A Kökényerdő boszorkánya IV.

Utolsó előtti rész!

Rohamosan közeledünk a lezárás felé, ez pedig talán az eddigi legbrutálisabb és legmozgalmasabb fejezet. Richard megpróbál úrrá lenni a helyzeten és felülkerekedni a rettegésén, Grace folytatja, amit elkezdett, Sloewick egét és földjét pedig egyaránt elborítja a szürke hamu.  (A cím a Bibliából, Ésaiás könyvéből származik).

"A bűntársad vagyok, Kankalinom. Istenverte bolondok vagyunk mindketten!"

Zene

Negyedik

„Mert a bosszúállás napja ez (…)

A megfizetés esztendeje”

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved,

Jöjjön el a Te országod,

Legyen meg a Te akaratod,

Amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket

add meg nekünk ma,

És bocsásd meg vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek,

És ne vígy minket kísértésbe,

De szabadíts meg a gonosztól.”

Ez sorjában a hatodik Miatyánkom, de még mindig nem érzem elégnek. Utoljára akkor fohászkodtam ennyit, amikor a félig agyontiport lányom mellett ülve vártam a végzetet, most azonban nem másért, önmagamért reszketek.

Szemétfából készült az a kis nyúl, és abból ácsolták a bitót is, göcsörtös, rossz hasábokból, amikből nem lett volna jó bútor.

Megremegek, imára zárt kezeim hidegek, mint a januári jég. Fázom, a házam ajtaja alatt átsüvít az augusztushoz képest hűvös szél, beleeszi magát a falakba, és rádermeszti a verejtéket az orcámra. Tátongóan üresnek hat az épület; Grace-nek nyoma sincs, de kivételesen tudom, hol lehet. Minden percben félek mind a következő rettentő csapásától, ami valójában Ivy Claimondé, mind attól, hogy a lányom egyszer elszámítja magát, nem lesz elég óvatos, és a gyűlölettől forrongó sloewickiek lefogják, kínpadra vonják, és a Pokolba száműzik halhatatlan lelkét. A sötét, borzalmas, fájdalommal teli Pokolba…

Ami a sötétséget illeti, magunk sem szabadulunk tőle, hiába jár dél felé az idő, tompa homályban térdepelek a műhelyem falára szögelt feszület alatt. Gyertyát, lámpást senki sem gyújt nappal, pazarlás volna, márpedig ha mindent elpocsékolnánk napközben, az éjekre, azokra a mostanság borzongatóan baljóslatú éjszakákra egy fia se maradna.

Nehézkesen tápászkodom fel, mint egy aggastyán. Az állandó rettegéstől kábára szipolyozva vánszorgok ki apró kis udvarunkra, ahol futólag megpaskolom új lovunk, Kökény nyakát. Grace a Jerome névről lemondván keresztelte el így, és mielőtt én protestálgattam volna, az állat már csak erre hallgatott. Csend ül a környező házakon, minden bizonnyal a főtéren nyüzsögnek a legtöbben, elvégre ünnep van, Krisztus színeváltozásának jeles napja, ami azt jelenti, hogy vásárt is tartunk, hisz megvan hozzá a jogunk. Grace alighanem ott mulatja az idejét. 
Mindazonáltal, ez a vásár meglehetősen szegényes: míg korábban százszámra özönlöttek ide a gazdag, gyapjú-posztó-és bőrkereskedők, csipkeverők, fazekasok és jószágkupecek, nem beszélve a mutatványosokról, akik a kalodába zárt, rohadt zöldséggel megdobált csirkefogóktól alig karnyújtásnyira szokták dörgő kacajra bírni az embersereget, most javarészt távol maradtak. A ború és a boszorkányriadalom a gazdaságunknak sem kedvez – Hebbing vezetői ebben valószínűleg igen nagy gyönyörűségüket lelik.

Mindentől és mindenkitől távol érzem magam, ahogy itt állok, Joe bezárt kocsmájának elhagyatott porhüvelyét bámulva. Éppúgy nem maradt egy szemernyi élet sem benne, mint a kivágott körtefa csonkjában az udvarán; sehol sincsenek már azok a délutánok, amikor Ivy és én, még ártatlan gyermekekként a kandallónál melengettük magunkat, miközben a felnőttek ittak, kockáztak és tivornyáztak, Jerome Claimond pedig úgy hihette, asszonya elvesztése után itt végre nyugalomra lelhet. Sloewick megfosztotta őt ettől, és Grace, a főbűnösök leszármazottja, most azon van, hogy visszafizesse a kölcsönt.

Azon töprengek, vajon miként tartja fenn a leányom az eget beszennyező, rémületes pestisfoltot. A házban egész biztosan nem rejtett el semmiféle boszorkányos, elátkozott tárgyat, tudom, mert már többször is felforgattam mindkét szintet, amikor távol volt. A Kökényerdő egy zugában rejtőzhet istentelen tettének e – lesújtó módon – nyilvánvaló bizonyítéka? Vagy…

Úgy hasít belém a felismerés, akár egy éles kés.

Két hosszú lépéssel rontok oda a csirkeólhoz, szétzavarva a körülötte kapirgáló kotlósokat, és hajolok be a kis, potyadéktól és dohos szalmától bűzös helyiségbe. Egyik kezemmel az alacsony tetőbe kapaszkodom, a másikkal a szalmába túrok, felforgatom a fészkeket, ujjaim alatt friss tojások törnek ripityára, de nem érdekel, a bennem zajgó tehetetlen düh és félelem nem hagy helyet efféle csekélységeknek. Kívülről bizonyosan eszelősnek tűnnék, de én nem felejtettem el, mit mondott Grace percekkel azelőtt, hogy a templom falain túl szembesültünk volna átka hozadékával. Azt hazudta a Robins-lányoknak, dolga van a csirkeólban, amiről én tüstént tudtam, hogy valótlan beszéd, ám azzal nem számoltam, hogy talán igenis volt dolga itt, csak épp azelőtt, és nem azután, hogy részt vettünk volna a vasárnapi misén.

Megdermedek egy szívdobbanásnyi időre, amikor az ól sarkában kitapintok valamit, ami nem tojás, és nem is megkövesedett tyúkpiszok. Egy kicsiny fadoboz az, vastagon kosz fedi, de felismerem, hisz magam készítettem. Mindössze egy csillag karca ékíti, szerény holmi, olyasmi, amit Grace választana magának. Feltűnt a hiánya, de nemigen fogtam gyanút, elvégre az elmúlt napokban, különösképp a darazsakkal történt szörnyűség óta rohamszerűen vásárolták tőlem a falubéliek az efféle portékákat. Úgy hittem, eladtam, csupán kiment a fejemből.

