Az ember gyermeke

Valamikor azt mondtam, nem lesz (marháraelkésett) karácsonyi történet. Lett. Csak éppen nem fluff, kicsit sem, inkább egy tálcányi frissen sütött nyomasztás. Misztikum, agybaj, egy kevés humorral és kellő mennyiségű thrillerszerű elemmel. Tényleg ne várjatok semmit, az egyik legmeredekebb kitalációm eddig, szerintem. AU is mellé (démonizált Loki, kid!Tony), némi mitológiával, persze nem slash. Kellemes karácsonyi rémmese. A történet elég egyszerűen összefoglalható: Tony intellektuálisan koraérett, szabadszájú kiskölök a nyolcvanas években, Loki pedig kinézi őt magának valamire, amiről Tony a végsőkig nem fogja fel, mekkora jelentőséggel bír. A történetet a karácsony, a fagyöngy és a skandináv mitológia közti izgalmas összefüggés ihlette. 

Ezúton is szeretnék minden olvasómnak szerencsés újévet kívánni, sikerélményekkel és mindenféle jóval telítetten. Remek évet zár a blogica az első évének képében; 5 kisregény (2 íródó, 3 befejezett) és 9 novella (a bitang hosszútól a párperces nyúlfarokig terjedő skálán). Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy olvastok, ha kommenteltek, ha nem, döbbenetes számomra a történetenkénti több százas megnyitás és a lelkesedés, ami körbevesz. ♥ És ez nem egy elkésett újévi bejegyzés, tényleg. 

♪ Zene ♪ 
És az örök klasszikus mellé: Marilyn Manson - Sweet dreams (de ide illik a szöveg is jéj)

Az ember gyermeke

Akar tőle valamit. Megint akar tőle valamit.

Ezúttal más kell neki, nem a – nevezzük úgy – ártatlansága, bár volt ő valaha is ártatlan…? Ez alkalommal talán valami még pótolhatatlanabbra, még nélkülözhetetlenebbre fáj a foga.

– Mi kell, az utolsó csepp vérem, a kibaszott lelkem, ami rohadtul nem létezik, vagy netalán valami más?

– Beérem egy itallal is. Egyelőre. – Szavai nem többek suttogásnál, könnyeden csurrannak ki sebzett ajkai közül, mint a hűlt pezsgősüveg oldalán végigfutó vízcseppek. – Rég láttalak, Anthony.

A szoba levegője fagyos, a leheletük illékony kísértetfelhőként úszik a levegőben. Kristályosan világló, kékes fény hinti be a falakat, a tárgyakat, az arcokat – egy hónál is fehérebbet és egy a dühösnél is dühösebbet.

Tony markában összeroppan az italosüveg kupakja, műanyagdarabok döfnek a bőrébe, de ő összeszorítja az ujjait, makacsul és engesztelhetetlenül, mígnem a vér már a csuklóján folyik le, egyetlen haragvó, skarlátszín csíkban. A pultnak támaszkodó rémálom néhány puha macskatánc-lépéssel megközelíti, a kabátján égéslyukak garmadája, lábbelijén olvadó hó, mészujjai közt fehér gyertya. A kókadt kanócot szabad kezének hüvelyk-és mutatóujja közé veszi; egy mozdulat és egy észrevétlen másodperc, s a gyertya már ég is, derűs, ragyogó fénnyel, parányi napként a szoba dérhidegében.

– Boldog karácsonyt, Anthony.  

nem Tony ő nem létezik

– Ugye ez a neve ennek a furcsa halandó ünnepnek?

soha nem létezett nem lehet mert az ellentmondana minden realitásnak–

nEm

A hollóhajú férfi csak mosolyog, ajkai körül fehérre fakult hegek pókhálója.    

~

Harminchárom évvel korábban

Tony tüntetőlegesen kipukkantja a rágó-lufiját, gondosan ügyelve arra, hogy a szarvasbőr táskát lóbáló házitanító meghallja. Tudja, hogy utálja, már a rágógumi fogalmát is, nemhogy a gondolatot, hogy azt rágja is valaki, ezt alátámasztja a tanár rosszalló horkanása is. A fiú lecsusszan a székről, s mielőtt az öregember bármit mondhatna, a szabadságba iszkol, átpréselve magát a tanár jobb lába és az ajtófélfa között. Lerongyol a lépcsőn, elrohan a gigantikus ebédlő előtt, a folyosón áll a bál; a személyzet létralábú hadsereggé avanzsálódva dekorálja a dísztapétával bevont falat, angyalhajjal, masnikkal, zöldágakkal és egyéb, Tony belátása szerint felesleges dolgokkal.

A szalonba érve elcsen egy süteményt a hóemberes szalvétával bélelt dobozból, egészben tömi a szájába, mintha a mézeskalács állatka szökni készülne. A tökéletesre porszívózott kanapéra huppan, és már nyúlna a kedvenc műszaki magazinjáért, amikor a kisszobából előrobban Rosetta, kasmírpulóverben és tüdőszoknyában, arca gyűrött lepedő, ajkán fáradtrózsaszín rúzs, frizurája méhkas-imitáció.

– Tony, kedves, friss levegőre van szükséged – jelenti ki kényszerjókedvvel, fülbevalóján úgy csillan meg a fény, mintha gúnyolódni akarna azon, hogy bizsu.

– Most? – nyög fel, és az újságba fejel. Máris besokallt. – Dehogy van!

Kétségkívül akkor sem lenne több esélye arra, hogy megakadályozza a merényletet, ha a szülei otthon lennének, de most pláne nincs, mivel valahol nagyon távol járnak, hogy letudjanak pár konferenciát még karácsony előtt (ezeken, tudniillik, az apja feladata, hogy türelmes legyen, az anyjáé pedig, hogy igézően mosolyogjon és a lehető legvonzóbb módon szívja a cigarettáját).

Így viszont kénytelen felvenni a kabátját meg azt a rém ocsmány sálat, amit egyszer már majdnem felgyújtott egy kísérlete közben, de a legnagyobb elkeseredésére, csak majdnem.

Bő tíz perc múlva Anthony Stark derékig a hóban szobrozik egy játszótér mellett, savanyú arckifejezéssel, a fején kiskocsi-mintás, bojtos sapkával.

– Hazamehetünk már?

Rosetta elődugja az arcát a szőrmecsuklya alól.

– Hm?

– Hazamehetünk már?!

Egy öngyilkosjelölt kisgyerek futtában képen hajítja egy terjedelmes hógolyóval. A hó az arcára tapad, a bal szemét teljesen befedi.

– Mi lesz, nem adod vissza neki? – kedélyeskedik Rosetta, valahol a fagyhalál küszöbén. Rosettát tulajdonképpen négy dologért fizetik: hogy tavasszal mindig vidám legyen, hogy nyáron minden kerti parti tökéletes legyen, hogy ősszel a Stark fiú legalább egy helyen hajlandó legyen Halloween-kilincselni, és hogy télen halálra fagyjon a fejszellőztetésen.

– Visszaadom – sóhajtja Tony, és lekaparja a havat az arcáról. A gyermekien tiszta, barna szemek megvillannak a sértettségtől. – Csak előbb hadd menjek haza a hóágyúért.

Ha nem Tony apja lenne a munkaadója, Rosetta már rég feladta volna a reményt, hogy ezt a gyereket valaha is normális viselkedésre bírhatja, de azért kitartóan mosolyog tovább.

