Mily rongyos ma a holdfény, uram III.

Üdvözlet a KAS fedélzetén hánykolódó hajósoknak! Itt van az ősz a Gwen, itt van újra, és hozott új  fejezetet, amelyben visszalátogatunk Jötünföld havas vidékeire, hogy szemrevételezzük, hogy folytatódik többgenerációs családi-és királydrámánk. Lokit kísérti a múlt, Hlédís meg, amellett, hogy lassanként felgöngyölíti a nagybátyja és édesapja körül lengő titkokat, Sue szavaival élve, megtapasztal némi "kultúrsokkot." 

Az igazság amúgy az, hogy ez a fejezet sokkal hosszabb lett volna eredetileg, de kettébontottam, így négy rész helyett öt lesz. Mind dramaturgiailag, mind egyéb szempontok alapján ez a jobb döntés - tízezer+ szó szerintem kicsit nehezen lenne befogadható egyhuzamban, pláne úgy, hogy ennek a történetnek elég rágós nyelvezete van. 

Jó olvasást, és ne felejtsetek el bundát ölteni előtte! 

Zenemellék: ♪ 

És lett egy mix is.

harmadik rész

A zabolátlanul zúgó szél frissiben lehullt porhavat sodor a jötün király ívelt orrú, bélelt csizmájára, ahogy az a háta mögött összekulcsolt ujjakkal megáll roppant méretű, hófehér kőből emelt palotájának nyitva álló kapujában. A bejárattól futó emelkedő aljában változatlanul, ricsajosan zajlik az élet; két óriás egy vég összetekert, jó minőségűnek tűnő farkasprém árán vitatkozik, míg néhány csapatba verődött anya csintalanul lármázó gyermekeiket igyekszenek rendre inteni.

Az uralkodó mellett ácsorgó, erőteljes, élete delében járó titán, Fjölvar futólag végigsimít őszes szálakkal átszőtt, fekete szakállán, szemei, melyek a legviharosabb őszi napok egének bágyadt füstszínét idézik, gondterhesen fénylenek.

– Biztosra veszed, hogy az áz akasztanivalók nem próbálnak lerohanni minket?

Loki nem néz rá, éberen ragyogó tekintete a távolba réved. Hosszú mutatóujját lágyan végighúzza a kapufélfára kapaszkodott, csillámló jégrétegen, mely úgy lepi be a fát, mintha valamiféle különleges, síkos érintésű gomba lenne.

– Nem fognak, bátran elhiheted nekem, Fjölvar. – E tanácsnokában bízik meg a legjobban. A többiek is javarészt jóravaló, egyenes lelkek, de Fjölvarban megvan az óriások közt valamivel kevésbé gyakori, ám egy jól működő ország vezetéséhez nélkülözhetetlen politikai érzék. – Az asgardiak két dolognak köszönhetik a csodás gazdagságukat: a vánok kifacsarásának és a törpökkel fennálló jövedelmező üzleti viszonynak. A törpök szemében azonban mi még az ázoknál is nagyobb megbecsülést élvező üzletfelek vagyunk, hisz kohóik nagy részét a mi szenünk fűti. A királyuk ennélfogva kijelentette, miután megkapta a helyzetünkről beszámoló levelemet, hogy ha az ázok hadat merészelnek indítani Jötünheim ellen, mindenfajta üzletet felfüggeszt velük, eddig megköttetett szerződéseiket pedig apró darabokra szakíttatja és szélnek ereszteti.

– Feltételezem, ennek fejében felajánlottál számára valamit.

– Az arcátlanul jutányos árainkon túl? Fel, valóban. Félévre elég szenet küldettem neki, tudomására adva atyafiságos érzéseimet.

Alattvalója hangosan, öblösen felkacag, hatalmas karjait keresztbe fonja a mellén. Loki kedvtelve hallgatja bizalmasa röhécselését: hiába uralkodik már hosszú-hosszú ideje, még mindig meg tudja lepni olykor, hogy az óriások valóban tisztelik és megbecsülik, mi több, csodálják. Nincs hozzászokva ehhez az érzéshez.

Fjölvar hamarost felhagy a vidulással, arca elkomorul, ahogy egy újabb aggasztó gondolat tör rá.

– Királyom – szól csöndes, higgadt hangon. – Ha a seregeiktől nem is kell tartanunk, a csöpp kis áz továbbra sincs biztonságban. Mint a holt király egyetlen gyermeke, jogot formálhat Asgard trónjára, továbbá ő az…

– … Az egyetlen, akinek Asgard népe elhinné, hogy a szülei nem az én és a ván elöljárók elvetemült mesterkedésének hála költöztek Hélbe – fejezi be a megkezdett mondatot Loki, orrcimpái kitágulnak s a szája széle megrándul, mintha a távolban már látná a galádul somolygó orvgyilkosok sziluettjét. – Tudom.

– A mi fajtánk nem jelent rá veszélyt. Híre ment a Harwulf felé tanúsított kegyességének, s már senki sem követeli a távozását. Ha úgy rendelkezel, készek a védelmére kelni.

Loki kurtán biccent.

– Úgy legyen. Nem engedem, hogy kárt tegyenek benne, s ígyen egyetlen jötün sem teheti. – Ugyanolyan hideg, határozott hangon jelenti ezt ki, mint amikor a törpkirállyal kötött paktumot ismertette, nincs benne egy leheletnyi megingás, egy sóhajnyi elfogódottság sem. – Megígértem az apjának – szólal meg pár másodpercnyi csend után, hollószín haját hátrafújja a szél, ahogy állhatatosan felszegi az állát. – Erről beszélt a szalmahajú áz férfi, mielőtt kiadta volna a lelkét. Bizonyára hallottál már erről, az őrök általában igencsak szószátyárok. – Tanácsosa bólint. – Sejtettem. Ezt ígértem hát Thornak, amikor a kis hóvirágja még épp, hogy csak kidugta a fejét a hóból. Megfogadtam, hogy ha vele és a királynéval történik valami visszafordíthatatlan, oltalmam alá veszem a gyermekét, húsát és vérét.