Gondosan körbepillantok, nehogy bárki is észrevegyen, majd egyszerű, barna gyapjúujjasom alá rejtem a dobozt, úgy viharzom vissza a házba. Először puszta kézzel próbálom felfeszíteni, de mindhiába, a fedél makacsul ragaszkodik az aljhoz, mintha enyv fogná ott. A munkaasztalomra vetem, jobb is úgy, hogy nem tartom már csupasz markomban. Érintésétől egészen elzsibbadt a karom, csaknem a könyökömig, a bőröm még most is ég, mintha hangyák raja költözött volna alá. Ha nem a saját gyerekemről volna szó, hozzáérni se mernék a dobozhoz, de a vágy, hogy véget vessek a lányom esztelen ámokfutásának és Sloewick pokoljárásának, újszerű vitézséget önt belém. Habozás nélkül ragadom meg a szekercémet, és sújtok életlen felével a faszerkezetre, oly erővel, hogy az azonnal betörik, belsejéből gyomorforgató bűz tör elő, amitől öklendezés tör rám, szabad kezemet a szám elé kapom. Nem sok teret hagyok azonban az undornak, eleve is mocskos ujjaimat a törésvonalba tuszkolom, úgy rántom le a fedelet, felfedve a dobozban nyugvó borzalmat.

Egy oszladozó madártetem látványa fogad. Apró férgek hada vonaglik a megszokott sötétség után rájuk zúduló sápadt fényben, a halványbarna pihék és a javarészt elrothadt hús alól elősejlenek a vékonyka, lemeztelenített csontok. Az áldozati állat köré egy sárga zsinórt csavartak, az köti össze egy töredezett, félarasznyi széndarabbal. A feketeség bölcsője, félremagyarázhatatlanul ördögi és gonosz. Grace-nek fogalma sincs, mit csinál, a jó eszközének hiszi mindezt, de ez bűn, és engem szinte megbénít ez a sosem kívánt közelség az Ördöghöz.  

Most már egyenesen izzik a fájdalomtól a karom, ahogy megragadom a doboz maradványait, de igyekszem tudomást sem venni róla. Felszítom a tüzet a műhelyemben, és a lángok közé vetem Grace kreálmányát, ami rögvest tüzet fog, a fa megfeketedik, a dög rémes szagot árasztva elenyészik, de még látom, hogy az, amit zsinórnak hittem, és ami egy szempillantás alatt válik a narancsvörös lángnyelvek martalékává, valójában egy feszesre font, szőke hajtincs volt.

Veszett állatként csörtetek ki a házam ajtaján, otthagyva a lobogó tüzet. Semmi más nem érdekel, csak hogy megtaláljam a lányomat a vásár forgatagában, szapora léptekkel masírozom a főtér felé, ahonnan sülő hús, sör és összeterelt lábasjószágok szaga árad. Nem érdekel az sem, ha a grabancánál fogva kell hazarángatnom, bár még életemben soha ehhez hasonlót nem tettem, de muszáj észhez térítenem, felélesztenem a lelkiismeretét, meg kell mentenem, nincs más választásom, hisz én vagyok az apja.

Valami nincs rendben, ez hamar világossá válik, ahogy egyre közelebb érek a célhoz. Hiányzik a zene, nem szólnak a fidulák és a sípok, nem dalolnak a vándorénekesek, nem csörög a pénz, a bódék java megüresedve árválkodik. Az emberek, idevalósiak és idegenek egyaránt eleven gyűrűt alkotva tömörülnek össze a kút körül, feldúltan kiáltoznak, ujjaikkal boszorkánykeresztet formáznak, némely anya és apa a tömegből kiválva rángatja odébb a gyermekeit, megóvva őket valakinek, vagy valaminek a látványától.

–  Micsoda borzalom! Micsoda borzalom! – kárálja egy töpörödött öregasszony, ráncos arcát a tenyerébe temeti.

– Miért teszi ezt velünk az Úr?! – hallom a távolból. Felismerem a hangot, Osbert feleségéé, fülsértően magas és éles, akár egy hamis harang. – Hogy engedheti, hogy ez megtörténjen?!

–  Ne menjetek a közelébe! Hátrébb, hátrébb!

Borzalmas sejtelem gyötör, tőlem idegen erőszakossággal furakodom át a sokaságon, tekintetemmel folyamatosan Grace után kutatva. Emberhez nem való morgást, kaffogást hallok a kút irányából, minden szál szőröm az égnek mered tőle, s egy másodpercig úgy hiszem, vadállat szabadult a vásártérre, az okoz ily riadalmat, de aztán rájövök, hogy ennél sokkalta förtelmesebb dolognak vagyunk szemtanúi.

Belém fúl a lélegzet, amikor a tömeg élére érvén meglátom a kút előtt vergődő Bartyt, az én nyúllevest kínálgató ivócimborámat, aki hol négykézláb kúszik-mászik, hol felágaskodik, hányástól foltos inge félig leszakadt róla, zsíros haja boglyas, orcáján a saját vére vöröslik, mint holmi csúf maszk. A lányai tőlem távol, de szintúgy az embergyűrű legbelső ívében sivalkodnak, egymásba karolva, sírásuk egybeolvad a falunép sápítozásával.

–  Atyám, tegyen valamit! – rimánkodik Alberta Robins Leverer plébánosnak, aki hozzám hasonlóan elöl áll, a nyakában viselt keresztet tartván maga elé, mint valamiféle védőpajzsot. Ezek szerint ez a téboly nem most kezdődött, pásztorunknak a vásárlátogatás sem kedvelt szokása, valaki bizonyára elrohant érte, hogy síkra szálljon a gonosszal. Egyelőre nem közelíti meg az őrjöngő Bartyt, akiből újabb hátborzongató üvöltés tör fel, miközben oldalt veti magát, rúgkapál és hánykolódik, és nekem egy pillanatra a halott madarat rágó férgek jutnak róla eszembe.

–  A banya kínozza! Ugyanaz, ami leölte a lovakat, feldúlta az ivót!

–  Elpusztulunk, mind elpusztulunk! Egyikünk sem menekülhet!

A vakrémületben rajtam kívül senki sem észleli, de ez idő alatt a fejünk fölött, mintha csak szablyával hasítottak volna bele, felszakadozik a sötét lepel, áttör rajta a nap gyöngéd fénye, puha ragyogást borítva Sloewick házaira és a templomtoronyra, ám ez most nem jelent megkönnyebbülést, nem szolgál többként, mint jobb megvilágításként az Ördög újabb magamutogatására minálunk.

–  Apánk! – Jane megpróbál odaszaladni kínlódó apjukhoz, de nővére visszafogja, Istennek hála, hisz Barty nem ura a mozdulatainak, vérben forgó szemekkel, habzó szájjal kaparja az aszálytól kirepedezett talajt, acsarog hol egyik, hol másik irányba, rémült sikoltozásra bírva az ott állókat. – Uram, segíts rajta!

