A Kökényerdő boszorkánya III.

Az előző fejezet végi shock-strike után megérkeztem a következő résszel, ami semmi biztatóval sem kecsegtet a jó sloewickiek részére.  

Valami nagy baj van Grace-szel, Richard pedig kénytelen a félelem olyan arcaival és fokaival szembesülni, amilyenekkel még sosem tette.

"– Mi folyik itt, lányom? – kérdem, olyan világosan és határozottan, amennyire csak lehetséges. (...)

– Csak adok nekik egy farkast.

– Egy micsodát?

– Az emberek itt szeretnek farkast kiáltani (...) Ilyen az, ha tényleg van egy köztük."

Harmadik

És csak kacag

Egyesével ejtem az adománydobozba a markomban zörgő pennyket, többet, mint amennyit máskor szoktam. Tudom, hogy Isten nem megvásárolható, ez csupán egy kétségbeesett próbálkozás a részemről, hogy elcsitítsam háborgó lelkiismeretemet, de nem kecsegtet túl sok sikerrel. Meggyónni sincs lehetőségem mindazt, ami a rovásomon csúfolkodik, hisz Leverer az utolsó, aki tudomást szerezhet mindarról, ami történt, hacsak nem akarom magamat és a lányomat bitóra juttatni.

Az mise ma különösen hosszúra nyúlt, noha Leverer prédikációja pontosan ugyanaddig tartott, mint máskor. Avégett tetszett terjengősebbnek, mert mindenki az izgalom lázában égett, hogy kifaggassák a mindentudó plébánost a pletykáról, miszerint a törvényszolgák a minap elfogtak két rosszarcú csavargót, akiket a szerencsétlen lócsiszár jószágainak lemészárolásával vádolnak. Szigorú pásztorunk és önjelölt királyunk természetesen örömmel tájékoztatja őket a tényekről, kimérten, leegyszerűsítve, mint mindig, hogy a legostobábbja is megértse, és utána a templomból kilépve ismét csak elismerje, Leverer plébános csakugyan Isten kiválasztottja, aki természetszerűen mindent lát, és mindennel tisztában van, legyen az egyházi, vagy világi kérdés.

Ámde a plébánosnak fogalma sincs róla, hogy Holbrook paripáit nem két rozsdás késsel ölték le, és közel sem a két előállított csavargó tette, akik három hete lopják a napot Sloewick utcáin, Joe ivójában és a Barty által is látogatott bordélyban, ahonnan viszont minden alkalommal kidobják őket, mert ugyan olcsó sörre még telik nekik, de szajhákra már nem. Hajuk és szakálluk csimbókos, szemeik pusztán két-két apró rés, szürkék és homályosak az élet megpróbáltatásaitól. Szutykos sarkokban alusznak, és kétségtelen, követtek már el rémes bűnöket, raboltak, vagy erőszakoltak, de annyi bizonyos, Holbrooknál nem ők pusztítottak. Hanem a lányom.

Ezt feldolgoznom azóta sem igazán sikerül. Ugyan lemosta magáról a vért, tisztára sikálta a ruháját, és másnap úgy viselte magát velem szemben, mint akármikor máskor, azon kapom magam, hogy félem kissé a közelségét. A szörnyű tett éjszakáján végig álmatlanul hevertem az ágyamban, fülelve, vajon nyikordul-e Grace szobájának ajtaja, hallom-e léptei zaját és azt a borzongató kacajt, ami kiszökött belőle, miközben hatalmának ilyetén fitogtatásáról beszélt.

Egy gyáva nyomorultnak érzem magam, amiért csak lopva pillantok rá ebben a pillanatban is, amint ugyanott ül, ahol a mise alatt is végig, az egyik kopott fapadon, abban a halvány rózsaszínű ruhában, amit karácsony ünnepére vásároltam neki. Nem tudom, pontosan mi a célja, feltéve, hogy van neki, ahogy az sem világos számomra, mi áll módjában, és mi nem. Erről egy szót sem szólt nekem a mészárlás óta eltelt napok során. Most is néma, elmélyülten szemléli a tébláboló falusiakat, akik szokás szerint a legjobb öltözékükben jöttek el a misére: az asszonyok a verejtéktől sárgás főkötőt tisztára cserélték, a férfiak a jobbik, de némely esetben még így is trágyafoltos csizmájukat húzták fel. Hamar feltűnik, hogy főként Leverert figyeli, aki kezében imakönyvével épp a megbocsátásról papol egy kérdezőnek, miközben káplánja jelentéktelen templomunk egyetlen ereklyéjét tisztogatja, egy ezüstkeresztet, amire állítólag Szent Ferenc egyszer a saját szemével pillantott rá.

Éppen egyszerre lépek oda Grace-hez Alberta és Jane Robinsszal, akik összekapaszkodva topognak. Alberta fekete haja most is, mint mindig, két fonatban veri a hátát, szoknyájának szegélye sáros a templom padlózatát borító, összemocskolódott gyékénytől. A kis Jane halovány, tagjai, akár egy madáré, folyton járnak és törékenyek, akár az ólomüveg, barna, egyszerű ruhája túlságosan bő a derekánál.

– Grace, eprészni megyünk a délután. Gyere velünk, ha atyád elenged. – Alberta rám ragyogtat egy szelíd, visszafogott kis mosolyt, ami kétségkívül egy fiatal lány udvariassága a barátnője apja felé, nem valamiféle csábító gesztus. Ezt megértem: mi ketten csak az atyja vágyálma vagyunk, ő nem akar a feleségem lenni, én pedig nem akarom elvenni őt.

Nincs alkalmam szólni az eprészés ügyében, a lányom megelőz. Lassan fordítja barátnéi felé a fejét, mintha álmából riasztották volna fel, piros ajkán kedves, de a legkevésbé sem őszinte mosoly virul.

– Kedves tőletek, de halaszthatatlan dolgom van. Megígértem atyámnak, hogy kitisztítom a csirkeólt. Nem várhat tovább. – Keresztet vet, mielőtt felállna. – Az bizony a restség bűne lenne.

Semmi ilyenről nem esett szó kettőnk közt, de Albertának és Jane-nek elegendő válasz. Amúgy sem tehetnének semmit, és nincs okuk kételkedni az igazmondásában. Grace az oldalamon szobrozva nézi őket, amidőn csatlakoznak apjukhoz, aki, mint mindig, most is a templomkertbe készül velük, hogy tiszteletét tegye néhai felesége sírjánál. Ezúttal én sem mulaszthatom el Agnes meglátogatását.

– Szegény Lizzie – szól Grace fojtott hangon, tekintetével Barty tagbaszakadt alakját követve. – Elvitte a tüdőbaj, és a tetejébe még egy ilyen férjet is el kellett viselnie.

Nem felelek, helyette elindulok kifelé, beleolvadva az épület előtt összegyűlt tömegbe, ami nemigen akar oszolni, annak ellenére, hogy a nyáj mise után többnyire hanyatt-homlok szokott hazasietni, hogy kihasználják a napot, amikor letehetik a szerszámaikat. Az emberek java része az eget kémleli szájtátva, így én is felnézek, önkéntelenül.

– Milyen különös – véli egy asszony mellettem, de ez nem kifejezés arra, amit látunk.

A nap eltűnt. Sehol sem dereng fel az eget átszövő, áthatolhatatlannak tűnő feketeség mögött, ami fátyolként borul Sloewick fölé, de nem gyapjas, nincsenek benne világosabb színsávok, mint egy természetes viharfellegben, és innen, a dombról, amire a templom épült, jól látni, hogy a Kökényerdő fölött éppolyan tiszta az égbolt, mint amilyen akkor volt, amikor bevonultunk az istentiszteletre. A fény, ami leszűrődik a falura, halott és szürke, hamuszínűre festi a házakat, a legelőket, az arcokat, akár a fagyhalál.  

– Ez nincs rendjén – hallom Holbrook hangját, aki a történtek óta egészségtelenül sokat iszik, szakálla burjánzásnak indult, felismerhetetlenné téve a mai napig igen megnyerő vonásait. Az égre bök a mutatóujjával, az emberek pedig felzúgnak körülötte. – Ez az Ördög műve!