Nem ad lehetőséget Fjölvarnak arra, hogy erre bármit is feleljen. Minden további nélkül sarkon fordul, és visszaindul a lakosztálya irányába, fásultan csillogó hómorzsa-nyomokat hagyva maga után.

ᚼ

Hlédís, noha gyásza és félelmei mindeddig lehetetlenné tették ezt számára, egyre napfényesebbnek látja a jövőjét titokzatos nagybátyja udvarában és hóköntösbe bugyolált birodalmában. Már nincs szükség arra, hogy szolgálónője mindenhová elkísérje, mivel a cselédeknek mostanra már szinte egy ellenséges pillantásuk sincs felé. Egy messzi világból érkezett, különös, ámde nemes kis lényként kezelik, ami sokkal több, mint amit eleinte remélt. Loki új ruhákat, méretének megfelelő bútorokat és hímzett vízimadarak képeivel díszített szőnyegeket hozatott neki, amiktől mindeddig fagyosnak tetsző lakosztálya egy csapásra otthonos, barátságos külsőt öltött.

A sebe mostanra már teljesen begyógyult, ám a helyén sötétrózsaszín, feltűnő heg maradt, ami egész bizonyosan soha sem fog eltűnni onnan, örök mementóként arra a gonosz napra, amikor végignézte szülei és legdrágább védelmezői lemészárolását. Sokszor kapja azon magát, hogy akaratán kívül is a sebhelyet tapogatja és kapargatja, mintha apró körmeivel örökre lefejthetné onnan, az ahhoz tartozó rémséges emlékkel együtt.

– Ne nyúlj hozzá – pirít rá a nagybátyja immáron sokadik ízben. – Ne kapirgáld, mert ha vért fakasztasz belőle, szagot fognak a vadfarkasok, és elősereglenek az odvaikból, ahová egykoron visszaűztem őket.

Hlédís sebtében elkapja a kezét az arcától. Még nem szokott hozzá teljesen nagybátyja nevelési szokásaihoz, amik messzemenően különböznek néhai apjáétól, de ez nem jelenti azt, hogy nem érez egyre nagyobb fokú tiszteletet és még annál is sebesebben gyarapodó szeretetet iránta.

Megigézetten nézi, ahogy nagybátyja két ujjával könnyed mozdulatot tesz, mire a semmiből idézett mása, egy ugyanoly sudár és kecses férfi lándzsájával a fátyolködtől sűrű levegőbe döf. Unokahúga feszült figyelemmel követi végig tevékenységét, majd enyhén kicserepesedett ajkait összeszorítva megismétli mozdulatsorát, gondolatait gondosan megregulázva, ahogy azt Loki tanította neki.

A köd kavargó homályából kisvártatva ki is bontakozik a kislány tökéletes hasonmása, melynek napszőke haja ugyanolyan egyszerű fonatba rendezve verdesi szőrmeköpenyes hátát, mint Hlédísé, és a ruháját átfogó övön díszlő csat is éppen olyan nidavelliri tűzliliomot formázó, komoly csillogású réz, mint az övé. De a gyermek által létrehozott (egyelőre még meg-megreszkető) jelenés nem kezd látványos harci mozdulatok végrehajtásába, helyette széttárja vékonyka karjait, és csengettyűsen nevetgélve hanyatt veti magát a puha hóban, ahol aztán meghempergőzik, akár egy gézengúz kölyökkutya.

Loki összehúzott szemöldökökkel mered először a bolondozó illúzióra, majd unokahúgára, aki kacarászva gyönyörködik a csacska igézetben, a hidegtől és a merénylet napja óta először érzett, önfeledt jókedvtől pirosló arccal. Nem kerüli el a figyelmét, hogy a lányka éppúgy rugózik a sarkán izgalmában, mint ahogy Frigga tette azt még éltében, mikor fiai kedves meglepetéssel örvendeztették meg az Édesanyák Ünnepén.

– Túlcsordul benned a játékos kedv – állapítja meg, mire Hlédís azonnal felhagy a játszadozással. Megszeppenten fordul gyámja felé, szőke fejét alázatosan meghajtja. – De ezért nem kárhoztatlak – folytatja Loki meglepő kedélyességgel. – Amióta itt élsz, nem találkozhattál korodbelivel, akivel gyermekhez illő ostobaságokat csinálhattál volna. Ezt viszont könnyen orvosolhatjuk.

Jóllehet Hlédís már jó pár napja a jégóriások világában él, még bőven akadnak dolgok, amik finoman szólva is megdöbbentő hatást gyakorolnak rá. A nagybátyja által kiválasztott játszópajtás, azaz Brámi, Fjölvar vele épp egyidős kisfia egyike ezeknek a dolgoknak, mégpedig azért, mert a nála másfél fejjel magasabb, kék bőrű, pajkosan izgő-mozgó fiúcska anyaszült meztelen, amikor a trónterem rideg pompájában bemutatják neki. Fjölvar, aki mindeközben büszkén feszít gyermeke mellett, akár egy különösen délcegre nőtt szálfa, halvány mosollyal nyugtázza a kislány zavarát.

– Mifelénk ez a hagyomány – magyarázza. – A fiú-és lánygyermekek csupaszon járnak, míglen férfivé vagy nővé érnek. Idővel megszokod, főként, ha a király engedélyt ad arra, hogy a városban járj-kélj.

