílnak, mint két harmatos nefelejcs, amikre sok viszontagságos idő után végre üde napfény hull. Jól hallotta az előbb? A nagybátyja a védelmébe vette?

Nem gyűlöl… nem vet el magától…

 megóv.

– Nem a véred – vágja rá a lefogott óriás vakmerően. Fjölvar erre nagyot ránt rajta; valami tompán roppan, és a hangadó felvonít.

Loki szája széle megrándul.

– Voltak idők, amikor egyetértettem volna veled. De sem akkor, sem most nem tűrtem volna, és nem is tűröm, hogy becsméreld Thort, vagy az övéi közül bárkit. És nem gondolom, hogy tiszted lenne állást foglalni azt illetően, hogy ki az én vérem, és ki nem. De ne aggódj, kutya; több ilyen baklövést bizonyosan nem követsz el. – A mondat végére egy finom mozdulattal tesz pontot, mellyel jelt ad az egyik, a terem sarkában várakozó őrnek.

Az óriásférfi elborzadva nézi, ahogy a tar fejű őr megindul felé, a kezében egy élesen szikrázó jégtőrrel. Felkiált, kétségbeesetten próbál kitörni fogvatartói kérlelhetetlen szorításából, de esélye sincs a menekülésre.

– Uram!

A felcsengő magas, törékeny hang megsokszorozódva visszhangzik a makulátlan falak között. A jelenlevők egy emberként kapják a pillantásukat a kislány felé, aki ugyan még Grüsvid kezét fogva, de bátran, egyenes háttal áll, egyik harisnyába bújtatott lába a trónushoz vezető lépcsőn pihen, félúton az alattvalók és a veszedelmes tekintetű jötün király közt.

– Uram, kérlek, légy kegyes hozzá! – könyörög Hlédís, szabad kezét lapos mellkasára szorítva. – Kérlek… oly sok vér folyt már el… – A szemeit alázatosan lesüti, amikor Loki hitetlenkedőn felvonja egyik éjfekete szemöldökét, de a hangja nem fúl el. – Fandral bácsit a szemem láttára fektették a földbe… drága oltalmazóim, nemes anyám oda, és… és apám… – Egy pillanatra elcsendesül, hogy erőt gyűjtsön, ujjai a törp fonálból szőtt ruha anyagába fúrnak, mintha puszta kézzel kitéphetné a fájdalmat hevesen dübörgő, piciny szívéből. Mikor felpillant, nagybátyja ismerős szempárjával találja szemben magát, amik azonban már nem égnek abban a baljós, derengő fényben: haloványan világlanak, mintha hártyavékony jégréteg nyújtózott volna végig a mélykék tavakon. – Apám soha nem követelt volna életet a büszkeségéért.

Az asgardi, aranyfényben ragyogó trónteremben egy ilyen tettet követően sírmély csönd ülne, Jötünheim népe azonban nem a hallgatáshoz és a meghunyászkodáshoz szokott; valamennyi jelenlevő felzúdul, az őrök egymáshoz hajolva sutyorognak, míg a tanácsadók dühöngve ócsárolják a köpködőt és követelik a halálos ítéletet.

– Ilyen felségsértésre nincs mentség!

– Nincs helye köztünk!

Loki szótlan. Hlédís számára rejtély, mi járhat a fejében. Nem elég érett még ahhoz, hogy olvasson belőle, megfejtse apró rezdüléseinek titkos értelmét – nem is csoda, hisz atyjának is évszázadokba telt, hogy rájöjjön, miként lehet kisilabizálni az igazságot minden világok legnagyobb hazudozójának szoborszépségű vonásaiból, azokból, amelyek most dermedtek az erőlködéstől, hogy visszanyelje könnyeit. A dértitánok, bár tisztelik és szeretik, még sohasem látták elgyengülni, és nem is néznék jó szemmel, ó cseppet sem, hogy a király a pazar trónterme közepén összeomoljon a gyásztól, mint egy napra tett, sérülékeny jégfaragvány.

– Grüsvid – szól Loki, a hangja sürgetőn zeng –, vidd el innen.

