Lygavarir IV.

Ím, megérkezett középkori politikai drámába oltott heteró kalandunk negyedik része, ami ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért; Odin viselkedése egyre inkább rémülettel tölti el Sifet, a háttérben dörzsölt nagyurak kombinálnak, és szegény nőnek fogalma sincs, kiben bízhat.

(Na igen, páratoknál elhintettem azt, hogy ez kicsivel rövidebb fejezet lesz, mint az előzőek. Mégsem.)

Enjoy, Sif helyett is.

Vers: 

Kosztolányi: Ordítás az erdőben

IV.

„Én mentem eddig, nem gondolva, merre,

beléfogódzva atyai kezedbe,

de most velőm és vérem összefagy.

(…)

és nem látlak, én Alkotóm! Teremtőm!

Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?”

− Vezessétek ide.

Asgard teljhatalmú ura, a Kilenc Világ őrzője, a király, akit Sif azóta szolgálni akart, hogy az első szavai elhagyták a száját, egy félreeső rózsalugasban vár rá, két komor arcú tanácsnoka társaságában. A gyolcsfehéren nyíló rózsafejek oly sűrűen lepik el a tartóoszlopokat és a lyukacsos tetőt, mintha hólepel ülne rajtuk, illatuk szédítő, tolakodón járja át a nő légútjait. Annak első gondolata az, hogy legszívesebben puszta kézzel irtaná ki az összes rózsát mind a szökőkút környékéről, mind a lugasok állványzatáról, de ez az ötlete tüstént tovaszáll, mihelyst az einherjarok megtaszítják a vállát, ezzel betessékelve őt az uralkodóhoz.

– Hívattál, királyom? – szólal meg, megelőzve a kíséretét. Nem akarja, hogy bejelentsék, mintha Odin nem tudná, ki ő, vagy ha tudvalevőleg szégyenkeznie kellene valamiért. Meggyőzően és következetesen színleli a teljes tudatlanságot, ám belül reszket, a tenyere leleplezően verejtékezik; mikor futólag végigsimít a derekát körbefogó bőrszíjon, nedves lenyomat marad utána.

– Idejét éreztem. – Odin nem néz rá, figyelmét egy kosár osztrigának szenteli. Gondosan kiválaszt egyet az eleve is tüzetesen átválogatott darabok közül, és tőrt ragad, hogy felfeszítse vele az ellenálló héjat. – Nem hallottam felőled azóta, hogy visszatértél a délnyugati martalócok elleni hadjáratból.

– Kerültem a társaságot – feleli a nő megregulázott arcizmokkal. Odin nem adja jelét sem hitetlenségnek sem bármi más érzelemnek, az osztrigájával bíbelődik, visszautasítva az egyik tüsténkedő szolgát, aki térden csúszva kínálja neki az ecetet.

– Hiába telik az idő… – Az ecetes kancsót magához véve megízesíti étkét, és mélyet sóhajt. – A veszteség pengéje mély sebet ejtett valamennyiünkön.

Sif a maga részéről nem akarja elképzelni, mit élhetett át az öreg uralkodó, amikor szembesült a ténnyel, hogy felesége után édesfiát is elvesztette. Ha Loki nem csöpögtette volna tele az elméjét kétségekkel, ha a közelmúltban nem szembesült volna a vanaheimi rémségek valós mivoltával, most egész bizonyosan küzdenie kellene a késztetéssel, hogy az illendőséget félredobva kezet csókoljon Odinnak, és biztosítsa őt örökre szóló hűségéről.

Azonban ilyesmi most fel sem merül benne. A király viselkedése – főként annak tükrében, hogy Loki és Bragi épp az imént tették nyilvánvalóvá, hogy csakis az ő lépésére várnak – sokkal inkább félelmet gerjeszt a nőben, mintsem sajnálatot és tiszteletet.

– Ha ezerszer kellene halnom azért, hogy Thor visszatérhessen közénk, megtenném – szólal meg végül Sif, tekintetét a földre szegezi.

– Ezt jól tudom. – Odin félrerakja az osztriga üres héját, keresztbefűzött ujjait a hasára fekteti. – Nincs olyan ember ebben a birodalomban, aki megkérdőjelezné a hűségedet a fiam iránt. Éppen ezért – emeli meg egy kicsit a hangját, amikor a harcosnő szóra nyitja a száját –, ösztökéltem őt arra, hogy téged tüntessen ki a figyelmével.

Sif orcáit, mintha csak tüzek lángolnának fel a bőre alatt, vörös szín önti el.

– Engem, felség? – kérdi hitetlenkedve. Az egyik tanácsnok felköhint kézfeje takarásában, a készülődő nyári zápor első csöppjei tompát koppannak a háttérben várakozó einherjarok páncélzatán.

– Téged – bólint az öreg, mintha ennél magától értetődőbb dolog nem is létezne. – Miért is ne? Atyád rangos és igaz ember volt, édesanyád pedig termékeny, erős asszony. Rátermett vagy, és számtalan csatát végigküzdtél Thor oldalán. – Egy határozott intéssel jelzi, hogy kettesben kíván maradni a nővel. Bizalmasai némileg kelletlenül ugyan, de engedelmesen talpra állnak és távoznak, halkan szitkozódva az egyre fokozódó esőzés miatt. – Úgy találtam – folytatja Odin, amikor a tanácsosok hallótávolságon kívül érnek –, hogy nem szándékozom egy másik világból érkezett, és jó eséllyel megbízhatatlan rüfke karjai közé lökni a fiamat. Nem bízom az álfokban, ahogy a vanaheimi szövetségesekben sem teljes mértékben.

A lugas falain kívül eközben oszolni kezd a víg vendégsereg. A zápor elől menekülve, hahotázva indulnak a kastély nyitva álló kapui felé, a muzsikusok közül néhányan még menet közben is folytatják játékukat érett tökre hasonlító, lágy hangú hegedűiken és csontfurulyáikon.

– Ez… hízelgő, felség – leheli a nő továbbra is lehajtott fejjel. – De miért osztod meg ezt most velem?

– Mert a sebzett állat kiszolgáltatott, Sif úrhölgy. – A király hangja oly erőteljes, mégis nyugodt, hogy Sif kénytelen a szemébe nézni. Odin egyetlen, acélos fényű szeme éppoly borongós, mint az ég Asgard felett. – A meglőtt nagyvadat, amint vérezve hever, előbb-utóbb megtámadják az élősködők, akik hasznot remélnek a gyengeségéből. A gyász sebezhetővé tesz, és ezt az aljasok könnyen kihasználhatják.