Brámi, a hercegnő újdonsült barátja (akinek már a puszta léte is hihetetlen számára, hisz Asgardban soha nem hagyták, hogy fiúgyermekekkel töltse az idejét) egy gondolatnyi időre sem ágál az ellen, hogy egy áz csemetével töltse játékos perceit, Hlédís nagy örömére. Neveltetésbeli különbségeik azonban már az első pillanatokban megmutatkoznak, ugyanis Brámi, mintha csak a kislány valamiféle játékbaba lenne, két kézzel körbetapogatja annak fejét, majd végignéz rajta, és izgatottan felsikkant.

– Üdvöz’lek!

– Üdvözöllek – javítja ki az apja.

– Üdvöz’lek! – kurjantja Brámi ismét csak helytelenül.

Fjölvar nem feddi meg a kisfiút, csak ajkán belátó mosollyal meglapogatja gyermeke vállát. Nem kezd negédes szabadkozásba, nem kéri meg hosszadalmas és fárasztó körmondatok keretében Hlédíst, hogy kegyeskedjen elnézni Brámi beszédhibáját, bizonyára eszébe sem jut ilyesfajta mesterkéltség. Jötün, nem áz.

ᚼ

Természetesen Loki nem engedi, hogy unokahúga eltunyuljon, és az összes idejét mókázással töltse. Minden másnap két órát gyakorolja vele a mágia mívelését, legtöbbször szabad téren, a kastély melletti nyílt hómezőn, goromba időjárás esetén pedig a palota falain belül, a hatalmas, áldásosan zsúfolt könyvtárteremben.

Mindenesetre, az rövid időn belül feltűnik a kislánynak, hogy Loki egy árva szóval sem említi neki a rúnák mágiáját, amiről azonban még a mágiagyűlölő Asgardban is lehetett olykor hallani, leginkább sötét és félelmetes legendák keretében, ősöreg bölcsek előadásában, akik óva intettek mindenkit attól, hogy egy pillanatig is érdeklődjenek ez, vagy akár az igézés bármely másik ága iránt.

– Okkal nem okítalak ki a rúnamágia rejtelmeiről – közli nagybátyja erélyesen, amikor a gyermek megemlíti ezt neki a könyvtárban, egy sötét, viharos napon, mikor a Jötünheim fölött sápatagon világló Nap elé bárdolatlan, tagbaszakadt hófelhők vonulnak, hogy tovább dagasszák a púpos domboldalakat és pótolják, amit a napfény nehéz munkával megolvasztott. – A rúnák nem áldanak, csak átkoznak. Az árról pedig, amit egy ráolvasásért fizetned kell, nem tudod megállapítani, hogy kész vagy-e megadni. – Félretolja a gazdagon illusztrált könyvet, amiből az imént felolvasott unokahúgának, és hátradől kényelmes karosszékében. A fejük felett függő csillár gyertyáinak fénye táncoló, sejtelmes árnyakat vet az arcára, ami hirtelenjében ugyanolyan zárkózottá és rideggé válik, mint amilyen az első napokban volt. 

– Értem, uram – bólint Hlédís szófogadón. – Ha te így véled, fogadom, hogy még csak nem is gondolok a rúnamágiával.

Loki a szeme sarkából pillant rá. Mutatóujját az ajkához emeli, és lassan végigsimít rajta, mint mindig, amikor összetett és nehéz gondolatok szállják meg elméjét.

– Nagyon helyes. Én magam elkövettem már ezt a hibát.

– Igazán?

– Igazán. – Elkapja róla a tekintetét, és a tőlük nem messze égő, tikkasztó forróságot ontó tűzre szegezi azt. Hlédís szemöldökei összefutnak tiszta homlokán. – Méghozzá apáddal szemben. Nem tűrhettem az árulást, amit elkövetett. Az alakoskodását. Nem voltam hajlandó ölbe tett kézzel nézni, ahogy rátermettségét fitogtatván megadja Asgardnak az örököst, aki iránt sóvárogtak. A rúnaátok, amit rámértem, lehetetlenné tette, hogy valaha fiút nemzzen. Erre csak azután döbbent rá, miután teherbe ejtette anyádat – horkan fel csaknem undorodón. – És, azt kell, hogy mondjam, a dolog meglehetősen felkavarta. Ezt – bök a szája sarkára, ahol egy nehezen kivehető, halványra fakult heg éktelenkedik –, akkor kaptam tőle. A királyi pecsétgyűrűje, a Draupnir felsebezte az arcom, amikor megütött.

– De leányai még lehettek volna, nem? – tudakolja a kislány, a hangjában végtelen jóhiszeműséggel.

Loki még hangosabbat horkant, mint az előbb.

– Ugyan már, Hlédís. Thort csakis egyféle vágy vitte rá, hogy ágyba bújjon anyáddal, az pedig az volt, hogy fiúörököst nemzzen neki.

Nagybátyja őszinte meghökkenésére a lányka arcára nem költözik értetlen vagy felháborodott kifejezés, még csak nem is pirul el, csupán megkomolyodó arccal összekulcsolja ujjacskáit.

– Bizonyára igazad van, uram. Azt hiszem, mindig is éreztem, valahol a szívem egy szegletében, hogy atyámat nem boldogítja jóanyám társasága. – Még mielőtt a jötün király bármit is mondhatna, a gyermek felszegi kíváncsian fénylő tekintetét, amely ebben a percben éppoly bátornak és megingathatatlannak tűnik, mint az apjáé, amikor pörölyét markolva szembenézett a reá rontó martalócokkal. – Ámde rólad, uram, mindig úgy beszélt, mint a legáldottabb szentségről.

– Egy efféle csúf teremtményről?

– A legkevésbé sem vagy csúf, uram.

– Nem a küllememre gondoltam – legyint a férfi unottan. – Azzal már megbékéltem. A húshéj mögött rejtőző lélekre céloztam. Én gyilkoltam az apádért, és miatta is. Ifjúkoromban nem egy rémes tettet követtem el féltékenységtől és észvesztő haragtól elvakultan, amikért többek között ő is felelős volt.