– Nem lehet mindenki intellektuálisan koraérett, tudod, ez gyerekenként változik, biztosan szívesen játszanának veled, csak azért, mert apukád fontos ember, nem kell elszigeteltnek érezned magad, drágám…

És egaj és bagaj és tüpptüpp – gondolja Tony, az intellektuálisan koraérett tíz éves kisfiú, a távolba bámulva. A sétányon újságot markoló és pipával pöfékelő tisztes őszek csoszognak, fekete magas sarkúba bújt hölgyek cirkálnak gigász retikülökkel, hó szitál és valaki Jingle Bellst nyekereg, bántóan hamisan. Aztán ott van az a srác, hosszú bőrkabátban, amit kigombolva visel, alatta fekete inggel, nyakában arany-zöld sál, a lábain hatalmas bakancs, hosszú, fekete haja a vállát sepri, ráadásul magas, nagyon magas, igazi égimeszelő. Tony figyelme talán meg sem akadna rajta (elvégre mindig is voltak furcsa emberek, akik furcsa ruhákban járnak) ha nem venné észre azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy a férfi nem hagy lábnyomokat a hóban, mint valami újraértelmezett Jézus, a hó felszínén halad, súlytalan léptekkel. Tony megbámulja, szégyentelenül mustrálja, mialatt a férfi elhalad mellette és Rosetta mellett, mozdulataiban és arcán a létező legnagyobb érdektelenséggel.

Tony csak kicsivel azután veszi észre a földre ejtett, fekete, bőrből font, két zsineggel összekapcsolt karkötőt, hogy elhatározza, tizennégy éves korától fogva ő is így fog öltözködni és még a mostaniaknál is vadabb zenéket fog hallgatni.

Apa beájulna, ha pár éven belül én is így néznék ki, pedig nyolcvannégyben ez aztán tutira nem fog még annyira sem meglepni senkit, mint manapság!

– Hé! – kiált a fekete hajú férfi után, miközben kiássa magát a hóból, és felkapja a földről az ékszert. – Hé, ezt elejtette!

Az illető lassan megfordul, fél szemöldöke felkúszik a homlokán, arckifejezése mégis semleges marad.

– Parancsolsz?

– Aham. Ez a magáé, nem? Vagyis hát passzol a fura cuccaihoz, ezért gondoltam – mondja Tony pergő nyelvvel, a rá jellemző spontán őszinteséggel, miközben a karkötőt az ujjára akasztja, és a férfi felé nyújtja. Az hosszú másodperceken át nem veszi el tőle, csak méregeti, frusztrálóan élénk színű, zöld szemei csaknem izzanak a szemgödrében. – Nem a magáé?

Az idegen rámosolyog, a mosolya temető, jégcsap-fejfákkal.

– Nem tévedsz. – Könnyedén lekapja a karkötőt a fiúcska előrenyújtott ujjáról, és a csuklójára gördíti. – Kivel vagy itt? – kérdi hirtelen, hangja negédes. – Vagy utcakölyök lennél?

Ezt a kérdést sem gondolhatja komolyan, fut át Tony fején. Nyilván látja a márkás nadrágját, a drága sapkáját meg az értelmet a szemében, ezek fényében, hogy is gondolhatná, hogy utcagyerek?

– Tessék mondani, maga ugye nem idióta?

A férfi felkuncog.

– Nem tartom magam annak.

– Akkor jó – vonja meg a vállát Tony, mint akinek teljesen mindegy. Rosetta felé biccent, árulkodó kelletlenséggel. – Vele vagyok. Mindjárt ide fog jönni, hogy letoljon, amiért… na, most meg mi van vele?

Rosetta ugyanúgy áll, mint két perccel korábban, egyik keze mereven oldalra nyújtva, mintha még mindig Tony vállát fogná, és beszél, lelkesen magyaráz a mellette magasodó jegenyefának. A kisfiú megütközötten fintorog, míg beszélgetőpartnere végig őt kémleli, a tekintetében ugyanazzal a nyugtalanító, mohó izzással.

– Még találkozunk. – Tony mindössze valami elmosódó, rekedt suttogást hall, azt is talán valahol az elméje legmélyén, de hirtelenjében nem is érdekli, jobban leköti az, hogy visszainaljon Rosettához, és értetlenségét kifejezvén lábszáron rúgja.

– Hahó! Rosetta!

A nő a melléhez kap ijedtében, savószínű szemei kidüllednek. Alig egyetlen mozdulat választja el attól, és az is csak bizonytalanul, hogy felpofozza a gyereket.

– Egek, Tony, mi lelt? Hogy gondolod, hogy csak úgy belém rúgsz?!

– Furán viselkedtél!

Rosetta égnek emeli a szemét.

– Csak elmondtam a véleményemet!

– Jó, de én nem voltam itt – magyarázza a fiú, erőteljesen artikulálva, mintha a nő gyengeelméjű lenne. – Az a srác elejtette a karkötőjét, és utánaszaladtam, hogy visszaadjam. – Szórakozottan a promenád vége felé járó alak felé bök. Rosetta az orrát felhúzva pislog a mutatott irányba, a kezeit karba teszi, demonstrálva, hogy véleménye szerint, ez nem kifogás.

– Melyiknek?

– A fekete kabátosnak.

– Semmiféle fekete kabátos fickó nincs ott – szusszan fel a nő. Kézen ragadja Tonyt, és erőltetett gyengédséggel vonszolni kezdi a sétány ellenkező vége felé. – Talán sok volt neked mára a friss levegő. Apukád úgyis nem soká hazaér, rendbe kell szedjelek addigra.

A kisfiú kivételesen zokszó nélkül hagyja, hogy cibálják, többször is majdnem megbotlik a töredezett beton réseiben, miközben a válla fölött hátranézve a férfi távolodó hátát bámulja, a férfiét, aki határozottan ott van–

–és aki már aznap éjjel felbukkan az utcájukban, mint valami rossz ómen, fekete macska, baljós árny egy hanyagul megvilágított sikátorban. Tony az ablakhoz szorítja az arcát és mindkét tenyerét, a bőrét égeti az üveg hidege, de nem érdekli, ahhoz túl sok adrenalin zubog a vérében, ahhoz túlontúl sok gondolat zakatol a fejében.  Ablaka az utcára néz, a gazdag negyed legnevesebb és legjobban védett utcájára, ahonnan mindig időben eltakarítják a havat, és ahol ritkák a gyanús alakok, mert óránként feltűnik egy mindenre elszánt járőr, hogy eltakarítsa őket onnan.

Az a férfi a sétányról most mégis ott ácsorog, pontosan az ő ablaka alatt, a szélgyűrte, vádlit súroló, fekete kabátjában. Az óra lassanként elüti az éjfelet, de nem moccan, a szemei, mint a folyosón lógó magyallevelek, fekete hajában hópehely-diadém. Elvont ruházatával, bakancsával és természeten túli fönségével egyszerre evilági és mégsem, ám legyen bármilyen bizarr vagy rémisztő, Tony nem félelmet érez, hanem valamilyen elképesztő, zsigeri izgalmat, az ismeretlen vonzását, egy megfejtésre váró titok zamatát, egy dolgot, amit ki kell deríteni, meg kell érteni, mert olyan nem létezik, hallotta sokszor, amit nem lehet megmagyarázni.

Éjfélkor aztán bebújik a takaró alá, mielőtt Rosetta megtenné az első ellenőrző vizitjét, a takarót állig húzza, lábai szinte a nyakában, légútjaiban a frissen mosott paplanhuzat szappanszaga. Biztos benne, hogy az ismeretlen változatlanul ott áll, és – bár ez ellent mond a józanésznek, a tiszta értelemnek – abban is biztos, hogy még mindig látja, még mindig figyeli őt.

és a férfi a fekete kabátban és hószín bőrben ott van minden este

napokon át

csak nézi egyre csak nézi és közben mosolyog

~

– Ki van veled?