Sif úgy érzi, mintha valaki a gyomrába taposott volna. Tud róla? Tud rólunk? Utóbbi gondolata még ebben a helyzetben is kissé zavarba tudja hozni. Úgy értem, arról, hogy milyen választás elé állítottak, helyesbít magában.

– Talán valami nyugtalanít, királyom? – kérdi, továbbra is tudatlanságot színlelve, és szívből remélve, hogy bárkinek, aki abban a pillanatban ránéz, egy ma született bárány jut eszébe. 

– Nem mondanám. – A válasz egyszerre lepi meg a harcosnőt, és tölti el megkönnyebbüléssel, amit viszont minden erejével igyekszik eltitkolni. Odin ábrázatáról lehetetlenség olvasni, semmilyen érzelem sem tűnik fel rajta, miközben Sif arcának rezzenéseit fürkészi szakadatlanul. – Ostobaság azonnal farkast kiáltani. – Nem farkast, hanem kígyót. – Azonban körültekintőnek sem árt lennem.

– Valóban. – Sif még sosem érezte ennyire kényelmetlenül magát; mintha egy kard élén egyensúlyozva próbálna nem az alant tátongó mélységbe zuhanni. 

Odin arckifejezése mit sem változik. Korát meghazudtoló könnyedséggel feláll, és a lugas jobb oldali tartóoszlopához lépve az esőbe tartja az egyik kezét. A feltámadó szél meglebbenti sűrű, ezüstősz haját, mely valamikor ugyanolyan aranyszínű volt, mint Thoré.

– Kellemetlen híreket kaptam a hegyvidékről – közli változatlan hangszínnel. Hiába fordult el, Sif még mindig nem mer még csak felsóhajtani sem. – Korábban odaküldtem Huginnt és Munnint. Nem térnék ki arra, mi okból, mindenesetre szükségem volt a szolgálataikra. Egy óvatlan vadász azonban tévedésből mindkettejüket átlőtte egy-egy nyílvesszővel. – Jóságos ég. A nő legszívesebben Lokiért kiáltana, hogy menten vonszolja ide magát és válaszoljon erre valamit, ha már ilyen rémes helyzetbe hozta, de sajnos e nélkül kell valamilyen megoldásra jutnia. Egyáltalán nem válik örömére, hogy a kedvencei, egyben legfőbb információszolgáltatói halála miatt haragvó királlyal kell csevegnie, de nincs mese, helyt kell állnia. – Mint ahogy tudhatod is, a hegyvidék Týr nagyúr uradalmához tartozik.  

– Igen, tudom – feleli a nő olyan magabiztosan, amennyire csak képes rá. – Gondolom, megbüntette a vadászt a ballépéséért.

A király hallgat. Esővíztől csepegő kezét az arcához emeli, és lassan végigsimít rajta. Fehér szakállán, mint picinyke kristályok, csillogón ülnek meg a vízcseppek.

– Úgy tett. – Nem firtatja tovább a témát, amit Sif csak egy másodpercig érez szerencsés körülménynek. – Mindazonáltal más hírekkel is gazdagabb lettem. Azt rebesgetik, mostanság meglehetősen sok időt töltesz Loki társaságában.

Sif torka elszorul, a levegő sípolva süvít be az orrlyukain. Fogalma sincs, mit tud az öreg király, nem tudja, mit válaszoljon erre, tagadja-e vagy erősítse-e meg, hozzátéve, hogy csak a gyász miatt tölt vele a szokottnál több időt… De kétsége sincs afelől, hogy Odin tisztában van azzal, Loki nem Thorról társalog vele órahosszat.

Az egyik, a szabad ég alatt ázó einherjar hangosan feltüsszent. A zaj visszarántja Sifet gondolatai sűrűjéből, vissza a rideg, riasztó valóságba.

– Igen, ez igaz – adja meg végül a választ.

Odin fél testtel felé fordul, a homloka ráncokba fut.

– Ó – vonja fel a fél szemöldökét. – Ez érdekes.

– Felségem…?

– Ami azt illeti, hallottam olyan pletykákat is, hogy Loki udvarol neked.

– Mi?! – Sif képtelen visszafogni elképedt horkanását. – Nem! Mármint, nem, uram… Csak… – Ekkor rádöbben, hogy talán bölcsebb lenne hallgatnia, vagy azt sugallnia, hogy a pletykáknak van valóságtartalmuk, tekintve, hogy másképpen rögtön kereshetné is a magyarázatot arra, miért tölt újabban oly sok időt a fekete hajú férfival. Fogcsikorgatva ugyan, de az előbbi megoldás mellett dönt, ezzel gyakorlatilag megpecsételve a sorsát. – Nagyon sokat változott, uram... Ahhoz képest, aki volt.

– Azt tudom. És nem jó irányba.

– Nos, valóban – ismeri el a nő, állva a király vesébe vájó tekintetét. – De néha… – Nyelnie kell egyet, hogy képes legyen végigmondani a mondatot, és ne harapja le a nyelvét helyette. – Néha egészen… elkápráztat. – Még el is pirul, ami a mondottakat csak hihetőbbé teszi, neki azonban kedve lenne elsüllyedni. Nem csak azért, mert ezt mondta Odinnak, urának és parancsolójának; azért is, mert ez a kijelentés zavaróan igaznak érződik. Loki tényleg elkápráztatta már párszor, még ha nem is annyiszor, ahányszor felbosszantotta. Amikor az erkélyen ráförmedt, és ragyogó, kék szemeiben egyszerre izzott fel a harag és a parttalan fájdalom… amikor a fürdőteremben a kezébe vette az ő sajgó lábait, és csalfa mosolyával felpillantott rá… amikor azt mondta, hogy ő, Sif nem látja tisztán magát, és hogy szüksége van rá… amikor az anyja emlékműve előtt először igazán sebezhetőnek látszott, valakinek, aki igazságot akar magának, ugyanakkor bármit megtenne azért, hogy visszakapja azt, aki igazán szerette…

Sif megrázza a fejét. Nem gondolhat ilyen badarságokra. Nem történhet meg vele az, amiről bizton állította, hogy esetében még csak szóba sem jöhet: nem gabalyodhat bele a Bajcsináló hálójába.    

– Ettől tartok én is. – Odin két lépéssel közelebb helyezkedik hozzá. – Biztos vagy benne, Sif úrhölgy, hogy csakis a női erényeid iránt érdeklődik?

A női erényeim… Felnyársalom Bragit, meg az összes cselszövő piócát!

Minden háborgó gondolata ellenére azonban tudja, hogy ezen a válaszon múlik minden. Ha igennel felel, azzal lényegében elkötelezi magát Loki oldalán, akkor hazudni fog Odinnak, életében először, méghozzá egy meglehetősen súlyos kérdésben. A szíve vadul kalapál, mintha nógatni akarná, hogy feleljen máris, nedves kezeit újfent a ruhájába törli.