– Ha így is történt, a Papa megbocsátott – szögezi le a kislány.

Loki lekicsinylőn felszusszant, mintha valamiféle nevetnivaló ostobaságot hallott volna.

– Ugyan, mit tudsz te erről?

Hlédís ismét csak meglepi. Szemben azzal, amire számított, a kislány nem hunyászkodik és hátrál meg ijedt kiskacsaként, hanem nagyanyjához méltó higgadtsággal, egyszersmind szerénységgel belefog a válaszba.

– Nem sokat, hisz eddigi életemben csupa féligazságot, ködös mendemondát hallottam rólad, s te magad is kimérten szólsz hozzám… Mégis, uram, és bocsáss meg, ha tévedek, de úgy hiszem, te szeretted atyámat, és ő is szeretett téged.

– Tekintve, hogy többé-kevésbé fivérek voltunk, ez kézenfekvő – veti oda nagybátyja hűvösen, ám hangjának határozott zengésébe árnyalatnyi zavar vegyül.

– Nem erre gondoltam – ingatja a fejét a kislány, és, bár ő maga sem tudja, honnan merít ehhez merszet, hozzáteszi: – Másféle szeretetre gondoltam, uram. 

Loki megrökönyödve fordítja felé a fejét, keskeny ajkai résnyire nyílnak, felfedve egymáshoz szoruló, dühödten megcsikorduló fogait. Tekintete kristálytiszta tavainak medre mintha meghasadt volna, egyszeriben tovatűnik fegyelmezettsége és fensőséges ridegsége.

– Eredj innen! – dörren rá a gyerekre, aki erre rögtön visszakozni próbál, de Loki feldúltsága beléfojtja bűnbánatos szavait. – Eredj innen!

Hlédís, megrettenve nagybátyja kemény hangnemétől engedelmesen feláll ülőhelyéről, és lehorgasztott fejjel a könyvtárterem kitámasztott, kétszárnyú ajtaja felé indul. Orcái vörösre gyúlnak a szégyentől, legszívesebben visszatipegne gyámjához, és arcát a ruhájába temetve a bocsánatáért esengne, de jelleméből eredő méltósága és jólneveltsége nem engedi ezt.

Mindazonáltal, még az ajtóig sem jut el.

– Várj! – hallja a férfi hangját a háta mögül, ami ekkor már egyáltalán nem bosszús, sokkal inkább elkeseredett. – Ne siess annyira.

Hlédís bizonytalanul visszafordul, sorgombos, fagyalkék, vastag anyagból varrt ruhája lustán fodrozódik harisnyás térdei körül.

– De hisz uram azt parancsolta, távozzak.

– Csakugyan. – Loki haragja, mintha csak tűzforró homokra hullt víz lett volna, nyomtalanul elillant. Hangja és arca elnyűttnek, egyenesen törődöttnek tűnik, miközben hátrahajtja a fejét, fekete tincsei kiömlött tintaként terülnek szét a karosszék támláját bevonó krémszín gyapjún. – És nem véletlen tettem. – Két ujjával int, hogy térjen vissza hozzá. A kislány, szívében leírhatatlan megkönnyebbüléssel visszasiet az asztalhoz, és újfent elhelyezkedik a székében. – Olyasféle sötétségre próbáltad lámpásod fényét terelni, amelynek ha megismered a természetét, jó eséllyel velődig borzadsz. – Hlédís csak a fejét rázza. Loki arcára kétkedő, ugyanakkor elviselhetetlenül fájdalmas mosoly fut fel. – Buta kölyök. Az apád is ilyen mulya volt. Csak… csak a nagyanyád nem. Tudod, miért hívtalak vissza? – Újabb fejrázás. – Ó, te! Ne ingasd azt a buta kis fejed ide-oda, még elszédülsz! Nem kérdeztem komolyan, tudom, hogy elképzelésed sincs róla. –  Egyik karját a saját teste köré fonja, mintha súlyos sebet kapott volna, és így próbálná egyben tartani magát. – Életem során számos hibát követtem el. Valamelyiket csak mások vélik hibának, valamelyiket csak én. De amit mind közül a legjobban bánok, mindenki szemében rettenetes tett lenne. – A hangja elhal, hosszú-hosszú percekig csak hallgat, unokahúga pedig mindvégig némán, türelmesen üldögél vele szemben. Nem tudja, mi lehet az, ami ennyire gyötri ennek a büszke és sebezhetetlennek tetsző férfinak a lelkiismeretét, aki olyan magabiztossággal viszi véghez majdnem minden cselekedetét, mintha soha, semmit sem bánna meg. A rúnaátok miatt talán neheztelhetne rá, de fel sem merül benne a gondolat; úgy találja, igazságtalan lenne, hisz amennyiben (és ez egyre nyilvánvalóbbá válik számára) az édesapja nem úgy kötődött az anyjához, gyermeket sem akarhatott tőle igaz szívből. Az örökös fontossága pedig olyan dolog, amit még nem egészen ért, így az, hogy ettől nagybátyja megfosztotta atyját, nem tűnik olyannyira rémes bűnnek számára. – A nagyanyád, Frigga, a halála előtt meglátogatott engem. Tömlöcben senyvedtem akkoriban. És ő jó volt hozzám... de én esztelen indulatoktól vezérelve durva és érzéketlen voltam vele. És aztán meghalt, elvették tőlem. Érted te ezt, Hlédís?