Tony megriadva pillant fel az ölében heverő magazinból, de hiába mereszti a szemét, másodperceken át csak a belsőégésű motor működésfolyamatát látja maga előtt (szívásütem: a porlasztó által elporlasztott üzemanyaghoz megfelelő mennyiségű levegőt keverve, a kész elegy a szívócsövön keresztül áramlik a henger belsejébe, FONTOS).

– Most már nyilvánvalóan te – feleli, arcán enyhe zavarral. A férfi összébb húzza a kabátját, és légiesen letelepszik mellé a padra, az illat, amit maga után von, mint az összetört fenyőtűké: könnyű, friss és hideg. – Amúgy meg senki. Apám sok udvari bolondja csak idegesít – közli, és lapoz egyet a magazinban. Váratlanul megmerevednek a vállai, ajkai kerekre nyílnak, az újság fásult csattanással a hóba zuhan. – Mégis miért álldogálsz az ablakom alatt éjjelente? Sz… szervkereskedő vagy? – A szót a híradóban hallotta.

– Sem idióta, sem szervkereskedő. – Az idegen hangja egyszerre selymes és karcos, a türelme mesterkéletlen, magától értetődő, homloka sima. – Te viszont más vagy mint a legtöbb gyerek, nemde?

– Ne rólam beszéljünk, különben elrohanok – vág vissza a kisfiú. Arca veszedelmesen zord, kicsiny orrcimpái kitágulnak; dühös az apjára, amiért sosem láthatja, dühös az anyjára, amiért észre sem veszi, dühös magára, amiért ez fáj neki, és dühös erre a különc férfira is, amiért… van. – Válaszolj arra, amit kérdeztem!

Egyenesen az idegen szemébe néz, de mintha éles fény világítana az arcába, el kell fordítania a fejét.

– Mit akarsz tudni, Anthony? – suttog. Külsejéből ítélve nem lehet több huszonháromnál, modorát tekintve kortalannak tűnik, túl az anyagin, a körülírhatón. Minden sejtjéből a különlegesség ténye vibrál, még a levegő összetétele is más körülötte; Tony úgy érzi, a férfi körül több az oxigén a kelleténél, az érzés egyszerre pezsdítő és kétségbeejtő.

– Honnan tudod a nevemet?! – csattan fel a gyerek.   

– Első kérdés, első válasz. Gondolod, hogy nehéz volt rájönni, mi a neved, miután kiderítettem azt is, hol laksz, hm?

Tony hiába okos, túl okos, mi több, aggasztóan fogékony, vannak gondolatmenetek, amikkel nem tud lépést tartani, amik gyermekénjének még túl összetettek és értelmezhetetlenek, s a férfi szavai pontosan ilyenek, mély szakadékok, vonzó sötétséggel – egyszerre hátborzongatóak és valamiért felcsigázóak, mint a férfi maga.

Ha babonás kölyök lenne, olyan, mint az a sok féleszű a játszótéren, akik saját belátása szerint sosem fognak felérni az ő szintjéig, ha olyan eszement lenne, mint azok, felmerülne benne, hogy félnie kell ettől az alaktól, hogy talán kísértet, gyermekrabló démon, a Télfiú, aki sápadtan és csontkarcsúan figyeli őt minden percben, csak a megfelelő percet várva, hogy elragadhassa.

– És a te neved mi? Úgy fair, ha elárulod – emlékezteti.

A másik arcán újfent felvillan a jégcsap-vigyor.

– Tudod, a nevem valahol szitoknak számít. Azt jelenti, lezáró. – A kisfiú szkeptikus, kétkedő fintort vág, ami egyet jelent azzal, hogy „most hülyíteni akarsz?”. – Két szótag. Egyszerű. Loki.

– Hát ez fura. – Tony lehajol, hogy felvegye a lassan szétázó magazint a földről. Két ujja közé csípi a felpöndörödött lapszéleket; egy részük azonnal lehasad. – Japán vagy?

– Japán? – visszhangozza Loki összevont szemöldökökkel, árnyalatnyi meghökkenéssel az arcán.

– Na jó, mondjuk nem húzott a szemed – állapítja meg Tony. Harangozni kezd kissé rövid lábaival, cipőfűzője szabadon lifeg. – De a japánok nevében van sok ’o’ meg ’i’, nem? – Nem várja meg, hogy a másik feleljen, elnémíthatatlanul folytatja. – Hogy csináltad?

– Hogy találtalak meg?

– Az könnyű – legyint Tony, egyértelmű jelét adva annak, hogy borzasztóan idegesítő felnőtt lesz. – Követtél. Ami fura… de te is fura vagy, szóval ebben nincs semmi… fura. Vagyis az egész fura. Érted? – Egy normális ember, jobban mondva akármely másik ember már rég arccal előre a hóba nyomta volna, de a sovány, magas idegen csak hallgatja, csendben, azzal a sejtelmes várakozással az arcán. – Rosetta nem látott téged, pedig ott voltál! És a rendőrök az utcában… tökre nem tűntél fel senkinek. – A fiú úgy érzi, butaságokat fecseg, és ez rettenetesen zavarja. Nem ezt szokta meg magától; sületlenségeket bárki tud beszélni, márpedig ő nem akárki.

– Úgy, ahogy te, én is más vagyok, mint a többi… - Elmerengve felszusszan, mintha a megfelelő szót keresné, tekintete kutakodón függ a fiú arcán, mintha minden egyes, jelentéktelen titkát kifürkészhetné pusztán az arcszerkezetéből. – Nos, mint a többi körülöttem élő.

– Apám szerint én zseninek születtem – szögezi le Tony önérzetesen. – Ő is az.

– Ó, az enyém is.

– A te apádnak is van egy nagy cége? Ért a gépészethez? – kap a szón fellelkesülve, mégis némi kétellyel.

Loki röviden megrázza a fejét, majd kecsesen felemelkedik a padról, hosszú hajába belekarmol a felsüvítő decemberi szél.

– Több minden van ezen a világon, mint ahogy azt te el tudnád képzelni, Anthony. De ne félj. – Előredőlve a kisfiú pillantásába mélyeszti az övét, és Tonynak ismét olyan érzése lesz, mintha a Napba nézett volna, a szemei káprázni kezdenek, a rossz érzettől halk nyekkenés hagyja el a száját. – Én megmutathatok párat közülük.

Mire a fiú nagy nehezen kinyitja a szemét, a férfinak nyoma sincs. A pad előtt, a hóban csupán egy pár gyerekcipő nyomai látszódnak.

~

Tony az édesapját a dolgozószobájában találja, egy zűrzavaros tervrajz fölött, egyik kezében körző, a másik kezében a vezetékes telefon. Galambszürke öltönyt visel kék nyakkendővel, a haja ívre fésült. Már egy hete tudvalevő, hogy fontos ebédre hivatalos egy méregdrága étterembe, néhány olyan emberrel, akik igazságtalan módon sokkal többször látják Howard Starkot, mint a tulajdon fia.

– Hogy gondolja, Percy? Mi a garancia erre? – Az idősebb Stark két szeme közt megjelenik a mindenkiből-elegem-van ránc, a fogai megcsikordulnak. – Ez a legnagyobb ostobaság, amit az utóbbi hetekben hallottam. Ha ebből veszteségesen–

– Apa. – Tony jelzésértékűen az asztallapra könyököl. Howard észre sem veszi, a körzővel néha drótbajszába bök. – Apaaaa!

– Tessék? Ah, Percy, várjon egy átokverte percet! – Félredobja a körzőt, felszabaduló tenyerét a telefonkagylóra nyomja. A szemüveg mögött a szemei, mint a pléh, élettelenek. – Mit akarsz, Anthony? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?