– Nem kell aggódnod miatta, uram. A mi kapcsolatunk teljes mértékben… szokványos. – Sif arca úgy vöröslik, akár a rózsakert bíborszínű virágai.

– Szokványos?

– Igen – vágja rá Sif. – Beszélgetünk, semmiségeken kapunk össze… Semmi olyan, ami méltó lenne az érdeklődésedre, felség. – Csupán remélni meri, azt is csak elég elkeseredetten, hogy Odin elhiszi, amit mondott, és nem vetteti azonnal egy tömlöcbe felségárulásért. Ezek után bőven lesz mit elszámolnia magával, az biztos.

– Értem – mondja végül az uralkodó, visszafordulva a záporban fürdő kert felé.

– Aggaszt tán valami, királyom? – A hangja megbicsaklik, elárulva zavarát, amit azonban a legtöbben a lelepleződött „udvarlásnak” tudnának be, a harcosnő nagy szerencséjére.

– Nem – rázza meg a fejét Odin. – Csak igyekszem körültekintő lenni, ahogy mondtam.

– Ha bármi gond lenne a királyságon belül, azt Heimdall bizonyosan jelentette volna – próbálkozik továbbra is a helyzet megmentésével, a pulzusa még mindig eszeveszetten dübörög. Megint hazudott. Ő maga is pontosan tudja, hogy Heimdall tudatosan elzárkózik attól, hogy részt vegyen ebben az egészben, de hallgatásával valahol mégis Lokit segíti, vagyis inkább a vánok szabadságharcát.

Odin erre nem felel semmit, és a nő még csak az arcát sem láthatja, hogy megállapítsa, hisz-e neki az öreg. Odakint a náthás einherjar ismét felprüszköl.

– Vannak kétségeid, Sif úrhölgy? – szólal meg az uralkodó majd’ öt perc elteltével. Sif megütközötten kapja fel a fejét. – Dolgok, amik nyugtalanítanak, vagy aggodalommal töltenek el?

– Mivel kapcsolatban? – kérdez vissza.  

– A birodalom kormányzásával kapcsolatban – érkezik a határozott felelet. – Gyötörnek aggályok? Van bármi, amivel kapcsolatban úgy érzed, nem helyesen járok el? Vagy netán a bizalmasaim? Az őszinte válaszodra vagyok kíváncsi – teszi hozzá, még mielőtt alattvalója bármit is mondhatna, akit viszont e szavak a velejéig megdöbbentenek. Még a legmerészebb álmaiban sem gondolt olyasmire, hogy a király személyesen fogja kikérni a véleményét azzal kapcsolatban, ahogyan uralkodik, és ez egy másik helyzetben és időben határtalan örömöt okozott volna neki, most viszont nem mer örülni neki. Úgy érzi, Odin sokkal inkább vizsgáztatja, semhogy valóban a meglátásai foglalkoztatnák, ez pedig minden, csak nem szívderítő gondolat. Egyszeriben eszébe jutnak a sikoltozó ván asszonyok, az összevert férfiak, a rothadó zöldségdarabok között forgolódó öregemberek, és Hogun, amint rimánkodik neki, hogy felejtkezzen meg róluk, nehogy bajba sodorja magát vele…

Egy kétségbeesett üvöltés szelleme szállja meg a torkát.

– Nem, felség – erőlteti ki magából a szavakat. – Sohasem voltak kételyeim.

– Ezt örömmel hallom. Senki sem tudja elképzelni, mekkora nehézséggel jár egy ekkora birodalom irányítása. Bölcsként, irgalmasként tetszelegni természetesen lehet, azt állítani, hogy áldozatok nélkül is egységben lehet tartani a világokat… Ez azonban hazugság. – Az alacsony asztalkához nyúlva újabb osztrigát vesz ki a tömött kosárból, de nem nyitja fel, csak megforgatja az ujjai között. Arca még mindig üres, ám hangjába ezúttal halvány, de mégis jelenlevő indulat vegyül. – Ha adsz az egyiknek, elveszel a másiktól. Ha jólétet biztosítasz a sajátjaidnak, valaki talán nyomorogni fog, azonban ha később, talán kegyelmességből, talán kényszer hatására elvonsz a tieidtől, hogy adj másoknak, akkor a tieid, mindegy, hogy hozzád tartoznak, ellened fordulnak. És van olyan is, amikor a tieid azért fognak ármánykodásba, mert még többet akarnak.

Sifnek még csak ötlete sincs, mi lehetne erre a megfelelő válasz.

– Uram, én…

– Menj nyugodtan. – Odin visszaejti az osztrigát a többi közé, kezeit összedörzsöli. – Odabent folytatódik a mulatság. Csatlakozz hozzájuk.  

A nő zokszó nélkül engedelmeskedik. Mialatt elsiet a két bőrig ázott, morcos einherjar között, végig magán érzi a király tekintetét, a zápor azonban alábbhagy, mielőtt ő maga is megázna.  

☼

Nincs hely az univerzumban, ahol ízletesebb leveseket főznének, mint az asgardi piac legnépszerűbb kifőzdéje. Most is óriási sor tolong előtte, hangosan pletykálkodó városlakók és távoli nagyurak cikornyás címereiben feszítő, stramm katonák egyaránt.

– Megvénülsz, mire sorra kerülsz – zümmögi Fandral, aki szétnyílt, világoszöld ingben és zsinóros, barna bőrnadrágban van, csizmája sárga a száraz föld porától. Egy tányér gőzölgő levest nyújt át Sifnek, aki az egyik félreeső utcában üldögél egy félrerakott, üres hordó tetején. – De ez a leves, ez megéri. – A férfi élvezettel beleszagol a kerámiatálka tartalmába, ami magába foglal némi főtt káposztát, csontos disznóhúst és hagymát. – Mmm. Pompás. Bár csak innen érdemes vásárolni. Kicsit odébb már joggal vitathatnád, disznó van-e a levesedben, vagy csatornapatkány.  

– Ezt nem akartam tudni.

– Talán ettél már arrafelé? – heherészik Fandral, elhelyezkedve az egyik szomszédos hordón. Gondtalannak tűnik és felszabadultnak, orrán a nyári meleg fakasztotta verejték csillog, szőke haja kócos. Sif gyanítja, hogy egy felajzott hölgyemény gubancolta így össze szoknyavadász barátja haját, és e feltételezése hamarost beigazolódik. – A Valhöllre, maholnap házas leszek!