Az óriásasszony zokszó nélkül teszi a dolgát. Előrenyúlva hatalmas karjaiba veszi a gyermeket, aki nem szakítja el a tekintetét a királyétól, esdeklően, ugyanakkor szelíden néz rá, mintha már előre megbocsátaná neki azt is, ha semmibe veszi esengését.

– Elkísérem őket – ajánlkozik fel egy markos, hegyes orrú őr. Lándzsáját a vállára vetve Grüsvid mellé sorol, s mikor átlépik a teremből kivezető ajtók egyikének alacsony küszöbét, lapátnyi tenyerével finoman megpaskolja az áz hercegnő szőke fejecskéjét.

ᚼ

– Úgy beszéltél, mint a nagyanyád.

Hlédís megriadva kapja fel a fejét. Túlságosan is nagy ágyának szélén ülve dédelget egy ökölnyi nagyságú, márványfehér, nyolclábú állatot, mely elégedetlenül hörren fel, mikor megérzi, hogy már nem simogatják.

Loki fél karjával nyitva tartja az ajtót, amíg Grüsvid kisiet rajta, aztán hagyja becsapódni, a döndülésbe belezengnek a falak.  A diadémját már levette, magas homloka ezúttal ránctalan, mintha egy óvatos kéz, mint virgonc gyermek homlokáról a sarat, lemosta volna róla a fájdalom, a harag, az undor árkait.

– Mint Frigga királyné, uram? – A kislány megint csak állja nagybátyja tekintetét, arca megszeppent, de már nem retteg tőle. Megvédett. A vérének nevezett.

– Igen. Ő is tisztelt minden élőt, gyengéd volt azokhoz, akik soha nem szolgáltak rá, és oktalan irgalmat tanúsított a legförtelmesebb söpredék iránt is. – Célzó pillantást vet a Hlédís ölében forgolódó rákszerű lényre. – Ezeket a cselédek bunkókkal szokták agyoncsapni.

– Pedig bájosak… szerintem.

Loki ajka halvány félmosolyra rezzen.

– Ameddig ki nem fosztják az éléstárat. – Néhány halk lépéssel átszeli az ajtó és az ágy között húzódó távolságot, és egyszerűen lehuppan mellé, hosszú, vékony lábait hanyag terpeszbe vetve. Unokahúga döbbenten pislog rá: itt töltött ideje alatt Loki egyetlen egyszer sem mutatkozott ilyen emberinek, ilyen valóságosnak. Hol testbe öntött kín volt, hol egy fensőséges, éteri istenlény, de sohasem az apja fivére, vagy az ő rokona, gondviselője, valaki, akit odaadóan, ragaszkodva szerethetne.  – Bár, ami azt illeti, ez a kis vakarcs még mindig inkább érdemes a jóindulatodra, mint az a féreg, akinek odakint megóvtad az életét.

A kislány önkéntelenül is megérinti a helyet, ahová az óriás köpött, majd ujjai továbbvándorolnak a sebére, pillái megrebbennek.

– Nincs harag a szívemben, uram. – Összerándul, amikor a jégrák a tenyerei alól kifordulva a kőre koppan. Hihetetlenül kicsinek érzi magát a jegesmedveprém takarón gubbasztva, kék bőrű, kutakodó tekintetű nagybátyjával szemben, aki a hatalmas ablakokon át beáradó, cseppet sem melengető fényben fürösztve még ifjabbnak tűnik, mint amilyennek általában. – Az ázok bűnöket követtek el a jötünök ellen. Láttam a szőtteseket, amik a csatáikról készültek… Sziksziget, Gyilokárok…

– … Déragyar-fok és Vörösjég – vág közbe Loki. – Én is abban a palotában nőttem fel. Ismerem a szőtteseket. – Hlédís orcáiba forróság tolul, és nem a szoba sarkában pattogó tűz miatt. A férfi újfent elmosolyodik, de ebben a gesztusában sincs túl sok öröm, csupán beletörődő, mélabús élc. – Meg kell hagyni, okos volt ez tőled. – Váratlanul két hűs ujja harapófogójába zárja Hlédís állát, és kicsivel közelebb vonja magához, amibe a gyerek belenyekken. – Ha így folytatod, hamar megnyered magadnak őket. Látták, hogy becsülöd az életüket… Ezért sokra fognak tartani.