Ennyi elég ahhoz a lovakkal megesett szörnyűségnek köszönhetően, hogy a falunép rögvest zúgolódásba kezdjen, egyre több és több ujj mered a fejünk fölé ült sötétségre, és csaknem az összes szempár. Az enyém nem: én a csizmám orrát bámulom makacsul, próbálván még csak egy oldalpillantást sem vetni Grace-re.

Sietős léptekkel fordulok rá a hazafelé vezető útra, a sírkertről tökéletesen megfeledkezve. Nem akarom hallani a rémült sivalkodást, nem akarok ott lenni, amikor kihívják Leverert, hogy megtekintse a jelenséget. Nem akarok mást, mint megérteni végre-valahára, hogy mi zajlik körülöttem.

Grace előremegy, amikor kinyitom a ház ajtaját. Az ablak nyitva, de a műhely félhomályba fakul, mintha napszállta lenne már, s nem kora délelőtt. Az új ló – Grace Jerome-nak akarta keresztelni, de lebeszéltem róla –, ingerülten prüszköl odakünn, hallom, ahogy le-föl járkál, mintha ő is menekülőre akarná fogni, akárcsak az elődje.

– Mi folyik itt, lányom? – kérdem, olyan világosan és határozottan, amennyire csak lehetséges.

Nem néz rám, csak megáll az egyik finom áruval megpakolt polc előtt, kérdésem hallatán vállat ránt.

– Csak adok nekik egy farkast.

– Egy micsodát?

– Az emberek itt szeretnek farkast kiáltani – válaszolja, közben szórakozottan levesz a polcról egy tenyérnyi játékbabát, és elmosolyodva megrázza, mire a baba vékony kötelekből álló karocskái csodálkozón a levegőbe reppennek. – Ilyen az, ha tényleg van egy köztük.

– Grace, ez nem játék. Nem, nem az! – csattanok fel, amikor szavaimat szándékosan és szemtelenül félreértve visszaejti a polcra a babát. – Hanem az, amit csinálsz.

– Maga akarja megmondani nekem, apám, miben nem cselekszem helyesen? – felesel, és tudom, a helyemben más már megütötte volna, de én soha, életemben nem emeltem még kezet rá, és talán ez hiba volt. Talán emiatt éles már olykor túlontúl is a nyelve, emiatt felejti el a tiszteletet, és hiszi úgy, hogy a kezébe került hatalom mindenre feljogosítja. – Maga barátkozik azzal a dúvaddal. Robinsszal. Hogy miért, nem értem.

– Barty jó ember.

– Egy fenéket az! – Hetyke hangneme metsző indulatba csap át, kék szemeiben, melyek az enyémeknek tükörpárjai, villámok fénye izzik. – Mindig is megvetettem. Ostoba, aki csak akkor könnyebbül meg, ha vele együtt más is szenved. Veri a szajhákat a bordélyban, ha nem tetszik neki valami, Albertát is eltángálta, amikor bevallotta neki, hogy nem akar magához menni, és ez csak egy alkalom volt a sok közül! Miért néz így rám, úgy hitte, nem tudom, hogy ez a célja…? Maga nagyon sok mindent nem tud, apám. – Egy könnyed mozdulattal leveszi a fityuláját, és szétkotorja szőke fürtjeit, úgy lép az ablakhoz, hogy elgyönyörködjön a művében, a sötétségben és a rettegésben. – Mindeddig én sem tudtam, miféle emberek vesznek körül. Álszentek, kicsinyesek, akik úgy hiszik, egy gyónással és némi adománnyal levetkezik a bűneiket.

Ezek a szavak nem egy gyerek szavai. Nem a sajátjai, jól tudom.

– Nem csinálhatod ezt velük – kardoskodom, de szavaim ellenére nem merek elmozdulni a helyemről. – Nem a te dolgod az igazságszolgáltatás.

– Akkor inkább Levereré? – Sosem nevezte így korábban: plébános úrként emlegette, vagy pap bácsiként, amikor még kisleány volt, de sosem csak „Levererként”. – Azé a hatalommániás, vén szörnyetegé, aki ártatlanokat állítat pellengérre a cimboráival karöltve? Például a falubíróval, azzal a hájas fajankóval, akinél pár napja olyan jót vacsorált?

Lenyelem megbántottságomat, és minden bátorságomat összeszedve átszelem a kettőnk közt tátongó távolságot, enyhén remegő kezemet a vállára helyezem, hogy érezzem a bőre lágy melegét, ami emlékeztet, hogy ő változatlanul az én gyönyörű kislányom. Tudom, hogy az, Ivy nem cserélte ki őt senkivel, nem lopta el a lelkét. Ez érezhető már pusztán abból is, ahogy az érintésemre egy leheletnyit megszelídülve felém billenti a fejét, és kifújja levegőt, mintha én is varázserővel bírnék.

Ivy azzal együtt, hogy megmentette, olyan hatalmat adott a kezébe, aminek képtelen felmérni a súlyát, ifjú és zabolátlan fejét pedig telecsepegtette a maga izzó, és megkérdőjelezhetetlenül jogos haragjával. Grace immáron szenvedélyesen gyűlöli mindazokat, akik egykor Jerome Claimond és leánya vesztét okozták, és szörnyű bosszút forral ellenük – kivéve énellenem, olybá tűnik.

Ivy, mint mindig, most is pontosan tudta, mit csinál. Gyermeket és bolondot királlyá tenni a legnagyobb őrültség, amit csak emberfia elkövethet: egy efféle féktelen lélek azt cselekszi, amit először kiad az értelme, nem mérlegel, és mindenekelőtt az önmaga igazát és erkölcsi fölényét végső megerősítésnek tekinti. A Kökényerdő boszorkánya pedig most rászabadította Sloewickre ezt a veszedelmet, a lányom, az egyetlen gyermekem képében.

Az utcán nyüzsgő, riadt falusiakat és a baljós eget nézve biztosan tudom, hogy nem leszek képes megállítani Grace-t.

De Istenem, fogalmam sincs, mit fog tenni legközelebb.

*

– Félelmetes ez, igazán az – vélekedik az apósom, és nagyot nyögve a vállára emeli az egyik nyers farönköt, ami épp az imént érkezett meg a részemre Hebbingből. A kocsis, egy disznóorrú, cefrebűzös férfi eltúlzott buzgalommal segédkezik nekünk a rakomány lepakolásában, sebesen jön-megy a kocsi és a műhely között, mintha sürgetné az idő, pedig a félelem teszi. Mielőbb el akar tűnni innen, a Sloewick fölötti eget borító sötét bevérzés alól, és ő meg is teheti, mi, idevalósiak azonban nem. Már közel egy hete nem ragyogott ránk a nap.

– Leverer mit mondott? – kérdem, bár már úgyis tudom. Vagy félszázan számoltak be nekem róla mindez idáig; az ablakban bámészkodó Lettice, Osbert, amikor a kenyérért mentem, a kis Prudence Hughes, aki kedvenc cselédasszonyukat kísérte a kúthoz és minden második ember, aki keresztezte az utamat.

– Hogy ez Isten próbatétele a számunkra. Talán van benne valami. Sokaknak itt nagyon is van mit tanulnia a tisztességről.

Nem vitatkozom vele, és azt sem mondom, hogy ő ezek közt az illetők közt igencsak élen jár. Inkább csak hálásan mosolygok, rá is és a rohanó kocsisra is, mikor sikeresen kipakoljuk az utolsó darab kiszárított erdeifenyőt is, melynek egy részéből asztal és kelengyés láda lesz.

– Jobb napokat maguknak – röffenti a hebbingi férfi visszamászva a bakra, és csettint egyet rövid ostorával, mire a kocsi elé fogott girhes vasderes fásultan megindul, felkavarva az utca száraz porát.

– Ha az Ördög van ebben, ha nem, azért sajnálom Holbrookot. – Joe leül az egyik rönkre, és eltűnődve kapargatni kezdi a hámló kérget. – Inni sem kéne már adnom neki. De azért a vad lováért nem kár.