–  Úgy lesz, leányom! Az Úr megszabadítja! – kiált oda neki Leverer a válla fölött hátrapillantva, miközben halált megvető bátorsággal közelebb lép a megvadult sírásóhoz. – De ahhoz meg kell tudnunk, ki teszi ezt vele, hogy ki delejezte meg! Robins, fiam, légy úrrá kínjaidon, megmételyezett elméden, kapaszkodj Istenbe, s úgy próbáld a tudtunkra adni, ki hozta rád ezt a szenvedést!

Nekem nem kell elárulnia, anélkül is jól tudom. Grace a zokogó Alberta és Jane mögött szobrozik, a kovács fiának erős karjába kapaszkodva, fityulájának sószín keretében arca színlelt rémülettől torz, de a szemeiben fagyos eltökéltség ül. Megesküdött rá, hogy bosszút áll, nem csupán Claimondékért, a Robins-nővérekért is, és lám, nem váratott magára sokáig a megtorlás.

– Tűnjünk el sebtiben erről az elátkozott helyről! – harsogja egy vén zsidó a szolgálóinak, akik már kevés híján az összes eladásra szánt rézművet visszapakolták a kocsijukra. Hiába a pánik, a legtöbb sloewicki marad, ahol van, most, hogy Leverer feltette a megszállottnak a valamennyiüket furdaló kérdést, most, amikor végre kiderülhet, ki áll emögött a rémség mögött. Elfog a félsz, minden eddiginél jobban, hogy Grace lelepleződhet, kínlódva töröm a fejem, mit tehetnék, hogy gátat vessek a történéseknek, anélkül, hogy magunkra vonnám a figyelmet, de még csak elképzelésem sincs, és ez kibírhatatlan.

– Nem az erdei boszorka volt – hüppög Alberta. – Apánk oda a lábát be nem teszi!

A plébános újra rákérdez a bűnös kilétére, mire Barty felágaskodik, akár egy megvadult ló. Nehéz kőként zuhan vissza a földre, ahol aztán nagy nehezen kinyújtja a karját, mutatóujját egyenest Leverer szívére szegezve.  

Megfagy a levegő.

Senki még csak szólni sem bír egy teljes percen át, mialatt a férfi felkönyököl fektében, ábrázata elkékül, és két-három hörgésbe hajló csuklást követően egy marékra való száraz, szürke hamut okád maga elé, leányai legnagyobb elborzadására. Eztán elcsitul, pillantása kiüresedik, és végérvényesen elnyúlik a porban, fennakadt szemeiből és hamulepte ajkai közül vér szivárog.

A Robins-lányok felzokogva kerülik meg a megrökönyödött Leverert, hogy aztán apjuk teste mellé roskadva hangos jajveszékelésbe kezdjenek. Én éppúgy tehetetlen vagyok elképedésemben, mint a plébános, undorodom, szörnyedek, és mindenekelőtt nem akarom elhinni, amit látok, hüledező bódultságom azonban rögtön szertefoszlik, amikor az ösztövér Deers elöljáró felordít, „elfogni!”, és a tömeg velem együtt visszanyeri a lélekjelenlétét.

– Őrá mutatott, a papra! Elfogni! – skandálja az elöljáró. Több se kell, hogy egy emberként támadjanak az életében először lesújtottnak és sebezhetőnek tetsző Levererre, fogaikat villogtatva, kegyelmet nem ismerve, mint egy falkányi kiéhezett vadkutya.

– Mire vetemedtek, jóemberek?! – rivall rájuk az, hátrálni próbál, de nem tud, minden oldalról kezek tépnek a reverendájába, abba a hírhedt, bő, fekete kelmébe.

– Te álszent disznó! Nyavalyás hitehagyott!

– Szodomita! – Az asszony, akinek anyját perbe fogták a darazsakat rejtő tojások miatt, még arcon is köpi a plébánost.

– Áruló! Fölöttünk töröl’ pálcát, Istenről prédikálol’, és közben az Ördög szolgája vagy!

– Az ég is tisztul, nézzétek! Tisztul, mert megvan a tettes! – üvölti a vérszomjtól felajzott Deers fél lábbal a kút kávájára hágva, hogy kiemelkedjen a tömegből, mellette a bőgő nejét és gyerekeit ölelő Isaac Hughes szájtátva ácsorog egyhelyben, kövér arcában guvadtak a szemei, akár egy féleszűnek.

Leverer tekintélye utolsó szalmaszálába kapaszkodva igyekszik a falubeliek lelkére beszélni, bizonygatni ártatlanságát és szentségét, de mindhiába, csakis azért nem csépelik agyon, mert a törvényszolgák fegyveres ereje körbefogja és elvezeti, egyenesen a falubíróság épületébe, ugyanabba a sötét pincebörtönbe, ahol Jerome és Ivy is raboskodtak egykoron. A sokaság nagyja követi őket, szitkozódva, egyszersmind örvendezve, amiért nyakon csípték a falu boszorkányát, a pásztorbőrbe bújt farkast.

Csak páran maradunk az elrondított vásártéren, én, a Bartyt sirató Alberta és Jane, néhány, a derült égre rácsodálkozó parasztember, és a kovácsfiú karjába csimpaszkodó Grace. Kutyafuttában rám pillant, mielőtt kibontakozna udvarlója fogásából, és a barátnéihoz sietne: nem látok a tekintetében diadalt, se mosolyt a szája szegletében. Egy embert megölt, egy másikat halálra ítélt, de ebben már nem lelte élvezetét. Ezek már nem lovak, nem „ostoba szemű, büdös gebék.” Tette, amit úgy hitte, hogy tennie kell, és én csak rásegítettem a tervére azzal, hogy épp ezen a délelőttön megszabadítottam Sloewicket a sötétségtől.

Próbáltalak megmenteni, gondolom, miközben odatámolygok a gyászolókhoz, akár egy részeges fajankó, és letérdelek Barty teste mellé. Valami megmoccan a természetfeletti módon odakerült hamukupac alatt, és ahogy jobban megnézem, rájövök, hogy egy aprócska egér az, ami azonban még azelőtt eltűnik, hogy bárki más felfigyelhetne rá. Istenem, bár sohasem fogtad volna a feleséged halálát a Boszorkányra, és jaj, bár sohasem vetted volna a kezedbe azt a hamuszedő lapátot.

*

Albertának és Jane-nek nincs hova mennie az apjuk házát leszámítva, ahová azonban a világért sem akarnak visszatérni, minden a veszteségre emlékeztetné őket, nem beszélve arról, hogy rettegnének egymagukban. Nem kérdés, hogy ki szállásolja el őket, Sloewick mintegy el is várja tőlem, hogy oltalmamba vegyem az elárvult nővéreket, és egy nap kiházasítsam, vagy netalán elvegyem Albertát. Még a gondolattal sem tudok mit kezdeni, és ezt a lányok is jól tudják.