– Én… – Nehezére esik a beszéd úgy, hogy nagybátyja az állkapcsát szorongatja. – Én nem gondolkoztam, uram…

A kék szemek összeszűkülnek. Loki szemmel láthatóan nem erre a válaszra számított.

– Igaz. Vajh’ miért is gondoltam, hogy nem örökölted el apád szánni való, bárgyú jóindulatát?

– Én csak nem akartam, hogy… hogy ok nélkül szenvedjen. Én…

– Csitt – szusszan fel Loki. – Jól tudom, olyan nemes lelkű akarsz lenni, mint Thor. Mi több, olybá tűnik, az is vagy. De az, hogy igaz lélek vagy, még nem jelenti azt, hogy nem szabad néha gondolkoznod is. – Mutatóujjával erőteljesen megböki a kislány homlokát. – Erre a nagyanyád ékes példa. – Továbbra sem engedi el, pillantása fürkészőn jár rajta, mintha most látná először, s Hlédís biztos benne, hogy ez valamilyen értelemben így is van. Mindeddig nem tartotta fontosnak, hogy megszemlélje, hogy érdemben tudomást vegyen róla. – Ott van a vonásaidban. Viszont a szemedben apádat látom… Senki sem állt a szívemhez náluk közelebb, s lám, mostanra mindketten halottak. – A hangja nem remeg meg, de attól még a kijelentés semmivel sem kevésbé gyötrelmes. – És itt vagy te, Hlédís… – A lányka állát szorító ujjak lesiklanak a torkára, de nagybátyja épp, hogy csak fogja, nem mér rá nyomást, ugyanakkor, ha akarná, másodpercek alatt elroppanthatná a csontjait, és ez Hlédís előtt sem titok. – A legnyilvánvalóbb bizonyíték apád árulására. És még ő nevezett engem alakoskodónak, hamis hitűnek!

A gyermeknek nincs bátorsága elárulni, hogy elképzelése sincs, miről beszélhet a férfi, csak néz rá, azokkal kerekre nyílt szemekkel, melyekben Loki a nyári ég kékjét látja, miután bátyja viharfellegei felszakadoztak rajta, évezredekkel, évszázadokkal, percekkel ezelőtt.

Loki félrefordítja a tekintetét, a keze lehull unokahúga fehér nyakáról. Hlédís ugyanazt a zaklatottságot, ugyanazt a kétségbeesett keserűséget látja rajta, mint amit a trónteremben, s bár őszintén, tiszta szívből meg akarná tenni, nem közelíti meg, mert tudja, hogy Loki képtelen lenne úgy reagálni, ahogy az helyénvaló lenne. Gondolkozz, villan át a fején. Épp ő mondta, hogy gondolkozz.

– Sajnálom – szól a férfi, miközben talpra áll, és eligazgatja magán a súlyos szőrmét. – Botorság lenne tagadnom, hogy nem értek a gyerekekhez.

Hátra sem nézve kiviharzik a helyiségből, magára hagyva a meglepődöttségtől elnyílt ajkú kislányt.

ᚼ

Az ég fölöttük, mint súlyos víztömeg, úgy tűnik, mintha hullámzana a sápadtan ragyogó nap körül, melynek fénye épp, hogy csak megcirógatja Jötünföldet. Hlédísnek nyújtózkodnia kell, hogy elérje szolgálónője kezét, akinek oldalán lesétál a palotától vezető, hófödte lejtőn, csizmácskája alatt alig-alig süpped be a vastag, szilárdra fagyott fehérség. Csontszínű ruhája fölött szőrmeszegélyes köpenyt visel, sűrű, szőke hajkoronáját vastag csuklya alá tömködték. A közelben járkáló dértitánok szekereket vonszolnak, halról és frissen leölt fóka húsáról alkudoznak tetőtlen bódéik alatt, az asszonyok a hátukon cipelik hangosan kurjongató csemetéiket. Néhányan meg-megbámulják a tétován lépkedő, kicsiny alakot, de nem szólítják meg, nem súgnak össze (a palotán kívül amúgy is ritka a susmorgás, az óriások legtöbbször harsány hanggal hirdetik, mi szívüket nyomja), hisz tudják, ki ő, a palotaőrök és Loki tanácsadói már mindenről beszámoltak. Tudják, hogy a meggyilkolt áz király leánya, ahogy azt is, hogy a védelmébe vett egy közülük valót.