– A büdös gebéért – bukik ki belőlem, szinte akaratlanul.

– Grace is éppen ezt mondta. Heves kis teremtés… Őrült mód emlékeztet a lányomra! Nem bírtam volna ki, ha odalesz ő is.

– Azt én sem – felelem, miközben becsukom az ablakot, kizárva az alattomos és fojtogató félhomályt. – Nála drágább nincs számomra a világon.

Az apósom feláll a rönkről, és megvakargatja az arcát kicsivel a bibircsókja fölött, tekintetében ugyanaz a tiszteletteljes atyafiság világlik, mint a legtöbb sloewickiében, amikor szembekerülnek velem, és ami, noha jólesik, mindig eszembe juttatja, milyen kiérdemeletlen is ez.

– De te vigyáztál erre a drágaságra – mondja. – Isten pedig vigyáz mindkettőtökre.

Fogalma sincs, mekkorát téved, mindkét kérdésben. Grace nem nekem köszöntheti az életét, hanem a Kökényerdő boszorkányának, akit itt valamennyi ember fél és gyűlöl. Isten ugyanakkor aligha akarhat segíteni a lányomon és rajtam, ha engedi, hogy Grace a maga útját járva félelmet keltsen és pusztítson, és bemocskolja gyermeki patyolatlelkét.

Alig látom a nap folyamán, ami nem újdonság mostanában. Odafent kuksol, jó eséllyel a szobájában, de nem megyek föl, hogy leellenőrizzem, és én nagyon szeretném elhitetni magammal, hogy nem azért, mert félek. Feszültségemet jobb híján az egyik új rönkön vezetem le, egy élesre fent vonókéssel fejtem le a kérgét, lendületes, gyors, már-már izomszakajtó tempóban, a halántékomon verejték gyöngyözik, már nehezen jutok lélegzethez, de nem érdekel. Csak akkor állok meg egy szusszanásra, amikor már nagyrészt megnyúztam a fát, zihálva nyúlok a butykosomért, hogy enyhítsem kínzó szomjamat. A bor savanyú és híg, de jólesik, nagyot húzok belőle, ámde mikor visszatérnék a munkához, halk neszezésre leszek figyelmes.

Finom karchang, és mintha aprócska lábak tapodnák a házam padlóját, olyan picinyek, hogy szinte szemernyi zajt sem keltenek. A fejemet kapkodva keresem a zaj forrását, ami valahonnan ismerős, de hirtelenjében nem tudom megmondani, honnét. Aztán ráeszmélek: ilyesmit hallok rendszerint Barty roskadt falú házában, és hajnalonként az ivó udvara felől, amikor kimegyek a tyúkól mellé könnyíteni magamon.

A padlóra pillantva egy kicsiny egeret látok, amint égnek meredő fülekkel, ide-oda mozgó orral, üveges gombszemekkel néz fel rám, kis teste lélegzetvételeinek szapora ütemét követve mocorog. Homlokráncolva bámulom a pöttöm állatot, látom tétova mozdulataim visszatükröződését a szemeit alkotó két kis olajcsöppben, amiket egy másodpercre sem vesz le rólam, még csak meg sem rezdül, amikor felé lendítem a lábam, próbálván elkergetni. Ez nincs rendjén, érzem a zsigereimben, egyértelmű, hogy félnem kell, a gyomrom összefeszül, balommal vakon kapkodok a hátam mögé a vesszőseprűt keresve, miközben az az átokverte egér csak figyel és figyel és figyel.

Hatalmasat sújtok rá a seprűvel, mintha minden bántalmamat ezen a kis jószágon akarnám megtorolni. Semmit sem hallok, sem csontreccsenést, sem egy fojtott nyekkenést, mintha a könnyű léget ütlegelném. Mikor felemelem szedett-vedett fegyveremet, valamiért arra számítok, semmit sem fogok találni, de a szőrös kis tetem ott hever, ahol kell neki, ahol kioltottam az életét. Hangosan kifújom a levegőt, ezáltal a gyomrom is megnyugszik, mintha ez a megkönnyebbült sóhaj lett volna az, ami bennrekedvén összepréselte a bensőmet, győzelmem illúziója azonban csak addig a pár minutumig tart, amíg fel nem ocsúdom, és észre nem veszem a második, majd harmadik, és a már-már megszámolni sem tudom hanyadik egeret, ami a semmiből oson elő tompa motozással, és szegezi rám üres tekintetét, körülállván elhullt társukat, és engem is. Újfent elfog a rettegés, a vonókést elejtem, két kézzel markolom a seprűt, de nem tudom, hová suhintsak vele, a szívverésem felgyorsul, olyannyira, hogy attól félek, megrepednek a csontjaim. Az egerek nem törődnek toporgásommal, semmivel sem tudom elijeszteni őket, hajszálszerű, töredezett bajszuk megrezzen, ahogy a levegőbe szimatolnak, és akkor elveszítem a türelmemet.

– Grace! – kiáltok fel, miközben a seprűt az állatok tömegébe vágom, mire azok menten köddé válnak, az agyoncsapott egérrel együtt.

Látom őt. A lépcső tetején ül, abban a csinos, rózsaszínű ruhában, és nevet rajtam, csendesen, mégis csengettyűsen, szemeiben vásott fény tündököl, éppolyan, mint amilyen a lovak halomra ölésekor.

– Fehér, mint a mész, apám – jegyzi meg komiszul.

– Ezt mókásnak tartod?! Halálra rémítettél!

Talpra szökken, és letáncol a lépcsőfokokon, hogy aztán lehajolva a kezébe vegye a földre hajított seprűt.

– Mi tagadás, az nem túl nehéz. – Ezzel az elevenembe talál, de talán fel sem fogja, bizonyára nem teszi, ahogy azt sem, milyen borzalmas az, amit a szülőfalujával művel, akár a jogos igazságszolgáltatás eszközeként, akár nem. – Csak megtréfáltam, apám. – Visszarakja a seprűt a helyére, és hátraveti a haját, mintha valóban, igazán mi sem történt volna.

Ezt nem tűrhetem.

– Tudd, hol a határ, lányom! – förmedek rá, de még nekem is nehéz komolyan vennem a szavaimat. Sosem hangzottak tőlem valami lehengerlően a dörgedelmek; Agnes, ha megérhette volna, alighanem sokkal keményebb kezű szülő lett volna a férjénél. – Megtiltom, hogy még egyszer ilyet csinálj. – Ugyanúgy ráncolja össze tiszta homlokát, mint én az imént, értetlenül és megrökönyödötten, mintha a tény, hogy felelősségre vonják és megintik, újszerű lenne számára. Némiképp az is. – Engedd vissza a napot a falu fölé, és imádkozz, hogy a Jóisten megbocsásson mindezért!

Egyesen a szemembe néz, nekem pedig istenigazából küzdenem kell, hogy ne hátráljak meg, és veszítsem el a maradék hitelemet is a határozott atya szerepében. Fiatalon eltávozott apám a fejét fogná a teljesítményemet látva, de Uram bocsá’, sosem lettem volna képes az ő módszerét követve véres sebeket ejteni az egyetlen ivadékomon.

Egy elviselhetetlenül hosszú percig Grace farkasszemet néz velem, majd ajkai mosolyra húzódnak, abból vigyorrá repednek tovább, s aztán felkacag, fehér nyaka megfeszül, ahogy hátrabicsaklik a feje.

– Nekem, vagy magának? – kérdezi, és újra felnevet. A kitartásom ekkor csütörtököt mond, feldúltan és leforrázottan hátrálok az ajtóig, mint egy megtépett kappan, és ez csak még harsányabb kacajra sarkallja. – Nekem, vagy magának? – ismétli el a szavakat, amik úgy marnak a lelkembe, akár két karmos kéz.