– Kérdezni akarok valamit – mondja, hangjából a legigazabb tudásvágy cseng.

– Nem ér rá később?

– Nem – feleli a gyerek. Howard sürgető mozdulatot tesz. – Egy ember… egy élő ember… hát, lehetséges, hogy láthatatlanná váljon?

Az apja gondolkodás nélkül nemet mond, majd a kisfiú elégedetlen grimaszát látva nagyjából másfél perces előadást tart testekről, fotonokról, és a fotonokból álló fényről, amit Tony ért is, meg nem is. A szóban forgó másfél perc után Howard Rosettáért kiált, aki némileg zilált frizurával jelenik meg az ajtóban, a füle mögött ceruza, szívélyes arckifejezése mögött pulykaméreg. Ugyanúgy, mint a sétányon, kézen fogja Tonyt és kivezeti a helyiségből, meg sem áll vele a szobájáig, ahol aztán indokolatlanul sokáig szöszmötöl, betolja a kirángatott fiókokat, és a helyére tesz néhány széthagyott képeskönyvet. Persze egyik sem mesekönyv. Tony kezében utoljára hat éves korában láttak bármiféle mesét tartalmazó irományt.

Az ifjabb Stark ott, azon építőkockákkal teleszórt, finom anyagú szőnyegen kuksolva dönti el, hogy a bizalmába fogadja a Télfiút, vagy akárki legyen; ott, azon építőkockákkal teleszórt, finom anyagú szőnyegen, azon az ezüsthavú decemberi napon érzi úgy először, hogy többet tud az apjánál, hogy van valami, amit Howard sem tud, és bár azt ő sem tudja, de a fekete kabátos férfi, az a különös nevű, ő igen.

~

Tényleg nem látják. Aszta, tényleg. nem. látják.

Egyetlen alkalmazott sem veszi észre az ismeretlen férfit, mialatt átvágnak a ház legszélesebb folyosóján. Többen is ráköszönnek Tonyra, a hogyléte felől érdeklődnek, Abby, a szakácslány dugisütemény reményével édesgeti, de egyikük sem látja Lokit, átpillantanak karcsú alakján, mint a pőre ablaküvegen. Minden gond nélkül betessékeli a szobájába, az ajtót kulcsra zárja, utána feltelepszik az ágyára – utólag jut eszébe, hogy illene felajánlania a vendégnek is egy ülőhelyet.

 – Leülhetsz a forgós székemre.

Loki egy joviális félmosollyal felel; a szeme alatt zúzódás.

Természetesen esze ágában sincs a felkínált ülőhelyre pakolni magát, helyette leül a fiú mellé, az ágyra, a feszesre húzott ágyterítőre, a lábait lazán keresztbe veti. Egyáltalán nem odaillő látvány szétnyitott, fekete kabátjában, zöld sávokkal díszített, fekete mellényében és érthetetlenül fényes szemeivel, mégis, Tony nem érzi idegennek, a férfi a furcsa viselkedésével és a rejtélyeivel bebűvölte magát a fejébe és a bizalmába, akár a hamelni patkányfogó, annyi különbséggel, hogy ő dallamtalan zeneszóval (szavakkal, nesztelen bűbájjal) csalogatta közel magához.

– Amúgy mi történt veled? – kérdezi a kisfiú, eltekintve arról, hogy kikérje magának a férfi helyválasztását. – Van egy…

– … egy zúzódás az arccsontomon, igen – fejezi be a mondatot Loki ridegen, két ujjával futólag végigsimít a bal orcáját csúfító bevérzésen: szederjes sáv szennyezi be az amúgy fátyolfehér bőr írhatatlan szépségét. – Neked nincsenek testvéreid, ugye?

– Nincsenek.

 Tony életében először nem tudja, hogy emiatt bánkódjon-e, vagy inkább örüljön.

– Nos, nekem vannak. – Loki hangjának delejes bársonyát mindeddig ismeretlen, mélyről feltörő düh gyűri meg, hosszú ujjaival az ágytakaróba markol, kis híján elszakítja. Tony minden erejével igyekszik nem megszeppent arcot vágni, de ez nehéz feladat úgy, hogy tudja, senki sincs tisztában Loki jelenlétével, és hogy minden, ami történik és történni fog, az a saját felelőssége, mivel ő engedte be a házba (ámbátor nincs meggyőződve arról, hogy olyasvalaki, akit senki sem lát, és aki nem hagy lábnyomokat, nem tud bejutni, ha be akar). – Két bátyám.

– És ők vertek meg? – teszi fel a kézenfekvő kérdést. A hangja bosszantóan, árulkodóan, leleplezően vékony.

– Az idősebbik, Thor, sosem emelne kezet rám – horkan fel, megkapó modorát mintha elfújta volna a szél. A nyelvét végigfuttatja a fogain, mint egy felheccelt nagyvad. – Na de Balder… őt más fából faragták. Perverz élvezetet jelent neki az erejét fitogtatni… rajtam. – A szeme sarkából sandít a riadt kisfiúra, aki láthatóan nem tudja, mit kellene mondania, mit kellene tennie, hogy egyáltalán szabad-e tennie bármit is. Loki haragja azonban foszlékony, mint a kámfor, másodpercek alatt a régivé válik, újabb mosoly harsan az ajkán, és felszegi az állát. – De téged nem ez érdekel.

Tony sohasem merné megerősíteni ebben. Amikor a férfi a bátyjáról beszélt, volt valami a hangjában, amitől leverte a víz, és csak remélni meri, hogy többé nem lesz hozzá szerencsétlensége.

– Hogy csinálod, hogy nem látnak az emberek? – kérdez rá, miközben az éjjeliszekrény fiókjából előkotorja a diktafont, és lenyomja a START gombot. Vörös fény villan a készülék gombszemében. – Apám szerint ilyesmi nem létezik. És apám a világ legokosabb embere. – Kötelességének érzi ezt leszögezni, még ha e hitében olykor meg is rendül.

Loki heherészik.

– Apád okos ember. De tájékozatlan. – Egyetlen finom intésébe kerül, hogy a fejük fölött világító, agresszív fényű villanyégő kialudjon, de még mielőtt a vaksötétség teret nyerhetne, összeérintett tenyerei között smaragdláng lobban, megvilágítva az ő és hallgatója arcát. Tony szíve kalapál, az álla a padlón. – Az apád halandó.

– Te jóságos…! – A gyerek a szájára szorítja a kezét, nehogy a hangjára idecsődüljön a ház egész népe. – Ez… ez… - Nagyon nem akaródzik kimondania azt a szót, de a semmiből táplálkozó, furcsa színű, ismeretlen erő által gerjesztett tűzre pillantva semmi más nem jut eszébe. – … mágia?

– Azt nevezitek mágiának, amiről nem tudtok semmit, és amit nem értetek. Ám valóban… – Megforgatja csuklóit, mire a lángok feltekeregnek az ujjaira, s ott lobognak tovább, csalóka lidércfényként. – Nevezhetjük mágiának. Ez az én lényegem. Nem lát, aki nem akarom, hogy lásson; az viszont igen, akit kiválasztok erre. – Hirtelen kialszik a fantomláng, és magához tér a szobacsillár, sárga fénye szokványos, unott, jellegtelen. Tony nyekken egyet. – Ahogy ott álltál, távol a többi kölyöktől, úgy véltem, te kifogástalan jelölt lennél a… hm… - Lehetetlenség eldönteni, hogy az a penge-forma, amit ajkai felvesznek, rosszmájú mosoly-e, vagy lélektelen vigyor. – Küldetésre. Egy nagyon, nagyon fontos megbízatásra. Figyeltelek, mindent meg akartam tudni rólad, és mindent meg is tudtam rólad. Nyitott könyv vagy egy magamfajtának. Most is itt vagyok, ahogy sejtettem, hogy leszek. Könnyű elnyerni a bizalmad, ugye tudod? Csupán csak ígérni kell neked valamit. – Tonyt szerfelett frusztrálja a másik önelégült hanghordozása, de egy árva gondolat sem fut át az agyán, a rendszere áll, mintha megkövültek volna az idegei. – Nem akartam, hogy akár egy percig is kétséges legyen, hogy alkalmas vagy a feladatra. És igen, Anthony, Howard fia, te tökéletes választás vagy. Meg akarod érteni a dolgokat. Fel akarsz tárni dolgokat. Én pedig, Loki, Odin fia – furcsa árnyék villan át az arcán, amit Tony észre sem vesz –, irányt mutathatok neked. Mutathatok neked új dolgokat, amikről az általad ismert világban senki, de senki nem tud.