Grüsvid lepillant rá, hatalmas kezében szinte teljesen elveszik a kislány kézfeje. Az erőtlenül fújdogáló szél meg-meglebbenti az asszony vaskos, olajosan fénylő hajfonatát.

– Min töprenkedsz, gyermek?

Hlédís a fejét ingatja. A tekintetével egy kósza jégrákot követ, mely oldalazva fúrja magát előre a dermedt hóban.

– Csak… csak a nagybátyámon. – Elengedi Grüsvid kezét, és előreugorva a tenyerei közé zárja a rákot. Az bosszankodva kapálózik. – Azt kívánom, bár többet tudnék róla.

– Nagy király – mondja a szolgálónő, miközben letérdel mellé, és felmarkol egy adag havat. – Megölte az előző uralkodót, a hatalomittas Laufeyt. Senki sem siratta el; könyörtelen volt, és ezreket áldozott fel a meddő háborúi oltárán. Eztán egy ideig nem volt fője nemzetségünknek… Laufey nem jelölt ki örököst. Talán azt hitte, örökéletű lesz. – Talpra segíti a hercegnőt, aki időközben útjára engedte a jégrákját. Kézenfogva folytatják útjukat a közelben egymásnak feszülő, jéggel cirádázott sziklatömbök felé, melyek közt egy helyütt keskeny völgy nyílik. – És aztán felbukkant ő – folytatja Grüsvid. – Ő volt Laufey fia, akit a néhai király elvetett magától, mert túl aprónak született. Magának követelte az örökségét, és bizonyította is rátermettségét, amikor visszaűzte a népünket tizedelő vadfarkasokat a barlangjaikba. Könnyen bír velük, a jelenléte úgy hat rájuk, mint valamiféle delejes igézet. Egy mellé is szegődött, Fenrir; mindig itt kóborol a palota környékén. Nem kell tartanod tőle, ha látod – senkit nem támad meg, aki nem a király ellensége.

Farkasok szelídítője, a jötünök legapróbbika s mégis leghatalmasabbja. Hlédíst megriasztja a tény, hogy még mennyi, de mennyi mindent nem tud a férfiról, akit az apja oly híven szeretett, aki megvédte az övéivel szemben, és aki a családját jelenti mostantól. Szüksége van még némi időre ahhoz, hogy ezt teljes valóságában felfoghassa. Kevésbé gyermekded talán, mint a korabeliek, de mégis gyermek, és tudomásul venni a tényt, hogy lezárult egy korszak, melyet öröknek hittünk, a legbölcsebb aggastyánoknak is erőt próbáló feladat.

Hlédís és Grüsvid legközelebb tíz perc gyaloglás után pihennek meg, Fandral sírhalma mellett. A hegyek mellénél emelkedő síremlékek között hantolták el, ott, ahol a legnagyobb jötün-hősök is nyugszanak.

– Ezek Bergelmir ormai – mondta egy borzas, fekete szakállú déróriás Fandral temetésének napján. A sír kiásásán dolgozott, miközben a lányka Grüsvid szedett-vedett ruhájába fogódzva didergett, az arcán végigcsorgó könnycseppek összekeveredtek a bőrén folyékonnyá sorvadó jégkristályokkal. – Látod-é? – mutatott az óriás a komor kőtömegre. – Kékek, mint az ősatya ábrázata vót’. Régen sokkal magasabbak vótak’, de a hó és a jég felkapaszkodott a mellükig. Ide temessük’ hát a nagy lelkeket, és így az ősök a mellükre vonják őket. 

Fandal sírjának félgömbjét felhőfehér, kristályos élű kövekkel rakták ki. Hlédís leguggol a hant mellett, és a zsebébe nyúlva előhúz egy borvörös damasztból összeöltött szövetvirágot.