Vissza sem nézve inalok át a kocsmába, ami máris teli van, jóllehet még az alkony sem szállt le (amennyire azt az állandósult sötétségben meg lehet ítélni). Ez nem meglepő, a folytonos ború az emberek kedélyét is komorrá teszi, és erre enyhet legrövidebb úton az ivó kínálatán keresztül lelnek. Fullasztó a levegő a nyári melegben is lobogó tűz és a számtalan ember összekeveredő lélegzetének, bűzének köszönhetően, mégis jobb itt lennem most, mint akárhol máshol. A söntéshez közel foglalok helyet, fél karommal átfogom izzadtságtól és az abba ragadt fűrészportól ragacsos felsőtestem, mintha a szívem csakugyan áttéphetné a mellem falát.

Vissza kellene mennem, nem kérdés, de nincs hozzá erőm. Megpróbáltam, de lehetetlen, ez a sorscsapás legyűrt, és nem a félelmetes szemfényvesztések miatt, hanem mert a lányom, a legdrágább kincsem, még ha szeret is, ostobának és bolondnak tart, szavaimat elengedi a füle mellett, nem tekint ellenfélnek, ahogy immár senkit sem Sloewickben, a világon.

Sápadtabb lehetek, mint a holdvilág, de szerencsére senki sem kezd kérdezősködni, és egyetlen egeret sem látok átiszkolni a vendégek lábai közt, amiért hálát adok. Félő, hogy egy újabb szőrös kis jószág láttára hányni kezdenék.

– Öt főtt tojást ide, Lettice! – horkantja egy újonnan érkezett férfi, leereszkedve egy közel eső padra, fejfedőjét hanyagul az asztalra dobja, felfedve birkagyapjúszerű, sűrű üstökét. – És egy pofa sört mellé, megérdemlem ezután az áldatlan nap után.

– Meleg van, de setít – mormog a fiatalember, aki nem is olyan rég Ivyt pocskondiázta szenvedélyesen ugyanitt. – Elevenen rothasztja el a húst a csontjaimon. Én így holnap ki nem menek’ a búzába.

– Aligha van választásod, fiam. – Joe egy kocsmáros kötelező barátságosságával mosolyog, keze fürgén jár, ahogy egy fehér kendővel letörölgeti előttük a koszlott asztalt. – A búza nem aratja le magát, az adószedők pedig jönnek.

– Mindig elrontod a kedvem, vénember!

– De a neje felderíti újra – heherészik a gyapjúhajú férfi, amikor Lettice leteszi elé a rendelését, öt frissen kifőtt, fehér-sárga tojást és egy korsó italt. A bókot szemérmes pirulással fogadja, ami a legtöbb férfinak kedvére van, ez is része az üzleti ravaszkodásuknak Joe-val. Sokan csak azért járnak ide, hogy pírt csaljanak az ifjú, formás kocsmárosné orcájára.

– Szólj, ha adhatunk valamit, Richard. – Lettice visszatérvén a söntés mögé kisimítja a homlokából csatakos, göndör tincseit, amik megint csak kiküzdték magukat a főkötője alól. – Mindenkinek elkél most a szíverősítő.

Szívesen innék egyet, de egy árva petákot sem hoztam magammal nagy rohanásomban, így csak hallgatok, és próbálom összeszedni a gondolataimat.

– Az asszony éjt-nappallá téve imádkozik, hogy továbbálljon a sötétség – mondja a tojást rendelt vendég, bár asztaltársasága rá sem hederít. – De én ilyenektől nem ijedek meg. – Napcserezte ujjai közé fogja az egyik tojást, és nekicsapja az asztal szélének, megrepesztve ezzel a meszes héjat, ami alatt azonban nem megszilárdult, fehér tojást látok; feketeség ásít a repedések mögött, és ezt a férfi is észreveszi. – Na mi van, zápot kaptam a pénzemért?

Egyszeriben egy aranyló, ízelt láb bukkan elő a résből, majd két hártyás szárny, ide-oda billegő csápok egy aprócska, csúf főn. A férfi felüvöltve dobja vissza az asztalra a tojást, majd egy mozdulattal lesöpri onnan tányérját a földre, ahol a többi tojás is azonmód szilánkjaira pattan.

Dühödten zümmögő darazsak tucatjai rajzanak elő belőlük. Hangjuk és látványuk elnémítja a lócán zenélő vándormuzsikusokat és a kocsmázókat, akik, miután felfogják, mit látnak és hallanak, eszeveszett, pánikkal teli ordításban törnek ki.

– Boszorkányság! – kiáltozik a birkagyapjú-hajú, miközben négykézláb húzza magát a padlón az ajtó felé, kezeivel védve a fejét. – Krisztus, segíts!

– Mi a…

– Hogy kerülnek ezek ide?

– FÉLRE AZ ÚTBÓL!

Én is az arcom elé rántom a kezem, és lebukom a földre, mintha ott az arany-fekete csíkos kis fenevadak nem lelhetnének rám. Megülnek a söntésen, körbezsongják a sikoltozó Lettice-t, belemásznak a söröskorsókba és az ajtót ostromló emberek hajába, ruháiba, szakállába. Joe a kendőjével csapdos, szitkozódva próbálja elűzni a darazsakat, eredménytelenül, mi több, a felbőszített rovarok a karjába, arcába mártják a fullánkjaikat, egy szúrás majdhogynem a szemét éri.

A halálra rémült vendégek egymást taposva özönlenek ki a valaha Claimondék tulajdonát képző ivóból, végítéletet, boszorkányságot emlegetve szélednek szét az utcán, felzavarva a többi falubélit is, hallom, a plébánosért rohannak, valaki egyenesen a kocsma felgyújtását firtatja, függetlenül attól, hogy én és a tulajdonosok még odabent vagyunk.

Nem merek mozdulni, összekuporodva, a saját tehetetlenségem béklyóiban várom, hogy elüljön a hajmeresztő zümmögés, hogy eltűnjön a megvadult raj. Percek telnek el addig, amíg már nem hallom a darazsak morajlását, csak a kint tomboló zűrzavart és Joe fájdalmas nyöszörgését, aki az egyik padra roskadva markolássza sérült testrészeit, és óbégat asszonyának, hogy hozzon neki hideg vizes borogatást, Lettice azonban éppúgy árkon-bokron túl van már, mint a vendégek.

Reszkető tagokkal tápászkodom fel, hátukra fordított padokkal, félig teli, elárvult korsókkal szembesülve. Amint megmozdulok, máris egy, még habzó sörtócsába lépek, ez óhatatlan, hiába is próbálom elkerülni őket, az egész padlót beteríti a feldöntött poharak, kancsók tartalma, a levegőt eltelíti a párolgó szesz szaga. Az egyik gazdátlanná vált korsóban egy hátramaradt, fulladozó darázs kapálózik, szárnyait olykor vérmesen meg-megrezzentve, és bár nem árthat nekem, látványára elönt a borzongás.

Magam kerítek borogatást az apósomnak, és húzom ki felpüffedt húsából a bennragadt fullánkokat, de igyekszem semmi egyébhez sem nyúlni, mintha átok ülne a berendezésen. Néhány feszült és eszelős órával később, mikor Leverernek és a törvényszolgáknak sikerül valamelyest rendet teremtenie odakint, kiderül, hogy a darazsak, bár mindenkire ráijesztettek, pusztán egyvalakit martak meg.

Joe-t.

*

Nincs mese, a falubíró Leverer tanácsára elrendeli Joe Miller ivójának bezáratását. Az apósom és a neje így kénytelenek visszatérni a pékségbe, egyfajta kolonccá válva Osbert és famíliája nyakán. Joe-t, és főleg Joe büszkeségét ennél nagyobb csapás nemigen érhette volna, ezt a kedélye is megszenvedi, ahogy a sloewickiek is szeretett becsületsüllyesztőjük hiányát. Az emberek többsége rémült, mogorva és ingerlékeny, hisz a sötétség fölöttük nem oszlik, lelküket már nem melengeti Millerék söre, és ugyanakkor mindenki tudja, hogy ami a kocsmában történt, megkérdőjelezhetetlenül boszorkányság eredménye.