– Anyánknak tán vannak rokonai a suffolki Brettenhamben – suttogja a kandalló mellett kuporgó Alberta. Egy kormos üstöt súrol bágyadtan, arca halovány, a szemei karikásak, oly törékenynek és kicsinynek hat, hogy ha nem ismerném, közel egyidősnek hinném a húgával, aki Grace szobájában aluszik, és zokog a vánkosába felváltva. – Apánk legalábbis emlegette őket olykor.

– Majd elviszlek hozzájuk, ha akarod – felelem, kedvetlenül turkálva a vacsorámat, amiről azt sem tudom, micsoda. – Atyád házát eladhatom, a pénzt pedig, amit adnak érte, utánad küldhetem. – Sokat aligha adnának érte, tekintve, hogy az előző tulajdonos iszonyú átok áldozatává vált.

Bartyt előző nap temettük el. A szertartást Leverer káplánja bonyolította le, a sírt pedig új sírásónk, az egyik földműves nagydarab, mulya képű fia ásta ki. A plébánost azóta is fogságban tartják, tárgyalását még nem hozták tető alá, hiszen egyházi személy, így az, hogy éppen őrá vetült az eretnekség vádja, különösen nagy skandalumot jelent. Ez nem is tartozik Hughes közvetlen hatáskörébe, az egyházmegye fejének, avagy a püspöknek is beleszólása van a kérdésbe, aki maga helyett a segédpüspököt küldte el hozzánk. A hírről a reggel látogatóba érkező apósom és sógorom számoltak be, akiket érthető módon különösen lázban tart Leverer boszorkánypere.

Grace csalódott, ez egyértelmű számomra. Ingerültnek és fáradtnak látom a nap minden ébren töltött órájában, s noha türelmes barátnőivel, lelkiismeretesen megfőz, takarít többedmagunkra, érzem rajta, hogy valami nagyon is zavarja, hogy legszívesebben mindent eldobna, és elrohanna, be, az erdőbe, hogy tanácsot kérjen választott anyjától, tanítómesterétől. Nemrég még magabiztosan állította, hogy övé az igazság, hogy ha leszámol Bartyval, azzal egyensúlyt teremt, legfőképp megszabadítja a Robins-lányokat zsarnok atyjuktól. Nyilvánvalóan megkönnyebbülést, örömöt várt barátnőitől, akik azonban erre képtelenek, hiába kellett éveken át kiállniuk Barty durvaságát.

– Ugye megmondtam – mondom, mikor másnap délután Alberta és Jane ellátogatnak a templomkertbe, hogy leróják tiszteletüket szüleik sírjánál, s ezáltal kettesben maradunk. – Megmondtam, hogy ezzel jót nem cselekszel.

Nem hajlandó rám nézni, a szobája sarkában gubbaszt réges-régi karosszékében, amit apám készített még legénykorában, a kezében varrótű, a belefűzött fehér cérna olyan, akár egy ősz hajszál. Az ölében Agnes egy viseltes ruhája hever, amit Grace már nem ölt magára, Jane számára veszi be épp, hogy az még elhordhassa. A haja kibontva, nem vesződött azzal, hogy befonja és elrendezze, telt ajkait összepréseli, mintha feltörni készülő szavait fogná vissza. A szobája furcsán zsúfoltnak hat a két, földre terített szalmazsákkal, amin a vendégleányok alszanak, az övé mellett további két ruhásláda sorakozik a fal mentén. Az ágyával szemben álló, míves lábú szekrénykén ott porosodik szép sorba rendezve az összes játékszer, amit valaha kapott tőlem: falovak- és házikók, rongybabák, egy vásárban vett, bőrből és ruhacafatokból készült labda, és egy kis kosárka, benne tiszta szalmával és aprólékosan kifaragott cserfa csibékkel.

– Nem bánom, ami történt. – Nagy sokára szólal csak meg, a tűt átdöfi a ruha vastag anyagán. – Dúvad volt, akként is múlt ki. És így Leverer is megkapja, ami jár neki.

– Ezt már magad sem hiszed.

– Nagyon is hiszem. – Hiába a szavai, a hangja megközelítőleg sem olyan határozott, mint volt, kerüli a tekintetemet, a varrásra koncentrál, mintha az mindennél fontosabb volna számára. – Szemet szemért. Mellesleg, az emberek enélkül is épp eléggé utálták Leverert, csak mindeddig félték és tisztelték. Isten hangjának hitték. Most viszont… ugyanazt fogja kapni, mint amit ő hozott más, ártatlan emberek fejére.

Leülök takarosan megvetett ágyára, nem messze az ülőhelyétől.

– Grace, megölted Bartyt.

Megcsikordulnak a fogai, a tű kiesik a kezéből, és az ölében landol.

– Megérdemelte!

– Megölted. – A hangom nem vádló, nem éles, sokkal inkább szomorú és kétségbeesett, a karjaimat összefonom a mellemen. – Átkot szórtál rá, megdelejezted, fekete mágiához nyúltál akkor is, amikor az eget elsötétítetted.

– A patvarba, magának fogalma sincs ezekről a dolgokról!  

– De neked sem, lányom! Alig két hónapja, hogy boszorkány vagy! – Remeg a keze, ahogy újra a szövetbe szúrja a tűt, kényszeresen próbálja terelni a figyelmét, de nem hagyhatom, most nem, hogy végre jelét adja a felismerésnek, hogy valamit nem jól csinál. – És amit véghezvittél, az nem… csodatétel. Nem az, ami ártatlan és szép volt, amikor Ivyval gyerekek voltunk. Ezek a gonosz banyák praktikái, azoké, akik az Ördög könyvébe írják a nevüket. Ugye te nem tettél ilyet?

– Én sehová sem írtam a nevemet! – vágja rá. – Nem is tudok írni! – Ez tény, de ki tudja, lehet, hogy valaki más megtette. Bele sem akarok gondolni ebbe, hogy Ivy netán ily módon adta neki ezt a veszedelmes erőt, hogy Grace tudta nélkül eladta a lelkét a Sátánnak… Megfordul velem a szoba a puszta gondolattól is. – A világon vannak jó és rossz boszorkák. Érti? Egyesek az erővel születnek, másoknak adományozzák, vagy épp, igen, szövetkezik az Ördöggel. Én nem vagyok gonosz boszorkány, és Ivy sem az!

És vajon mi van azokkal, akik jók voltak egykor, de a sok kegyetlenség, amit elszenvedtek, a lesben álló Ördög karjaiba sodorta őket?

– Tudom, hogy nem vagy gonosz, de amit teszel, az akkor is az.

– Minden rossz, ami ezeket a birkákat éri, csak igazságszolgáltatás.

– Igazságszolgáltatás… És ki a következő a sorban? Hughes? – Mivel Ashbourne elöljáró réges-rég eltávozott, akárcsak a feleségem, már csak én és a falubíró maradtunk a Claimond-eset bűnöseinek sorában, de Hughes-t talán még megmenthetem, most, hogy a lányom fogékonyabbnak tűnik az észérvekre.