– A törpök rózsáit felemésztené a jötün-tél – leheli, miközben a virágot a kövek közé helyezi. 

A Papa sírját nem tisztelhetem meg, gondolja, a szemeit nedvesség futja el. Ha egyáltalán eltemették azok a csalárd lelkek…

Mindazonáltal, nem sokáig kesereghet magában. Könnyei fátylán át egy ismerős alakra figyel fel, mely halovány ugyan és fakó, mintha a végzet felfalta volna színeit, de ott van, a maga robosztus szépségében, a hegyek közt kígyózó völgy bejáratánál, de amikor a gyermek önkéntelenül is felé mozdul, futásnak ered, eltűnik a kőmeredélyek közt, lába nem hagy nyomot a hóban.

Hlédís tudata abban a pillanatban végtelenül szűk térré válik, amibe nem fér bele, hogy meghallja Grüsvid kiáltásait, hogy végiggondolja, hogy a köpenye nélkül akár meg is fagyhat; rohanás közben lerántja magáról a kelmét, hogy könnyebben haladhasson, midőn a szoknyáját felhúzva gázol előre a hóban, apja illékony árnyalakját követve.

– Hercegnő! Hercegnő! Hová rohansz?

Az óriásasszony másodpercek alatt szem elől téveszti a kislányt, aki fehér ruhájában és kicsiny termetével egykettőre elveszik a hóban úszó sziklák között.

– Papa! – kiáltja Hlédís, botladozva igyekszik az árny nyomában, ami azonban nem áll meg, fürgén általillan a völgyön, alakja olykor meg-megremeg, eltűnik a gyermek szeme elől, mint valamiféle csalfa délibáb. – Papa!

Hlédís kimerülten támaszkodik egy kőnek a völgy túlvégén. Sehol sem látja a jelenést, ahogy lihegve körülnéz az elé táruló sík, terméketlen tájon, ám még mielőtt véglegesen elszontyolodna, jobb felől újfent felfigyel az alakra, amint az, mintha csak megsűrűsödött köd lenne, belesétál a magas sziklafalba.  

Egy barlang. Egy barlangnak kell ott lennie.

Odarohanván azonban nyomát sem leli egy akkora üregnek, amibe egy apja-méretű férfi beférne. Az ott nyíló, jégrámázta hasadék csak ahhoz elég tág, hogy kissé előregörnyedve bemászhasson, ám alig néhány méter megtétele után  egyértelművé válik előtte, hogy itt nem fog ráakadni arra, amit mindeddig követett. A barlang zsákutca; az alja puha hóval bélelt, alacsony falát és mennyezetét nedvesen ragyogó, hullámokba dermedt jég borítja. Hlédís kifulladtan, csalódottan rogy alá. Csak ekkor érzi meg, hogy mennyire fázik, átnedvesedett szoknyája a lábikráira tapad.

Furcsa érzés keríti hatalmába. Hiába a hideg és a bensőjét átjáró, kérlelhetetlen szomorúság, a barlang visszatükröződő falai és a lágy hószőnyeg megnyugvással töltik el, mintha eredetileg is ide indult volna. Ujjait lassan, óvatosan végighúzza az egyenetlen felületen, mely úgy tükrözi vissza kipirult, sérült arcát, mint Asgard leghatalmasabb tengerének bágyadtan fodrozódó felszíne.

Újból és újból végigsimít a falon, mintha valamilyen mintázatot keresne a szabálytalan redőkben – aztán, a rákövetkező pillanatban, a tükörképe eltűnik.

A lányka álmélkodva nézi, ahogy, mintha csak tiszta üvegen át leselkedne, színes, vidám alakok tűnnek fel a jégfelszín mögött; az édesanyja, Sif, amint serlegét a magasba emelve élteti őt születésnapja alkalmából, Fandral és Volstagg, amint sertől kótyagosan a tánctérre citálják, és Thor, ahogy felemeli a fejét a karjáról, és melegen rámosolyog az asztalánál ülve, ahol nem ritkán késő éjjelig virrasztott különböző államügyek fölött.