A nő egyáltalán nincs humoránál, így nem reagál a dologra, csak morózusan belekortyol a levesébe. A tekintete fáradt, szemei alatt sötét karikák árulkodnak elnyűttségéről. Szinte semmit sem aludt az éjszaka, csak nyugtalanul hányódott a puha ágynemű hullámai között, miközben folyamatosan a király méricskélő, kék szeme lebegett előtte, füleiben pedig a vánok sikolyai, ugyanakkor Loki tagadhatatlanul rokonszenves szavai visszhangoztak.

„Az igazság és a hűség híve vagy, Sif, aki a tőle telhető legjobbat akarja nyújtani...”

– … Az a nő! – Fandralnak fel sem tűnik a nő semmibe révedő pillantása, zavartalanul locsog már percek óta. – Folkví, esküszöm, még Freyját is felülmúlja. Azok a keblek, mint az érett őszibarackok!

– Fandral! – szisszen fel Sif. – Megkergültél?

– Nem, miért kérded?

– Mert nem tudom elképzelni, másként hogy juthatott eszedbe, hogy engem érdekelnek Folkví, vagy kicsoda mellei.

– Sosem lehet tudni. – Fandralt láthatóan nem sújtja le barátja zordsága. Kutyafuttában odainteget egy félmeztelen, kopasz sajtárusnak, majd jóízűen beleszürcsöl az ételébe. – Na, elmondod, mi bánt? A palotában még elég sürgősnek tűnt.

– Az is.

– De miért kellett kijönnünk ide? Mármint, imádom a piacot, legszívesebben egész nap itt lebzselnék – ó, szervusz, Nanna! – de úgy hiszem, okkal kérted, hogy itt találkozzunk.

– Igen – bólint rá a nő, egyik lábát felhúzza maga mellé. Hunyorogva végighordozza a tekintetét a kavargó tömegen és a közéjük vegyült einherjarokon, remélve, hogy valóban csak enni, vagy egy hangulatukhoz illő kocsmát keresni jöttek ki, nem pedig azért, hogy őt szemmel tartsák. – Féltem, hogy kihallgathatnak.

Erre már Fandral arcáról is lefagy a mosoly.

– Kihallgathatnak? – ismétli el döbbenten. – No de ki?

Sif merően néz barátja kék szemeibe. Még az éjjel elhatározta, hogy elmond neki mindent, hogy beavatja ebbe a nyomasztó titokba, és ez a terve még mindig áll. Nincsenek kétségei Fandral lojalitását illetően; senkiben sem bízik jobban jelen pillanatban, mint gyermekkori pajtásában. Volstaggnak ugyanakkor nem szándékozik elárulni, mi folyik a színfalak mögött, legalábbis egyelőre még nem; tudja, hogy idősebb barátja még annyira sem tudná a helyén kezelni ezt a felfordulást, mint ő.

– Hadd kezdjem az elejéről. – Egészen közel hajol hozzá, hogy még véletlenül se csíphessen el senki egy szót sem a beszédéből. Töviről-hegyire elmond Fandralnak mindent, attól kezdve, hogy Loki odaadta neki a tiltott könyvet, amit Grid szerzett meg neki a könyvtárból, egészen addig, hogy Odin magához hívatta, és feltette neki izzasztó keresztkérdéseit.

Fandral többször is körbekérdez, olykor fel-felmorran elképedésében, és még a levesestálát is kiejti a kezéből, amikor Sif beszámol neki Bragi és Loki „szíve hölgye”-féle agyszüleményéről.

– Botrány! – horkantja a férfi. – Mégis minek néznek ezek téged?!

– Azt hiszem, ez bonyolult. – Sif a mögöttük magasodó falnak veti a hátát, és kiseper egy kósza, ébenfekete hajtincset az arcából. – Fontos vagyok nekik stratégiailag, de felhasználják a nememet ahhoz, hogy titokban tartsák a mesterkedésüket.

– Eh! – fintorog Fandral. – Felfordul a gyomrom ettől. Bár, ez még kutyafitty a többihez képest… hogy a vánok... és Hogun?! Te jó ég!

Természetesen Fandral sem tud határozottabban állást foglalni nála. A férfi is belátja, hogy Loki bizonyítékai támadhatatlanok, és hogy Odin viselkedése több mint aggasztó, de ez a felismerés őt is megrázza. Korábbi derűjét teljesen elvesztve, tátott szájjal mered maga elé, karjait keresztbe fonja a mellkasán.

– Bár tudnék valamilyen tanácsot adni…

– Hogy is tudhatnál? – csóválja meg a fejét a nő lemondóan.  

– Ez mindent megváltoztat – mondja Fandral komoran. – A becsületünk nevében nem hagyhatjuk szó nélkül, ami történik… amit Odin művel… – Arca megrándul, amikor kimondja az uralkodó nevét, mintha félrenyelt volna. – De ha Loki pártjára állunk, ha fellázadunk, akkor megszegjük az eskünket. Akkor szintén oda a becsületünk.

Igen, pontosan ez az, amit Sifet is gyötri. Képtelen erre bármit is válaszolni, helyette levestől ragacsos tenyereibe temeti az arcát, és megpróbálja visszatartani keserű, kétségbeesett könnyeit. Fogalma sincs, mi a jó döntés, hogy helyesen cselekedett-e, amikor hazudott a királyának és nem árulta el Lokit. Ha megtette volna, most a férfi börtönben ülne, vagy már a föld alatt hűlne, ő pedig a király feltétlen bizalmát élvezné, ez bizonyos… Na de milyen királyét?

Egy elnyomó ölebe akarok lenni?

– Ne sírj – suttogja Fandral, egyik erős karját átveti a nő vállán, és gyengéden magához vonja. – Csss…

Sif nem tudja, mennyi ideig ülnek ott a hordókon így, összezuhanva, belegabalyodva a saját morális mizériájukba, a megnyúlt percekbe és lelkiismeretük zajgó bugyraiba. Csak akkor válnak szét, amikor egy kellemes, bölcs hang szólítja meg őket, áthatolva bánatuk ködén.

– Édességet, harcosaim? – A durva szövésű köpenybe burkolózott Grid egy cukrozott fügével teli, fonott kosarat tart feléjük. Füstösen ősz tincsekkel keretezett arcán jámbor mosollyal kínálja a gyümölcsöket, szabad kezébe egy kicsiny, mezítlábas, mogyoróbarna szemű fiúcska kapaszkodik. A gyógyászasszony mögött további apróságok toporognak, egyikük egy girhes, fekete-fehér foltos macskát ölel magához. – Szinte semmibe sem kerül, és a kis tünemények szüleinek minden tallér áldás.