A szokottnál is többen döngetik az ajtómat, hogy csodatévő famunkákat vásároljanak, nem sejtve, hogy Grace Brandon az, akitől a talizmánoknak meg kellene óvniuk őket. Eltökélten keresnek egy lehetséges bűnbakot, mert noha már van nekünk egy boszorkányunk az erdőben, nem minden ember hajlandó fenntartások nélkül elhinni, hogy tizenhét év után éppen most próbálna romlást hozni a fejünkre.

– Csak az erdőn belül mesterkedik! – harsogja egy hang, félbeszakítva a vasárnapi misét, amely tettnél jobban semmi sem bizonyítja, mily kétségbeesés buzog a legtöbb falusiban. – Ez nem a Claimond-lány! Valaki más segédkezik neki innét, két ökrömet tenném rá!

A felszólalót sok-sok hang követi, a helyiség legkülönbözőbb pontjain emelkednek talpra, és kiáltanak oda a fejét kapkodó, megütközött Leverernek.

–  Lefogatták az anyámat, csupán azért, mert ő adta el azokat a tojásokat a kocsmárosnak! – csattan fel egy nő a leghátsó sorokból, hangja elcsuklik a könnyektől. – Istenfélő, mint mindahányan, igazságtalanul raboskodik! Tegyen valamit, atyám, hogy szabadon engedjék!

– Csendet, csendet! – Leverer angol nyelvre váltva lóbálja a karjait, fekete reverendája tiszteletet parancsolón hömpölyög szikár teste körül, ámde szavainak kivételesen nincs foganatja. – Hol máshol kellene keresnünk a felelőst mindezért, mint a Kökényerdőben, amit az az ördöngös asszony elbitorolt jámbor közösségünktől? Ki más volna képes ily elvetemült tettre, méghozzá éppen az ellen az ember ellen, aki Agnes Miller szülőatyja?

Valaki egyetért, valaki nem, mindenesetre mindenki hangosan teszi. Grace mellettem összekulcsolt ujjakkal ül, s részvétlenül nézi, hallgatja a templomot eluraló káoszt, amit dicső pásztorunk ezúttal képtelen megfékezni, az emberek ahhoz túlságosan rettegnek. Szörnyű, de tudom, hogy éppen ez a lányom célja, ahogy Ivyé is, aki minden kétséget kizáróan tudta, hogy a legtöbben őt fogják vádolni, Grace-t pedig senki, hisz miért is keresnék a gonoszt éppen az én lányomban? Agnes lányában? Miért feltételezné bárki is, hogy a tulajdon unokája bánt el Joe-val kapzsiságáért és álszentségéért?

Azóta sem vontam kérdőre Grace-t a kocsmában történtek miatt, egyszerűen nem volt hozzá se erőm, se bátorságom. Valószínűleg amúgy sem számított volna semmit; bárhányszor is próbálkoztam, eredménytelen maradt minden erőfeszítésem. Magabiztossága és ifjonti daca ellen, amit újonnan kapott ereje az egekig duzzasztott, tehetetlen vagyok.

Nyomasztó gondolatok rohannak át az agyamon, amiken mit sem segít Grace pásztázó tekintete és az áporodott levegőjű templomot betöltő, fülsiketítő hangzavar. Kínomban egy lyukat piszkálgatok sötétbarna vászonpantallómon, ami a térdemnél éktelenkedik, és pontosan tudom, hol tettem szert rá – odakint az erdőben, miközben a vaksötétségben vergődtem, és kétségbeesésemben a Bessie-dal elátkozott sorait dünnyögtem, mert Ivy varázsa nem engedett felidéznem a Miatyánk szavait.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

orcáját rózsásra festi

az öröm, az öröm.

Hajában szalag, koszorú,

anyja fűzte, szende, karcsú

kikericsből, kikericsből.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

cirmos kandúrját kergeti,

erdőn át, erdőn át.

Rózsás arcát didergeti,

talpát meggémberíti,

a hideg, a hideg.

A macska fürgén járja, 
mögötte a gazdája, 
de Uram, Uram!
Leszállt már az est, köd dereng 
Bessie hajában elhervadt 
a kikerics, kikerics. 

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

hová csábítja, mily messzi,

a macska, a macska?

Jó intésnek az okos hisz,

Állj, Bessie, hisz…

– Meg kell acéloznunk a szívünket ezekben a megpróbáltatásokkal teli időkben! – Leverer átható hangja billent ki mélaságomból, összerándulok tőle, mintha személyesen énrám kiáltott volna. – Éppen most kell a leginkább hinnünk, szerény imádsággal elmerülnünk Jézus Krisztus szeretetében, és megmutatnunk az Úrnak, Sloewick lakosai erényes és engedelmes alattvalói, még a legnagyobb vész idején is! A csapásokat pedig, amiket a Kökényerdő boszorkánya reánk mér, hittel verjük vissza, összetartó, feddhetetlen nyájként, amelynek ereje egy hadseregével is felér! – Szilaj mozdulattal magához ragadja Szent Ferenc keresztjét, és a magasba emeli, mintha eretnekvérben ázó pallos volna. – És ezáltal az Úr is meghallja fohászunkat, mely hangozzék így: „Hallgasd meg a mennyekből, a te lakhelyedből az ő imádságokat és könyörgésöket, és szerezz nékik igazságot!*”

Szónoklatát éljenzés és magasba lendített karok fogadják, mintha valóban keresztes hadjáratra készülődnénk, és mi, a kipróbált katonák hadvezérünk beszédét hallgatnánk, ám nekünk nincsenek fegyvereink, Ivy Claimond ravaszul kitervelt bosszúja ellen legalábbis semmiképp. Kóbor vandálokat, iszákos zsebtolvajokat még kalodába tudunk zárni, fel tudunk kötni, de a sötétségnek és mindannak, amit Grace forgat szép fejében, a tökéletességig kiszolgáltatottak vagyunk. Leverer tudja ezt, ezért is a hangzatos, anyanyelvünkön előadott szónoklat, hisz valamiképp el kell csitítania a pánikot, rábírni a falusiakat, hogy arassanak, termeljenek, adózzanak és imádkozzanak tovább rendben és tisztességben.

Lagymatagon éljenzem, a balomon Bartyval, akit szinte megvadítanak a plébános szavai. Őt valódi indulat fűti, engem csak annak reménye, hogy nem vetül ránk a gyanú árnyéka, ha nem lógunk ki látványosan a sorból.

– Az ökrösnek van igaza! – mennydörgi. – Más csinálja ezt, nem az erdei banya! És én rá fogok akadni, mielőtt valaki más is vérbe fagyva találná az asszonyát! – Szinte köpi a szavakat, amik úgy törik meg az önfeledt buzgalmat a helyiségben, mint egy víztükörnek csapódó kődarab. Bartynak a mai napig meggyőződése, hogy Ivy vette el Lizzie életét, érzem perzselő dühét, ami közel átsugárzik a bőrén, ahogy átpréseli magát a szemben levő pad és a térdeink közt, hogy aztán lányait magához intve kimasírozzon a templomból. Alberta és Jane szófogadó kiskacsákként követik, szoknyáikat megemelve lépik át a küszöböt, vissza-visszapillantgatva, hogy lássák, mit szólunk a távozásukhoz. Felrémlenek bennem Grace szavai arról, hogy Barty nem olyan jó apa, mint amilyennek mindeddig hittem, és most először mintha a félelem halvány nyomait látnám a Robins-lányok mozdulataiban, olyan gyermekek félelmét, akik sokszor esnek áldozatul apjuk hirtelen jött rosszkedvének.

Senki sem törődik velük rajtam kívül: az embereket nem az foglalkoztatja, ki szólt, hanem, hogy mit. Leverer lelkesítő szavai mintha sosem hangzottak volna el, a szörnyülködés és a rettegés ismét teret kezd hódítani, én azonban Bartyhoz hasonlóan nem akarom tovább hallgatni ezt.