Loki szavai és hangja olyanok, mint a frissen sült sütemény illata, mint egy baráti ölelés, mint egy anyai csók, mint egy megnyugvást nyújtó arcsimítás, mindaz, amire Tony szögmérők és maga alkotta műszerek közé rejtőzve áhítozik. A a férfi szavai a bensőjébe fúrják magukat, önálló életre kelnek – fogalma sincs mi történik vele, ő, aki senkiben nem bízik (bármit is mond a másik), legszívesebben könyörögne neki, hogy maradjon, hogy sose hagyja magára,

nem érti

és nem érzi

nem tudhatja

fel nem foghatja, mi rejlik a késél-mosoly és a lilára zúzott arc mögött.

~

A karácsonyt megelőző hét minden egyes napján találkozik a fekete hajúval, még csak fel sem kell csempésznie a szobájába, alkalomszerűen megjelenik nála, mi több, egy reggel arra ébred, hogy Loki az ágya szélén ül, és az egyik könyvét lapozgatja, semleges arckifejezéssel, mintha az ionreakciók semmi újat nem tudnának neki mondani.

A hangszer nélküli patkányfogó csodákkal tartja ámulatban, ejti elképedésbe újra és újra, ragyogó elméjével és a sugallattal, hogy őt igenis érdekli a világlátása, tiszteli azért, aki, és nem nézi ostobának csak azért, mert tíz éves. Nem azt várja tőle, amit Rosetta, hogy kisautókat tologasson és idiótákkal játsszon az utcán, azt akarja, hogy önmaga legyen. Megkéri, hogy mutassa meg neki a „kutatásait”, a felfedezéseit, a számára felbecsülhetetlen értékkel bíró megfigyeléseit, cserébe ő vízeséssé bűvöli az ágyfüggönyt (a vízoszlop köddé válik, mielőtt földet érne), pár pillanatra életre kelti az ólomkatonáit, tűzkígyókat bájol a levegőbe, a kisfiú pedig csak ámul és csak bámul, és minden vágya beszámolni erről valakinek, de nem teheti.

– Mi az a küldetés, amiről beszéltél? – kérdezi az első napon.

– Megtudod majd.

Loki vékony ajkán sebhely, a torkán fojtogatás nyomai. Az ujjak erősek voltak, a tenyér kérges.

– Mikor mondod már el? – türelmetlenkedik Tony a nyers hóba gázolva, a levegőben forralt bor és koraest illata.

Loki ellibben egy javakorabeli, testes úr elől, aki egy bőröndöt vonszolva csörtet, természetesen nem látja, Lokit senki sem látja, csak a kisfiú, a gyermek, akinek minden álma, hogy legyen valaki, aki törődik vele.

A férfi válasza egy mosoly, de a mosolyát hazuggá színezi a felszakadó sebből előbuggyanó vér.

– Megint a bátyád vert el?

A második napon Tony egy pohár kakaót nyújt át a férfinak (a közeli standnál vette, a kedves, főkötős vénasszonynál, akinek talán ha nyolc osztálya lehet), de a másik nem fogadja el. Tony annyit mond: ’eh’, és a közeli szemetesbe dobja a teli pohár italt. Rosetta nyolc méterrel lemaradva küzd a betonra fagyott jéggel és a tűsarkújával.

Loki mindkét sápadt orcáján lilás foltok éktelenkednek, mintha deformált pír-pacnik lennének. A bátyja veri őt. A bátyám egy állat, ezt állítja. Balder egy átkozott csoda, ezt már hörgi, mindenki ezt mondja róla. Aztán elnéz egy irányba, és folytatja: Balder nem egy csoda, hanem egy elhibázott, szadista perverz, megüt kedvtelésből, ó persze Thort sosem merte, mert Thor annyival szebb és jobb nálam, Thor nem csal vagy hazudik. Igaz társak a bajban, két eszement fajankó.

– A szüleidnek nem szabadna hagynia ezt.

A férfi kuncogásnak álcázott hörrenést hallat.

– Nem holmi nyüszítő gyerek vagyok, hogy mindenre – az amúgy nem is vér szerinti – szüleimtől várjam a megoldást. Sőt, mi több, semmire sem kell az ő megoldásuk. Megtanultam a magam problémáit a magam metódusaival megoldani.

Tonynak nincs alkalma megkérdezni, mire gondol, mert Rosetta utoléri, és a keze után kap; elég egyetlen pillanatra félrenéznie, hogy Loki nyomtalanul tovatűnjön, létezését csupán kósza kétséggé redukálva.

~

Loki tűnődő arckifejezéssel leakaszt egy tökéletes, kézzel festett gömböt Tony karácsonyfájáról, és megforgatja a tenyerében, mintha a díszről visszaszikrázó lámpafényben tündér-káprázatok ezrei sejlenének fel előtte.  

– Senki sem fog megzavarni minket – közli a kisfiú, miközben lehuppan a szoba közepén felállított fa mellé, és a szájába töm egy marékra valót az előre kikészített pehelycukorkából. – Szóval nyugodtan csinálhatod az… izéidet, tudod. – Nem sikerül elsőre lenyelnie az édességtömböt.

Loki helyet foglal vele szemben, kabátjának szárnyai szétterülnek a szőnyegen.

– Valami izgalmasat akarsz látni?

– Aha, ne kímélj. Nem vagyok betoji!

Tony százszázalékosan biztos a kijelentése hitelességében, egészen addig, míg a fölé magasodó karácsonyfa lángra nem lobban. Ekkor felsikkant ijedelmében, a padlón csúszva kezd hátrálni, a szőnyeget egyetlen kaotikus csomóvá gyűrve. Loki hangosan kacag riadalmán, a tekintetét vész-élénkre festi a tűz fénye; a legteljesebb nyugalomban üldögél az égő fa alatt, egyik lábát kinyújtva, a másikat maga felhúzva, bakancsán olvadt hó vízfoltjaival. A tűz teljhatalmú ura, és a bátyja által ejtett sebek blazírt birtokosa.

Egy pillanat múltán a lángok elülnek. A karácsonyfa sértetlenül áll a helyén, büszke zölden, halott gyanta illatával és a Tony belátása szerint rém rút angyalhajakkal.

– Öregem, te aztán tudsz! – kurjant fel, mikor sikerül visszanyernie a lélekjelenlétét. – Oltári. Durva.  

Loki a levegőbe dobja a piros gömbdíszt, majd baljával elkapja.

– Születni kell rá.

– Nem hiszem el, hogy nem tudod visszaadni Bal…. Balr… Balder, ja, igen – ez milyen név, komolyan? – szóval Baldernek, amit csinál. Mutass neki valami ilyet, vagy ha ettől nem ijed be, pörköld meg egy kicsit! – tanácsolja. A másik úgy vigyorog rá, mintha egy tálca süteményt kínáltak volna fel neki.  – Akkor tutira nem merne többet kekeckedni veled!