– Ővele már nem kell törődnöm. Rontást küldtem rá, de az életére nem törtem.

– Miféle rontást?

Nem válaszol azonnal, egy egész sor öltést visz be előtte, sietősen és kissé lazán. Nem lesz túl tartós.

– Magam sem tudom. Talán elveszti a rangját, talán a házát… érzéketlenné válik a fél karja, vagy meddő lesz a felesége. Nem tudom.

Felé nyúlok, és gyengéden a csuklója köré kulcsolom az ujjaimat, ezzel megállítva munkálkodásában. Bosszúsan néz föl rám, mintha el akarna hessenteni, de ezúttal látom a feszültséget, mi több, a félelmet a szemében. Kezdi látni, hogy olyan erőkkel kísérletezik, amikről még sokat kellene tanulnia, és az, hogy rontást küldött egy családapára, nem kizárt, hogy cseppet sem azzal az eredménnyel fog járni, mint amit ő elképzelt.

– Le kell venned róla – jelentem ki megfellebbezhetetlenül. – Most azonnal. Mars ki az erdőbe, vagy bárhová, ahol ez lehetséges, és cselekedj, amíg még…

Nincs érkezésem a mondandóm végére érni. Odalent kivágódik az ajtó, sietős léptek dobognak a lépcsőn, s mire kettőt pislogok, Alberta és Jane már be is szaladnak a szobába, egyformán sötét ruhájuk zilált, és csúnyán meggyűrődött két-két pontban, ott, ahol belemarkoltak, hogy szoknyájukat feljebb húzva képesek legyenek a futásra.

– Hát benneteket mi lelt? – kérdi a lányom, félretéve a varrnivalót.

Jane felel előbb a kifulladt Alberta helyett, aki szúró oldalát markolássza zihálva, fonatba rendezett tincseinek varjúfeketéje látszatra egybeolvad a ruhájáéval, mintha gyászfátyolt is öltött volna mellé.

– A porontyok…!

– A porontyok? – ismétlem értetlenül. – Hogy érted?

– Nagy a sírás-rívás a bíró háza táján. A fél falu ott gyülekezik és jajong, mint mikor Grace-t szerencsétlenség érte. – A lányka halk hangja megbicsaklik a szörnyű baleset említésére. Nem is tudnám jobban sajnálni szegény párát a temérdek megpróbáltatás miatt, amit az elmúlt hónapokban el kellett viselnie, a „bíró” és a „sírás-rívás” szavak egy mondatban történő említésétől ugyanakkor lever a hideg verejték. – Félúton voltunk már a templomtól, amikor meghallottuk.

– Szegény kis jószágokat… letiporta… a gulya – lihegi Alberta, lerogyván mellém az ágyra. – A legelő túlvégében játszottak… a dajkájukkal… hallottuk, maga az asszonyka mesélte a kint lévőknek… Egyszer csak megkergültek a marhák, mind egy szálig… és rájuk rontottak, addig nem nyugodva, amíg… mindhárom apróságon… át nem gázoltak!

Grace hamarabb kap észbe nálam, falfehéren, bolhaként pattan fel ültéből.

– Na és a gulyáslegény? A dajka? Bennük nem tettek kárt?

– A dajka épségben van… de magán kívül. A gulyás is, és nem érti ő sem… ahogy senki… hogy mi tört a marhákra. Magukat okolják mindketten.

– Magasságos Úrjézus… – habogok, a kezemet ugyanúgy kapom a számhoz, mint amikor szétütöttem Grace átokdobozát, de most nem az undor, hanem a zsigerekig hatoló döbbenet miatt.

A lányom és én úgy nézünk egymásra, mint két olyan ember, akik egy égő házban rekedtek. Elkéstünk, jóvátehetetlenül elkéstünk, bár, ki tudja, az átok talán akkor is utat tört volna magának, ha hamarabb próbálunk véget vetni neki. A megfejt tehénbe a tejet többé vissza már nem tölthetjük.

A bűntársad vagyok, Kankalinom. Istenverte bolondok vagyunk mindketten!

Még csak elképzelni sem merem most Isaac Hughes-t, akinek a csemetéi mindennél többet jelentettek, s aki mindnyájuknak védelmező talizmánnak hitt csecsebecséket vásárolt nálam a születésük után, sőt, még beléjük is vésette a nevüket, hogy a védelem egészen biztos legyen. S most egyetlen délután veszítette el mindhármat, a kedves Prudence-t, akinek mindig, minden szembejövőhöz volt pár édes szava, a szófogadó Tobiast és a még karon ülő kis Jamest… Méghozzá nem másért, mint hogy tizenhét éve ő volt az, aki szentesítette a falu egyhangú ítéletét, melynek értelmében hóhérkézre adott két ártatlan embert, egy fiatal lányt és az atyját.

– A falubíró felesége elájult. Azon nyomban, ahogy hírül adták neki, mi történt – folytatja Jane. A fején éppolyan kis sityakot visel, mint amilyet Ivy is hordott leánykorában. – Az ura meg csak üvölt és üvölt, sírva üvölt.

*

Grace-szel egy szót sem szólunk a történtekről. Minden pillantásában, amit felém intéz, látom az óhajt, mi több, könyörgést, hogy ne tegyem, ne említsem, és én behódolok ennek. Behódolok, mert attól félek, ha még az én szemrehányásom is a lelkére nehezedne a maga irtózatos bűntudata mellett, képtelen volna tovább játszani a szerepét, feldúltságában elárulná magát, és kiderülne, hogy mindaz a kínkeserv, ami a sloewickieket érte mostanság, az ő műve.

Az jelenti egyetlen, gyengécske vigaszunkat, hogy Hughes középső gyermeke, Tobias még él. Először halottnak hitték, mint a testvéreit, akiket a napokban földbe is tettek, azon a sírhelyen, amit a falubíró magának és a nejének szánt majdan. A kenti orvos vette észre, hogy a fiúcska még lélegzik, rettenetes sérülései ellenére, így azonnal megkísérelt a segítségére lenni. Hughes a pletykák szerint egy kisebb vagyont fizetett neki, hogy éjjel-nappal Tobias mellett legyen, akárcsak a káplánnak – aki a segédpüspök döntése alapján immár az új plébánosunk –, hogy amikor csak teheti, a gyerek gyógyulásáért fohászkodjon.

A Hughes-gyerekek halála Leverer perét is megsürgeti. A falubíró, miután újra képessé válik emberek közé menni, és szerepéhez illő méltósággal viselkedni, rögtön kitűzi a volt plébános tárgyalásának időpontját, amin a falu színe-java is megjelenik, mint ahogy általában ez lenni szokott egy ehhez hasonló, az egész közösséget érintő ügy esetében.