Fandral és Sif zokszó nélkül vásárolnak egy-egy marékkal a nyalánkságból, de az üdvözlést egyikük sem viszonozza. Fandral úgy méregeti az idős nőt, mintha az karddal fenyegetné. Zárkózottságuk persze azonnal feltűnik az asszonynak, de cseppet sem lepi meg; mosolya az arcán marad, mintha csak ráhímezték volna, miközben lehajolva arra kéri a gyerkőcöket, hogy járják végig portékájukkal a marha-és sertéskupecek sorát.

– Öröm rátok pillantani – szólal meg Grid, miután a gyerekek távoznak. Ujjait összekulcsolja maga előtt, kék csuklyája a tomboló kánikula ellenére is a fején marad, árnyékot vetve ráncos arcára, melyen látszik, hogy valaha különlegesen szép volt. – Sokan vitatják, hogy lehet igazi barátság férfi és nő között, s lám, mekkorát tévednek.

– Hagyd ezt. – Sifnek már épp elege van a sok, szavakkal és bókokkal trükköző machinátorból, és abszolút nincs szüksége még egy olvatag monológra. – Hallottál a király hollóiról? – tudakolja feszülten.

– Igen.

– Egy vadász Týr felségterületéről átlőtte őket.

– Így igaz – erősíti meg az asszony nyugodalmasan, a tekintete nem árul el semmit. – Týr nagyúr szigorúan meg is büntette érte. Az a hír járja, hogy az álfok bérence volt, akik így akarták elkerülni, hogy Odin megfigyelje őket.

Nedves loccsanás hallatszik, ahogy Fandral fügéi szétlapulnak a szemközti falon.

– Mindhárman tudjuk, hogy ez csak dajkamese – veti oda hidegen. Sif tudja, hogy barátját nagyon felzaklatta, ami a gyógyászasszony titkos ügyködéseiről kiderült, ám mégis ő az, aki megérinti a férfi karját, ezzel udvariasságra intve őt.

Gridet látszólag egyáltalán nem kavarja fel Fandral villanásnyi agressziója. Sif kétli, hogy valaha, akármi is ki tudná billenteni a csodálatra méltó békességéből. Irigyli is érte, hisz úgy tűnik, az asszony a velejéig biztos abban, hogy a jó ügy pártját fogja. Ami azt illeti, neki sem ártana az ilyen bizonyosság.

– Týr nagyúr egyezséget kötött vele – árulja el nekik Grid. – Az a vadász oly szegény volt, hogy a gyerekei csak kétnaponta jutottak ételhez. A feladata teljesítésének fejében Týr megígérte, hogy gondoskodik a családja boldogulásáról, és állja is a szavát.

Meglepő, gondolja Sif rosszkedvűen.

– Megértem, ha dühösek vagytok, gyermekeim. – Grid pillantása szelíden mélyed a harcosnőébe, kezeit felfelé fordított tenyerekkel, hívogatóan nyújtja felé. Sifnek a gyógyászasszony kezeiről rögvest az a szörnyűséges éjszaka jut eszébe, amikor ő összeszűkült torokkal szorongatta a vérző Loki nyakát, mialatt Grid annak megmentésén fáradozott, vöröses fényben égő ujjakkal. – Azt is, ha zavarodottak – folytatja az asszony. – Számítottunk rá, hogy így lesz.

– Számítottatok? – húzza el a száját Sif, de a kezei, mintha csak az idős nő valamiféle delejt bocsátott volna rá, öntudatlanul is annak előrenyújtott tenyereibe simulnak. Akarva-akaratlan, de megbízik benne, hisz amióta az eszét tudja, ő látja el a sebeit és gyógyítja nyavalyáit, és Sif, aki sohasem ismerte mások által oly sokat magasztalt anyját, ezt az asszonyt tartotta mindig is a szívéhez legközelebb álló nőnek.

– Valamennyien számítottunk rá – bólogat az, ujjait lágyan végighúzza Sif tenyerének vonalain, mintha mintázatot keresne bennük, vagy épp egy térkép halványan jelölt folyóit és lágybarna dombjait böngészné. – Szükségetek lesz most a bátorságotokra, gyermekeim. Az igazsággal szembenézni, majd felvenni vele a harcot, olykor gyötrelmesen nehéz. Rájönni, hogy az eddig biztonságosnak hitt házunk omladozik… És hogy a legveszélyesebbnek hitt erdő valójában menedék is lehet… Különös és felkavaró.

Sifnek nem kell nagy fenoménnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, melyik metafora kit takar. Lokira, mint menedékre gondolni a létező legbizarrabb lehetőség, ugyanakkor van benne valami, ami nem hagyja nyugodni. Loki osztozik vele a gyászban, igen – ahogy Fandral is, ám Loki talán még nála is erőteljesebben. Az ő életének központja is Thor volt. Fandral egy fényes csillagot veszített el az élete égboltjáról, ő és Loki viszont magát a napot.

És Loki… Loki ismeri őt, ahogy ezt már nem egyszer megállapította. Ismeri a vágyait, megérti a gondjait, és ami a legfontosabb: elismeri. Fontosnak tartja.

Mi történik velem? A sötét hajú nő lehunyja a szemeit, olyan szorosan, hogy kék-zöld foltok jelennek meg előtte. Nem érezhetek így. Nem érezhetem azt, hogy egy kicsit is fontos nekem.

– Verðandira – sóhajt fel Grid csendesen, ezzel visszaterelve Sifet a valóságba. Ujjai még mindig annak tenyerén kalandoznak, de a szemei fátyolosak. – Sajnos bennem nincs meg ősanyáim jóstehetsége, de…

– Elég! – Fandral hangja egyszerre haragos, riadt és aggodalmas. – Ne engedd neki, Sif! Ez tiltott praktika!

– Csak Odin óta tiltott – feleli  oda sem nézve, és ezzel önmagát lepi meg a legjobban, hiszen korábban épp ez lett volna a döntő indok, amiért kitépte volna a kezét a gyógyászasszony fogásából. – Mit látsz, Grid? – Maga sem tudja, akarja-e hallani a választ, vagy, hogy egyáltalán mit remél a választól. Mindenekelőtt talán azt, hogy jól fog dönteni: hogy annak az oldalát fogja végül képviselni, aki békét hoz a Kilenc Birodalomra.  

– Nem eleget. – A különös köd lassanként eloszlik a gyógyászasszony szemeiben, miközben Sif ujjait finoman annak cukortól csillámló tenyerébe hajtja, mintha egy különösen nagy becsű értéket adott volna át neki. – Én ilyenkor csak benyomásokat észlelek. Villanásokat látok… Amiket magam sem tudok megmagyarázni.

– Én akkor is tudni akarom.

– Sif… – kezdené Fandral továbbra is aggályosan, de nincs lehetősége befejezni.