Tony bosszú-észjárása egy gyereké. Jóakarata zsigeri, a vágya pedig, hogy az általa barátnak érzett illető ne szenvedjen tovább, gyökereiből eredő ösztön. Eddig úgy gondolta, hogy ezt senki sem foghatja fel, ez az ő keresztje, adottságainak ára, amiről senkivel sem egyezett meg.

Azt hiszi, Loki a barátja, hogy megérti, miért képtelen társra találni a vele egykorúakban.

Ezt hiszi, ezt reméli.

Ez a veszte.

– Van pár dolog, amit még nem tudsz rólunk. – Loki suttogása puha és halk, mint a hóhullás. – Amire én képes vagyok, különleges ugyan, de nem példátlan. Az ap… Odin minden mágusok legvénebbike, egyesek szerint legbölcsebbje is.

– Mer’ hány éves? – Tony maximum tippje a kilencven.

– Körülbelül négyezer hatszázhetven – vonja meg a vállát Loki. Tony szájából kiesik egy kagyló alakú pehelycukor. – Én magam ezerharminchárom vagyok. Számít tán?

– Höh…!

– Sokan vagyunk – folytatja fesztelenül. – Frey, Bragi, Njörd… napestig sorolhatnám. Olyan tudással és képességgel rendelkezünk valamennyien, amiket a te kis halandó eszed fel nem foghat. – Tony elfelejt megsértődni a lekicsinylésen. – Balder eszerint a zseniális banda szerint a valaha élt legtisztább áz. A fehérszőke hajával meg sudár alakjával maga a tavasz! A sok jó, amit tesz, na persze fejfájást sosem okoz, ő nemzetségünk ékköve! Hah! Inkább egy kupac ezüsttel leöntött sárkánytrágya. 

– De attól még, hogy ezt mondják, nem hagyhatod, hogy ütlegeljen! – Sosem adott mások véleményére. Mondhatta neki Rosetta (nem az anyja), hogy ne maradjon fent hajnalig, nem törődött vele, mert céljai voltak, elképzelései. Tony tudja, hogy Lokinak is lennének elképzelései Baldert illetően.

A férfi markában elhaló roppanással horpad be a gömbdísz, és tovább szorítja, egészen addig, amíg a dísz egyik fele értéktelen, festett műanyagmorzsává nem válik.

– Pompás megállapítás. De ő azon a véleményen van, hogy jogában áll ezt tenni. Thor a vértestvére, őt nem szekálná, elvégre Thor hatalmas és büszke. Csodának kellene tekintenem azért, mert képes néhány látványos trükkre a villámokkal… – Pikírt szisszenést hallat. – Ám én kiváló alany vagyok a kis szórakozásához. Senki sem hallja, senki sem látja, legfőképp senki sem hiszi el. Ugyan, ki hinné el az ezüstnyelvű, méregcsepegtető Lokinak, hogy a drága Balder rendszeresen a porba sújtja a méltóságát és fojtogatja a maga örömére? Sokkal hihetőbb az, hogy már megint bajba keveredtem, és a magamnak okozott bonyodalomban valaki ellátta a bajomat. És, bár logikusnak tűnne, de nem árthatok neki, nem adhatom vissza a kölcsönt. – Lassan szétnyitja az ujjait, és a műanyagdarabokat a padlóra szórja. Mikor földet érnek, vérillatú füstpamacsokká válnak. – Balder állítása szerint megálmodta, hogy szörnyű, méltatlan, korai halál éri. Ezért hát anyánk megesketett mindent, minden teremtményt, folyót, sziklát, rózsatövist, hogy nem ártanak az édes-mézes fiacskájának. Engem is. És tudod, egy Friggának tett esküt lehetetlen megszegni. Ha nem így lenne, már réges-rég… – Nem fejezi be a mondatot.

– Ez hülyeség. – Tony reakciója tömör, határozott. Egyértelmű, hogy meg sem próbálta befogadni a mondottakat; hiába látott már tucatnyi csodát a fekete hajú által, ok-okozatra épülő gondolkodása, a megtapasztalhatóhoz fűzött hite rögvest elutasítja a hallottakat. – Nem lehet mindent megesketni, vagy hogy mondtad. Meg amúgy, hogy lehet beszélgetni egy sziklával?

Loki égnek emeli a szemét, majd a tálba nyúlva két ujja közé csippent egy csikóhal alakú, piros cukrot. Mialatt szinte mérnöki pontossággal kettéharapja az édességet, a kisfiú gerincén kellemetlen borzongás sistereg végig: annak halovány, távoli érzete, hogy egy pillanatig sem kellene biztonságban éreznie magát valakivel, akinek nincs szüksége ajtónyitásra ahhoz, hogy bejusson a szobájába, és aki bevallottan fröcsögő gyűlölettel viseltet a saját bátyja iránt. Mégis, ahogy Loki a cukrot majszolva kedélyesen rámosolyog, a szemei körül összefutó virgonc szarkalábakkal, nem képes félelmet érezni. Azt tapasztalja, hogy Loki jó érzésekkel viseltet irányában, és ez felülír mindent. Hiába extrém magas az intelligenciahányadosa, hiába fojtja magába a frusztrációit, a gyermekszív mindig megbecsülésre vágyik.

– Tökéletesen látod a kérdést, Anthony. Anyánknak nem sikerült mindent és mindenkit megesketnie. Ím, el is jutottunk a te szerepedhez. – Nem várja meg, hogy a gyerek feleljen, jó eséllyel nem is tudna mit mondani. Összehúzott szemöldökökkel, újonnan kapott, kockás pulóverének ujját tépkedve pislog fel rá. – Frigga majdnem mindenre gondolt, egyvalami azonban elkerülte a figyelmét. Mégpedig az, hogy egy embert megesketni a legkevésbé sem elég. Az eskü köt ugyan minden férfit és nőt, de… – billenti félre a fejét –, az ember gyermeke nem egyenlő az ért emberrel magával. Az ember gyermeke ártatlan, amíg valaki meg nem fosztja az ártatlanságától. És előbb utóbb mind megfosztatnak tőle.

~

Rád van szükségem, Anthony, surrogja a hűs hang, és Tony a paplanba markol. Te segíthetsz megleckéztetni.

A szoba sötét, Loki összetört-fenyőtű illatával telített: könnyű és hideg, de elsősorban összetört.      

  

~

Egymás oldalán haladnak végig a díszes folyosón. Tony már kabátban és sálban, a szájában rágógumival. Lépései egyenletesek és határozottak, de magabiztossága csak színlelt, valójában – és ezt sosem látná be – elképzelése sincs arról, mit tervez a másik. Loki nem kevésbé feszült, arca fehérebb, mint valaha, bőrkabátját, ismeretségük óta most először, összegombolta. Menet közben egy villámgyors mozdulattal letöri az egyik családi képhez rögzített fagyöngyágat, elég ügyesen ahhoz, hogy ne omoljon le az egész dekoráció.

– Gondolom, nem gond.

– Nekem nem – mormogja a kisfiú. – De mire kell?

– A fagyöngy az egyetlen növény, amit Frigga feleslegesnek tartott megesketni. – Fürge ujjai pillanatokon belül megszabadítják az ágacskát az összes levéltől és bogyótól, nem egy közülük lábbelije alatt roppan szét. – Tehát ez az egyetlen dolog, amivel megviccelhetjük az imádott bátyámat.

Tony egyetlen ugrással tudja le a lépcső utolsó három fokát.

– Pontosan mit kell tennem vele? Nem fogok hülye varázsigéket kántálni – szögezi le. – Meg igazából még mindig nem teljesen világos, hogy hogyan sziklákkal beszélgetni, vagy mi.