Most először nyílik alkalmam jobban megnézni magamnak John Carver segédpüspököt, akivel mindeddig elkerültük egymást, főként a paplakban tartózkodott, illetve itt, a falubíróság épületében folytatott tanúkihallgatásokat, és felügyelte a vádlott vallatását. Sápadt, mint az egyházfik általában, rövidre nyírt haja sötétszőke, arca borostás. Tökéletesen illik rá szénszínű, püspöklila gombokkal és szegésekkel ékített reverendája, nyakában súlyos ezüstkereszt függ. Idősebb nálam, de fiatalabb a jobbján ülő Deers elöljárónál, a vállai szélesek, tekintete sötét, még ha szemei a lenvirág puha kékjét idézik is. Nem látom bennük a hatalmasok makacs fensőségességét, sokkal inkább megingathatatlan céltudatosságot, aminek bárki és bármi alárendelhető, az ő célja márpedig, ahogy azt rövid beszédében az értésünkre adja, hogy leszámoljon a világunkban dúló gonosszal, most épp itt, Sloewickben.

– Ha bárkinek, bármi tudomása van valaminő ördöngös cselekedetről ebben a faluban – szól, szavai lassan követik egymást, ahogy a pillantása is ráérősen halad végig a szűkös tárgyalóterembe bezsúfolódott arcokon –, akkor azt önön lelkiismeretének intésére, és lelki üdvének jól megfontolt érdekében jelentse be haladéktalanul. – Mindenki leszegi a fejét, mintha csakugyan birkák volnánk, ahogy Grace és visszás módon Leverer állította.

A tárgyalás maga nem több puszta formaságnál, ezt maga Leverer is tudja, aki nem hajlandó meghunyászkodni, fennhangon bírálja a vele szembeni durva bánásmódot, amit elszenvedett a pincebörtönben (ennek nyomai jól láthatók elrongyolódott öltözetén és a zúzódásokon ősz fején), és kikéri magának, hogy bárki is boszorkánysággal vádolja, éppen őt. Hughes meg sem hallja a szavait, ahogy a falunép sem, ócsárolják, a legvisszataszítóbb mocskoknak hordják el, az Ördög seggnyalójának, hazug, vén kéjencnek, aki a lányaink, asszonyaink hulláin élvezkedik, és gyerekeket öldös. A falubíró maga egy szóval sem említi halott sarjait, de kisírt tekintete kérlelhetetlen haragtól lángol, egyértelmű, ő már azzal az elhatározással lépett be ide, hogy halálra ítéli a nemrégiben elfogott „boszorkányt”, aki – és nem csak ő hiszi ezt így – e kegyetlen tettet kétségkívül egy utolsó odadöfésnek szánta, mielőtt a Pokolra küldjük.

Az is hamar kiderül, hogy a lányom nem tévedett, amikor azt mondta, az emberek eddig is ellenszenvvel viseltettek a volt plébános iránt: egyre-másra merülnek fel újabb és újabb „bizonyítékok” a megnyilatkozó tanúkon keresztül, akiknek Carver adja meg a szót. 

– Mindent hall és mindent lát. – Anne Wotton, az egykor paráználkodásért meghurcolt fiatalasszony minden szót markánsan kihangsúlyoz, öltözete teljes egészében elfedi a testét, csakis egymásba kulcsolt kezeit és az arcát látni. – És nem csak azt, amit meggyónunk neki.

– Biztosan az ablakaink alatt hallgatózik, vagy a szolgaállatai sugdosnak a fülébe!

– És nem vénül! Ugyanúgy néz ki évtizedek óta!

Deers sem rest csatlakozni a hangadókhoz, ismét csak azt hozván föl, hogy a sötétség akkor tűnt el a fejünk fölül, amikor elkapták Leverert. Kisvártatva a tanúk padjához lép a káplánból plébánossá vált, cingár férfi is, és elbeszéli, Leverer szolgálatában micsoda csúfságoknak kényszerült szemtanújává válni. Csak én és Grace tudjuk, hogy hazudik, nyilván meg kívánja őrizni új posztját.

– Micsoda pofátlanság! – mennydörgi egy férfi az első sorokból, dúskeblű felesége mellette bűzölgő pólyájú gyermeküket igyekszik elcsendesíteni. – Micsoda sértés Istennel szemben!

Az egyre inkább hangzavarba torkolló eszmecserét végül a segédpüspök némítja el, megjegyezve, hogy mind ő, mind feljebbvalója tud róla, hogy a volt plébános évek óta elutasít minden boszorkányvadászt, aki felajánlotta, hogy elűzi a Kökényerdő boszorkányát, mi több, végez vele. A tömeg nem győz felháborodni ezen, az apósom mögöttem gátlások nélkül szidalmazza Leverer minden felmenőjét, míg Hughes vaskos ujjai satuként feszülnek a bírói pálcára.

– Tisztelettel, eminenciás uram – emel szót Leverer, aki valamilyen csoda folytán még mindig képes olyan öntudatos és méltóságteljes maradni, mintha a templomban szónokolna –, életeket próbáltam megőrizni ezzel. A Kökényerdő boszorkányát csakis a legkiválóbbak győzhetnék le, márpedig olyan az én ajtómon nem kopogtatott. Hány jóravaló sloewicki lelte halálát abban a rengetegben? Senki sem emlékszik rajtam kívül? – E szavakat félig hátrafordulva, nekünk, a falunépnek, valamikori nyájának címezi, de csak fújolást kap válaszul. – Én voltam az, aki elfogattam Ivy Claimondot, én képviseltem Istent az ellene való küzdelemben! Azóta is arra törekszem, hogy ottmaradjon a fák között, nekünk pedig békét hagyjon, hogy ez a falu maga legyen az erény, és így az Ördögnek ne tetsszen itt!

– Erény! – hördül fel Hughes, bírói fövege alatt arca lilás színt vesz föl. – Mi sem jobb álca, mint a papi csuha, mint elüldözni a másik magadfajtát innen, hogy te nyomorgathasd az itt élőket! Közeleg az év utolsó boszorkányszombatja, körötted pedig gyűlnek a halottak!

Leverer válaszát elnyomja a zúgolódás. Émelygek, és izzadok, mint egy csataló, a helyiség levegőtlen, nyári vihart megelőző tikkadtság telepszik ránk. Grace-szel szinte mozdulatlanul ülünk, az összebújt Alberta és Jane mellett, de nem mi vagyunk az egyetlen hallgatagok, több falubéli is zavartan toporog a helyiség sarkaiban, főleg az élemedettebbek, akik az elhangzottak ellenére is kétlik, hogy a volt plébános lenne a bűnös.