– Értem. – A gyerek nagybátyja minden kételye ellenére valóban érti, miről van szó. Látja meggyötört pillantásában, látja erőltetetten érzelemmentes arcán, és hallja hangja megtört reszketésén, hogy ez a tette, hogy kegyetlen volt azzal, aki fontos volt számára, mit sem sejtve arról, hogy ez az utolsó alkalom, amikor láthatja, mindörökre megbillogozta hányattatott lelkét. S emiatt nem engedte el most őt, úgy, megbántott szívvel, mert immáron ösztönszerűen retteg, hogy nem teheti jóvá a vétkét soha már. – De uram, én nem fogok meghalni.

A gyámja arcára költöző vigyor szinte már hisztérikus.

– Buta-buta kölyök! Nagyanyádról is így hittem. Apádról is. Téged illetően sem lehetek hát semmiben sem biztos. Mihez kezdjek, ha a szobádba menet nyakad töröd a lépcsőn? Vagy ha estebédkor szálka akad a torkodon? – Az orrán át mély levegőt vesz, ezzel is igyekezvén visszanyerni összeszedett, határozott kiállását. – A kérdésedre visszatérve, igen. Az apád… Thor szeretett engem. Én is őt, mondhatni. De olyan módon és hévvel, amit a te világodban megvetnek és átkoznak.

– Nekem ezt a Papa másként állította – feleli Hlédís, tekintete nyílt és őszinte. – Megcáfolta a vének és anyám szavait, mikor azt mondták, csak az lehet tiszta szerelem, amit… férfi érez nő iránt, és nő férfi iránt. Én neki hittem. A szerelem szép.

– A szerelem átok – vágja rá Loki keserűen. – Ami maradandó sebeket ejt rajtad. – Mielőtt a lányka bármit is kérdezhetne, legombolja aranysújtásos zekéjét és kioldja alsóingének zsinórjait, ezzel felfedve kék mellkasát. Mellizmai között, akár egy hártyás bőrű pióca, hosszú forradás sötétlik. – Az ábrázatomon levő seb mellett ezt is apádnak köszönhetem. A sötét elfek ellen zajló háború idején szereztem. Kis híján lekaszabolták, és én ezt az árat fizettem azért, hogy megmentsem. Véreztem a szerelemért, már ha ez az, ami Thorhoz köt.

Hlédís kerek szemekkel pislog a férfi mellét elcsúfító sebhelyre. Feltűnik neki, hogy nagybátyja nem a múlthoz társítja az apjával való kapcsolatát, „köt”, ezt mondta, annak ellenére, hogy Thor bizonyosan és megmásíthatatlanul oda, és ez csak még biztosabbá teszi a kislány számára, hogy nagybátyja és apja kapcsolata nem bűnterhes, hanem valami igazán magasztos.  

Együttérzését és elfogadását kifejezvén előrenyújtja fehér kezecskéit, tenyérrel fölfelé, és ez a mozdulat, ez a látvány, ahogy a mézhajú, kicsi leánypalánta ajkán szelíd mosollyal, előretárt karokkal felpillant rá, úgy hat a férfira, mintha a bátyja egyik viharvilláma egyenesen a mellkasába csapódott volna. Ismeri ezt a látványt. Ám ezúttal nem késlekedik, nem tékozolja el a kínálkozó alkalmat. Szorosan megragadja unokahúga rigóláb-vékony csuklóit, és látva, hogy azok nem válnak köddé, hogy a maga kislány sem tűnik el nyomtalanul, ezzel az életéből is visszavonhatatlanul felszívódva, oly óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajta, mintha egy kősziklát emeltek volna le a válláról, ami alatt már végtelen idők óta görnyed.

– Ma velem vacsorázhatsz – jelenti ki immáron megacélozott hangon, és Hlédís ennek százszorta jobban örül, mint amennyire azt ő ésszerűnek véli.

ᚼ

– Vigyázz, lator! Itten jöv’k én, Bergelmir legdicsőbb leszármazottja! – visítja Brámi, miközben előrelendül, és széttárt karokkal ráveti magát a riadtan összehúzódó Hlédísre. A kislány hanyatt vágódik, mélyen belesüllyed a puha hóba, torkából erőtlen kis nyekkenés szakad ki, ahogy játszópajtása teljes súlyával ránehezedik.

– Megfúlok!

A kisfiút ez nem hatja meg; felkönyököl, és nagy kegyesen még némi havat is seper a lányka arcába. Hlédís erre méltatlankodó, rekedt kis sikkantást hallat, aztán, letörölve az arcáról az odakotort havat, kinyújtja a nyelvét, és a legkevésbé sem áz fényűzésben nevelkedett hercegnőhöz illő módon nagy adag nyálpermetet zúdít a kisfiú fizimiskájába.

– Hah! – kiált fel Brámi hahotázva. – Te nem is hercegnő vagy, hanem egy hal! Áz hal! Aranyhal!

– Azért a tengerbe ne vesd bele, fiú – szól oda Loki, aki tőlük nem messze álldogál a derűsen kacarászó Grüsvid társaságában. A jötün gyerek ezt hallva széles mosollyal az uralkodóra pillant, majd harsány vihogás kíséretében legördül a kislányról. Hlédís prüszkölve ül fel, és kutyamód megrázza a fejét, ezzel letessékelve majdnem térdig érő hajából több mint hárommaréknyi pépes havat. Harciasan ráfintorog játszópajtására, aki erre még hangosabban kezd nevetni.

Bráminak nem sokkal később távoznia kell, amikor a városhatárban felbukkanó atyja és egy nagy csapatnyi jötün férfi a távolból bömbölve fókavadászatra invitálják a tengerhez. Miután a fiúcska szokásos pőreségében, lelkes integetés kíséretében továbbáll, Hlédís minden bátorságát összeszedve nagybátyja elé járul, hogy megtudakolja, elmehet-e újra abba a bűvös barlangba, ahol legutóbb pár perc erejéig visszanézhette réges-régi emlékeit.

– Egymagad nem.

– Örömmel elkísérem – ajánlkozik Grüsvid azonnal, de a király oda sem nézve int egyet.