– Papa…

A bűvölet nem tart soká. Apja szeretetteljes arca tovatűnik, mihelyt elhúzza a kezét a hideg faltól. Hlédís nem érez félelmet, csak valami zsibbadt, tompa bú járja át, keveredve a melegséggel, amit halott szerettei viszontlátása csörgedeztetett benne. Nem tudja, mi ez a hely, hogy miért ide vezette az a különös árny, de nem bánja, egyáltalán nem; hanyatt dől a hóban, karjait széttárja, úgy pillant fel a barlang mennyezetére, és a hideg, mint édes mostoha, lassanként álomba ringatja.

– HLÉDÍS!

– GYEREK! IDE!

A távolról érkező kiáltások, mint mentőkötelek rántják ki a végzetes pilledtségből. Szemhéjai lassan felnyílnak, ujjai a lelapogatott hóba mélyednek, a kásás anyag a körmei alá furakszik. Meggémberedett tagjait nagy nehezen munkára bírva négykézláb emelkedik, és a kijárat felé indul, szája, mintha csak kimázolta volna, halványkék a tél csókjától. A barlang előtt domborodó hókupac mögül kilesve féltucat jégóriást lát és szolgálónőjét, amint hangosan kiáltozva kutatnak utána. Észreveszi nagybátyja, a többiekhez képest alacsony figuráját is, amint kezét szemellenzőnek használva pásztázza a látóhatárt, nyilvánvalóan az ő nyomát kutatva. Hlédís már moccanna, hogy elé lépjen és a bocsánatát kérje, amikor ismét felfigyel arra a magas, széles vállú alakra, amit idáig követett, és eszét ismét felülírja a szíve.

Esztelenül iramodik a jelenés után, a végtelen hómező irányába.

– HLÉDÍS!

Papa… Kérlek, várj meg! Várj meg!

– Hercegnő! Állj meg! NE MENJ TOVÁBB!

A titánok üvöltései elvesznek a felfogása peremén. Kétségbeesetten szalad a kísértetalak után, remélve, hogy ezúttal utolérheti, kiderítheti, miért kísérti, hogy mi a célja vele, ám egyszeriben elfogy alóla a talaj, helyét feneketlennek tetsző mélység veszi át. Hlédís túl későn fékezi meg ösztönösen mozduló lábait, karjait riadtan tárja szét, mint egy felszállásra készülő pinty, ajka sikolyra nyílik, ahogy megérzi, hogy menthetetlenül előrebillen a szakadék mohón ásító állkapcsai közé, ámde az utolsó pillanatban erős, vékony karok kapnak a dereka után, amelyek aztán hátrarántják, lefelé, a föld felé.

Pár másodpercre még a lélegzet is beléfúl. Az oldalán hever, mögötte Lokival, aki éppoly szaggatottan kapkodja a levegőt, mint ő, mikor végre elég merszet gyűjt ahhoz, hogy lélegezzen.

– Láttam – zokog fel, miközben megfordul fektében, és teketória nélkül a férfi mellébe temeti az arcát, aki abban a percben lehetne bárki, erdei rém, lángsárkány vagy maga Nidhögg, a gonosz hüllő a Világfa gyökerei köré fonódva, a gyerek hozzábújna, és az ölelésébe fészkelné magát, hisz a gyásztól és a fájdalomtól lassanként egészen elfeledi, mi is a félelem. – Láttam…

Loki hosszú, finom ujjai a kislány tarkójára simulnak, hogy még közelebb vonja magához, mintha még mindig a lezuhanás veszélye fenyegetné. Meredt tekintettel kémleli a szirtet, ahol, csakúgy, mint unokahúga, ő is látta a semmibe veszni azt a gyötrelmesen ismerős alakot, aki mégsem Ő volt, nem lehetett, hisz Ő sohasem fordított volna hátat a gyermekének. Talán még neki sem.

– Én is – zihálja. – Én is láttam.