– Ahogy kívánod. – Grid a hordó peremére támaszkodva hajol a nő füléhez. Bőrének illata olyan, mint a forralt tejé és a kaporé, annak ellenére, hogy Sif azt hitte, verejtékben úszik a vastag ruharéteg alatt. – Láttam, hogy háromszor válsz árulóvá, Sif úrhölgy – súgja. – Hol a magad, hol mások szemében. De te mindannyiszor borzadni fogsz önmagadtól.

       

☼

Némán halad az előtte menetelő inast követve, akinek mákvirágszínű libériájára Bragi teknőcpáncél-lantot mintázó címerét varrták. Magabiztosan lépdel mögötte, jóllehet a szíve valahol a gyomra tájékán dobog, ami – Sif nagy örömére – üres, így attól legalább nem kell tartania, hogy megint rátör a hányinger.

– A király a főurakkal ülésezik – közli az ajtónál őrködő einherjar, ugyanaz, aki legutóbb is feltartóztatta Sifet és a harcosokat.

– Az uram személyesen adta parancsba, hogy kísérjem be az úrhölgyet – válaszolja a magas, göndör hajú inas határozottan. A nő örömmel konstatálja, hogy legalább ez a fiú nem olyan édelgő, mint az ura, habár ez sovány vigasz.

– Ki a te urad?

– A méltóságos Bragi Asgersson* nagyúr.

Az einherjar pár másodperc tétovázás után, de mást nem tehetvén kinyitja a súlyos faajtót, ezzel szabaddá téve az utat a nő előtt.

A viszonylag rövid, de széles kőrisfa asztalnál ülők egy emberként kapják a fejüket az ajtó irányába, amikor Sif színlelt határozottsággal belép rajta. Magas támlájú, sötét fából faragott székeiken olyanok, akár egy különösen szépen megmunkált szoborcsoport, előttük sárgulóban levő, aranyzsinórral összefogott tekercsek hevernek egymás hegyén-hátán, valamint tintában ázó lúd-és sastollak. A harcosnőnek szerencsére nem kell túl sokáig az őt figyelő méltóságok tekintetének kereszttüzében feszengenie, a mögötte betoppanó, kissé zilált ruházatú Frey hamar magára vonja a figyelmet.

– Elnézést, felség, eszement egy reggelem volt – hajtja meg magát sietve a pirospozsgás arcú, kedélyes úr. Majdnem derékig érő, gesztenyebarna haja még egy-két asszonyénál is fényesebb, fekete tunikája tökéletesen kihangsúlyozza férfias, vonzó alakját.

Odin csak int, hogy üljön le. Nem érdekli az élvhajhász Frey, helytelenítésére sokkal inkább számot tart az asztal túlvégén szobrozó nő. Az nem néz a díszes, aranyszínű gyapjút viselő uralkodóra – nem akarja látni a dühöt az erélyes tekintetben.

– Sif úrhölgy – zeng fel Odin hűvös, szinte már rideg hangja. – Talán nem szóltak arról, hogy szűkebb körűvé váltak a tanácskozások?

– Joggal van itt, királyom. – Bragi a korábban már megismert, émelyítő mosolyával áll fel a már-már mérnöki precizitással, az asztal közepénél elhelyezett székéről. Gyérülő, de hosszú haját ezúttal összefogta, fagyöngyökkel ékített bajsza szinte már incselkedőn rezzen meg mosolyra kanyarodó ajkai fölött. – Én hívtam meg az úrhölgyet. Úgy gondolom, hogy ha valaki, hát ő igazán megérdemli, hogy véleményt alkosson a kérdésről, ami miatt összeültünk.

Kijelentését lelkes helyeslés fogadja a király balján helyet foglaló Frey és a jobb karja csonkaságát bő ujjú zekével elfedő Týr nagyúr részéről. Az uralkodó által felkarolt kegyeltek többsége viszont egy szót sem szól, csak összevont szemöldökkel merednek a felszegett állú Sifre, néhány közülük barátságtalanul felhorkan.

Odin arcizmai megfeszülnek egy pillanatra, de tenni nem tehet semmit, és ezt Bragi és Sif is tudja: törvény mondja ki, hogy a vérségi jogon jelen levő urak szabad szívvel meghívhatnak egy-egy személyt, hogy tanácsukat kikérjék, és úgy adják le szavazatukat, ha a helyzet úgy hozza. Arra viszont még nem volt precedens, hogy ez a meghívott egy nő legyen, Sif ennek is tulajdonítja az Odinhoz hű nemesek bizalmatlan oldalpillantásait.

– Rendben. – Odin, lenyelve tehetetlen dühét, kifejezéstelen arccal a kőrisasztalra fekteti ráncos, széles kézfejeit. – Akkor hát foglald el helyed Bragi nagyúr széke mögött!

Sif egy szó nélkül így tesz. Ujjait összekulcsolja a háta mögött, úgy áll meg meghívója székénél, továbbra is kerülve a szemkontaktust a királlyal. Frey még rá is kacsint, amikor Odin egy pillanatra elfordul, de Sif jobbnak látja úgy tenni, mintha észre sem vette volna.

Természetesen nem azért fogadta el Bragi meghívását, mert hirtelen megkedvelte volna a költőurat. Csupán csak kapva kapott az alkalmon, hogy bejusson egy ennyire jelentőségteljes eseményre, és megmutassa a kétkedőknek, hogy neki igenis helye van itt. Mindazonáltal számított arra, hogy Odin neheztelni fog rá, amiért ehhez olyasvalaki segítségére támaszkodott, akit – még ha nem is nyíltan – de szívből megvet. A haragját persze nem akarta kivívni, de még ennél is fontosabbnak bizonyult számára, hogy ott lehessen, azzal pedig igyekezett nem törődni, hogy vajon Braginak mi lehet ezzel a célja: netán az ő bizalmának elnyerése, vagy épp Odin bosszantása?

Jó eséllyel mindkettő.

– Njörd nagyúr nem jelent még meg – szól Odin egyik tanácsnoka, egyike annak a kettőnek, aki nemrég együtt időzött vele a rózsalugasban, mikor Sifet odarendelték.

– Tudom. Üzent nekem, hogy nem is fog – feleli a király olyan hideg hangon, hogy Sif csodálkozik, hogy még nem kezdtek jégvirágok bimbózni a jó öt méter magasban levő, hatalmas, színes üveggel kirakott ablakon. – Sietve hazautazott, mikor hírét vette, hogy a neje ágynak esett.