– Nincs szükség rá.

A szolgálónőnek és a kislánynak nem kell sokáig törnie a fejét azon, hogy miért mondja ezt. A messzeségben hamarosan egy jó erőben levő, élénkarany szemű farkas tűnik fel, roppant szája nyitva, élesen megvillanó fogai közül kilóg érdes nyelve, lélegzete sűrű, illékony gőzfellegként gomolyog elő. Szőre a hasán makulátlanul fehér, míg a hátán szürke, mint a sziklák irhája, léptei csaknem hallhatatlanok, ahogy fürgén odaüget urához, és engedelmesen megáll előtte.

Hlédís kővé dermedve bámul a tőle alig karnyújtásnyira lihegő állatra. Nem először látja, persze, itt töltött ideje során már többször is felfigyelt rá, ahogy a palota körül őgyelgett, rágcsálta a számára kivetett hús- és csontdarabokat, vagy lépdelt nagybátyja oldalán, miközben az lesétált a városba, hogy szemrevételezze az ott folyó életet. De ilyen közel még sohasem volt hozzá ez a gyönyörű, ámde félelmetes fenevad, Fenrir.

– Nem kell tartanod tőle – mondja nagybátyja, ajkán már-már heccelődő félmosollyal. – Csak annyira, mint tőlem. Légy vele tisztelettudó.

– Igenis. – Beharapott ajakkal, hevesen dobogó szívvel megkísérli megérinteni a farkast, aki nagy boldogságára nem kezd morogni és nem is kap felé fenyegetőn, hanem készséggel hagyja, hogy félénken végighúzza rövidke ujjait nyakának tömött szőrzetén.

Felülni mindenesetre nem mer rá, még Loki nógatására sem. Gyalogszerrel indul meg a hágó felé, amin apja árnyalakja nemrégiben átvezette, ezúttal ismerve célját. Fenrir mindvégig higgadtan, egyenletes tempóban halad az oldalán, olykor felszökken egy kiálló sziklára, beleszimatol a levegőbe, de soha, egyetlen pillanatra sem tágít mellőle. Csöndes, távolságtartó, méltóságteljes oltalma nagybátyjára emlékezteti Hlédíst, és ez megnyugvást olt a szívébe – vele már jó ideje feltétlen biztonságban érzi magát.

Fenrir a barlangba már nem követi. A farkas kényelmesen leheveredik a barlang mellett magasodó hókupac tövébe, fejét a lábaira hajtja, mintha a saját vackában pihenne. Hlédís számára jóval nehezebb a négykézláb kúszás vastag ruhái fogságában, de minekutána legutóbb kevés híján elveszejtette az álomhálóval settenkedő fagyhalál, eszében sincs kibújni meleg köpenyéből. A puha anyagot maga alá gyűri, ahogy elhelyezkedik a gyönyörűséges, hullámfalú jégbarlang aljzatán, kesztyűs kezét lágyan végighúzza a tükröződő felületen, ahogy legutóbb is tette.

Most azonban nem azért jött, hogy a saját emlékeiben gyönyörködjön. Nincs meggyőződve róla, hogy a barlang és az önnön varázsereje lehetségessé teszi ezt, de a vágya az, hogy többet megtudjon az édesapja és a nagybátyja közös múltjáról, hogy kitárja azt az ajtót, amiről gyámja kétségkívül képtelen eldönteni, hogy beeressze-e őt rajta. És bár a könyvtárbéli beszélgetésükkor közelebb engedte az igazsághoz, arra nem kapott alkalmat, hogy teljes egészében megértse ezt az évszázadokon átívelő, nemes titkot, amit nagybátyjának és apjának árnyak, suttogások és tagadások szövetébe kellett burkolniuk, hogy a tévedésben élők és könyörtelen fröcsögők ne zilálják szét a világukat.

− Ha láthatnám… − leheli, ujjai melege alatt könnyekre fakadnak a jéghullámok. S aztán, alig egy gondolatnyi idő múltán, csodálatos kép sejlik fel a hercegnő előtt. 

Édesapját látja, sokkal-sokkal ifjabban, bohó daliaként, amikor még a nem verték fel a homlokát gondterhelt ráncok, és hajába nem vegyültek megbarnult tincsek. Büszkén, hátrafeszített vállakkal lépdel az asgardi palota gigantikus oszlopok által alátámasztott, fenséges folyosóján, valamiféle győzelemről kérkedve, a mosolya talán még fényesebben ragyog, mint a vértezete. Mögötte édesanyja, Frigga királyné halad, és Hlédísnek még a lélegzete elakad, amikor megpillantja őt – még soha nem láthatta nagyanyját elevenen, pirospozsgás arccal, csupán festmények és karcok merevségébe zárva, tartósított méltóságban. Az óaranyhajú asszony mellett pedig, hosszú, ugyanakkor légies léptekkel a nagybátyja gyalogol, ámde a kislány csak nagy nehezen ismer rá. A barlang által idézett képben ugyanis Loki bőre lisztfehér, haja jóval rövidebb, hanyag eleganciával hullik alá az álla ívéig, ruganyos testére könnyű, sötétzöld, fekete és arany öltözék simul, ahogy egy vaskos könyvet a melléhez fogva hallgatja bátyját, és a szemeiben… irigység ül. Irigység, keserű, a szív legrejtettebb zugába száműzött neheztelés, de mellette valami más is. Valami sokkal nemesebb.

Frigga királyné nemsokára elsiet, bokros teendőire hivatkozva, így Asgard egykori hercegei kettesben maradnak az égbetörő, rovásokkal ékített oszlopok erdejében.