A zűrzavar csak tovább fokozódik a bíróságon, rég megboldogult emberek neveivel dobálóznak, a vásártéren történeteket firtatják, majd a Hughes-gyerekek kerülnek szóba. Elsőként a gulyáslegény emelkedik szólásra, utána a dajka, a bíró pedig kis híján rosszul lesz, amikor újra végig kényszerül hallgatni, miként taposták agyon a jószágok Prudence-t és Jamest, és talán Tobiast is, ha az imák és az orvos kudarcot vallanak. Grace mellettem a saját ölébe mered, olykor fel-felszipog, arcán könnyek csorognak végig, de ezen senki sem csodálkozik, egy leánytól, azaz leendő anyától természetesnek veszik, hogy egy gyerek, különösképp egy kisded erőszakos halála felzaklassa.

Ahogy arra számítani lehetett, Hughes nem sokkal később kimondja a halálos ítéletet, a segédpüspök jóváhagyásával. Kötél általi halál, nem megégetés – a fa ahhoz túl drága portéka errefelé. A mozdulatban, amivel kettétöri pálcáját, és Leverer lábai elé hajítja azt, benne van minden irgalmatlan bosszúvágya, felér egy arcul köpéssel a férfi részére, akinek évtizedek óta gyón, aki összeeskette a nejével, megkeresztelte jobblétre szenderült gyermekeit. Nem mond se többet, se kevesebbet, minthogy: „Ott leszek, és végignézem, ahogy kiszenvedsz.”

Akár nekünk is szánhatná ezt.

*

A Robins-lányok nem ragaszkodnak ahhoz, hogy várjunk rokonaik felkeresésével az ítélet végrehajtásának napjáig; nem akarnak még több halált látni, sem fékevesztett fröcsögést hallani, ahogy én sem. Segítek nekik felpakolni kevéske holmijukat mára már megjavított kordémra, egy régi ruhát terítek a rakományra, hogy az minél kevésbé ázzon el a szemerkélő esőben. Szívbemarkoló, milyen kis helyen elfér az egész eddigi életük: egypár ruha, cipő, az apjuk házából elhozott hasznos eszközök, amiknek némi értéke is lehet, két zsák liszt, némi só és két fiatal juh, amik eddig a kertünkben osztoztak az eleve is szűkös helyen Kökénnyel és a csirkékkel.

Grace-t a nagyapjáékra bízom, amíg odaleszek, ez ellen pedig egy szóval sem tiltakozik. Szinte döbbenetesen jámbor az elmúlt hetek nyakas önfejűségéhez képest, alig beszél, csak magába roskadtan teszi a dolgát, olykor el-elmorzsolva egy könnycseppet. Egyértelmű, hogy több veszedelmet ő már nem fog a falura hozni, de az nem kevés időbe fog kerülni, hogy megbocsásson magának, sőt, arra talán az egész élete sem lesz elegendő. A nyakamat törném, hogy ez ne így legyen, de nem tudom mivel vigasztalni. Arról sejtelmem sincs, Ivy miket mond neki odabent, az ő zöldellő, kökénykatonák által őrzött birodalmában, Grace ebbe továbbra sem avat be.

– Ő sosem mondta, hogy ezt tegyem – világosít fel egy ízben, amikor puhatolózón rákérdezek erre. – Csak elmesélte, ami történt. Hogy ő mit érzett, és mit érez most. De nem kérte ezt tőlem. Nem ő a vétkes. Én akartam leszámolni velük.

– Ezt csak hiszed – mondom, de nem ad hitelt a szavaimnak.

Egyvalamit azonban a lányom minden áldott nap megjegyez, mintha a rögeszméjévé vált volna, mégpedig azt, hogy Tobias Hughes egyelőre még él. Szerdán, csütörtökön, pénteken, még mindig küzd a lurkó, apám. Retteg attól, hogy egy nap azt hallja híresztelni a faluban, hogy a gyerek kilehelte a lelkét, majdnem annyira, mint Tobias szülei. Nem tehet semmit, persze, én is tudom, ő is tudja, legalábbis, én így hiszem. Csak Istenben bízhatunk és a kenti orvos tudományában, másban nem.

Kökény hátán ülve várok, amíg a leányok elbúcsúznak egymástól. Sírnak mindhárman, szorosan ölelik egymást perceken át, olyanok, akár a csapzott verebek egyszerű, szürke köpenyeikben. Amióta az eszüket tudják, pajtások, megértem, hogy fáj nekik a különválás. Nekem is hiányzik kissé az apjuk; nem mondhatni, hogy gyászolom, de nyomot hagyott bennem az elvesztése. Minden korty sör egy kicsit keserűbb azóta, mert tudom, Barty Robins többet már nem fog meginni velem.

Alberta és Jane a búcsúzkodás befejeztével befészkelik magukat az ingóságaik közé, halkan beszélgetnek, miközben végigdöcögünk a Sloewickből kifelé vezető úton, a juhok bégetve cammognak mögöttünk. Újsütetű plébánosunktól kértem útbaigazítást, ő magyarázta el, melyik végén kell elhagynunk a falut, ha Suffolk felé akarunk menni. Kökény újonnan patkolt patái alatt szörcsög a felázott út, a kizsákmányolt tarló, ami mellett utunk vezet, kopár és sártól posványos. Látom a távolban a legelőt, a marhák kedvetlenül bóklásznak az esőben, de vadságnak az ég egy világon semmi nyoma rajtuk, kolompjaik meg-megkondulnak, ahogy lehajolnak egy-egy falás fűért.

Hátra-hátrapillantok, még akkor is, amikor integető lányom alakja már egészen beleveszik a messzeségbe. Aggódom érte, nem szívesen hagyom magára, még a rokonaink között sem. Olyan terhet hordoz, amit csak én ismerek rajta kívül, amit örökké rejtegetnie kell majd, mint egy forradást a bőrén.

– Sajnálom, hogy így a terhére vagyunk – szólal meg Alberta, kizökkentve gondterhes gondolataimból. Fél kézzel a kordé szélébe kapaszkodik, a másikkal húga vizes tincseit simogatja, rázkódik ültében, ahogy a málha is. Csak remélni merem, hogy nem rohamoz meg bennünket az úton egyetlen gaztevő sem, egymagamban, két fiatal lánnyal nem lennék nehéz préda. – Apánk nagyon hálás lenne.

– Ő is megtenné a helyemben. Ne féljetek, biztosan befogadnak majd. Főleg, hogy nem is üres kézzel érkeztek, lesz hozományotok, ha házasodásra kerül a sor.

– Nagyon rossz apánk nélkül.

– Bizonytalan, tudom.

– Nem csupán a bizonytalanság – rázza meg a fejét Alberta. – Ott volt nekünk mindig, tudja. Megesett, hogy megvert, igen, ha bántotta valami, de volt nagyon sok… jó dolog is. – Keresi a szavakat, nehezen találja meg a megfelelőeket. – Ez az, amit Grace nem ért.

– Mármint?

– Ő utálta apánkat. – Minden erőmmel azon vagyok, hogy kifejezéstelen maradjon az arcom, de az ujjaim megfeszülnek a gyeplő körül, akkora erővel, hogy ujjperceim elfehérednek, mint a túlhevített vas. – Nem értette sosem, hogy tudunk szépen beszélni róla, hogy nem lázadozunk ellene. Hogy hogy lehet, hogy szeretjük. Nem fér a fejébe. Nem mondta, de látom rajta, hogy az is furcsa neki, hogy elsirattuk őt.