– Ó – ráncolja össze a homlokát a tanácsos. – Ezért kár volt ideutaznia a távoli Nóatúnból…

– Remélem, Skaði úrnő mielőbb felépül – mondja Frey, hangjában meglepően őszintének tűnő együttérzéssel. – Szerintem nincs okunk neheztelni Njördre, hisz ki ne rohanna azonnal haza egy olyan csodás asszonyhoz?

Még néhány – Sif belátása szerint teljesen fölösleges – mondat elhangzása után belefognak a birodalom legfontosabb kérdésének megtárgyalásába, ami nem más, mint a trónutódlás. Thor halálának emlegetése még mindig Sif érzékeny pontjai közé tartozik (ez valószínűleg sohasem lesz másként), de nem engedi, hogy fájdalma kiüljön az arcára, hogy akár csak megrezzenjen, ezzel gyengeséget sugallva.  

– A másik fiú, gondolom, szóba sem jöhet. – Odin egyik kegyeltje ezt nem is kérdezi, inkább állítja, föl sem nézve az előtte szétterített tekercs tanulmányozásából.

– Természetesen nem. Megfosztatott a hercegi jogaitól, amikor amnesztiát kapott.

– Másik hercegnek azonban híján vagyunk – állapítja meg Bragi. – Be kár, hogy így alakult! Pedig lehet, hogy jó király vált volna Lokiból.  

– Ki tudja – fűzi a szót Frey. – Elvégre, ameddig trónon volt, rendben voltak az ország belügyei.

– Összesen két napig volt király...

– Mjöðvitnir annyi idő alatt is képes volt csődbe vinni Nidavellirt – jegyzi meg Bragi heherészve.    

– Talán nem emlékszel, nagyúr – szól közbe Odin zordan –, hogy ameddig Loki a trónon ült, támadást indított Jötünheim ellen?

– Jötünheim hadat üzent nekünk – világít rá Sif hirtelen, mire ismét mindenki rászegezi a szemeit. Frey újabb kacsintást intéz felé, amit a nő megint csak figyelmen kívül hagy.

– Különös. – Odin bámulatos tehetséggel fojtja le bosszúságát, ami azonban nyilvánvaló Sif számára. – Úgy véled te is, mint Bragi? Hogy akár jó király is lehetne a bajkeverőből?

Sif készen áll a válasszal, de Odin egy másik tanácsosa, egy testes, borvirágos orrú férfiú belérekeszti a szót.

– Mi mást is gondolna? Ugyan, mit mást mondana olyasvalakiről, akinek a karján szokott andalogni mostanság?

Többen is felkacagnak a tanácsos megjegyzésén, még maga Odin is elereszt egy halvány félmosolyt. A nőt ugyanakkor elemi erővel önti el a pulykaméreg, a perzselő indulat; kevés választja el attól, hogy tekercsestül-tintástul a hájas férfira borítsa az asztalt.

– Szórakoztat, hogy a rovásomra humorizálsz, kegyelmes uram? – csattan fel Sif, ezzel rádermesztve a vigyort a felszólaló arcára. – Igen nagyot tévedsz, ha úgy gondolod, elfogultság mondatta ezt velem. Jötünheim komoly fenyegetést jelentett akkor, ez tény. Mellesleg, emlékeztetnélek: Loki engem is ugyanúgy megtámadott Midgardon annak idején, mint Thort.

Erre már senki sem tud semmi megalázót mondani. Sif ezúttal nem lesi a király reakcióját, noha valószínűsíti, hogy ezzel megint csak nem tett a kedvére, ám nem, nem hagyhatta, hogy lekicsinyeljék, hogy ismét gúnyt űzzenek belőle azért, mert nő.

A Vasszűz vagyok, gondolja. És ha kell, bármelyik dölyfös pávának megmutatom, milyen fájdalmas tud lenni a vas harapása, főleg, ha felhevítik.

☼

A tanácskozás végeztével Sif a király után elsőként hagyja el a termet. Még csak nem is köszön Braginak, a meghívójának – nem akarja, hogy azt higgye, sikeresen belopta magát a szívébe. Szapora léptekkel halad a palota déli szárnya felé, copfja a léptei ritmusára lebben egyik oldalról a másikra. A bent történtek és hallottak erősen próbára tették az idegeit, bár ez nem annyira új keletű, az elmúlt hetek eseményeinek jelentős részéről elmondható ugyanez.

A nő egy pillanatra megtorpan, amikor a függőfolyosókhoz érve harsány károgás üti meg a fülét. Korábban ez megszokott hangnak számított, mivelhogy Huginn és Muninn általában nem némán érkeztek vissza gazdájukhoz, éles hangjuk még a palota távolabbi pontjain is tisztán hallatszott. A nő látja, hogy a lakosztálya felé haladó Odin meglepve, szinte már reménykedőn kapja a fejét a hang irányába, jobbja már mozdul is, hogy fogadja hírvivőit, a madarak azonban nem érkeznek; a lárma forrása csak egy éhes varjú, ami beszorult a fal és az egyik farkasfejet formázó stukkó közé.  

Sif egy pillanatra még meg is szánja a királyt, aki a vergődő varjút észrevéve csalódottan leereszti a karját, és lehajtott fejjel folytatja útját a lakrésze felé. Egyszeriben eszébe jut Grid zavaros jóslata arról, miként fog ő árulóvá válni, és ez ott, a kihalt, a madár kétségbeesett rikoltozását visszhangzó folyosón úgy temeti maga alá, mint egy, a nidavelliri magashegységeken jellemző, semmiből érkező sárlavina.

Néhány percnyi fontolgatás után egyszerűen sarkon fordul, és gyors léptekkel a könyvtárhoz vezető lépcső felé iramodik.

Lokit egészen a könyvtár legvégében, egy mézszínű fából faragott asztal mögött találja, egy vérvörös kötésű, nagyalakú könyvbe mélyedve. Ezúttal a jellegzetes, arany-zöld-fekete bőröltözete van rajta, fekete haja puha, lágy hullámokban omlik alá egészen a kulcscsontjáig. Két ujjával finom ívű ajkát simogatja, szemei sebesen futnak végig a kézzel írt sorokon. Egészen békés látvány; Sif úgy sejti, a palotán belül itt érzi a leginkább otthon magát.

– Most éppen miben mesterkedsz? – szólítja meg, de a hangja ezúttal nem számon kérő, inkább szurkálódó. 

Loki ajka széles mosolyra görbül, miközben a nő felé fordítja a fejét, és lezseren végigméri. Szemmel láthatóan nem lepi meg Sif a szokottnál valamivel elegánsabb (valószínűleg tudott Bragi meghívási szándékáról), ám változatlanul férfias viselete: annak ezüstösen csillogó vértje még épp, hogy láttatni engedi karcsú alakját, térdig érő csizmájának csatjai néhol már kissé megkoptak.