– Igen! – mordul fel Thor, hangjában a csataittas, pelyhes állú ifjak könnyelműsége buzog. Két erős karjával, melyeknek ölelésében Hlédís azon a vészes csillagzatú, rémálmoktól kísértett éjszakán menedéket lelt, megpróbálja átkarolni az egyik, nálánál háromszor szélesebb oszlopot, természetesen sikertelenül. – Ah, Loki, úgy érzem, mintha erőm még ahhoz is elég lenne, hogy összeroppantsam ezt a monstrumot, akár a kiszáradt aprófát!

– Feltétlen.

Thor felhőtlen jókedvére és vigyorának tündöklésére Loki rosszmájúsága semmiféle hatással sem bír. Elengedi az oszlopot, és két szapora lépéssel áthidalja a távolságot öccse és önmaga közt.

– Nagyszerűen harcoltál – súgja, ujjai külső felével gyengéden megcirógatja a fekete hajú arcát. Mind a múltbéli Thor, mind az emléket néző Hlédís elbűvölt mosollyal méltányolja a Loki arcára szökő cseresznyevirág-pírt.

– Ezt mondd a téged éltető tömegnek – feleli az csípősen, de a tekintetében zsongó, mérges irigységet lassacskán egészen háttérbe űzi az a másik, az a sokkal édesebb és áldottabb ragyogás.

A kép hirtelen elmosódik, mintha a barlang falainak hullámai életre keltek volna, és pillanatokon belül a múlt egy újabb feledésbe veszett szeletét sodorják a lányka elé.

Nagybátyja és édesapja ebben az emlékképben egy éj által feketére mázolt fűtől bolyhos sziklaszirten ülnek, kéz a kézben, alakjaikat csak a fölöttük ezüstlázban izzó Hold világítja meg. Lovaik, egy megtermett mén és egy deresszürke, farkát henyén lengető kanca egy hórihorgas jegenyefához kötve majszolják az estfonnyadt tyúkhúrcsomókat.

– Ez vétek – sóhajt fel Thor.

– Igen – bólint öccse, egyik térdét felhúzza, majdnem az álláig. – Olyan esztelenül halomra-hányt vétkek sora ez, amikről anyánk beszélt egykoron.

– Akkor miattunk sorvad a Hold? Miattunk hervad el, majd virul ki újra?

– Ahogy mondod, villámszelídítő. Miattunk és helyettünk sorvad, a mi dajkaasszonyunk, cinkosunk.

Ekkor még úgy hitték, vértestvérek, gondolja a gyermek, mikor a képet tovasodorják az örökké dermedt jéghullámok. De szégyenük, uram szavaiból ítélve, sosem tűnt el egészen, mert ragaszkodásuk még legközelebbi barátaik szemében is szentséggyalázás volt.

Utolsó gondolatában azonban csalódnia kell, amikor a barlang falán egyszer csak az évszázadokkal fiatalabb Fandral napcserezte arca tűnik fel, amint kitár egy falba simuló rejtekajtót, melyet avatatlan szem aligha vehetne észre. Hlédís ráismer az épületbelsőre: ez Fandral kisnemesi családjának rezidenciája, a Mályvalak, ahol ő és szülei annak idején többször is vendégeskedtek.

– Majd én őrzöm a nyugalmatokat – mondja az emlékbeli Fandral, hangjának hallatán Hlédís szemeit sós nedvesség futja el. – De a helyén találjak aztán mindent!

A szép emlékek sora azonban itt véget ér. A következő múltszilákban Hlédís dühtől eltorzult arcú nagyatyját látja, amint az kiátkozza felségárulónak kikiáltott édesapját Asgardból, majd nagybátyját, ahogy a jégóriások fényét a kezében tartva végérvényesen szembesül származásával. Odin az évezredes vérengzés lezárójának szánta őt, ezt suttogja egyre reszketegebbé és reszketegebbé váló hangon, miközben erejét vesztve a padlóra roskad, ámde sebzett lelkű fia süket minden szóra. Az elhűlt, tátott szájú kislány elé ettől fogva a káosz képei vetülnek: a szétroncsolódó szivárványhíd, ifjú apjának könnycsíkos arca, ahogy a végtelen kozmoszt kémleli elveszett fivére és kedvese nyomát kutatva mindhiába; egy távoli, furcsa világban vívott csata rémületes foszlányai, láncra vert, dacos nagybátyja, amint a trónterembe vezetik a kifényesített páncélú, markos einherjarok; a sötét elfek kegyetlen rajtaütése, apja és nagybátyja egymást tépázó sértései, majd Loki irtózatos sérülése…

A véráztatta és erőszakos jelenetek itt véget érnek, még mielőtt a kislány egészen kétségbeesne. Újra nagybátyja és apja alakját látja kibontakozni, ám itt már Loki bőre mélykék, mint a jelenben, a fején jégkristály-diadémja csillog. A jötünheimi palotában vannak, Hlédís felismeri a magas, alabástromfehér falakat, talán az uralkodó lakrésze lehet az ízlésesen berendezett helyiség, noha ebben nem biztos, mert még sohasem járt ott.

– Ostoba módon azt hittem, hogy most már, hogy majdhogynem megölettem magam miattad, nem okozol több álmatlan éjszakát – csattan fel Loki, a pillantása metsző. Thor, aki nehéz palástban, ezüstös mintákkal cifrázott zekében és nyilvánvaló szégyenben áll vele szemben, ide-oda ingatja a fejét.

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy nincs választásom.

Loki éktelen dühvel ordít fel.

– Neked soha sincs, mert túl ostoba vagy hozzá! Bárgyú, boldogtalan! Vedd csak hát el azt a dudva-agyú némbert, és tetszelegj a népednek kedvedre!

– Világos előtted, hogy kit szeretek – válaszol az áz király türelmesen, tekintete a másikét keresi. – Ha továbbra sem az, akkor tehetetlennek kell neveznem magam. Ez az igazság. De egy királynak akkor is kötelességei vannak. A házam…

– A házad! – sziszegi Loki karba tett kezekkel. – A dicső házad, amiről egykor azt hittem, hozzá tartozom.