ᚼ

Egyik aranyló hajtincse száraz bőrű, karcsú kígyóként csavarodik a mutatóujja köré. Színtelen arccal fekszik az ágyában, felmelegített, puha lepedőkbe csavarva, orra csöpög, mint egy olvadozó jégcsap, a tekintete üres. Loki a fejtámlának támaszkodva ül mellette, nadrágban és sebtében megkötött, vastag köntösben, mely erőtlenül nyílik szét a mellkasán. Hosszú ideje hevernek már így, némán, a gondolataikba és a gyászukba süppedten.

Mindketten látták Thor árnyát, igen. Ott volt, mintha egy pillanatra felhasadt volna a valóság szövete, de hűtlenül tova is tűnt, mindkettejüket hátrahagyva, mellük fala mögött a parttalan hiánnyal.

− Nem volt valóságos – szólal meg Loki, lenézve a pislogás nélkül bambuló, váladéktól fénylő arcú gyerekre. – Nem az apád volt. Csak egy illúzió. – Hlédís nem felel, csak alig hallhatóan szipog egyet. A férfi mélyet sóhajt. – Először azt hittem, az ellenségeink küldték ezt az igézetet, hogy a halálba csaljon téged, de most már kétlem, hogy így lett volna. A mágia forrása nem valaki más volt. – Óvatosan, de határozottan a lányka álla alá nyúl, és maga felé fordítja az arcát, hogy láthassa a szemeit, amelyek oly elviselhetetlen erővel emlékeztetik Thorra. – Apád említette, évtizedek távlatában, de említette, hogy olykor vannak különös vízióid… melyek idővel a valóságba szivárognak. Igaz ez?

– Igen.  

– És sosem merült fel senkiben, hogy a képességeidet megfelelő irányítás alatt ki is terjeszthetnéd?

– Erről inkább hallgattunk – rázza meg a fejét.

Loki lemondó szusszanást hallat.

– Szűk elméjű népség az ázoké. Ez az én ifjúságomban is így volt, és talán soha nem is fog változni.

A kislány ismét csak egy csüggedt szipogással válaszol. Loki pár percig keresi a szavakat, amire nem sokszor kényszerült rá eddigi élete során, ámde ezzel a bánatos kis emberpalántával szemben, aki, számára is felfoghatatlan módon, valamiféleképp hozzá is tartozik, messze nem olyan egyszerű megemészthetően megfogalmazni a gondolatait.

– Ez áldás, Hlédís. – A neve hallatára a gyermek ezúttal magától, erőltetés nélkül felpillant rá. Loki kétségbeejtően, félelmetesen ártatlannak látja. – Azért jelent meg előtted apád, mert ő tölti ki a gondolataidat, ő az, akit mindenáron újra magad mellett akarsz tudni. A mágiád behódol az akaratodnak, ám mivel még pallérozatlan, az illúziód foszlékony, gyenge, és magad sem tudod irányítani. Elillan előled, mert a tudatod ugyanakkor már elfogadta a tényt, hogy Thornak vége, nem tér többé vissza.

– Nem akarom, hogy még egyszer ilyesmi történjen – szepeg.

– Nem is fog – szögezi le a férfi. – Én sem akarom. Majdnem az életedbe került, egyrészt, másrészt nem szeretnék Thor leamortizált árnyalakjaiba botlani lépten-nyomon.

– De… Miért vitt oda? – kérdi a kislány rekedten, még szorosabban belegubózva lepedő-bábjába. – Miért vittem magam oda? Abba a különös barlangba?

– A barlang a furcsa víziókkal és hullámos falakkal? – Hlédís bólint. – Nos, erre a válasz, azt hiszem, igen egyszerű. Nagyon erős mágikus energiák összpontosulhatnak ott, amelyek vonzzák a magunkfajtákat. A mágiád vezetett oda, amit a nagyanyádtól örököltél.

Unokahúga figyelmét mindebből egyetlen szó ragadja meg.

– Magunkfajtákat? – visszhangozza, szemei felcsillannak egy pillanatra, felsejtetve megszokott, jámbor tündöklésüket. – Te is…

– Igen – feleli Loki, mielőtt még a gyerek egyáltalán végigmondhatná. – Engem Frigga tanított meg használni az erőmet, téged pedig, olybá tűnik, én foglak. 

3. >>