Loki egy hosszú másodpercig kifürkészhetetlenül néz le rá, majd guggolásba ereszkedik, és fél kézzel megragadja Tony állát. Most először tűnik úgy, hogy elvesztette a türelmét.

– Tisztázzunk valamit – sziszegi felizzó tekintettel. – Az elkövetkező egy órában azt teszed, amit mondok, és csakis azt. Fogalmad sincs, milyen következményei lehetnek annak, ha valami balul ütne ki, és hidd el, elsősorban nem rám nézve lennének károsak azok a következmények. - A fiú megkísérli félrerántani a fejét, de a hosszú ujjak stabilan tartják. – Nem kell aggódnod. Miután Balder megtanulta, hol a helye, garantálom neked, mindent megkapsz, amire egy halandó csak vágyhat.

– Engedfj ehvl – nyüsszögi a gyerek. Mikor a férfi végre elereszti, mérgelődve hátat fordít neki. – Jól van, megértettem! De ilyet többet ne csinálj, mert máskülönben kereshetsz magadnak mást erre a gyagyás dologra! – Nem kéri Loki engedélyét, bosszúsan előretrappol, és feltépi a ház ajtaját. Nem meglepő módon senki sem kéri tőle számon, hová tart.

– Ó, biztos lehetsz benne, hogy nem lesz rá több példa – rázza meg a fejét a patkányfogó.  

Loki ahhoz a promenádhoz navigálja Tonyt, ahol először találkoztak. Karácsony másnapja van, a park szinte teljesen üres, csak néhány semmitől sem visszariadó kisgyerek rohangál a magas hóban, a padok egyikén részeg hajléktalan hever. A levegő csípős és jéghideg, Tony lába alatt harsányan csikorog a földet befedő fehér réteg, miközben társa a szokott láthatatlan, pehelykönnyű lépteivel halad előre a park sűrűbb, ligetesebb, egyben még néptelenebb része felé.

– Azt mondod, kinéztél – töri meg a csendet a fiú, térdig egy cserjében. Loki hátrapillant a válla fölött. – Akkor azt a karkötőt is direkt ejtetted le, mi? Hogy utánad vigyem.

A másik szembefordul vele, ajka mosolyra rándul.

– Tényleg van eszed.

– Tényleg, észrevetted!

Loki nem reagál a beszólásra, helyette a zsebébe túr, és előhalássza az előbb említett fekete, bőrből font karkötőt, kapcsolatuk gyújtózsinórját.

– Neked adom. Szükségünk lesz rá – közli. Kérdés nélkül Tony jobb csuklójára húzza az ékszert, és nagyot ránt a zsinegeken, hogy ott is maradjon.

– Én nem hordok…

– Ne utasítsd vissza – legyint Loki kissé türelmetlenül. Futólag körbenéz maguk körül, mintha várna valamire, orrlyukai kitágulnak. – Csak egyszer mondom el, mi a dolgod. – A hangja ezúttal mentes minden selymességtől és jókedvtől, nem is néz Tony szemébe, amikor a fagyöngyágat a gyerek kezébe nyomja. – Balder nem soká ideér. Nem fogja érteni, mit keresel itt, de egészen biztos lehetsz abban, hogy megpróbál majd jó benyomást tenni rád, az undorítóan jó híréhez méltán. Neked nincs más dolgod, mint az első adandó alkalommal a bőréhez érinteni a fagyöngyöt. Ne aggódj. – Legyen bármily ideges, az utolsó két szót képes olyan meggyőzően és bátorító könnyedséggel kiejteni, hogy korábbi durvasága egyszeriben feledésbe merül. 

Tonynak nincs alkalma kérdezni, Loki elfordul tőle, és a fákra függeszti a pillantását, ennek ellenére a gyerek biztos abban, hogy ha elindulna visszafelé, a fekete hajú azonnal észrevenné. A feladata rendkívül bizarrnak tűnik, és egyáltalán nem biztos abban, hogy jó ötlet volt beleegyeznie ebbe, de tudja, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy Loki vele maradjon, és még több fantasztikus dolgot mutasson neki, még több olyan titokba avassa be, amiről senki emberfia nem tud.   

– Mondd csak, Loki, neked teljesen elment az eszed? – Kellemes, dallamos férfihang zeng fel a fák között, tulajdonosuk zsebre tett kézzel, tavasz-üde mosollyal közeledik feléjük. A férfi csak két-három évvel tűnik öregebbnek Lokinál, a bőre hasonlóan sápadt, a tél tiszta fényében úgy tűnik, mintha - csak egy egész kicsit - csillámlana. A haja jégszőke, valamivel rövidebb, mint Lokié, a tarkóján összefogva viseli, ruhái mind világos színűek, szemei rügyzöldek. – Mi végre rángattál ide, a semmi közepére? Ezúttal mi szállta meg azt az ármányos kis elmédet?

Balder magabiztos, ruganyos, laza és megnyerő – lenne bárkinek, aki nem tudja róla, hogy titokban mi okozza neki a legnagyobb örömet. Tony összeszorított szájjal szorongatja az ágat, hirtelenjében semmi másra nem vágyik jobban, minthogy a tervei fölött görnyedhessen, otthon, nyugalomban, a maga dolgával törődve.

– Hálás vagyok, hogy eljöttél – vicsorodik el a fekete hajú. – Lenne kedved megütni, vagy esetleg belefojtani a hóba? A lehetőségek száma végtelen.

Balder széttárja a karját, mintha gőze sem lenne arról, miről van szó, a mosolya hervadatlan. 

– Még mindig ilyen sötéten fogod fel? Hiszen csak összemérjük az erőnket, drága fivérem, ahogy a testvérek szokták.

– Hát persze, csakhogy mi nem vagyunk testvérek.

Balder azonban már nem figyel rá. Megszünteti a közte és Tony közt húzódó távolságot, arcára derűsen értetlen kifejezés költözik.

– No hát te ki lennél? Az öcsém egy új játszópajtása? – Lehajol, hogy szemük egy magasságba kerüljön; olyan fenséges és ragyogó az egész lénye, mintha egy különösen gyönyörű ezüstszobor lenne. Tony kalapáló szívvel, izzadó tenyérrel fókuszál először a kíváncsi szempárra, majd a hanyagul félrecsapott gallérok mögül elővilágló, szinte áttetsző, gyöngyházfényű bőrre. – Nem kell félned, nagy mókamester ő, de én nem hagyom, hogy pórul járj miatta. Mi a neved?

Tony nem emlékszik a nevére, nem emlékszik a szőke nevére sem, egyetlen dolog lebeg a szemei előtt, hogy túl akar lenni rajta, hogy meg kell tennie, hiszen ez a fickó ez–

már arra sem emlékszik, mit tett, csak arra, hogy cselekednie kell

a keze előrelendül, mintha valaki más mozgatná, és a fagyöngyágat alig egyetlen másodpercre Balder bőréhez érinti.

A szőke férfi úgy üvölt fel, mint egy sebzett szarvasbika, a szemei kerekre nyílnak az iszonyatos kíntól; ott, ahol az ág a bőréhez ért, fekete folt rajzolódik ki, mint valami gyilkos virág, kinyílik, tintaszínű csíkok futnak fel egészen az álláig. A kisfiú lélegzete elakad, hátrálni akar és elhajítani a fegyvert, azonban a jobb keze immár nem a sajátja. A bőrkarkötő csaknem elviselhetetlen erővel fonódik a csuklója köré és előrerántja, egy újabb, jóval erősen döfésre, ugyanarra a helyre. A vékony ágacska úgy hatol át a feketére színeződött bőrön, mint forró kés a vajon, a sebből mérgezett vér zubog elő, és Tony felsikolt. Hiába, hiába, újabb mozdulatok követik az előzőt, mígnem Balder torkán vagy öt seb tátong, halálosan, visszafordíthatatlanul. Tony a hóba zuhan és oldalra bukik, zokogva, sokkoltan, a térdeit felhúzza, mint egykoron az ágyban, amikor az a gyilkos démon (aki éppen lángban égő tekintettel ereszkedik féltérdre hörgő-nyögő bátyja mellett), már a kezdetektől fogva manipulálni kezdte.