A Boszorkány miatti forrongó hangulat megkímél minket a szokott tumultustól, ahogy kisietünk a templomból, pontosabban szólva, én sietek, míg Grace egy királynő méltóságával és ráérősségével tipeg utánam abban a sokéves, kitaposott cipőben, ami helyett már illene egy újat beszereznem neki. Még odakint, a tikkasztó hőségben is jól hallom Leverer emelt hangját, aki kitartóan igyekszik kordában tartani a falunépet, de ahogy önkényesen irányt váltó lányomat követve besétálok a sírkertbe, lassanként a távolba veszik. A fűvel és gazzal benőtt sírhalmok közt csak a legyek zümmögését, a szél bágyatag zúgását és Grace lépteit hallom, szoknyája halkan suhog a magasra nőtt, virágzó gyomkötegek közt.

Nem Agnes sírjához megyünk, erre hamar rádöbbenek, és nem is az apáméhoz vagy anyáméhoz. Grace majdnem a temető legszéléig kutyagol, ahol aztán letérdel egy látszólag rendben tartott sírhant előtt, amit takarosan benőtt a hanga és a gyermekláncfű. Egy kósza pillanatig azt hiszem, Jerome nyughelyéhez jöttünk, de aztán eszembe jut, hogy őt nem temették megszentelt földbe, hanem valamilyen kietlen helyre, ahol a madár sem jár, és ahol bizonyosan nem éri el Isten irgalma.

– Hová jöttünk, Grace? – tudakolom, mire felhunyorog rám, csupán egy másodpercre, mielőtt visszafordítaná elszánt tekintetét a két fadarabból összeszögelt, korhadozó fejfára.

– Lizzie-hez – súgja, ujjaival végigszánt a színpompás virágok közt, felzavarva néhány békésen döngicsélő méhet, majd lehajol a földhalomhoz, oly közel, hogy orcáját meg-megcirógatják a szélfúvásban ringadozó fűszálak. – Nem fogom hagyni. Megígérem. – Mindössze ennyit mond, szinte bensőségesen, mintha valaki fülébe suttogna, majd feláll, és magyarázat nélkül visszaindul a templom felé, én pedig birkaként loholok a nyomában, mintha félteném, de az is lehet, hogy inkább másokat féltek őtőle.

*

Az álom, amibe csöppenek, minekutána a karomra borulva elbóbiskolok egy kupa bor mellett a házam konyhájában, a pislákoló tűz mellett, akár egy emlékkép is lehetne, de nem merném lefogadni, hogy az. Önmagamat látom, tizenegy-tizenkét esztendősen, amint átmászom Claimondék kertjébe, fél kézzel sárguló levelű körtefájukba kapaszkodva. Kora ősz lehet, a levegő csípős, füst és száraz moha illatú. Én magam Grey Geoffrey karámja mellett ácsorgok, onnan nézem gyermekénemet, és szívom magamba a derült égen ragyogó nap melegét, amiből a valóságban túlságosan is rég részesedtem.

A fiatal Ivy is felbukkan, fejét könnyű, hajadon lányokra jellemző sityak födi, ruháján lisztfoltok fehérlenek, még inkább kihangsúlyozva puha hájfodrait. Pír gyúl az arcán, ahogy észreveszi a kölyök-Richardot, nevetve szökdécsel oda hozzá, és én nem tudom megállni mosolygás nélkül a látványt, még ha valahol fáj is: így, egy felnőtt szemével nézve egészen nyilvánvaló, mily nagyon is szeretett engem.

A két gyerek egymás kezét fogva kezd pörögni-forogni a letaposott füvön, egymásra bízva magukat, kacajuk édes és egészséges, csaknem elirigylem gondtalanságukat.

– Ne engedj el, Richard! – sikkantja a gyermek-Ivy, ahogy forgásuk irama fokozódik. – Ne engedj el, ne engedj el, kérlek! – Leolvad a mosoly az arcomról. A kislány kiáltása már közel sem hat játékosnak, valódi riadalmat hallok kicsengeni belőle, ami beleivódik gyermeki vonásaiba is. – Richard!

Kis híján odarohanok, hogy elkapjam, magamhoz szorítsam, és megnyugtassam, itt vagyok, nincs mitől félnie, de amit látok, visszatart.

A kert túlvégében, a szélsebesen pörgő gyermekek mögött Ivy áll, a felnőtt, szívós, pőre Ivy, kiengedett haja lobog a szélben, tüzes hullámokat verve a testén. Pillantása mintha keresztülhasítana rajtam, egyenesen rám mered, ugyanazzal az üres és megfejthetetlen arckifejezéssel, mint az erdőben. A félelem a csontjaimba mar, és ez csak rosszabbodik, amikor megfordulok, hogy menekülőre fogjam, és felfigyelek a lábam előtt gubbasztó egérre, ugyanarra az egérre, a nagy, fekete szemekkel és természetellenes, fenyegető nyugalommal.

– KÉRLEK! – sikítja a kislány a hátam mögött, és valaki a valóságban is, ez riaszt fel, ijedtemben le is verem a boroskupámat.

Odalentről érkezik a hang, valaki az ajtónk előtt áll, és dörömböl, sírós hangon esdekelve, hogy bebocsátást adjunk neki. Hamarjában ráismerek a hangra: kedves, mégis komoly, egy olyan leányé, akinek túl korán kellett átvennie az asszonyszerepet a háznál, épp, mint Grace-nek, aki hálóruhában, csuklyás köpenyét a vállára kanyarítva suhan le a lépcsőn, meztelen talpa alatt alig-alig nyekkennek meg a nagyapám által ácsolt fadeszkák. Kótyagosan követem, félig még mindig az álom okozta kábulatban, ebből azonban azonnal kibillenek, mihelyst a lányom ajtót nyit, és Alberta Robins belép a boltomba, egyszersmind műhelyembe, fehér, földet seprő hálóingében, két, vérző sebbel az arcán. Az egyik a két szeme közt ül, a másik az ajka mellett, egy vonalban a másikkal, ami elárulja, hogy egy kemény, éles tárggyal sújtottak le rá, a szemei könnyben úsznak, fekete haja számomra szokatlan módon kibontva öleli körbe gömbölyded alakját.

Az első dolgom, amíg Grace átkarolja, és leülteti a pultom mögötti székre, hogy kerítsek neki egy köpenyt, ami elfedi alulöltözöttségének tényét. Szipogva hálálkodik, ahogy maga köré vonja a kelmét; nagyon kétségbeesettnek kellett lennie, ha így szaladt át hozzánk az éjszaka közepén, annak a férfinak házába, akivel össze akarják házasítani, hajadonfőtt, fapapucsban és egy vékony vászonruhában, ami mögött tökéletesen kivehetők nagy, kerek mellei és erős, vaskos combjai.

– Mi történt, Bibi? – faggatja Grace letérdelve mellé, arcán ezúttal nyoma sincs színlelt mosolyoknak, komor és határozott, szemeiben ébredező haragot látok, ami világossá teszi, hogy kérdése ellenére pontosan tudja, mi történt, csupán megerősítésre vár. Letaglózó, de úgy hiszem, én is tudom, mi érte szegény Albertát, vagyis inkább, ki.

– Nem mindig ilyen. – Sírdogálva veszi át a keszkenőt, amit a lányom nyújt oda neki, és nyomja a szája sarkában szivárgó sebre. – Nem veszti el ennyire a fejét. De ezek a rossz dolgok, amik történtek… hogy újra rettegnünk kell… hogy újra Róla kell beszélnünk… megharagította. Próbáltunk csöndesen lenni, főleg, amikor hazaért a bordélyból, pityókásan… De aztán Jane talált a földön egy döglött darazsat, és annyira megijedt tőle, hogy felsikított. – Letörölgeti a homlokát is, úgy, mintha csak a víz verte volna le. – Ez eszébe juttatott mindent, vitatkozni kezdtünk, aztán megragadta a hamuszedő lapátot, és… hozzám vágta. – A mondat vége fojtott zokogásba fúl, és én csak nézek, mint egy ütődött, míg Grace a mellére vonja barátnőjét, és végigsimít a haján, azzal a törődő gyengédséggel, amit oly jól ismerek tőle.

– Nyugodj meg, Bibi. Hazakísérünk, és atyám beszél atyáddal. Ugye?