– Te hozzám tartozol.

– Hagyj engem a sületlen beszéddel! Mit ér ez, ugyan, ha házad érdekében elárulsz? Hogy fenntartsd a vérvonalad, erőnek erejével, amire én viszont nem vagyok képes? Hisz hogy is lennék? Mire mennék egy jötün asszonnyal, vagy egyáltalán egy asszonnyal? Emellett gyermekem még talán nálamnál is kisebb termetű lenne, jötün királynak teljességgel alkalmatlan. Te viszont, a nagy Thor! – Remegő kézzel beleöklöz Thor mellkasába, aki erre épp, hogy csak megrezzen, a fejét leszegi. – A te sarjaidat Asgard ékköveinek fogják nevezni!

Hlédís apja erre semmit sem felel, helyette két széles marka fogságába kapja Loki csontos arcát és magához vonja, ajkát az övére zárja, és csókja viszonzásra is nyer, dühödten és őrületes szenvedéllyel, azonban a férfi nyaka köré kulcsolódó finom, jötünkézhez képest kicsiny kezek ökölbe szorulnak.

Nem nyugodott bele, villan Hlédís eszébe, miközben szabad kezével összébb húzza magán köpönyegét. Eztán vonta az átkot a Papa fejére.

A következő emlék épp ezt idézi fel. Thor arca itt már nem békés, nem megadó, a fogát csikorgatva lendíti meg öklét, ami keményen puffan szerelmese arcán, tömör aranyból öntött gyűrűje felhasítja a puha bőrt, a frissen nyílt sebből karmazsin vér bugyog elő.   

– Te világok bolondja! Ha más cselekedett volna ellenem ily szégyenletest, párbajra hívnám és vérét ontanám!

– A vérontást sikerre vitted – morogja amaz tenyerét vérző ajkára tapasztva. – Mégis mire számítottál?

– Többre – veti oda Thor. Palástja széles ívben lebben utána, ahogy a kijárat felé perdül, jobbjával oly erősen markolja a Mjölnirt, hogy ujjpercei elfehérednek, mint a túlhevített vas. – Sif nem fog tudni erről. Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bántsam a te védelmedben.  

Szegény anyám.

– Nem! – Édesanyja arca maga az alakot öltött rémes undor, de a szemei sötétebbnek tűnnek, mint amilyennek kislánya valaha is látta őket, mintha vérezne belül. A Thor szobáját bevilágító parázstartókból áradó fény szikrázva csillan vissza a királyné sárkánygyíkokat és ragadozó-madarakat formázó karpántjairól. – Átkozott legyek, hogy megkérdeztem, és átkozott légy, amiért nem tagadod! Miféle csúfság ez? Hogy vetemedhettél ilyen fertelemre, férjem, bajtársam, Thor? Évszázados szerelmemet tiprod sárba, a becsületet, a jó erkölcsöt, minden alkalommal, mikor az éj leple alatt Jötünföldre szöksz! Hogy Őt szeresd, megcsalód, majdnem-gyilkosod! Gyermeket adtam neked, egészséges lány, mi kifogásod van hát ellenem? Fiút Ő sem szülhet, jóllehet én magam sem, ha nem jössz ágyamba!

– Te bűntelen vagy – rázza meg a fejét a férfi. – És sajnálom. Mindazt, amit ellened vétettem. De a Loki iránti szerelmemet nem sajnálom. Önmagamnak már nem próbálok hazudni, Sif. Megtettem, amikor bűntudatomtól és elkeseredettségemtől vezérelve elhitettem magammal, hogy Jane Foster iránt szerelmet érzek, de az ostobaság volt.

– Miért? – nyöszörgi a nő. Hangja, az a mindig elszánt és rendíthetetlen hangja sírósan elcsuklik, s ezt hallván Hlédíst elfogja a fojtogató, de reménytelen vágy, hogy megölelje anyját, dacára annak, hogy sosem törődött vele igazán, ámde indokai most már jóval érthetőbbek a számára, még ha sejti is, hogy az ő elhanyagolása nem a leghelyénvalóbb felelet volt az asszonyt ért sérelmekre. – Miért mondasz ilyesmiket? Ilyen gyalázatos dolgokat, melyekről el kellene feledkezned, s végleg kiirtanod magadból?

– Mert szeretem – válaszolja Thor leplezetlen őszinteséggel, s azzal a két alak elmosódik. Az utolsó múltpillanat, ami a gyermek elé kúszik, nem más, mint azoknak a perceknek közvetlen folytatása, amikor egy éjjel nagybátyja és apja együttesen betértek a szobájába, akár két vándorló álomlidérc. Az asgardi nagypalota sötétségbe borult folyosóján, melynek feketeségét csak a Thor kezében levő gyertyatartó fényforrásai törnek meg, atyja átkarolja nagybátyja keskeny derekát és magához húzza, míg az két kézzel túr annak sűrű hajába, s bár a könnyek patakokban folynak a kislány arcán, csókjuk láttán mégis mosolyra fakadnak ajkai. Mert szeretem, hallja ismét apja hangját, aztán a kép eloszlik, feloldódik a szemcsésre fagyott vízben.  

ᚼ

Mire a hercegnő kimászik a barlangból, a Nap már lebukóban van a jégcsipkés hegyek mögött. Esetlenül megmozgatja elgémberedett tagjait, átázott köpenyét kétszer olyan súlyosnak érzi. Fenrirt sehol sem látja a kopár fehérségben, csak a mélyedést, melyet az állat teste hagyott a hókupac lábánál.

A fülét megütő léptek döngő zaja azonban cseppet sem vall Fenrirre. 

4.>>