– Gyere, megmutatom – invitálja magához derűsen. Sifet meglepi a felajánlás, habozik is pár másodpercet, de végül úgy dönt, túl nagy sokk ezek után már nem érheti. – Nézd csak… – Loki rábök az oldalra, amit épp olvasott. – Az ott egy rúna. A másik mellette szintén egy rúna. Több ezekből egymás mellett szavakat alkot. Én pedig ezek kisilabizálásán fáradozom, egyszóval: olvasok. – Sif úgy néz rá, mint aki perceken belül gutaütést kap. A férfi az arcába nevet. – Látod, ma is tanultál valami újat.

Jutalma egy lendületes tarkónvágás.

– Marha!

– Be kedves…

– Na ne be-zzél itt nekem, mint egy átokverte birka! – füstölög a nő, bosszúból még a könyvet is félrelöki. A kötet elsodródik egészen az asztal sarkáig. – Ez a te ékesszóló Bragi barátod szokása!  

– Ó, igen. – Loki még mindig nevetéstől rázkódva visszahúzza maga elé az olvasmányát. – Most eltölthettél vele némi időt, ha jól tudom. Jutott valamire a nemes testület a trónutódlás kérdésében?

Sif megrázza a fejét. Savanyú arckifejezéséből a férfi egykettőre rájön, hogy nem ment valami simán az ülés, de nem feszegeti tovább a témát, helyette visszamerül a könyv olvasgatásába.

– Nem felejtettem ám el neked ezt a „szíved hölgye” dolgot – teszi szóvá Sif csípősen. Lokiból újabb fesztelen kis kuncogás szökik elő.

– Örülök is, hogy nem felejtetted el – válaszolja lapozva egyet. – Bölcsebb lenne tartanunk magunk a történethez.

– A történethez… – A nő elég sok jelzővel tudná illetni ezt a bizonyos történetet, de inkább nem teszi. Mélyet szippant a könyvtár kissé dohos, tudás-és öreg-tinta illatú levegőjéből, és elköveti azt a hibát, hogy felnéz a nála háromszor magasabb könyvespolcokra, melyeknek látványába mindig is beleszédült, ha erre tévedt, és ez most sincs másként. – Nem kéne esetleg megköszönnöd, hogy nem árultalak el Odinnak? – szegezi neki a kérdést.

– Hm. – Loki az öklén támasztja meg az állát. Az udvarra néző ablakokon át besurranó fényben bőre még fehérebbnek tűnik, mint amilyen valójában, a körülötte lebegő porszemcsék, mint drágakőmorzsák, irizálva ragyognak. – Kétlem, hogy a kedvemért tetted volna.

Sif ezzel nem tud vitatkozni.

– Jó, de még csak nem is érdeklődtél – makacskodik, mintha valamiért feltétlen muszáj lenne felháborodnia. Loki csak mosolyog maga elé, szabad kezével könnyeden megdörzsöli nyaksebe már alig-alig látszó nyomát.

– Feltűnt volna, ha feladsz. Az egyszerű emberek általában észreveszik, ha levágják a fejüket.

– Tehát nem fogod megköszönni. – A férfi egyre terebélyesebbé váló mosolya kielégítő válasz. – Mit tanulmányozol ilyen nagy beleéléssel? – kíváncsiskodik. Gyanús neki Loki nagy érdeklődése az olvasmánya iránt, noha Sif számára mindig is elég fura volt az, hogy egyes illetők képtelenek elszakadni egy rakás írott sortól. Szó mi szó, sosem volt az olvasás megszállottja.

– Mágiát.

– Mifélét?

Loki végre-valahára rátereli a pillantását, s ahogy ott mosolyog, kivételesen gúny nélkül, szinte már kedves látványt nyújt. És ez furcsa – Sifnek figyelmeztetnie is kell magát, hogy ne felejtse el, nemsoká úgyis megint rajta fog élcelődni a nyavalyás.

– Az állattá alakulás művészetét – adja meg a választ kis késéssel.

A nő égnek emeli a szemeit.

– Sleipnir nyolc patájára, még csak az kellene, hogy mindenféle állattá tudj változni.

Loki rámutat egy aláhúzott sorra a lap közepén.

– Bármilyenné nem is tudnék. Csak olyanná, amely valaminő módon illeszkedik a személyiségemhez. Ez, az igazat megvallva, eléggé felcsigáz. Szerinted milyen állatokká sikerül majd átváltoznom? – érdeklődik a létező legfelszabadultabb hangon. Sif szinte már el is hiszi, hogy tényleg foglalkoztatják a meglátásai. – Én farkasra és lóra tippelek.  

– Mily szerény. Én kecskebékára.

Ezen már mindketten felnevetnek. Sif soha az életben nem gondolta volna, hogy egyszer majd Loki társasága fogja felvidítani, ez most különösen visszás, mivelhogy a gondjai nagy része is hozzá köthető.

– Végül is, mi járatban vagy erre, Tisztesség Madonnája? – kérdi Loki, közben óvatosan összecsukja a nagy könyvet. A kötetből felszálló por úgy tündököl a fényben, mintha a férfi csillagport hintett volna a levegőbe.

Ezúttal Sif válasza késik néhány pillanatot. Nem teljesen biztos benne, hogy ezt elég alaposan végiggondolta, de végül mégis csak előáll az ötletével, amivel Lokinak még sohasem hozakodott elő.

– Menjünk el vadászni!

A koromfekete szemöldökök összefutnak sima, dérfehér homlokon. Látszik, hogy Loki mindenre számított, de erre épp nem.

– Tessék?

– Vadászni – ismétli el nő. Számított rá, hogy Loki meg fog lepődni, bár Fandral vagy Volstagg biztosan nem tettek volna így. Sif számára kevés nagyobb kikapcsolódás létezik, mint egy kiadós, izzasztó vadászat, és az ok, amiért most Lokit hívja társaságul, sokkal kicsinyesebb annál, mint amit magától megszokott: egyszerűen csak szeretne terepet váltani. Eddig észjátékot játszottak és a férfi élvezkedett a saját fölényén vele szemben, épp ezért Sif elérkezettnek érzi az időt arra, hogy végre Loki is kicsit megmérettesse magát. – Ne kéresd magad, Ezüstnyelvű. Látni akarom a képedet, amikor elhalászom előled a legszebb őzsutát! 

folyt. köv. >> (itt)

* A történetben ugyebár nem kevés mitológiai elem szerepel, Bragi maga is a skandináv mondakör része; ott viszont Odin fia, ami itt nem alternatíva nyilvánvalóan, így önkényesen adtam neki egy Asger nevű apát. De ez számtalan más dologgal is így van a Lygavarirban.