– Nos… ő nem igazán hitt Leverernek, amikor az azt mondta, kenyérrel viszonozza a bántást – nézek magam mögé egy pillanatra, mire utasaim felmosolyognak rám, szomorkás, de bájos ázott-madár mosolyaikkal.

– Igen, Grace heves – erősíti meg az idősebbik lány. – Senkitől sem viseli el a durvaságot. Egyszer egy fiút úgy orrba vágott a kosarával a piacon, amikor az a kebléhez nyúlkált, hogy eleredt az orra vére! – Ezt sem mesélte el nekem. Ha lett volna anyja, ő talán tudott volna róla. Azt viszont az utóbbi időben volt alkalmam megtapasztalni, hogy Grace-től nem áll távol a véres visszavágás. – Tudjuk, miért látja ő ezt így. Maga miatt.

– Énmiattam?

– Igen – válaszol ezúttal Jane. – Maga sosem bántotta. Még szavakkal sem. – Hangja csupa melegség és tisztelet, világossá téve, hogy mindez közel csodaszámba megy a szemében, és én egyszerre érzem magam kellemesen és borzasztóan ettől. – Ezért nem tudja… elfogadni, hogy ilyen van. Hogy az apák, ha szeretik is, de bántják a lányaikat.

Nem tudok mit felelni, csöndben ücsörgök a nyeregben, hátasom lelapult, seszínű sörényét bámulva. A két lány szavai rávilágítottak előttem egy nagyon fontos tényre: mindeddig úgy hittem, Grace-nek Robinsék és a Hughes-gyerekek miatt egyaránt bűntudata van, de ez nincs így. A lányom csakugyan úgy gondolja, Bartynak ez a förtelmes halál volt a jussa, és csupán barátnéit szánja. Nem élvezte ugyan a dolgot, de igazságosnak tartja.

Ivócimborámnak nem Ivy, vagy Jerome miatt kellett hamut okádva fetrengenie egész Sloewick előtt. Grace szemében a férfi megcsúfolta azt a szentséget, amit az apa és a lánya közötti kötelék jelent – ez volt Barty legnagyobb bűne mindközül, ez a megbocsáthatatlan istenkáromlás. Grace számára ez a legfontosabb, és azt hiszem, értem, miért: az én szakállas arcom volt mindig az első és az utolsó, amit reggel és este látott, én ápoltam, ha beteg volt, én etettem, ruháztam, játszottam vele, faragtam órahosszat a játékait, és lelkemre, végtelen örömmel tettem.  

Nagyon szeretem Albertát és Jane-t azért, mert ezt a tudtomra adták.

És nagyon szeretem a lányomat is.

*

Jó másfél hétbe is beletelik, mire visszaérek Sloewickbe. Hosszú, rögös út vezetett Brettenhambe, kiváltképp a lucskos talajon – reményeim, hogy pár mérfölddel odébb nem esőzött, megcsaltak. A leányok új otthonából sem állhattam tovább rögtön, hisz először még be kellett bizonyítanunk, hogy ténylegesen azok vagyunk, akik. Ezt egy virágfestésekkel díszített tejesköcsög segítségével sikerült megtennünk, amit egykor Lizzie hozott magával új háztartásába, s, mint kiderült, vénséges nagyanyja, akitől kapta, még él.

A ház ura, Lizzie Robins nagybátyja nem volt egy túlzottan szívélyes ember, hatalmas családja azonban, akikkel egy tanyaházban élt a keszkenőnyi falucska határában, örömmel fogadták Albertát és a holtfáradt kis Jane-t. Értésükre adtam, hogy amint sikerül eladnom Barty házát, eljuttatom nekik a pénzt, cserébe a lelkükre kötöttem, hogy gondját fogják viselni a lányoknak. Ahogy láttam, máris megtalálták ott a helyüket, pesztrálták a fél tucat, izgága gyermeket, segítettek babot válogatni a kemence mellett üldögélő dédanyának, felszolgálták az ebédet a gazda felesége helyett.

Rettentően kimerült vagyok, ásítozva döcögök végig a főutcán, alig várva, hogy miután lecsutakoltam Kökényt, ehessek valamit, ami nem a brettenhami parasztember árpakenyere, és utána elmehessek a lányomért Millerékhez. A házam és műhelyem előtt azonban egy kisebb csoportra való ember téblábol, aminek miértjét nem értem, tudták a faluban, hogy egy ideig zárva lesz az ácsműhely. Közelebb érve sikerül kivennem a szürkület félhomályában, hogy a törvényszolgák azok, oldalukon fegyverrel, mögöttük pedig egy lovas, csuklyás köpenyben, ami viszont nem fedi el fényes ezüstkeresztjét. Szóra sincs alkalmam nyitni a szám, már le is rángatnak a lovam hátáról, térdre kényszerítenek, úgy kötik hátra a kezeimet. Elképedésemben még levegőt is lehetetlenség vennem, a fejemet kapkodva próbálok kiszabadulni kötelékeimből, sikertelenül.

– Richard Brandon – zeng fel Carver segédpüspök hangja, ami éppolyan letaglózóan komor és erőteljes, mint amilyen a bíróság épületében volt. – Isten nevében letartóztatom.

– De…

Nem sikerül végigmondanom, de nem azért, mert bárki is félbeszakítana, és nem is azért, mert belém rekeszti a szót az odacsődülő szomszédok látványa. Azért szökik el a hangom, mert anélkül is tudom a választ a kérdésemre, hogy valóban megtudakolnám. Nem, nem, nem, nem.

– Elfogták a lányát a templomkertben – közli Carver, szavaiból rideg, engesztelhetetlen megvetés árad. – Földet szedni ment egy friss sírhantról. A kosarában ezen túl különféle füveket, békabőrt és egy csirke szívét találtuk. Nem vitás, hogy mi célból hurcolta ezeket magával; boszorkány, maga pedig rejtegette, mint egy viperát az ürege.

Nem vitás, én jól tudom: csak nem bírt a lelkével, csak meg kellett próbálnia valamiképp meggyógyítani Tobias Hughes-t. Hurkot fon a torkomra a pánik, ennek ellenére megkísérlek megszólalni, valamiként elhitetni velük, hogy tévednek, vagy bárminemű mentséggel előállni, de az egyik törvényszolga hatalmasat húz a kardlapjával a tarkómra, amitől elveszítem az eszméletemet, és alázuhanok, egy sötét és hideg helyre, ahol az egyetlen fényforrásom egy távoli lángcsóva, ami akár egy vörös üstök is lehet, és egy ragyogó, átható szempár, zöld, mint paplak falára felkúszó repkény. 

ötödik rész