Balder a földön fetreng, mindkét kezét a torkára szorítva, és hörög, oly borzalmasan, mintha a tüdeje is szétroncsolódott volna, makulátlan ruháját és bőrét összemocskolja a sebeiből előomló vér. Loki arckifejezése egy eszelősé, tíz ujjal markol Balder hajába és fejét az ölébe húzza, úgy emelkedik fölé, mint a végítélet, mint a halál maga, vicsora görcsös, mintha dróttal merevítették volna az ajkára.  

– Megmondtam – kezdi, a hangja bugyborékol, mintha ő is fuldokolna. Balder rángatózva vergődik ujjai alatt. – Megmondtam, hogy megtalálom a módját, te féreg. Azt hitted, hogy a végtelenségig csinálhatod, ugye? – Már-már gyengéden hátrafésüli a csatakos tincseket, és mély levegőt vesz.  Tony eközben összegömbölyödve zokog a hóban, érzéketlen csuklóval, véres kézfejjel. – Mindig van kiskapu. Tudod, Balder, lehet, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te, de remek tehetségem van a kiskapuk megtalálásához. Te pedig most szépen kiadod a lelked. Hidd el, a világ… az én világom sokkal jobb hely lesz nélküled.

~

Tony egy meleg, puha ágyban ébred, teaillatra és egy asszonyi kéz finom szorítására. Mikor kinyitja a szemét, az édesanyját látja maga mellett, az ágya szélén ülve. Válltöméses blúzt visel, a szeme kisírt, a haja hevenyészett kontyba fogva – most a legkevésbé sem tűnik úrasszonynak.

– Kisfiam – suttogja. – Hogy érzed magad?

Az ajtón benyomulók azt mondják neki, hogy a parkban találtak rá, a fák között, teljesen egyedül, eszméletlenül, egy darab fagyöngyöt szorongatva. Nem beszélnek sem vérről, sem halottról, sem az ablaka alatt kísértő, fekete kabátos férfiról. Ő sem beszél nekik róluk, csak hallgat, kihűlt bensővel és moccanatlanul. Valami meleget és citromízűt itatnak vele, doktor kopogtat és megmérik a lázát. Harmincnyolc négy.

Soha senkinek nem beszél Lokiról, aki attól fogva egyszer sem jelenik meg sem a szobájában, sem az utcán éjszaka, sem a sétányon. Tony hónapokon keresztül zokogva és ordítva ébred fel éjjelenként, a paplanjába palacsintázódva, és Rosetta minden alkalommal berohan hozzá, táskás szemekkel és kávészagúan. Senki sem tudja, mi történhetett vele, hiába ront rá egy csapat mindenre kész gyermekpszichológus, ez az ő titka marad.

Pláne minekutána ráébred, vagy egy év után, hogy a fekete hajú létezésére egy fia bizonyítéka sincsen. Senki sem látta rajta kívül soha, a csodái kézzel nem megfoghatóak voltak, a diktafon pedig, amit lélekszakadva bányászott elő a fiókjából, azon a döbbenetes délutánon mindössze az ő meglepett hangját rögzítette. A parkban,  a ligetes részen, ahol meggyilkolta Baldert, a hó tökéletesen fehér volt és érintetlen, csakis az ő szanaszét ágazó lábnyomait találta ott, és testének apró nyomatát. A karkötőnek, ami kisajátította a karját, szintén nem volt se híre, sem hamva. Ahogy a törött karácsonyfadísznek sem. 

Egy év és néhány hónap után úgy dönt, megtagadja a dolog valóságosságát, és elhatározza, hogy soha többé, semmiféle csodában nem fog hinni, de ami még fontosabb: senkiben sem fog igazán megbízni. Senkinek sem fogja hagyni, hogy függővé tegye őt magától.

Hosszú hónapokon keresztül rettegett attól, hogy az a vénséges mágus, akiről Loki a fogadott apjaként mesélt, egyszer bosszút áll rajta Balder miatt – miután megállapította, hogy ez az egész nem történhetett meg, enyhült a félelme, és mivel nem érte utol semmilyen átok, el is ásta magában az aggodalmat. Ne aggódj, emlékezett vissza Loki szavaira, és kirázta a hideg.

Amikor a szülei tragikus hirtelenséggel elhunytak, semmivé lettek és ő egyszeriben teljesen egyedül maradt, tagadta, hogy ennek bármi köze lehet ahhoz az évekkel ezelőtti délelőtthöz. S mikor már világhírű milliárdosként alkoholbűzösen hevert a szerelőasztalára dőlve, nem hitt abban, hogy ez lenne az ő büntetése, elvégre, mi féle-fajta büntetés lenne az, ha valakinek ennyire bejön az élet?

Pont, ahogy Ő ígérte. Azt mondta, mindent megkap, amire halandó vágyhat, és meg is kapta: pénzt, nőket, elismerést, hírnevet.

Kivéve a szeretetet.

~

Harminchárom nyomorult év után pedig valaki kopogtatott a szobája ajtaján, és neki halvány lila sejtelme sem volt róla, ki lehet az; JARVIS senki érkezéséről sem adott hírt, ő nem várt vendégeket, egymagában kívánta eltölteni a szentestét egy üveg whiskyvel meg a személyzet által felállított, harsány égőkkel teleaggatott karácsonyfával.  

Mindenre fel volt készülve, amikor felrántotta az ajtót, hátratett kezében egy baseball ütővel, kivéve erre.

Loki belátó mosollyal lépte át a küszöbét és suhant el mellette, miközben ő jéggé dermedve bámult maga elé, nyitott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal.

– Jó estét, Anthony – duruzsolta. Loki rohadtul semmit sem változott, egy évet sem öregedett, csak a ruhája kopott meg, ajkait sebhelyek övezték. – Jól gondolom, hogy nem fogsz már hellyel kínálni?

Tony válasza egy artikulálatlan hördülés volt, a térdei elgyengültek, kis híján összeesett. A páncéljáért akart rohanni, de képtelen volt megmozdulni. Rémálmok ezrei tolultak egyszeriben a szemei elé, és üvölteni akart és megölni ezt a démont és ELÉG

nem létezik–

– Modortalanság volt így eltűnnöm, úgy érzem, de nézd el nekem, ez idáig összevarrt szájjal raboskodtam egy elég rideg helyen.

~

Tony kézfeje véres, akárcsak egykor a ligetben, de ez pillanatnyilag az ő vére. A tarkóját hidegnek érzi, önmagát gyötrően tehetetlennek, mert sejtelme sincs arról, hogy pusztíthatna el egy bestiát, az ördögöt magát, mert Loki a szemében ezekkel egyenlő.

– Nem akarok tőled semmit – mondja Loki a gyertya táncoló fénye által megvilágítva. – Legfeljebb elismerni, hogy milyen szép életét építettél fel magadnak – néz körül színlelt elragadtatással –, de mindenekelőtt… megköszönni.

A másik férfi megrázkódik, vértől síkos ujjait ökölbe szorítja, és a földre ejti a whiskysüveget.

Loki szabad kezével lágyan megcirógatja az arcát, és elfújja a gyertyát.