– Nem kérdés – felelem, és komolyan is gondolom. Mindig is tudtam, hogy Barty heves természetű ember, de azt, hogy nem átall a lányaira is kezet emelni… ügyesen eltitkolta előttem. – Jane hol van most?

– Bezárkózott a szobánkba. Okosabb volt, mint én.

– Mindenesetre, azt jól tetted, hogy idejöttél – leheli Grace, ujjaival Alberta tincseit gereblyézve. A lány nem értheti, de én tudom, hogy Grace, ha akar, olyan viszonzást nyújthat Barty Robinsnak, amit haláláig emleget, főként, hogy kétségkívül eddig is forralt ellene valamit, hisz a férfi ugyanúgy része volt az Ivy és Jerome elleni összeesküvésnek, mint az apósom, sőt, jóval számottevőbb része. Ezért is próbálhatott Grace elhidegülni Albertától és Jane-től, hogy szeretete irántuk ne riaszthassa vissza a tervétől, de látom a szemében, hogy barátnője félelme és sérülései csettintésre elsöpörték minden bizonytalanságát.  

És ettől megfagy az ereimben a vér.

Itatok Albertával egy kis forralt bort, és hagyom, hogy kisírja magát Grace vállán, mielőtt fölkerekednénk, hogy visszakísérjük a lányt az apja házába. A lányom a fejére húzza a csuklyáját, elfödve hajkoronáját, fél kézzel átkarolja barátnőjét, úgy haladnak szorosan mögöttem, amint egy lámpást magam elé tartva végigvezetem őket a főutcán, majd letérünk egy szűkösebb, kanyargósabb útra, ahol minden lépésünkre figyelnünk kell, hogy ne lépjünk emberi, vagy állati ürülékbe. Ebek ugatnak fel elhaladtunkban, valahol viaskodó macskák nyivákolnak, de ettől eltekintve csend honol, a házak ablakai mögött vakfeketeséget látok.

Barty viskója egy öreg bognármesteré mellett áll, vályogfalai kissé már düledeznek, és több benne az egér, mint a lakó, ablakaiban viszont a lányok keze nyomát mutatva virágok pompáznak, tágas udvarukon megkötött korcskutya szundít. A ház ura a frászt hozza rám, ahogy előugrik az ajtó mögül, részegen és felindultan, imbolyogva csoszog át az udvaron, hogy utána a karjába zárja Albertát, bár először majdnem az én lányomat nézi a magáénak.

– Lányom, halálra aggódtam magam miattad! Hová futottál? És mér’ futottál? Nem akartam, tudod te azt jól!

– Tudom, tudom. – Alberta elesetten lapogatja apja széles vállát, homloksebéből még mindig gyöngyözik a vér, látom a lámpás fényében. Grace elhátrál tőlük, mintha nem bírná elviselni Barty közelségét, kezeit ugyanúgy összekulcsolja maga előtt, mint a templomban. Gondolatok százai futhatnak át éppen az elméjén, és nem igazán akarom tudni, miféle gondolatok.

– Barátom – szólítom meg Bartyt, mire az nagy nehezen felém fordul. Beletelik egy kis idejébe, hogy felismerjen. – Miért rohant át hozzám a lányod, vérezve? – Azonnal tudom, hogy ostobábban nem is tehettem volna fel a kérdést, de akkor már késő. – Azazhogy, tudom, mi okból, de miért tettél ilyet? – Kivételesen van némi erő is a hangomban, minden bizonnyal apai ösztöneim oltják belé, s ennek hála tán nem hangzom olyan nevetségesen, mint amilyennek többnyire ilyen helyzetekben érzem magam. Az én asztalom általában nem a kérdőre vonás, hanem a belátó mosolygás.

Bartyt meglepi a számonkérésem, szemöldökráncolva bámul rám, miközben Alberta búcsúzóul arcon csókolja Grace-t, előttem pedig tisztelettudóan fejet hajt, megköszönve segítségemet.

– Senkinek se végtelen a türelme – mondja végül a férfi, megigazgatva átizzadt alsóingét, aminek kivágásán át elénk tárul szőrös, terebélyes mellkasa. – Nagyon bánom, nem kellett vóna’. De ez a dúlás, az, hogy a falu bűzlik a félelemtől… mert félnünk kell, Brandon, valakitől, aki ugyanolyan, mint az a veres ribanc volt… A ribanc, aki megölte a nejemet! – Éppúgy süt belőle a gyűlölet, mint amikor felszólalt a mise végén, kezei ökölbe szorulnak, kemények és hatalmasak, akár két harci pöröly. Mégis, az ő mérgénél százszorta jobban aggaszt Grace bosszúsága, akinek egészen elfehéredik az arca a csuklya alatt azt hallva, hogy Barty „veres ribancnak” nevezte Ivyt.

– Akkor sem ütlegelheted a lányaidat, Barty. Nem, ha a cimboráid közt akarsz tudni engem.

– Mondtam már, elvesztettem a fejemet!

– Úgy uralkodj magadon!

– De hát téged nem dühít? Nem akarsz törni, zúzni, öldökölni? A te Agnesedet is meggyilkolták!

– Agnest a szülés vitte el. És az igazságszolgáltatás nem a te dolgod. – Magam sem tudom, melyiküknek is címezem tulajdonképp a szavaimat, neki, vagy a lányomnak újfent, de mindketten felszusszantanak, mintha egy sültbolond locsogását kellene hallgatniuk.

– Isten nem tesz igazságot helyettem – morogja Barty. Karon fogja a köpenyembe burkolózott Albertát, a helyére parancsolja fel-felvakkantó házőrzőjüket, és szédelegve visszatrappol a házába, lezártnak tekintve a beszélgetést. Grace azon nyomban sarkon fordul, és egy szó nélkül hazaindul, öles, fürge léptekkel, csak hosszú lábaimnak s a távolban hasadó hajnal gyöngécske fényének hála érem utol, ami lehetővé teszi, hogy ne tévesszem szem elől.

– Grace! – Feltétlenül beszélni akarok vele, muszáj, és a dolog sürgősségét csak alátámasztja az, hogy szólongatásomat egyszerűen elengedi a füle mellett.

Még csak rám sem néz, ahogy belöki a házunk ajtaját, köpenyét aközben veti le, hogy felvágtázik a lépcsőn, így látom, hogy vérfoltos hátul hószín hálóinge. Ez a látvány nem ijeszt rám, volt már részem benne, hisz Grace-nek tizenkét esztendős kora óta megvan a havibaja. Anya és idősebb nénék híján Lettice magyarázta el neki, mit és hogyan kell csinálnia, illedelmesen és lehetőleg a legkevésbé szem előtt. Ez eszembe juttat valamit, méghozzá a tényt, hogy Grace nem gyermek már, bármennyire is annak érzem, és bármennyire is arra vall a viselkedése olykor. Termékeny, életerős fiatal nő, aki körül ugyanúgy legyeskednek a legények, mint egykor az anyja körül, pusztán annyi különbséggel, hogy őt ez sokkal kevéssé érdekli.

A pultomnak támaszkodom, karikás szemekkel és nehéz tagokkal, s közben azon morfondírozom, vajon ez-e az a bizonyos dackorszak, ami a legtöbb süldőből előtör előbb-utóbb? Grace szeszélyei felkavaróak számomra, de könnyen lehet, hogy mágikus erők nélkül is eljött volna a nap, amikor nyíltan szembeszegül velem, és nevet a próbálkozásaimon, hogy a helyesnek vélt irányba tereljem. Képtelenül nehéz ezt özvegyemberként megérteni, s alkalmazkodni hozzá: én magam engedelmes voltam még sihederként is, Agnes volt inkább az, aki apja rosszallása ellenére kiszökdösött udvarlóival a mezőre, és csent pénzből apró csecsebecséket vásárolt magának a vásárban. A környezetemben sem sok harcias ifjúval találkoztam, hiszen Alberta és Jane még Grace-nél is jóval kezesebbek voltak mindig is, egyedül Ellentől, egy földműves-feleségtől hallottam annak idején panaszt a maga fiára. Ellen egyike volt azoknak a szíves asszonyoknak, akik eljártak hozzám segédkezni anyám halálát követően; szoptatta Grace-t, ebédet főzött, rendbe tette a házat, és ezalatt részletesen beszámolt nehézfejű férje ballépéseiről, és serdülő fia különös, újszerű viselkedéséről. Nagyszájú és eszes nő volt, nálam majd’ egy évtizeddel idősebb. Olykor, ha úgy tartotta kedve, ágyba bújt velem, utána pedig kacsintgatva a lelkemre kötötte, hogy ezt ne gyónjam meg Leverernek. Hat évvel ezelőtt igen szomorúan vettem hírét, hogy Isten magához szólította.

Pár perc múlva Grace visszatér az emeletről, felöltözve, egyszerű fonatba rendezett hajjal, a kötényét megszorító övön kicsiny ékességek függnek: az erdőből szerzett madártollak, egy fából készült kis virág, ami bizonyosan nem az én munkám – talán az egyik széptevőjétől kapta –, és még sok más apróság, amiket villámgyors mozgása miatt nem tudok alaposabban megnézni magamnak.

– Hallgass végig – kapom el a karját elhaladtában. Nem tépi ki magát a szorításomból, de tudom, hogy szíve szerint azt tenné. – Véget kell vetned ennek, Grace. A sötétségnek, a félelemkeltésnek, mindez nem helyes, és a kárhozatot kockáztatod vele.

– Pont úgy beszél, mint az a vén szörnyeteg. – Lesújtóan néz fel rám, ám most vigyor és fölényeskedés nélkül, csak a dühöt és a tettvágyat látom rajta, érzem a bőre érintésén, még az illatán is.

– Vesd meg, ha akarod. De ne használd a… tudományod rosszra, Ivy sem tette, és ha őt olyannyira a szívedbe zártad, akkor neked sem való másként tenned!

– Éppen őmiatta teszem! – vágja rá, és én ösztönösen elengedem a karját, mert úgy érzem, másként menten villám csapna belém. – Eláruljam, apám, mi a nem való? Hát az, hogy valakivel úgy elbánjanak, mint ezzel a nagyszerű asszonnyal, aki megmentett és babusgatott engem, táplált mindkettőnket, dacára annak, hogy maga és az anyám tengernyi gyötrelmet hoztak rá! – Megdermedek, mintha kővé váltam volna, a torkom elszorul. Hát ismeri az én felelősségemet is, az elejétől fogva ismerte, csak mindeddig nem hányta a szememre. – Hogy meghurcoljanak és kivégezzenek egy ártatlan embert, ostobaságból, önzésből, irigységből! Ez nem való, ahogy az sem, hogy mindez büntetlenül maradjon!

– Nem látod, hogy a bosszú eszköze vagy? Éppen ezt akarja, hogy ezt tedd, Grace, és talán nem tudod, de Ivy jövőlátó is! Tudta, biztosan tudta, hogy az a ló letipor majd téged, hogy én hozzá fordulok majd segedelemért! Ivy okos asszony, tudja, hogy te… nagyon is heves vérű tudsz lenni olykor. Mindezt előre kitervelte!  

Ellép tőlem, arcára elemi undor és megvetés ül ki.

– Hát maga is csak gyalázni tudja? Mindannak ellenére, amit magáért tett, hogy szerette magát?! – Csaknem kiabál, alakja körül mintha fortyogni kezdene a levegő, érzem, szinte a bőröm alatt, hogy a mágiája sistereg, izzik a bensőjében, és ha még tovább hergeli magát, formát is ölt. – Az anyám ostobasága és a maga szánalmas gyávasága miatt olyan szenvedésben volt része, amit maga elképzelni sem tud! Pedig már úgy tűnt, hogy boldogságra lel itt, hogy megbékélhet! Elmondjam, maga mit nem tud, apám? Hogy miért jöttek ide Walesből az atyjával? Azért, mert az édesanyja végzett magával. Ugyanolyan volt, mint ő, mint én, de folyton csak azt hallotta maga körül, hogy mindenki, aki ilyenre képes, ártó és gonosz lélek, Isten ellensége! És képtelen volt elviselni, pedig Jerome őt is támogatta, őt is segíteni próbálta!

Szíven üt, amit hallok, főleg, mert emlékszem, Jerome milyen hálás, milyen elégedett volt, hogy barátkozom az ő különleges lányával, aki „túl sokat szenvedett már.” Ám mégis, ennek…

– … Ennek nincs köze hozzád. – Igyekszem megkeményíteni a kiállásom, úgy, mint Robinséknál. – Te akkor még nem is éltél. Megértem, hogy hálás vagy neki, hogy szereted, de nem kell ekkora kockázatot vállalnod valamiért, amihez, mint mondtam, nincs közöd!

– Én nem vagyok olyan gyáva, mint maga – szisszen fel, és ekkor, Barty szavaival élve, elveszítem a fejemet.  

– Elég ebből a beszédből! – üvöltök rá, de mást nem teszek, természetem ellen való lenne bántani. – Nem akarom még egyszer meghallani, hogy így szólsz hozzám, lányom, amíg az én házamban élsz, és az én kenyeremet eszed! Megrészegített a hatalom, látom, de amiről beszélsz, ami a fejedben jár, az nem néhány hátasló elpusztítása! Emberek élete fölött akarsz bíráskodni! És azt is látom, hogy nem fogtalak elég kemény kézzel, úgy, ahogy kellett volna!

Kerekre nyílnak a szemei döbbenetében, ugyanakkor különös kisugárzása még tovább erősödik, a helyiség eleve is fülledt levegője lassanként kibírhatatlanul forróvá válik, mintha egy láthatatlan máglya tüze nyaldosna bennünket.

– Hát úgy gondolja, az lenne a helyes, ha maga is ütne-verne engem, ahogy Robins teszi a leányaival?! Azért, mert vannak saját gondolataim, saját döntéseim?! – Ő is felemeli a hangját, magából kikelve ordít, arca grimaszba torzul, elsöprő indulata meghátrálásra késztet, akárcsak az a valami, ami kitör belőle, amitől a padlódeszkák megremegnek a lábam alatt, a polcaim, a rajtuk sorakozó munkáim, a sarokban felhalmozott hebbingi fa pedig a szemem láttára megüszkösödnek, feketévé pörkölődnek, mintha a máglya tüze azokat is elérte volna. A falhoz simulva, a kezeimet magam elé emelve meredek Grace-re, ő viszont még nem fejezte be. – Megláthatja, nem sokára, mit érdemelnek az olyanok, mint a cimborája. Az igazi bűnösök. – E végszóval kihúzza magát, megperdül a tengelye körül, és az ajtót feltépve kiviharzik az ébredező utcára, cseppet sem kíváncsian arra, jó szemmel tekintek-e a kimaradására.  

Semmihez sem hasonlítható rettegés tép a lelkembe, olyan, amilyet még elképzelni sem lettem volna képes soha életemben, de nem az előbb történtek miatt. Nem is látszik már a természeten túli jelenségből semmi, amint bevágódik a lányom mögött az ajtó, a megperzselődött holmik mind visszanyerik eredeti kinézetüket, csak valamiféle furcsa, égett szag utal arra, hogy ez valóban megtörtént. Nem, az engem elöntő pánik, ami oly erős, hogy ezúttal ténylegesen hányni kezdek, dicstelen módon a padlóra, nem másból ered, mint abból, hogy mielőtt Grace távozott volna, még épp elkaptam az egyik, övre aggatott kis ékszerének látványát: ugyanaz a szemétfából faragott nyúl volt az, mint amit én ajándékoztam a gyermek Ivynak egykoron. A vékony kenderkötelet azonban, ami Grace övén tartja a figurát, nem a nyúl két füle közé fúrt kis lyukon bújtatták át, Ivy nem azon át erősítette hozzá a faragványt, mielőtt nekiadta volna a lányomnak, hanem szorosan a nyúl nyaka köré hurkolta, és azt hiszem, pontosan tudom, mit akart mondani vele.  

negyedik rész

_____________________________

* Idézet: Királyok I. könyve, 8, 49